Globusz^® Publishing 

Egyre gyorsabban telt az idő.

Két nap múlva indulok Marseille-be, gondolta Creasy, és holnap lesz az utolsó gyakorlat George különítményével.

Késő éjszakáig dolgozott. A hálószoba nyitott ajtaján át látta az alvó Nadiát. Hosszú, fekete haja szétterült a fehér párnán. Creasy szerette törleszteni az adósságait. A munkát, amit ma éjszaka csinált, George-nak szánta. Már korábban beszéltek arról, hogy párokat kellene kialakítani a különítményen belül. Creasy javasolta. Jól tudta még a régi időkből, amikor Guidóval együtt voltak, hogy két ember, aki ismeri egymás esze járását és viselkedését, mennyivel többet ér a tűzharcokban, mint az egyének, még ha azok többen vannak is. Így hát Creasy sorra vette a különítmény minden egyes tagját, és megállapította, ki kivel tudna jól együttműködni.

Mindegyik pár mellé odaírt néhány megjegyzést a különleges kiképzésükről, megint csak az elmúlt hetek tapasztalatai alapján. Amikor befejezte, összeállította azoknak az eszközöknek a listáját, amelyeknek a különítmény hasznát vehetné.

Végül pedig megpróbálta elképzelni, miféle helyzettel kerülhet szembe George, és taktikai útmutatásokat vetett papírra.

Kilenc órától dolgozott. Amikor befejezte, jóval elmúlt már éjfél. Az asztalt elborította a papír. Fölállt, nyújtózott egyet, megmozgatta írástól merev ujjait, és átment a hálószobába.

Miközben levetkőzött, Nadiát nézte. Meleg volt az éjszaka, a lányt csak egy lepedő takarta, az is lecsúszott a derekáig. Creasy azon kapta magát, hogy összeveti Rikával. A teste karcsúbb volt, de a bőre hasonló – bársony üveg alatt. Az arca szigorúbb, de a haja ugyanolyan, fekete, hosszú, sűrű. Másfajta szépség volt, kevésbé konvencionális. Rejtettebb. Creasy szerelemittas szemében Nadia szépsége személyesebb jellegű volt, a lelkéhez kapcsolódott. A személyiségét tükrözte.

Becsusszant mellé az ágyba. A lány morgott valamit álmában, gépiesen lejjebb csúszott, a férfi mellkasára támasztotta a fejét, átölelte a derekát, és mélyen, elégedetten szuszogott tovább. A meghittség tetőfoka. Mezítelenül feküdni egy gyönyörű nővel, és nem szeretkezni. Örömet meríteni a puszta érintkezésből – együtt aludni.

A különítmény szemmel láthatóan javult. Ez volt a harmadik gyakorlatuk, sokat tanultak, és ezt tudták is. Utána magabiztosan sorakoztak föl George és Creasy előtt, és több dicséretet kaptak, mint bírálatot.

Mivel Creasy most volt velük utoljára, ragaszkodtak hozzá, hogy igyon velük egyet búcsúzóul. Creasy tiltakozott, hogy lekési az utolsó kompot, de a csapat előrelátó volt: már elintézték, hogy egy őrnaszád majd elvigye a Vámház lépcsőjétől egyenesen Mgarrba.

– Már telefonáltam Nadiának is – mondta George. – Nyolckor vár Gleneagles-ben.

Az ivóban átnyújtották Creasynek az ajándékukat, egy nyakkendőt. Fekete sas díszlett rajta vörös-fehér csíkos alapon – Málta színein. Ez a különítmény nyakkendője volt, és átadása Creasy nem hivatalos taggá fogadását jelképezte. George rövid szónoklatot tartott, megköszönte a segítségét, minden jót kívánt neki a jövőben, s aztán a csapat komolyan nekilátott az ivászatnak. Egy idő múlva Creasy félrevonta George-t egy sarokba, és odaadta neki a följegyzéseket, amelyeket előző este készített. Átnézték a fölszerelések listáját, Creasy fölhívta a figyelmét egyik-másik tételre.

– Ezeket a szovjetek vagy a szövetségeseik gyártják – talán Líbiától meg tudjátok szerezni.

George elvigyorodott. – Majd holnap meghívom ebédre a katonai attaséjukat. – Elgondolkodva ránézett Creasyre. – Nagyon nagy segítséget adtál. Van valami, amiben én segíthetek neked?

Creasy arca elkomolyodott, a hangja komolyabb lett, ahogy válaszolt: – Igen, George. – Mondd meg, te bontottad-e föl a postámat.

George becsületes, nyíltszívű ember volt. Elszontyolodott képéről le lehetett olvasni a választ. Creasy megkönnyebbülten hátradőlt, jót húzott a söréből.

– Tudom, mi a dolgom, Creasy – George olyan zavarban volt, hogy egészen berekedt tőle. – Nem akartam kutakodni... de... hát... szóval az a dolgom, hogy kutakodjak. És te azért más vagy, mint az átlagos turista.

– Ne búslakodj, George, nem haragszom érte. De tudnom kellett, hogy nem a feladó környékén bontották-e föl. – Az eszébe ötlött valami. – Hányan látták nálatok azt a levelet?

George megrázta a fejét. – Rajtam kívül senki – mondta nyomatékosan –, és másolat sem készült róla. A borítékot is én magam nyitottam ki, és ragasztottam vissza.

Creasy elmosolyodott. – Még gyakorolnod kell.

George viszonozta a mosolyt, szemlátomást megkönnyebbült, hogy Creasy nem tulajdonít nagy fontosságot a dolognak. Aztán megint elkomolyodott. – Guido nagyon óvatosan fogalmazott, de eleget megértettem belőle ahhoz, hogy kitaláljam, mire készülsz. Nyilvánvalóan tisztában vagy vele, mennyire kockázatos. Szeretném, ha a segítségedre lehetnék, de tudod, hogy nem tehetem.

Creasy bólintott. – De te egy felderítő szervezethez tartozol, annak vezetője vagy. Kötelességednek fogod érezni, hogy jelentsd a terveimet az Interpol Központi irodájának?

George kifejezéstelen arccal fordult feléje. – Miféle terveidet? – Az órájára pillantott. – Hörpintsd ki a maradékot, mert a naszád már vár, és ha nyolcra nem vagy ott a Gleneagles-ben, Nadia megneheztel rám. Márpedig az a leányzó félelmetes tud lenni.

A két férfi fölállt, de mielőtt visszamentek a többiekhez, még annyit mondott: – Sok barátot szereztél itt, Creasy, különösen Gozón. Akármi lesz is az utad eredménye, erről ne feledkezz meg.

– Nem fogok – mondta Creasy. – És köszönöm.

Ez a búcsúzásuk estéje volt. Creasynek eredetileg a Ta Cenc-be kellett volna vinnie Nadiát vacsorázni, de ahogy belépett a Gleneagles-be, és meglátta a tömeget, rögtön tudta, hogy nem mehet el onnan legalább egy óráig.

Ezelőtt Creasy még sohasem szerzett barátokat, és most furcsa érzés fogta el, ahogy bement a nagy, magas mennyezetű helyiségbe, körülölelte a lárma, körülvette a szeretet. Ott volt mindenki: a halászok és parasztok, Shreik és Benny, a Mizzi fivérek, Paul, Laura és Joey. Victor odaadott neki egy italt, Nadia melléje lépett, és a kezébe nyomott egy táviratot, amely délelőtt érkezett. A párizsi tábornok küldte. Teljesítette a kérését.

Ömlött az ital és a szó. Creasy meghitten, otthonosan érezte magát ezek között az emberek között. Nem érzett szomorúságot, és nem ingott meg abban az elhatározásában, hogy másnap reggel elindul. Ezen a helyen megtalálta ugyan a boldogságot, de elég hosszú és küzdelmes élet állt mögött ahhoz, hogy tudja: ha megfeledkezik a céljáról, azzal vége lenne a boldogságának. Nem tudna itt élni azzal a gondolattal, hogy mi elől futamodott meg.

És a bosszúvágy az eltelt idő alatt egy pillanatra sem csillapodott benne. Olyan volt, mint egy csukott fiók; reggel a fiók kinyílik majd, és az elkövetkező hetekben a bosszú fogja betölteni az egész lényét – kirekesztve minden mást.

De ezen az utolsó estén a fiók még zárva volt. Creasy nem érzett szomorúságot maga körül. Még Nadia is felajzottan vidám volt. Creasy elhatározta, hogy később beszél vele. Megpróbálja elmagyarázni neki az egészet. Legalább ennyivel tartozik neki. Az elmúlt hetek alatt a lány egyetlen egyszer sem próbálta meg rávenni, hogy maradjon. Egyetlen célzással, egyetlen gesztussal sem. Ez egy kicsit meg is lepte Creasyt, de ismerte Nadia elszántságát és önuralmát. Ha egyszer valamit elhatározott, végigcsinálta.

Benny odavitt neki egy újabb italt, és azt mondta Nadiának:

– Egy percre elviszem.

Kimentek a terasz csöndjébe, és a hatalmas, csupa erő gozói nagy komolyan így szólt: – Uomo! Bármikor segítség kell, és nem nekem szólsz elsőnek – nagyon dühös leszek!

Creasy elmosolyodott.

– Neked szólok elsőnek. Megígérem.

Benny elégedetten bólintott. – Csak küldj egy táviratot ide, a Gleneagles-be. Tony megtalál. Akármikor.

Visszamentek, és most Creasy vonta félre Pault. – Tartozom neked, Paul – mondta.

Paul meglepetten nézett rá. – Miért?

– Tudod te azt jól – felelte Creasy. – Több, mint két hónapig laktam nálad, és kiettelek a vagyonodból.

Paul elmosolyodott. – Jó. – mondta. – Fölszámítok érte heti tizenöt fontot. Az ugyanannyi, amennyit egy napszámos szokott itt kapni. Ezzel kvittek vagyunk. – Creasy szóra nyitotta a száját, de Paul fölemelte a kezét, és folytatta: – Ezen a nyáron senki emberfiát nem találhattam volna, aki olyan sokat megcsinál, mint te. Nem tréfálok. Egy szót se halljak többet!

Megfordult, visszament a többiek közé, és Creasynek nem volt mit tennie. Vállat vont, és követte.

Néhány perc múlva búcsút vett mindenkitől, és Nadiával az oldalán távozott.

Olyanok voltak, mint az ifjú szerelmesek, szerelmük hajnalán.

Nem érzett közöttük szomorúság. A teraszon ültek le, halat rendeltek. Megállapították, hogy finom ugyan, de Salvué sokkal jobb volt. Megittak egy üveg jéghideg soave-i bort, aztán még egyet. Creasy számára szívfájdítóvá tette az alkalmat az, hogy tudta, hogy reggel már a halál és pusztítás útjait-módjait fogja tervezgetni. Nadia viselkedése azonban vigaszt nyújtott. Creasy eddi aggódott, hogy mit fog hátrahagyni Gozón. Nem akart szomorú emlékeket magával vinni, és Nadia nem is adott okot rá. A lány viselkedése önállóságról és erőről árulkodott. Balzsam volt Creasy saját maga előtt is titkolt lelkiismeret furdalására. És Nadiának pontosan ez volt a szándéka.

Vacsora után átmentek a Barbarellába. Creasy el akart köszönni Censutól. A mixer nem engedte, hogy fizessenek az italért. – Ma az én vendégem – mondta szelíden mosolyogva.

Creasy megkérdezte Nadiát, van-e kedve táncolni, de a lány a fejét rázta. – Majdnem telihold van – mondta –, menjünk el, ússzunk egy utolsót! – Fölhajtották tehát az italukat, visszahajtottak a házhoz, és lementek az ösvényen az öbölhöz.

Összeölelkeztek a hűs vízben. A lány bőre sikamlós volt, mint a vizes üveg.

A lapos sziklán szeretkeztek. Creasy hanyatt feküdt, hogy ne a lányt nyomja az érdes kő; de ahogy Nadia rásimult, nem érzett mást, csak a lány meleg puhaságát. Lassan szeretkeztek, mint mindig, szenvedélyük lassan, egyenletesen hágott egyre magasabbra. Creasy fölnézett Nadia kicsiny mellére, ahogy nedvesen csillogott a holdfényben, ovális arcára, sötét szemére, ahogy összeszűkült a gyönyörtől. Aztán fölértek a csúcsra, a lány mélyen, torokhangon fölnyögött, térde gyöngéd satuba szorította a férfit.

Később Creasy beszélni kezdett. Nadia mozdulatlanul ült, átölelte térdeit, le nem vette róla a tekintetét.

Creasy elmondta, mit fog tenni, és miért. Leírta, milyen testi-lelki állapotban volt, amikor megérkezett Nápolyba. Hogyan szerezte a testőri munkát Guido és Elio. Beszélt az első napokról, arról, hogy szántszándékkal távol tartotta magától Pintát, és arról, hogy aztán lassan, de föltartóztathatatlanul hogyan közeledtek egymáshoz.

A férfi ékesszólóan beszélt. Életében először nem esett nehezére híven leírni az érzéseit. Lehet, hogy az éjszaka hangulata tette vagy az előbbi szeretkezés, vagy talán egyszerűen az, hogy szerette a nőt, aki olyan figyelmesen hallgatta most. Nem kellett keresgélnie a szavakat, hogy leírja, mit érzett, és mi történt.

Elmesélte a hegyek között töltött napot, amikor a keresztet kapta Pintától. Úgy írta le, mint élete legboldogabb, legtermészetesebb napját. A szavai nyomán életre kelt Pinta, és Nadia megértően bólintott, ahogy a férfi a kislány tudatosságáról, kíváncsiságáról, természetes életöröméről beszélt.

És az utolsó nap. Az emberrablás, Pinta kiáltása, ahogy Creasy ott feküdt a füvön, és Pinta a nevét kiáltotta. Ahogy magához tért a kórházban, amikor nem tudta, életben marad-e, de minden porcikájával akarta, és mindig a fülében csengett az utolsó kiáltás, a féltő aggodalom a kislányhangban.

Aztán, ahogy Guido elmondta, hogy Pinta meghalt. És mit csináltak vele a halála előtt.

A férfi elhallgatott, és csönd telepedett az aprócska öbölre. Hosszú idő telt el, amíg Nadia megszólalt. A férfi szavai után lehajtotta fejét a térdére, vizes, fekete haja leért majdnem a kőre. Amikor fölnézett, a férfi látta, hogy könnyek csillognak a szemében a sápadt fényben.

– Nem azért sírok, mert elmégy, Creasy. Megfogadtam, hogy azért nem fogok sírni – amíg itt vagy, nem... – Halk hangja megremegett. – Pintáért sírok. Megismertem. Életre keltetted, amikor róla beszéltél, ismertem, mintha a saját gyermekem lett volna, és amikor a haláláról beszéltél, láttam azt is... érte sírok.

Nadia szavai vigaszt nyújtottak Creasynek. A lány meg tudta érteni, miért kell elmennie, annak ellenére, hogy szereti.

– Szeretlek, Nadia.

A lány feje még följebb emelkedett. – tudom. Nem számítottam rá, hogy hallani is fogom.

– Nem is akartam mondani.

– Hát akkor?

– Nem is tudom. Talán, mert Pintáról beszélgettünk, meg az őszinteségről, és azt akartam, hogy tudjad, mielőtt elmegyek... még ha nincs is értelme.

– Dehogy nincs, Creasy! – Nadia folytatni akarta. El akart mondani a férfinak mindent. De ezt is megfogadta, mint a sírást. Fölállt, kinézett a holdfényben fürdő tengerre.

– Mennyi esélyed van rá, hogy túléled? – kérdezte.

– Nagyon kicsi – mondta színtelen hangon a férfi.

– De ha életben maradsz, visszajössz ide, hozzám? – Creasy felé fordult. A férfi is fölállt.

– Igen. De ne várj rám. Nem akarok öngyilkos lenni; amíg egy százaléknyi esély van, még nem öngyilkosság – de körülbelül annyi az esélyem, Nadia. – Feléje lépett, átölelte. – Úgyhogy ne várj rám.

– Csak tudni akartam – mondta a lány. Megcsókolta, szenvedélyesen, keményen. – Eredj, Creasy! – Indulat csengett a hangjában. – Eredj, öld meg őket! Egytől egyig... megérdemlik! Gyűlölöm őket, ugyanúgy, ahogy te gyűlölöd őket. – Megragadta a férfit, érezte az erejét, belemarkol a kemény izomba a vállán, a hátán. – Ne aggódj miattam. Ne gondolj rám. Csak rájuk gondolj, és arra, amit tettek! – Ott csengett a hangjában a gyűlölet, a férfi érezte, szinte magába tudta szívni.

– Minden reggel el fogok menni anyámmal a templomba. Imádkozni fogok... imádkozni azért, hogy öld meg őket... és nem fogom meggyónni. Csak imádkozom... és ha meghaltál, vagy visszajöttél, akkor majd meggyónom!

Felöltöztek, visszakaptattak a házhoz. A lány szavai és érzelmei nagy hatással voltak Creasyre. Volt mögöttük valami, amit nem értett, valami, ami rejtve maradt előtte. De az, ahogy Nadia érzett, ahogy viszonyult az eljövendő küzdelemhez, ahogy azonosult vele, megnyugtatta Creasy lelkét, megtisztította, hogy most már nem maradt benne más, csak az elhatározás.

Nadia nem akart újra szeretkezni. Nem akart aludni sem. Már csak pár óra volt hajnalig. Feküdt a férfi mellett az ágyban, a fejét a mellére támasztotta, hallgatta egyenletes légzését. Pirkadatkor óvatosan kibontakozott Creasy öleléséből, fölkelt, összeszedte a férfi holmiját, becsomagolt az útitáskába. Legfölülre tette a magnetofont. A fél tucat kazetta az egyik zsebbe került. Aztán halvány mosollyal az ajkán újra előszedte őket, kikeresett egyet, és betette a magnetofonba, lejátszásra készen.

Aztán lement a konyhába, elkészítette a reggelit, megfőzte a kávét, és fölvitte a tálcát.

Creasynek az első komppal kellett átmennie máltára. Joey berakta az útitáskát a Land Roverbe, beült a volán mögé. Laura átölelte Creasyt, arcon csókolta, és sok szerencsét kívánt. A férfi magához szorította, és megköszönte, hogy segített megerősödnie.

Aztán kezet rázott Paullal.

– Minden rendben, Paul?

– Minden rendben, Creasy!

Nadia úgy döntött, hogy nem megy le vele a komphoz. Odalépett hozzá, lábujjhegyre állt, szájon csókolta, szerencsét kívánt, majd visszament a szülei mellé. A Land Rover elindult az úton. Nadia arca kifejezéstelen volt. Félóra múlva kiment a ház elé, nézte, hogy a Melitaland kifordul a kikötőből. Tudta, hogy Creasy a kormányosfülkében van Victorral és Michelével. Ahogy a komp elhagyta a kikötő bejáratát, Nadia látta, hogy Creasy kimegy a hídra, fölnéz a dombra, feléje, és integet. A lány visszaintett, aztán ott állt addig, amíg a komp el nem fordult, hogy elhaladjon Comino mellett. Ahogy Creasy eltűnt a szeme elől, bement a konyhába, hogy segítsen az anyjának. Laura nemigen értette a dolgot, mert a gozóiak könnyen és szélsőségesen szokták kifejezésre juttatni az érzelmeiket, a lány arcán azonban semmilyen érzelem nem látszott.

Este Nadia elment a parti úton Ramláig, megállt egy dombtetőn, onnan nézte, ahogy a messzeségben kibújik a fehér hajó a Nagykikötőből, és elindul észak felé. Salvu, aki a völgyben a földjén dolgozott, látta a tenger felé bámuló lányt, és már éppen oda akart kiáltani neki, amikor követte a pillantását, meglátta a hajót, és szó nélkül folytatta a munkáját.

Nadia megvárta, amíg a hajó eltűnt a láthatáron, a párában, aztán megfordult, lassan visszabaktatott a tanyaházhoz. Fölment a lakrészbe, amely addig kettőjüké volt, levetkőzött, és bebújt az ágyba. Odahúzta maga mellé a férfi párnáját, odaölelte a hasához.

Aztán sírt késő éjszakáig.

Harmadik könyv