|
|
|
Európa minden fővárosában van ausztrál követség, és mindegyik ausztrál követség közelében van valahol egy mellékutca, ahol a nyári hónapokban lakókocsik parkolnak. Ezek a lakókocsik eladók. De hogy miért éppen az ausztrál követségek közelében, azt senki sem tudja.
Róma sem volt kivétel, mivel azonban a nyár már a vége felé járt, csak egyetlen jármű állt ott, egy Bedford alvázas Mobex lakókocsi.
„Wally“ Wightman és barátnője, „Paddy“ Collins a járdaszegélyen ült, és várt, hátha fölbukkan egy kósza vevő.
A fiú a húszas évei végén járt. Alacsony termetű volt, és feltűnően bozontos. A haja a vállára omlott, szakálla a mellén terült szét. A bozont közül intelligens szempár kandikált ki. Farmeroverallt viselt, amelyet bízvást muzeális értéknek lehetett volna nyilvánítani. A lány már betöltötte a harmincat, és igen nagydarab volt. Nem kövér, egyszerűen csak túlméretezett, a lábujjától az orráig. Csúnyának sem lehetett mondani, de a méretei elnyomták a nőiességét. Hímzett ruhát viselt, amely képtelenül festett rajta.
Ausztrálok voltak, a történetük pedig egyszerre tipikus és különleges. Tipikus abban, hogy mind a ketten Európába jöttek élményeket gyűjteni, különleges abban, hogy egymásra találtak. Wally örök diák volt, aki néhány éve elhelyezkedett egy torinói esti iskolában, és angolul tanította az olaszokat. Ott ismerkedett meg Paddyvel, aki korábban tizenkét éven át ügyvezető titkárnő volt Brisbane-ben, aztán egy szép napon fölrúgott mindent, és elindult, hogy „kiélvezze Európát“. Ő is a torinói iskolában kötött ki, azzal az eredménnyel, hogy az olaszok egy egész nemzedéke erőteljes ausztrál akcentussal beszélt angolul, Paddy pedig ahelyett, hogy „kiélvezte“ volna Európát, Wallyt élvezte. Pontosabban szerette. Szerelmüket elősegítette, hogy Wally fütyült a női szépség általánosan elfogadott normáira. Nem zavarta a lány mérete. Szerette a gondolkodásmódját, a humorérzékét, amelyet a legkevésbé sem lehetett finomnak nevezni, szerette azt a képességét, hogy nappal hatalmaskodó tudott lenni, éjszaka viszont szelíd és alázatos. Az ágyban Wally volt az úr, az ágyon kívül azonban Paddy szervezett meg mindent, beleértve Wally leghétköznapibb szükségleteit is. A legkevésbé sem volt tipikus ausztrál fölállás, de bevált.
Boldogan töltötték együtt a telet és a nyár elejét. Összedobták a pénzüket, megvették belőle a Mobexet, azzal az elképzeléssel, hogy elindulnak vele keletre, elmennek legalább Bombayig, aztán áthajóznak Perthbe, és elmennek a Mobex-szel Észak-Queenslandbe. Azon a vidéken az ausztrál kormány földet és támogatást adott azoknak, akik hasznosítják szűzföldeket, facsemetéket ültetnek, erdőket telepítenek. A kormánynak erdőkre volt szüksége, és Wally úgy gondolkodott, hogy a fák sokáig nőnek, ők élhetnének a Mobexben, talán embercsemetéket is nevelhetnének, s közben úgy segíthetnének Ausztrália fizetőképességének gondjain, hogy fizetést kapnak érte. A dolgok azonban másként alakultak. Az iráni változások következtében a keletre autózásról szó sem lehetett. Aztán Paddy májgyulladást kapott, a kórházi számlák rakásra gyűltek, és végül nem volt más választásuk, mint eladni a Mobexet, és a lehető legolcsóbb módon hazautazni. Így hát most ültek a járda szélén és várakoztak.
De már három napja várakoztak, és az egyetlen érdeklődő egy török volt, akinek nem volt pénze, csak egy körmönfont elképzelése arról, hogy miként lehetne pakisztáni bevándorlókat csempészni Angliába. Wally és Paddy tehát már nem volt derűlátó. Jóformán föl sem néztek, amikor a nagydarab, forradásos arcú férfi odament, és körbejárta a Mobexet.
– Eladó? – kérdezte olaszul.
Wally megrázta a fejét, és ő is olaszul válaszolt:
– Nem, csak a kilátás miatt üldögélünk itt.
A másik nem mosolyodott el, csak tovább vizsgálgatta a járművet. Paddy fölállt, leverte a port tekintélyes méretű hátsófeléről.
– Tényleg érdekli?
A férfi megfordult, kutató tekintettel végigmérte, aztán bólintott. Wallyra már ügyet sem vetettek.
– Megnézhetném a motort?
Wally követte őket, miközben a lány fölhívta a férfi figyelmét a Mobex különféle előnyös tulajdonságaira, aztán javasolta, hogy üljenek be egy hideg sörre.
A Mobex csak két éves volt, még húszezer kilométert sem futott, és Paddy körömszakadtáig alkudozott. Wally nem szólt bele, csöndesen kortyolgatta a sörét, és csodálattal adózott a lány elszántságának.
Végül megállapodtak tízmillió lírában. – Megvannak az átruházási papírok? – kérdezte a férfi.
Paddy bólintott. – Be kell jelentenie a rendőrségen, és lepecsételtetni.
Kitöltötték az űrlapokat. A vevőnek fönntartott részbe ez került: Patrice Duvalier. Nemzetisége: francia.
– Csak három nap múlva kell – mondta a férfi, és eltolta maga elől az iratokat az összecsukható asztalkán.
Paddy arcvonásaira kiült a leplezetlen gyanakvás.
– Foglalót ad?
Ekkor érte őket a nagy megrázkódtatás. A férfi benyúlt a belső zsebébe, előhúzott egy vastag köteg százezer-lírást, leszámolt százat, és odalökte eléjük.
– De három napig ne írassák át – mondta. Hosszú csend lett. A csendet végül Wally törte meg, aki most először kapcsolódott be a társalgásba.
– Hallja cimbora, maga igencsak jóhiszemű! És ha egyszerűen lelépünk a pénzével?
– Nem vagyok jóhiszemű – mondta halkan Creasy.
Wally belenézett az összehúzott szempárba. Aztán, hogy leplezze hirtelen támadt zavarát, megfordult, benyúlt a frizsiderbe újabb sörökért. A levegőből eltűnt a feszültség. Paddy szólalt meg:
– Itt veszi át a kocsit?
Creasy tagadóan megrázta a fejét, elővett egy római várostérképet. Rámutatott egy tintával jelölt kis x-re a város határában, a Keleti Autópálya közelében.
– Itt van a Monte Antenne kemping. Kora délután odamegyek majd, ha megfelel.
Paddy bólintott. – Mi meg lerakjuk a poggyászunkat a vasútállomáson.
– Hová tartanak? – kérdezte Creasy.
– Brindisibe – mondta a lány. – Onnan áthajózunk Görögországba.
Creasy meghúzta a sört, tűnődve körülpillantott a kicsiny, de kényelmesen berendezett kocsibelsőben. Aztán szó nélkül szemügyre vette a két ausztrált. Végül megszólalt: – Én is délre tartok. Elvihetem magukat... legalább útközben kiderül, nincs-e valami zűr a kocsival.
Meghányták-vetették az ötletet, és jónak találták. Creasy elmagyarázta, hogy nem sietős a dolga, sőt három-négy napot is rá akar szánni az útra. Így hát megállapodtak, és Creasy azt javasolta, várjanak az átíratással, amíg Brindisibe érnek.
Hogy megünnepeljék az üzletet, amúgy is ebédidő lévén Paddy fölkapott néhány konzervet, összeütött egy ebédet, Wally pedig újabb söröket nyitogatott.
Amikor Creasy elment, Paddy megjegyezte: – Nem francia, hanem amerikai.
– Honnét tudod? – kérdezte Wally.
– Nem láttad, hogy eszik? Csak az amerikaiak szoktak így enni.
– Wally hitetlenkedő képet vágott, de Paddy nem hagyta magát.
– Tényleg! Úgy fogják a kést meg a villát, mint mindenki más, de miután fölvágták a húst, leteszik a kést, és átveszik a villát a jobb kezükbe. Nem valami termelékeny módszer, ami furcsa is az amerikaiaktól; de mind így eszik.
– Na és akkor mi van?
– Semmi. De ez az alak nem francia.
– Furán intézi a dolgait. Még csak a címét sem hagyta meg. Fogta magát, és elment.
Paddy vállat vont. – Mindenesetre a pénze nálunk van. – Elhallgatott, eltűnődött. – Nem az, akinek kiadja magát... de hát manapság senki sem az.
– Hanem kemény egy legénynek látszik – mondta Wally, és elvigyorodott. – Még nálad is nagyobb darab!
Paddy szélesem visszamosolygott, de aztán megint elgondolkodott.
– Rokonszenves – mondta. – Nem sokat teketóriázik. Nem locsog. Majd meglátjuk...
A Cowboy fészkelődött egy kicsit a padon. Kezdő pap korában még élvezte a gyóntatást – az ilyesmit persze az ember nem vallja be a püspöknek –, de azért elűzte a mindennapok unalmát. Most, hogy idősebb lett, egyre fárasztóbbnak találta az egészet. Lehet, hogy a nagyvárosokban érdekesebb bűnök fordulnak elő, de itt, Gozo szigetén, Nadur faluban jószerivel előre lehetett tudni a hívek valamennyi vétkes cselekedetét. Az igaz, hogy az öreg Salvu, aki épp az imént távozott, élénk fantáziáról tett tanúbizonyságot, de már ő is egyre kiszámíthatóbb lett...
Hallotta a függöny suhogását, aztán Laura Schembri hangja szólalt meg a rács mögül.
– Bocsáss meg atyám, mert vétkeztem.
A Cowboy előrehajolt.
– Milyen bűnökre emlékszel?
És következtek a szokásos apró-cseprő vétkek. A Cowboy annak rendje és módja szerint megdorgálta az asszony, kiszabta az apró-cseprő penitenciákat, aztán hátradőlt, és várta a következő hívőt.
De nem hallotta a függönysuhogást, az asszony nem ment ki, csak szapora szuszogása hallatszott. Mintha nem tudta volna elhatározni magát.
– Még valami nyomja a lelked?
Az asszony döntött.
– A lányomnak is bocsáss meg, atyám. Ő is vétkezett.
– Akkor őneki kell meggyónnia.
Kizökkentek a megszokott kerékvágásból.
A Schembri-lány rejtély volt a Cowboy számára. Minden hajnalban eljött a misére, pedig régebben sosem járt templomba – de gyónni egyszer sem gyónt meg. Mégis mindennap imádkozott.
– Nem gyónhatsz más helyett.
Nyers hangon jött a válasz.
– Nem gyónni akarok. Tanácsot kérek.
Hol volt már az a kerékvágás!
A Cowboy hosszú évek óta szolgált ebben az egyházközségben, de Laura Schembri még egyszer sem kért tőle tanácsot, noha őt igencsak bőven ellátta tanáccsal, különösen fiatal korában; nem olyan nő volt, akit megfélemlít a reverenda. A pap érdeklődésébe aggodalom is vegyült. Nadiát illetően nem lesz könnyű tanácsot adni...
– A lányom gyereket vár.
Jogos volt az aggodalom! A Cowboy fölsóhajtott. Úgy látszik, csakugyan rögös úton jár az a lány.
– Az amerikaitól?
– Ki mástól? Nem szokott fűvel-fával lefeküdni!
A pap megérezte a harcias hangban a védekezést, és erőt vett feltámadó bosszúságán. Szelíd hangon kérdezte: – És milyen tanácsot kérsz?
Érezte, hogy az asszonyban enyhül a feszültség.
– A lányom nem mondta meg Creasynek, és megtiltotta nekünk is, hogy megmondjuk. Ez is része a bűnének. Szántszándékkal esett teherbe. Creasytől csak a magja kellett.
– Nem szereti az amerikait?
– Nem tudom... nem tudom megállapítani. – Laura hangján érzett a bizonytalanság.
– Az anyja vagy, mégsem tudod?
– Csak azt tudom, hogy az elején azért volt vele, hogy teherbe essen. Nem tudom, hogy most mit érez. Más lett. Megmondta, hogy gyereket vár, aztán kész. Már nem a régi.
– És miben kérsz tanácsot?
– Megmondjam Creasynek, vagy ne?
A Cowboy hátradőlt, összeszedte a gondolatait. Más gozóiakhoz hasonlóan ő is tudta, hogy Creasy halált osztogatni indult. A Schembri-lány sohasem csinált olyasmit, ami ne lett volna bonyodalmas...
– Tudod, mivel foglalatoskodik most ez az amerikai?
– Tudom.
– Bűnös dolog.
– Jó oka van rá.
– A bosszú Isten dolga.
– Isten útjai kifürkészhetetlenek.
A Cowboy megint fölsóhajtott. Jó pap lett volna ebből az asszonyból.
– Egyáltalán, ha meg akarnád neki mondani, volna rá módod?
– Igen.
– Beszéltél erről a férjeddel?
– Nem. Tudom, mi volna a válasza, és nem akarom hallani.
A Cowboy feszengett ültében. Belerángatják a dolgok sűrűjébe. Kényelmetlen helyzet. De hát pap volt, lemondott a kényelemről. Fontolóra vett minden szempontot: jól tudta, hogy ha tanácsot ad, nem mondhat üres közhelyeket. Ebben az egyházközségben parasztok voltak, a nyájat csak kézzel fogható, gyakorlatias dolgok érdekelték. Laura Schembrit különösen.
Döntött. – Egy férfinak tudnia kell, hogy apa.
– Köszönöm, atyám.
Guido bement a teraszról. Satta érezte rajta a változást. Odahúzott egy széket, a kávéskannáért nyúlt. Arcán látszott a tétovázás. A telefonhívás egy órával korábban érkezett, és negyven perc telt el azóta, hogy Guido letette a kagylót. Satta nem türelmetlenkedett. Bellutól egy órán belül úgy is értesül róla, ha volt valami jelentősége a hívásnak.
Guido megitta a kávét, aztán elhatározta magát.
– Mi történne, ha Creasy önként jelentkezne – személyesen magánál?
Satta szíve gyorsabban kezdett el dobogni. Bizony volt jelentősége annak a hívásnak! Kifejező kézmozdulatot tett.
Természetesen börtönbüntetést kapna. De tekintettel az indítékára, és arra, hogy kiket ölt meg, valószínűleg nem kapna többet öt évnél. Az ilyesmit meg lehet oldani. És ha jól viselkedik, három év múlva kijöhetne.
– Életben lehetne tartani a börtönben?
Satta elfintorodott. – Értem, mire gondol. A válasz: igen. Most készült el egy új börtönünk Róma mellett a „kényes“ foglyoknak. A csendőrség kezelésében van, és csak csendőrök teljesítenek benne szolgálatot. Szavatolom a biztonságát. Az igazat megvallva, akkor kerül majd veszélybe, amikor kiszabadul.
Guido elgondolkodva nézte az ezredest, szemlátomást latolgatta, fontolgatta, hogyan döntsön. Satta egy szót sem szólt. Most nem lehetett kérdezősködni.
– Rendben van. – Guido döntésre jutott. – Elmegyünk Rómába, beszélek vele.
– De miért? Mondja, miért?
Guido fölállt. – Gyerünk! Majd a kocsiban elmondom. Lehet, hogy nincs sok időnk.
Satta fölemelte a kezét. – Akkor hadd hívjam föl Bellut. Ügyes ember, és megbízom benne. Tíz perc alatt begyűjti Creasyt.
Guido megrázta a fejét. – Ha Creasy megöli a maga Bellu barátját, és még fél tucat rendőrt, hány évet kap?
Satta megértette. – Nem tud telefonálni neki?
– Nincs telefonja. Gyerünk!
Ahogy odaértek Satta autójához, egy motoros rendőr fékezett le mellettük, és átadott egy borítékot. – Telex, ezredes úr!
Satta azt mondta, vezessen inkább Guido. Miközben átkanyarogtak a városon az autópálya felé, Guido megszólalt: – Creasy apa lesz.
Satta meglepetése egészen komikus volt. Most az egyszer semmilyen gyors, csattanós válasz nem hagyta el a száját. Guido rápillantott, fanyarul elmosolyodott, aztán elmondott mindent Gozóról és Nadiáról. Részletesen, mert fontos volt, hogy a másik mindent megértsen.
– Gondolja, hogy ez számít? – kérdezte Satta.
Guido nyomatékosan bólintott. – Igen. Ez az egyetlen dolog, ami megállíthatja Creasyt. Nehéz pontosan megmagyarázni, miért.
Satta átgondolta. Végiggondolta mindazt, amit Creasyről tudott. Úgy érezte, Guidónak igaza lehet. Ez csakugyan számít. Hirtelen előrehajolt, fölkapta a rádió mikrofonját. Guido szúrós szemmel ránézett, de Satta megnyugtatóan fölemelte a kezét. Két perc múlva összekapcsolták Belluval. Utasította, hogy emelje ki a legutolsó telefonhívás szalagját, és személyesen semmisítse meg. Tegye meg ugyanezt az átirattal, ha már elkészült volna. Hangsúlyozta, hogy senki másnak ne adja őket a kezébe. Bellu értetlen kérdésére azt mondta, hogy várja meg a főkapitányságon, déltájt Rómában lesznek.
Guido köszönetet mondott. Satta megrándította a vállát.
– Tudja, mi van. Azoknak az embereknek mindenütt megvannak az informátoraik, de Belluban feltétlenül megbízom. – Hirtelen eszébe jutott a telex. Föltépte a borítékot, elővette a hosszú telexet, némán végigolvasta.
– Te szentséges atyaúristen! – mondta aztán halkan.
– Mi az?
Satta meglobogtatta a telexet, majd elmondta, hogy feltevése szerint Creasy fegyverekért ment Marseille-be, ezért valamivel korábban megkérte ottani kollégáját, hogy mindenképpen derítse ki, ki szerelte föl Creasyt, és mivel. A telex a listát tartalmazta.
– Mi az az RPG 7/D? – kérdezte.
– Páncélelhárító kézi rakétavető – felelte Guido zord mosollyal. – Zsoldoskörökben csak „zsidó páncélökölnek“ hívják.
– Izraeli gyártmány?
Guido megrázta a fejét. – Nem, orosz. De amikor benne van a rakéta, úgy fest, mint egy körülmetélt hímtag.
Satta elmosolyodott. – Creasy tud bánni vele? – kérdezte.
Guido megmaradt a hasonlatnál.
– Hogy tud-e? Ugyanolyan biztonsággal bánik vele, mint maga a fütyijével, amikor pisil.
Most Satta mosolyodott el; de nem értette a dolgot.
– A maffiának majdnem mindene megvan, de harckocsijaik nincsenek.
– A páncélököl sok mindenre jó – magyarázta Guido. – Falakat lehet lerombolni vele, vagy vaskapukat áttörni. Harminc centiméteres páncélzaton tud áthatolni.
Satta csöndben emésztette a hallottakat. Amikor megszólalt, mintha valami reménytelen sóvárgás lett volna a hangjában.
– Ezzel az én fütyim hiába akarna versenyezni.
Guido egyetértően mosolygott.
Ugyanabban a pillanatban az RPG 7/D, két rakétalövedéke társaságában, egy vászontáskában haladt Róma utcáin. Nem volt nagy táska. A kézi rakétavető voltaképpen egy egyszerű, kilencvennégy centiméter hosszú cső volt, amelyet a könnyebb kezelhetőség érdekében ketté lehetett csatolni. Körülbelül hét kilót nyomott. Egy-egy rakétája alig volt nehezebb két kilónál.
Giuseppe és Teresa Benetti épp befejezte az ebédet, amikor kopogtattak. Mindketten hetven felé jártak már, rossz volt a lábuk; Giuseppe ment ajtót nyitni. Először a hangtompítós pisztolyt látta meg, és nagyon megijedt. Aztán fölnézett a férfi arcába, és az ijedelem fokozódott. Mozdulatlanná dermedt. A férfi halkan, megnyugtatóan szólt hozzá:
– Ne féljen. Nem akarom bántani. Nem vagyok rabló.
Belépett, szelíden hátratolta az öregembert, bezárta az ajtót.
Néhány perc múlva Giuseppe és Teresa két székhez volt kötözve, hogy moccanni sem tudtak. A férfi nagyon kíméletesen bánt velük, közben megnyugtatóan csevegett enyhe nápolyi akcentussal. Csak igénybe akarja venni egy kis időre a házat, mondta. Nem lesz semmi bajuk.
Az idős házaspár félelme eloszlott, és most már érdeklődéssel nézték, ahogy az idegen kinyitja a táskát, és elővesz belőle két vastag csövet. Összecsavarta őket, aztán belecsúsztatott valami alkatrészt egy résbe. Fiatal korában Giuseppe volt katona, sejtette, hogy a cső valami korszerű fegyver lehet, az alkatrész pedig az irányzék. Sejtése igazolódott, amikor a férfi előszedte a tömzsi, kúpos végű lövedéket. Benyomta a végéből kiálló kis szárnyakat, becsúsztatta a csőbe. A lövedék kúpos vége kimeredt a csőből.
A férfi előszedett egy másik lövedéket, és valami védő szemüveget, majd óvatosan kiment a hátsó udvarba. Giuseppe látta, hogy kikémlel az alacsony fal mögül, amely az udvart elválasztotta az utcától.
A szemközti épület legfelső emeletén Conti is végzett az ebédeléssel.
Pontosan két óra harminc perckor kinyílt a liftajtó az alagsori garázsban, és személyi testőrei között kilépett Conti. A Cadillac már duruzsoló motorral várta, közvetlenül mögötte pedig egy fekete Lancia, benne négy testőr. Conti behuppant a hátsó ülésre, testőre becsukta az ajtót, aztán beült előre a sofőr mellé. A két autó elindult az utcára fölvezető betonlejtőn. Amikor fölértek, az erős napfényben mindhárman hunyorogtak. De még így is ki tudták venni a széles út túloldalán, az alacsony fal mögül fölemelkedő alakot. Az arcát nagy védőszemüveg takarta, jobb vállán vastag cső nyugodott. Mielőtt reagálhattak volna, a cső hátsó végéből nagy lángcsóva csapott ki, és egy fekete tárgy száguldott feléjük, mintha növekedett volna, ahogy egyenesen a kocsi felé tartott. Conti fölordított, a sofőr rálépett a fékre. A súlyos kocsi előrebillent, aztán hátra a megerősített rugókon. De nem állt meg, tovább billent hátrafelé, ahogy a lövedék áthatolt a hűtőn, a motoron, és szénné égetett mindent a kocsi belsejében. A Cadillac egy pillanatra megállt a hátsó lökhárítóján, aztán megérkezett a második lövedék, bevágódott közvetlenül az első tengely mögé, és hátralökte az öttonnás monstrumot a mögötte álló Lanciára.
Csak egy ember nem halt szörnyet. Ahogy a Lancia összelapult, kivágódott az egyik hátsó ajtó, és négykézláb kihuppant az egyik testőr. Amúgy négykézláb eliramodott a sistergő roncstömegtől, aztán fölállt, és ösztönösen előrántotta a fegyverét. Ösztönösen el is indult a följárón, aztán megtorpant, visszanézett. Az ösztönök elhallgattak. Akármi volt is odakint, az csinálta ezt a mészárlást.
Most lett úrrá rajta a sokk. Hátrálni kezdett, amíg neki nem ütközött a garázs falának. Lassan guggoló helyzetbe ereszkedett. Ujjai közül kicsúszott a fegyver, csörömpölve a betonra esett. Még akkor is ott kuporgott, amikor megérkezett az első rendőrautó.
Satta a kocsiban ült, feszülten várakozott; de amikor Guido egyedül jelent meg, csalódásába egy kis megkönnyebbülés is vegyült.
– Nincs ott?
Guido megrázta a fejét. – Azt hiszem, várunk.
Nem sokáig kellett várniuk. Már három perc múlva megszólalt a rádió. Bellu százados kereste Satta ezredest – sürgős ügyben.
Satta és Bellu megállt a feljáró tetején, lenéztek. Egyikük sem szólt. Sok mindent láttak már, de ilyet még nem. Végül Satta elfordult, Guidót kereste a szemével. Guido háttal állt, átnézett az úton. Satta követte a tekintetét, észrevette a kerek, fekete égésnyomot a fehérre meszelt házfalon.
– RPG 7/D?
Guido bólintott, feléje fordult.
– Mondtam magának, hogy sok mindenre jó.
Satta elgondolkodva lenézett megint a mélybe. Amikor odaszólt Bellunak, nem tudott elfojtani egy gúnyos kis mosolyt.
– Conti nem fog visszatérítést kapni az életbiztosításából!
Negyedik könyv
 |  |  |
|
|
|