Globusz^® Publishing 

„A hatalom a fegyver csövéből nő ki.“

Cantarella ismerte a mondást, és már sokszor megbizonyosodott az igazságáról. De a fegyvernek célpont kell. Úgy érezte magát, mint a súlyemelő, akinek nincs mit fölemelnie – mint Michelangelo egy befesthető mennyezet nélkül.

A tehetetlenség csak tápot adott a félelmének. Conti a jobb keze volt, diplomáciájának fizikai eszköze. A halála megrendítette, és mélységes aggodalommal töltötte el Cantarellát. Leplezni igyekezett, de Dicandiát és Gravellit nem tudta megtéveszteni. Most is, ahogy ott ültek vele szemben, szinte a levegőben érezték a félelmet. Megdöbbentette, és rettenetesen nyugtalanította őket.

De Cantarella volt a mindenható uruk. Mindenük, amilyük volt – a pozíciójuk, a vagyonuk, az ambíciójuk – elválaszthatatlanul kötődött Cantarellához. Nem járhattak más úton.

Most kapták meg a parancsokat a Villa Colacci biztonságának fokozására. Két nappal korábban elképedtek volna, mérsékletre intették volna Cantarellát; Conti halálának ténye és módja azonban igen nagy hatást gyakorolt rájuk. Ugyanúgy az íróasztalon fekvő vastag dosszié is. Kirajzolódott belőle egy ember képe, aki olyan arányokban volt képes halált osztogatni, hogy még számukra is idegenszerű volt.

Így hát szótlanul hallgatták Cantarellát, aki éppen arról beszélt, hogy fényszórókkal kell megvilágítani a külső falakat, és kétszáz méteres körzetüket. Hogy meg kell vásárolni, aztán földdel egyenlővé tenni minden épületet egy kilométeres körzetben. Éjjel nappal őröknek kell cirkálniuk a területen. Őrkutyákat kell beszerezni. Tizennyolc testőr állandóan a villában lesz. Három váltásban őrködnek. Ötszáz méterre a villa kapujától le kell zárni az utat. Csak olyan autó jöhet át, amelyet kívül-belül átkutattak. A villa kerítésén belülre semmilyen jármű nem jöhet. Az épületbe a maffiafőnökök vagy a küldötteik is csak egyedül léphetnek be, alapos motozás után. Cantarella lelkiállapotának legdöbbenetesebb jele az volt, hogy parancsot adott a falak közelében álló több mint tizenöt gyümölcsfa kivágására.

Húsz évvel korábban, amikor megvette a villát, Cantarella személyes irányításával ültették a fákat. A gyümölcsös lett Cantarella szemefénye. A környezete még tréfálkozott is róla – de csak maguk közt, nagyon halkan. Cantarella felesége harminc éve halt meg, gyermek nélkül, és a férfi nem nősült meg újra. A fákat csak „Cantarella gyermekei“-ként emlegették; s az, hogy most, ha keveset is, de kivágatott belőlük, ékesszóló bizonyítéka volt félelme mélységének.

Cantarella áttért az általános óvintézkedésekre. Ellenőrizni kellett minden Szicíliába vezető útvonalat. Minden kikötőt, a legkisebb halászfalvakét is; minden repülőteret, minden kis leszállóhelyet, minden vonatot, minden autót, amely átjön a kompon Reggióból. Szája bosszúsan megrándult, amikor föltette a kérdést:

– És a rendőrség? A Carabinieri? Még mindig nem csinálnak semmit?

– Nemigen – felelte Dicandia. – Conti halála után a forma kedvéért lezárták az utakat Róma körül, de csak órákkal később. Általános körözést adtak ki az amerikai ellen, személyleírással. De a nevét nem közölték, és fényképet sem tettek közzé.

– A mocskok! – hördült föl Cantarella. – Főleg az a disznó Satta! Hogy élvezheti most ezt az egészet... a mocsok!

– Ma reggel megérkezett Palermóba – mondta Gravelli. – A helyettesével, Belluval, meg azzal a nápolyival.

Cantarella egyre dühösebb lett. – A dögök! Azt hiszik, cirkusz ez? Biztos, hogy semmiképpen sem lehet elkapni azt a nápolyi alakot? – Megütötte a dossziét. – Hétszentség, hogy kapcsolatban van ezzel a tébolyulttal!

Gravelli megrázta a fejét. – Egy kétszobás lakosztályt vettek ki a Grand Hotelben, és egy pillanatra sem tágítanak mellőle. Ahhoz, hogy hozzáférjünk, el kellene intéznünk Sattát és Bellut.

Dicandia gyorsan közbeszólt: – Márpedig akkor még több bajunk lenne, mint most. Rettenetesen sok bajunk!

Cantarella kelletlenül bólintott. – És Satta tudja ezt. Egy szép napon leszámolok azzal a dög ficsúrral!

Gravelli vállat vont. – Addig is sok borsot tör az orrunk alá. Most is, amíg itt ül Palermóban, mindenütt lecsapnak az emberei. Még Abratát is bevitték kihallgatásra. Azt mondja, kiszolgáltatottnak érzi magát, és nagyon nyugtalan.

– Satta kihasználja a helyzetet – mondta Dicandia. Zűrzavar van északon is, Rómában is. Satta kavarja, mint valami boszorkánymester.

Cantarella előrehajolt, kinyitotta a dossziét. Creasy fölnagyított útlevélképe volt a belső borítóra tűzve. Cantarella percekig vizsgálgatta az arcot. Megnyalta száraz, kicserepesedett ajkát, aztán megütögette a fényképet.

– Nem tudunk kilábalni a bajból, amíg életben van! – Fölnézett, nagy nyomatékkal folytatta: – Aki végez vele, bármit kérhet... bármit! Értitek?

Gravelli és Dicandia szó nélkül bólintott, aztán újabb megrázkódtatás érte őket. Cantarella levette a fényképet a borítóról, és elébük tolta.

– Holnap reggel minden újság címlapján látni akarom ezt a fényképet!

Először Dicandia tért magához.

– Don Cantarella! Ez azt jelentené, hogy kitálalnak mindent! Okos dolog ez?

– Amúgy is ki fognak tálalni mindent – mondta a főnöke. – A legtöbb részlettel már tisztában vannak. Csak azért hallgattak eddig, mert Satta hallgatást parancsolt az embereinek.

Megmagyarázta, mi indítja erre a lépésre. – Nagyon jellegzetes arc – nézzétek a forradásait, szemét! Emberek ezreivel kerestetjük. Napokba telne, amíg szétosztanánk a képét. Így majd az újságok megteszik helyettünk.

– Hőssé fogják avatni – intette Gravelli.

– Aztán pedig halott hős lesz! – csattant föl Cantarella. – És a halottakat gyorsan el szokták feledni.

Paddy kilépett a Mobexből, kinyújtóztatta nagy testét. A nagyságnak vannak átkai is, egyebek között az is, hogy utazás közben elgémberedik az ember. Wally is kiszállt, megállt a járdán, és visszaszólt a kocsiba: – Kér valamit?

Creasy megrázta a fejét. – Jó étvágyat! Tényleg nem akarják, hogy magukért jöjjek?

– Nem, jól fog esni a gyaloglás – mondta Paddy. – Sétálunk egyet. Ne féljen, visszatalálunk a kempingbe!

A keleti part mentén vezető úton, Pescarából érkeztek meg Bariba. Paddy úgy vélte, hogy három nap alatt Creasynek elege lehetett az ő bevallottan alapfokú szakácstudományából, és enne valami mást. Ő maga is evett volna valami mást, és néhány pulóvert is akart vásárolni, mert lassan közeledett az ősz.

De Creasy nemet mondott, és inkább a várostól délre lévő kemping mellett döntött. A lánynak föltűnt, hogy Creasy szinte elő sem jött a Mobexből, még a kempingekben sem. Ez fokozta a kíváncsiságát. Beszélt valamicskét franciául, és az első este próbát tett Creasyvel. A férfi elmosolyodott, és folyékony franciasággal válaszolt. Paddy ezután az angollal próbálkozott. A férfi ismét elmosolyodott, és angolul kérdezte meg, hogy voltaképpen mire kíváncsi Paddy. A lány meghallotta az enyhe amerikai akcentust.

– Semmire – felelte. – Csak maga nem úgy néz ki, mint egy francia.

Ekkor Wally közbeszólt, hogy ne legyen már olyan kotnyeles. Ez azonban nem csillapította a lány kíváncsiságát.

A római kempingbe Creasy gyalogosan érkezett meg, két hatalmas bőrönddel meg egy vászon utazótáskával. Wally segített betuszkolni őket a keskeny ajtón át, és később megjegyezte Paddynek, hogy a cimbora alighanem ólomban utazik.

Creasy nem volt valami bőbeszédű. Csak megmutatott a térképen egy helyet Avezzano mellett, és azt mondta, táborozzanak le ott éjszakára. Két éjszaka lett belőle. A kellemes, erdős völgyben fekvő kemping szinte teljesen néptelen volt. Creasy azt mondta, fáradt, és nem sietős a dolga.

– Ott egy butik! – Wally átmutatott a forgalmas utca túloldalára.

– Ott meg egy vendéglő – mondta Paddy, és távolabbra mutatott. – Együnk először, már farkaséhes vagyok. – Elvigyorodott. – Különben is, lehet, hogy evés után nagyobb méretet kell vennem.

– Nagyobb méretet nem gyártanak – jegyezte meg Wally, de el is ugrott, mert tudta, hogy Paddy vaskos karjának egyetlen játékos csapásától könnyen a járdára terülhet.

A lány azonban mintha nem is hallotta volna. Egy újságosbódé előtt álltak, és Paddy megkövülten bámult. Wally követte a tekintetét.

Egy óra múlva dühödten veszekedtek. Wally nem engedett.

– Ott van a táskádban a pénz is, az útlevelek is! Egyenesen elmegyünk arra a rohadt állomásra, és fölszállunk egy rohadt vonatra! Megvesszük Brindisiben, ami kell. Holnap reggel fölszállunk arra a rohadt hajóra, és irány Görögország!

A lány megrázta a fejét. – Én nem megyek.

Wally fölsóhajtott, eltolta maga elől a félig tele tányért.

– Paddy, ne légy érzelgős! Nem illik hozzád. Ez az ember gyilkos. Semmivel sem tartozunk neki. Megkapta a Mobexet. Csak álcázásnak használ minket.

A lány megint megrázta a fejét. Wally fölkapta az újságot, az orra elé tartotta.

– Keresik! Több százan, lehet, hogy több ezren keresik! Mi nem leszünk ott, amikor megtalálják!

– Akkor te elmész a francba, Wally Wightman.

A vendéglőben nagy volt a nyüzsgés, a lány halkan beszélt, de Wallyt így is mellbe vágta. Paddy előrehajolt, haragos arca közel került a fiúéhoz.

– Igen, használ minket! Miért ne? Egyedül van. Egymaga csinálja az egészet! Százak, azt mondod? Ezrek? Nem is beszélve a rendőrségről. Segítségre van szüksége. Én segíteni fogok neki. Te meg azt csinálsz, amit akarsz!

– De miért? – kérdezte Wally kétségbeesetten. – Semmi közünk hozzá. Miért akarsz belekeveredni?

A lány fölhorkantott. – Miért kellett valaha is egy indok egy ausztrálnak ahhoz, hogy beszálljon egy verekedésbe? – Megütögette az újságot. – Megölték azt a kislányt. Azok a disznók megerőszakolták, és megölték. Tizenegy évesen! Most megfizetnek érte! Ez a Creasy tesz róla, hogy megfizessenek érte. És ha egy kis segítségre van szüksége, Paddy Collinstól megkapja!

Wally arcán hirtelen vigyor terült szét.

– No jól van, te hülye tyúk, most már állítsd le magad!

A lány szóhoz sem jutott egy pillanatig. De csak egy pillanatig. – Egyetértesz?

– Igen.

– Mi ez a hirtelen fordulat?

A fiú vállat vont. – Nincs hirtelen fordulat. Szívem szerint én is segítenék neki, de veszélyes. Egy férfinak más. De te mégiscsak nő vagy...

Paddy rámosolygott, odanyúlt, összekócolta a haját. – Tetszik, amikor lovagias vagy. Gyerünk!

Kint az utcán Wallynak eszébe ötlött valami.

– Szerinted hogy fog reagálni, amikor kiderül, hogy mindent tudunk? Lehet, hogy elveszti a fejét, megijed, hogy föladjuk, vagy valami. Paddy ez az ember veszélyes alak!

A lány megrázta a fejét, belekarolt a fiúba.

– Nem hiszem. Most, hogy ott a képe az újságokban, szüksége lesz minden segítségre, amit csak megkaphat. Ezt meg fogja érteni. Különben is, akármilyen veszélyes alak, én nem félek tőle.

– Nem?

A lány rámosolygott a fiúra. – Hiszen te megvédsz, Wally.

Satta letette a telefont, megfordult, ránézett Guidóra és Bellura.

– Szinte biztos, hogy Cantarella volt – mondta. – Az újságok mind nagyjából ugyanakkor kapták meg az információt.

– De miért? – kérdezte Guido.

Bellu adta meg a választ. – Ez is újabb bizonyítéka Cantarella lelkiállapotának. Ez a leggyorsabb módja, hogy mindenhol azonosítani lehessen Creasyt. – Fürkészően ránézett Sattára. – És most, ezredes úr...?

Satta talányos pillantást vetett rá, s Guido megérezte a levegőben a hirtelen feszültséget.

Ismét Bellu szólalt meg: – Talán négyszemközt kellene megbeszélnünk, ezredes úr.

Satta fölsóhajtott, egy pillantást vetett Guidóra, aztán megrázta a fejét. – Fölösleges.

A telefonért nyúlt, fölhívta a Carabinieri római központját. Hosszú ideig beszélt: pontos, részletes utasításokat adott. Aztán letette a kagylót, és Guido felé fordult.

– Maga cinikus disznó! – förmedt rá Guido.

Satta lemondóan széttárta a kezét. – Nem számított volna. Ha Cantarella nem tudta eddig megtalálni, a mieink sem találták volna meg. – Lenézett az alacsony asztalkán szétterített újságokra. – Most már Creasynek szinte semmi esélye. Ezt az arcot könnyű felismerni. Csak abban reménykedhetünk, hogy mi előbb találjuk meg, mint azok.

Guido fölállt, odament az ablakhoz, kinézett a forgalmas utcára. Cseperészni kezdett az eső. Esernyők takarták el a járókelőket.

– Higgyen nekem, Guido. Nagyon kicsiny volt az esélye. Most mindent el fogunk követni. Hallotta a telefonbeszélgetést. – Satta hangja bocsánatkérően csengett. Bellu még sohasem hallotta így beszélni.

Guido nem fordult meg, csak keserű hangon megkérdezte: – Creasy most már elvégezte a feladatát? Az ezredes urat előléptetik tábornoknak?

Satta hangjából eltűnt a mentegetőzés. – Nem én indítottam el Creasyt! Nem én fegyvereztem föl, nem tőlem kapott hamis iratokat, járművet, búvóhelyeket. És én nem bíztattam! Nem képmutató maga egy kicsit?

Guido megfordult, ránézett, és most az egyszer meglátszott az arcán, hogy mit érez.

– Rendben van! – csattant föl. – Segítettem neki, és nem szégyellem! És megváltozott a helyzet. Megbíztam magában. Azt hittem, tudja, mi a becsület! Tévedtem.

Bellu szólt közbe: – Maga most téved, Guido, de nagyon nagyot. Az ezredes úrra semmilyen személyes felelősség nem hárul Creasyért. De tudom, hogy vele érez. Most már mindent meg fog tenni érte. Mindent!

Guido hangja megenyhült. Szomorú hangon kérdezte: – És... hasznos volt Creasy?

Satta bólintott. – Hasznos... nagyon hasznos! Senki másnak nem vallanám be, mennyire. A döntő mozzanat az volt, hogy végzett Contival. Eszembe se jutott volna, hogy Cantarella ilyen pánikba fog esni tőle. Cantarella hatalmának most már akkor is befellegzett, ha Creasy nem jut el hozzá. A félszigeten már forrong az egész szervezet. Sohasem állíthatja helyre az uralmát. Csak ezt a részt, Szicíliát tartja még a kezében, de lassan-lassan az is kicsúszik a kezéből.

Megértő kézmozdulattal odaintette Guidót. – Jöjjön, üljön le! Most az a fontos, hogy megtaláljuk Creasyt. Csak maga ismeri az esze járását. Meg kell próbálni, olvasni a gondolataiban. Honnan fog támadni? Hogyan közelíti meg Cantarellát?

Guido vállat vont, odament hozzájuk.

– Hadd nézzem meg azt a térképet!

Bellu fölemelte az újságokat, előhúzta alóla a Villa Colaccinak és környékének nagy léptékű ábrázolását. A három férfi föléje hajolt. Satta rábökött.

– Ma reggel értesültünk róla, hogy Cantarella kivágatta a fal közelében lévő gyümölcsfákat, hogy szabad út nyíljon a fal mellett. És már működnek a reflektorok is. Fényárban úszik a fal külső oldala és több száz méteres körzet a villa körül.

– És a falon belül?

Satta tagadóan megrázta a fejét. – Ott nem, Cantarella nyilvánvalóan nem akarja megvilágítani magát a villát. Éjszaka sötét a kert – de nem védtelen. Tegnap odavittek két őrkutyát. Dobermanokat. Azok támadó kutyák – ember ellen vannak kiképezve. Emberölésre!

Bellu szólalt meg: – Úgy néz ki, hogy egyedül oda senki emberfia nem hatolhat be. A kapunál és a falak körül géppisztolyos őrök vannak, és egy egész kis hadsereg odabent a villában. Még csak a falak közelébe sem engednek semmiféle járművet.

Guido zordonan elmosolyodott. – Creasy erre mind számítani fog. Pontosan ismeri a villa fekvését és alaprajzát. Creasy katona, Cantarella pedig ostoba. Nagyobb biztonságban lenne, ha állandóan változtatná a helyét ahelyett, hogy bezárkózna. A legvédettebb erődítmény is halálos csapda, ha egyszer áttörik a védelmét. Az a hadsereg nem védheti meg Cantarellát, ha Creasy bejut!

– De hogy fog bejutni? – kérdezte Satta.

– Nem tudom – felelte Guido. – De az biztos, hogy megvan az elképzelése, és az is biztos, hogy nem valami hagyományos megoldást fog választani.

– A megoldásai egyre drasztikusabbak – jegyezte meg Bellu. – Rabbiát pisztollyal ölte meg, Sandrit vadászpuskával, Fosellát bombával, Contit már páncélököllel. – Széttárta a karját. – Mit fog bevetni Cantarella ellen?

Töprengő csend lett, aztán Satta elmosolyodott.

– Nem tudom... de nem lepődnék meg, ha a nagyfőnök már javában ásná a helyet az atombunkernek!

– Itt a következő!

Paddy rámutatott az Alfa Romeóra, amely éppen megelőzte őket. A hátsó ablakán matrica volt, rajta két szó: „HAJRÁ CREASY!“

Ez volt az ötödik, amelyet láttak, mióta elhagyták Brindisi elővárosait. Wally elképedve megcsóválta a fejét, és megjegyezte: – Híres ember utazik velünk, a mindenit!

Három nap telt el azóta, hogy Bari mellett, a kempingben beléptek a Mobexbe, és Wally odavetette az újságot Creasy elé az asztalra. Creasy ránézett a hatalmas fényképre, aztán lassan rájuk emelte a tekintetét.

– Ott van minden a címlapon – mondta Wally. – És az egész történet is. Akárhol megmutatja a képét, rögtön ráismernek. Biztos mutatják majd a tévében is.

Könnyed hangon beszélt, leplezni próbálta belső feszültségét.

Creasy egy szót sem szólt. Csak a tekintete járt egyikükről a másikukra.

Paddy törte meg a feszült csendet.

– Még hogy francia! Rögtön tudtam, hogy jenki!

– Honnét?

– Ahogy eszik!

Erre Creasy elmosolyodott, és Wallyból végre megkönnyebbült sóhaj szakadt ki.

Fölajánlották Creasynek a segítségüket, de csak a fejét rázta. Teljesen megváltozott a helyzet, mondta. Most már közvetlen a veszély. Szálljanak föl a Bridisibe menő vonatra, és menjenek a dolgukra. Ehhez semmi közük.

De aztán győzött a logika. A logika és a makacsság. Egy óráig vitatkoztak. Wallyék azt mondták, hogy ha Creasy vezeti a Mobexet, képtelenség, hogy ne ismerjék föl. Ha viszont ők vezetnek, a férfi pedig elbújik hátul, akárhová elvihetik Olaszországban. Nyilvánvalóan igazuk volt, de Creasy sokáig próbálkozott, hogy lebeszélje őket. Végül beadta a derekát. Csak Reggióba kell eljutnia, de oda is csak három nap múlva, mondta. Aztán megtarthatják a Mobexet – neki már nem lesz rá szüksége.

Paddy megpróbálta visszaadni a pénzt, akkor viszont Creasy makacsolta meg magát. Fordítsák arra a pénzt, mondta, hogy átszállítsák a Mobexet Görögországba, aztán Ausztráliába. Ez volt az ő feltétele.

Két napot töltöttek el a néptelen kempingben Bari mellett. Creasy nem is szállt ki a járműből, csak esténként, hogy mozogjon egy kicsit, de csak akkor, ha Paddy és Wally közben őrködött. Nem árulta el, hogyan fog átjutni Szicíliába, csak annyit mondott, hogy megvan az elképzelése, és majd Reggióban elmondja. Sőt talán Wally még a segítségére is lehet, mielőtt elválnak útjaik.

– Hogy fest a fiú e nélkül a sok szőr nélkül? – kérdezte az egyik napon Paddytől. A lány csak a fejét rázta.

– Fogalmam sincs róla... sohasem láttam szőrtelenül... rá sem mernék nézni!

– Rohadtul jóképű vagyok – mondta Wally. – Csak azért növesztettem szakállat, hogy távol tartsam magamtól a buja némberek tömegeit. Miért kérdi?

De Creasy csak mosolygott, és azt mondta, hogy majd elárulja, ha Reggióba értek.

Az egyik este Paddy megpróbálta lebeszélni Creasyt az egészről. Az újságok részletesen ecsetelték, milyen erőkkel áll szemben. Milyen esélytelen. Paddy éppen azt akarta mondani, hogy szélmalomharcot vív, amikor ránézett az arcára, belenézett a szemébe... és elhallgatott.

Most, hogy Tarantótól keletre ráfordultak az autópályára, eszébe jutott az a pillanat.

– Te tudtál valaha is így érezni, Wally? Föl tudnál ébreszteni magadban annyi gyűlöletet, hogy ezt megtedd?

Wally elfordította a tekintetét az útról, rápillantott Paddyre. A lány szemlátomást komolyan beszélt. Wally elgondolkodott.

– Nemcsak én, hanem nagyon sok ember – mondta végül. – A különbség az, hogy a gyűlölet kevés. Eszközök és képesség is kell. Olvastad Creasy életrajzát az újságokban. Gondolod, hogy sok hozzá hasonló jár kel a világban?

– Szerinted sikerül majd neki? Oda fog jutni, meg tudja tenni?

A fiú eltűnődve összecsücsörítette a száját.

– Lehet – felelte. – Már nagy utat megtett. De szerencsére lesz szüksége. Sok szerencsére. Persze máris nagy szerencséje van, hiszen találkozott velünk...

Paddy rámosolygott, aztán mély hallgatásba merült.

– Mire gondolsz?

A lány megint elmosolyodott. – Azon tűnődöm, hogy fogsz kinézni szőrzet nélkül.