Globusz^® Publishing 

Giacomo Sandri lehemperedett az ágyról, fölállt, kinyújtózott, megmozgatta jólesően fáradt izmait. Fölvette a karóráját az ágy melletti asztalkáról, rápillantott – pár perccel múlt tíz óra. Amúgy meztelenül odatalpalt az ablakhoz, félrehúzta a függönyt. Lenézett a sötétségbe borult utcára. Fekete Alfa Romeója közvetlenül a ház előtt várakozott odalent, még Violente könyöke is látszott a vezetőülés ablakában. Sandri elégedetten visszaengedte a függönyt, megfordult. A lány őt nézte az ágyról. Sandri rámosolygott.

– Hogy vagy kicsike? Boldoggá tettelek?

A lány bólintott, a szemét nem vette le a férfi testéről.

– Muszáj most elmenned? – kérdezte duzzogva. – Mindig csak egy órányit maradsz, és halálra unom magam!

Sandri elégedettséget és bosszúságot érzett egyszerre. Elégedettséget, hogy az ő korában még mindig ki tudott elégíteni egy tizenöt éves lányt, és bosszúságot, mert ez a lány egyre jobban ki akarja sajátítani, s így egyre terhesebb lett.

De miközben fölhúzta a nadrágját, arra gondolt, hogy ha egy férfi a fiatal lányokat kedveli, akkor el kell tűrnie némi gyerekes viselkedést. Odament az ágyhoz, leült, odanyúlt, a tenyerébe akarta fogni a lány mellét, de az elfordult, és Sandri még bosszúsabb lett.

– Ez van – mondta. – Fölállt, az ingéért nyúlt. – Jó helyed van itt, bőven kapsz költőpénzt – vissza akarsz menni Bettolába?

A lány nem válaszolt. Sandri folytatta az öltözködést, közben megcsodálta magát a földig érő tükörben. Megállapította magában, hogy itt az ideje az újabb váltásnak. Helyzeténél fogva páratlan lehetősége nyúlt arra, hogy kielégítse a fiatal lányok iránti vágyát: ő tartotta kézben nagybátyja üzleti birodalmában a prostitúciós ágazatot. Ahogy a fiatal lányok csapatostul tódultak a nagyvárosba élményekre és pénzre éhesen, már várták őket Sandri és munkatársai, hogy betereljék a szervezet kezében lévő bárokba, mulatókba és bordélyokba. Amikor Sandri szeme megakadt egy különösen fiatal és vonzó lányon, félretette saját fölhasználásra, aztán amikor megunta, gyorsan gondoskodott a váltásról. A lányok sohasem mentek vissza Bettolába vagy máshová, legföljebb a bordélyok sora várt rájuk. Holnap, határozta el magát Sandri, átadja ezt a lányt Pezzuttónak, aki gyorsan rászoktatja majd a kábítószerre, s ily módon még jobban kiszolgáltatja a szervezetnek...

Elégedett volt önmagával. Fontos, hogy az ember érzelemmentesen tudjon dönteni. Majd keres egy másik lányt – talán még fiatalabbat. Ahogy idősebb lett, egyre fiatalabbakra támadt gusztusa. Eszébe jutott az a kislány, akit elraboltak... milyen fiatal volt, a teste épp hogy csak nőiesedni kezdett. Érezte, hogy fölpezsdíti vérét az emlék, s egy pillanatig eltűnődött, ne feküdjön-e vissza az ágyba, de aztán elvetette a gondolatot. Fosella azt mondta, tizenegy órától álljon készenlétben. Palermóból megérkezett Gravelli, feltehetően azért, hogy Rabbia haláláról szót váltsanak, megbeszéljék, milyen következményekkel jár, ha a franciák keze van benne.

Sandri leült az ágyra, és ezen gondolkodott, miközben fölvette a cipőjét. Ez azt jelentette, hogy egy ideig a megszokottnál óvatosabban kell viselkednie, ami bizony idegesítő – különösen az, hogy állandóan az ember nyakán lóg valaki. De ebben is szerencséje volt: Violente tapintatosan, feltűnés nélkül vigyázott rá, és Sandri szemében az, hogy Violentét osztották be melléje, bizonyítéka volt növekvő fontosságának. Sandri büszke volt gyors észjárására – sokkal, de sokkal gyorsabban vágott az agya, mint Rabbiáé, szegényé, aki olyan nehéz fejű volt... Elfintorodott, ahogy eszébe jutott a két hét, amíg össze voltak zárva, és legföljebb a kislány enyhítette az unalmukat...

Fölállt, fölcsatolta vállára a pisztolytokot, belecsúsztatta a fegyvert, aztán fölvette a zakóját. A lány közben fölült az ágyon, és őt figyelte.

– Mikor látlak? – kérdezte duzzogva.

– Holnap – felelte mosolyogva. – Jó kislány voltál, ezért elviszlek egy finom ebédre – utána pedig szeretnélek összeismertetni egy barátommal.

Kinyitotta a kis lakás ajtaját, kilépett a lépcsőfordulóra.

Egy hang szólalt meg: – Sandri! – A férfi megfordult, közben már nyúlt is a zakója alá.

Valóban gyorsan vágott az agya. Egy pillanat alatt észrevette, hogy egy vadászpuska két csövének fekete ürege mered rá közvetlen közelről. Aztán a feketeség sárgásfehéren fölvillant.

Satta egyre türelmetlenebb lett. A kis színésznő szokatlanul szerencsés volt. Szó, ami szó, nem játszott ügyetlenül, és szemlátomást tisztában volt az ostábla-játék bizonyos finomságaival is; de azért ahhoz, hogy öt alkalomból háromszor győzzön, már szerencse is kellett! Satta megrázta a kockákat, kigurította őket a zöld posztóra. Kettes és egyes – a fene egye meg! A színésznő együtt érzően rámosolygott – jó színésznő volt. Aztán szemöldökét fölhúzva, kérdő arckifejezéssel a két kockáért nyúlt.

Satta bólintott, közben a fogát csikorgatta. Szó sem lehetett arról, hogy áttelepüljenek a hálószobába, amíg legalább döntetlent nem ér el! Az önbecsülése forgott kockán – elvégre mégiscsak ő volt a nagy ostábla-játékos. Az rájára pillantott, és magában káromkodott egyet. Majdnem tizenegy óra volt.

Pedig olyan jól indult az este! A nő mélyen kivágott, laza, lángvörös ruhában állított be. Törékeny, finom szépség volt, az a fajta, amelyet Satta mindig is csodált – peckes, kemény keblekkel. Valahányszor előrehajolt, a férfi szeme megakadt azokon a kebleken. Rájuk terelődött a figyelme, azért veszítette el az első néhány játszmát.

A vacsora Satta szakácsművészetének diadalmenete volt. Saját leleményű pástétommal kezdték, leöblítették pezsgővel, majd római módra elkészített, petrezselymes-majoránnás articsóka antipasto következett. A nő megmaradt a pezsgőnél, Satta pedig száraz Coli Albanit ivott. A csúcspont a férfi specialitása volt, abbachio brodettato – bárányhús tojásos, citromos mártásban. Ehhez Ceruba rosét ittak. Természetesen gelato di tutti frutti-val fejezték be. A színésznő jólesően elámult a férfi szakácsművészetén, és Satta alig várta a rövid, diadalmas ostábla-viadalt, amelyet hosszabb hálószoba-viadal követhet. Ehelyett azóta is itt ülnek... Satta szíve gyorsabban kezdett dobogni. A nő gyöngét dobott, és kénytelen volt egyedül hagyni az egyik kövét. Ha Satta most hatost dob, kiütheti egy visszafelé haladó futóval, és megváltoztathatja az egész játék állását – tíz perc múlva ágyban lehetnek. Nagy nehezen levette a tekintetét a nő dekoltázsáról, megrázta a kockát, és két hatost dobott. Ekkor megszólalt a telefon.

Bellu az Alfa Romeo mellett állt. Egy áramfejlesztővel fölszerelt rendőrségi furgon állt a ház előtt, a reflektorok fényárba borították a helyszínt. Satta kikászálódott a kocsijából. Nagyon bosszúsnak látszott. Ami azt illeti, pontosan olyan benyomást keltett, mint a telefonban, amikor tizenöt perccel ezelőtt fölvette a kagylót.

Köszönés helyett csak rámordult Bellura, aztán benézett az autóba.

– Violente – mondta Bellu. – Sandri odafent van.

– Így találták? – kérdezte Satta.

– Nem – mondta Bellu. – Föl volt támasztva a vezetőülésben, a könyöke kikandikált az ablakon. Az első rendőr, aki a helyszínre érkezett, szólt neki, hogy szálljon ki. Amikor nem mozdult, a rendőr kinyitotta az ajtót. A hulla nekizuhant, ő ellökte magától – nagy megrázkódtatás érte, meg egy csomó vér...

Satta megint benézett a kocsiba. A hulla keresztben feküdt a két első ülésen, a feje a túloldali ajtónak támaszkodott. Véres volt minden – a műszerfal, az ülések. A padlón egész tócsa gyűlt össze, és még mindig egyenletesen csöpögött a Violente nyakán tátongó hatalmas vágásból.

Satta fintorogva elfordult.

– Erőszakost jelent a neve, erőszakos volt a halála – jegyezte meg. – Menjünk föl!

Bellu intett a várakozó ujjlenyomatosnak, hogy folytassa, aztán a főnöke után indult.

Sandri hanyatt feküdt az emeleti lépcsőfordulóban. Egy eredetileg fehér törölköző takarta a fejét és a vállát. A rendőrségi fotós éppen összecsomagolta a felszerelését.

A lakás ajtaja nyitva állt, Satta belátott a hálószobába. Egy lány ült az ágyon, lazán takaróba burkolózva. Egy fiatal rendőr ült mellette, szorgosan jegyzetelt, és igyekezett nem túl feltűnően sandítgatni a takaró alá.

Bellu odabökött az állával. – Sandri éppen távozott egy kis testgyakorlás után. Az a barátnője.

Satta lenézett a tetemre, és azt mormogta: – Akkor szerencsésebb volt, mint én. – Lenyúlt, fölemelte a törölközőt. – Vagy talán mégsem – mondta halkan, és visszaejtette a törölközőt. Napbarnított bőre feltűnően elsápadt.

– Sörétes puska – mondta Bellu. – Egészen közelről. Satta bólintott. Még mindig a vérfoltos törölközőt nézte. Ajka megrándult, egy pillanatra elmosolyodott.

– Igen, már látom is a kórboncnoki jelentést: „Kiterjedt agyi sérülés, feltehetően hatalmas számú lövedék áthatolásának következményeképpen.“

Megint benézett a lakásba. – Halljuk, mit tud?

– Ez Sandri szerelmi fészke – mondta Bellu. – Itt tartja a lányokat, és rendszeresen cserélgeti őket. Majdnem minden este föl szokott jönni. Azt utóbbi időben, mióta Rabbiát kinyírták, Violente mindig vele jött, és az utcán megvárta. A gyilkos fültől fülig átmetszette Violente torkát, és otthagyta ülő helyzetben a volán mögött. Sötét az utca, aki csak úgy elment mellette, nem vett észre semmit. A gyilkos pedig följött ide, és várt. Valószínűleg bő kabát volt rajta, alatta a puska. Amikor Sandri kijött, az arcába sütötte mindkét csövet.

– A lány látott valamit? – kérdezte Satta.

– Semmit – felelte Bellu. – Nagyon fiatal, de megvan a magához való esze. Amikor meghallotta a lövést, bedugta a fejét a párna alá, és ki sem húzta addig, amíg meg nem érkezett a rendőrség. – Fölfelé bökött a hüvelykujjával. – A fenti lakó, egy asszony is hallotta a lövéseket, leóvakodott a lépcsőn, és körülnézett. Amikor meglátta, hogy Sandri itt fekszik, és a fél feje hiányzik, sikoltozni kezdett. Csak pár perccel ezelőtt hagyta abba. Az egyik legény fönt van vele, csillapítgatja, és megpróbálja fölvenni a vallomását.

– Érdekes... – jegyezte meg Satta.

– Micsoda?

– Az, hogy előbb a gyilkost emlegette, egyes számban. Miért kellett egyedül lennie?

Bellu fölhúzta a vállát. – Nem tudom... csak valahogy úgy érzem... hogy Rabbiát meg ezt a kettőt egy és ugyanaz az ember intézte el.

– Roppant logikus – mondta Satta fintorogva, és bement a lakásba. Amikor a fiatal rendőr meglátta, fölállt, odalépett hozzá, belepillantott a jegyzetfüzetébe.

– Amelia Zanbon a neve – mondta –, tizenöt éves, születési helye Bettola. Valószínűleg elszökött hazulról. Nyilván körözik, mint eltűnt személyt, körülbelül hat hete – mert azóta van Sandrival.

Satta ránézett a lányra. Ott kucorgott az ágyon, és szemlátomást félt.

– Szóljon neki, hogy öltözzön föl, és csomagoljon össze, aztán vigyék be a kapitányságra. Derítsenek ki mindent Sandrival való kapcsolatáról, aztán adják át az Eltűnt Személyek Irodájának. Éjjel-nappal őrizzék, amíg el nem hagyja Milánót!

Megfordult, kiment a hálószobából. Becsukódott mögötte az ajtó. Néhány lépést tett, aztán megtorpant, visszament, benyitott. – Maga megvárhatja idekint – mondta száraz hangon. A rendőrlegény csalódottan kijött.

Bellu lépett oda.

– Úgy fest, mintha igazi háború kezdődött volna – mondta. – Három nap alatt három áldozat.

Satta bólintott, töprengett. – Ez az „Union Corse“ – mondta végül határozottan. – Ők szeretnek kést és sörétes puskát használni. – Bosszús képet vágott. – Nem tetszik ez nekem. Elvetik a sulykot. Ha így megy tovább, ártatlanok is kárát fogják látni. – Lenézett Sandri tetemére. – Rabbia mondta meg nekik, hol találják meg... Vajon mi egyebet mondott még el?

– Gondolom, mindent, amit tudni akartak – mondta Bellu.

– Igen – hagyta rá Satta. – De mit akartak tudni?

Ott álltak, nézték, ahogy Sandri testét becsúsztatták egy műanyag zsákba. Aztán Satta elfordult, s a válla mögött odaszólt Bellunak: – Jöjjön utánam az irodába! Sok dolgunk lesz ma éjjel – és az egész héten!

Most már az újságok figyelmét is fölkeltette a dolog. Három gyilkosság három nap alatt, még Milánóban is soknak számított. A bűnügyi tudósítókat előrángatták a kocsmákból és az ágyakból, s rájuk förmedtek, hogy álljanak elő valami elfogadható sztorival. Törvényszerűen ugyanarra a következtetésre jutottak, mint Satta és Cantarella. A másnap reggeli szalagcímek világgá kürtölték, hogy háború tört ki az „Union Corse“-szal. A vezércikkek nagyképű szentenciákat közöltek a nemzetközi bűnözésről, és természetesen nagyobb szigort követeltek a törvénytől és végrehajtóitól.

Sattát is szorongatni kezdték felülről. Valamit tenni kell, mondta a főnöke, a tábornok. Az is elég szörnyű, hogy az olasz bűnözők öldösik egymást, de hogy a franciák is beleszóljanak, az már gyalázat.

Gozo szigetén Shreik bement a Gleneagles-be, és odavetette az Il Tempo egy példányát a pultra. A törzsvendégek odagyűltek, és megvitatták a cikkben olvasottakat. Erről volt tehát szó? Creasy teljesítette a küldetését? Nápolyban Guido, Marseille-ben Leclerc szintén elolvasta a cikket. Ők tudták, hogy ez csak a kezdet.

Dino Fosella aggódott, és dühös volt. Aggódott, mert sorra ölték az embereit, és dühös volt, mert Cantarella megrótta. Zokon vette – mélységesen zokon vette. Sohasem kedvelte Cantarellát. Az öntelt kis „döntőbíró“ éveken át csak ült villájában Palermo mellett, szinte ki sem dugta az orrát, nem piszkította be a kezét, mégis jócskán részesedett minden buliból. Akárcsak valami rohadt politikus!

Fosella a kocsijában ült, és a fogát csikorgatta, ahogy fölidézte magában az üzenetet, amelyet Dicandia hozott: „Elégedetlenek vagyunk veled“.

Fölfuvalkodott kis hólyag! Ha nem állt volna szövetségben Contival, megmondta volna neki, mit csináljon az elégedetlenségével! De hát a sunyi kis dög szövetségben állt Olaszország minden nagyfőnökével – mint egy igazi politikus.

Szerda este volt. Fosella a Bianco nevű falucskába tartott, hogy az édesanyjával vacsorázzék. Fosella jó fiú volt, szerdánként mindig az édesanyjával vacsorázott. Ha elmulasztotta, őt elfogta a lelkifurdalás, az anyját pedig a harag, és bizony, ha az anyja megdühödött, Cantarellát sem lehetett egy napon emlegetni vele.

Kellő elővigyázatossággal indult útnak, a kocsija előtt és után egy-egy testőrökkel telerakott autó haladt.

Az a rohadt „Union Corse“! Ekkora balhét csinálni húszmillió líra miatt! Nem baj, a küldönce nemsokára odaér Marseille-be a pénzzel, és aztán végre nyugodtan alhat.

A konvoj beszáguldott Biancóba, aztán föl az árnyas utcán, az anyja házáig. A testőrök kiszökkentek, kezük ott imbolygott kigombolt zakójuk szárnyai között. Röhej, gondolta Fosella, még az „Union Corse“ állatai sem kevernék bele a családot az üzleti ügyekbe.

– Várjatok itt – mondta bosszúsan. – Legföljebb két óra múlva jövök!

Fosella alacsony volt, kopasz, és kövérkés. Szaporábban szedte a levegőt, ahogy fölkaptatott a kőlépcsőkön, és bement a kis házba.

Az anyja dühösen meredt rá. Szólni nem szólt semmit, mert széles, fehér ragtapasz fogta be a száját. Ragtapasz rögzítette a csuklóját, bokáját a székhez. Egy hatalmas termetű férfi állt mellette, a kezében sörétes puska; rövid csöve az öregasszony vállán nyugodott, torkolata a bal fülénél.

– Egy hangot se – mondta halkan a férfi –, különben rögtön elárvulsz!

Fölszólította Fosellát, hogy forduljon a fal felé, támassza neki a kezét, tegye szét a lábát. Nem hallotta a férfi közeledő lépteit, és azon törte a fejét, ki lehet ez, amikor az ütés félbeszakította a töprengéseit.

Az ütést jól számították ki. Amikor Fosella visszanyerte az eszméletét, éppen a térde és a bokája volt soron: az ismeretlen összeszorította, és szorosan összekötözte ragtapasszal. A csuklóját már nem tudta mozdítani, a száján is tapasz volt. Magában átkozta a hülyeségét, haragot és szégyent érzett. Egyetlen ember elkapja, és elviszi, mint egy gyereket!

A ház mögötti macskaköves utcában egy szürke furgon várakozott, az oldalsó ajtaja nyitva. A férfi gyorsan behemperítette Fosellát, majd halkan behúzta az ajtót. Érezte, ahogy a furgon megmozdul, kikapcsolt motorral, nesztelenül legördül az enyhe lejtőn, és a testőreire gondolt, akik ott voltak harmincméternyire tőlük, a másik úton. Ismét némán káromkodott, de haragját fokozatosan félelem váltotta föl. A szemét ugyanis nem kötötték be. Elolvasta a kopott föliratot a furgon oldalán:

LUIGI RACCA ZÖLDSÉGKERESKEDŐ

A feliratból nem tudott meg semmit, de maga a tény, hogy elolvashatta, azt sejtette, hogy nem lesz visszaút.

Két óra telt el. Fosella végtagjai először elgémberedtek, aztán sajogtak, végül elzsibbadtak. Az agya vadul zakatolt, de semmilyen eredményre nem jutott. Aztán végre megállt a furgon, elhallgatott a motor. Kinyílt az oldalajtó, és Fosellát megint könnyedén fölkapták. Odakint sötét volt, de ki tudta venni a magas fák körvonalait, és egy fehérre meszelt falu kis nyaralót. Elrablója odavitte, a lábával belökte az ajtót, aztán minden gyöngédség nélkül ledobta Fosellát a kőpadlóra. Kapcsoló kattant, világosság lett. Fosella nem mozdult, hallotta, ahogy a másik ide-oda járkál a szobában. Néhány perc múlva a lépések feléje tartottak, két kéz hanyatt fordította. Lentről nézve a férfi mintha a mennyezetig tornyosult volna. Hirtelen letérdelt, lehúzta Fosella cipőjét. Aztán letekerte a ragtapaszt a bokájáról és a térdéről. Fosella megmozgatta elgémberedett tagjait, de nem próbálkozott semmivel. Tudta, hogy a testi ellenállásnak semmi esélye. Elnyúlt, teste ívbe hajolt összekötözött keze fölött. Nagyon félt. Aztán nagyon csodálkozott, amikor érezte, hogy a másik kikapcsolja a nadrágszíját, kicipzárazza a nadrágját. Egy kéz nyúlt be alája, megemelte egy kicsit, és lehúzta először a nadrágját, aztán az alsónadrágját. Csak amikor a másik hasra fordította, és gorombán szétrántotta a lábát, akkor vette át a csodálkozás helyét a megdöbbenés, majd a fokozódó vakrémület. Érezte, hogy két erős marok megragadja a fenekét, széthúzza. Ez a buzi megerőszakolja! Sikoltozni akart, vadul rángatózott. A kéz elengedte a fenekét, s a füle mögé mért ütéstől elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért, nem érzett éles fájdalmat, csak valami kellemetlen nyomást, és mintha az egész teste fájt volna.

Durván összeácsolt faasztalt látott maga előtt. A közepétől balra aprócska lyuk volt, körülötte sötét folt. Fölemelte a tekintetét a szemben ülő férfira. Nyitott jegyzetfüzet volt előtte, és különféle kisebb tárgyak, köztük egy régimódi vekker, a számlapjával Fosella felé. Kilenc óra két percet mutatott.

– Hallasz?

Fosella nehézkesen bólintott. A csuklója és a bokája a székhez volt kötözve, de a szájáról eltűnt a ragtapasz. Fosella azonban nem szólt egy szót sem. Öregebb és okosabb volt Rabbiánál.

A férfi fölvette az asztalról az egyik tárgyat, egy, a két végén legömbölyített fémhengert. Szétcsavarta, megmutatta Fosellának a két üres felét.

– Ez egy „patron“. Főleg rabok, de mások is használják értéktárgyak, pénz, sőt kábítószer elrejtésére. Föl szokták dugni a végbélbe.

Fosella mocorogni kezdett ültében. Hirtelen minden az eszébe jutott, újra érezte a kellemetlen nyomást. A szemben ülő férfi fölvett valamit az asztalról. Mintha egy szürke gumidarab lett volna.

– Ez plasztik. Nagy erejű robbanóanyag.

Betömködte a képlékeny anyagot a henger egyik felébe, megnyomkodta a hüvelykujjával.

– Ez egy gyutacs – folytatta a hang.

Föltartott egy kerek ki fémtárgyat, amelynek vékony tüske állt ki a végéből. A tüskét belenyomta a plasztikba.

– Ez az időzítő.

Újabb kerek fémtárgy, két tüskével. A két tüske beleillett a gyutacs kiálló végén levő két kis lyukba. Aztán a férfi összecsavarta a fémhenger két felét, és megmutatta Fosellának.

– Így lesz a patronból bomba. Kicsiny bomba, de nagyon nagy erejű. – A hang most könnyedebb színt öltött.

– A korszerű tudomány csodája. Tíz évvel ezelőtt egy hasonló erejű bomba több mint egy kilót nyomott volna.

A fagyos tekintet Fosellára szegeződött. A hang megint egészen színtelen lett.

– Egy ugyanilyen bomba van a seggedben. Tíz órára van időzítve.

Fosella tekintete a vekkerre ugrott. Kilenc óra hét perc volt rajta.

A másik elmagyarázta a helyzetet. Fosella most válaszol bizonyos kérdésekre. Ha őszintén, részletesen és tíz óra előtt válaszol rájuk, lehetőséget kap rá, hogy megszabaduljon a bombától.

Fosella ellenkezett, mondván, hogy fogvatartója akkor is meg fogja ölni.

A másik elmagyarázta, hogy a többiekkel ellentétben, Fosellára élve van szükség. Fosella nem hitt neki. A másik erre csak vállat vont, és elhallgatott. Kifejezéstelen arccal ült, nézte Fosellát.

Teltek a percek, nem hallatszott más a szobában, csak az óra hangos ketyegése és Fosella ideges zihálása. Mintha más érzés nem is lett volna a testében, csak az a nyomás a végbelében.

Kilenc óra huszonkét perckor tört meg. Úgy érezte, nincs vesztenivalója.

– Mit akar tudni?

A férfi fölvette a tollát, levette róla a kupakot.

– Egy csomó dolgot Contiról és Cantarelláról. De először azt, hogy egy ilyen intelligens ember miért rabolt el egy kislányt, akinek a szülei nem vagyonosak.

Kilenc óra ötvenhárom perckor véget ért a kikérdezés. A férfi visszatette a kupakot a tollra, becsukta a füzetét, fölállt. Néhány pillanatig nézte Fosellát, aztán kiment a szobából. Fosella hallotta, ahogy elindul a furgon. Aztán elhalt a hang, nem maradt más, csak az óra ütemes ketyegése. Fosella nem kiáltozott, nem rángatta a kötelékeit. Csak ült mereven, a szemét nem vette le a számlapról. Kilenc óra ötvennyolc perckor megszólalt a csengő, és Fosella gondolatai szinte szétrobbantak. Két perc múlva a teste is.

Satta lenézett a színésznőre. Mezítelen hajlatait csillogó verejték fedte, piros ajka vágyakozón félig nyitva volt...

A férfi arra várt, mikor mondja ki.

Már fél órája munkálkodott nagy szakértelemmel, hogy eljuttassa a nőt a kéjes sóvárgásnak erre a csúcspontjára. A nő testének minden centimétere érezte már ajkát, ingerlő ujjait. Most már csak arra várt, hogy mondja ki...

Tökéletesen sikerült az este. Satta ismét remek vacsorát főzött, aztán gyors egymásutánban megnyert három diadalmas játszmát az ostáblán. Szó, ami szó, magában gyanította, hogy a nő szántszándékkal játszott rosszul; de sebaj – most már csak a kézzelfogható képességeit kell elismernie...

A nő végre kimondta.

– Kérlek, caro! Kérlek...

Satta szíve ujjongott. Becsusszant a sikamlós combok közé, kissé megemelte magát, lenézett a könyörgő szempárba, és fensőbbségesen csak annyit mondott: – Tedd be!

Karcsú kéz siklott be kettőjük teste közé, mohó ujjak keresgéltek, majd megragadták, selymes, nyirkos szőrzet közé húzták...

A férfi felnyögött, beljebb nyomakodott egy ujjnyit... Istenem, az aztán passzentos! Lehajolt, egy puszit nyomott a nő orra hegyére, megfeszítette az izmait az első, mindent betetőző lökéshez...

Ekkor megszólalt a telefon.