|
|
|
A pázsiton ért földet, a gyümölcsös közelében. Szabályos földet érés volt; rugózó lába tompította a becsapódás erejét, könnyedén előrebukfencezett, közben lecsatolta az ernyőt, majd behúzta a gyümölcsfák közé. Már a kezében is volt a Colt. Gyorsan rácsavarta az övtasakból előhúzott hangtompítót. Hátát nekivetette egy fának, leguggolt, a melltasakból előhúzta a Trilux éjjellátó készüléket.
Balról jobbra végigpásztázta a kertet. Akkor látta meg őket, amikor előbukkantak a villa sarka mögül. Két alacsony, fekete árny egymás mellett, sebesen közeledtek. A Trilux és a Colt pontosan egy irányba mutatott. Creasy mély lélegzetet vett, mozdulatlanná merevedett. A dobermannokat arra képezték ki, hogy némán támadjanak, némán öljenek.
Némán haltak meg. Az első tízméternyire tőle, golyóval a fejében és a torkában. A második öt méternyire megközelítette, mielőtt átfúrta a golyó a szívét. A lendülete tovább vitte. Vinnyogva terült el Creasy lábai előtt.
A konyhában a testőrök futballmeccset néztek. Juventus – Nápoly. Minden tekintet a tévére szegeződött. Aztán minden tekintet elfordult, ahogy csörömpölve betört az ablak, ás beívelt rajta egy hosszúkás, legömbölyített végű, szemérmetlen formájú kézigránát.
Hárman azonnal meghaltak, ketten súlyosan megsebesültek a repeszektől. Két másik védve volt a robbanástól, azok csak elkábultak; de mielőtt a fegyvereikért nyúlhattak volna, egy láb berúgta az ajtót.
A hatalmas alak megállt az ajtóban, mellmagasságban fogta a géppisztolyt. A szeme érzékelte a látványt, életet keresett; megtalálta. Az Ingram csőtorkolata fehéren fölvillant; és nem maradt élet a helyiségben.
Creasy látszólag nem mozgott sietősen, de egy pillanat alatt odaért a folyosóhoz vezető ajtóhoz. Az ajtó nyitva állt.
Üres tár csörrent a kőpadlón. A helyére kattant a tele tár, csattant egyet az újra fölhúzott Ingram, aztán Creasy nekivetette a hátát a falnak az ajtó mellett. Fülelt.
Kérdő kiáltozás a folyosóról, halkabban az emeletről. Nyíló ajtók. Creasy leguggolt, kiugrott az ajtónyílásba, az Ingram előremeredt, a golyók pásztázni kezdtek.
Három férfi a folyosón. Az egyik még vissza tudott ugrani a szobába, a másik kettő úgy vágódott el, mintha vízágyú söpörte volna el őket.
Creasy megint megmozdult, megint újra töltötte az Ingramot, folyamatos ritmusban. Mintha tánc lett volna az egész; ritmikus, stilizált, tökéletes időzítésű mozgás. A zene: szaggatott fegyverropogásba vegyülő sikolyok, üres töltényhüvelyek csendülései.
Elszökkent a rögtönzött hálóterem ajtaja előtt, karja meglendült, egy gránát villant be az ajtón. A robbanásra Creasy hátranézett, látta, hogy egy alak zuhan ki a folyosóra, négykézláb, nyöszörögve, megpróbálja célzásra emelni a vadászpuskáját. Egy ujjmozdulat, fél másodperces ropogás, aztán tovább előre, a lépcső lábáig. Háttal a falnak. Fülelt.
Az emeleti folyosón Cantarella a dolgozószobája ajtajában állt, pisztollyal a kezében. Bal keze személyi testőrének karját markolászta.
– Maradj itt! – üvöltötte halálra rémült arccal. Dicandia, Gravelli és Abrata a lépcső tetején állt, pisztolyaik csöve lefelé mutatott. Dicandia félmeztelen volt, mellét, hátát, fekete, bozontos szőr borította.
– Lefelé!
Megfordultak, ránéztek Cantarellára – tétováztak. Cantarella arca rángatózott a dühtől és a félelemtől.
– Lefelé! – Fölemelte a pisztolyt.
Dicandia megindult, leóvakodott. Cantarella már csak a felsőtestét látta, amikor fölhangzott a fülsiketítő ropogás. Látta, hogy Dicandia megrándul, szinte fölugrik, és vörös lyukak sora nyílik a fekete szőrzet között. Aztán eltűnt, összeroskadt, lehemperedett a lépcsőn.
Gravelli és Abrata visszahátrált. Nem követték Dicandiát. Jobbra pillantottak Cantarellára, aki tízméternyire állt tőlük a folyosón, a testőre mögé bújva. Amikor visszafordultak, már késő volt. A kézigránát pontosan közöttük robbant. A folyosó kiszögellése megvédte Cantarellát és a testőrt.
Cantarellán elhatalmasodott a vakrémület. Előretaszította a testőrt, ő maga pedig hátrafelé bebotladozott a dolgozószobába. Bevágta az ajtót, odarohant az ablakhoz, félrerántotta a függönyt. Ki sem nyitotta az ablakot, csak a pisztolyával kitörte az üveget, aztán magas hangon kiüvöltött:
– Hol vagytok? Gyertek ide! Ide!!
Creasy fölért a lépcső tetejére, egy pillantást vetett a szétroncsolt testekre, odasimult a falhoz. A folyosó irányából hallotta Cantarella hisztériás üvöltözését.
Jobb kezébe fogta az Ingramot, baljával levett egy gránátot. Odaemelte az Ingram mellé, jobb keze kisujjával kihúzta a biztosítószeget. Elengedte a rugót; a fejében a stopperóra kettőt kettyent, az ujjai szétnyíltak. Meglendítette a jobb lábát, finoman berúgta a gránátot a folyosóra.
A robbanásra Cantarella visszafordult az ablaktól. Látta, hogy az ajtó lehasad a sarokvasakról, és a testőr háttal berepül a szobába.
A maffia mindenható ura dermedten állt, nézte a szőnyegen heverő széttépett testet. Kinyílt a szája, de nem jött ki rajta hang. Az agya is megállt.
Aztán lentről kiáltásokat hallott. Végre, jönnek! Egy pillanatra sem vette le a szemét az ajtóról. Leguggolt a vaskos íróasztal mögé, az ajtó felé emelte a pisztolyt. Zihált.
Creasy tigrisugrással vetette be magát az ajtón, át a testőr teteme fölött, s a szoba közepén térdelt föl. Cantarella kétszer tüzelt. Elrántotta a lövéseket, de az egyikkel szerencséje volt. Látta, hogy Creasy teste hátra és oldalt rándul, erre fojtott diadalordítással fölemelkedett az asztal mögül, és megint kétszer lőtt – mellé. Nem volt gyakorlata. A szerencse ehhez kevés volt. Creasy jobb válla szétzúzódott, a karját nem tudta használni. De az Ingram még mindig ott lógott a nyakában, bal keze megragadta, és a golyósorozat végigkaszált a szobán.
Creasy lassan fájdalmasan fölállt. Maga elé tartotta az Ingramot, óvatosan megkerülte az asztalt.
Cantarella hanyatt feküdt, keze a pocakját markolászta. Vér csorgott az ujjai közül. Fölnézett Creasy arcába. A tekintetében egyszerre látszott félelem, gyűlölet és könyörgés. Creasy megállt fölötte, jól megnézte a sebeit, látta, hogy halálosak. Fölemelte a jobb lábát, a fényes, fekete bakancs orrával ellökte Cantarella állát, és a torkára tette súlyos lábát. Nagyon halkan szólalt meg.
– Mint Pinta, Cantarella. Mint Pinta. Megfulladsz te is. – Ezzel előre lépett.
A két őr, aki feljött a kaputól, nagyon óvatosan, nagyon kelletlenül mozgott. Már áthaladtak a konyhán, a folyosón, fölmentek a lépcsőn. A legkevésbé sem lelkesítette őket, amit út közben láttak. Gravelli és Abrata teteme még jobban lefékezte őket. Megálltak a folyosón, benéztek az ajtón a dolgozószobába. Ott feküdt a halott testőr, csak egy halk, gurgulázó hörgést hallottak, aztán az is elhallgatott.
Egyikük sem akart elsőnek belépni, így hát egymás mellett óvakodtak be, lövésre emelt géppisztolyokkal. Meglátták az íróasztal mögött álló hatalmas alakot. Lefelé nézett. Egyszerre lőttek. Látták, hogy a nagy test nekivágódik a falnak, zuhanni kezd, aztán megáll. Az Ingram fölemelkedett, és golyózápor árasztotta el a szobát.
Az autó csikorogva fékezett a kapu előtt. Satta és Bellu kiugrott. A kapu belülről el volt reteszelve. A jobb szárnyon egy kis ajtó látszott. Zárva volt az is. Satta türelmetlenül megrugdosta, miközben Bellu megrángatta a díszes csengőfogantyút.
Mögöttük hirtelen fölharsant a duda, fölbőgött a motor. Félreugrottak, ahogy a nagy rendőrségi autó előrelódult.
Guido a kapu szélét célozta meg, a vaskos sarokvasak közelében. Az ütközés hangos volt, és látványos. A kapu állva maradt ugyan, de a felső sarokvas kiszakadt a falból, és akkora rés nyílt, amin már átbújhattak.
Guido egy pillanat alatt a túlsó oldalon termett, és már rohant is fölfelé a kavicsos kerti úton.
Satta döbbenten nézte a tönkretett autót, de már Bellu is iparkodott a résen át. Satta vállat vont, és követte. Látták, hogy Guido megtorpan a villa főbejárata előtt, aztán elrohan a füvön az épület sarka felé.
Mire odaértek a konyhához, Guido már eltűnt. Megálltak az ajtóban, benéztek. Bellu reagált elsőnek. Elfordult és öklendezni kezdett. Satta csöndben megvárta, amíg összeszedi magát, aztán átóvakodtak a vértől tocsogó kőpadlón. Egy szót sem szóltak, ahogy kikerülték a folyosón heverő tetemeket, majd bepillantottak az első szobába. A lépcső legalján Satta lenézett az alsó lépcsőfokon elterült halottra.
– Dicandia – mondta Bellunak. – Cantarella jobb keze.
A lépcső tetején megint megálltak.
– Nem sok maradt belőlük, de azt hiszem, Gravelli és Abrata. Szép munka.
Tovább haladtak, újabb holttesteken léptek át, aztán bementek a dolgozószobába. Guido az íróasztal mögött guggolt. A lépések zajára odakapta a fejét.
– Gyorsan! – kiáltotta. – Segítsenek!
Közelebb léptek. Satta lehajolt, lenézett Creasy arcára. Nyitva volt a szeme, rámeredt Sattára. A fogát keményen összeszorította fájdalmában. Satta tekintete lejjebb siklott, vért és tépett húst látott. Guido keze Creasy hónaljában volt, a karját markolta.
– A jobb kezét! – mondta sürgetően. – Ide tegye, az enyém mellé!
Satta letérdelt, odanyúlt. Guido elhelyezte a kezét.
– Az az artéria. Nyomja a hüvelykujjával!
Satta engedelmeskedett, lenézett a szétzúzott csuklóra, ahonnan fröcskölt a vér.
– Erősebben! – kiáltott rá Guido.
Satta erősebben nyomta, ujjai mélyen belevájtak az izmos karba. A fröcsögés most elállt, csak lassan folyt a vér.
– Mit csináljak? – kérdezte mögöttük Bellu.
Satta odafordította a fejét, az állával az asztal lapja felé bökött.
– Telefonáljon. Már biztosan úton lesznek, de szóljon, hogy teljes fölszereléssel jöjjenek! És egy helikoptert is kérek... de nagyon gyorsan!
Bellu izgatottan beszélni kezdett a telefonba. Satta visszafordult, Guidót nézte, aki ruhadarabokat szorított a sebre, hogy elállítsa a vérpatakokat, amelyek már kezdték átitatni a szőnyeget. Aztán balra pillantott. Cantarella holttestére. Az arcára. A szeme kidülledt, a nyelve kilógott, lilás árnyalatú volt. Megint Creasyre fordította a szemét. Sárga csillogás vonta magára a tekintetét. Egy aranykereszt a vérben. Fölnézett az arcára. A szeme most már lecsukódott.
Satta ujja egyre fáradtabb lett, de rendületlenül nyomta. A szó szoros értelmében, a kezében volt egy élet. Hangok hatoltak a tudatába: szirénák vijjogása, és Guido tehetetlen zokogása, ahogy küszködött.
 |  |  |
|
|
|