Globusz^® Publishing 

Giorgio Rabbia dolgozott. Nem volt megerőltető munka. Az elmúlt két órában a bárokat, kocsmákat járta Milánóban, a keleti negyedben. Csütörtök este volt, ami a főnöke számára a fizetés napját jelentette.

Rabbia hatalmas termetű, lomha mozgású, gonosz természetű ember volt. Amikor dühbe jött, meggyorsult a mozgása. Szerette verni az embereket. Tökéletesen alkalmas volt a munkájára, és ha lassan is, de jó hatásfokkal végezte – mindig ugyanazt a kitaposott utat járva.

Éjfélre járt. Rabbia végzett a bárokkal és kocsmákkal, s áttért a klubokra. Bő zakót viselt, ami még nagyobbnak mutatta hatalmas termetét. A zakó alatt, a bal oldalán egy Beretta pisztoly lógott válltokban. A jobb hónaljában egy hosszú, puha, szarvasbőr zacskó; zsinór fogta össze a száját. Félig volt tele.

Beállt a Lanciával a Papagayo éjjeli mulató elé a „Várakozni tilos“ részre, és kikászálódott.

Büszke volt a Lanciájára. Ezüstmetál színben pompázott, volt dallamkürtje és Braun sztereo-rádiósmagnója. A hátsó ülés mögött bólogató játékkutya ült. A kis tacskó feje megbillent a kocsi minden rezdülésére. Rabbia ajándékba kapta egy kedves kis barátnőjétől.

Mindeme értékes és szívének kedves tartozékok ellenére Rabbia nem fáradt azzal, hogy bezárja a kocsit, vagy akárcsak kivegye a slusszkulcsot. Milánóban a legutolsó piti tolvaj is tudta, kié az a kocsi, és azt is, milyen következményekkel járna, ha hozzányúlna.

Rabbia kellemes várakozással ballagott be a mulatóba, mert rendes szokása szerint itt fogyasztotta el az első esti italát. A tulajdonos meglátta, amikor belépett és ujjával pattintott a mixernek. Mire Rabbia odaért a bárpulthoz, már várta a nagyadag skót whisky. Megelégedéssel belekortyolt, és körülnézett a helyiségben.

Néhány pár táncolt az egy szál zongora halk zenéjére. A férfiak középkorúak voltak, üzletember külsejűek, a lányok fiatal bártündérek. A Papagayo drága és jól menő mulató volt. Rabbia szeme megakadt egy lányon, aki a mosdóból éppen visszament az egyik asztalhoz. Magas volt, szőke, nagy keble kiduzzadt a mélyen dekoltált ruhából. Rabbia még nem látta, tehát biztosan új szerzemény. Lassan, körülményesen elraktározta magában a gondolatot, hogy átküldeti magához valamelyik délutánra.

Fölhajtotta az ital maradékát. A mulató tulajdonosa odalépett hozzá, átnyújtott egy bankóköteget. Rabbia gondosan megszámolta a pénzt, aztán benyúlt a zakója alá, meglazította a zacskót összefogó zsinórt, és hozzápottyantotta a pénzt a többihez. Odabiccentett a mosolygó tulajdonosnak, majd az állával az asztalok felé bökött.

– Azt az új lányt... a szőkét. Küldje majd át hozzám. Hétfő délután háromra.

– Természetesen, Signore Rabbia.

Rabbia kilépett az utcára, nagyot szippantott a friss levegőből, és odament a Lanciához. Ha jobb lett volna a világítás, és Rabbia jó megfigyelő lett volna, észrevehette volna, hogy a kis tacskó szelíden bólogat.

Nyögve beszuszakolta magát a volán mögé, és a slusszkulcs felé nyúlt, amikor hideg fém nyomódott a tarkójához, és fagyos hang szólalt meg mögötte: – Ne mozdulj!

Első reakciója a megdöbbenés volt. – Tudja, ki vagyok én?

– Giorgio Rabbia vagy. És ha még egyszer megszólasz, véged.

Egy kéz nyúlt előre a bal karja alatt, széthúzta a zakóját. Rabbia érezte, hogy kiemelik a pisztolyát, és moccanás nélkül ült, mert most már megijedt. A mögötte ülő ember tudta, hogy kicsoda, és ezek szerint nem a szarvasbőr zacskóra fájt a foga. Nem kirabolni akarta. Lehet, hogy kitört a háború az Abrata csoporttal...?

A hang félbeszakította ideges tépelődését.

– Indítsd el a motort, és tedd, amit mondok. Lassan hajts, ne csinálj semmi feltűnőt. Ne okoskodj, mert nyomban véged!

Rabbia óvatosan vezetett, mert az ösztönei azt súgták, hogy a hátsó ülésen ülő férfi szava nem üres fenyegetés.

A másik utasításaira kihajtott a városból dél felé. Ahogy elhagyták az elővárosokat, Rabbia agyában gyorsan kezdték követni egymást a gondolatok. Ha kitört volna a riválisok közötti háború, ő már meghalt volna a mulató előtt, vagy a néptelen raktársoron, amelyen az előbb hajtottak át. A másik férfi hangja is gondolkodóba ejtette. Enyhe nápolyi akcentusa volt, meg még valami, amit nem tudott azonosítani. Arra a megállapításra jutott, hogy az illető nem olasz, és erről eszébe jutott valami más. Néhány hónappal korábban a főnöke összeütközött Marseille-ben egy „Union Corse“ csoporttal egy kábítószer-szállítmányon. Lehet, hogy jobban megnehezteltek érte a vártnál... de akkor mi ez a nápolyi akcentus?

Vigentino előtt a férfi azt mondta, forduljon be egy mellékútra, aztán onnét egy földútra. Majd próbálkozom valamivel, ha kiszállunk a kocsiból – gondolta Rabbia. Akkor el kell majd vennie a pisztolyt a tarkójától – és ormótlansága ellenére Rabbia meglepő gyorsasággal tudott mozogni.

Alacsony nyaraló tűnt fel a reflektorok fényében, olyasféle, amilyet a gazdag milánóiak szoktak építeni hétvégi pihenőnek. A hátsó ülésről a hang azt mondta, hajtson a ház mögé. Kavics csikorgott a kerekek alatt.

– Itt állj meg. Húzd be a kéziféket, kapcsold ki a gyújtást. Rabbia előrehajolt, a hideg fém vele mozgott. Lassan egyenesedett ki. Hirtelen megszűnt a tarkóján a nyomás. Megfeszült a teste, aztán hirtelen csillagokat látott maga előtt.

* * *

Lassan tért magához. A tarkója környékén lüktető fájdalmat érzett. Oda akart nyúlni, de nem mozdult a keze. A feje a mellére bukott. Ahogy kitisztult a látása, látta, hogy a bal csuklója ragtapasszal egy szék karfájához van erősítve. Fájdalmas erőfeszítéssel jobbra fordította a fejét. A jobb csuklója ugyanúgy le volt kötözve. Aztán hirtelen, egy csapásra visszatért az emlékezete, kitisztult a feje. Lassan fölnézett. Először egy faasztalt pillantott meg. Néhány tárgy sorakozott rajta. Egy kalapács, két hosszú vasszeg, mellettük egy jókora erős kés, aztán egy kétarasznyi fémrúd. Az egyik végéből kábel kígyózott ki, a másik vége eltűnt valahol az asztal mögött. Rabbia följebb emelte a tekintetét, és az asztal túloldalán meglátta a férfit. Az a széles arc... a forradások, az összehúzott szem... valahol... valahol már látta!

A szemben ülő férfi keze ügyében egy szétnyitott jegyzetfüzet feküdt, egy toll, és egy tekercs széles ragtapasz.

– Hallasz?

Rabbia fájdalmasan bólintott. – Ezért megfizet, akárki is maga.

A másik mintha nem is hallotta volna. Rámutatott az asztalon levő tárgyakra.

– Nézd meg, mi van előtted, és figyelj. Kérdéseket fogok föltenni, sok kérdést. Ha nem válaszolsz mindegyikre, vagy be akarsz csapni, kioldozom a bal kezedet, az asztalra fektetem, és átverek rajta egy szeget.

Rabbia tekintete a villogó vasszegekre ugrott. A rideg, szenvtelen hang folytatta.

– Aztán fogom a kést, és levágom az ujjaidat. Egyenként.

Rabbia tekintete a késre siklott.

– Nem fogsz elvérezni. – a férfi a fémrúdra mutatott. – Ez egy forrasztópáka. Ezzel fogom kiégetni a csonkok végét.

Rabbia sápadt arcát kiverte a veríték. A férfi közönyösen nézett rá.

– Utána, ha nem beszélsz, a jobb kezeddel folytatom. Aztán a lábad jön.

Rabbia, mint oly sok brutális ember, gyáva volt. Ahogy farkasszemet nézett a másikkal, hideg bizonysággal érezte, hogy ez az ember megteszi; de miért? Ki ez? És hol látta?

Megpróbált indulatot gerjeszteni magában – annyi indulatot, hogy visszaszorítsa a félelmét.

– Menjen a francba! – hörrent rá a férfira, aztán szitokáradat következett, de ahogy a férfi fölállt, Rabbia hangja elhalt. A másik fölvette a ragtapasztekercset, lehúzott belőle egy darabot, letépte, aztán megkerülte az asztalt.

Rabbia szóra nyitotta a száját, de a ragacsos vászoncsík rácsapódott, befogta. Egy ököl lendült a gyomra felé, összegörnyedt az ütés erejétől. Egy másodperc múlva megrázta a fejét a füle mögé lecsapó ütés.

Az eszméletét nem vesztette el, de mozdulni sem tudott, mintha megbénultak volna az idegei. Bizonytalanul érzékelte, hogy a bal karját kioldozzák, előrehúzzák. Néhány pillanat múlva gyötrelmes fájdalom rántotta görcsbe a kezét, és elájult.

Amikor másodszor is magához tért, ügyet sem vetett a lüktető fejfájásra. A bal karja mintha lángokban állt volna. Kinyitotta a szemét, tekintete a bal kezére fordult – az asztalra lapuló kezére. A közepéből kiállt a szög feje. A szétterülő ujjak között lassan szivárgott le a vér az asztalra.

Az agya először nem akarta tudomásul venni a látvány értelmét, de amikor megmoccant, újra áthullámzott rajta a gyötrelmes fájdalom. Halk nyögés hatolt át a száját fedő ragtapaszon. Tekintetéből sütött a rémület. Nemcsak a hirtelen brutalitás rémítette meg, hanem az érzelemmentesség is, amivel a másik végrehajtotta, mintha csak egy könyvespolcot akart volna összeszegezni.

Megint belenézett abba a szempárba. Meg sem rezdült, kifejezéstelen volt az egész arc. Amikor aztán a férfi megint fölállt, és megkerülte az asztalt, Rabbia megdermedt, összehúzta magát a székben, megrázta a fejét, és torokhangon fölnyögött. A férfi belemarkolt a hajába, annál fogva tartotta a fejét, amíg letépte a szájáról a ragtapaszt. Aztán visszament a helyére, leült, szenvtelenül nézte, ahogy Rabbia öklendezett, reszketett a félelemtől és a fájdalomtól.

Hosszú percekbe telt, amire a verejtékező behemót összeszedte magát. Tekintete minduntalan a leszegezett kezére ugrott, a mellette várakozó késre és forrasztópákára.

Lassan elhalt a borzongás, elmúlt az öklendezés. Rabbia fölnézett, elcsukló, alig hallható hangon kérdezte: – Mit akar?

A másik maga elé húzta a jegyzetfüzetet, levette a kupakot a tollról.

– Kezdjük a Balletto-gyerek elrablásával.

És Rabbia most már tudta, hol látta ezt az arcot. Több mint egy órán át tartott a kikérdezése. Rabbia csak egyszer tétovázott, amikor Fosellára terelődött a szó; de ahogy a vallatója letette a tollat, és föl akart állni, tovább dőltek belőle a válaszok.

Először magáról az akcióról kellett beszélnie. Ő vezette az autót, és nem győzte hangsúlyozni, hogy Sandri volt az, aki rálőtt a testőrre. A másik kettő, aki otthagyta a fogát, Dorigo és Cremasco volt.

Rabbia nem tudott semmit a váltságdíjról. Ők csak azt az utasítást kapták, hogy egy bizonyos helyen és időben kapják el a kislányt, aztán tartsák fogva egy házban Niguadában.

Az egész meló kezdettől fogva el volt fuserálva. Előzőleg Fosella elmagyarázta, hogy lesz ugyan egy testőr, de azzal nemigen lesz gond. Azt mondta Dorigónak, lőjön a levegőbe, hogy elijessze. Óvatlanok voltak.

– Ki erőszakolta meg a lányt?

– Sandri – jött tüstént a válasz. – Nagyon megdühödött, mert Dorigo jó haverja volt... és szereti a fiatal lányokat, ez meg ráadásul meg is rúgta, és összekarmolta az arcát.

Rabbia idegesen megnyalta kicserepesedett ajkát.

– És te? – kérdezte a szenvtelen hang. – Te is megerőszakoltad?

Hosszú csend lett, aztán Rabbia szinte észrevétlenül bólintott, és remegő hangon felelt:

– Igen... mármint Sandri után. Gondoltam, akkor már úgyis mindegy. – fölnézett. Szemben a másik nem mozdult. Mintha valahol másutt jártak volna a gondolatai. Aztán tovább kérdezett.

– És más?

Rabbia megrázta a fejét. – Csak mi voltunk vele. Nagyon unalmas volt... azt hittük pár nap az egész, de valami zűr volt a váltságdíjjal, és több mint két hétig ki sem mozdulhattunk abból a házból.

– Tehát sokszor megerőszakoltátok.

Rabbia feje a mellére bukott. A homlokán csillogott a veríték. Rekedt suttogássá halkult a hangja. – Igen... nem volt semmi dolgunk, és... olyan szép kislány volt...

Elhalt a hangja.

– És Fosella? Mit szólt hozzá?

– Dühöngött. A lány halála véletlen volt. Fosella nagyon megharagudott. Fejenként tízmillió lírát kellett volna kapnunk, de egy vasat sem adott.

A másik halkan azt kérdezte: – Tehát büntetésből nem kaptátok meg a pénzeteket? Ennyi volt az egész?

Rabbia bólintott, az álláról lecsöppent a verejték.

– Szerencsénk volt... Sandri Fosella unokaöccse, a nővérének a fia.

A másik fölvette a tollat. – Igen – mondta halkan. – Szerencsétek volt. Beszéljünk Sandriról.

Kiszedett Rabbiából minden részletet: kik a barátai Sandrinak, hová szokott járni, mik a szokásai – mindent. Aztán rátértek Fosellára, végigmentek ugyanezeken.

Közben egyszer Rabbia panaszkodott, hogy nagyon fáj a keze.

– Már nem tart sokáig – mondta a másik. – Beszélj Contiról és Cantarelláról!

Rabbia azonban nem sokat tudott az ilyen kiválóságokról. Cantarella, magyarázta, szinte alig mozdul ki a Villa Colacciból. Ő még csak nem is látta soha.

– De Fosella sokat jár oda – mondta. – És Rómába is, Contihoz, legalább havonta egyszer.

Nem volt több kérdés. A jegyzetfüzet becsukódott, a tollra visszakerült a kupak.

Rabbián elhatalmasodott a vakrémület. Ömleni kezdett belőle a szó. Sandriról és Foselláról zagyvált, de a szemben ülő férfit szemlátomást nem érdekelte. Lassan fölállt, benyúlt a zakója alá. Rabbia meglátta a fegyvert, és elállt a szóözön. Már nem érezte a fájdalmat sem. Megbabonázva nézte, ahogy a hangtompító fölcsavarodott a cső végére. Aztán a férfi megkerülte az asztalt. Rabbia nem vette le a szemét a fegyverről, látta, ahogy fölemelkedik, egyre közelebb kerül... érezte, hogy a fém nekinyomódik az arcának, közvetlenül a jobb szeme alatt. Még egyszer, utoljára meghallotta a hangot:

– Most pedig a pokolra kerülsz, Rabbia. Nem leszel egyedül.

Granelli étterme zsúfolt volt, és jellegzetes péntek déli légkör uralkodott: oldott hangulatban levő vendégek lármásan készülődtek a hétvégére.

Hátul, az alkóvbeli asztalnál Mario Satta egyedül ebédelt. Egyetértett a régi mondással, hogy ha az ember vendéglőben eszik, kettesben a legjobb – mármint úgy, hogy az egyik ő, a másik egy igazán jó főpincér.

Satta feltűnően jó megjelenésű férfi volt. Még most is, ahogy a cappon magró-t fogyasztotta, a többi asztaltól nem egy elegáns hölgy lopva oda-odapillantott feléje. Még ebben az országban is, amely a férfidivat fellegvára, szokatlan eleganciával öltözködött – gyönyörű szabású, sötétszürke öltönye kiemelte égszínkék ingét és széles, bordó selyem nyakkendőjét. A fény meg-megvillant kicsiny, lapos mandzsettagombján és a hozzá illó Patek Philippe karórán.

Keskeny, napbarnított arca volt, enyhén hajlott orra. Még az étteremben lévő férfiaknak is magára vonzotta a pillantását, fölkeltette az érdeklődését.

Úgy festett, mint egy népszerű színész vagy egy hangsúlyozottan férfias divattervező, vagy egy nagyvilági társaság vezéregyénisége.

A valóságban rendőr volt, bár az édesanyja, egy arisztokrata hölgy, elfintorodott volna erre a meghatározásra. „Ezredes a Carabinieri-nél“ – helyesbített volna fagyosan. Így is volt igaz. Satta a maga harmincnyolc évével fiatalnak számított ehhez a ranghoz. Ugyanúgy köszönhette volna az anyja legendás összeköttetéseinek, mint a saját képességeinek, de még az ellenségei – akik igen számosan voltak – is elismerték, hogy az utóbbi a valószínűbb.

De így vagy úgy, rendőr volt, és az édesanyja nem győzött csodálkozni, hogy miért adta a fia a fejét ilyen foglalkozásra, amikor pedig ő könnyűszerrel kitárhatta volna előtte a politika vagy a kereskedelem világába vezető kapukat. Az idősebbik fia azzal hökkentette meg, hogy orvosnak ment, és jó hírű sebész lett belőle – amely foglalkozás az anyja szerint tiszteletre méltó volt ugyan, de végtelenül unalmas. Még mindig sokkal elfogadhatóbb azonban, mint a rendőrködés. Satta maga is gyakran eltűnődött, mi vonzotta a rendőrséghez. Lehet, hogy a cinizmus – az uralkodó jellemvonása. Hiszen honnan lehetett volna jobban megfigyelni egy korrupt társadalom gyarlóságait, hóbortjait, hívságait? A cinizmusa ellenére, vagy éppen amiatt, Satta jó rendőr volt. A becsületessége, illetőleg a jókora magánvagyona megvesztegethetetlenné tette, és briliáns analitikus gondolkodása, mely fékezhetetlen energiával párosult, sikert hozott munkájában.

A munkája volt az egyike annak a négy szenvedélynek, amely uralta az életét. A másik három: a jó ételek, a szép nők és az ostábla. Mario Satta számára a tökéletes nap egy kis jóleső detektívmunkával kezdődött, ebéddel folytatódott Milánó valamelyik luxuséttermében, hogy aztán a délutánt megint az irodájában töltse hatalmas kartotékrendszerének felülvizsgálatával és rendezésével, majd elegáns lakásában vacsorát készítsen egy hasonlóan elegáns hölgynek, kinek szellemi képességei később lehetőséget adjanak arra, hogy némi ellenállást tudjon tanúsítani az ostáblán. Még később pedig az ellenállás szűnjék meg a hatalmas franciaágyon, ahol a hölgy adja át magát kevésbé szellemi foglalatosságoknak.

Satta pályafutásának utolsó négy éve nagyon is kielégítően telt el. Először a saját kérésére áthelyezték arra az osztályra, amely a szervezett bűnözéssel foglalkozott. A szervezett bűnözők illusztris társasága valósággal lebilincselte Sattát, és hosszú órákat töltött el azzal, hogy kitanulja szövevényes szervezetük ágait, bogait, titkait.

Ez három éven át nagyjában-egészében elméleti tevékenységet jelentett: információk gyűjtését, elemzését, értékelését, nevek és arcok egymáshoz illesztését. Összefüggések feltárását északi városok és déli városok között, egy milánói prostituált-hálózat és egy calabriai borhamisító banda vagy egy nápolyi kábítószercsempész csoport között.

Három év elteltével Satta többet tudott az olasz maffiáról bárkinél, aki nem volt tagja ama titoktartó területnek, és azoknál, akik tagjai voltak. A helyettese, Bellu, egyszer tréfásan megjegyezte, hogy ha Satta úgy döntene, hogy átáll a másik oldalra, egy nap sem kellene hozzá, hogy simán beilleszkedjék új munkakörébe.

Az utolsó évben Satta a gyakorlatban is hasznosítani kezdte a megszerzett ismereteket. Ő vezette a nyomozást a nagy reggiói acélüzem-botrány ügyében, és még Don Mommót is sikerült rács mögé dugnia – igaz, hogy csak két évre. Az elmúlt néhány hónapban az Abrata és Fosella vezette, két nagy milánói családra összpontosította a figyelmét, türelmesen gyűjtötte a bizonyítékokat a prostitúcióról, zsarolásról, kábítószerekről. Kiterjedt, bonyolult rendszert hozott létre: telefonokat hallgattak le, embereket figyeltek, besúgókat fizettek. Satta alig várta, hogy az elkövetkező hónapokban összegyűljenek a bizonyítékok, amelyek börtönbe juttatnak néhány nagyfiút – talán még magát Abratát és Fosellát is.

Az elmúlt évben megkönnyítette a munkáját a közvélemény mélységes fölháborodása. Az emberek végre megelégelték a szervezett bűnözők arroganciáját és szemmel látható sérthetetlenségét. A kommunista párt fölemelkedése is segítséget jelentett. Azzal, hogy a kormányt támogatták, megerősödött a törvényesség. De még sok volt a tennivaló. A börtönbüntetés siralmasan hatástalan volt, tanúkat mindig nehéz volt találni, megvédeni pedig még nehezebb. De javult a helyzet. Valahányszor a maffia újabb fölháborító és szemérmetlen bűncselekményt követett el, még tovább erősödött a közvélemény ellenséges érzülete.

Ebéd után Satta úgy tervezte, hogy fölkeres egy ifjú színésznőt. Az előző este ismerkedtek meg egy fogadáson. Az ifjú hölgy aprócska volt, finom megjelenésű, törékeny és nagyon szép. Ráadásul tudott ostáblázni. Meghívta magához Sattát – egy kis ostáblázásra. Így hát ezen a napon a férfi gelato di tutti frutti-t rendelt desszertnek.

Satta édesszájú volt, és különösen szerette a cukrozott gyümölcsnek és a fagylaltnak ezt az egyvelegét. Tekintettel azonban karcsúsított öltönyére, csak hétvégeken engedélyezte magának az édességet. Szigorúan véve most csalt, hiszen ma még csak péntek volt, de emelkedett hangulatban érezte magát, alig várta a délutánt. Már közeledett is a főpincér, az édesség helyett azonban egy telefont hozott.

– Az irodája, ezredes úr. – Bedugta a csatlakozót egy fali aljzatba.

Bellu volt az. Satta pár percig némán hallgatta, aztán csak annyit mondott: – Fél óra múlva ott vagyok – és letette. Odaintette a pincért, és némi bosszúsággal az arcán, lemondta a gelato di tutti frutti-t. aztán fölhívta az ifjú színésznőt, és lemondta a randevút. Az ifjú hölgy lesújtottan viselkedett. Satta megvigasztalta, hogy majd saját kezűen készít neki vacsorát vasárnap este az ő lakásán.

Miközben kifizette a számlát, megjegyezte a főpincérnek: – Mondja meg a séfnek, hogy a cappo magró-ban egy kicsivel több volt a rozmaring a kelleténél.

Satta szentül hitte, hogy a séfek annál jobban fognak főzni, minél több szemrehányást kapnak.

Giorgio Rabbia holtteste hanyatt feküdt egy vízelvezető árokban a Milánó - Torino autópálya egyik bekötőútja mellett. Az út szélén egy mentőautó és több rendőrautó állt. Egy hordágyon nagy fekete műanyag zsák várakozott összehajtogatva. A rendőrségi fotós járkált a tetem körül. Villogott a vaku.

Satta a helyettese, Massimo Bellu mellett állt, lenézett a testre.

– Szóval megvámolták a vámszedőt – jegyezte meg szenvtelenül.

– Valamikor az éjjel – mondta Bellu. – Egy órája találták meg.

– Egy lövés a fejbe?

– Igen, méghozzá elég közelről. – az arcra mutatott. – Égésnyomok a behatolás helye körül.

– Mi történt a kezével?

Bellu megrázta a fejét. – Átszúrták, de hogy mivel, azt nem tudom.

A fotós végzett a villogtatással. Egy rendőr ment oda. – Elvihetjük, ezredes úr?

– El – mondta Satta. – A lehető leggyorsabban kérem a boncolási jelentést.

A mentőlegények nekiláttak ráhúzni a műanyagzsákot a tetemre. Satta visszaballagott a kocsijához, Bellu a nyomában.

– Gondolja, hogy kitört a háború? – kérdezte.

Satta nekitámaszkodott az autónak, és analitikus elméje zakatolni kezdett. Bellu kedvéért hangosan gondolkodott.

– Három lehetőség van. Az első az, hogy Abrata és Fosella háborúba kezdett. Ez valószínűtlen. Szépen fölosztották maguk között a várost, és jól kijönnek egymással. Ráadásul ezt jóvá kellett volna hagynia Continak, sőt végső fokon Cantarellának is, márpedig ők semmi esetre sem akarnának most háborút. A második az, hogy Rabbia a saját zsebére dolgozott, és rajtakapták. – Elhallgatott, tűnődött egy kicsit, aztán tagadóan megrázta a fejét.

– Képtelenség. Rabbia tizenöt éve pénzbeszedő, és hűséges ember. A harmadik az, hogy külső ember a tettes.

– De kicsoda? – szólt közbe Bellu. – És miért?

Satta vállat vont. Beszállt a kocsiba, kiszólt a nyitott ablakon: – Kérem majd Rabbia dossziéját, és az elmúlt hetvenkét óra valamennyi telefonlehallgatásának szövegét. Valamennyiét... világos?

Bellu az órájára nézett és fölsóhajtott.

– Akármilyen tervei is voltak ma estére, nyugodtan lemondhat róluk – jegyezte meg Satta. Bosszús kifejezés villant át az arcán. – Már én is lemondtam egy érdekesnek látszó találkozót.

Egy pillanatig tűnődött. – És fokozzák a megfigyelését mindenkinek, aki a vörös listán szerepel.

Elindította a motort. – Az irodában találkozunk!

Bellu utánanézett a távozó autónak. Három éve dolgozott Satta mellett. Az első év alatt végig azon törte a fejét, milyen elfogadható indokkal kérhetné az áthelyezését. Nem egyszerűen nem kedvelte Sattát. Rühellte! Nem tudta egyetlen okra visszavezeti ezt az érzést. Nem a cinizmusával volt baja, nem is a gúnyos humorával vagy a látványos jó megjelenésével, még csak nem is az arisztokrata származásával és könnyed fölényességével. Egyszerűen arról volt szó, hogy Bellu szemében Satta mindazon tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket nem lett volna megtűrni egy magas rangú csendőrtisztben. És az is meglehet, hogy irigyelte...

Két dolog hatására változott meg a véleménye. Az első az volt, hogy egy évi munka után kezdte megbecsülni Satta kitartó, ám agyafúrt gondolkodását – vagyis megérteni a másikat. A második Bellu húgával volt kapcsolatban. Felvételre jelentkezett a catanzarói egyetem orvosi szakára. A követelményeknek megfelelt volna, de a családjának nem voltak összeköttetései, így hát nem vették föl. Bellu alighanem említést tett erről odabenn, bár már nem emlékezett rá – mindenesetre egy héttel később a húga levelet kapott az egyetemről, amelyben értesítették, hogy mégis fölvették. A lány csak a tanulmányai megkezdése után tudta meg, hogy egy bizonyos Satta professzor, a nápolyi Cardarella kórház fősebésze közbenjárt az érdekében.

Bellu nekiszegezte a kérdést a főnökének, aki meglepett képet vágott.

– Hiszen együtt dolgozunk – mondta. – Persze hogy tennem kellett valamit.

Bellu többet nem gondolt az áthelyezésre. Nem is annyira azért, amit Satta tett, hanem azért, ahogy kifejezte magát.

„Együtt dolgozunk“, nem pedig „nálam dolgozik“.

Az azóta eltelt két év óta jól összeszoktak. Satta változatlanul cinikus volt, pökhendi, és bizony csúfabb sem lett. Bellu azonban jól megértette, sőt kezdte átvenni egyik-másik tulajdonságát: jobban odafigyelt arra, hogy mit eszik, többet költött az öltözködésre, és kissé fölényesen bánt a nőismerőseivel – azok pedig nem bánták, sőt. Ostáblázni azonban nem volt hajlandó. Mindennek van határa.

Satta fennhangon olvasta a kórboncnok jelentését.

– A halál időpontja: folyó hó 13-án nulla óra és hat óra között. – Fölnézett Bellura. – Valamivel éjfél után ment el a Papagayo-ból, ugye?

Bellu bólintott. – Ott legalábbis azt mondták. És már nem jutott el a Bluenote-ba, pedig mindig az szokott lenni a következő állomása.

Satta tovább olvasta a jelentést.

– A halál oka kiterjedt agyi sérülés, föltehetően egy lövedék áthatolásának következményeként.

Utálkozó képpel fölnézett. – Azt mondja, föltehetően egy lövedék áthatolásának következményeként! – Horkantott. – miért nem tudja a hülye egyszerűen kimondani, hogy főbelőtték!

Bellu elmosolyodott. – Mert az olyan közönséges volna.

Satta fölnyögött, és folytatta az olvasást.

– A tetem jobb szeme alatt, a lövedék behatolási helye körül található égésnyomok arra utalnak, hogy az említett lövedéket közvetlen közelről lőtték ki.

Satta fölnézett a mennyezetre, de folytatta.

– A koponya hátsó részén található nagy, mintegy 15 cm átmérőjű kimeneti nyílás arra utal, hogy az említett lövedék nagy kaliberű, köpeny nélküli pisztoly-, revolver- vagy puskagolyó lehetett.

– Hurrá! – Satta diadalmasan fölpillantott. – A lövedék végre átalakult pisztoly-, revolver- vagy puskagolyóvá!

De most, ahogy folytatta, érdeklődés csendült a hangjában.

– A bal kézen áthatoló sérülés látható. A sérülés alakja, és a benne található bőrfoszlányok arra utalnak, hogy a sérülést valamilyen hegyes eszköz okozta, amelyet a készfej irányából a tenyér irányába erőltettek át a kézen. A tenyérbe beágyazódott apró faszilánkok arra engednek következtetni, hogy a kéz valamilyen fafelülethez volt rögzítve (bűnjel; a szilánkokat analízisre átküldtük a laboratóriumba). A véralvadás fokából arra lehet következtetni, hogy a sérülés keletkezése legföljebb két órával előzte meg a halál beálltát.

Satta hátradőlt, halvány, gúnyos mosoly játszott az arcán. – Úgy látszik, Rabbia barátunkat félig keresztre feszítették.

Bellu viszonozta a mosolyt. – De kötve hiszem, hogy három nap múlva föltámad.

A főnöke megrázta a fejét.

– Aligha, miután az említett lövedék áthatolt az említett agyon. – Folytatta az olvasást, és hangja ismét érdeklődően csengett: – Ragasztóanyag nyomai találhatók a csuklókon, a bokákon és a száj környékén.

Satta becsukta a dossziét, hátradőlt, gondolataiba merült. Bellu türelmesen ült, várta a kinyilatkoztatást.

– Rabbiát elkapták, amikor kijött a Papagayo-ból – szólalt meg végül Satta. – Elvitték valami félreeső helyre, lekötözték egy székre, aztán föltettek neki néhány kérdést. – Összeszorított szájjal elmosolyodott. – Rabbia valószínűleg vonakodott válaszolni, ezért bíztatásként átdöfték a kezét. Miután megtudtak mindent, amire kíváncsiak voltak, főbe lőtték, és kidobták az út szélére. Előrehajolt, fölvett egy irattartót az asztaláról, átfutotta a tartalmát.

– Rabbia kocsiját ma délután kettőkor találták meg egy mellékutcában a Központi pályaudvar közelében... nem volt benne semmi érdekes, csak... – ismét megjelent a gúnyos mosoly –... egy bólogató műanyag tacskó!

Ezután Satta átnézte a telefonlehallgatások anyagát. Nem számított semmi érdekesre bennük, mert noha a lehallgatás jóformán nemzeti iparág lett, a lehallgatottak is igencsak tudatában voltak ennek.

Miközben átfutotta a lapokat, Bellu megjegyezte: – Semmi különös, csak egy sor hívás, ma reggel. Mindenki Rabbiát kereste.

Satta visszadobta a papírokat az asztalra.

– Ez az „Union Corse“ – jelentette ki határozottan. – Nincs más magyarázat. A legutóbbi kábítószer-ügylet óta rossz volt velük a viszony. – Tűnődve nézett Bellura. – Ha ők vannak mögötte, nagy hajcihőre számíthatunk; és követik is a sémát. Elkapják a csoport valamennyi huszadrangú tagját, kiszednek belőlük mindent a többiről – aztán megszervezik a nagyszabású támadást.

– Minden stimmel – mondta egyetértőn Bellu. – A figyelők szerint ma reggel óta Fosella és a legényei sokkal elővigyázatosabbak lettek. Több körülöttük a testőr, és nem nagyon mászkálnak.

Satta döntésre jutott.

– Hívja föl Montpellier-t Marseille-ben! Talán ő tud valamit.

Az „Union Corse“-nak a maffia francia megfelelőjének fő támaszpontja Marseille volt. Montpellier volt Satta dél-francia megfelelője. Jó munkakapcsolatban álltak, többször találkoztak személyesen különböző megbeszéléseken.

De a francia sem tudott segítséget nyújtani. Nem hallott semmit. Úgy vélte, ha az „Union Corse“ van a dolog mögött, akkor elképzelhető, hogy egyenesen Korzikáról hívnak be embereket. Megígérte, hogy nagyon fülel majd, és bármi történik, értesíti Sattát.

Satta letette a kagylót, és határozottan kijelentette: – Csak az „Union Corse“ lehet... így logikus!

Palermóban Cantarella ugyanerre a következtetésre jutott.

– Ez biztosan az „Union Corse“ – mondta a három férfinak, aki az asztal körül ült a dolgozószobájában.

Az egyik Floriano Conti volt, ő Rómából jött. A másik kettő Gravelli és Dicandia, Cantarella két fő tanácsadója. Conti bosszús volt, és kicsit restellte is magát, hiszen Milánó az ő közvetlen irányítása alá tartozott.

– Fosella többször is hibásan döntött az utóbbi időben – mondta. – Megmondtam neki, hogy ostobaság volt becsapni a franciákat abban a buliban. Időnként a saját feje után megy, és hülyeségeket csinál. Mivel az volt az utolsó szállítmány, mielőtt átállt Bangkokra, úgy döntött, hogy szert tesz egy kis külön haszonra...

Dicandia is véleményt nyilvánított: – Mintha Fosella kezéből kezdenének kicsúszni a dolgok. Azt a gyermekrablást is eltolták. – A többiekre pillantott. – Emlékezzetek, a Balletto-lányt. Megerőszakolták, aztán meghalt a kocsiban. Az emberek nem szeretik az ilyesmit... Utána hetekig mozdulni is alig lehetett.

Most Gravelli következett.

– Azt a melót különösen jól kellett volna csinálni. És a felelősöket szigorúan megbüntetni. De az egyikük Fosella unokaöccse, és minden büntetésük az volt, hogy Fosella nem adta ki a pénzüket. – Komolyan megcsóválta a fejét. – Az üzletben fontos a fegyelem. Azt hiszem, Fosella kezd elpuhulni.

Conti bólintott. – Rabbia volt az egyik a kettő közül, és szó, ami szó, ritka hülye alak volt.

Miután mindannyian véleményt mondtak, Cantarellára néztek, hogy ő mit szól. Az emberke mozdulatlanul ült párnáján, és egy darabig töprengett. Aztán döntött. Ahogy Gravellihez fordult, halk, udvarias volt a hangja, mint mindig, amikor parancsot adott.

– Cesare, örömömre szolgálna, ha elutaznál Marseille-be, és beszélnél Delore-val. Ha ők indították el ezt, légy szíves, békítsd meg őket. Magyarázd meg nekik, hogy elveinkkel ellentétes olyan üzleti viselkedés, amilyet Fosella tanúsított abban a bizonyos esetben. Mondd meg, hogy Fosella megtéríti az ügyletből származott kárukat. – Kissé megkeményedett a hangja. – De ne viselkedj bocsánatkérően... add értésére Delore-nak, hogy nem gyöngeségből tesszük, amit teszünk, hanem azért, mert becsületes emberek vagyunk, és szeretjük a tisztességes üzleteket.

– Holnap indulok, Rómán át – mondta Gravelli, de a nagyfőnök megrázta a fejét.

– Várj két-három napot. Nem akarom, hogy Delore azt higgye, máris rohanunk, mihelyt valami kis baj van.

Dicandiához fordult. – Maurizio, légy szíves menj el Milánóba, és beszélgess el Fosellával. Érzékeltesd vele, hogy elégedetlenek vagyunk, és azt kívánjuk, hogy a jövőben jobban tartsa kézben a dolgokat... valamint kárpótolja Delore-t.

Cantarella hangja megbékítően csengett, amikor Contihoz fordult.

– Tudom, hogy Fosella közvetlenül alád van rendelve, de helyesebbnek tartom, ha ezt a feddést tőlem kapja. Conti egyetértése jeleként aprót biccentett. Cantarella visszafordult Dicandiához: – Négyszemközt és diszkrét módon intézd, légy szíves. Nehogy Abrata fülébe jusson, mennyire neheztelünk Fosellára. Még ötletei támadnának, pedig a milánói helyzet általánosságban jónak mondható.

Contira nézett, hogy egyetért-e vele. Conti bólintott.

– Jól kiegyensúlyozzák egymást – mondta Conti. – Okosabb, ha nem borítjuk föl az egyensúlyt.

Cantarella elégedett volt a megbeszéléssel. Fölállt, odament a bárszekrényhez – apró volt, és makulátlanul elegáns a sötétkék öltönyében.

A többiek követték. Mindenkinek töltött egy pohárka Chivas Regalt egy kis szódával.

Conti szívesebben itta volna a megszokott Sambucóját; de akinek Cantarella saját kezűleg tölt skót whiskyt – az skót whiskyt iszik.

Szombat reggel Guido Nápolyban a teraszon ült, és kávézott. Pihent egyet a déli csúcsforgalom előtt. Hallotta, hogy mögötte nyílik az ajtó. Megfordult, látta, hogy Pietro hoz egy újságot. A fiú az asztalra tette a lapot, rámutatott egy kis hírre az egyik belső oldalon. Arról számolt be, hogy ismeretlen tettes lelőtt egy bizonyos Giorgio Rabbiát, aki feltehetően összeköttetésben állt a szervezett bűnözéssel. Csak néhány sor volt. Milánó vad város, egyetlen ember halála nem kelt izgalmat. Guido fölnézett.

– Tehát megkezdődött – mondta. – Csomagolj... holnap indulsz Gozóra!