|
|
|
A falak évszázadok óta álltak a helyükön, de a bulldózerrel szemben tehetetlenek voltak. Fél óra sem kellett hozzá, hogy a kis tanyaházból romhalmaz legyen.
Franco Masi ott állt a holmijával megrakott szekér mellett. A felesége már fönt ült. Az asszony elfordította a fejét, nem tudott odanézni, a szeme kivörösödött az állandó sírástól.
De Franco odanézett, és túlnézett a romokon, a Villa Colacci falai felé. Gyűlölet torzította el az arcvonásait. Nemzedékeken át itt élt a családja, itt művelte meg azt a néhány holdacskát a sziklás domboldalon. A villa lakója a jótevőjük volt. Franco mindig is az ő védelme alatt élt. Alázatos hálája jeléül mindig megajándékozta a kis tanya egyetlen termékével, a felesége készítette házi sajttal.
Először nem hitt a fülének, amikor szóltak neki. Ez lehetetlen! Az ő jótevője sohasem tenne ilyet! Meghallgatásért könyörgött, de azt mondták, lehetetlen. Don Cantarella nem fogad senkit. Francónak huszonnégy órán belül el kell költöznie. Már kerestek neki egy házat Palermóban. A kezébe nyomták az iratokat, hogy írja alá őket.
A bulldózer befejezte a munkáját, megfordult lánctalpain, és dübörögve elindult fölfelé a keskeny úton. Franco lelke mélyéből néma fohász szállt az ég felé: – A jó Isten segítsen, Creasy!
* * *
Wally körömszakadtáig alkudozott. Hétezer líra egy hajvágásért és egy borotválásért? Nevetséges! A fodrász azonban nem engedett. Sokatmondó mozdulattal intett Wally leomló fürtjei felé. Ez hatalmas munka, egy óráig is eltarthat. Ha sokallja az árát, menjen máshová. Wally nem ment máshová. Még sok tennivaló várt rá, nem vesztegethette az időt arra, hogy olcsóbb fodrászt keressen. Örült, hogy legalább nem minden szőrzetétől kell megválnia.
– Hétköznapi, rövid, konzervatív frizurát – magyarázta Creasy. – Szakáll, bajusz nélkül.
Wally még mindig nem értette a dolgot. Az előző éjjel érkeztek meg a táborhelyre, és vacsora közben Creasy teljes részletességgel elmagyarázta, mit kíván. Hogy miért, azt nem. Inkább lépésenként, mondta; úgy biztonságosabb.
Wallynak először le kellett vágatnia a haját és a szakállát. Aztán vásárolnia egy jó minőségű bőröndöt és egy aktatáskát; egy sötét öltönyt, egy fehér inget, egy diszkrét nyakkendőt, és egy pár fűzős cipőt. Aztán ebben az öltözékben meg kellett szállnia az Excelsior Hotelben, méghozzá a legjobb lakosztályban, három éjszakára. Utána föl kellet keresnie ugyanabban az épületben az Avis irodáját, és bérbe venni egy autót, szintén három napra. A lehető legjobbat, legelegánsabbat. A szálló éttermében kellett vacsoráznia, ügyelnie arra, hogy nagyon drága bort rendeljen a vacsorához, utána a kávéhoz pedig valami nagyon drága konyakot. Például Hennessy Extrát, ajánlotta Creasy.
– Azt akarja, hogy úgy fessen, mint valami gazdag üzletember? – kérdezte Paddy.
– Pontosan – felelte Creasy.
Paddy szkeptikusan méregette Wallyt. – Ezzel az erővel a rút békát is megpróbálhatná királyfivá változtatni.
– Állítsd le magad! – szólt rá vigyorogva a fiú. – Meg fogsz lepődni! Nem néztem én ki mindig így...
A költséges vacsora után, folytatta Creasy, Wally menjen föl a lakosztályába, és hívassa föl Ausztráliát. Valami régi barátját, mindegy, hogy kit, de beszélgessen vele legalább húsz percig. Az éjszakát töltse a lakosztályában, aztán reggel menjen vissza a kempingbe.
* * *
Mialatt Wally töltött pepperonit evett Reggióban, Satta, Bellu és Guido roston sült lampukit fogyasztott a palermói Grand Hotelban.
– Mi a véleménye? – kérdezte Satta a helyettesétől.
– Vízi úton fog érkezni – mondta Bellu. – Valószínűleg halászbárkával, amelyet valahol Calabriában köt el.
Satta türelmetlenül megrázta a fejét, és a tányérjára bökött.
– A halra gondoltam!
Bellu elmosolyodott; időnként szívesen bosszantotta a főnökét. – Kissé túlsütötték.
Satta egyetértően bólintott. Guidóhoz fordult. – Nem lehetetlen, éppenséggel nem lehetetlen, hogy a derék századost egy szép napon előléptetik ezredessé.
– Ez az előfeltétele? – érdeklődött Guido. – Ezredes csak ínyenc lehet?
– Kizárólag – felelte Satta. – Ragaszkodnunk kell a normáinkhoz, máskülönben előbb-utóbb még az eszük vagy a hivatástudatuk miatt kezdenék előléptetni az embereket. Kész katasztrófa lenne!
– Arra gondol, hogy maga akkor még mindig káplár volna?
Satta elmosolyodott, és odafordult Belluhoz. – Megfigyelte már milyen rosszindulatú humoruk van a nápolyiaknak? Honnan veszi a halászbárkát?
Bellu fölhúzta a vállát. – Mi egyébbel jöhetne? Rendes közlekedési eszközt nem vehet igénybe. Figyelnek minden repülőgépet, minden kompot, minden vonatot. És Creasy nem álcázhatja magát könnyen.
– Elképzelhető – hagyta rá Satta. – Magának mi a véleménye, Guido?
– Nem tudom – mondta Guido. – Értelmetlen spekuláció. Én már eleget törtem rajta a fejem, de nem tudtam rájönni. Egyvalami azonban biztos: most már olyan jól ismerik a fizimiskáját, hogy nem mutatkozhat sehol sem.
Satta bólintott. – Valószínűleg azt az arcot ismerik ma a legjobban, Olaszországban. És hogy lelkesednek érte! Sosem hittem volna. – Elképedten megrázta a fejét. – Rómában és északon ott díszeleg a képe a lányok trikóján, és alatta, hogy: „HAJRÁ CREASY!“. A közvélemény egy emberként mögötte áll, és a sajtó örömünnepet ül. Nem tudom, egészséges-e ez.
– Törvényszerű – mondta Bellu. – Az emberek torkig vannak a maffiózók hatalmával és pökhendiségével. A kormány tehetetlen, így hát hőssé avatják ezt a magányos harcost... Így természetes.
– Az én számomra – mondta Satta –, az a nagy talány, hogy hol rejtőzik? Magányosan kell lapulnia, úgy, hogy senki se lássa meg... de hol? – Szúrósan nézett Guidóra. – biztosan nem várt rá semmilyen rejtekhely Róma után?
– Tudtommal nem – válaszolta Guido. – De soha nem beszélt arról, hogy mik a tervei Róma után. Tudja, miért.
– Kár, nagy kár – mondta Satta. – És üzenetet sem küldött a megbeszélt helyre. Éjjel-nappal figyeljük.
– Kár? – kérdezte szárazon Guido. – Csakugyan meg akarja most találni?
Satta elfintorodott. – Higgye el, Guido! Nem szeretném holtan látni. Már épp eleget tett. – Intett a pincérnek, édességet rendeltek. Amikor a pincér elment, Satta előrenyúlt, Guido karjára tette a kezét, és halkan azt mondta:
– Igazat beszélek. Adósa vagyok Creasynek. Szeretnék találkozni vele. Ha előtte bárki azt mondja nekem, hogy egyetlen ember képes minderre, a szemébe nevetek. Még mindig nem tudom fölfogni, különösen azt, ahogy elintézte Contit.
Guido zordan elmosolyodott. – Igen... színes, szélesvásznú temetés volt.
A másik kettő értetlen arcot vágott. Guido elmagyarázta nekik.
– Ez afféle szólásmondás. Minden zárt közösségben vannak ilyenek. A zsoldosok között is. Laoszban született, sok évvel ezelőtt. Egy eldugott kis leszállópályán néztük néhányan, ahogy leszállt az Air Americának egy DC 6-os gépe. Lőszert, robbanóanyagot és üzemanyagot hozott. Elvesztette a futóművét és hasra szállt le. Csúszott egy jó darabot, aztán az egyik szárnya megakadt, és a gép fölbukfencezett. – Guido elhallgatott, ahogy megelevenedett előtte a kép.
– És? – ösztökélte Bellu. – Mi történt?
– Fölrobbant – mondta Guido. – De lassan, fokozatosan, az ember nem is hitte volna. Először az üzemanyag, aztán a robbanóanyagok és végül a lőszer. Mindannyian ismertük a két pilótát – kanadaiak voltak, derék emberek. Amikor aztán csönd lett, sokáig nem szólt senki. A végén egy ausztrál srác, Frank Miller foglalta össze egy mondatban az egészet. Azt mondta: „Hát legalább színes, szélesvásznú temetésük volt!“
– Mitől lesz valaki zsoldos? – kérdezte Bellu.
Guido elmosolyodott a kérdés hallatán.
– Ezer oka lehet. Bekerül mindenféle népség: a társadalom számkivetettjei, perverzek, megtévedt jótét lelkek, egyszerű hülyék... – Vállat vont. – Nagyon gyakran véletlen az egész – nem lehet kiszámítani.
A pincér letette eléjük az édességet, a helyi módra elkészített zabaglione-t, s amíg elfogyasztották, csöndben voltak.
Bellu azonban kíváncsi volt. Többet akart tudni erről a számára ismeretlen világról. Tovább kérdezett.
– De Creasy nyilván kiemelkedik a többi közül – másképp nem lett volna képes arra, amit véghezvitt. Ezt minek köszönheti?
– Látta a dossziéját – mondta Satta. – A tapasztalatnak. A tapasztalatnak, a tanulásnak, a gyakorlatnak. És talán még valaminek. – Kérdőn nézett Guidóra.
– Igen, még valaminek – mondta helyeslőn Guido. – De az olyan, mint a sexepil – nem lehet leírni. Lehet, hogy egy katonában minden együtt van, ezzel a tulajdonsággal mégsem rendelkezik, akármilyen jó is technikailag. Itt-ott, nagy ritkán találkozik az ember valakivel, akiben megvan... az kiemelkedik a többi közül. Nem tudom, mi ez. Talán a szerencse és az akaraterő együttese. Előfordulhat, hogy egy egész szakasz jól kiképzett, gyakorlott katona nem tud bevenni egy állást, de egyetlen ember, akiben megvan, igen.
– Magában megvolt? – kérdezte halkan Satta.
– Igen – felelte Guido. – De Creasyben sokkal inkább megvan. Ezért jutott el idáig. És alighanem ezért is fog bejutni a Villa Colacciba.
– És kijutni is? - kérdezte Satta.
– Ki tudja? – A kérdés Guidót is nyugtalanította. Abban bizonyos volt, hogy Creasy kifundálta, miként jusson be, de az ellenkezőjéről már nem volt meggyőződve.
Wally megállt a bérelt Lanciával a Mobex mellett. Paddy leült a lakókocsi lépcsőjére, onnan nézte a kiszálló Wallyt. A fiú becsapta a Lancia ajtaját, megállt, és szótlanul nézett a lányra. Paddy sokáig nem mozdult. Aztán összefonta a karját maga előtt, és lassan ringatózni kezdett előre-hátra. A nevetés csak másodpercekkel később buggyant ki belőle.
Creasy bukkant föl mögötte. Szemügyre vette Wallyt. Bólintott, rámosolygott. Paddy lecsúszott a lépcsőről, elhemperedett a fűben. Harsány röhögése visszhangzott a néptelen táborhelyen.
– Ostoba liba – mondta Wally.
– Ezek nem értékelik az igazi szépséget – mondta egyetértőn Creasy.
Paddy lassan-lassan összeszedte magát. Felült, átfogta a térdét.
– Hallod-e Wally Wightman – mondta széles vigyorral –, úgy festesz, mint egy buzi!
Wally megállt a fekete Lancia mellett sötétkék, hajszálcsíkos öltönyében, kezében a fekete aktatáskával, és úgy tett, mintha nem is hallotta volna.
– Megfelel a külsőm? – kérdezte Creasytől.
– Tökéletes – mondta a férfi. Paddyhez fordult. – Magának egyszerűen nincs érzéke az eleganciához. És ha úgy fest, mint egy buzi, akkor maga miért bőgte végig az éjszakát?
– Marhaság! – mondta Paddy, és föltápászkodott. – Ha egy évig nem látnám, akkor se hiányozna! Miért sírtam volna, mert egy rohadt éjszakát máshol töltött?
De azért odament, és szorosan magához ölelte Wallyt.
– Óvatosan öreglány – mondta a fiú vigyorogva. – Még összegyűröd az új ruhámat!
Mind a hárman bementek a lakókocsiba, és bepréselődtek az asztal köré. Wally részletesen beszámolt róla, miként teljesítette Creasy utasításait. – És most? – kérdezte várakozón.
Creasy maga mögé nyúlt, elővette a térképet, megmutatta rajta a kis repülőteret.
– Ez a székhelye a Reggio di Calabria-i Aero Clubnak. Azt szeretném, ha most odahajtana, és bérelne egy repülőgépet, hogy vigye el Trapaniba, Szicília nyugati partjára.
Wally és Paddy sokatmondó pillantásokat váltottak.
– Erről van tehát szó – monda Paddy. – Berepül.
– Majdnem – mondta Creasy. Aztán elmagyarázta, hogy eredetileg telefonon akart megrendelni egy éjszakai utat, és ha kell, fegyverrel kényszeríteni a pilótát, hogy tegye, amit mond. Wally segítsége megkönnyítette a dolgát.
Az előző napi színjáték előkészítette a mait. Wally elmagyarázza, hogy elfoglalt üzletember, sok a dolga. Több megbeszélése van Reggióban, és mihelyt ott végez, indulni akar Trapaniba. Ha az Aero Club vagy bárki más utána érdeklődik, megtudhatják, hogy egy luxusszálloda legjobb lakosztályában lakik, bőkezűen költ ételre-italra, a legjobb autót bérelte ki, és drága pénzért telefonálgat a tengerentúlra. Egyszóval hiteles.
Creasy azt mondta, közölje, hogy nem tudja pontosan, mikor akar indulni, de legalább hat órával korábban bejelenti majd. Valószínűleg késő este lesz majd, és mindenképpen három napon belül.
– Miért nem mondhatja meg előre az időpontot? – kérdezte Wally.
– Az időjárástól függ.
– Akkor miért három napon belül?
– Mert alig van holdvilág.
Wally kíváncsisága még mindig nem elégült ki, de türtőztette magát, amíg Creasy tovább magyarázott. Az Aero Clubnak négy repülőgépe van, mondta, két Cessna 172-es, egy Piper Commanche és egy Commander. Döntő fontosságú, hogy valamelyik Cessnát kapja meg. Ha azt kérdezik, miért, mondja, hogy már repült ezzel a típussal, és megszokta. Készpénzben fizesse ki előre az egész díjat.
– Miért olyan fontos a Cessna? – kérdezte Wally.
– Mert felsőszárnyas gép.
– No és?
– Abból könnyebb kiugrani.
Wally kíváncsisága kielégült.
Gravelli és Dicandia ellenőrző körutat tett. Ellenőriztek mindent, és közben megvitatták a helyzetet.
Miután elbeszélgettek a főkapu előtt álló őrökkel is, visszaindultak a kerten át.
– Még egy hét, és már késő – mondta Dicandia.
– Lehet, hogy máris késő – felelte Gravelli. Torinóban kitört a háború. Rómában három család készül egymásnak ugrani. Még Calabriában is bajok vannak. Don Mommónak megígérték, hogy nyugalom lesz, amíg bent van a börtönben. Két nappal ezelőtt megpróbálták megölni! Cantarella pedig nem csinál semmit. Minden tekintélyét elveszti, ahogy itt kucorog, mint az egér az egérlyukban. Holnap idejön Abrata, hogy beszéljen vele. Nem fog hinni a szemének, ha meglátja, milyen állapotban van a főnök!
Dicandia úgy érezte, ezek kissé erős szavak. Több mint húsz éve dolgozott Cantarellának, mélyen gyökerezett a hűsége. Nagyobb vihar kellett hozzá, hogy megingassa.
Gravelli hirtelen megragadta a karját. A két férfi mozdulatlanná dermedt a kavicsos ösvényen.
A két fekete árnyék hangtalanul suhant elő a sötétségből. Egészen közel jöttek, meg-megrándult az orruk, aztán ugyanolyan hangtalanul, ahogy jöttek, eltűntek.
Dicandia kifakadt: – Frászt fogok kapni ezektől a kurva kutyáktól!
Gravelli kurtán fölnevetett. – Nem bántanak senkit – mondta. – Amíg megismerik a szagát.
– Csak legyen jó az emlékezetük! – mondta Dicandia, és továbbindult az ösvényen a ház felé.
A konyhaajtón át mentek be. A hatalmas, kőpadlós konyhát rendezték be a testőrök tartózkodóhelyének. Fél tucat férfi üldögélt, tévézett odabent. A vacsora maradványai szétszórva éktelenkedtek a faasztalon. Mindenkinek a keze ügyében volt a géppisztolya vagy a vadászpuskája.
A konyhából folyosó vezetett a villa közepe felé. A folyosóról nyíló első szobába fapriccseket állítottak be, azon aludt vagy pihent a többi testőr, aki majd éjfélkor veszi át a szolgálatot.
A folyosó végén lépcső vezetett föl az emeletre, ahol Cantarella dolgozószobája és hálószobája volt. Dicandia és Gravelli is az emeleten lakott.
Néhány szót váltottak a konyhában lévőkkel, aztán fölmentek. Cantarella személyi testőre egy széken ült a dolgozószoba ajtaja előtt, könyökhajlatába támasztva a géppisztolyt. Amikor a közelébe értek, fölállt, kettőt koppantott az ajtón, és kinyitotta. Dicandia és Gravelli bement jelenteni, hogy minden rendben.
Két nap múlva alábbhagyott a viharos északi szél. Az előrejelzés szerint a következő huszonnégy órában enyhe időre lehetett számítani. Felhőátvonulások, Észak-Szicília fölött enyhe keleti szél. Futó záporok előfordulhatnak.
Creasy fölkészült.
Kora este kinyitotta a nagy, széles bőröndöt, és elővette azt a csomagot, amelyet a tábornok küldött annak idején Marseille-be. Kivitte a fűre. Paddy és Wally nézte, ahogy kibontja, szétteríti a terjedelmes fekete kelmét.
– Nem is hasonlít ejtőernyőre – jegyezte meg Wally.
– Inkább olyan, mint egy szárny – mondta Creasy. – Elmúltak már azok az idők, amikor az ember kiugrott, aztán rábízta magát a vakszerencsére. Ez egy francia „Mistral“. Ezzel gyakorlott ejtőernyős még szél ellenében is repülhet – és méteres pontossággal érkezhet célba.
Segítettek neki kifektetni a zsinórokat, aztán távolabb léptek, és csak nézték, ahogy szakértő módon kiegyenesíti, összeválogatja őket, majd összehajtogatja az ernyőt.
– Tartalék ernyője nincs? – kérdezte Wally. Képeken látott már ejtőernyősöket, akiknek kisebb csomagok voltak a mellükre erősítve.
Creasy tagadóan megrázta a fejét. – Nem bírnám el a súlyt.
Elmagyarázta, hogy normális körülmények között az ejtőernyős katona úgy ugrik, hogy a felszerelést tartalmazó zsákot lelógatja egy kötélen vagy ötméternyire. A súlyos zsák korábban földet ér, így az embert kisebb súly vágja a földhöz; drága másodpercek vesznek el azonban azzal, hogy az ember odahúzza a zsákot, és előveszi a fegyvereket. Creasy harcra készen, fölfegyverezve fog ugrani. Inkább megkockáztatja, hogy keményen ér földet.
Befejezte a hajtogatást, nekitámasztotta az összecsomagolt ejtőernyőt a Mobex oldalának. Wallyhoz fordult. – Félóra múlva készen leszek, akkor indulhatunk.
– Segíthetek? – érdeklődött Wally.
– Köszönöm, nem, majd én magam. Várjanak idekint.
Bent a Mobexben Creasy elővette a kisebbik csomagot, amelyet Brüsszelből kapott. Amikor kibontotta, megcsapta a régen használt ruhanemű enyhén dohos szaga. A régi, terepszínű hadiruhája volt. Még mindig ott díszelgett rajta az 1. REP színes rangjelzése.
Hosszú percekig tartotta a kezében, a gondolatai visszaszálltak – vissza tizenkét éven át. Aztán hirtelen ledobta az ágyra, és vetkőzni kezdett.
Amikor előbújt a Mobexből, már majdnem teljesen besötétedett. Paddy és Wally a Lanciának támaszkodva várakozott. Creasy megállt az ajtó mellett, és Paddy halkan elsírta magát
Mindketten tudták, ki és mi ez a férfi, azt is tudták, hogy mire készül, de csak most fogták föl igazán, amikor meglátták így, akcióra készen.
Amúgy is hatalmas termete mintha felfúvódott volna. Foltos kezeslábas volt rajta, a lábán belegyűrve a fekete, magas szárú, fűzős bakancsba. Mindkét nadrágszárán oldalzsebek duzzadtak, a mellkasát hevederek fogták át, kétoldalt két sor kézigránát lógott róluk. Közöttük egy duzzadó vászontasak lógott le a derekáig. Az övéről a jobb oldalán vászon pisztolytáska függött, mellette elől hátul több kisebb vászontasak. Az Ingram géppisztoly vállszíja át volt vetve a nyakán és a jobb vállán, alsó karjával magához fogta a tömpe kis fegyvert. Bal kezében fekete kötött sapkát tartott.
Fölemelte az ejtőernyőt, odament a Lanciához. – Mehetünk? – kérdezte halkan.
Wally bólintott, mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Némán kinyitotta a kocsi ajtaját. Creasy bedobta az ejtőernyőt, aztán Paddyhez fordult.
– Nincsenek rá szavaim, Paddy. De maga megérti. – Paddy szipogott, megrázta nagy fejét, aztán azt mondta: – Maga egy nagy marha, Creasy! Nem éri meg az egész...
– Nem lesz semmi baj. Nem először csinálom – szinte már unalmas.
Paddy megtörölte könnyes képét, aztán átölelte Creasyt. A kemény fém fájdalmasan nekifeszült, de nem törődött vele. Aztán elengedte, odament a Mobexhez, bebújt, és becsukta az ajtót.
Húszpercnyire volt onnan a repülőtér. Creasy lefeküdt a hátsó ülésre, hogy kívülről ne lehessen észrevenni. Öt perc telt el, amíg Wally megszólalt: – Hogy fog kijutni?
– A Cessna ajtaját menet közben is nyitva lehet tartani.
– A Villa Colacciból! – förmedt rá Wally. – Azt tudom, hogy be fog jutni, de hogyan fog kijutni?
Kurtán, keményen jött a válasz, eleve kizárt minden további kérdezősködést:
– Ahová be lehet jutni, onnét ki is lehet jutni.
Csöndben mentek tovább néhány percig, aztán Creasy szólalt meg:
– Minden világos, Wally? Az időzítés?
– Teljesen – mondta Wally. – Nem hibázom el.
– És utána is tudja a teendőjét?
– Tudom. Ma éjjel már úton leszünk.
– Egy percet se késlekedjenek – mondta Creasy. – Lehet, hogy nagy felfordulás lesz, de maguknak reggel rajta kell lenniük azon a komphajón!
Wally határozott hangon válaszolt: – Ne féljen, Creasy, rajta leszünk. Majd látogasson meg bennünket Ausztráliában!
Halk nevetés hallatszott a hátsó ülésről. – Szívesen... és vigyázzon arra a lányra... nem mindennapi ember.
– Tudom – mondta Wally. – Itt a repülőtér – csak két kocsi parkol kint. Úgy látszik, semmi zűr.
Wally megállt a hangár mögött, fogta az útitáskáját, és kinyitotta az ajtót. Nem nézett hátra.
– Sok szerencsét, Creasy!
– Köszönöm, Wally. Ciao!
Cesare Neri módszeresen elvégezte az összes fölszállás előtti ellenőrzéseket. Már alig várta, hogy túl legyen ezen az úton. Lelkiismeretes pilóta volt, a légierő neveltje, és megtartotta az előírásokat. Az elmúlt két nap alatt a hatórás készenlétek azt jelentették, hogy nem ihatott; márpedig szeretett inni. Majd Trapaniban tölti az éjszakát, gondolta, mulat egyet. Volt ott néhány cimborája.
Egy pillantást vetett a mellette ülő ausztrálra. Mintha kissé idegesnek látszott volna. Cesare megszokta az efféle idegességeket. Az emberek kedélyesen üldögélnek a nagy sugárhajtású repülőgépeken, és nem gondolnak semmi rosszra; de kerüljenek csak a pilóta mellé egy kis gépen, rögtön minden ütött-kopottnak és életveszélyesnek rémlik!
– Indulhatunk?
Az utas bólintott.
– Akkor gyerünk.
Földübörgött a motor. Cesare az olajnyomás-mérőt figyelte. Az utas megütötte a karját, és hangosan megszólalt, hogy túlkiabálja a motorzajt: – Mennyi az út Trapaniba?
– Nem egészen egy óra – válaszolta Cesare, de a szemét nem vette le a műszerfalról.
– Van itt vécé?
Cesare megrázta a fejét.
– Tud várni egy kicsit? – érdeklődött az utas. – Jobb, ha itt elintézem!
Cesare halványan elmosolyodott. Ez aztán csakugyan ideges! Odanyúlt, kinyitotta az ajtót.
– Menjen csak nyugodtan. De ne a propeller felé!
Az utas kikapcsolta a biztonsági övét, és kimászott. Cesare tekintete ismét a műszerek felé fordult.
Eltelt két perc, aztán megjelent egy alak az ajtóban. Cesare odapillantott, aztán megdermedt. Lassan arra fordította a fejét, jól megnézte a pisztolyt, aztán a férfit is, aki a kezében fogta.
– Csak folytassa – mondta férfi, közben nagy nehezen beszuszakolta magát az ülésbe. – Semmitől sem kell félnie. Csak folytassa előírás szerint.
Meg sem próbálta becsatolni magát. Csak előrehajolt a kis ülésen, jobb karja a műszerfal tetején pihent, a törzse oldalt fordult, a pilóta felé; a pisztoly csöve lefelé irányult, a vége Cesare bordái közelében tátongott.
– Ellenőrizzen minden műszert – mondta. – Csináljon minden szabályszerűen. Vezettem már ilyen gépet. Ismerem a rádió kezelését is, úgyhogy ne próbálkozzon semmiféle ostobasággal. Cesare teljes mozdulatlanságban ült, a keze a térdén, csak az agya zakatolt. Az új utas nem zavarta meg a gondolkodásban, csak ült és várakozott. Végül Cesare elhatározta magát. Nem szólt egy szót sem; egyszerűen folytatta a felszállást előkészítő műveleteket.
Tíz perc múlva már 1200 méter magasan haladtak a Messinai szoros fölött, és előttük föltűntek Szicília fényei.
– Elteheti a stukkert. Tudom ki maga.
Creasy csak egy pillanatig gondolkodott, aztán becsúsztatta a Coltot a vászontokba, és ráhajtotta a fedelet. Mocorgott egy kicsit, kényelmesebben elhelyezte maga mögött az ejtőernyő csomagját, aztán lenyúlt a két ülés közé, fölemelte Cesare térképét. Ceruzával be volt jelölve rajta a Trapaniba vezető útvonal. Öt kilométerrel délre haladtak volna el a Villa Colaccitól. A pilótára pillantott.
– Miután elhagytuk a Tremini Imerese-i jelzőt, szeretném, ha egy kis kitérőt tenne.
Cesare zordonan elmosolyodott. – Többet kellett volna fölszámítanom ezért az útért.
Creasy viszonozta a mosolyt.
– Kevesebbet – az utasa nem megy végig.
– Még szerencse, hogy előre fizetett – mondta Cesare. – Nem ártana, ha némi eligazítást adna.
Creasy előrehajolt a térképpel, rámutatott egy pontra.
– Nem lehet eltéveszteni. Itt van öt kilométerre, délre Palermótól, három kilométernyire, keletre Monrealától. Úgy ki van világítva, mint egy karácsonyfa. – Rápillantott a műszerfalra. 1500 méternél tartottak az emelkedésben.
– Rendes körülmények között milyen magasságban repül?
– Kétezer méteren.
– Az jó is lesz. Maradjon ott, amíg el nem hagyjuk a jelzőt, aztán menjen föl háromezer ötszázra.
Cesare kérdően rápillantott.
– Késleltetett ugrás lesz – magyarázta Creasy.
– Milyen magasságban akar nyitni? – kérdezte Cesare.
– Hatszáz méter előtt semmiképp sem. Attól függ, mekkora lesz a szabadesési sodródásom. Húsz kilométeres keleti szél fúj, úgyhogy éppen csak a cél előtt fogok ugrani.
Cesare ránézett az ejtőernyőre.
– Mi az?
– Lapernyő. Francia „Mistral“.
Cesare most szemügyre vette a Creasy testéről lógó arzenált.
– Tudom, hogy gyakorlott ugró – mondta. – Szüksége is lesz a gyakorlatára. Gyorsan és keményen fog földet érni. – Egy pillanatig elgondolkodott, aztán folytatta: – Ismerem azt a területet. Valószínűleg elkapja majd a hegyoldalról lefelé folyó légáramlás. Szabadesés közben nem fogja érzékelni. Hatszáz méter alatt lesz csak ereje. Én azt tanácsolom, délebbre ugorjon.
Creasy nem sokat tétovázott. A pilóta hangjából őszinteség csengett.
– Köszönöm, megfogadom a tanácsot. Csinált már ilyet?
Cesare bólintott.
– Öt évet töltöttem a légierőnél, szállítógépeken. Sok magafajtát ugrattam már. Meg amatőröket is – ejtőernyős klubokban.
– Rendben van – mondta Creasy. – Válassza ki a megfelelő pillanatot. És elnézését kérem. Lehet, hogy kellemetlenségei lesznek ebből a dologból. Nemsokára kénytelen leszek összetörni a rádióját.
Cesare egy szót sem szólt egy darabig, csak nézett kifelé a szélvédőn át. Amikor megszólalt, valami feszültség érzett a hangjában.
– Örülök, hogy éppen én ülök itt. Sokan drukkolnak magának... majdnem mindenki. Az én családom nemzedékeken át Calabriában élt. Ismerjük ezeknek az alakoknak a hatalmát. Mindannyian találkoztunk vele. Csodáljuk magát. Örülök, hogy én vagyok itt. Ne féljen, pontosan fogom indítani.
Csend lett. Aztán Creasy azt kérdezte:
– Továbbrepül Trapaniba?
– Cesare megrázta a fejét.
– Visszamegyek Reggióba, az biztonságosabb. Ki volt az az ausztrál?
A műszerfal halvány, vörhenyes derengésében Creasy halványan elmosolyodott, arcvonásai ellágyultak. – Olyasvalaki, mint maga – mondta egyszerűen.
* * *
Meleg idő volt Palermóban; a Grand Hotel bárjában nyitva voltak az ablakok. Satta, Guido és Bellu a bárpultnál állt. Vacsora előtti koktéljukat iszogatták. Satta ma amerikaias kedvében volt, úgyhogy amerikaias koktélt ittak: whiskyt jeges szódával. Satta amerikaias hangulatát a sarokasztalnál ülő két amerikai lány jelenléte idézte elő. Kései turisták voltak, az egyikük nagyon szép, vörös hajú. Satta különösen vonzódott a vörös hajú nőkhöz. A másik szőke volt – elfogadható. – Nem remora – jegyezte meg valamivel előbb Satta, aztán Bellu kérdésére elmagyarázta: – Rendszerint a szép nő mellett egy csúnya nőt lehet látni. Mind a ketten jól járnak. A szép lány szépségét kiemeli a kontraszt, a csúnya pedig jól lakik a maradékból. A remora egy halfajta. Dögevő. A tapadókorongjával ráakaszkodik a cápára, és azt eszi, amit az meghagy... – Ránézett a szőkére, és elmosolyodott. – De ez nem remora, ez önállóan is el tudja látni magát. Mi a véleménye, Guido? Megfelel az ízlésének?
Guido odanézett. A szőke lány csakugyan vonzó külsejű volt, és a pillantások, a lesütött szempillák, a tettetett közöny ősi jelrendszerével már tudatta, hogy nem utasítaná vissza Guido közeledését. A két lány szemlátomást már fölosztotta a prédát. De Guidónak most valahogy nem volt kedve a lányokhoz. Napok óta fokozódott benne valami feszültség. A gondolatai akarva-akaratlanul mindig visszatértek Creasyhez.
Egy közönséges rádió, az emberi elme alkotása jeleket tud szétküldeni az egész világon, sőt a világűr millió kilométeres messzeségeiben. Nem elképzelhetetlen, hogy maga a sokkal bonyolultabb, sokkal kifinomultabb emberi elme is tud jeleket adni, érintkezésbe tud lépni a többivel...
Guidónak ez nem jutott az eszébe. De valami azt súgta neki, hogy közeledik a barátja. Már a közelben jár. Ezen az éjszakán nem tudta volna lekötni egy lány. Így hát csak vállat vont, elmosolyodott, és azt válaszolta Sattának:
– Átengedem a megtiszteltetést a csendőrségnek. Maguk olyan keményen dolgoznak. – Körülpillantott a fényűzően berendezett bárban. – És olyan mostoha körülmények között, hogy mi, a hálás lakosság, igazán nem tagadhatjuk meg maguktól ezt a kevés kis örömet.
– Megfigyelte már – kérdezte Satta Bellutól –, hogy a nápolyiak kivétel nélkül mind fullánkos nyelvűek?
Egy szemöldökrándítással jelezte a mixernek, hogy újabb italokat kérnek.
– Legyen hát – mondta. – Bellu százados! További kiképzésként az előléptetéshez vezető rögös úton, önre bízom a hódítás stratégiájának meghatározását. Nyilvánvalóan azzal kell kezdenünk, hogy meghívjuk őket, vacsorázzanak a társaságunkban. Milyen módszert választ?
Bellu könnyedén vállat vont.
– Odaviszek egy üveg pezsgőt, és szólok nekik, hogy vacsorázzanak velünk.
– Szól nekik? – kérdezte Satta megjátszott elképedéssel. – Nem inkább megkéri őket?
– Ezredes úr – felelt Bellu –, nem ön mondta, hogy a nőkkel úgy kell bánni, mint a főpincérekkel – udvariasan, de határozottan?
Satta sugárzó képpel nézett Guidóra. – Még sokra fogja vinni!
De Guido mintha nem is hallotta volna. Megragadta Satta karját. – Hallja?
A nyitott ablakon át halkan, valahonnan a távolból egy repülőgép dongása szűrődött be.
– Creasy!
Satta és Bellu értetlenül nézett rá.
– Creasy! Jön!
Guido lecsapta a poharát, és a kijárat felé iramodott.
– Hisz ejtőernyős! – kiáltott hátra. – Hogy is jöhetne másképp? Gyerünk!
Satta ránézett Bellura, aztán a vörös hajú lányra pillantott.
– Gyerünk! – csattant föl. – Az időzítésből ítélve, ez csak Creasy lehet!
* * *
Az ajtó már nyitva állt. Creasy arca és válla látszott a nyílásban. Gumitalpú bakancsa a futómű merevítőrúdjára támaszkodott. A kötött sapka mélyen a homlokára volt húzva; az arca alsó felét sötét krém fedte. A szeme feszülten figyelt Cesarét.
A pilóta arcán is feszült figyelem látszott. Finoman megdöntötte a gépet, a tekintete jobbra-balra pásztázva kereste a tájékozódási pontokat, nézte az iránytűt. Bal lába mocorgott a pedálon, készen arra, hogy korrigálja a hirtelen súlycsökkenést.
Jobb karja most meglendült.
– HAJRÁ CREASY!
Odanézett, az ajtónyílás üresen tátongott.
A Villa Colacci ablakai zárva voltak. Egytől egyig. De Cantarella a dolgozószobája ablakán most résnyire szétnyitotta a függönyt, és lepillantott a kertre. A sötétséget csak a falakon túli reflektorfények ideszűrődése enyhítette valamicskét. Az utóbbi napokban Cantarella félelmét fokozatosan csalódottság és harag váltotta föl. Azok, akik nemzedékek hosszú során át mindig engedelmeskedtek, most kétségbe vonják a hatalmát. Még a közvetlen környezete is! Abrata éppen itt, ebben a szobában mert pimaszkodni vele! Nem baj, az az őrült nemsokára meghal, és akkor majd leszámol a többiekkel. Majd megtudják, van-e hatalma! Sima arca megkeményedett. Duzzadt ajka eltökélten összeszorult. Összehúzta a függönyt, és visszafordult az íróasztalához.
Néhány másodperc múlva Creasy átsiklott a fal fölött, mint valami nagy, fekete, testes denevér.
 |  |  |
|
|
|