Globusz^® Publishing 

A legény alacsony volt, zömök, és terepszínű álcaruhát viselt. A mellén hevederekről kézigránátok és egy kis adó-vevő lógott, a kezében Sterling-géppisztolyt fogott. Nekidőlt a kőfalnak, lihegett az eszeveszett futás után, amellyel nyílt terepen át elérte az emeletes házat.

Kifújta magát. A sarok felé óvakodott. Tudta, hogy mögötte hosszú, ablaktalan folyosó van, annak végéből pedig lépcső vezet föl az emeletre. Összehúzta magát, meggörnyedve kirontott a folyosóra, ujja ráfeszült a ravaszra. A Sterling szaggatott ropogása visszhangzott az épületben.

Creasy a lépcső aljánál állt, figyelte, ahogy közeledik, egyetlen részlet sem kerülte el a szemét.

A katona bakancsának gumitalpa megcsikordult, ahogy a lépcsőnél megtorpant, és megint a falhoz lapult. A padlón csörrent az üres tár, új kattant a helyébe. A szájához emelte az adó-vevőt. – Fölmegyek – szólt bele, aztán egy pillantást vetett Creasyre, és fölrohant a lépcsőn. Creasy követte. Újabb fegyverropogás ütötte meg a fülét, majd gránátok robbanása az épület túlsó végéből.

Kilódultak a köves talajú kertbe mind a tizenöten. Mindegyiken terepszínű egyenruha volt, izgatottan beszélgettek. George zárta be a sort. Odaterelte őket az alacsony falhoz, és azt mondta, üljenek le. A gyakorlat öt percig tartott, de a megbeszélés egy óráig. George végigvette velük a támadás minden részletét, itt bírált, ott dicsért. Előttük állt, az oldalán Creasyvel. A különítmény élénk hangulatban volt; ez volt az első igazán nagyszabású gyakorlatuk, a zaj és az izgalom feldobta őket.

George befejezte a mondandóját. Creasyhez fordult. – Van valami megjegyzésed?

Creasy előre lépett, a katonák várakozón elnémultak.

– Egészében véve jó volt – mondta. Az arcokon mosoly terült szét.

– De valóságos akcióban a társaság fele halott lenne, vagy sebesült. – A mosolyok eltűntek.

Creasy rámutatott az alacsony, zömök katonára.

– Grazio, te a falhoz lapulva mentél végig a folyosón. Egy kőfalhoz lapulva! Úgy csak közelebb kerülsz a visszapattanó golyókhoz. Eleget hallottad már – mindig maradj középen! Védtelenebbnek érzed magad, de biztonságosabb. A sarkon meggörnyedve bújtál elő, de aztán rögtön fölegyenesedtél, és derékmagasságba lőttél. Mindig lejjebb lőjél! Az ellenség lefekhet a padlóra, de föl nem röpülhet. Az ilyen kő- vagy téglaépületben használd ki a visszapattanó golyók előnyeit te is!

Grazio elszontyolodva bólintott, de Creasy folytatta.

– Ha a helyemben egy terrorista van, te már nem élnél. És még egy. A tárcseréd lassú volt. Nagyon lassú. Az a kritikus pillanat, akkor vagy a legsebezhetőbb! Addig kell gyakorolnod, amíg már sajognak az ujjaid. Amíg már nem is figyelsz oda. – A tekintete végigfutott az ülő katonák során. – Ez mindenkire vonatkozik – tessék gyakorolni! Azon múlik, hogy életben maradtok-e. Nem lesz időtök ügyetlenkedni. Egy magasabb, tömött fekete bajuszos férfira mutatott.

– Domi, te követted Charlie-t a 2-es szobába. Kint kellett volna maradnod a folyosón, figyelni a 3-as és 4-es szoba bejáratát. Nem kellettetek mind a ketten odabent. Nem hálószoba volt. Nem lányok vártak rátok!

A csapaton nevetés hullámzott át. Domi közismert nőcsábász volt.

Creasy folytatta, értékelte a különítmény csaknem minden tagjának a teljesítményét. George magában elképedt azon, hogy mennyi mindent, és milyen mélységben figyelt meg Creasy. Észrevette, hogy Creasy modora is megváltozott, amikor kiképzőként állt a fiúk elé. Nyoma sem volt a szűkszavúságának. Világosan, érthetően, pattogósan beszélt. George azt is látta, hogy a katonák odafigyeltek rá, szinte itták a szavait. Creasyből a hatalmas gyakorlat megfellebbezhetetlensége érzett. Korábban látták, hogyan cserélte ki a tárat egy Sterlingben. Csak egy villanást láttak, a géppisztoly ropogása szinte alig hallgatott el. Látták lőni pisztollyal, puskával, géppisztollyal, látták, hogy olyan biztonsággal szedi szét és rakja össze a fegyvereket, ahogy ők késsel-villával bánnak. És mindnyájan gyakoroltak vele közelharcot. Elképesztette őket a gyorsasága és a reflexei. Valamennyien huszonéves, edzett, erős fiatalemberek voltak, és tudták, hogy a sokkal idősebb Creasy akármelyiküket legyőzhette volna, ha komolyra fordul a küzdelem. Így hát odafigyeltek rá.

Ezzel fejezte be: ahhoz képest, hogy az első gyakorlatukat hajtották végre, mindannyian jól szerepeltek. Megdicsérte őket, mert gyorsan hajtották végre a kezdeti rohamot, és nem tétováztak odabent, az épületben sem.

– De ne is ácsorogjatok soha! – mondta. – Mindig mozogni kell. Mozogni és figyelni. Ti is tudjátok, milyen könnyű eltalálni egy mozdulatlan célpontot. Tehát húzódjatok le, mindig mozogjatok, és mindig figyeljetek!

Hátralépett, aztán George szólt még néhány szót, és oszolj-t vezényelt.

Creasyt szándékosan kihagyták az akció előkészületeiből. George elfogulatlan véleményt akart hallani. Most félrevonta Creasyt, és azt kérdezte: – Mi a véleményed az általános taktikáról?

Creasy megállt, szemügyre vette az épületet, eltűnődött. A forgatókönyv szerint négy terrorista bevette magát az épületbe, túszok nélkül, feltehetően az emeleten. Nem sikerült rábeszélni őket, hogy jöjjenek ki, és adják meg magukat, úgyhogy a különítmény parancsot kapott az épület megrohamozására.

– Nem volt egyensúlyban – mondta végül Creasy. – Öt embered állt kint, tízet küldtél be. Jobb lett volna fordítva. Először azért, mert ha túl sokan vannak egy rohamosztagban, egymást zavarják, másodszor azért, mert ha megindul a roham, a terroristák minden valószínűség szerint kitörnek, még hozzá több irányban. – Fölmutatott az emeleti ablakokra. – Kiugorhattak volna... nincs olyan magasan.

Enyhített a kritika élén: – A behatolás módszere és iránya jó volt. Tetszett az ötlet, hogy behajtottatok a teherkocsival a déli szárny ablakai alá. A bejárat felőli elterelő akció meggyőző volt, és jól időzítettétek.

George vállára tette a kezét.

– Ötletesen volt felépítve az egész, de ajánlom, hogy kevésbé hagyatkozzatok az adó-vevőkre. Olyankor hasznosak, amikor figyelni kell a célpontokat; de a rohamozók ne vacakoljanak velük, legföljebb, ha elakadnak. Lelassítja őket, hogy jelentik minden mozdulatukat. Mindannyian tudják, mi a dolguk, megtanulták, hogy önállóan döntsenek – hagyni kell őket! – Elmosolyodott. – egészében véve jó volt, George. Különösen első próbálkozásnak.

George szemlátomást örült a dicséretnek.

– Köszönöm – mondta. – Egy hónapra kaptam meg az épületet. Még két gyakorlatot hajtunk végre benne, jövő héten pedig az Air Malta kölcsönadja az egyik Boeing-ját néhány órára, hogy elpróbáljuk egy géprablási kísérlet meghiúsítását.

A csapat közben egy rendőrségi Land Rover faránál gyűlt össze, ahonnan jégbehűtött sörösüvegek kerültek elő. Creasy és George odament hozzájuk. Körbeálltak, iszogattak. Egyszerre George tettetett szigorral rászólt Creasyre.

– Jut is eszembe! Úgy tudtam, Máltán nem tervezel akciót!

Creasy egy pillanatig hökkenten hallgatott, aztán megértette. Úgy tett, mint akinek sejtelme sincs róla, miről van szó. – Az istenért George, hisz én csak a nagybátyádnak segítek a ház körül...

A tizenöt legény mosolyogva fülelt. George is mosolygott.

– Nem arra gondoltam, Creasy, te is tudod. De jól tetted; megspóroltál nekünk egy kis munkát, és megakadályoztál egy igazságtalanságot.

Az eset, amiről beszélt, néhány nappal korábban történt.

Elkezdődött a lampuki-fogás időszaka. A lampuki volt a máltaiak kedvenc hajfajtája. Egy este Creasy levitte Nadiát Mgarr-ba, hogy közvetlenül a halászoktól vegyen az első fogásból. A tarkabarka halászbárkák még kint voltak a cominói csatornában, Creasy otthagyta Nadiát, hogy várja meg őket a parton, ő pedig addig fölkaptatott a Gleneagles-be egy italra.

A pultnál kis csoport álldogált: Michele, Victor, Tony, Sam és Shreik. A csoport szétnyílt, maguk közé engedték Creasyt, Sam töltött neki egy sört, aztán folytatták a beszélgetést. Szokatlanul komolyak voltak, és Creasy érdeklődéssel hallgatta őket.

A problémáik középpontjában egy Benny nevű gozói illető állt, csúfnevén a „Tetovált“ – mindkét vaskos karját beborították a tetoválások. Benny hatalmas termetű legény volt, nagyon erős, a külseje, pedig mint egy gorilláé. Gozói születésű volt, de hosszabb időt töltött a nagyobbik szigeten. Creasy már korábban hallott róla néhány történetet. Az egyik az előző választással volt kapcsolatos. Egy politikus megígérte Bennynek, hogy ha segítségére lesz a választások során, az új kormány beiktatása után zsíros álláshoz juttatja. A hiszékeny Benny időt és fáradtságot nem kímélve serénykedett, és miután a politikust megválasztották, megjelent a hivatalában, hogy hol a megígért állás. Órákig várakoztatták, aztán egy titkárnő közölte vele, hogy a politikus nem emlékszik semmiféle állásígéretre, és nem ér rá fogadni Bennyt. Benny bosszúsan félrelökte a titkárnőt, és benyitott az irodába. A politikus azonban előrelátóan kulcsra zárta az ajtót. Benny erre megdühödött, és betörte. A politikus elmenekült az ablakon át, hálát adva a sorsnak, hogy a földszinten volt az irodája. Szép iroda volt, akkor tapétázták ki, újonnan bútorozták be. Benny az irodán töltötte ki a dühét. Amikor a rendőrség odaért, még mindig hallatszott bentről a recsegés-ropogás.

Egyik rendőrnek sem akaródzott bemenni, hogy letartóztassa Bennyt, aki már hírnevet szerzett magának. Két farkaskutyát vittek magukkal, és megafonon át felszólították Bennyt, hogy szépen, békésen jöjjön ki, különben beküldik a kutyákat. Egy pillanatra csönd lett, aztán folytatódott a pusztítás odabent. Beküldték a kutyákat. Fél perc múlva a kutyák már kint is voltak – az ablakon át, törött nyakkal.

Bennynek szerencséje volt. A bíró nem volt állatbarát, sem annak a politikusnak a párthíve. Benny csak három hónapot kapott.

Legutoljára hat hónappal korábban gyűlt meg a baja a törvénnyel. Ideiglenesen munkát kapott Vallettában, egy Strait Street-i kocsmában, mint „rendfenntartó“. Az utca, amelyet csak „sikátor“-ként emlegettek, több nemzedéken át a tengerészek kedvenc tartózkodási helye volt, de miután a brit haditengerészeti bázis megszűnt, nehéz idők jártak rá. Csak néhány kocsma maradt meg, és ezek egyike-másika lett a találkozóhelye Málta kicsiny, de elszánt alvilágának. Bennynek is megvoltak köztük a maga ellenségei, és egy este a „rendfenntartás“ során hosszú időre kórházba juttatta kettőjüket.

Ezúttal egyévi börtönt kapott ugyanattól a bírótól, hat hónapra felfüggesztve. Nehogy újra kísértésbe essék, Benny hazajött Gozóra, hogy viszonylagos elszigeteltségben töltse el a hat hónapot.

Gyakran eljárt a Gleneagles-be, és többször eliszogatott Creasyvel is. A helybéliek között népszerűségnek örvendett. Barátságos volt, és mindig szívesen segített partra húzni egy csónakot, kifesteni egy házat, vagy ráijeszteni egy hepciáskodó idegenre.

Creasy is kedvelte. Egy alkalommal Benny egy nővel jött be, egy festett szőke, spicces turistával, aki szemlátomást el volt ragadtatva a nagy, erős, kemény legénytől. A nő kétszer feldöntötte Creasy poharát, másodszor akkor, amikor Benny kiment vécére.

Creasy mérgesen rászólt.

– Véletlen volt – mondta sértődötten a nő. – Hogy mer velem ilyen hangon beszélni?

Amikor Benny visszajött, nyafogni kezdett, hogy Creasy sértegette.

– Nagy csönd lett a helyiségben. Benny kérdőn nézett Creasyre.

– Össze akar ugrasztani minket – magyarázta Creasy, és beszámolt a pohárdöntögetésről.

Benny bólintott, a szemével intett Tonynak, és két újabb ital jelent meg a pulton.

– Mi van, félsz tőle? – kérdezte megvetően a nő.

Benny megrázta a fejét. – Nem, és ő sem fél tőlem. Most pedig fogd be a szád, vagy tűnj el.

Creasy tehát kedvelte Bennyt, és együttérzéssel hallgatta, hogy milyen nehézségei vannak.

A körülállók szavaiból kiderült, hogy a fölfüggesztett ítélet hathónapos próbaideje néhány napon belül jár le. Ha Benny addig rossz fát tesz a tűzre, le kell ülnie a teljes évet a börtönben. Ez szöget ütött néhány máltai ellenségének a fejébe. A komp előző útján Victor észrevett közülük kettőt a cirkewwai révnél. Ott állt az autójuk a többi között, vártak a gozói kompra. Victor úgy rendezte el a kocsikat, hogy ők már ne férjenek föl. A következő fordulónál azonban ők következnek elsőnek. A pultnál álló kis csoportban arról folyt a szó, hogy mit lehetne tenni. Tudták, hogy aznap délután Benny Marsalfornban van a kocsmában, de hiába szóltak volna neki, hogy húzza meg magát. A büszkesége nem engedte volna. A rendőrséget is hiába tájékoztatták volna arról, hogy mi van készülőben. Nyilvánvaló volt, hogy Benny két ellensége azért jön, hogy verekedést provokáljon ki, de kivárhatták a megfelelő alkalmat, és Bennyt nem kellett volna sokáig ingerelni. Tépelődtek, keresték a megoldást, csak Creasy hallgatott. Ő saját magával vitatkozott. Nem akart belekeveredni semmibe; máskor sem szokott beleavatkozni mások csetepatéiba. Nem őrá tartozott. De hat hete élt ebben a közösségben, és befogadták maguk közé. Ezek az emberek jók voltak hozzá. A gondjaik bizonyos mértékig az ő gondjai is voltak. És kedvelte Bennyt.

Így hát, amikor Victor az órájára nézett, és kijelentette, hogy most már indulnia kell, Creasy megkérte Tonyt, szóljon valakinek, hogy vigye haza Nadiát. – Elkísérem Victort – mondta –, kell egy kis friss levegő.

A kormányosfülkében állt Victor mellett, amikor a komp kikötött a cirkewwai mólónál.

– Az ott a kocsijuk – mondta Victor. – A sor elején.

Egy régi, nagy Dodge volt, vörös-fehér lakkozású, az oldalán krómozott díszlécek, a hűtőrácsán ágaskodó csődör.

– Ezek mind ilyen kocsikkal járnak – mondta Victor. – Vigyázz magadra, Uomo. Kemény gyerek ez a kettő!

Creasy bólintott. – Mikor indultok visszafelé?

– Félóra múlva.

Creasy kinyitotta a kormányosfülke ajtaját.

– Ha nem érek ide időben, majd a következő fordulónál találkozunk – ne várjatok!

A kocsik elindultak lefelé a kompról. Victor előrehajolt, úgy nézte Creasyt, amint kiválasztotta az alkalmas pillanatot, átment a kocsik előtt, lelépett a kompról. Nyugodt léptekkel odament a várakozó autósorhoz. Amikor a Dodge mellé ért, hirtelen megállt, egyetlen mozdulattal fölrántotta a hátsó ajtót, beszállt, becsapta maga mögött.

A Dodge himbálózni kezdett puha rugózásán. Fentről a kormányosfülkéből Victor nem látott a kocsi belsejébe. Elrohant a híd szélére, de onnan sem látott semmit. Aztán megállt a himbálózás. Victor hallotta, hogy a Dodge motorja felmordul. A kocsi egészen lassan kiállt a sorból, ráfordult a mólótól elvezető útra, majd másfél kilométerrel távolabb eltűnt a kanyar mögött.

Félóra múlva már minden kocsi fönn sorakozott a kompon. Egy matróz fölnézett a kormányosfülke irányába, várta a jelet, hogy föl lehet húzni a feljáróhidat.

– Várj! – kiáltott le Victor. Meglátta a Dodge-ot.

A kocsi oldalvást állt meg a feljáróhíd előtt. Creasy kiszállt a hátsó ülésről, fölment a kompra. A Dodge elindult visszafelé, Valletta irányába.

– Mi történt? – kérdezte Victor mohó kíváncsisággal, amikor Creasy megjelent a kormányosfülke ajtajában.

Creasy megrántotta a vállát. – Úgy döntöttek, hogy ezen a nyáron nem keresik föl Gozót.

Victor érezte a hangjából, hogy hiába kérdezne többet. Szótlanul mentek vissza Mgarr-ba.

* * *

– Te mindenről tudsz, ami ezen a szigeten történik? – kérdezte Creasy.

George bólintott. – Nagyjából. Mit műveltél azzal a kettővel?

– Elbeszélgettünk. – Creasy témát próbált változtatni. – Mikor lesz a következő gyakorlat?

George elvigyorodott. – Egy hét múlva, ilyenkor. Nem akármilyen beszélgetés lehetett. Három napja az orrukat sem dugták elő.

– Jó útra tértek – morogta Creasy. Odafordult az egyik szélesen mosolygó férfihoz. – Grazio, mehetünk?

Paul Land Roverje javítás alatt volt, és Creasy reggel stoppal ment be Vallettába, Grazio megígérte, hogy visszaviszi Cirkewwáig.

Miközben végighajtottak a kanyargós part menti úton, Grazio megpróbált beszélgetést kezdeményezni Creasyvel, de hamarosan föladta. Creasy szemlátomást elmélkedő kedvében volt. Tulajdonképpen a közeledő indulása járt a fejében. Még két hét, állapította meg, és készen áll. A távozás gondolata vegyes érzelmeket ébresztett benne. Most, ahogy a teste egyre erősebb és ügyesebb lett, hajtani kezdte a türelmetlenség, hogy akcióba lépjen. A fölkészülés hosszú volt, és nehéz, csak azért bírta ki, mert előtte lebegett a célja. Most már kis híján készen állt, és a gondolatai előreszaladtak, a stratégiája körül forogtak, a nehézségeket próbálták kitapogatni. A gondolkodás már előbbre járt, mint a teste – várta, hogy az utolérje. Két hét múlva találkoznak, gondolta.

Nadia pedig... ő volt a másik érzelem. Nadia és ez a gozói élet. A távozás végleges lesz. Ezt valahogy előre érezte. És szerelmes volt Nadiába. Amikor ezt először bevallotta önmagának, olyan volt, mint valami testi megrázkódtatás.

Az első éjszaka után a lány átvitte ruháit Creasy lakrészébe. Creasy tudomásul vette. Egy hónap, gondolta, ennyi az egész. Hát legyen; ő figyelmeztette Nadiát. De csak néhány napba telt... A férfi egyszer hajnalban fölébredt. A nap meglágyította az alvó Nadia arcát. Komoly volt és védtelen; és Creasy szerelmes volt bele. Nadia azt mondta, az asszonya lesz, és ez alatt a néhány rövid nap alatt megmutatta, mire gondolt. Teljes volt a dolog, de nem fojtogató. Nadia valami természetes bölcsességgel úgy tudott jelen lenni, mintha a tartozéka lett volna. Az első nap után többet nem beszéltek a szerelemről. Nem akaszkodott rá Creasyre, nem érzelgősködött. Egyensúlyba hozta a szenvedélyt és a praktikumot. Kialakította mindennapi szokásaikat.

Hajnalban nesztelenül kisurrant, lement a konyhába, főzött egy kávét. Mire visszament, Creasy már mindig fönt volt, a reggeli tornagyakorlatait végezte. Nadia addig leült az ágyra, komoly arccal nézte, ahogy a férfi gyötörte a testét. Aztán Creasy is leült mellé az ágyra, és megitta a kávéját. Hajnalban csöndesek szoktak lenni. Alig szólaltak meg. Aztán Creasy elment futni – most már 7-8 kilométereket, s amikor végzett, lent az öbölnél már várta a lány hideg sörrel és törölközővel. Utána Creasy átúszott Cominóra, és vissza. Most már nem zavarta az árapály. Félórát heverésztek a lapos sziklán, élvezték a napsütést, aztán fölkaptattak a házhoz. Hallgatólagos megegyezéssel Nadia anyja fölhagyott azzal, hogy reggelit készítsen Creasynek. Nadia sütötte meg a sonkás rántottát, ő tálalta Creasy elé, olyan meghitt természetességgel, mintha hosszú ideje megszokta volna. Később Creasy kiment a földekre, és végigdolgozta a napot Paullal és Joey-val.

Az esték Nadia számára különleges alkalmak voltak. Megint az öbölnél találkoztak Creasyvel, úsztak egyet, aztán elbeszélgettek. Nem nagyfontosságú dolgokról; de maga a beszélgetés megerősítette az érzéseiket – az érintkezés érzését –, kimondott elkötelezettség nélkül. Az együttlét oldott meghittsége, kettesben... A lány nézte a férfi mosolyát, ahogy néha tréfálkozott. Fölfedezte a férfi fanyar, kissé cinikus humorát. Creasy fölfedezett egy nőt, egy mélységesen intelligens és titokzatosan erotikus nőt. Azt a nőt, aki ki tudta tölteni az életét anélkül, hogy korlátozta volna. Vacsora után gyakran elmentek szórakozni. Először csak Nadia kedvéért. Creasy úgy érezte, hogy a lány vágyik erre. Azt akarta, hogy együtt lássák őket az emberek. Szüksége volt rá, hogy tudtára adja a közösségnek, hogy ő Creasy asszonya, és nem szégyelli. Rendszerint először a Gleneagles-be tértek be fölhajtani egy pohárral. Creasy letelepedett a sarokban a padra, a szokásos csődület közepébe, és a legtöbbször csak hallgatta a társalgást, az ugratásokat és a visszavágásokat.

Nadia mellé ült, átölelte a derekát – az egész viselkedésével éreztette, hogy a férfi az övé. Senki sem tett rá megjegyzést. Shreik szemében, Benny, Tony, Sam meg az összes többiek szemében ez valahogy így volt rendjén: a Schembri lány és Uomo. Így volt helyénvaló.

Furcsa módon az egyetlen, aki nem hagyta szó nélkül a dolgot, Joey volt. Miután Nadia áthurcolkodott Creasy lakrészébe, másnap Creasy segített Joey-nak a hagymás zsákokat fölrakni az utánfutóra. Joey egy jó ideig egy szót sem szólt, szemlátomást nagyon foglalkoztatta valami. Hirtelen megszólalt: – Ami Nadiát illeti... – Nagyon komoly volt a hangja. – A fivére vagyok... na szóval tudom, mi folyik. Nem szeretném, ha félreértenél.

Creasy csak állt mellette, félmeztelenül, hatalmasan. – Hogyan? – kérdezte halkan.

Joey kereste a szavakat. – Hát... általában ha az embernek elcsábítják a nővérét a tulajdon házában, nem hagyja annyiban. – Zavart volt és kissé dacos.

– Nem csábítottam el a nővéredet – mondta kurtán Creasy.

– Tudom. – Joey föllódított egy zsákot az utánfutóra, aztán visszafordult. – Csak nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy nem védeném meg a nővérem becsületét. Ha elcsábítottad volna, vagy bármi rosszat tettél volna neki, meggyűlt volna velem a bajod. Akármilyen kemény fickó vagy.

Creasy elmosolyodott. – Tudom. Nem fogok rosszat tenni vele... szándékosan nem. Ha rajtam múlik...

Csöndben dolgoztak tovább, aztán Joey elmosolyodott, ahogy eszébe jutott valami, és megszólalt: – Különben is, próbáltam volna beleszólni! Nadia a serpenyővel verte volna szét a fejemet!

Creasy magához tért gondolataiból, ahogy lezötykölődtek a domboldalon Cirkewwába, és megálltak a mólón. Kiszállt, odaszólt a másiknak: – Köszönöm, Grazio. Egy hét múlva találkozunk – és gyakorold azt a tárcserét!

Grazio szélesen elmosolyodott. – Tudom... amíg már sajognak az ujjaim!

Creasy a kormányosfülkében tette meg az utat Gozóra. Michele volt szolgálatban. Salvu végre megfogta a sokat emlegetett halat, mondta, egy nagy aranyosfejűt.

– Egész délután ott volt az öreg a Gleneagles-ben, rád vár! Ha nem indul el onnan gyorsan, nem hogy megfőzni, de megtálalni sem lesz képes!

Salvu azonban jól tartotta magát. Széles bőröve lazábban állt a derekán, sőt még az inge ujját is kigombolta. De talpon volt. A kocsmában nagy volt a nyüzsgés, lárma. Tony és Sam keményen dolgozott. Joey a sarokban tanyázott Nadiával, onnan integetett Creasynek.

– Érted jöttünk! Kész a Land Rover!

Creasy átfurakodott a tömegen, és hirtelen tudatára ébredt, mennyire hiányozni fog neki mindez. Shreik éppen nagy beszélgetésbe merült Bennyvel. Fölnéztek, fölharsant a szokásos üdvözlés.

– Minden rendben, Uomo?

– Minden rendben, Shreik?

– Minden rendben, Benny?

– Minden rendben!

Salvu odafurakodott Creasyhez, a kezébe nyomott egy sört.

– Ma vacsorázunk, Uomo! Végre elkaptam!

– Ugyanazt, Salvu?

Az öreg elmosolyodott. – Ugyanazt bizony. Azt a csibészt, amelyik egy hónapja megpattant!

– Honnét tudja? – kérdezte Creasy komolyan.

A mosoly vigyorrá szélesedett. – Onnét, hogy amikor behúztam, rám nézett, és azt mondta: „Az istenit! Már megint maga?“

– Istenkáromló egy hal – mondta Creasy, visszafojtva a nevetést.

Salvu bólintott. – Ne féljen, meggyónok helyette is vasárnap. Ma este pedig vezekelni fog – a sütő pokoltüzében! – Az öreg az állával Nadia felé bökött. – Hozza magával a babáját is! Nyolcra. Legalább lesz majd, aki hazatámogatja.

Varázslatos este volt. Üldögéltek az öreg Salvu öreg tanyaházának boltozatos konyhájában, iszogatták erős borát, elnézték, ahogy előkészíti a halat a sütéshez. A tanyaház a tizenhatodik században épült, és a fekete vastűzhely úgy festett, mintha az is korabeli lett volna. A halat Salvu már hajnalban kicsontozta, és egész nap borban meg citromlében pácolódott. Salvu zöldfűszereket szórt rá különféle jeltelen csuprokból, mindegyiket megszaglászta, közben dünnyögött magában, mint valami vén varázsló. Aztán minden eltűnt a sütőben, az öreg pedig leült velük szemben az asztalhoz.

– Negyven perc – mondta, és rákacsintott Nadiára. – Addig gyorsan hörpinthetünk egyet. – Bort töltött.

A mennyezetbe erősített kampóról madárkalitka függött. A fülemüle szundikált, vagy megilletődött a ritka társaságtól.

– Kövér az a madár – jegyezte meg Creasy. – Túl sok szöcskét ad neki.

– Igaza van – hagyta rá Salvu. – Testmozgás kéne neki. Amikor legközelebb futni megy, vigye magával.

– Vagy ússz át vele Cominóra – javasolta Nadia. – Tanuljon meg szöcskét fogni magának!

Salvu aggodalmasan rázta a fejét. – Azt hinné magáról, hogy kacsa, és mindennap halat követelne.

Aztán végre elkészült a hal. Csoda finom volt, puha, fűszeres ízű. Salvu maga termesztette zöldségeket kínált mellé, és a sütőben meglangyosított házikenyeret.

Creasy és Nadia szótlanul evett, közben Salvu, akinek a nyelvét megoldotta a bor, a régi szép időkről mesélt. Nadia nagy mulatságára és időnként tettetett fölháborodására beszámolt egy-két régi gozói botrányról.

– Meglepődne, ha tudná, mi minden zajlik a felszín alatt – mondta egy kacsintás kíséretében Creasynek. – Vegyük csak például Nadia apai nagyapját. Nagy kujon volt az!

– Micsoda szája van, maga vénség! – förmedt rá Nadia. – Hogy merészel így beszélni szegény nagyapámról? Húsz éve már, hogy meghalt, Isten nyugosztalja!

– Így igaz – hagyta rá Salvu –, és bizony sok női könny hullott azon a napon!

Aztán elmesélte Nadia nagyapjának néhány nagy kalandját. – Vigyázzon ám a lánnyal! – intette Creasyt. – A nagyapja vére van benne – szemmel kell tartani!

Csípős, borsos sajttal fejezték be a vacsorát.

– Jól csúszik rá az ital – mondta Salvu, közben kitöltötte a kancsóból a maradék bort Creasy poharába. Egy pillanatra kiment, aztán színültig telt kancsóval tért vissza.

Jóval éjfél után indultak haza.

– Van egy kínai mondás – mondta Creasy az öregnek az ajtóban. – „Úgy kormányozd az országot, ahogy elkészítenél egy halacskát.“ Magának miniszterelnöknek kéne lennie, Salvu.

– Így igaz, de akkor nem lenne időm horgászni – mondta az öreg mosolyogva, és nekidőlt az ajtófélfának.

Amennyi bort megivott, kész csoda volt, hogy egyáltalán megállt a lábán.

Creasy is érezte az italt, és noha Nadiának támogatnia nem kellett, időnként el-elkapta a karját, ahogy csetlett-botlott az ösvényen.

Reggel másnapos volt, hónapok óta először. – Ma nincs edzés – mondta Nadia, ahogy letette a kávés tálcát az ágyára.

A férfi zavaros tekintettel rámeredt, aztán fölkelt, és kiment a fürdőszobába. Nadia hallotta a zuhany csobogását, majd néhány perccel később megjelent Creasy, törülközővel a dereka körül, és elkezdte a reggeli tornáját.

Nadia csak ült az ágyon, és nézte. Semmi sem lassítja le, gondolta. Főzök rá, szeretkezem vele, tegnap éjjel még ágyba is dugtam, de akármit teszek, nem állíthatom meg.

Ezt néhány perc múlva Creasy is megerősítette. Az ágyon ült Nadia mellett, a kávéját itta, amikor megszólalt.

– Nadia, körülbelül tíz nap múlva elmegyek. – Halkan beszélt, nem nézett közben a lányra. – Marseille-be indulok. Ma utánanézek, mikor megy hajó.

– Bízd rám – mondta szenvtelen hangon a lány. – Az egyik barátnőm egy utazási irodában dolgozik Vallettában. Majd fölhívom. Azt hiszem, hetente egyszer megy egy hajó – a Toletala.

Másnap megérkezett Guido levele. Creasy fölvitte a szobájába, és alaposan szemügyre vette a borítékot. Valaki fölnyitotta, aztán visszaragasztotta, de a hátrész nem pontosan az eredeti helyére került vissza. Creasy sokáig csak ült, és gondolkodott, kezében a levéllel. Aztán fölbontotta. Négy oldalt töltött meg Guido szabályos kézírása. Az első laphoz a Marseille-i pályaudvar csomagmegőrzőjének cédulája volt hozzátűzve.

Creasy aznap este két levelet írt, az egyiket Párizsba, a francia hadsereg egy tábornokának. Dien Bien Phu-nál a tábornok még csak hadnagy volt, és súlyosan megsebesült. A kapituláció után Creasy a hátán vitte három hétig, amíg a fogolytáborba értek, és ezzel megmentette az életét.

Most Creasy szívességet kért tőle, egy különleges felszerelési tárgyat. Arra kérte a tábornokot, hogy küldje a Marseille-i postára, postán maradónak.

A második levél egy brüsszeli bártulajdonosnak szólt, egy volt zsoldosnak, akiből azóta nem hivatalos postás és letéti ügynök lett. Tőle is azt kérte, hogy továbbítson egy csomagot Marseille-be.