Globusz^® Publishing 

– Ez nem az „Union Corse“! – jelentette ki határozottan Satta. Éppen a kórboncnok jelentését olvasta. Bellu szemben ült, az asztal túloldalán.

– Honnét olyan biztos benne?

Satta ujjával a jelentésre bökött. – Azoknak nincs ilyen képzelőerejük. – Elmosolyodott. – Kés? Igen. Sörétes puska? Igen. Pisztoly? Igen. Bomba? Igen. De nem a végbélbe!

Megrázta a fejét. – Itt valakinek másképp jár az agya.

Két nap telt el Fosella halála óta, és Sattát egyre jobban szorongatták, hogy álljon elő a megoldással. Az újságok tele voltak a történettel, és minden véres részletével.

Miután újra érintkezésbe lépett Montpellier-vel, Satta még bizonyosabb lett benne, hogy a következtetése helyes volt. A Marseille-i „Union Corse“ a Marseille-i rendőrséget és Gravellit egyaránt meggyőzte arról, hogy vétlenek a dologban, ha a szívük nem szakad is meg olasz kollégáikért.

A maffia nagyfőnökei között futótűzként terjedt a gyanakvás. Cantarellát is harag és aggodalom emésztette. Valaki tönkre akarja tenni három évtized államférfihez méltó tervező- szervező munkáját! De kicsoda?

Elvárható lett volna, hogy az analitikus gondolkodású Satta jöjjön rá először. Két napig alig mozdult ki az irodájából. A sokat ígérő színésznővel is véget ért a kapcsolata.

– Mindennek van határa! – mondta volt a nő. Az efféle félbeszakításoktól egy lány kiütéseket kaphat. A végén még a pályafutása sínylené meg.

Sattát tehát semmi sem akadályozta a figyelemösszpontosításban. Számtalanszor végigment a különféle változatokon: Rabbia, Violente, Sandri, Fosella... Az összefüggésre azonban csak akkor jött rá, amikor kihagyta Violentét az egyenletből. Átkozta magát a hülyeségéért – Violente halála mellékes volt! Ő csak Sandrira vigyázott!

– A Balletto-gyermekrablás!

Bellu fölvonta a szemöldökét. – Mi van vele?

Főnöke arcát egyre jobban beragyogta az értelem fénye.

– Az az összefüggés! Rabbia és Sandri együtt hajtotta végre. És Fosella tervezte meg!

A következő órákban hirtelen nagyon sok dolga lett a két rendőrnek. Azt gyorsan eldöntötték, hogy magának Ballettónak aligha van köze a dologhoz, habár az elehet, hogy pénzzel támogatja a bosszúállót. Aztán a testőrre fordították a figyelmüket. Eleinte nem sokat vártak tőle. Tudták, hogy csak biztosítási testőr volt, és alkoholista. Miután azonban Satta telefonon beszélt a kórházzal, föléledt az érdeklődése. A fősebésszel beszélt, aki történetesen jó barátja volt a bátyjának, és megtudta tőle, hogy a testőr nagyszerűen fölépült, és szilárdan elhatározta, hogy rendbe hozza magát. Satta ezután az ügynökséget hívta föl, ahonnan megtudta, hogy a testőr régebben zsoldoskatona volt. Erre sürgős telexet küldött az Interpolnak Párizsba, és amíg a válaszra vártak, kinyomozták a kapcsolatot egy bizonyos Guido Arrellióval, a nápolyi Pensione Splendide tulajdonosával.

Satta rangja, híre és összeköttetései révén minden kérdésükre gyorsan választ kaptak. Személyesen telefonált a bevándorlási hatóság vezetőjének Rómába, és az ottani számítógép kisvártatva fölvilágosította, hogy a testőr hat nappal a kórház elhagyása után Reggio di Calabriából komphajóval Máltára indult. Arról nem tudott, hogy visszatért volna Olaszországba.

Ezután Satta fölhívta máltai kollégáját. Az előző évben, Rómában egy tanfolyamon megismerkedett George Zammittal, és rokonszenvesnek találta. Amikor a rövid beszélgetés után letette a kagylót, elgondolkozva ránézett Bellura, és azt mondta: – Érdekes. És furcsa.

– Micsoda?

– Zammit megerősítette, hogy az illető valóban akkor érkezett meg Máltára, és három hónappal ezelőtt hajóval tovább ment Marseille-be.

– No és, ennyi az egész?

– Satta bólintott. – Ennyi.

– És ez mitől olyan furcsa és érdekes?

Satta elmosolyodott. – A máltai rendőrség érti a dolgát. Örökölték a britektől. De ennyire nem érthetik a dolgukat, és az adataik nincsenek számítógépen. Zammit szinte kapásból válaszolni tudott a kérdésemre, ami azt jelenti, hogy személyesen foglalkozott az illetővel. Mégis, amikor megkérdeztem, tud-e még valamit róla, azt mondta, félmillió turista fordult meg náluk évente, kevés az embere és sok a munkájuk. Valami elhallgat – de miért.

A telexgép csattogása szakította félbe őket. Megjött a válasz Párizsból. A gép sokáig csattogott, és a papírtekercs, amelyet Satta végül leszakított, körülbelül egy méter hosszú volt. Szótlanul olvasta végig. Bellu feszült figyelemmel várakozott. Végül Satta szorosan összegöngyölítette a papírt, a két tenyere közé fogta, és hátradőlt ültében.

– Az a biztosítási testőr – mondta halkan – egy időben két lábon járó életveszély volt; és lehet, hogy most is az.

Hirtelen fölállt.

– Most elmegyünk Comóba, és elbeszélgetünk Ballettóval meg a páratlan szépségű feleségével!

A tóparti házban Ballettóék éppen vacsoráztak. Egymással szemben ültek az asztalnál. Rika soványabb volt, de a szépsége megmaradt. Ettore látszólag semmit sem változott. A nő elveszített valami nagyon értékeset. A férfinak még mindig megvolt a legértékesebb.

Kinyílt az ajtó. Azt hitték, Maria hozza az édességet, az ajtónyílást azonban Creasy hatalmas alakja töltötte ki. Mozdulatlanul állt, tekintete a két ülő alakon pásztázott. Azok megbabonázva néztek vissza rá.

Ettore tért először magához. – Mit akar? – kérdezte éles hangon.

Creasy bement, megfogott egy széket, megfordította, lovagló ülésben letelepedett rá, karját a támlára tette. Ránézett Ettoréra.

– A feleségével fogok beszélgetni egy kicsit. Ha megmozdul, vagy egy szót szól, megölöm.

Benyúlt a zakója alá, kitett maga elé az asztalra egy jókora pisztolyt.

– Töltve van – mondta enyhe gúnnyal.

Ettore lenézett a fegyverre, aztán mintha elerőtlenedett volna az egész teste, hátrahuppant ültében. Creasy Rika felé fordult. Kemény arcvonásai meglágyultak. A hangja is szelíd lett.

– Elmondok egy történetet.

Elmondta az asszonynak, amit megtudott Fosellától: hogy Pinta elrablása megrendezett színjáték volt – biztosítási csalás. Ettore előzőleg kétmilliárd lírás biztosítást kötött a londoni Lloyd's-nál. Az alku úgy szólt, hogy Fosella visszajuttatja a váltságdíj felét Ettorénak. Vico Mansutti volt a közvetítő. Megvoltak a megfelelő összeköttetései a szerevezett bűnözéssel, és jutalékot kapott a közvetítésért. Rika egy pillanatra sem vette le a szemét Creasy arcáról, miközben hallgatta. Csak amikor a férfi nem szólt többet, akkor fordította el a fejét, akkor nézett rá a férjére. A gyűlölet, amely átcsapott az asztal fölött, szinte fizikai jelenség volt – kézzelfogható.

Ettore még mélyebbre süppedt ültében, a száját kinyitotta, aztán becsukta, elfordította a tekintetét.

– És a többiek? Akik csinálták? Megölted őket?

Creasy bólintott. – És megölök mindenkit, aki hasznot húzott belőle. Beleértve a római nagyfőnököt és a palermói nagyembert is. Megint csönd lett a nagy, elegáns szobában, aztán Rika szólalt meg, félig magának beszélt, eltűnődve:

– És ő vigasztalgatott! Azt mondta, legalább mi ketten itt vagyunk egymásnak, és az élet nem áll meg.

Fölnézett Creasyre. A tekintete már nem volt tűnődő. Megkeményedett.

– Azt mondtad, mindenkit?

Creasy fölvette a pisztolyt az asztalról, bólintott.

– Azért jöttem, hogy megöljem ezt itt.

Ettore fölnézett, de nem Creasyre, hanem a feleségére. Vonzó, férfias arca hirtelen jellegtelenné vált; a szeme mögött üresség sötétlett.

Creasy eltette a pisztolyt, és fölállt.

– Talán jobb, ha rád bízom – mondta.

– Igen! – hangzott a sziszegő válasz. – Bízd csak rám... légy szíves.

Creasy kifelé indult, de Rika hangja megállította.

– Mi lesz Mansuttival?

Creasy megfordult, megrázta a fejét.

– Mansuttira ne legyen gondod.

Aztán becsukódott mögötte az ajtó.

Ahogy Satta és Bellu végighajtott a tóparti úton, egy kék Alfetta haladt el mellettük, ellenkező irányban.

A felhőkarcoló legfelső emeletén levő luxuslakásban Vico Mansutti fölvette a telefont. Ettore hisztérikus volt, szinte összefüggéstelenül zagyvált. Vico alig tudta kivenni, mit mond.

– Ne csinálj semmit, csak várj meg! – szólt rá éles hangon. – Egy órán belül ott leszek. Szedd össze magad!

Gyorsan fölkapott egy zakót, és közölte érdeklődő feleségével, hogy kissebfajta válságot kell leküzdeni. Későn jön majd haza, tette hozzá.

Az alagsori garázsban beült Mercedesébe, ráadta a gyújtást a motorra – és fél kiló plasztikra.

Satta valósággal le volt nyűgözve. Hátradőlt ültében, és mélységes tisztelettel mondta:

– Soha, ismétlem, soha nem ettem ennél jobb fritto mistó-t!

Guido közönyösen vállat vont. – Nemcsak parasztok élnek itt, Nápolyban.

– Úgy látszik, valóban nem – hagyta rá Satta, és megtörölte a száját a szalvétával. – De volt bűnöző, volt rab, volt légionárius és volt zsoldos létére különös tehetségek rejtőznek magában. Ostáblázni nem szokott véletlenül?

Guido értetlen képet vágott. – Szoktam, de mi köze ennek bármihez?

Satta elmosolyodott. – Semmi, csak az én próféta lelkem... Rendkívül élvezetes lesz az ittlétem.

– Egyszer már megmondtam. – Guido zordonan nézett rá. – A panzió zárva van. Menjen szállodába!

Satta kitöltötte a hideg Lacrima Christi maradékát, és elismerő arckifejezéssel belekortyolt. Amikor ismét megszólalt, a hangjából eltűnt az élcelődés.

– Ha valaki, akkor maga megérti a realitásokat. Bizonyos lehet benne, hogy mostanra Cantarella már rájött, ki rendez vérfürdőt az apparátusában. Az ő lehetőségei semmivel sem rosszabbak az enyémeknél... esetleg jobbak is. Nem telik sok időbe, amíg eljutnak magához, és aztán megjelenik néhány kíváncsi legény magánál. Mindenféle kérdésekkel. Ők sokkal kevésbé lesznek tapintatosak, mint én...

Guido megint vállat vont. – Tudok vigyázni magamra.

De magában igazat adott Sattának. Elio alig egy órája telefonált Milánóból. Figyelmeztette, hogy két jól öltözött, de fenyegetően viselkedő férfi kereste föl az irodájában, és arról kérdezősködött, hogyan és miért ajánlotta Creasyt az ügynökségnek. Guido utasításának megfelelően, Elio egyszerűen azt mondta, hogy szívességet tett a bátyjának. A helybéli nehézfiúk hamarosan be fognak zörgetni a panzió kapuján. Sattának igaza volt; a csendőrezredes jelenléte vissza fogja tartani őket.

– Kap egy szobát – mondta kurtán. – De ne várja, hogy ágyba vigyem a reggelit!

Satta legyintett. – Ugyan, nem lesz velem gondja. És higgye el, jobb ez így... sok beszélnivalónk van úgy is.

Satta este érkezett meg Nápolyba, egész napos autózás után. Önszántából tette meg a hosszú utat Milánóból a volán mögött. Volt ideje gondolkodni, áttekinteni az elmúlt hét eseményeit. Fölfogni a maga teljességében azt, hogy egy szál ember háborút indított az ország legnagyobb szervezete ellen.

Gondolatai útközben vissza-visszaugrottak a jelentere, amely Ballettóék tóparti házában játszódott le. A döbbenetes képre, amely fogadta őket; a máskor sima modorú, nyájas Balletto halálsápadt volt, és egész testében reszketett. A feleségéből fagyos megvetés sugárzott, és közben gyönyörű volt. Satta emlékezetébe belevésődött az asszony szépsége; az eltelt hónapok érzelmi megrázkódtatásai lecsiszolták, talán még fokozták is.

Ettore először egy szót sem volt hajlandó szólni, amíg meg nem érkezik az ügyvédje. Amikor azonban értesült Mansutti hirtelen haláláról, teljesen összeomlott, és kétségbeesetten Sattához fordult – mint valami apához, gyóntatóhoz, védelmezőhöz. Mindent kipakolt; szaggatottan, olykor kuszán dőlt belőle a szó. Szánalmas módon könyörgött megértésért. Satta alig-alig szakította meg a szóözönt, csak időnként szólt közbe, hogy tisztázzon ezt-azt, s ügyelt, hogy az arca és a hangja együtt érző maradjon.

Bellu lázasan jegyzetelt, Rika pedig némán, ridegen ült, a szemét egy pillanatra sem vette le férje arcáról, és egész lényéből csak utálat érzett.

Sattát az a felismerés döbbentette meg, hogy Creasy folytatja. Hogy most Conti és Cantarella ellen indul. Előzőleg úgy képzelte, hogy Fosella halálával beteljesült a bosszú, s a volt testőr most szedi a lábát a határ felé, valami nagyon távoli ország felé.

Bellura bízta, hogy készítse elő a bűnvádi eljárás Balletto ellen, ő maga pedig hazament, hogy gondolkodjék egy kicsit.

A helyzet szinte tudathasadást idézett elő benne. Egyfelől Creasy akciói a legérzékenyebb pontján tettek kárt a maffiában – az önérzetében. Egy szál ember! Ha Creasy folytatja, és eljut Contiig, a szervezeten ütött seb katasztrofális lehet; ha pedig megtörténik az elképzelhetetlen, és megöli Cantarellát, akkor a seb végzetes lehet.

A Cantarella és Conti közti szövetség volt a tengelye az egész szervezetnek. Kitörne a káosz, és abban a káoszban ő, Satta sikeresen fölléphetne valamennyi helyi főnök ellen. A szervezet egy évtized alatt sem igen tudná helyrehozni a károkat. Satta nem áltatta magát. Tudta, hogy az ő rendőri munkája csak az ellenség lekötésére lenne elég. Nem pusztíthatja el a szörnyeteget egyszer és mindenkorra, legföljebb gátolhatja a növekedésben. De micsoda lehetőség!

Másfelől viszont az volt a dolga, hogy lefülelje azokat, akik megölnek másokat, tekintet nélkül arra, hogy kiket és miért ölnek meg. Nem volt lelkiismereti válsága. Satta azzal büszkélkedett magában, hogy a lelkiismerete el van zárva egy acélburkolatú kis dobozba. Egy szép napon, amikor ráun a cinizmusra, majd kinyitja és meglepi magát vele.

Nem lelkiismereti válság volt ez, hanem szokásjogi. Satta felfogásában a törvényeket meg lehetett, sőt olykor meg kellett szegni. Törvényeknek azonban lenniük kellett, és csak a törvények alkalmazói rendelkezhettek azzal a hallgatólagos joggal, hogy megszegjék őket. Creasy ily módon dilemmát jelentett. Páratlan lehetőséget kínált, viszont sértette Satta elképzeléseit arról, hogy mi helyénvaló és mi nem. Késő éjszakáig küzdött magával, és végül nemes kompromisszumra jutott. Másnap korán reggel jelentkezett a főnökénél, a tábornoknál, elmondta neki az egészet, és vázolta a kompromisszumos megoldást is. A tábornok megértően hallgatta. Megbízott Sattában. Megállapodtak, hogy Satta szabad kezet kap az ügyben. A sajtóval nem közölnek semmit; bár néhány napon belül óhatatlanul ki fogják szimatolni a dolgot.

Bellu tehát azt az utasítást kapta, hogy rendezze el a hátralévő dolgokat Milánóban, aztán menjen át Rómába, hogy Conti közelében legyen, Satta pedig elhajtott délre, Nápolyba. Az ő szemében Guido volt a kulcsfigura. Tudta róla, hogy Creasy legjobb barátja, és gyanította, hogy főszerepet játszott az előkészítésben. Utasítást adott, hogy hallgassák le a Pensione Splendide telefonját, és ellenőrizzék a postáját. Közben pedig Satta mindent meg akart tudni Creasyről: mire képes, milyen a személyisége, milyen a gondolkodása. A jelentésekből megtudhatta a tényeket. A lényeget csak Guidótól tudhatta meg. Ugyanazon a napon, amikor Satta elhajtott Nápolyba, egy csendőrtiszt, aki a Milánói Carabinieri irattárában dolgozott, iktatta és lerakta egy bizalmas feljegyzés másolatát – de csak miután nagyon figyelmesen elolvasta. Aznap este egy barátjával vacsorázott, és jelentős mértékben javított pénzügyi helyzetén. Amikor Satta a fritto mistó-t élvezte, Conti Rómában hitetlenkedve hallgatta a telefonban Abratát, Milánó immár vetélytárs nélküli nagyfőnökét.

Abrata részletes és teljes információval szolgált, amelyből nem hiányoztak Creasy múltjának érdekes részletei sem. Hangja a telefonban kissé mézesmázosan csengett. Végül is ő nem volt rajta a kiszemeltek listáján.

Conti pontos, részletes utasításokat adott, aztán letette a kagylót, és néhány percig a gondolataiba mélyedve üldögélt. Aztán fölhívta a titkos palermói számot, és beszámolt Cantarellának. Ez a beszélgetés nem annyira a gyilkos kiléte, mint akörül a meghökkentő tény körül forgott, hogy a rendőrség és a Carabinieri szinte semmit nem tesz. Abrata tudomása szerint még általános körözést sem rendeltek el.

A vizsgálat minden szála Satta ezredes kezében futott össze, aki viszont aznap reggel ismeretlen helyre távozott Milánóból. Nyilvánvalóan politika volt a dologban. Itt valami sötét disznóság készült!

A beszélgetés után Conti még mélyebb töprengésbe merült. Cantarella hangjában ugyanis némi félelmet érzett. Ahelyett, hogy kemény, határozott utasításokat adott volna, a „döntőbíró“ bizonytalankodott, sőt még javaslatot is kért. Conti megnyugtatta; a rendőrség nélkül is nemsokára elintézik Creasyt, mondta. Most, hogy már tudják, kit keressenek, órák alatt meg fogják találni. A szervezet minden részébe, minden rétegébe kifutottak már az utasítások.

Contit azonban nem hagyta nyugodni Cantarella reagálása. Szó, ami szó, ez a zsoldos a maga múltjával és indíttatásával fenyegető veszélyt jelentett, de eddig titokban és ismeretlenül tevékenykedett. Most azonban elvesztette ezt az előnyt. Most majd megfizet az arcátlanságáért.

De akkor miért Cantarella aggodalma? Conti arra a következtetésre jutott, hogy ez a politikus reakciója volt. Ő maga a könyörtelen erőszak révén érte el jelenlegi pozícióját. Ő már gyakran látott emberhalált.

Cantarella viszont a diplomácia ösvényein haladt fölfelé. Gyakran adott parancsot erőszakra, de ő maga sohasem vett részt benne; sohasem volt rá szüksége. Conti katona volt, majd tábornok – Cantarella világéletében politikus. Igen, ahogy most végiggondolta az eltelt éveket, Conti megállapította, hogy a „döntőbírót“ sohasem fenyegette közvetlen veszély. Legalábbis nem testileg. Lehet, hogy ennek a tapasztalatnak a hiánya váltja ki most a nagy aggodalmat...

Contit foglalkoztatta a dolog. Érdemes volt egy kicsit elgondolkozni rajta. Végül, mielőtt lefeküdt, kiadott néhány utasítást a saját személyes biztonsága érdekében. Az ő tulajdonában állt az a tízemeletes bérház, amelynek tetőszintjén lakott. Most az alagsori garázstól fölfelé úgy megszigorították az ellenőrzést, hogy egy kisegér sem juthatott volna át észrevétlenül. Ugyanez vonatkozott az irodájának otthont adó épületre, amely szintén az ő tulajdona volt.

A két épület közti közlekedés nem aggasztotta. Néhány évvel korábban tett egy szívességet egy New Yorkban élő honfitársának. Viszonzásképpen az illető megajándékozta egy Cadillac típusú gépkocsival. Egy egészen különleges Cadillac gépkocsival, amelynek hétcentis páncélborítása volt, és golyóbiztos ablakai. Conti nagyon büszke volt az autójára. Az évek során kétszer is rálőttek, amikor benne ült, egyszer nagy kaliberű pisztolyokkal, egyszer pedig géppisztolyokkal. Mindkét alkalommal testileg-lelkileg sértetlenül szállt ki belőle. Mindenesetre azonnal elrendelte, hogy további utasításig egy testőrökkel megrakott gépkocsi kövesse mindenhová a Cadillac-et. Azt is elhatározta, hogy átmenetileg csak otthon fog étkezni. Nagyon is tisztában volt vele, hogy több vezető maffiózó halt meg étteremben, mint bárhol másutt, méghozzá nem ételmérgezésben.

Cantarella csakugyan félt. Új élmény volt. Rosszul lett attól a gondolattól, hogy egy gyakorlott, szakavatott gyilkos őt szemelte ki célpontjául. A harag és a felháborodás különféle fokozatai között ingadozott, de a félelem folyton ott lapult benne. Conti magabiztosan nyilatkozott a telefonban – hogy csak órák kérdése. De ahogy Cantarella ott ült az íróasztala mögött faburkolatú dolgozószobájában, mintha hirtelen fázni kezdett volna. Keresztet vetett, aztán maga elé húzott egy papírlapot, és fontolóra vette a Villa Colacci biztonságát. A villát bevehetetlenné lehetett tenni, mint valami erődöt. Hát akkor, nosza...

Mielőtt végzett az írással, megcsörrent a telefon. A nápolyi főnök hívta. Közölte, képtelenség kikérdezni a Pensione Splendide tulajdonosát. A jelek szerint a tulajdonos és az az átkozott csendőrezredes puszipajtások. Cantarella bizonytalan rosszérzése tovább fokozódott.

Guido két négyest dobott, levette az utolsó három kövét, aztán egy pillantást vetett a kockákra. Végül a tolláért nyúlt, és gyors számítás után közölte a végeredményt: – Nyolcvanötezer líra!

Satta elmosolyodott. Nem ment könnyen.

– Meg kellett volna fogadnom a tanácsát, és inkább szállodába menni.

Harmadik napját töltötte a panzióban, megevett több kitűnő ebédet, vacsorát, időnként még a konyhában is segédkezett, és a törzsvendégeknek sejtelmük sem volt róla, hogy a salátát egy ezredes készítette.

Azt leszámítva, hogy több mint háromszázezer lírát veszített az ostábla mellett, jól érezte itt magát. Még a veszteségnek is volt jó oldala, mert aki ilyen ügyesen és határozottan tudott játszani, az kiérdemelte Satta nehezen kivívható elismerését.

De több volt ez, mint elismerés. Egyértelműen barátság kezdett kialakulni a két férfi között. Lehet, hogy részben az ellentétek vonzása is volt, mert ennél jobban már nem is különbözhettek volna, legalábbis külsőleg: a szófukar, zömök, törött orrú Guido, és a magas, elegáns, bőbeszédű, sima modorú Satta. Satta azonban sok csodálatra méltót fedezett föl a másikban. Amikor Guido végre elengedte magát, és megszólalt, kiderült, hogy mély, alapos ismeretekkel rendelkezik az őt körülvevő társadalomról és a nagyvilágról. Ráadásul fanyar, éles szemű humorérzékkel rendelkezett, amit Satta igen nagyra becsült. Természetesen Satta nagyon sokat tudott Guido múltjáról. Az egyik beszélgetésük során meg is kérdezte, nem találja-e Guido unalmasnak jelenlegi foglalkozását. Nem hétköznapi-e egy kicsit? Guido elmosolyodott, megrázta a fejét, és megjegyezte, hogyha izgalomra vágyik, elég, ha szétnéz az emlékei között. Nem, számára az élet apró, prózai mozzanatai kielégítő együttessé állnak össze. Élvezte a panzió vezetését, szívesen figyelte a törzsvendégek különféle hóbortjait. Szívesen nézte a futballmeccseket a tévében vasárnap esténként, szívesen ment el időnként mulatni a városba, olykor fölszedni egy-egy lányt. Elégedett volt az életével, különösen, amikor nagyokos csendőrtiszteket is megverhetett az ostáblánál.

A maga részéről Satta is meglepte Guidót. Először úgy nézett az ezredesre, mint egy léha aranyifjúra, aki az összeköttetései révén került ebbe a nem neki való pozícióba. Nem kellet azonban sok idő hozzá, hogy átlásson a kaján álarcon, meglássa mögötte az elvhű, tisztességes embert. A második este ott vacsorázott Satta bátyja, s utána hármasban késő éjszakáig üldögéltek a teraszon, iszogattak, beszélgettek.

A két fivért mélységes, meghitt szeretet fűzte össze, és olyan természetesen, magától értetőden vonták be Guidót a családi párbeszédükbe, hogy a férfi az eggyüvétartozás melegségét érezte, azt a melegséget, amelyet addig csak Creasy társaságában érzett.

És hosszasan beszélgettek Creasyről. Noha Sattának meggyőződése volt, hogy Guido kapcsolatban áll vele, sohasem erőszakoskodott. Naponta többször felhívta Rómában Bellut, és mindannyiszor tudomásul vette, hogy sem a telefonlehallgatók, sem a postabontók semmi érdekesről nem tudnak beszámolni. – Csak a mi kettőnk beszélgetéseiről – jegyezte meg egyszer Bellu. – Azok pedig lenyűgözők!

Satta azonban nem türelmetlenkedett. Noha az újságok már nem jártak messze a teljes igazság kiderítésétől, Creasyről eddig nem tettek említést. Mindenütt olvasni lehetett a gyáros botrányáról, aki ellen vádat emeltek, mert megszervezte a tulajdon lánya elrablását, a prominens ügyvédről, akit bomba szaggatott darabokra, a kettőjük kapcsolatáról, a maffiózók sorozatos elhalálozásáról. Aligha kellett már hozzá sok idő, hogy összerakják a teljes képet, és Satta megpróbálta elképzelni, hogyan fog reagálni a nagyközönség, amikor megtudja a történetet – a történetet, amely még nem ért véget.

Gyakran gondolt Creasyre. Most már, ahogy Guido mesélt a barátjáról, képet tudott alkotni róla magában. Tisztán megértette az indítékait, és szinte tapintható rokonszenvet, érzelmi közösséget érzett ezzel az emberrel, aki egyedül lépett akcióba, hogy kielégítse bosszúvágyát.

Guido szívesen beszélt a múltról, de a jelenről soha. Ebben határozott volt. Utoljára akkor látta Creasyt, amikor kijött a kórházból. Satta nem erőszakoskodott, csak megvonta a vállát, és várakozott. Az ő kezében volt minden ütőkártya. Főjön a feje Continak és Cantarellának!

Csak hát ő nem kártyázott, hanem ostáblázott – és veszített!

– Elég – mondta, amikor Guido megint kirakta a köveket. – Közalkalmazott vagyok, nem tehetem meg, hogy naponta elvesztem egyheti fizetésemet!

Kint ültek a teraszon, késő délután volt, a nap már a látóhatár felé tartott. Guido nemsokára nekilát vacsorát főzni; most azonban még nyugalom volt. Mind a ketten szótlanul nézték a színek játékát az öböl körül. Már félhomály volt, amikor megszólalt a telefon. Milánóból hívták Satta ezredest.

Guido már a konyhában szeletelte a zöldséget, amikor Satta visszament a hosszú telefonbeszélgetés után.

– Balletto – mondta. – Öngyilkos lett.

– Biztos, hogy öngyilkosság? – kérdezte Guido.

Satta bólintott. – Semmi kétség. Félóra hosszat üldögélt a hetedik emeleti irodája ablakpárkányán, mielőtt elszánta magát.

Keze kifejező gesztussal lendült a magasba. – Mindig is ingadozó fajta volt.

Guido tovább foglalatoskodott a zöldséggel, Satta pedig tenni-venni kezdett a konyhában. Aztán hirtelen azt kérdezte: – Ismeri a feleségét?

– Egyszer találkoztam vele – válaszolta Guido. – Nem volt kellemes találkozás.

Elmesélte az esetet, és Satta együttértőn bólogatott.

– Rosszkor kereste föl... Azóta biztosan megváltozott a véleménye. Biztosan megváltozott ő maga is.

Csöndben dolgoztak tovább, aztán Satta azt mondta: – Miközben Balletto az ablakpárkányon tépelődött, a rendőrség telefonált az asszonynak, hogy jöjjön oda, próbálja meg lebeszélni a férjét. Tudja mit szólt erre?

– Mit?

Satta megrázta a fejét. – Semmit! Egy árva szót sem... csak nevetett.

Tovább tettek-vettek, aztán Satta eltűnődve megjegyezte: – Különös asszony... és gyönyörű.

Guido fürkésző pillantást vetett rá, szóra nyitotta a száját, aztán csak megrántotta a vállát, és folytatta a munkát.