|
|
|
Sokan elmentek a temetésre. Hideg nap volt, igencsak téliesre fordult már az idő, s a Nápoly fölötti dombon csontig hatolt a szél. De sok riporter megjelent. Az egy hónappal korábbi szenzáció, a „palermói csata“ napjától fogva sem lankadt az érdeklődésük, figyelemmel követték a következő csatát, amely Creasy életéért folyt.
Változó szerencsével folyt. Eleinte, amíg Creasy a palermói intenzív osztályon feküdt, úgy értesültek, hogy jóformán semmi esélyük sincs; Creasy azonban az orvosok nagy meglepetésére ragaszkodott az élethez. Két hét múlva a Carabinieri repülőgépe átvitte Nápolyba. A nápolyi Cardarelli kórház jobb felszereléssel rendelkezett, mint a palermói – és biztonságosabb is volt.
Satta bátyja vezette a Creasy életéért küzdő orvoscsoportot. Keményen, sokáig küzdöttek, és eleinte szép eredményekkel. De túl súlyosak voltak a sérülések, még egy ilyen erős, élni vágyó embernek is.
Így hát a riporterek megnézhették a végső aktust. Kíváncsian nézték a sírgödör szélén álló kisebb csoportot is. Némelyiküket ismerték, másokat nem. Guido az anyja és Elio között állt. Az anyja öreg volt, hajlott hátú, fekete ruhát viselt, és ujjai egy pillanatra sem álltak meg a rózsafüzéren. Mellettük Felicia állt Pietróval, kisírt szemmel. A sír túloldalán Satta és Bellu, kettőjük között Rika. Az asszonyon is látszott, hogy sírt. Most a koporsóra szegezte a szemét, ahogy a hevedereken ott várakozott a tátongó gödör fölött. Satta mellett egy délceg, idősebb férfi állt, francia tábornoki egyenruhában. Kitüntetések szalagjai borították a mellét.
A pap elhallgatott, hátralépett. Guido odabiccentett a sírásóknak. A koporsó lassan leereszkedett a mélybe. A pap keresztet vetett rá. Guido lehajolt, fölvett egy rögöt, bedobta a sírba. A tábornok vigyázzba állt, tisztelgett. Aztán a csoport lassan szétszéledt.
Az autóknál váltottak még egymással néhány szót, aztán sorra elmentek. Bellu és Guido távozott utolsónak. Nézték, ahogy Satta figyelmesen beültette Rikát a kocsijába, aztán mellé ült, odaintett nekik, és elhajtott.
– Mindent összevéve – mormogta Guido halvány mosollyal –, mégiscsak egy cinikus disznó!
Epilógus
Már az új évet írták. Éjfél elmúlt. Hideg gregale szél fújt Európa felől, végigsöpört a tengeren, végig Gozo kopár hegyein. Mgarr, a kis falu sötét volt és nagyon csöndes, de nem aludt. A Gleneagles teraszán megmoccant egy árnyalak, megpihent a korláton egy sűrűn tetovált kar. Benny pillantása végigsöpörte az öblöt, a meredek hegyoldalt. Mögötte kinyílt az ajtó, kilépett Tony. Odaadott egy kupica pálinkát, aztán megállt mellette. Figyeltek, várakoztak.
A Melitaland kikötve ringott a móló mellett, minden szélrohamra enyhén meghúzta kötelékeit. A parancsnoki híd szélén Victor és Michele is figyelt. Ők is pálinkát szürcsölgettek.
Följebb, a hegyen a Mizzi fivérek kint ültek a tornácon, Shreikkel. Ők túl láttak a kikötő gátján, és ők vették észre elsőnek a bejárat felé tartó karcsú, szürke, hánykolódó foltot.
George Zammit szétvetette a lábát, hogy szilárdabban álljon a rendőrmotoros kis kormányosfülkéjében, ahogy lökdösték a hullámok. Aztán megszelídült a mozgás, bejutottak a kikötő sima vízére. George kiadta a parancsot, és két matróz, a kezükben csáklya, kilépett a vizes fedélzetre.
A Gleneagles mögött, az árnyékban kiengedtek egy kéziféket, s egy Land Rover kikapcsolt motorral legördült a rövid úton, kigurult a móló végéig. Ott is sötét volt. Az egyetlen lámpa sem világított.
A motorost odahúzták a mólóhoz. George kilépett a keskeny fedélzetre. A Land Rover tízméternyire várakozott. George épp csak ki tudta venni a két alakot. A közelebbi kinyitotta az ajtót, kiszállt, és várakozón megállt. Nő volt, és még így, kabátban is testesnek látszott – vastagnak.
George hátratekintett, félrelépett. A férfi kilépett a kormányosfülkéből, elment George mellett, kiment a mólóra. Lassan odament a nőhöz. Nagydarab férfi volt, és furcsán járt, a talpa széle érintette először a földet.
A nő feléje lépett, átölelték egymást.
George megint intett, a motorok földübörögtek, a kis hajó eltávolodott. Ahogy megindult a kijárat felé, George hátrament a tatra, visszanézett a még mindig ott álló, ölelkező párra.
Aztán fölnézett Gozo sötét, néma, titoktartó hegyeire.
 |  |  |
|
|
|