|
|
|
Ápolónő ült az ágy mellett, könyvet olvasott. Creasy alig tért magához, kába volt a gyógyszerektől. Fölötte két palack lógott szájjal lefelé egy fémállványról. Színtelen folyadék csöpögött belőlük egy átlátszó csőbe. Az egyik cső a férfi bal orrlyukába vezetett. A másik a bal csuklóját fedő kötés alatt tűnt el.
Kinyílt az ajtó. Egy egyenruhás rendőr szólt be az ápolónőnek.
– Látogató. A doktor úr azt mondta, csak egy percre jöhet be.
Guido lépett be. Odament az ágyhoz, lenézett a fekvő alakra.
– Hallod, amit mondok, Creasy?
Szinte észrevehetetlen volt a biccentés.
– Túl vagy a nehezén. Megmaradsz.
Ismét aprócska biccentés.
– Itt maradok Milánóban. Bejövök később, amikor már tudsz beszélni. – Az ápolónőhöz fordult. – Maga marad vele?
– Valaki mindig mellette lesz – mondta a nő.
Guido azt mondta, köszöni, aztán kiment.
Elio és Felicia várta a folyosón.
– Magánál van, de még egy-két nap, amíg beszélni is tud. Menjünk haza. Holnap majd visszajövünk.
Az orvos előzőleg elmondta nekik, hogy Creasy jóformán haldoklott, amikor bevitték. Azonnal a műtőasztalra tették, sebtében összevarrták, befoltozták. Ahogy az orvos magyarázta, ez ideiglenes, életmentő műtét volt. Ha Creasy túléli a posztoperatív sokkot, mondta, egy kicsit megerősítik, aztán újra megoperálják, ezúttal alaposabban.
Addig pedig... Az orvos sokatmondóan megvonta a vállát. Egy hajszálon függ az élete.
Creasy két napig lebegett élet és halál között, aztán az élet kerekedett fölül. Erős lehetett benne az élni akarás, jegyezte meg az orvos Guidónak.
A következő napon Creasy már beszélni is tudott.
Az első szava Guidóhoz az volt: – Pinta?
– Tárgyalnak – felelte Guido. – Az ilyen alkudozás sokáig el szokott tartani.
– Az állapotom?
Guido alaposan, szakszerűen elmagyarázta. Mindkettőjüknek bőven volt már tapasztalata az ilyesmiben.
– Két golyót kaptál. A gyomrodba és a jobb tüdődbe. Szerencsére csak harminckettesek voltak. Ha nagyobb kaliberűek, véged. A tüdődet összefoltozták, azzal már nem lehet nagyobb baj. A haslövésed a kellemetlenebb. Újra meg kell majd operálni, de a doki optimista és tapasztalt sebész. Sok lőtt sebet kezeltek már ebben a kórházban.
Creasy figyelmesen hallgatta. Aztán azt kérdezte: – A kettő, akit lelőttem, meghalt?
Guido bólintott. – Az egyiket szíven találtad mindkét lövéssel. A másikat fejen. Jó voltál.
Creasy megrázta a fejét. – Lassú voltam... rohadt lassú!
– Ezek profik voltak – mondta határozottan Guido.
– Tudom, és nem is számítottak komoly ellenállásra. Először a levegőbe lőttek, hogy elijesszenek. Ha gyorsabb vagyok, mindegyiket elintézem. Túl lezserül csinálták.
Creasy kifáradt a beszédtől. Guido fölállt, elbúcsúzott.
– Elmegyek Comóba, Ballettóékhoz. Meglátom, hátha tudok segíteni valamit.
Tekintete megakadt valamin, megtorpant, lenézett. A kereszt volt az.
Creasy észrevette kíváncsi pillantását. – Majd később elmesélem – mondta.
Guido Comói látogatása nem volt sikeres. Magával vitte Eliót is. Vico Mansutti és felesége is ott volt. Úgy látszott, mintha Mansutti vette volna kézbe az ügyek intézését. Ettore levert volt, mint akit elkábítottak a történtek. Rika viszont, amikor beviharzott a szobába, őrjöngött. Kiderült az igazság. Megtudta, hogy Creasyt nevetséges bérért vették föl, csak azért, hogy őt elhallgattassák. Most már azt is tudta, mi volt a szépséghiba.
– Egy iszákost! – rikácsolta Guidónak. – Egy iszákost, hogy védje a lányomat! – Megvetően nézett a férjére. – Egy kiscserkész jobban megvédte volna!
Elio tiltakozni kezdett, de Guido beléfojtotta a szót. Összeszedték Creasy holmiját, és elmentek.
– Majd lecsillapodik, amikor visszakapja a lányát – jegyezte meg Guido.
Creasynek nem tett említést a látogatásról. Egy hét múlva az orvosok elvégezték az újabb műtétet, teljes sikerrel.
Guido belépett a kórházi szobába, odahúzott egy széket az ágy mellé. Creasy már jobban festett, visszatért a szín az arcára. Észrevette Guido aggodalmas arckifejezését, és csak a szemével tette föl a kérdést.
– Pinta meghalt, Creasy.
A sebesült elfordította a fejét, fölnézett a mennyezetre. Az arca kifejezéstelen volt, a tekintete üres.
Guido tétovázott, aztán folytatta.
– Nem volt szándékos. Két nappal előbb kifizették a váltságdíjat. Aznap éjjel kellett volna elengedniük. Nem került elő. Reggel a rendőrség találta meg egy lopott kocsi csomagtartójában. Előzőleg a rendőrség a fél várost átfésülte a Vörös Brigád-banda után. Úgy vélik, az emberrablók valószínűleg beijedtek, és néhány órán át dekkoltak. Pinta meg volt kötözve, a száját beragasztották. Hányt... valószínűleg a benzingőztől. Tudod, mi történhet ilyen körülmények között. A boncolás szerint megfulladt.
Elhallgatott; hosszú csönd lett, aztán Creasy azt kérdezte: – Egyéb?
Guido fölállt, odament az ablakhoz. Megállt, kinézett a lenti kertre. Mögötte fölcsattant a férfihang: – Egyéb?!
Megfordult, halk hangon válaszolt: – Megerőszakolták. Sokszor. A vállán és a karján véraláfutások voltak.
Újabb hosszú csönd. Valahol a távolban megkondult egy templom harangja.
Guido az ágy lábához lépett, lenézett Creasyre.
A férfi arca még mindig merev, kifejezéstelen volt. A tekintete a mennyezetre meredt, de már nem volt kifejezéstelen. Gyűlölet villogott benne.
* * *
A Milánóból Nápolyba tartó éjszakai vonat csattogva haladt át a váltókon Latina előtt. Június közepe volt, nagyon sok kocsiból állt a szerelvény, vitte a nyaralókat délre, a napsütésbe. A legutolsó, sötétkék kocsin a Nemzetközi Hálókocsi Társaság emblémája ékeskedett. A hármasszámú fülkében az alsó ágyon Creasy ült, és egy noteszt olvasgatott. Már Rómában fölébredt, négy óra alvás után. Nemsokára, gondolta, kimegy, lezuhanyozik, és ha az utaskísérő ébren van, iszik egy kávét is. Jól aludt. Vonaton mindig jól tudott aludni.
A hajnali derengés megvilágította sovány, sápadt arcát. Mostanában nemigen érte nap. Kopott farmernadrágot viselt, a felsőteste meztelen volt. Egyenetlen, vörös barázdaként húzódott rajta a két friss heg.
Abbahagyta a notesz böngészését, a sarokban levő asztalkáról fölvett egy golyóstollat, írni kezdett az utolsó, üres lapra. Hirtelen mosoly villant át az arcán. Egy emlék idéződött föl benne.
Már teljesen kivilágosodott, amikor befejezte az írást. Kitépte a lapot, becsúsztatta az ajtó mögött lógó zakója zsebébe.
Fogta a törölközőt, a borotválkozófelszerelést, és végigment a folyosón. Az utaskísérő már fönt volt, a konyharészlegben a reggeliző-tálcákat készítette elő. Alacsony, ápolt emberke volt, ápolt kis bajusszal, és a korai időpont ellenére derűs mosollyal.
– Jó reggelt! Egy óra múlva Nápolyban vagyunk.
Creasy visszamosolygott.
– És milyen finom kávészag van! Üres a zuhanyzó?
A másik bólintott. – Senki nincs még fönt.
Creasy továbbment, aztán szép kényelmesen lezuhanyozott, megborotválkozott. A hálókocsinak a közelébe se jöhetett az autó, de még a repülőgép sem.
Creasy gyorsan fölépült. Jó beteg volt. Hallgatott az orvosára, követte minden utasítását. Egy héttel a műtét után már át tudott mászni az ágyból a tolókocsiba. Pár nap múlva már járkált is. Nem erőltette. Tapasztalt lábadozó volt, tudta, hogy a testének idő kell. Ha siettetni akarja, rosszabb.
Népszerű volt az orvosok és az ápolónők között. Nem zaklatta őket fölöslegesen; nyugodtan, nyűgösködés nélkül tűrte a magatehetetlenséggel járó megaláztatásokat. Ráadásul jószerivel a halálból hozták vissza, ezért különös figyelemmel vették körül.
Pénzt adott az egyik ápolónőnek, meghozatta a gyermekrablás óta megjelent valamennyi napilapot. Később az ápolónő kikölcsönözte a lapokat több hónapra visszamenőleg is. Creasy kért egy noteszt is, amely aztán lassan megtelt a feljegyzéseivel.
Csak egy látogatója volt, az is nagyon meglepte. Egy este Signora Deluca jelent meg az ajtóban, a kezében egy zacskó gyümölccsel. Fél órát töltött nála. Pintáról mesélt, és sírdogált egy kicsit. Creasy azon kapta magát, hogy ő vigasztalja. Hogy a sok gyermek közül, mondta az igazgatónő, éppen Pintát kellett...! Aztán letörölte a könnyeit, és kedvesen ránézett a férfira. Hallotta a szóbeszédet, mondta, hogy Creasy nem igazi testőr, csak a látszat kedvéért volt Pinta mellett. De ő jól tudja, mennyire szerette a kislányt. Azt kérdezte Creasytől, hogy mik a tervei, mire a férfi megvonta a vállát, és azt felelte, nincsenek tervei. Signora Deluca azonban nem egészen értetette a dolgot, mert Creasy nyugodtnak és magabiztosnak látszott. Meglepően nyugodtnak és magabiztosnak. Végül arcon csókolta a férfit és elment.
Creasy látogatni kezdte a fizikoterápiás részleget, óvatosan tornázgatott, úszkált a melegvizes medencében. Kapott két kis rugós kézerősítőt, és ahogy egyre hosszabb sétáit rótta a kertben, állandóan nyomogatta őket, s érezte, hogy ujjaiba visszatér az erő.
Egy hónap múlva az orvos azt mondta, kitűnően gyógyul, sokkal jobban a vártnál, és véleménye szerint egy hét múlva hazamehet.
Azt a hetet Creasy legnagyobb részben a fizikoterápiás részlegen töltötte el, és most már minden tornaszert használt.
Amikor távozott a kórházból, még mindig nagyon gyönge volt, egyáltalán nem lehetett tökéletesnek mondani a kondícióját, de a teste már minden szempontból működőképes volt.
Az orvos, a főnővér és néhány nővér elköszönt tőle, sok szerencsét kívánt. Creasy is köszönetet mondott nekik. Megálltak a lépcső tetején, nézték, ahogy bőrönddel a kezében megindult a kerti úton kifelé.
– Különös ember – jegyezte meg a főnővér.
Az orvos bólintott.
– Nagy tapasztalata van a kórházi életben.
A vonat befutott a nápolyi központi pályaudvarra. Creasy borravalót nyomott az utaskísérő kezébe, aztán a tömeg nyomában kiment a Piazza Garibaldira. Gyorsan talált taxit.
– Pensione Splendide – mondta sofőrnek, közben előrenyúlt, és bekapcsolta a taxiórát.
A sofőr magában káromkodott egyet. Már június volt, és még egyetlen igazi turistát sem sikerült kifognia.
A taxi egyszerre érkezett meg Pietro furgonjával, aki éppen a reggeli piaci bevásárlásról jött. Végigmérte Creasyt, aztán kezet ráztak.
– Hogy érzi magát?
– Jól. Segítek bevinni a kosarakat.
Guido a konyhaasztalnál ült, és kávézott, amikor beléptek.
– Ca va, Guido, – Creasy az asztalra tett egy kosarat.
– Ca va, Creasy. – Guido jól megnézte, aztán fölállt, és átölelték egymást.
– Nem is nézel ki rosszul. Jól megreparáltak.
– Jó szerelőik vannak – válaszolta Creasy, és mindketten elmosolyodtak a már sokszor elhangzott szavakon. Vacsora után került csak sor hosszabb beszélgetésre a két férfi között. Kiültek a teraszra a meleg éjszakában. Creasy úgy érezte, mintha ezer év telt volna el azóta, hogy utoljára ott ült.
Higgadtan elmagyarázta Guidónak, hogy mi a szándéka. Nem hivatkozott erkölcsi szempontokra. Az igazságra sem, arra sem, hogy a bűn büntetést érdemel. Guido különben is jobban ismerte annál.
Nem, egyszerűen bosszút akar állni. Megöltek valakit, aki sokat jelentett neki. Most ő is ölni fog.
– Szemet szemért? – kérdezte halkan Guido.
Creasy lassan nemet intett a fejével, és nagyon nyomatékosan azt felelte: – Többet. Nem egy szemet... Az egész rohadt bagázst.
– Te tényleg nagyon szeretted azt a kislányt! – félig kérdés volt, félig megállapítás.
Creasy alaposan megfontolta a választ, mielőtt megszólalt. Kereste a szavakat. Nagyon fontos volt, hogy Guido megértse.
– Guido, te tudod, ki vagyok, mi vagyok. Öt hónappal ezelőtt ugyanitt ültem, és semmit sem láttam magam előtt. Csak azért fogadtam el azt a munkát, hogy valami visszatartson attól, hogy kiloccsantsam az agyamat.
Guido ránézett. A férfi fanyarul elmosolyodott.
– Igaz, igaz. Csakugyan megfordult a fejemben. Úgy éreztem, mindennek vége – értelmetlen tovább folytatni. A kislány megváltoztatta ezt az egészet. Nem tudom, hogy. Valahogy... elhatalmasodott rajtam. Napról napra jobban belemászott az életembe.
Megborzongott. Guido nem szólt, fezsülten figyelt.
– Te tudod, ki vagyok, mi vagyok – ismételte meg Creasy, azon igyekezve, hogy pontosan leírja, mi történt vele.
– Sohasem tudtam mit kezdeni a gyerekekkel. Csak a terhemre voltak. És akkor jött ez a kislány. Olyan üde volt! Én meg már leéltem az életemet... minden mögöttem volt. Aztán elkezdtem mindent az ő szemével látni. Mintha eddig semmi sem létezett volna, mintha egyetlen reggelen bukkant volna föl az egész világ, az ő kedvéért.
Elhallgatott. Egy darabig némán ült, lenézett a fényekre, és a sötét tengerre. Aztán halkan szólalt meg: – Szeretett, Guido, érted... engem! – Fölnézett. – Nem úgy. Nem testileg. Jobban.
Guido nem szólt semmit. Creasy folytatta.
– Teljesen leálltam a piálással. Nem volt szükségem rá. Reggelente odaálltam a kocsival a ház elé, ő meg leszaladt a lépcsőn. Istenem, öregem, olyan volt, mintha kisütött volna a nap! Nem volt benne semmi rosszaság, nem volt benne gyűlölet, mohóság, káröröm...
Az arcán látszott, hogy küzd a szavakkal. A számára szokatlan szavakkal. Hirtelen azt kérdezte: – Hallottál Dr. Hook együtteséről?
Guido megrázta a fejét.
– Countryt játszanak. Hát ez a Dr. Hook egy nála idősebb nőről énekel. Hogy a kedvéért sem tudja megérinteni a napot, elérni a felhőket, nem tudja fiatalabbá varázsolni. De Guido, ez a kislány pontosan ezt tette a számomra... megérintette a napot!
A szavaknak képtelenül, sőt nevetségesen kellett volna hangzaniuk egy ilyen ember szájából. De Guido fülében hitelesen csengtek. Fájdalmasan hitelesen. Megértette Creasyt. Nem ugyanígy, de ugyanez történt vele, amikor Júlia megjelent az életében.
Az eszébe jutott valami.
– A keresztet...?
– Igen, tőle kaptam. Ajándékba, a születésnapomra.
Elmosolyodott. – Azt mondta, ha találkozom a gonosszal, tartsam magam elé.
A mosoly eltűnt, megkeményedett a hangja.
– Aztán azok a rohadékok elvitték, megbecstelenítették, és otthagyták, hogy fulladjon bele a saját hányadékába! Folyton magam előtt látom. Nyilván leragasztották a szemét. Lekötözték valahol egy mocskos ágyra. És amikor unatkoztak, használták... a mocskok!
Sugárzott belőle a harag és a gyűlölet.
– Érted már, Guido, hogy mi dolgom velük?
Guido fölállt, odament a korláthoz. Nagyon meg volt rendülve. Megértette Creasy érzelmeinek mélységét. Végül valaki mégiscsak elfordította azt a bizonyos kulcsot, akármilyen rozsdás is volt a zár.
– Igen, Creasy értem. Ilyesmi történt velem is. Szerettem Júliát. Más volt, de hasonló. Bizonyos értelemben irigyellek téged. Amikor Júlia meghalt, én is bosszút akartam állni, de kin. A kocsit egy siheder vezette. A balesetbe kis híján belebolondult. – Vállat vont. – Tartalmatlan bosszú lett volna. És Júlia sem akarta volna... de tudom, mit érzel.
Creasy odament melléje a korláthoz.
– Segítségre lesz szükségem, Guido.
Guido bólintott, Creasy vállára tette a kezét.
– Megkapod. Amit tőlem megkaphatsz, mindent. De többször nem ölök embert. Annak vége. Megígértem Júliának. De bármi mást...
– Azt nem is kérném tőled, nem is akarnám. Az ölés az én dolgom lesz. De ha segítesz, te is veszélybe kerülhetsz.
Guido elmosolyodott. – Lehetséges, de az nem lesz új dolog. – Fürkésző pillantást vetett Creasyre. – Tudod, kik tették?
Creasy bólintott. – Biztos vagyok benne. Jól megnéztem őket, és aztán egy kicsit utánuk kurkásztam. Aki rám lőtt, az egy Sandri nevezetű alak. Aki a kocsit vezette, annak Rabbia a neve. Mind a ketten egy bizonyos Fosellának dolgoznak.
Zordonan elmosolyodott.
– Nagyon magabiztosak. Azt állítják, abban az időben Torinóban voltak. Van egy tucat tanújuk.
– Honnét tudod a nevüket?
– A rendőrségen elém tettek egy egész albumot, tele fényképekkel. Könnyen fölismertem őket.
– A rendőröknek nem szóltál?
Creasy megrázta a fejét. – Mi történne velük? Mondd, meg szépen, Guido!
Szónoki kérdés volt, de Guido válaszolt.
– Legföljebb pár év börtön. Kényelmes pár év. Sok kedvezménnyel. Aztán hamarosan feltételes szabadlábra helyezés. Tudod, hogy megy...
– Pontosan. Hát nem így fog menni. Ezúttal nem.
Guido fontolóra vette a feladatot. – Nem lesz nehéz – mondta végül. Nem számítanak rá. Könnyedén kinyírod őket, aztán ott sem vagy. Valószínűleg nem csúcsszuperek.
– Nem úgy lesz, Guido – mondta Creasy halkan, de nyomatékosan.
Guido értetlen képet vágott. – Hát, akkor hogy?
– Nemcsak azt a kettőt intézem el. Mindenkit, akinek része volt benne, vagy hasznot húzott belőle. Egészen a csúcsig. Kiirtom az egész rohadt bandát!
Guido megdöbbenten nézett rá, aztán hangosan fölnevetett. Ahogy lassan fölfogta a dolgot, még harsányabban nevetett – nem a feladat képtelenségén, hanem a nagyságán. Creasy rámosolygott.
– Hát most már érted, miért lesz szükségem a segítségedre.
– De még mennyire! Tudod, mire vállalkozol? Ismered a főállásukat?
Creasy bólintott. – Nagyjában-egészében. Nem minden részletet, de a lényeget igen. Milánóban két főnök van, Fosella és Abrata. Ezt az emberrablást Fosella szervezte, úgyhogy Rabbia és Sandri után ő következik. Rómában Conti biztosan kapott a dohányból, tehát ő is megkapja a magáét, végül pedig a palermói nagyfőnök – Cantarella. Ő mindenből megkapja a részét. Hát most megkapja a részét tőlem is.
Guido megint fölnevetett, de most halkan.
– Contit ismerem. Nem fog fájni érte a szívem. Később majd elmondom miért. Honnét szedted össze mindezt?
Creasy megvonta a vállát.
– Nagy része benne van a régi újságokban. Bőven volt időm átböngészni őket. Azok a szemetek olyan pökhendiek, hogy szinte reklámozzák magukat. Aztán elolvastam egy Andanto nevű újságíró könyvét is, az a címe, hogy „A másik ország“. Jó mélyre leásott a fickó. Csodálom, hogy még életben van.
Guido megrázta a fejét.
– Miután a könyv már megjelent... A saját köreiken kívül ők csak azért szoktak ölni, hogy valami titokban maradjon. Miután a könyv megjelent, a titok megszűnt titoknak lenni.
Egy darabig szótlanul tűnődött.
– Mindenesetre segíthetek egy-két dologban. Megvan még néhány régi összeköttetésem. Utánanézek, mi a helyzet.
– Összeköttetésed...?
Guido elmosolyodott.
– Igen. Sosem meséltem el neked, hogyan kerültem a légióba. Most a visszájára fordult a dolog... De majd máskor mesélek róla. Addig is, mi másban segíthetek? Bementek a konyhába, főztek egy kávét, aztán leültek az asztalhoz, és elmerültek a részletekben.
Creasy az eltelt idő alatt átgondolt stratégiai elképzelést dolgozott ki. Fölvázolta, és Guido elismeréssel hallgatta. Közben jegyzeteket firkált egy noteszba. Szállítás, elhelyezés... Végül hátradőlt, kortyolt egyet a kávéból, és a csésze pereme fölött fürkészően megnézte barátját.
– Szép, Creasy. Nagyon szép. Érthető az is, hogy Milánó után improvizálnod kell majd, de akkor már sokkal tájékozottabb leszel. De tudod, te igazán, hogy mire vállalkozol?
– Mondd meg!
Guido elrendezte a gondolatait.
– Még nagyobb a hatalmuk, mint ahogy az emberek hiszik, vagy hinni merik. Dacolnak a rendőrséggel, sőt nemritkán a markukban tartják. Beférkőznek még a bíróságokra is. Megvesztegetik a politikusokat is a falusi tanácsnokoktól a kabinetminiszterekig. Egyes vidékeken, különösen délen és Szicíliában a szó szoros értelmében ők a törvény; a belátásuk szerint büntetnek és jutalmaznak. Gyakorlatilag a börtönöket is ők igazgatják, belülről. Az évek során a hatóságok többször megpróbáltak föllépni ellenük. Most is próbálkoznak Calabriában. Reggióban folyik éppen egy nagyobb tárgyalás, az új acélmű körüli korrupció meg a kikényszerített földeladások vannak terítéken, de...
Sokatmondó mozdulatot tett a csészét tartó kezével, aztán folytatta.
– A hatóságok rendelkezésére álló eszközök – a rendőrség, a Carabinieri, a bíróságok és a börtönök – gyakran korruptak, eladják magukat. Van néhány derék rendőr, néhány bátor ügyész és bíró, de a rendszer erőtlen. Csak Mussolini tudott sikert elérni a harmincas években, de ő is csak azért, mert fasiszta módszereket alkalmazott. A maffiával együtt sok ártatlan embernek is szenvednie kellett. Mussolini után visszatértek, erősebben, mint bármikor. Ezrével vannak informátoraik. Még a rendőri erőkön belül is. Megvannak a saját csoportjaik minden nagyvárosban, minden kisvárosban, és ahogy délebbre haladsz, minden faluban is. Szabályos gengszterhadsereg.
Újra kávét töltött, aztán beszámolt Creasynek ifjúkori nápolyi működéséről, különös tekintettel Contira. Amikor befejezte, hátradőlt, figyelmesen várta Creasy reakcióját.
– Nem lesz könnyű – mondta egyetértően Creasy. – De több tényező is van, amely nekem kedvez. Először, akárcsak Mussolini, én is alkalmazhatok olyan módszereket, amelyeket a rendőrség nem. Például a terrort. Ez a söpredék fegyverként használja, de ahhoz nincsenek hozzászokva, hogy szembenézzenek vele. Másodszor én egyre több információt szerzek, ahogy előrehaladok embertől emberig. Olyan információt, amelyet a rendőrség nem szerezhet meg, mert nem használhatják a módszereimet.
Guido ebben szemlátomást igazat adott neki. Creasy szóra fogja bírni őket...
– Harmadszor – folytatta Creasy –, a rendőrségtől eltérően, nekem nem az a célom, hogy bizonyítékokat gyűjtsek, hogy bíróság elé állítsam őket. Az én célom az, hogy végezzek velük.
Elhalkult a hangja.
– Negyedszer, nekem erősebb indítékaim vannak, mint a rendőrségnek! Olyan indítékaim, amelyek egyetlen rendőrnek, vagy bírónak sem lehetnek. Ők csak a munkájukat végzik. Feleségük van, családjuk, gondolniuk kell a karrierjükre. Nekem nem. Én olyan módon mehetek nekik, amilyet még nem láttak.
Guido átgondolta ezt. Csakugyan határozott előnyt jelenthetett. Talán döntő előnyt.
– És a fegyverek? – kérdezte.
Creasy benyúlt zakója zsebébe. – Leclerc-nek még mindig Marseille-ben van a székhelye?
– Azt hiszem, igen – felelte Guido. – Csak egy telefonba kerül kideríteni. – Elvette Creasytől a papírlapot, elolvasta a listát, amelyet Creasy a vonaton állított össze. Halkan füttyentett.
– A fenébe is, Creasy, te tényleg hadat üzensz! Gondolod, hogy Leclerc-től mindezt megkaphatod?
– Meg tudja szerezni – mondta Creasy. – Pár évvel ezelőtt majdnem ugyanezt kínálta a rhodesiaiaknak. Engem kértek föl tanácsadónak. Sokat keresett azon az üzleten. Gondolod, hogy lehet rá számítani? Ez neki apróság.
– Nem baj – mondta Guido. – Te húztad ki abból a pácból Bukavu mellett. Kellőképpen hálásnak illik lennie érte.
– Lehet, de Leclerc minden hájjal megkent csibész, és nagyon megszedte magát, amióta árulja a fegyvereket, ahelyett, hogy használná őket. A vagyon sokszor megváltoztatja az embereket. Lehet, hogy egy kicsit meg kell szorongatnod.
– Van valami javaslatod?
– Tégy említést neki egy színes, szélesvásznú temetésről.
Guido elmosolyodott az emlékre. – Az biztosan használ majd. – Fölemelte a papírt. – Ez mikorra kell?
– Ráér legalább két hónapig. Annál hamarabb nem tudom formába hozni magam. Személyesen veszem majd át Marseille-ben. Kigondoltam egy módszert arra, hogyan hozom be az országba. Ami viszont a formába hozást illeti, valami csöndes hely kellene nekem. Nincs ötleted?
Guido csak egy pillanatig gondolkodott.
– Mit szólnál Máltához? Elmehetnél Gozóra, Júlia családjához. Még mindig megvan a birtokuk, és az csöndes, nyugodt hely. Szívesen látnak. Biztos vagyok benne. Én is ott szoktam tölteni néhány hetet minden évben. Ha akarod, fölhívom őket.
Creasy eltöprengett, aztán bólintott. – Jól hangzik. Biztos, hogy nem leszek útban?
Guido elmosolyodott. – Segíthetsz Paulnak a ház körül. Kemény munka a paraszti munka, megedződsz majd tőle. Te mindig szívesen végeztél kétkezi munkát. Jó paraszt lesz belőled.
Ebben tehát megállapodtak. A következő kérdés a pénz kérdése volt. Guido azt ajánlotta, hogy ő finanszírozza a fegyvereket és a különféle olaszországi vásárlásokat. Még mindig volt egy brüsszeli folyószámlája, és ő könnyebben utaltathatott át pénzt, mint Creasy. Creasy majd utána megadhatja.
– És ha közben otthagyom a fogam? – kérdezte komolyan Creasy.
Guido elvigyorodott. – emlékezz meg rólam a végrendeletedben!
Creasy visszamosolygott, de nem mondott semmit. Nem is kellett.
Késő éjszakáig beszélgettek. Úgy határoztak, hogy Creasy két nap múlva áthajózik Palermóba. Szép nyugodtan körül akarta szimatolni Cantarella főhadiszállását. Onnan vonaton átmegy Reggio di Calabriába, aztán komphajóval Máltára.
Már majdnem hajnalodott, amikor a két barát befejezte a beszélgetést, de észre sem vették. A régi szép idők emléke pezsdítette őket. Amikor végül fölálltak az asztaltól, Guido fölvette a jegyzettömbjét, átlapozta, megnézte, nem feledkezett-e meg valamiről. Aztán fölpillantott, és azt mondta: – Most az a legfontosabb, hogy formába hozd magad.
Creasy kinyújtózott, ásított egyet, zordonan elmosolyodott. – Igen... harci formába.
Második könyv
 |  |  |
|
|
|