|
|
|
Guido a teraszon állt, látcsövön nézte, ahogy a kék-fehér komphajó kikötött. Megbízott Creasy irataiban, de a Marseille-ből érkező járműveket gyakran nagyon alaposan átkutatták.
Leereszkedett a híd, hosszú sorokban gördültek ki a magánautók. Három sávba terelték őket. Néhány teherautó következett, és egy pótkocsis konténerszállító. Aztán a szürke furgon. Guido figyelte, ahogy Creasy kiszáll a vezetőfülkéből, nekitámaszkodik a furgon falának, szemlátomást unott közönnyel. Kifakult kék overall volt rajta, a kezében egy nagy, barna boríték, szórakozottan csapkodta vele a lábát.
Húsz perc telt el, amíg a vámos odaért hozzá. Közben Pietro is kijött a teraszra.
– Megjött?
– Meg – dörmögte Guido, de nem vette le a szemét a partról.
A vámos tüzetesen megvizsgálta az iratokat, aztán a furgon hátuljához ment. Creasy kinyitotta az ajtót, a vámos visszaadta a borítékot, fölhúzózkodott, és eltűnt odabent. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, amíg újra előbukkant. Valamit tartott a kezében. Guido megdermedt, előrehajolt, igazított a látcsövön, hogy jobban lássa. Végül fölismerte a tárgyat, látta, hogy Creasy bólogat, és végre kifújta a visszatartott levegőt.
– Mi az? – érdeklődött Pietro.
– Dinnye! A csibész egy dinnyét akart!
Pietro fölnevetett. – Nem nagy ár.
A szürke furgon előregördült az útlevél-ellenőrzéshez; ezúttal csak rövid időre állt meg, aztán áthajtott, besorolt a forgalomba. Guido leeresztette a látcsövet, az órájára nézett.
– Egy órán belül találkozunk, úgyhogy ebédnél nem leszek itt. El tudod intézni egyedül?
– Persze – vágta rá Pietro. – Kívánj neki a nevemben is sok szerencsét.
– Jó – mondta komolyan Guido. – Ráfér majd.
Guido, kezében egy vászontáskával, belépett az étterembe. Megállt az ajtóban, amíg a szeme hozzászokott a félhomályhoz. Pár perccel múlt csak dél, és a sarokasztalnál ülő Creasyt meg egy unott pincért leszámítva senki sem volt a helyiségben. Creasy fölállt, amikor Guido a közelébe ért, és megölelték egymást. Guido hátralépett, fürkésző szemmel megnézte barátját.
– Jót tett neked Gozo. Tíz évet fiatalodtál.
Creasy elmosolyodott. – Mindenki szeretettel üdvözöl.
Leültek, rendeltek egy könnyű calzoni-t és salátát.
– Marseille-ben minden rendben? – kérdezte Guido, mihelyt a pincér elment.
– Minden a legnagyobb rendben – felelte Creasy. – Leclerc nagyon segítőkész volt, de neheztelt, hogy megfenyegetted.
Guido elvigyorodott. – Túlélte. Mi van Nadiával?
A kérdés meghökkentette Creasyt. – Jól van... Tudsz a dologról?
– Kitaláltam.
Guido beszámolt a telefonbeszélgetésről, elmondta, hogyan próbálta lebeszélni a lányt. – De gondolom, nem sikerült elvenni a kedvét?
Creasy megrázta a fejét. – Nem.
– Hogyan fogadta, hogy eljöttél?
Creasy vállat vont. Ezt ő sem értette egészen.
– Szinte félvállról. Könnyek, hiszti nélkül. Különös lány.
Megjelent a pincér az étellel és egy üveg borral, aztán megint magukra hagyta őket.
– Pietrót küldtem el Marseille-be – mondta Guido. – Ő végezte a kulimunka nagy részét, még Rómában és Milánóban is.
– Rendes srác – jegyezte meg Creasy.
Csöndben ettek egy darabig. Creasynek nem kellett megkérdőjeleznie Pietro megbízhatóságát, valamit azonban meg kellett mondania...
– Veszélybe kerülhet.
Guido bólintott. – Amikor elkezdődik a tánc, elküldöm Gozóra. Ott marad, amíg véget nem ér az egész. Amúgy is ráfér a pihenés.
– Megszolgálta – hagyta rá Creasy, és megismételte: – Rendes srác. Megleszel nélküle?
Guido elmosolyodott. – Addig bezárom a panziót is. Csak ebédet és vacsorát adok a törzsvendégeknek. Sokkal kevesebb lesz a munka.
Creasy nem mondott közhelyeket arról, hogy akkor kevesebb a pénz is. Semmit sem kellett mondania.
Guido kinyitotta a vászontáska cipzárját, kivett öt kulcscsomót, két térképet, és egy irattartót. Odaadta a kulcsokat. Mindegyik karikán cédula fityegett. A milánói lakás, a vigedentói nyaraló, rögtön a város mellett, az Alfetta GT, a római lakás, és a római Renault 20-as. Creasy a markába fogta a kulcsokat, és elmosolyodott.
– Úgy érzem magam, mint egy ingatlantulajdonos!
– Bérlő. – Guido viszonozta a mosolyt. – Minden bérelve van, három hónapra, tíz nappal ezelőtt-től számítva.
– Semmiképpen sem lehet kideríteni, hogy te intézted?
Guido megrázta a fejét. – Semmiképpen. A két lakást és a nyaralót Remarque bérelte Brüsszelből, álnéven, és ráadásul közvetítőn át. A kocsikat Luigi Racca nevére béreltem. Mellesleg, ez a Racca özvegyember, és most a lányánál van látogatóban, Ausztráliában. Hónapokig nem jön vissza.
Kiteregette a várostérképeket, megmutatta a kis köröket, amelyek a milánói lakást és a város melletti nyaralót jelölték.
– Nincsen ház a környéken, és garázs is tartozik hozzá. Az Alfetta a garázsban van. – Megmutatta a római lakást, és a kétutcányira lévő garázst, amelyben a Renault állt.
– A lakásokban és a nyaralóban vannak konzervek, meg ami kell. – Megveregette az irattartót. – A címek ebben vannak.
– Remek – mondta nagyon elégedetten Creasy. – Nem feledkeztél meg a patronokról?
Guido elvigyorodott, benyúlt a táskába, átnyújtott két fényes hengert. Creasy alaposan megvizsgálta az egyiket.
Eloxált alumíniumból készült, nyolc-kilenc cm hosszú lehetett, nem egészen két cm átmérőjű, és mindkét végén le volt gömbölyítve. Creasy a két végénél fogva óvatosan szétcsavarta. Belenézett a két felébe. A belső felület ugyanolyan sima volt, mint a külső.
– Egy itteni műhelyben készíttettem – mondta Guido, miközben visszavette a hengereket, és betette a táskába őket. – Valamivel nagyobbak a szokásosnál... szerintem kényelmetlenek lesznek.
Creasy összeszorított szájjal mosolygott. – Ha panaszkodik majd, nagyon megértő leszek.
Guido eltette a kulcsokat és a térképeket, csak az irattartót hagyta maga előtt. – Emlékszel Verruára? – kérdezte. – A légióból.
– Igen – mondta Creasy. – 2. REP. Két menetet végigcsinált, aztán lelépett... öregedett már.
– Úgy van – mondta Guido. – Most itt él, Nápolyban. Miután otthagyta a légiót, tíz évig Cantarellának dolgozott Szicíliában. Gengszterkedett. Két évvel ezelőtt nyugdíjba küldték, akkor költözött ide a lánya családjához. Sokszor jár a penzióba enni. Szívesen beszél a régi szép időkről. Én alig emlékeztem rá, mert csak pár hónapja voltam bent, amikor elment, rád viszont jól emlékszik. Gyakran emleget téged, meg az első vietnami időszakot.
Creasy bólintott. – Már akkor is túl sokat beszélt. Nem tud semmit erről a buliról?
Guido megrázta a fejét. – Nem. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nagyot csalódott Cantarellában. Úgy érzi, nem volt elég rendes vele. Az az igazság, hogy született panaszkodó. De egy kis bíztatásra nagyon sokat elmondott a Villa Colacciról és az ottani viszonyokról. – Átnyújtotta az irattartót. – Itt van a többi aprósággal együtt, amit össze tudtam szedni.
Creasy átnézte az irattartó tartalmát. Ott volt a villának és környékének a vázlatos alaprajza, és többoldalnyi jegyzet.
Fölnézett. – Guido, ez nagyon nagy segítség – mondta. – Ezt nem tudom, hogy köszönjem meg.
Guido megvonta a vállát, és szólt a pincérnek, hogy hozzon kávét.
– Tudom, hogy menetközben akarod megszerezni a szükséges információt – mondta. – De ezzel talán időt takarítasz meg.
– Az biztos – hagyta rá Creasy, és lenézett a vázlatra. – A Villa Colacci kemény dió... és a barátunk ritkán hagyja el.
Guido elvigyorodott. – Egyáltalán nem fogja kidugni belőle az orrát, amikor megtudja, hogy vadásznak rá. Van valami elképzelésed a bejutásra?
– Több is – mondta Creasy –, de nem döntök addig, amíg többet nem tudok.
A valóságban már pontosan tudta, hogyan fog bejutni. Három hónappal korábban, a palermói látogatása során eldöntötte. Szívesen megbeszélte volna Guidóval, de oka volt rá, hogy ne tegye. Megérkezett a kávé. Creasy belekortyolt, aztán fölhozta a témát. – Miután végeztem Contival Rómában, teljesen magamra leszek hagyva. Nem érintkezem senkivel, nem lesz állandó támaszpontom. Addigra elhagyom mind a két autót és a furgont is. Érted, miért, ugye?
Guido egy pillanatra elmosolyodott. – Persze. Akkorra már a rendőrség és Cantarella is rájöhet, ki vadászik a barátainkra. Nem kerül majd nagy fáradtságukba, hogy eljussanak hozzám, és akkor majd ők kérdeznek... márpedig, amit nem tudok, azt nem mondhatom meg.
Creasy bólintott. Komoly maradt az arca.
– És ha nem tudod, az előbb-utóbb nyilvánvaló lesz. Mint mindig. Mind a kettőnknek van tapasztalata, az ilyesfajta faggatózásról. Ha valóban nem tudod, nagyobb biztonságban leszel.
– De megnehezíted a saját dolgodat – jegyezte meg Guido. – Pedig Isten a megmondhatója, így is elég nehéz lesz.
Az amerikai rámosolygott. – Majd rögtönzök... nem ez lesz az első alkalom. De hogyan léphetek érintkezésbe veled? Telefonálni nem akarok.
Guido az irattartóra mutatott. – Első lap. Ott van egy nápolyi postafiók-szám. Megtáviratozol egy telefonszámot és egy időpontot, és én meg valahonnan fölhívlak.
Creasy kinyitotta az irattartót, megnézte a számot.
– Oké... ha simán mennek a dolgok, egyáltalán nem jelentkezem... csak amikor vége.
Hosszú csönd lett.
– Még mindig olyan elszánt vagy?
– Igen. Nem változott semmi... úgy gyűlölöm őket, hogy szinte fáj.
– Azt hittem, talán Nadia megváltoztatta... eloszlatta a gyűlölet egy részét.
Creasy egy jó ideig nem válaszolt, eltűnődött Guido szavain. Aztán megrázta a fejét, és halkan azt mondta: – Szeretem Nadiát, Guido, és ő is szeret engem. De ez nem változtatott semmin. Az egészet az a gyermek tette lehetségessé, az a kislány... – Szögletes arca komor volt, hangja rekedtes az indulattól. – Elmondtam Nadiának mindent, és valami furcsa módon ő is ugyanúgy gyűlöli őket, mint én. Nem értem egészen, de olyan, mintha velem lenne... mintha ösztökélne.
Hátradőlt a székén, mély lélegzetet vett, uralkodni igyekezett az érzelmein.
– Tudom, hogy ellentmondás... igyekszem nem gondolni Nadiára. – Halványan elmosolyodott. – hitted volna, Guido? Hogy éppen én! Szerelmes leszek... ötvenéves fejjel!
Guido megcsóválta a fejét. Nagy szomorúságot érzett. – Mikor kezded?
Creasy megint előrehajolt. Szenvtelen lett a hangja. – Holnap a kocsival átmegyek Milánóba. Ha minden jól megy, kora délelőtt a nyaralóban leszek. Rabbia és Sandri lesz az első két célpont, de csak egyikükkel kell szót váltanom... valószínűleg Rabbiával. Úgy veszem észre, csak ereje van, esze nem igen... gyorsabban megtörik majd, mint Sandri.
Fölvonta a vállát. – Néhány napig figyelem, aztán elkapom.
Guido fölvette az irattartót, belerakta a táskába, összehúzta a cipzárt. A két férfi fölállt.
– Menj csak, majd én fizetek – mondta Guido.
– Oké. Mondd meg Pietrónak, hogy nyaraljon jól... és hogy köszönöm.
– Megmondom – felelte Guido. – Azt üzente, sok szerencsét!
Megölelték egymást, aztán Creasy fogta a táskát, és elment.
 |  |  |
|
|
|