Globusz^® Publishing 

A Melitaland igazán nem volt szép példája a tengeri járművek formatervezésének. Szögletesen, laposan, zordonan úszott a vízen, mintha méltóságán alulinak tartott volna holmi sima vonalakat, hátrahajló kéményeket. Az volt a dolga, hogy személyautókat, tehergépkocsikat és embereket vigyen át Málta és Gozo szigete közötti három kilométeren.

Creasy a felső fedélzeten állt, a bőröndje a lábánál. A Reggióból érkező olasz komphajó tizenkét órát késett egy sztrájk miatt, ezért csak kora reggel érkezett meg Málta nagykikötőjébe. Creasynek ez jól jött, mert nem kellett a nagyobb szigeten töltenie az éjszakát. Már alig várta, hogy elhelyezkedjék, berendezkedjék valahol, és elkezdhesse az edzésprogramját. A hajó elhaladt Comino kis szigete mellett, az öreg világítótorony lenézett rájuk a szikláról. Világítóan kéklett a víz a homokos tengerfenék fölött. Ez volt a Kék Lagúna. Creasy emlékezett rá, itt úszkáltak nyolc évvel azelőtt Guidóval és Júliával.

Az árapály és az áramlatok tisztán tartották ezt a részt. A víz még átlátszó volt, a parton nem látszott hulladék. Creasy előrepillantott, Gozo szigete felé. Meredekebb és zöldebb volt, mint Málta. Falucskák koronázták a dombtetőket. Intenzív mezőgazdasági művelés folyt a szigeten, a teraszos földek lehúzódtak egészen a vízpartig.

Creasy megkedvelte Gozót, amikor korábban itt járt. A tapasztalatai szerint páratlan volt abból a szempontból, hogy társadalmában nem voltak osztályok. Itt a legszegényebb halász is tudta, hogy ér annyit, mint a leggazdagabb földbirtokos. Aki többre tartotta magát másoknál, annak nem sok keresnivalója volt Gozón. Creasy úgy emlékezett, hogy az emberek harsányak, kedélyesek, és miután megismerték a másikat, barátságosak is. A harsányságnak máris tanújelét adták, ahogy a komphajó befordult Mgarr kicsiny kikötőjébe, és az utasok tolakodni kezdtek, hogy elsőnek szálljanak ki. Creasy fölkaptatott a hegyoldalon egy kocsmához, amely a valószínűtlen „Gleneagles“ nevet viselte. Régi, hosszúkás épület volt, keskeny erkéllyel fordult a víz felé. Guido azt mondta, Creasy onnan telefonáljon Júlia szüleinek, hogy menjenek érte. Az épület belül magas mennyezetű volt és hűvös, mint valami pajta. A falakon helyi tájképek ékeskedtek, a pultot helybeli lakosok vegyes gyülekezete támogatta.

Creasy az ajtó mellett hagyta a bőröndjét. A söröskorsó látványa eszébe juttatta, hogy szomjas. A csap felé intett. A csapos, egy alacsony, kopaszodó, kerek képű ember azt kérdezte: – Korsóval, vagy pohárral?

– Korsóval, kösz. – Creasy fölveckelődött egy magas lábú székre, kitett egy egyfontost maga elé. A sör hideg volt és borostyánszínű. Jól meghúzta. Amikor a csapos odavitte a visszajárót, Creasy megkérdezte: – Meg tudja mondani Paul Schembri telefonszámát?

A férfi kifejezéstelen arccal nézett rá.

– Paul Schembri – ismételte meg Creasy. – Nadur közelében van a gazdasága, biztosan ismeri.

A csapos vállat vont. – A Schembri gyakori név – mondta –, és Gozón sok a gazdálkodó. – Ezzel elment a pult másik végéhez, hogy kiszolgáljon valakit.

Creasy nem bosszankodott. Ellenkezőleg, magában helyeselt. A csaposnak ismernie kellett Paul Schrembrit. Gozo egészen kicsi sziget volt. Ez a sziget azonban az enyhe turistainvázió ellenér is szemlátomást féltő gonddal óvta a magánéletét. A szigetlakók barátságosak voltak az idegenekkel, de nem mondtak el nekik semmit, amíg nem tudták, kifélék-mifélék és mit akarnak. Egy gozói a tulajdon testvérét is letagadta volna, amíg nem tudja, ki érdeklődik utána. Így hát Creasy türelmesen kortyolgatta a sörét, várta az alkalmas pillanatot. Kért még egy sört. Amikor a csapos odatette eléje, Creasy azt mondta: – Guido Arrelino küldött. Ha minden igaz, Paul Schembrinél fogok lakni.

Így már minden világos lett.

– Ja úgy, maga arra a Paul Schembrire gondol! Akinek Nadur közelében van a gazdasága?

Creasy bólintott – Arra.

A csapos szemügyre vette, aztán elmosolyodott. Ritkafajta mosolya volt, mintha bevilágította volna a helyiséget. Kezet nyújtott.

– Tony vagyok. Emlékszem rád. Itt voltál, amikor Guido feleségül vette Júliát. – A pult túlsó vége felé intett, ahol egy fiatalabb férfi ült. – Az öcsém, Sam. – Egy olajtól szutykos iszogatóra mutatott. – Az Shreik – meg két másikra –, az a kettő pedig Michele és Victor. Amikor nem itt isznak, ők kezelik a kompot.

Creasy emlékezett rájuk, ők irányították a személyautók és teherkocsik sorát a kompra, ők szedték be a viteldíjat. Már nem volt idegen közöttük. Tony odament a telefonhoz, tárcsázott, beleszólt néhány szót máltai nyelven. Aztán megint fölfénylett a mosolya. – Joey pár perc múlva itt lesz, elvisz.

Sam letett még egy korsót Creasy elé, aztán az olajos ruhájú Shreik felé indult. Creasy még élénken emlékezett arra, mennyit tudnak inni a gozóiak, és arra is, hogy milyen könnyen elmegy egy-másfél nap, ha egyszer elkezdik egymásnak rendelni a rundokat. Nyugodt, jó érzés fogta el. Jól meglesz ezekkel az emberekkel. Nem fogják kérdésekkel bombázni. Senki sem fog kutakodni utána, megpróbálni beskatulyázni, vagy a barátjának hazudni magát. Minden az lesz, aminek látszik. Az ember legyen, ami lenni akar. Tegyen, amit akar. Csak ne bántson meg másokat, ne fukarkodjék, amikor neki kell rendelnie a rundot, és mindenek fölött ne legyen „kevély“. A „kevélység“ a lehető legnagyobb bűnnek számított Gozón. Attól, hogy valaki gyújtogató vagy szodomita, még befogadták maguk közé, de aki „kevély“, azt soha.

Creasy fölhajtotta a sörét, elkapta Tony pillantását. Tony azok közé a csaposok közé tartozik, akik mindent észrevesznek, akármilyen elfoglaltak is. Végighaladt a pult mögött, kiosztotta az italokat, elvette az újabb pénzt Creasy elől.

– Tölts egyet magadnak is – mondta Creasy.

Tony megrázta a fejét. – Nekem még korán van – mondta.

Tíz perc eltelt, aztán újra megjelent Tony arcán a mosoly, elvette a következő tízcentest, és azt mondta: – Miért ne? – Ezzel töltött magának egy sört.

Creasy később megtudta, hogy Tonynak ez volt a szokása. Mindig visszautasította, ha itallal kínálták, aztán tíz percen, félórán át kérdezgette magától, hogy miért. A meditálás végén mindig fölragyogott a mosoly, fölhangzott az elmaradhatatlan „Miért ne?“.

Minden gozóinak van beceneve vagy csúfneve; Creasy nem lepődött meg, amikor megtudta, hogy ezt a csapost úgy emlegetik: „Miértne“.

Odakint megállt egy ütött-kopott Land Rover terepjáró, és hosszú léptekkel becsörtetett egy fiatalember. Hosszú lába volt, nyílt arca, fekete, göndör haja. Creasy felé nyújtotta munkától kérges kezét.

– Szevasz, Joey vagyok. Isten hozott Gozón!

Creasy halványan emlékezett Júlia öccsére, de a fiú akkor legfeljebb tízéves lehetett. Joey Tonyra nézett, lógó nyelvvel lihegni kezdett, amíg nem kapott egy sört.

– Nem sietsz nagyon, ugye? – Érdeklődött mosolyogva. Creasy megrázta a fejét.

Joey fölhajtotta a söre felét. – Az jó. Egész nap hagymát zsákoltam, kiszárad tőle az ember torka.

Laza ivászat kezdődött, kedélyes tréfálkozás keretében. Az angol Málta második hivatalos nyelve, s az iszogatók csak néha váltottak át máltai nyelvre, hogy nyomatékosítsanak valamit. A máltai nyelvben sok az arab és olasz elem, és különös, éneklő lejtése van. Creasy, aki mindkét nyelven tudott, sok szót megértett. Halászok kezdtek beszállingózni, az ő torkuk is kiszáradt a tűző napon eltöltött nap után; aztán Victor és Michele elment, hogy megtegyék az utolsó utat a komppal.

A vendégek legtöbbje már áttért a sörről a töményre, amikor Joey az órájára nézett.

– Gha! Madonna! Hat óra... gyerünk, Creasy! Anya már biztos pukkadozik mérgében.

Fölhajtottak a meredek domboldalon, át a Quala nevű aprócska falun, aztán megint le a völgybe, amíg végül befordultak a Nadur felé vezető útra.

A tanyaház hagyományos stílusban, belső udvar köré épült, terpeszkedő kőépület volt. Az egyik sarokszárny újabbnak látszott a többinél, s kívülről lépcső vezetett föl a bejárathoz.

Magas, testes asszony jött elő a konyhából. Barátságos, kerek képe volt, határozott arcvonásai. Mosolyogva megvárta, amíg Creasy kikászálódik a kocsiból, aztán átölelte, arcon csókolta.

– Isten hozott, Creasy. Rég láttalak. – Szúrós szemel ránézett a fiára.

– Creasynek kiszáradt a torka, mama – mondta Joey. Huncut mosoly kíséretében rákacsintott Creasyre.

Az anyja kedélyes megszidta, aztán azt mondta, vigye föl a bőröndöt, Creasyt pedig bevezette a konyhába.

A férfi emlékezett a hatalmas, boltozatos helyiségre. Itt volt a családi élet központja, az ebédlőt és a nappalit csak ünnepélyes alkalmakkor használták.

Creasyben ez tudatosította, hogy itt egy család veszi körül, ettől zavarba jöhetett volna, de Laura sürgött-forgott, kávét főzött egy nagy kannában, közben érdeklődött, hogy van Guido, és bele-belekukkantott három rotyogó lábasba a nagy tűzhelyen. Így képtelenség volt zavarba jönni. Creasy jelenlétét szó nélkül tudomásul vették. Creasyben még jobban megerősödött ez a benyomás, amikor Paul Schembri hazajött. Paul Schembri alacsonyabb volt a feleségénél, és első pillantásra véznának látszott, a karja azonban inas volt, és Creasy szemében inkább csak amolyan sűrű kis ember benyomását keltette.

Odabiccentett Creasynek, és odaszólt: – Minden rendben?

Ez a „minden rendben“ volt a legtöbbször használt kifejezés Máltán. Jelenthetett érdeklődést, tényközlést, üdvözlést, de akár búcsúzást is, ugyanúgy, vagy még rugalmasabb módon, mint a francia „Ca va“.

– Minden rendben – felelte Creasy. Paul leült, Laura odaadott neki egy csésze feketekávét.

Paul Schembri úgy üdvözölte Creasyt, mintha nem nyolc éve látta volna először és utoljára, hanem az előző nap váltak volna el.

Az amerikai most még jobban otthon érezte magát.

Creasy Nápolyban vásárolt egy kis magnetofont. Most fölrakta az egyik kazettát, amelyet Guido elhozott a comói házból, aztán végigdőlt az ágyon, és miközben Dr. Hook a szerelemről kesergett, eltűnődött a helyzetén és a körülötte lévő embereken. Jó ötlet volt Guidótól, hogy Gozo legyen a támaszpontja; Guido tudta, hogy Schembriék tárt karokkal, de különösebb csinnadratta nélkül fogják fogadni. Azt is tudta, hogy apósáék nemrég vettek bérbe több parlagon hagyott földet az egyháztól, és komoly munka lesz újra teraszossá alakítani, művelésre előkészíteni őket. Creasynek örömére és javára fog szolgálni, ha kiveszi belőle a részét. Guido hosszú telefonbeszélgetést folytatott Paullal, elmagyarázta, milyen állapotban van Creasy, és mik történtek vele az utóbbi időkben. A jövőről nem beszélt.

Creasy egy egész saját lakosztályt kapott, az új szárnyban, amelyet már korábban észrevett, külön bejárattal a külső lépcsőről. Vacsoránál Paul elmondta, hogy az a rész korábban terménytároló, csűr volt. Guido a házassága után minden évben küldött nekik pénzt, és ez folytatódott Júlia halála után is. Paul először haragudott érte – elvégre ők nem szegények! –, és fenyegetőzött, hogy visszaküldi, de Guido nem hagyta magát, és lefegyverzően közölte, hogy neki ez az adója miatt így kedvezőbb. – Tudod, milyen – vetette oda Paul Creasynek.

A pénzt részben arra fordították, hogy átépítsék a régi terménytárolót, hogy Guido kényelmesen, zavartalanul lakhasson náluk az évi ottléte alatt. A lakrész két nagyszobából és egy kis fürdőszobából állt, mindegyiknek a szokásos módon boltozatos mennyezetet építettek. A vaskos köveket nem festették, hanem olajozták, és megmaradt lágy, okkersárga színük. A bútorzat nagyon egyszerű volt: a hálószobában egy nagy, régimódi ágy meg egy komód, a falakon fából készült fogaspeckek ruhaakasztónak; a másik szobában alacsony, kényelmes karosszékek, egy kávézóasztal, meg egy jól berendezett italos-szekrény. Creasy tudta, hogy legalább két hónapig ez lesz az otthona, és már most, az első este kényelmesen, otthonosan érezhette magát.

Eltűnődött Schembriéken. Minden látszat szerint egyszerű gazdálkodók voltak, de Gozón magas az átlagos műveltségi szint, s noha a lakói konzervatívak és összetartók voltak, érdekli őket a környező világ, és sokan meglepően tájékozottak voltak. A túlnépesedés miatt sok gozói külföldön telepszik meg, különösen Észak-Amerikában és Ausztráliában, s amikor nyugalomba vonulnak, sokan ismét a szülőfalujukban vesznek házat maguknak. A közösségben tehát megvan az egységes fluktuáció, az eszméké és az embereké egyaránt.

Paul Schembri tipikus gazdálkodó, parasztember volt, akinek értékrendje a kemény, dolgos életben, a szántás, vetés, aratás örök ritmusában gyökerezett. A véleményét megtartotta magának, nem fitogtatta a nézeteit. Nem tartozott senkinek semmivel, bátran a szemébe nézhetett bárkinek. Egy kicsit hasonlított a földjeit körülvevő kőfalakra – azok is szárazak voltak, egy kicsit porosak-szürkék, de jól voltak megépítve, mindegyik kő habarcs nélkül, pontosan illeszkedett a többihez, ellenálltak a Gregale-szeleknek, amelyek telente Európa felől söpörtek át a tengeren, s megkopasztották az alacsony dombokat.

Laura harsányabb, nyíltabb természetű volt. A felületes szemlélő azt hihette volna, ő az úr a háznál, de ez csak látszat volt. A megtermett, magabiztosan értelmes Laura, még ha Paul hagyta volna is, bölcsebb volt annál, hogysem kihasználja férje látszólagos jámborságát. De sokoldalúbb volt, mint Paul, sziporkázóbb, szélesebb érdeklődési körű és kíváncsibb.

Joey inkább az anyjára ütött, az őszinte, gyanútlan kíváncsiság szemmel láthatólag jóindulattal párosult benne. Tetszeni fog a nőknek, állapította meg magában Creasy. Vonzónak fogják találni a jóképű, sötét hajú fiút, és minden bizonnyal anyai ösztönöket ébreszt majd bennük.

Az eszébe ötlött a lány, Nadia. Egy máltai szállodában dolgozott, mint recepciós, de azt mondták, hét végén hazamegy, és ott is marad, segít a családjának a munkákban.

Guido megemlítette, hogy Nadia férjhez ment egy angol tengerésztiszthez, és elköltözött Angliába, de egy évvel ezelőtt fölbomlott a házasságuk. Creasy homályosan emlékezett a lányra Guido esküvőjéről. Tizenéves volt, Júliához hasonlóan vonzó, de nem feltűnő külsejű.

Creasy remélte, hogy a lány sem fog semmilyen bonyodalmat okozni. Eddig minden a legnagyobb rendben volt. Reggel elkezdi az edzést. Nem óhajtott bonyodalmakat.

Megfordította a kazettát. Dr. Hook egy öreg brooklyni iszákosról énekelt, meg egy fogadalomról, amit még egy kicsit tartani kell. Csak még egy kicsit...

Fölért a Marsalforn-öbölre lenéző hosszú dombhátra, megállt egy kicsit pihenni. Tréningruháján sötét foltokban ütött át az izzadtság. Még nem járt magasan a nap – csak egy órája kelt föl, s a domboktól övezett öböl még árnyékba borult. Creasy leült egy alacsony kőfalra, mélyeket lélegzett. Fájt a teste – az egész teste, az izmai sértett méltatlankodással fogadták a hirtelen aktivitást. Creasy figyelmeztette magát, hogy nem szabad túlzásba vinnie. Ha most meghúzódik egy izma, napokkal, vagy akár hetekkel veti vissza az edzéstervet.

Pirkadatkor kelt föl, végigcsinált egy sor tornagyakorlatot, a régi légiós gyakorlatokat, de egyenlőre könnyített formában.

Utána lezuhanyozott hideg vízzel, és lement. Meglepetéssel látta, hogy Laura már a konyhában van, és szóvá is tette.

– A hajnali, ötórai misére járok – válaszolta Laura mosolyogva. – Valakinek imádkoznia kell a sok bűnösért a családban.

Creasy elmosolyodott. – Imádkozz értem is, Laura – mondta könnyedén. – Kivettem én is a részemet a bűnből.

Az asszony bólintott, de most már elkomolyodott. Ránézett a Creasy nyakában lógó kis aranykeresztre. – Katolikus vagy? – kérdezte.

Creasy vállat vont. – Semmi sem vagyok igazán.

Laura adott neki egy nagy bögre feketekávét. Miközben Creasy kortyolgatta, bejött Paul és Joey, mindketten munkához öltözve.

– Most futok egyet – mondta Creasy –, aztán úszom. Utána segíthetek a kerítés építésében?

Paul elmosolyodott, bólintott, aztán kihívta Creasyt, és lemutatott a dombon a tenger felé.

Amikor úszni mégy, ezen az ösvényen menj le. Van egy kis öböl odalent, beúszhatsz a szikláról. Mély a víz, és más nem megy oda. Csak az én földemen át lehet megközelíteni, vagy csónakkal.

Laura azt mondta, ha végzett az úszással, menjen reggelizni. A hűvös víz és az evés gondolata talpra állította. Lassú trappolással elindult visszafelé.

A kis öböl elhagyatott volt, a víz mély és tiszta. A parti mészköveket kimosta alulról a víz, lapos párkány nyúlt ki a tenger fölé. Creasy levetkőzött, és beugrott, körülbelül százméternyit úszott ki az északi Comino-csatornába. A kis Comino-sziget hívogatóan közelinek tetszett, de Creasy tudta, hogy a legközelebbi pontja másfél kilométerre van. Később, gondolta, amikor jobb formában lesz, átúszik oda; még később pedig, és még jobb formában, majd oda-vissza.

A tanyaház konyhájában Laura hatalmas reggelit tálalt eléje: sonkás rántottát, friss, langyos kenyeret és a szigeten készült kristálytiszta mézet. Laura is leült, kávét ivott, és elégedetten nézte, ahogy Creasy szó nélkül eltüntetett mindent a tányérjáról.

Emlékezett a férfire nyolc évvel korábbról, amikor Guido elvitte hozzájuk. Akkor sem volt beszédesebb. Most öregebbnek látszott, és végtelenül fáradtnak. Guido a telefonban elmondta, milyen közel járt a halálhoz.

Laura az eltelt évek alatt úgy megszerette a vejét, mintha a tulajdon fia lett volna, s amikor Júlia meghalt, nemcsak a lányáért, hanem Guidóért is fájt a szíve.

Eszébe jutott az esküvő előtti este. Guido egyedül jött be, és azt mondta, beszélni akar vele meg Paullal. Beszélt egy keveset a múltjáról, és elmondta, a jövő más lesz. Elmondta, mennyire szereti a lányukat, és milyen terveik vannak a nápolyi panzióval. Végül azt mondta, hogyha vele valami történne, és Júliának segítségre volna szüksége, Creasyhez forduljanak, tőle mindent megkapnak. Másnap Laura fürkésző szemmel figyelte a nagydarab, hallgatag amerikait, ahogy megpróbálta beleélni magát egy igazi gozói lakodalom hangulatába, fergeteges jókedvébe. Érezte, mennyire örül barátja boldogságának, és ösztönösen tudta, hogy amit Guido mondott nekik az előző este, igaz. Guido megadta nekik Creasy utánaküldő brüsszeli postafiókjának címét, és amikor Júlia meghalt, Laura adta föl arra a címre a táviratot, amely Afrikából Nápolyba szólította Creasyt, a barátja mellé. Laura most magában elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy ez az ember visszanyerje az erejét. A testmozgás és a kemény munka sokat számít majd, tőle pedig bőven kap friss, tápláló ételt.

Reggeli után Creasy kiment a földre, megkereste Pault, aztán nekivetkőzött, és beállt mellé dolgozni. A száraz, habarcs nélküli falazásnak megvannak a maga fortélyai. Gondosan kell kiválogatni a köveket, és megfelelő módon, pontosan helyezni őket egymás mellé. Az öreg meglepődött azon, hogy Creasy milyen gyorsan beletanult. Creasynek természetes érzéke volt az effajta építéshez.

De így is egy óra múlva már fájt a háta az állandó hajlongástól, s hosszú ideje elpuhult kezét fölhorzsolták, feltörték a kövek. Délben Paul megálljt parancsolt, és Creasy lement az öbölhöz, hogy kiáztassa kezét a tengervízben.

Elköltötték a hideg húsból és salátából álló egyszerű ebédet, aztán lefeküdtek sziesztázni a legforróbb napszak idejére. A tanyaház vastag kőfalai és a magas, boltíves mennyezetek hűvösen tartották a szobákat, s Creasy jól aludt így, sajgó testtel is. Három órakor fölkelt; az izmai merevek voltak, fölhólyagosodott tenyere fájt. Jó lett volna lustálkodni egy kicsit, és félig-meddig kísértésbe is esett, de aztán emlékeztette magát a céljára, és visszament Paullal teraszokat csinálni. Ahogy egyre jobban belejött, szépen haladtak a munkával. Szótlanul dolgoztak egymás mellett. Pár óra múlva Laura jelent meg, jégbe hűtött sört hozott egy vödörben. Megszidta Creasyt a leégett háta miatt, és őszinte érdeklődéssel vette szemügyre sebhelyeit, az újabbakat és a régieket.

– Téged aztán jól összemetéltek, Creasy – jegyezte meg. – Át kéne térned egy kis gazdálkodásra.

Aztán meglátta, milyen állapotban van a férfi keze, és most már igazi haraggal fordult Paulhoz.

– Hogy engedhetted ilyen kézzel dolgozni? Nézd meg!

A férje vállat vont. – Próbád lebeszélni.

Laura a kezébe vette Creasy kezét, megvizsgálta.

– Semmi vész – mondta Creasy. – Később majd úszom egyet. A sós víz jót tesz neki. Néhány nap alatt megkérgesedik.

Laura megfordította a kezét, szemügyre vette a sötétlő hegeket, megcsóválta a fejét.

– Bizony, a gazdálkodásra – mondta határozottan. – Sokkal biztonságosabb.

A következő három nap volt a legnehezebb. Esténként Creasy teljesen kimerülten zuhant be az ágyba.

De már kialakította a napirendjét: hajnalban futás, utána úszás, mindennap hosszabb, aztán munka a mezőn, meztelen felsőtesttel a tűző napon. Este megint úszás, és vacsora után korai lefekvés. Közvetlenül fölkelés után és lefekvés előtt tornászott is. Az első néhány nap valóságos kínszenvedés volt, különösen reggelente, amikor föl kellett ráznia a merev, engedetlen izmokat. Körülbelül két hétbe fog telni, gondolta, amíg rendesen belejön. De a fájdalom ösztönzőleg hatott rá. Mindig az eszébe idézte, hogy mi a célja, eszébe idézte a kislányt és azt, hogy mit tettek vele, és a gyűlölete sokkal erősebb volt, mint a fájdalom.

Paul és Joey meglátta egyszer, egy este, amikor vacsora után a kinti teraszon üldögéltek, kávét és konyakot iszogattak, nézték a sötétlő tengert, Comino sötét tömegét, mögötte Málta fényeit.

A fények Creasy eszébe juttatták, hogyan érkezett meg Nápolyba, oly sok hónappal azelőtt, és a változásokat, amelyek végbementek benne. Kibontakozó barátságát Pintával, s az utolsó néhány hetet, amikor igazán és teljesen boldog volt.

Fölidézte magában azt az utolsó napot, amikor a kórházban Guidótól megtudta, hogyan halt meg Pinta. Paul feléje fordult, mondani akart valamit, de amikor meglátta Creasy arcát, torkán akadt a szó. A férfiból úgy áradt szét a gyűlölet, mint ahogy a köd száll föl a hideg tengerről.

Creasy hirtelen fölállt, jó éjszakát kívánt, és elment lefeküdni. Joey az apjára nézett, mindig vidám arca most nyugtalan volt és komor.

– Ez az ember ég odabent. Valami tűz emészti. Még sosem láttam, hogy valaki ilyen szomorú és ilyen dühös legyen egyszerre.

Paul egyetértőn bólintott. – Igen. Féken tartja, de ott van benne. Valakit nagyon meg fog égetni.

Joey lerázta magáról a baljós hangulatot, elvigyorodott, fölállt. – Bennem is tűz ég, de másfajta. Lemegyek a Barbarellába. Péntek este van, a turistalányok magányosak lesznek és hálásak.

Az apja kedélyesen megcsóválta a fejét.

– Ne gyere későn, különben holnap semmi hasznodat nem lehet venni. Még mindig három hagymaföld vár rád!

A fiú átment a belső udvaron, ügyelt, nehogy találkozzék az anyjával, aki kioktatta volna a külföldi lányok erkölcsiről. Creasy hálószobájának ablakából halk zene szűrődött ki. Joey megállt, fülelt. Fölismerte a dalt, pár évvel azelőtt népszerű volt – a „Blue Bayou“. Kissé meglepődött. A furcsa amerikai új oldaláról mutatkozott meg. Joey fölült Suzukijára, berúgta, s a zenét egy kis időre elnyomta a motorbőgés, ahogy elszáguldott az úton Xaghra felé.

Szombaton megérkezett Nadia. Már ott ült a konyhaasztalnál, amikor a három férfi bement ebédelni.

– Creasy, te biztosan emlékszel Nadiára – mondta Laura, és a lány felé intett.

– Éppen, hogy – felelte Creasy, aztán a lányra nézett. – Akkor még copfod volt.

Nadia elmosolyodott, vonzó arcának szigorú vonásai meglágyultak, aztán fölállt, arcon csókolta Creasyt.

Magas volt, karcsú, és furcsa módon járt, hosszú lábát szinte alig hajtotta be, a csípője jobban mozgott a rendesnél. Nem volt csúnya, csak szokatlan.

Ebéd közben Creasy lopva figyelte. Nadia megérkezése elevenebbé tette a táralgást. Ugratta Joeyt a másnapossága miatt, aztán melléje állt, amikor az anyja korholni kezdte, mert hajnali kettőkor ment haza, és úgy kellett kirángatni reggel az ágyból, hogy induljon dolgozni.

Okos arca volt. Túl szigorú ahhoz, hogy sugárzóan szép legyen, de a kiugró pofacsont és a telt száj érdekessé tette. A lányban határozottan volt valami erotikus is – mintha körüllengte volna...

Fölpillantott, észrevette, hogy Creasy nézi.

– Hogy van Guido? – kérdezte. Mély volt a hangja, illett a külsejéhez; zengett, szinte vibrált.

– Jól van, szeretettel üdvözöl.

– Nem mondta, mikor jön?

Creasy tagadóan megrázta a fejét, és eltűnődött, vajon van-e valami Guido és a lány között. Nadia nagyon hasonlított Júliára, valamivel magasabb és vékonyabb volt, de ugyanaz a szempár nézett ki az arcából, és ugyanaz a gyors mosoly ragyogott föl rajta. Természetes lett volna, ha Guido vonzódik hozzá; és Júlia halála óta már öt év telt el. De aztán észbe kapott: hiszen Nadia csak egy éve ment vissza Máltára. És Guido különben is szólt volna neki.

Ebéd után, amikor a férfiak elvonultak a szobáikba sziesztázni, Nadia ott maradt az anyjával a konyhában, segített elmosogatni.

Egy darabig szó nélkül dolgoztak, aztán a lány hirtelen megszólalt: – Kiment a fejemből... mármint Creasy, hogy ilyen... valahogy félelmetes.

– Az – mondta Laura. – nehéz eset. Nem sokat szokott beszélni, de jól megvan köztünk, és sokat segít apádnak. Egy darabig gondolkodott, aztán folytatta: – Megszerettem. Tudom, miféle, és apád azt mondja, egy bizonyos céllal edzi magát, aztán vér fog folyni ott, ahová elmegy. Kemény ember, de mindannyian megszerettük.

Nadia eltörölgette az edényeket, aztán azt kérdezte: – Hány éves?

Laura eltűnődött. – Ötven felé járhat. Néhány évvel idősebb Guidónál. Kész csoda, hogy még él. Borzalmas sebhelyek vannak rajta.

Nadia összerakta az edényeket, betette őket a szekrénybe.

– De férfi – mondta tűnődve, szinte csak magának, aztán elmosolyodott, amikor észrevette anyja kíváncsi pillantását, amelybe szomorúság is vegyült. – Legalább férfi – ismételte meg. – nem férhet hozzá kétség.

Nadiától nem volt meglepő ez a megjegyzés. Ő minden férfit sajátos módon vett szemügyre, fölbecsülte az első pillanatban, szakértő szemmel, keserű tapasztalatokból tanulva.

Nadia férje jóképű volt, szellemes és okos. A lány boldogan, nagy várakozásokkal kezdte el a házaséletet. Meseszép, romantikus udvarlás előzte meg, táncok, összejövetelek, távoli tájak ígérete követte, majd lassan, fokozatosan jött a fölismerés, hogy valami nincs rendben, hogy semmivé foszlik a szép álom.

A férjében homoszexuális hajlam élt, amelyet régóta elfojtott. Az ő számára ez a házasság is ennek az elfojtásnak a része volt. Tudott a hajlamáról, kamaszkora óta harcolt ellene, de reménytelen háború volt. Az utolsó csata a Nadiával kötött házasság volt. Azt a csatát is elveszítette, halogató akciók, önvádak után, egy végül ellenállhatatlannak bizonyuló világba történő nyomorúságos, megalázó kirándulások sorozatában.

Megbeszélték a dolgot, megpróbáltak együtt küzdeni ellene. Nadiának nagyon nehezére esett. Nem tudta fölfogni. Úgy érezte, női mivoltában érte sérelem. Ha egy másik nő részéről fenyegette volna veszély, azt még meg tudta volna érteni, föl tudta volna venni ellene a küzdelmet saját nőiességének fegyverével. Ezzel az ellenséggel szemben azonban tehetetlen volt.

A vég hirtelen érkezett el, és émelyítően. Mulatságot rendeztek a portsmouth-i haditengerészeti támaszponton. Minden résztvevő többet ivott a kelleténél. Nadia nem találta a férjét. Keresni kezdte – és rábukkant részegen, meztelenül, egy ifjú kadéttal. Már nem érdekelte semmi, tudomásul vette, hogy az, ami.

Nadia másnap visszarepült Máltára.

Szörnyű érzés volt hazamenni, de minden elmondott Laurának és Paulnak, s a szülei szerencsére melléje álltak, megértették. Sajnálták Nadiát, és sajnálták önmagukat is – az egyik lányuk meghalt, a másik pedig érzelmileg súlyosan megsérült.

Nadia kérvényezte, hogy nyilvánítsák semmisnek a házasságát, de az ilyesmi a végtelenségig el szokott tartani. A „Cowboy“ adta össze őket, ő továbbította az iratokat a Vatikánnak is, és a maga becsületes, nyers módján megpróbálta megvigasztalni Nadiát, megértetni vele, miért telik ez olyan sok időbe, miért jár olyan sok nehézséggel. Tanúk kellenek, föl kell venni a vallomásukat, aztán névtelen, ismeretlen bírák döntenek, esetleg hosszú évek alatt. Hogy miért? Mert a házasság szent. De hát nem látják a fájdalmat, nem látják az embereket? A „Cowboy“ látta. Mélységes szomorúságot érzett, amikor Nadia eljött hozzá meggyónni, föloldozást kérni az elkövetett bűneiért, a férfiakért, akikkel lefeküdt. Az első az a fiatal halászlegény volt. Később pedig alkalmanként turisták, akikkel a szállodában ismerkedett meg, ahol dolgozott. A maguk módján ők is névtelenek voltak, mint a bírák. Két hétig maradtak, szépen lebarnultak, és ritka zsákmányt ejtettek: egy helybéli lányt. Nadia nem békélt meg a sorsával. Tudta, hogy szóbeszéd tárgya, sőt még szánakoztak is rajta, és ezt gyűlölte. Normális életet akart élni, család, gyerekek megbecsülése közepette – ahogy nevelkedett. Ha a vatikáni bírák semmisnek is nyilvánítják a házasságot, ha úgy döntenek is, hogy Isten szemében sohasem köttetett meg – akkor mi lesz? Nadia huszonhat éves volt. Feleségül venné bármelyik helybéli férfi? Annyi szóbeszéd után, egy olyan kis közösségben? Marad tehát a külföld. Nadiát nem vonzotta a külföld. Szüksége volt a családjára – a stabilitásukra, a támogatásukra. A házra, amelyben a világra jött, és fölnevelkedett. É magára a földre is. A föld nem változott meg, nem öltött álruhát. Ezért jött haza mindig Nadia, még Máltáról is. Akármit csinált is, az kívül maradt ennek a háznak a falain, ahol biztonságban érezte magát.

Késő délután fogta a fürdőruháját, és lement az ösvényen az öbölhöz. Látta, hogy ruhák hevernek a lapos, kinyúló sziklapárkányon, és Creasy úszik kint, a csatorna hullámai között. Leült, nézte, ahogy a férfi kiúszik kétszáz méternyit, majd visszaindul a part felé.

– Azt hittem, átúszol Cominóra – jegyezte meg, ahogy Creasy kimászott a vízből.

– Majd a jövő héten, amikor már jobb formában leszek – felelte Creasy, és lihegve leült melléje.

A lány szemügyre vette a hasán és az oldalán a friss hegeket. Rózsaszínűek voltak, világosabbak, mint a környező, leégett bőr.

– Te nem úszol? – kérdezte a férfi.

– De igen. Fordulj el, amíg átöltözöm.

Egy perc múlva, fekete, egyrészes fürdőruhájában, Nadia szép fejessel belevetette magát a vízbe.

Jól úszott, pezsgett utána a víz, ahogy kihúzott a kis öbölből a csatornába. Közben azon tűnődött, vajon Creasy valóban át akar-e úszni Cominóra. Az áramlás nagyon erős lehetett. Az előbb meg akarta említeni Creasynek, de aztán inkább nem szólt. Creasy olyan férfinak látszott, aki nem szívesen fogad el tanácsot nőktől.

Később, a lapos sziklán egymás mellett hevertek a késő délutáni napsütésben. Nadia Guidóról és a panzióról érdeklődött. Nem hozta szóba az emberrablást, és a tűzpárbajt, pedig olvasott róla az olasz lapokban. Szeretett volna többet megtudni, de úgy döntött, vár.