Globusz^® Publishing 

A két arab körömszakadtáig alkudozott. Vagy minden, vagy semmi. A rakétavetők nélkül, köszönik, nem kell sem az ötven M. A. S. géppuska, sem az ötszáz Armlita. Leclerc kutyaszorítóba került. Mint sok más fegyverkereskedő, ő is félhivatalos támogatást élvezett – hiszen elhelyezte hazája fegyveriparának termékeit. A minisztériumi embere előzőleg azt mondta, hogy ezeknek az araboknak nem szabad rakétavetőt eladni. Ilyen a politika.

A hivatalos igazolásuk szerint a végső felhasználó egy perzsa-öbölbeli kis államocska lett volna ugyan, a szállítmányt azonban Bejrutban átrakták volna egy másik hajóra, ami aztán akármit is jelenthetett – szélsőbalt, szélsőjobbot, falangistákat, PFSZ-t vagy akár a libanoni kiscserkészek 4-es számú őrsét.

Leclerc nagyot sóhajtott. Ezek szerint megint föl kellett hívnia az emberét.

– Kettőt talán tudok szerezni – mondta az idősebbik arabnak, egy kifogástalanul öltözött, éles arcú férfinak.

Az megrázta a fejét.

– Legalább hatot, Monsieur Leclerc – mondta kitűnő franciasággal. – Máskülönben kénytelenek leszünk máshova fordulni a megrendelésünkkel. Talán Monte Carlóban megkapjuk.

Leclerc megint fölsóhajtott, és némán káromkodott egyet. Az a nyavalyás amerikai Monte Carlóban minden üzletet megpróbál elhappolni! Ő aztán adna nekik rakétavetőt, annyit, hogy elég lenne a harmadik világháborúhoz!

– Utánanézek a lehetőségeknek. – Fölállt, előjött az íróasztala mögül. – Hívjanak föl délelőtt, tizenegykor!

Kezet fogtak, aztán Leclerc kikísérte őket az irodából.

Creasy a váróhelyiségben ült, egy képeslapot olvasgatott. – Menj be az irodába – szólt oda Leclerc. – mindjárt jövök.

Creasy a falakon lógó fegyverképeket nézegette, amikor Leclerc visszament. A francia egy székre mutatott, aztán leült az íróasztal mögé. A két férfi néhány pillanatig méregette egymást. Leclerc szólalt meg elsőnek.

– Nagyon jól festesz. Egészen másképp, mint amikor utoljára láttalak.

– Amikor utoljára láttál, iszákos voltam – mondta kurtán Creasy.

Ellenségesség érzett a levegőben. Leclerc tette szóvá: – Fölösleges volt Guidóval megfenyegettetned.

Creasy nem szól, félig lehunyt szeme a franciát méregette.

Leclerc magas, pirospozsgás, kövérkés férfi volt, sötétszürke ruhát viselt, ápolt volt a haja, körme. Úgy festett, mint egy sikeres tőzsdeügynök, de Creasy ismerte még akkor, amikor nagyon kemény, könyörtelen zsoldos volt. Leclerc fölsóhajtott, megrándította a vállát.

– Te, Creasy, mi sosem voltunk barátok. Nem rajtam múlott. De az adósod vagyok. Két okból is. Megmentetted az életemet Katangában. Az önmagában is elég volna. – De adósod vagyok Rhodesia miatt is. Nagyon jó üzletet hoztál akkor nekem. Sokat kerestem rajta. Úgyhogy természetes, hogy segítek neked. Akkor is, ha Guido nem emleget színes, szélesvásznú temetéseket.

– Rhodesiáért nem tartozol semmivel – mondta Creasy. – Ők azért fizettek engem, hogy tanácsot adjak. Történetesen éppen te tudtad szállítani azt, amire szükségük volt.

– Jól van – hagyta rá Leclerc – de Katanga más. Próbáld meg tudomásul venni, hogy Guidón kívül mások is vannak a világon, akik a barátjuknak tekintenek, akárhogy reagálsz is rá!

Csönd lett, aztán Leclerc-t nagyon nagy megrázkódtatás érte: Creasy arcán mosoly jelent meg. Nyílt, barátságos mosoly.

– Rendben van. Köszönöm – mondta. – Tudomásul veszem.

Leclerc lassan magához tért. Most jött rá, hogy az előtte ülő ember valóban megváltozott. Nemcsak egészségesebb lett. Leclerc ismerte sokkal régebben is, amikor olyan makkegészséges volt, amilyen csak ember lehet. Lelkileg is megváltozott. Még mindig ijesztő benyomást tett, de az a mosoly szívből jövő volt, és Leclerc számára példátlan.

– Mindent megszereztél? – kérdezte Creasy.

Leclerc összeszedte a gondolatait, bólintott.

– Igen. Vegyes megrendelés volt, több alternatívám is van. Majd választhatsz. – Az órájára nézett. – Ebédeljünk meg, csak utána menjünk át a raktárba. Addig szólok az embereimnek, hogy rakjanak ki mindent.

Creasy bólintott, de nem állt föl. Szemlátomást fontolgatott valamit. Aztán végre elhatározta magát.

– Leclerc, tudsz te valahonnan hamis iratokat szerezni? Útlevelet, jogosítványt... és így tovább?

– Lehetséges – mondta a francia. – De milyen országé kell?

– Francia, belga, kanadai vagy amerikai – válaszolta Creasy. – Voltaképpen mindegy, csak a nyelv érdekes. Franciául tudok, angolul pedig enyhe amerikai akcentussal beszélek. A gond csak az, hogy gyorsan kell. Négy-öt napon belül.

Leclerc összeillesztette két keze ujjait, és eltűnődött.

– Francia iratokat lehetne a legegyszerűbben szerezni – mondta végül –, de csak akkor, ha nem ebben az országban akarod fölhasználni őket.

– Nem. És a fegyvereket sem. Erre a szavamat adom.

Leclerc bólintott. – Erről már Guido is biztosított. Fényképek?

Creasy a belső zsebébe nyúlt, elővett egy borítékot, odalökte az asztalra.

– Ott egy tucat. Olyan iratokra van szükségem, amiket az átlag francia magával visz egy tengerentúli útra.

Leclerc kihúzott egy fiókot, eltette a borítékot.

– Rendben van. Ma este utánajárok. – Hanem ez sokba fog kerülni, Creasy – mondta bocsánatkérőleg. – Értsd meg, nem miattam... én nem kérek tőled jutalékot. De a sürgősség megdrágítja.

Creasy elmosolyodott. – Sebaj. Gyere, azt ígérted, megebédelünk.

Ahogy elindultak az ajtó felé, Leclerc azt mondta magában, ha Creasy még egyszer rámosolyog, elájul.

A Toletala az előző este érkezett meg Marseille-be. Creasy beült egy taxiba, és egyenesen a pályaudvarra hajtatott. Kivette a csomagmegőrzőből a fekete bőr aktatáskát. A pályaudvari étteremben keresett egy csöndes zugot, rendelt egy kávét, és előszedte Guido levelét. Megkereste a számokat, kinyitotta a táska számzárát. Egy jókora boríték volt odabent, a borítékban egy kulcs, Marseille térképe, és két iratköteg. Az egyik köteg Luigi Racca, egy Amalfiba való zöldségimportőr útlevelét és egyéb iratait tartalmazta, a másik egy Toyota furgon papírjait. Creasy szétterítette a térképet, megnézte a kis, kézzel rajzolt karikákat, a térkép szélén az útbaigazítást, aztán mindent visszatett az aktatáskába, és bezárta.

Miközben a kávét szürcsölte, a tekintete ide-oda járt az étteremben, az üvegfalon át a pályaudvari csarnok forgalmát is figyelte, a gondolatai azonban Guido körül forogtak. Guido segítsége nélkül az egész akció sokkal nehezebb lett volna. Creasy tudta, hogy Luigi Racca biztosan egy igazi zöldségimportőr, akinek sejtelme sincs róla, hogy kölcsönvették a nevét. Tudta, hogy az útlevél és a többi irat biztosan a legjobb hamisítónál készült Nápolyban – és az a város joggal büszke a hamisítóira. Tudta, hogy amikor megérkezik majd Nápolyba, minden készen fogja várni. Egy héten belül kezdetét veheti az embervadászat.

Gyanította, hogy a furgont Pietro hozta el Marseille-be, szárazföldi úton. Ha majd elkezdődik a tánc, beszélni kell Guidóval a legényke biztonságáról.

Felhörpintette a maradék kávéját, taxiba ült, és elment a postára, ahol átvette a Párizsból és Brüsszelből küldött csomagokat. Ezután megszállt egy kis szállodában, Luigi Racca irataival.

Kongtak a lépéseik a kőpadlón, visszhangoztak a magasban az acéltartók között. Hosszú sorokban, raklapokon álltak a ládák, fölöttük csövek és tűzoltó automaták rengetege. Creasy beszívta a fegyvertár ismerős szagát, a zsíros fém rezes, fanyar illatát. A raktár egyik részét vastag fémlemez választotta el a másiktól, a fémajtón lakat. Leclerc kinyitotta, villanyt gyújtott. A fejük fölött villódzva kigyúltak a fénycsövek, megvilágítottak két hosszú vasasztalt. Az egyik üres volt, a másikon különféle fegyverek, eszközök sorakoztak.

Leclerc megállt az ajtónál, amíg Creasy lassan végigment a megrakott asztal mellett, szemügyre vette az egyes csoportokat. Aztán visszament, megállt az első csoportnál – a pisztolyoknál. Leclerc odament melléje.

– Egy negyvenötöst kértél, meg valami kisebbet, könnyebbet - mondta. Intett. – Tessék, válassz!

Egy tucat, különféle gyártmányú pisztoly feküdt az asztalon, mellettük több hangtompító. Creasy fölvett egy 1911-es Coltot és egy angol 32-es Webley-t. Leclerc egy kicsit meglepődött a második választásán.

– Tudom – mondta Creasy. – Régimódi, de megbízható, és hozzászoktam.

Megfordult, letette a két fegyvert a másik asztalra, aztán kiválasztott két hangtompítót, azokat is odatette. – Ötszáz lőszert kérek mindegyikhez.

Leclerc elővett egy kis noteszt, egy golyóstollat, és fölírta.

Továbbléptek a következő csoporthoz, a géppisztolyokhoz. Négy típus volt az asztalon, az izraeli Uzi, az angol Sterling, a dán Madsen, és az, amelyiket Creasy habozás nélkül fölemelt: az Ingram 10-es. A fém válltámasz föl volt hajtva, s így a fegyver csak huszonkét cm hosszú volt. Inkább festett nagyobbacska pisztolynak, mint géppisztolynak, a tűzgyorsasága viszont percenkénti ezeregyszáz lövés volt.

– Használtál már ilyet? – kérdezte Leclerc, és Creasy bólintott, miközben a fegyvert latolgatta a kezében.

– Igen. Vietnamban. A legnagyobb előnye a mérete. A tűzgyorsasága inkább nagyobb a kelleténél, de az én céljaimra tökéletesen megfelel. Van csőszájféked?

– Két nap alatt szerzek.

– Rendben van. – Creasy áttette a másik asztalra a géppisztolyt.

– Nyolc tárat kérek, és kétezer lőszert.

Ezután két automata puska következett, a Weaver irányzékkal ellátott, módosított M14, és a 32-es irányzékkal rendelkező angol L4A1. Creasy az M14-et választotta.

– Kétszer akkora a tára – jegyzete meg. – Kérek két tartalék tárat, és egy doboz lőszert.

Továbbléptek a páncélöklökhöz.

– Ennek nincs vetélytársa – mondta Creasy. – Súlyban, méretben... nincs jobb az RPG 7-nél.

Leclerc elvigyorodott, fölemelte a vaskos csövet. – Egymilliót el tudnék adni belőle, ha volna. – Megfogta a két végén a csövet, megcsavarta. Középen szétvált. Creasy elégedetten bólintott. – A 7/D – mondta. – Még jobb. Hányasával vannak csomagolva a lövedékek?

– Nyolcasával vagy tucatjával, ládában – felelte Leclerc, közben összecsavarta a kis rakétavetőt, és letette az Ingram mellé.

– Nyolc elég lesz – mondta Creasy, és továbblépett a kézigránátokhoz. Kiválasztotta az angol 36-os repeszgránátot és a 87-es gyújtógránátot.

Kevesebb kel, mint a szokásos csomagolás. Össze tudnak gyűjteni a legényeid egy-egy tizenötös ládát mind a két féléből?

– Össze.

Következőnek Creasy fölvett egy duplacsövű vadászpuskát. A csöve és a tusa rövidre volt fűrészelve. Creasy lenyitotta a csövét, a fény felé tartotta, megvizsgálta, aztán visszacsukta, letette a kézigránátok mellé. Furcsán festett a többi fegyver mellett, nem illett oda.

– Két doboz sörétes lőszert – mondta Creasy, és Leclerc fölírta.

Creasy továbblépett, kiválasztott egy Trilux éjjellátót, egy rohamkést hüvellyel, meg különféle hevedereket, szíjakat.

Végül, az asztal legvégén apró tárgyak hevertek egy alacsony peremű fémtálcán. Creasy többet fölvett belőlük, alaposan megszemlélte őket.

– Ezek a legújabbak – mondta a válla fölött Leclerc. – Lehet, hogy még nem ismered őket?

Creasy egy csövecskét tartott a kezében. Vékony tű nyúlt ki egy centiméterre az egyik végéből.

– Használtam már ilyen típusú gyutacsot, de az időzítővel még nem volt dolgom.

Leclerc fölvett egy másik fémcsövet. Két parányi rúd állt ki belőle, úgy festett, mint egy villásdugó. Szétcsavarta a csövecskét, megmutatta benne a kadmium-elemet és a két beállító-tárcsát. Aztán bedugta az időzítőt a gyutacsba. A teljes mechanizmus nem érte el az öt centiméteres hosszúságot és a két centiméteres átmérőt.

Leclerc elmosolyodott. – Az elektronika nagyon leegyszerűsíti a dolgokat. Guido egy kiló plasztikot mondott. Azt nem itt tárolom.

– Rendben van – mondta Creasy, ahogy végigtekintett az asztalon. – Minden megvan, ami kell.

Leclerc is szemügyre vette az összeállítást. Kíváncsisággal vegyes elégedettséget érzett. Az ő számára Creasyt fölszerelni valóságos szakmai gyönyör volt. Nem tudta, mire kell mindez Creasynek, nem is akarta megkérdezni, de azt tudta, hogy az elkövetkező hetekben figyelmesen elolvassa majd az olasz újságokat. Ismervén az amerikai múltját és kvalitását, el tudta képzelni, milyen pusztítás lehetőségeit rejtik magukban ezek a fegyverek.

– Tudsz keríteni valami jó, könnyű válltokot a Webleynek meg egy csípőtokot a Coltnak?

Leclerc bólintott. – A Coltnak rendes vászontokot.

– Nagyon jó az. – Creasy közben előszedett egy mérőszalagot és egy jegyzettömböt. – Van mérleged?

– Hogyne. – Leclerc kiment a nagy raktártérbe, Creasy pedig buzgón méricskélni kezdett.

– Hol tehetlek ki?

– Akárhol a halászkikötő közelében.

Creasy nem említette meg a szállodája nevét. Már eldöntötte magában, hogy Leclerc-ben meg lehet bízni, de a megszokás nagy úr.

– Hozzásegíthetlek még valamihez Marseille-ben? – kérdezte a francia. – Hölgytársasághoz?

Creasy elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Azt hittem, fegyverekkel kereskedsz...

– Tudod, hogy van ez – mondta Leclerc. – Ha az ember el akarja adni a portékát, szépen kell csomagolnia. Az arabok a legrosszabbak... otthon nagyon kevés a lehetőségük.

– Jó piacod lehet arrafelé – jegyzete meg Creasy. – Annyi kis háborújuk van, hogy Európa minden második fegyvergyára nekik túlórázhat.

– Az tény – dörmögte Leclerc –, és még jobb lesz a helyzet – vagy rosszabb, attól függ, honnan nézed. Ez az iszlám újjászületés több háborút jelent. Erőszakos vallás. – Rápillantott Creasyre. – Nemcsak a fegyverkereskedőknek, hanem a magadfajtáknak is bőven lesz munkája.

Creasy vállat vont. – Lehet.

Megálltak a rakpartnál, Creasy kinyitotta az ajtót.

– Akkor csütörtök este tízkor – mondta.

Leclerc bólintott.

– Várni foglak.

Creasy megnézte a várostérképet, és azt mondta a taxisofőrnek, hogy a Rue St. Honoré sarkán tegye ki. Előzőleg a szállodában átöltözött, most egyszerű munkásruha volt rajta, farmernadrág és ing. Tekintete cél nélkül csapongott ide-oda, ahogy áthajtottak a város keleti részébe. Szerette Marseille-t. Az ember elmerülhet benne, elmerülhet a névtelenségben. Az emberek itt a maguk dolgával törődtek. Eszményi hely volt kábítószercsempészeknek, fegyverkereskedőknek, vagy azoknak, akik csak el akartak tűnni.

A taxi megállt, Creasy fizetett, aztán elindult. Tíz percig gyalogolt, amíg elért a Rue Catinat sarkára. Ott megállt néhány percre, figyelte az utcát.

Munkásnegyed volt. Bérkaszárnyák, kis műhelyek, gyárak. Az utca közepén garázsok sora. Creasy megkereste a 11-es számot, aztán már nem nézett körül, elővette a kulcsot, kinyitotta az ajtót, villanyt gyújtott odabent, és becsukta az ajtót.

A garázst jóformán kitöltötte egy Toyota Hiace furgon. Sötétszürkére volt festve, az oldalán kopott fekete felirat:

LUIGI RACCA ZÖLDSÉGKERESKEDŐ

A furgon öreg és megfelelően ütött-kopott benyomást keltett, de Creasy tudta, hogy a motor és a felfüggesztés biztosan tökéletes állapotban van. Kinyitotta a hátsó ajtót. Rögtön előtte egy kábelköteg feküdt a furgon padlóján, a végén villásdugó. Creasy futó mosollyal nyugtázta Guido előrelátását, fogta a villásdugót, odament vele a fali konnektorhoz, és bedugta. A furgon belsejében kigyulladt egy villanyégő, és megvilágította, ami odabent volt: néhány szál deszkát, néhány tömött zsák vattát, egy tekercs vastag filcet, egy fa munkaasztalkára erősített satut, meg egy nagy szerszámosládát. Mindezt kirakta a furgon mögé, a földre, aztán előrement a rakodótérben, és gondosan szemügyre vette a vezetőülés mögötti burkolatot. Odament a szerszámosládához, kiválasztott egy csavarhúzót, és óvatosan – nehogy fölsértse a festéket – kicsavarta a tucatnyi süllyesztett csavart. A falap könnyen lejött, s mögötte föltárult egy kétarasznyi mély üreg, ugyanolyan széles és magas, mint a furgon rakodótere. Creasy elégedetten fölmordult, aztán kivitte a falapot, és óvatosan nekitámasztotta a garázs falának. Ezután előszedte a mérőszalagot és a noteszát, s fölírta a titkos rekesz pontos méreteit.

Előszedte a korábbi adatokat, s nagyjából fölvázolta az elhelyezést. A vázlatot föltűzte a garázs falára.

A következő két órában egyenletesen munkálkodott, kimérte a deszkákat, majd méretre vágta őket egy kis motoros fűrésszel. Élvezte a munkát, de végül abba kellet hagynia, mert a zárt garázsban fülledt lett a levegő. Odakint már besötétedett. Sétált tíz percet a friss levegőn, hogy kiszellőztesse a fejét. Aztán meglátott egy kis bisztrót, és bement vacsorázni. Másnap reggel nyolckor már újra a garázsban volt. Egyfolytában dolgozott délig, aztán elment ebédelni ugyanabba a bisztróba. Az étel egyszerű volt és ízletes, és Creasy közönséges öltözéke, közönséges franciasága nem tűnt föl senkinek. Nem rítt ki a többi vendég közül.

Délutánra végzett az asztalosmunkával. Beillesztette művét a titkos rekeszbe: először a vaskos keretet, aztán a válaszfalakat; mindegyik pontosan belecsúszott az előre elkészített résekbe. Hátralépett, szemügyre vette az alkotást. A rekesz most valami óriási, befejezetlen kirakós gyermekjátékra emlékeztetett. Majd csütörtökön helyükre teszi a hiányzó darabokat. Amikor visszatért a szállóba, föllapozta a telefonkönyvet, és fölhívott egy bérautó-szolgálatot. Luigi Racca néven kibérelt másnapra egy Fiat furgont.

Leclerc egy éjjeliőr társaságában várakozott. Senki más nem járt az utcán. Öt perccel tíz után befordult a sarkon egy sötét furgon, és megállt tőlük százméternyire. A reflektor kétszer fölvillant, aztán kialudt.

– Menjen oda a másik sarokra és várjon! – mondta Leclerc az éjjeliőrnek. – Ne jöjjön vissza, amíg az a furgon el nem ment.

Ahogy a férfi eltűnt a sötétben, a furgon ismét elindult.

– Oké? – kérdezte Creasy, ahogy leugrott a vezetőülésből.

– Oké – mondta Leclerc, és kinyitotta a raktár kapuját. Közvetlenül mögötte, egy villás emelőn három faláda állt, rajtuk A, B és C jelzés. – Leclerc végigmutogatta őket. – Lőszer, fegyver, egyéb. – Pár perc múlva a ládák már a furgonban sorakoztak, és Creasy visszamászott a volán mögé.

Leclerc fölnézett rá. – Holnap délután gyere be az iratokért, az irodámba.

Creasy bólintott és elhajtott.

Negyven percig keringett a városban, változtatta a sebességét, összevissza kanyargott. Amikor megnyugodott, hogy nem követi senki, elhajtott a Rue Catinat-ra, és megállt a garázstól ötven méterre. Kikapcsolta a világítás és a motort, aztán félóráig csak ült és figyelt. Utána elindította a motort, odafarolt szorosan a garázsajtó elé. Gyorsan kivonszolta a három ládát a furgonból, és bevitte a garázsba. Bezárt, és visszahajtott a szállóba. Közben ismét állandóan a visszapillantó-tükröt figyelte. Kora reggel visszavitte a bérelt furgont, és kilenc órára már ismét a garázsban volt. Lefeszítette a ládák tetejét, és szépen, egyenként beillesztette a fegyvereket, a lőszeres dobozokat az előkészített helyükre. Utána belemarkolt a vattába, és kitöltött minden üres helyet a felszerelés és a válaszfalak között, majd egy filcréteget szegezett az egész keretrendszerre. Rátette a falapot, és ismét ügyelve, hogy föl ne sértse a festéket, s a helyére csavarta. A tenyere élével többször megdöngette. Tömör benyomást keltett az érzés és a hang is. Végül szétterpesztett lábbal meghimbálta a furgont jobbra-balra és előre-hátra.

Elégedetten bólintott. A hordozóeszköz készen állt.

Leclerc az íróasztal fölött átnyújtotta a borítékot. Creasy kirázta az útlevelet és az iratokat, alaposan megnézte őket.

– Jók – mondta. – Jobbak, mint vártam. Mennyi?

Leclerc sajnálkozva fölhúzta a vállát. – Tizenegyezer frank.

– Megéri – mondta Creasy. Elővett egy köteg pénzt, leszámolta a bankókat. – Guidóval megbeszélted a többiért járó fizetséget, ugye?

Leclerc bólintott. – Átutalja a Brüsszeli számlámra. – Rövid hallgatás után hozzátette: – Önköltségen kapod... nem számítottam föl semmit.

– Köszönöm – mondta Creasy, és halványan elmosolyodott. – Ezzel kvittek vagyunk.

Leclerc viszonozta a mosolyt, fölállt. – Olyan keveset ér az életem? Remélem nem.

Creasy kezet nyújtott. – Ha a szívességet viszonozzák, a tény számít – nem a nagysága. Mellesleg tudom, hogy a te szakmádban együtt kell működnöd a kormánnyal, és azt is tudom, hogy a mi ügyletünk a legkevésbé sem hivatalos. Ha megszorongatnának, nyugodtan mondd, hogy azt hitted, még mindig a Rhodesiaiakat képviselem. Az iratokat viszont ne említsd senkinek... még Guidónak sem.

Leclerc elmosolyodott. – Oké. Ha muszáj, nagyon ártatlan képet tudok vágni. Sok szerencsét!

Az ajtóban Creasy tétovázott, aztán elhatározta magát. – Sokat fáradoztál – mondta halkan. – Nagyra értékelem. Ha bármikor tehetek érted valamit, keress meg Guidón keresztül.

Leclerc éppen le akart ülni, de ahogy becsukódott az ajtó, ott maradt félig ülő helyzetben a széke fölött, a szája tátva a meglepetéstől. Aztán lassan visszaereszkedett, és keresztet vetett. Vannak még csodák, gondolta.