Globusz^® Publishing 

Creasy csak úgy száguldott a rozzant Land Roverrel a kanyargós úton lefelé, Cirkewwa irányába. Látta, hogy már az utolsó kocsik gördülnek föl a Melitaland-re. Ha lekési a kompot, Máltán kell éjszakáznia. Amikor elérte a lejáróutat, a kikötőkötelek már lekerültek a bakokról, és komp feljáróhídja lassan emelkedni kezdett. Creasy vadul nyomkodta a dudát, és megkönnyebbülten látta, hogy Victor kikémlel a híd fölött, aztán odaint. A híd viaszereszkedett, és Creasy hálásan fölhajtott a kompra.

– Hajszál híján! – mondta széles vigyorral Victor.

Creasy visszamosolygott. – Nekem azt mondták, mindig késve szoktatok indulni. – Az órájára nézett. – Most pedig két perccel idő előtt vagytok.

– Ma különleges nap van – felelte Victor. – Buli lesz este, és előtte föl akarok hajtani egy-két pohárkával, hogy megjöjjön a hangulatom.

Creasy tudta, hogy az az „egy-két pohárka“ két órás ivászatot jelent a Gleneagles-ben. Hát ma este csatlakozik hozzájuk, gondolta. Úgy érezte, kiérdemelte. Ez már a harmadik hét volt, és a nehezén túljutott. Az izmai végre tudomásul vették, hogy a hosszú vakációnak vége, és engedelmeskedni kezdtek. Még messze volt az igazi formájától, de tudta, hogy csak idő kérdése: az ereje kezdett visszatérni. A koordinációja máris jó volt, és tudta, hogy még javulni fog.

Ráadásul ma kellemesen töltötte a délutánt a St. Elmóban, a Nagykikötő bejáratát őrző hatalmas, régi erődben. Az egész úgy kezdődött, hogy néhány nappal korábban Joeynak a kezébe került egy újságcikk. A cikk egy nyugat-németországi repülőgép eltérítési kísérletről szólt, és leírta, hogyan hiúsította meg a különleges terroristaellenes különítmény. Paul megjegyezte, hogy Máltán is van egy ilyen különítmény, az unokaöccse, George Zammit rendőrfelügyelő a parancsnoka.

Ez gondolkodóba ejtette Creasyt. Másnap megkérdezte Pault, vajon megengedné-e az unokaöccse, hogy részt vegyen a különítmény gyakorlatain. Paul fölhívta Zammitot, és nehézség nélkül megszervezték a látogatást.

Hasznos délután volt. A különítmény az eltávozott brit hadsereg fegyvereit használta: Sterling géppisztolyokat és különféle egyéb kézifegyvereket. Kitűnő lőterük volt az erdőben, mozgó célpontokkal, és Creasy élvezte, hogy ismét fegyvert foghat a kezébe. Kicsit berozsdásodott, a saját fogalmai szerint ügyetlenül mozgott, de tudta, hogy az elkövetkező hetek alatt ez el fog múlni. A lövészet után a tizenöt tagú különítmény és Creasy átment az edzőterembe közelharcot gyakorolni. Jó társaság volt; nemrég állították föl a különítményt, egyelőre gyakorlatlanok voltak, de lelkesek és szorgalmasak. George Zammit, egy nagydarab barátságos rendőr, szívélyesen fogadta Creasyt, aztán, ahogy elnézte, hogyan bánik a fegyverekkel, egyre szótlanabb lett, egyre töprengőbb.

Most, miközben a Melitaland töfögve haladt a csatornán át Gozo felé, George fölhívta telefonon a nagybátyját.

– Paul, tudod te, miféle ember vendégeskedik nálad?

– Guido barátja – felelte Paul. – Remélem, nem okozott neked gondot.

– Nem, a legkevésbé sem. Hanem ez az ember profi, Paul... szakember. Voltaképpen mit csinál nálunk, Máltán?

Paul elmesélte az emberrablás és a sebesülés történetét. Creasy csak azért van itt, mondta, hogy helyrejöjjön.

– Eszerint nem itt akar munkába lépni, ugye? – kérdezte George.

– Szó sincs róla. Persze, tudom, hogy zsoldos. Guido is az volt. Miféle munkába léphetne itt egy magafajta?

George fölnevetett. – Ha jól értem, nem tervezel puccsot.

Paul visszanevetett. – Úgy látszik, megvolna hozzá az emberem... Tényleg olyan jó?

George néhány pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: – A legjobb, akit valaha láttam, márpedig részt vettem angliai és olaszországi kiképző tanfolyamokon is! Úgy bánik a fegyvereinkkel, mintha velük született volna... nagyon nagy gyakorlata van.

Újabb hallgatás után George azt mondta: – Hívjál meg vacsorára, jó, Paul? Nem akartam elkezdeni faggatózni az első találkozáskor. De szeretnék többet tudni arról az emberről. Kevés a kiképzőnk, talán hasznát tudnám venni... persze nem hivatalosan, nagyon nem hivatalosan...

Paul meghívta unokaöccsét szombatra, vacsorára, aztán letette a kagylót. Nagyon elégedett volt.

Creasy kocsija gördült le utolsónak a kompról, aztán Victor betársult melléje a Gleneagles-ig vezető rövid útra. A kocsma zsúfolt volt és hangos, a tömegszétvált, hogy átengedje őket. Éppen Shreik rendelte a rundot, odanyújtott egy korsó sört Creasynek. A nagy ivászat órája volt ez, a napi munka befejezése után. Joey odaintett a helyiség túlsó végéből; Creasy meglátta Nadiát is, aki Victor feleségével ült a néhány asztal egyikénél. Nadia rámosolygott, feléje emelte a poharát, és Creasyt feszengő érzés fogta el. Valami végzetszerű légkör kezdett kialakulni kettejük között.

Majdnem minden nap együtt úsztak. Nadia nem viselkedett tolakodón, rendszerint egy szót sem szólt, elfoglalták a saját gondolatai. De mindig jelen volt, mindig ott volt valahol a férfi gondolatainak peremvidékén.

Creasy már tudomásul vette magáról, hogy megváltozott. Jobban odafigyelt az emberekre, a személyiségükre – és Nadia testileg vonzotta, különös járásával, nyúlánk csípőjével, komoly arcával.

Megint rápillantott, és látta, hogy a lány töprengő képpel figyeli. Creasy már hozzászokott. Nadia mintha méricskélte volna.

Elfordult, intett Tonynak, hogy töltse meg a korsókat. – És egyet neked is!

– Kösz, Creasy, de túl korán van még!

Creasy pénzt dobott a pultra, és türelmesen várt. Körülötte hullámzott a terefere, és már majdnem föladta, amikor végre fölragyogott Tony széles mosolya.

– Miért ne!

Szombaton hajnalban, rögtön napkelte után Creasy nekivágott, hogy átússzon Cominóra. Egyenletes csapásokkal haladt, megcélzott magának egy pontot a parton a kék-fehér szálloda előtt. Gyönge szél fújdogált, épp csak fodrozta a vizet, de nyugatról fújt végig a csatornán, és fokozta az áramlás lendületét. Creasy nem ellenőrizte az árapály-táblázatot, nem tartotta szükségesnek; de most, ahogy a két sziget közötti felezőponthoz közeledett, és jobban ki tudta venni a szállót, észrevette, hogy kelet felé sodródik. Változtatott a haladási szögén, és gyorsította karcsapásait, de nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy az áramlás erősebb nála. Creasy azt hitte, elérheti a szálloda utáni második öblöt, de aztán az is sodródni kezdett a szeme előtt, és a férfi magában elátkozta a hülyeségét. Az öböl után a partvonal magas, barátságtalan sziklákban tornyosult föl, úgyhogy Creasy visszafordult Gozo felé. Már fáradni kezdett, és egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az áramlás ki fogja sodorni a két sziget közül.

Nem küzdött tovább az áramlás ellen, tartalékolni igyekezett az erejét a kritikus pillanatra, amikor majd mély vízbe jut, kikerül a dagály sodrásából. A szeme előtt föltárult Gozo délkeleti partja, meglátta a Ramla-strand vörös fövenyét. De messze volt, másfél-két kilométernyire. Megint úszni kezdett, lassú csapásokkal, mert egyre gyorsabban fáradt.

Már teljesen kimerült, csak a vizet taposta, amikor meghallotta a dízelmotor pöfögését, és amikor fölnézett, meglátta a tarka színekben pompázó halászbárkát. Ki tudott venni két alakot is az orrában: Nadia és Joey volt az, a vizet fürkészték. Creasy kiáltani akart, közben fölemelte a karját, hogy intsen, de lemerült a víz alá, köpködött, levegő után kapkodott. Aztán észrevették, a bárka megfordult, melléje siklott. Creasy karjában nem volt annyi erő, hogy fölhúzózkodjon. Joey beugrott a vízbe, a vállával megemelte, a két halász pedig elkapta a karját, és berántotta.

Ahogy visszapöfögtek Mgarrba, szótlanul ült a bárka falában, nagyokat, mélyeket lélegzett. Nadia lopva figyelte haragos arcát. A lány pitymallatkor a hálószobája ablakából látta, hogy Creasy kiúszott a csatornába, és kitalálta, hogy Comino felé tart. Aztán látta, hogy elkapta az áramlás, hogy hiába próbál visszajutni Gozóra, és sikoltozni kezdett Joey után. A Land Roverrel leszáguldottak Mgarrba. A halászok már mind kint jártak a tengeren, csak egy bárka állt a kikötőben, indulni készült az is. Szerencsére a két halász, a két Mizzi fivér az előző este sokat iszogatott a Gleneagles-ben, és a másnaposság lelassította őket. Nadia és Joey fölrohant a bárkára, és gyorsan megértette velük, hogy mi a helyzet.

– Szerencséd volt, Creasy – mondta Nadia. – Véletlenül vettünk csak észre.

– Tudom – hagyta rá a férfi. – Hülye voltam. Utána kellett volna néznem az árapálynak.

Nadia látta, hogy a férfi ádáz képpel bámul Comino, majd Gozo felé. Szemlátomást ellenségének tekintette azt a tengersávot. A lány sejtette, hogy újra meg fog próbálkozni vele, mégpedig hamarosan.

Amikor beértek a kikötőbe, Creasy kért Joeytől öt fontot, és rá akarta tukmálni a két halászlegényre. Már túl késő volt ahhoz, hogy kimenjenek a tengerre. De azok csak a fejüket rázták, nevettek.

– Ez volt a legnagyobb fogásunk egész nyáron! – mondta az egyik fivér.

A másik rábólintott. – Csak azt kell eldönteni, roston süssük-e meg, vagy olajban.

Úgy, ahogy voltak, átvonultak a Gleneagles-be, és Creasy meghívott mindenkit egy italra. Úszónadrágban állt a pultnál.

Különleges alkalom volt, különleges ízt adott az együttlétnek. Tony elkészítette a kis híján vízbefúltak csodagyógyszerét: egy hatalmas bögre forró, cukros teát, benne egy jó adag konyakkal és ráadásnak egy kis rummal. Olyan büszke volt rá, hogy magának is készített egyet. Aztán befutott Michele és Victor az első kompforduló után, s miután értesültek a történtekről, úgy határoztak, hogy ők is kipróbálják a csodaszert.

– De ahhoz vagy csaposnak kell lenned, vagy félig meg kell fulladnod! – magyarázta Tony.

– Akkor jöhet – riposztozott Victor. – Tegnap este mi is félig megfulladtunk itt, csak nem a vízben!

Shreik is megérkezett a maga reggeli szíverősítőjére, és nagy vigalom kezdődött.

– Hálásak neked, Creasy – jegyezte meg tettetett megvetéssel Nadia. – Mindenre hajlandók, csak hogy legyen okuk már délelőtt berúgni!

Shreik nagy komolyan bólintott. – Kár, hogy nem fulladtál meg annak rendje és módja szerint, Uomo. Akkor mulattunk volna csak igazán! – Rámosolygott. – Mármint részvétünkben, persze.

Amikor már úton voltak hazafelé, Creasy megkérdezte: – Mi ez az Uomo dolog?

– Így emlegetnek – mondta Joey. – Gozón mindenkire rá szokott ragadni valamilyen név.

Creasy szótlanul emésztette meg ezt. Uomo olaszul embert jelentett. Hízelgő ragadványnév volt. A ma reggeli produkcióm után, tűnődött, inkább marhának hívhatnának.

De ez azt jelentette, befogadták. Az idegenek nem szoktak külön gozói nevet kiérdemelni.

Creasy és George kettesben üldögélt a külső verandán. Finom vacsorát kaptak; Laura és Nadia majdnem az egész délutánt főzéssel töltötték. Minestrone volt, utána Timpana Máltai módon, majd nyúl strufato, végül gyümölcs és gozói borsos kecskesajt. Creasy nyugodalmasan töltötte a napot szerencsés megmenekülése után. Délután bement Rabatba a rendőrségre, kért tőlük egy árapály-táblázatot.

Észrevette, hogy Paul és Joey eltűnt valahová; szándékosan kettesben hagyták őket. Nadia kihozott egy tálcát kávéval és konyakkal, azután visszamentek a konyhába. George tűnődve megtömte a pipáját, megnyomkodta, aztán gyufát gyújtott, beszívta a lángot a pipa fejébe.

Creasy kitöltötte a kávét és a konyakot. Tudta, miről van szó. Paul úgy érezte helyesnek, ha előzőleg szól neki.

George elégedetten szemlélte a szája előtt üzemelő kis kohót, aztán hátradőlt, és megszólalt: – Tudja, hogy én vagyok a felelős a szigetek biztonságáért, ugye?

Creasy bólintott. Odanyújtotta az egyik csészét. – És tudni szeretné, fenyegetem-e a biztonságukat?

George legyintett a pipájával. – Ugyan! Paul elmagyarázta, miért van itt. De amúgy is sokat megtudtam már magáról. – Mintha kissé zavarban lett volna. – Ma délelőtt telexeztem Párizsba.

Creasy nem értette. – Párizsba?

– Igen... az Interpolnak. – Rámosolygott Creasyre, látszott, hogy nem szeretné, ha megbántódna. – Ne gondoljon rosszra. Az a helyzet, hogy az utóbbi években sok országban elkezdték szemmel tartani az ismertebb zsoldosokat – különösen az angolai fiaskó óta. Egyszerűen kényelmes volt az Interpolnál összehozni az adatokat. Csak erről van szó, nem valami bűnügyi nyilvántartásról.

Creasy nem szólt semmit. Rövid szünet után George folytatta.

– Nos csütörtökön azért engedtem meg, hogy együtt gyakoroljon a különítménnyel, mert a nagybátyám barátja. De ha ebből rendszer lesz, akkor kötelességem ellenőrizni, nehogy valami gubanc legyen.

– Ezt megértem – mondta Creasy. – És van valami gubanc?

George tagadóan megrázta a fejét, aztán benyúlt a zsebébe, elővett egy összehajtogatott papírlapot, és odaadta Creasynek.

– Ez a választelex, amit délután kaptam. – Megrándította a vállát. – Igazából nem volna szabad megmutatnom.

Creasy elolvasta, közben George pöfékelt. Nagyon hosszú csönd lett, aztán Creasy azt kérdezte:

– Mit jelent az, ami a végén van?

George odahajolt, lefordította a rejtjelezett bekezdést: – „Nem politikai indíttatású. Bűnözéssel kapcsolata nincs. Csoportnak nem tagja. Részletek kívánságra rendelkezésre állnak.“

Creasy összehajtogatta a papírt, visszaadta. Újabb feszült csönd következett.

– Lényegében megfelel a valóságnak?

Creasy bólintott, aztán elmosolyodott, most először. – Azt leszámítva, hogy már nem vagyok testőr. Miféle részletekre utalnak?

– Én csak 2. szintű felvilágosítást kértem – magyarázta George. – Az olcsóbb, és mi nem vagyunk gazdagok. Így hát csak a fontosabb részleteket kaptuk meg. Ha az 1. Szintet kérem, megkapok az égvilágon mindent, amit tudnak magáról.

Creasy elismerően bólintott. – És honnan veszik az adataikat?

– Főleg a hírszerző szolgálatoktól – felelte George. – Bizonyos területeken össze szoktunk fogni. Labilis ez a világ, és a zsoldosok sok kellemetlenséget okozhatnak. Például, amikor az Indiai-óceánon elfoglalták a Comoro-szigeteket saját birtokuknak... van ám néhány csibész a maga szakmájában, Creasy!

– Van bizony – hagyta rá Creasy –, és azok a csibészek néha megnehezítik a többi csibész dolgát. Például az enyémet. – Fürkészően nézett George-ra. – Valami hasonlótól tart?

George tagadóan megrázta a fejét. – Szó sincs róla. De mi semleges ország vagyunk. Nincsenek többé külföldi támaszpontok. Gondoskodni tudunk magunkról, bár ezzel nem mindenki ért egyet. De az az igazság, hogy Málta nagyon a középpontban van. Nem szeretnénk, ha támaszpontnak használnának minket olyan emberek, akik valahol a környéken készülnek akcióra.

Ügyesen csinálta. Úgy tette föl a kérdést, hogy nem hangzott kérdésnek.

– Egymagam vagyok – mondta Creasy halvány mosollyal. – Ahogy a telexben állt, nem vagyok tagja csoportnak. És nincsenek olyan terveim sem, amelyek kellemetlen helyzetbe hozhatnák magukat. Csak azért vagyok itt, hogy rendbe jöjjek.

– Nagyszerű – mondta George. – Semmi akadálya, hogy használja a helyiségeinket és a felszerelésünket... no persze, szigorúan csak suba alatt.

– Hálásan köszönöm.

George elmosolyodott. – Egy feltétellel... azt hiszem, nem fog nehezére esni. – Megütötte a zsebét. – Maga nagyon tapasztalt ember. Szeretném hasznosítani a maga tapasztalatait.

– Hogyan?

George pipája közben kialudt. Most hosszasan bajlódott vele, amíg újra meggyújtotta, közben összeszedte a gondolatait. Aztán belevágott:

– Az én különítményemet terroristatámadások elhárítására, repülőgép-eltérítések megakadályozására, és hasonló célokra hozták létre. Manapság jóformán minden országnak vannak már ilyen különítményei. Nem rendelkezünk azonban konkrét tapasztalatokkal. A múltban Málta mindig idegen megszállás alatt volt, és a megszállók gondoskodtak Málta biztonságáról is. Van egy haderőnk, az AFM – a Máltai Fegyveres Erők. Nem vagyunk gazdag ország, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a katonaságunk csak katonáskodjék, úgyhogy részt vesznek egyéb munkákban is, utat építenek, satöbbi. Szerintem is helyes, mert így gazdaságos. No mármost, az a helyzet, hogy megfelelő külföldi kiképzőket sincs miből szerződtetnünk a különféle harci feladattípusokhoz. Az angolok sokat segítettek, mielőtt elmentek, aztán kaptunk felszerelést Líbiától is – helikoptereket, tengeri őrnaszádokat és így tovább. A kezelőszemélyzet kiképzésében is segítenek. A különleges feladatokhoz azonban sem tapasztalattal, sem kiképzőkkel nem rendelkezünk. Itt van például az én különítményem. Én külföldön kaptam kiképzést, és amit megtanultam, továbbadtam. De éles helyzetben én sem voltam még. Elméletben tanultunk meg mindent, típushelyzetekben gondolkodtunk. A mai világban – a terrorizmus világában – sok előre nem látható dolog történhet.

Hátradőlt, pipáját a fogai közé szorította, és fürkészően nézett Creasyre. – Maga ott volt a sűrűjében, mindenféle helyzetben... mindkét oldalon.

– Rendben van – mondta Creasy. – Megteszem, ami tőlem telik. Azon kívül, amit csütörtökön láttam, milyen felszerelésük van?

A két férfi áttért a szakmai részletekre, és mire befejezték a beszélgetést, éjfél is elmúlt. Kellemes összhang alakult ki köztük. Mind a kettő gyakorlatias, és tartózkodó ember volt. Mind a kettő jól megnézte magának a másikat, és kedvére való volt, amit látott.

Creasy ezúttal a dagály tetőzése előtt tizenöt perccel vetette magát a vízbe a lapos szikláról. Ismét gyönge nyugati szél fújt, de az áramlás erőtlen volt, s Creasy egyenletesen úszott célja felé. Nadia a hálószobája ablakából figyelte apja látcsövén át. Látta, hogy az úszó alak eléri a kis öböl csücskét, aztán tovább úszik a szálló kikötőhídja felé. Ekkor lement, és fölhívta telefonon Joeyt. Az elmúlt három napon minden reggel leküldte az öccsét a Gleneagles-be, hogy álljon készenlétben. Creasy egy szót sem szólt arról, hogy megint megpróbál majd átúszni, de Nadia már kezdte kiismerni. Aztán fölhívta a barátnőjét, a Comino Szálló recepciósát.

Creasy mezítláb, csuromvizesen épp a szálló előtt talpalt el, amikor valaki a nevén szólította. Egy lány jött le a szálloda lépcsőjén, a kezében egy műanyag szatyor, és egy nagy pohár harmatosan hideg sör.

– Nadia üdvözletét küldi – mondta mosolyogva.

Creasyből kitört a nevetés. Megfordult, átnézett a csatornán. Ki tudta venni a tanyaházat fönn, a domboldalban. Az egyik emeleti ablakban megvillant valami, ahogy a nap fénye visszaverődött a látcső lencséjéről. Creasy odaintett, aztán néma tiszteletadással a magasba emelte a söröspoharat.

A szatyorban egy farmernadrág volt, egy fehér trikó meg egy gumiszandál – mind vadonat új; mellettük egy törülköző és egy cédula.

„Itt buzgó katolikusok laknak“ – olvasta Creasy. – „Nem mászkálhatsz félpucéran!“

A lány hátramutatott.

– Arra van az öltöző, az az ösvény pedig a Kék Lagúnához vezet. – Az órájára nézett. – Negyven perc múlva indul a komp.

Creasy köszönetet mondott, és visszaadta az üres poharat.

A nadrág és a trikó tökéletesen állt rajta. Jó megfigyelő ez a lány, gondolta magában, ahogy beléjük bújt. Az ösvény fölvezetett egy dombocska tetejére, onnan pedig le, az átlátszó vizű lagúnához. Már magasan járt a nap, a száraz, kopár föld is sugározta a meleget.

Balra, a domboldalon, egy férfin akadt meg Creasy szeme. Kitérdesedett nadrágot viselt, széles bőröv fogta össze a derekán, az övbe dugva egyik oldalon egy tömött zsák szája, a másikon egy műanyag zacskó. Hosszú ujjú, szürke, csuklónál begombolt ing volt rajta, a fején lapos sapka – egyszóval a gozói parasztok normális öltözéke, a viselkedését azonban a legkevésbé sem lehetett normálisnak mondani. Két kézzel fogott egy hosszú, lombos ágat, és mentében püfölte vele a földet a domboldalon. Időnként lehajolt, fölszedett valamit, berakta a műanyagzacskóba. Creasy értetlenül nézte, aztán továbbment a kikötőhíd felé. Már látta a messzeségben az apró, sárga kompot, éppen elindult Mgarr kikötőjéből. Leült egy kőre, nézte, ahogy az öreg egyenletesen halad lefelé a domboldalon.

Akkor ért le a kikötőhídhoz, amikor beállt a komp. Odabiccentett Creasynek, aki végre megnézte a derekán lógó, átlátszó zacskót. Szöcskék! Eleven szöcskék. Creasy még mindig nem értette a dolgot. Fölszálltak a kompra. Ahogy kipöfögtek az öbölből, az öreg belenyúlt a jókora zsákba, előhúzott egy horgászzsinórt. Csali... biztosan csalinak használja a szöcskéket! Az öreg azonban egy elnyűtt, tintahal formájú gumicsalit tűzött föl a horogra, aztán gyorsan behajította a komp mögött hullámzó vízbe.

Creasyben győzött a kíváncsiság. – Mire valók a szöcskék?

Az öreg elfordította a tekintetét a zsinórról. – Van egy fülemülém. Annak.

Creasy még mindig nem értette. – De Gozón is van szöcske bőven. Láttam.

Az öreg elmosolyodott. – De a cominói szöcskék jobb ízűek.

Erre Creasy már nem tudott mit mondani; csöndben ültek egymás mellett, nézték a víz alá merült gumicsalit.

– Sok halat szokott fogni?

– Az öreg megrázta a fejét. – Ritkán.

Creasy úgy vélte, hogy ez alighanem a csali korával és állapotával lehet összefüggésben, de aztán bekövetkezett a ritka jelenség. Olyan tiszta volt a víz, hogy látta az ezüstös villanást, ahogy oldalról odarontott a hal. Pokoli zűrzavar tört ki, kiáltozás és futkosás közepette megállt a komp, mind a három ifjú matróz odarohant, majd fölösleges tanácsokkal látta el az öreget. Az behúzta a zsinórt – egyenletesen, komótosan.

Jókora hal volt, s ahogy egyre közelebb került a tathoz, úgy nőtt az izgalom. Az öreg előrehajolt, egy utolsó rántással kiemelte a vízből, s a hal már a levegőben volt, amikor kicsúszott a szájából a horog. Nagy csobbanással csapódott a vízbe. Még egy ezüstös villanás látszott, aztán eltűnt.

A legénység soraiból jajkiáltások és Ghal Madonna sűrű emlegetése hallatszott, de az öreg megőrizte a nyugalmát.

– Mindannyian nagyon szomorúak vagyunk – mondta szánakozva Creasy.

Az öreg megrázta a fejét. – Nem mindannyian – mondta. – A hal nem kifejezetten boldogtalan.

– Miért jobb ízűek a cominói szöcskék, mint a gozói szöcskék? – érdeklődött Paultól a vacsora közben Creasy. Értetlen pillantás volt a válasz. Erre Creasy beszámolt a filozofikus halászemberről.

– Az öreg Salvu volt az! – Paul fölnevetett. – Ramla mellett van egy kis tanyája. Csak azért szokta mondani, mert nem vallja be, hogy horgászni jár a komppal.

– Szép kis alak az öreg – jegyezte meg Laura. – A felesége öt évvel ezelőtt halt meg. Salvu minden vasárnap elmegy Nadurba, a templomba, és meggyónja a bűneit a Cowboynak – az elképzelhető legförtelmesebb dolgokat gyónja meg, csak azért, hogy kihozza szegény papot a sodrából.

– Azt hittem, a gyónás titok – mondta Creasy.

– Az is – mondta Laura. – A Cowboy hallgat róla, csak Salvu henceg vele. Azt mondja, csak jobban meg akarja értetni a Cowboy-jal az életet, hogy tudja, miről marad le.

– Hm – dünnyögte Creasy. – Azt mondta, meghív vacsorára, amikor legközelebb fog egy halat.

Paul elismerően nézett rá. – Nocsak! Az öreg Salvu nem barátkozó fajta. De menj csak el. Az övé a legerősebb bor Gozón, és jó vacsorát fogsz kapni tőle.

A telefon csöngése szakította félbe a beszélgetést. Guido telefonált Nápolyból. Rendkívül homályos beszélgetést folytattak Creasyvel, amiből azonban Creasy megtudta, hogy Guido fölvette a kapcsolatot Marseille-ben Leclerckel, aki hajlott a szóra. Minden más előkészület is zökkenőmentesen halad. Creasy jelezte, hogy a maga részéről egy-másfél hónapon belül akcióképes. Megkérte Guidót, hogy levélben értesítse majd, amikor minden készen áll.

Aznap este az ágyban Johnny Cash-t hallgatta, és közben áttekintette testi és lelki állapotát. Elégedett volt a fejlődésével. A teste megértette, mit akarnak tőle, a puhánysága múlóban volt. Nagyjából egy hónap még, amíg minden porcikája összehangolódik. Nagy szerencséje, hogy rátalált George Zammitra, és együtt dolgozhat a különítménnyel. Mire elindul Máltáról, teljesen készen fog állni a feladatára. Lelkileg is. Tisztában volt vele, milyen alapvető változás zajlott le benne. Sokkal tisztábban látta a világot maga körül. Sőt, megértőbben is. Korábban valahogy mellékesnek érezte az embereket. Nem foglalkozott velük személyes vagy érzelmi alapon. Az érdeklődése mindig szigorúan objektív és személytelen volt. Pinta mindezt megváltoztatta. Pintára hatással volt minden, amit látott. Creasy elképzelte a kislányt Gozón – hogy el lett volna ragadtatva az öreg Salvutól! Hogyan reagált volna azokra az emberekre, akikkel Creasy megismerkedett. Mindegyikükben az élet más-más oldalát látta volna. Most már Creasy is az ő szemével látott. Egy évvel ezelőtt Salvu egy érdektelen vénember lett volna, aki madarat tart, és szöcskéket fogdos neki, tehát nincs ki mind a négy kereke. Most viszont Creasy alig várta, hogy vele vacsorázhasson, elbeszélgethessen vele, többet megtudhasson róla. Ez Pinta műve volt. Ő tette lehetségessé, hogy Creasy itt maradhasson Gozón, hogy befogadja ez a zárt kis közösség. És hogy élvezze, hogy befogadták. Creasy eltöprengett azon, hogy milyen igazságtalan, váratlan fordulattal vetett véget a sors Pinta rövid életének. Nem, nem a sors! Semmi sem sorsszerű. Minden történés, minden esemény, amelynek emberek a szereplői, a saját tetteiknek vagy mások tetteinek az eredménye. A szerencse nem véletlenszerű.

A férfinak most Nadia jutott az eszébe. Tudta, mi történik kettőjük között, érezte a delejes erőt. Küzdeni fog ellene, gondolta. Egyszerűen túl sok lett volna a komplikáció. Túl kevés ideje volt, és túl sok terve.

De hiszen éppen ez a végzet. A sors. Ha máskor, máshol találkoznak, más lett volna az eredmény. Vajon milyen gyakran történik meg ez, tűnődött. Hányan találkoznak rosszkor? De az sem a végzet. Az két ember külön szerzett tapasztalatainak egyesülése, hasonló vágyak és remények találkozása, fölismerése.

No, igen. Az ő vágyai és reményei egyszerűek voltak és világosak, a jövője – vagy a jövőjének hiánya – belátható.

A ház másik részében, Nadia szobájában a lány gondolatai párhuzamos úton haladtak. A tapasztalat cinikussá tette. Az ő jövője is korlátok közé volt szorítva. Ebben a közösségben a nő, aki egyszer férjhez ment, az férjes asszony volt, akármilyenek lettek légyen is a körülmények. Még ha a Vatikán végül érvényteleníti is a házasságát, nem számíthat rá, hogy új reményekkel új életet kezdhet. Egyetlen édesanya sem látná szívesen, hogy a fia egy ilyen viharvert nőt vegyen feleségül, azok a fiak pedig csak a nőt látnák benne. Kívánatos teremtés, hogyne, de nem feleségnek való.

Ez nem fokozta Nadia cinizmusát. Nem tette még keserűbbé.

Elhatározta, hogy megkeresi a saját kis sarkát, búvóhelyét, ahol védve van, ahonnan szembefordulhat a világgal.

De valamit akart még magának. Mindent nem tagadhat meg tőle az élet. Másoknak lehet férjük, pozíciójuk, jó hírük, biztonságérzetük a közösségben – de legalább neki is lesz valamije. A szájukra vehetik az emberek, megszólhatják, ha akarják. Nem törődött vele. A családja meg fogja érteni. Az fontos volt, – létfontosságú. Ha a családja megérti, magabiztosan fordulhat szembe a világgal.

Kevés ideje volt. Hallotta, hogy Creasy egy-másfél hónapot mondott a telefonba. Akkor hát hamarosan, vagy soha...

Reggel Paul és Joey kimentek a földekre. Creasy pedig úszott. Nadia látta, ahogy a kis fekete pont, a feje közeledik Cominóhoz. Az anyja Nadurba ment, a piacra. A lány lement és fölhívta Guidót. Mindig közel álltak egymáshoz a sógorával. Creasy felől kérdezte Guidót, a jövő felől. Hogy mit tartogat Creasy számára. Hová készül a férfi, és miért.

Guido azonnal megértette, mi történt. Mélységes sajnálatot érzett Nadia iránt. Megpróbálta értésére adni, hogy hiába – ennek az érzelemnek nincs jövője. A kérdéseire azonban nem volt hajlandó válaszolni. Creasyt kell megkérdeznie, mondta.

A hangnemével, az együttérzésével és az elzárkózásával azonban voltaképpen választ adott a kérdésre. Guido következtetései mindazonáltal nem voltak egészen helyesek. Nadia meg akart bizonyosodni arról, hogy Creasynek jóformán nincs jövője. Ez bizonyos irányban megerősítette a hiábavalóság érzetét, Nadia terveit azonban nem változtatta meg – csak fokozta az elszántságát.

Alkonyattájt kiment a földekre, megkereste az apját és Creasyt, akik éppen egy teraszfal utolsó métereit fejezték be. Nadia tudta, hogy a férfi majd elmegy úszni egy kicsit, mielőtt visszamegy a házba. Fölült a falra, elnézte a két férfit. Apró, szikár apja eltörpült a hatalmas termetű amerikai mellett. A lány jól látta Creasyn a változást, bőre sötétbarna színét, a vaskos izmokat, a kemény munkától kérges kezet.

– Mi az, nincs dolgod? – kérdezte mogorván az apja, de így is érzett a hangjából a mélységes szeretet.

– Már végeztem – mondta a lány. – Elmegyek úszni. Csak megvárom Creasyt.

Creasy fölrakott egy jókora követ a helyére.

– Még mindig attól félsz, megfulladok? – kérdezte csúfondárosan.

Nadia megrázta a fejét. – Nem. Beszélni akarok veled.

– Miről?

– Majd úszás után elmondom.

– Eredj csak, Creasy – mondta Paul. – Addig úszkálj, amíg világos van. Ezzel az utolsó résszel már percek alatt végzek.

Kiúsztak egy kicsit a csatornába. Comino bronzszínű volt a lenyugvó nap fényében. A víz tükörsimán csillogott, csak néha fodrozta egy-egy hal uszonya. A lány megfordult, visszaúszott, Creasy azonban tovább haladt kifelé. Érezte a feszültséget Nadiában. Zavarba jött tőle.

Amikor visszaért az öbölhöz, a lány a törülközőn feküdt, elnyújtózott a lapos sziklán. Creasy vizesen melléje heveredett, hagyta, hogy megszárítsák a nap utolsó sugarai. Percek teltek el, amíg Nadia megszólalt.

– Creasy, én szerelmes vagyok beléd. – Fölemelte a kezét. – Kérlek, ne szólj közbe. – Megfontoltan beszélt, megválogatta a szavait. – Tudom, te is érzel valamit, de nem akarsz belesodródni. Tudom, hogy legalább húsz évvel öregebb vagy nálam. Tudom, hogy körülbelül egy hónap múlva elmégy, és valószínűleg nem is jössz vissza.

Feléje fordította a fejét, ránézett, és nagyon halkan azt mondta: – De az biztos, hogy szeretlek, és amíg itt vagy, az asszonyod leszek.

Creasy fölbámult az égre, nem mozdult. Aztán lassan megcsóválta a fejét.

– Nadia, neked elment az eszed. Minden igaz, amit mondtál, különösen az, hogy nem jövök vissza. Ennek nincs jövője. Ami pedig azt illeti, hogy szerelmes vagy belém... túl könnyen dobálóznak az emberek ezzel a szóval.

– Tudom – mondta a lány. – De én eddig csak egyszer mondtam ezt éltemben, akkor is vicc lett belőle... undorító vicc. – Nadia elmondott mindent a házasságáról és a férjéről. Creasy elfintorodott, föltápászkodott, lenézett a leányra.

– Akkor már több eszed lehetne, semhogy belemenj reménytelen helyzetekbe.

Nadia a feje alá tett kézzel feküdt, fekete fürdőruhája kiemelte bőre olajos barnaságát. Higgadtan nézett föl a férfira.

– Nem tetszem neked?

– Dehogynem, te is tudod. De ez így ostobaság. Nincs jövője. – Lehajolt, fölvette a ruháját. – Te nagyon fiatal vagy. Hozzám képest még gyermek. A történtek ellenére még előtted az egész élet. Fogsz találni egy derék, magadhoz való férfit, akivel megoszthatod az életedet.

Igyekezett tárgyilagos hangon beszélni. Irracionális kitörésként elhárítani Nadia vallomását. A lány is fölállt, fölvette a kőről a törülközőt.

– Nadia ez nevetséges! Hogy állhatsz elő ezzel ilyen nyugodtan, mintha moziba hívnál?

Az eszébe ötlött valami. – Különben is, a szüleidre nem gondolsz? Vendég vagyok a házuknál. Vérig sérteném őket.

– Meg fogják érteni a dolgot – mondta a lány. – Ma este megbeszélem velük.

Creasy döbbenten rámeredt.

– Megbeszé... Mit csinálsz?

Nadia elmosolyodott.

– Creasy, attól, hogy a szüleim régimódi gozói parasztok, még a szüleim, és jól ismerem őket. Pontosan tudom, hogyan kell beszélni velük, hogyan kell elmagyarázni. Amíg diszkrétek vagyunk, minden rendben lesz. Fölvette a kőről a ruháját, belebújt. Creasy csak állt, nem tudott szóhoz jutni. Aztán a lány elindult az ösvényen.

– Várj egy kicsit – szólt utána a férfi. – Várj csak egy kicsit!

Nadia megfordult, lenézett rá, az értetlen és egyre döbbentebb férfiarcra.

– Hát mi a franc ez? Állatvásár? – Creasy a ruhájával hadonászott, kereste a szavakat. – Nekem nincs is beleszólásom? Verd ki a fejedből az egészet! Egy porcikám se kívánja! Világos!

A lány elmosolyodott, lassan, talányosan.

– De azt mondtad, tetszem...

– Pontosan – vágta rá Creasy, mintha hirtelen egy nagy igazságot fedezett volna föl. – Azt mondtam, tetszel, nem azt, hogy szeretlek. A kettő nem ugyanaz, te is tudod.

– Nem baj, egyelőre megteszi – vetette oda Nadia a válla fölött, és tovább ment az ösvényen, maga mögött hagyva a sziklán álló, elképedt és fölháborodott Creasyt.

Creasy ajtaján nem volt zár. Este fontolóra vette, hogy beékel egy széket a kilincs alá, de ez már nevetséges lett volna. Nadia azonban nem jött, és Creasy az ágyban fekve eltűnődött, hogy vajon csakugyan megbeszéli-e a lány ezt a dolgot a szüleivel. Arra gondolt, mi volna, ha elmenne innen, keresne valami másik helyet, ahol befejezze az előkészületeit. Vagy esetleg beszélne magával Paullal, mint férfi a férfival. Elmagyarázná a helyzetet, megkérné, hogy beszéljen Nadia fejével. De hát hogy lehet megmondani egy apának, hogy a lánya a nyakába akarja varrni magát? Magában átkokat szórt a lányra, hogy ilyen őrültségekkel zaklatja, aztán álomba merült, de nem aludt jól.

Már kora hajnalban elment futni. Ahogy a völgyben megkerülte Nadurt, látta, hogy Laura jön visszafelé a hajnali miséről. Laura integetett, Creasy futtában visszaintett. Ez valószínűleg jó jel, gondolta. Legalább követ nem vágott hozzám. A reggel tiszta fényében jelentéktelenné zsugorodott a probléma. Most már megfelelő távlatból látta. Nadia kísérleti léggömböt eresztett föl. Látni akarta, hogyan reagál rá. Creasy szemmel látható vonakodása nyilván elvette a kedvét. Ahogy a férfi tovább kocogott, el kellett ismernie, hogy bizony kísértésbe esett. Egy fiatal, kívánatos nő így fölkínálta magát... Pedig az apja lehetne. De úgy látszik, segített valamit a sok edzés. Megütötte lapos, kemény hasát. Az ő korában száz ember közül egy, ha ilyen fitt. Vagy ezer közül. Tetszelgett egy kicsit maga előtt.

Közben leért a Ramla-öbölhöz. Egy hang zökkentette ki a gondolataiból, valaki az itteni nevét kiáltotta. – Uomo!

Fölnézett, meglátta a földjén munkálkodó Salvut. Megállt néhány szóra.

– Két napja nem láttam Cominón – mondta az öreg.

– Holnap – mondta Creasy. – Holnap átúszom. Hal nincs még?

Salvu tagadóan megrázta a fejét.

– De nemsokára lesz, Uomo. Most már itt az ideje – majd üzenek.

Creasy folytatta a futást.

Mire odaért az öbölhöz, verejtéktől fénylett az arca. Lehúzta a melegítőt, boldogan belevetette magát a hűs vízbe.

Utána, ahogy elnyúlt a lapos sziklán, megint Nadia jutott az eszébe. A lány valószínűleg zavarban lesz, amikor újra a szeme elé kerül. Creasy remélte, hogy a házbeli oldott légkör változatlan marad. Rohadtul kellemetlen volna, ha most kellene új helyet találnia magának. Megpróbál majd könnyedén viselkedni a lánnyal, gondolta. Mintha tréfa lett volna az egész. Az majd megkönnyíti a dolgát. Tudta, hogy Nadia nagyon érzékeny. Ki nem lett volna érzékeny a helyében, egy olyan szerencsétlen házasság után? Talán azért nem tud józanul gondolkodni. Ha újra próbálkozna, gondolta Creasy, szelíd leszek, de határozott. Az életemben nincs helye egy ilyen kapcsolatnak.

A nap közben leszárította róla a vizet. Fölállt, fölvette a melegítőjét, aztán fölbaktatott a köves ösvényen a házhoz.

Nadiát nem látta sehol, de Laura a konyhában tett-vett. Creasy fürkésző szemmel nézte az asszonyt.

– Jöhet a reggeli, Creasy? – kérdezte Laura vidáman. – Ma reggel szokatlanul korán keltél!

Annak ellenére, hogy lelkileg már mindenre föl volt készülve, Creasy nagy megkönnyebbülést érzett. Laura olyan, volt, mint máskor. Nem került sor semmiféle esti beszélgetésre. A férfi leült, hirtelen farkaséhesnek érezte magát. Laura beleütött négy tojást egy serpenyőbe, és melléjük csúsztatott egy vastag szelet sonkát.

– Igaz, hogy az amerikaiak palacsintát szoktak reggelizni? – kérdezte a válla fölött.

Creasy bólintott. – Méghozzá sziruppal. De én már gyermekkorom óta nem ettem palacsintát.

Laura eléje tette a tányért, melléje a másikat a langyos kenyérszeletekkel. Aztán kitöltött egy bögre feketekávét, és belezúdított három púpozott kanál cukrot. Magának is töltött kávét, aztán leült a férfival szemben, elégedetten nézte, ahogy mohón nekilátott az evésnek. Az ilyennek érdemes főzni, gondolta, aki tud is enni. Látta, mennyire megváltozott Creasy. A jó koszt meg a testmozgás eredménye.

Könnyed hangon szólalt meg: – Nadia beszélt Paullal meg velem tegnap este.

Creasynek torkán akadt a falat. Köhögni kezdett.

– Nem kell zavarba jönnöd – mondta Laura. – A mi családunk olyan, hogy nem titkolózunk egymás előtt, és Nadia nem csinálna semmit a hátunk mögött. Tisztességes lány.

– Ostoba lány! – csattant föl Creasy, zavarában mérgesen. – Őrültség az egész.

Laura elmosolyodott.

– A szerelem mindig őrültség. Akkora drámát szoktak belőle csinálni, pedig természetes dolog. Szerinted nem?

– Szerelem! – horkant föl Creasy. – Úgy tudom, a szerelem akkor jó, ha kölcsönös. Hogy beszélhet Nadia szerelemről? Én sohasem bátorítottam. Nem tudom, miért beszél szerelemről.

Laura komolyan bólogatott.

– Tudom, hogy nem bátorítottad, és Paul is tudja. Ezért hoztam szóba az egészet. Azt akarom, hogy tudjad, nem hibáztatunk semmiért.

Creasy most hangnemet váltott. Rábeszélőn folytatta.

– Nézd, Laura, én nagyon kedvelem Nadiát. Tetszik is. De ez minden. És ha még többet éreznék is iránta, értelmetlen volna. Ez az, amit, úgy látszik, nem tud fölfogni. Én néhány hét múlva elmegyek. Van valami, amit el kell intéznem. Nagyon valószínűtlen, hogy valaha is újra láttok. Nadia reményei megint összeomlanának... ennek semmi értelme.

Laura megint rámosolygott.

– Értelme! Szavak... Mondd meg, mikor volt értelem a szerelemben? – Fölemelte a kezét. – Várj... hallgass ide! Tudsz mindent Nadia házasságáról. Nagyobb hatással van rá, mint hinnéd. Nem az, ami történt. És nem a lelkére. Hanem a helyzetére itt, Gozón. Nadia ott akar maradni. Mindenképpen. De ez a hely más, mint a többi. Ő nem élhet itt úgy, mint a többi nő. Nem kezdhet minden elölről. De Nadia melegszívű lány. Ő oda akarja adni magát, nem rejtőzni, nem szégyenkezni. Ezért beszélt velünk tegnap este.

A férfi megrázta a fejét. – Laura, miért éppen engem szemelt ki? Túl sok minden szól ellenem. Egyrészt sokkal idősebb vagyok nála, másrészt elmegyek innét... mindenképpen elmegyek. – Az eszébe ötlött valami.

– Lehet, hogy Nadia azt hiszi, rá tud venni, hogy meggondoljam magam. Hogy ne menjek el. – Szúrós tekintettel Laura szemébe nézett, és nagyon nyomatékosan azt mondta: – Az lehetetlen. Meg kell értetned vele. Akkor talán kiveri a fejéből ezt a képtelenséget.

Laura egy pillanatra gondolkodóba esett. A dolognak ezt a részét csakugyan nem értette, mert Nadia gyakorlatias lány volt. Az este, amikor odaállt a szülei elé, köntörfalazás nélkül elmondta, miről van szó, ők pedig rögtön elmagyarázták, hogy ennek nincs jövője. Az apja nyers őszinteséggel fogalmazott: – Elmegy, és itt hagy téged. Semmi sem állhat az útjába. Az biztos. – De Nadia azt felelte, hogy ezt ő is tudja, és tudomásul veszi. Viszont szereti Creasyt. Nem gyerek már. Nem örökre akarja magának. Tudja, hogy az lehetetlen. De neki is joga van a boldogsághoz – még ha csak időleges is az a boldogság.

Úgyhogy Laura most megrázta a fejét, és azt mondta: – Nem hiszem. Szerintem, megpróbál majd rávenni, hogy maradj itt. – Elnézte a férfi arcát. Értetlen volt, zavarodott és dacos. Laura hangja meglágyult.

– Creasy, te tetszel a nőknek. Ezt neked is tudnod kell. És nem élhetsz elszigetelten. Hatással vagy az emberekre. Mindenki hatással van másokra, így vagy úgy. Nem élheted le úgy az életed, hogy ne befolyásolj másokat. És ne befolyásolj másokat. És ne befolyásoljanak téged. Nézz csak szét ebben a házban! Joey például úgy rajong érted, mint valami félistenért. Ez természetes. Joey fiatal, és te egy sohasem látott, izgalmas világot testesítesz meg a szemében. Nadia pedig beléd szeretett. Lehet, hogy ez is természetes. A tönkrement házassága után talán átesett a ló másik oldalára. Talán benned látja mindazt, ami a férje sohasem volt.

Laurát mulattatta ez a gondolat, ahogy ránézett Creasyre, az asztalon nyugvó hatalmas, izmos karjára. A sebhelyes kezére, arcára.

– Nem vagy éppen törékeny virágszál.

Creasy nem válaszolt. Mintha nem is hallotta volna, amit Laura mondott. A nő korábbi szavai megragadták a gondolatait. Visszarántották a múltba.

„Nem élhetsz elszigetelten.“ Igaz. Pedig sokáig élt úgy. De megváltozott...

Visszatért a jelenbe. Fölállt. – Így vagy úgy – mondta –, az ilyesmihez két ember kell. Akármit képzel Nadia, verje ki a fejéből!

Megfordult, kifelé indult. Az ajtóban megállt, megszólalt: – Laura, sajnálom, hogy így alakult. Nem akarok gondot okozni. Menjek el?

Az asszony megvonta a vállát.

– Ami minket illet, nekünk nincs veled gondunk – és nem is lesz. Örülünk, hogy itt vagy. És sokat segítesz Paulnak. Szüksége is volt a segítségre ezen a nyáron. De Nadiával neked kell megbirkóznod. Én nem mondok többet. Nem szólok abba, hogy mit csinál... és abba sem, hogy te mit csinálsz. – Elmosolyodott. – De te nem úgy festesz, mint aki meg szokott futamodni... még nők elől sem.

Creasy villogó tekintettel rámeredt, látta, hogy Laura még szélesebben mosolyog. Kiment, és bevágta maga mögött az ajtót.

Nadia két nappal később ment be hozzá, kevéssel éjfél után.

Csöndesen nyílt az ajtó, Creasy csupasz lábak neszét hallotta a kőpadlóról. A kis ablakon beszűrődő holdfényben halványan kirajzolódott a lány alakja, ahogy megállt az ajtónál – leste őt. Aztán odament az ágyhoz. Ruha suhogott, csusszant.

– Eredj vissza a szobádba – mondta a férfi.

A lány fölhajtotta az egy szál takarót, odabújt Creasy mellé.

– Semmi keresnivalód itt! Eredj vissza a szobádba!

Puha kar fogta át a derekát, puha ajak csókolta meg a vállát, kúszott tovább a nyakára.

Creasy mozdulatlanul feküdt – egy porcikája sem mozdult.

– Értsd meg, Nadia. Nem kívánlak.

A lány föltámaszkodott egy pillanatra. Kicsiny, puha keblek simultak a férfi mellére. Nadia ajka a nyakáról lassan fölkúszott az állára, majd a szájára. Creasy megint azt akarta mondani, hogy menjen onnét; de valahogy nehezére esett a beszéd.