Globusz^® Publishing 

– Creasy... mi az az ágyas?

A férfi elfordította tekintetét az útról, ránézett Pintára. Már nem lepődött meg azon, hogy miket kérdez.

– Olyan, mint a feleség.

Pinta megdöbbent. – Mint a feleség? De a kínai császárnak több mint ezer volt! Az hogy lehet?

A férfi rájött, hogy egyáltalán nem kényes a kérdés. Pinta fiatalsága ellenére szellemileg érett volt. A Marco Polóról szóló könyv, amelyet Creasytől kapott, már több hasonló kérdésre indította. Nem kezdett el kislányosan vihorászni, amikor Creasy megmagyarázta, hogy sok kultúra ismeri a többnejűséget. Beszélt neki az iszlámról és a mormonokról, s magában jót mulatott azon, hogy Pinta szíve szemlátomást megesett a férfiakon.

– Nem lehet könnyű sok feleséggel – jegyezte meg eltűnődve. Talán az édesanyja járt az eszében. Rikából egy is éppen elég lett volna bárki férfiembernek. Elgondolkozni is hajmeresztő volt, hogy ezerszeresére sokasodna.

Creasy mindig pontosan válaszolt Pinta kérdéseire, és úgy beszélt vele, mint egy felnőttel. Nem is lett volna képes leereszkedőn beszélni vele. Gyakran gondolatébresztőnek találta megjegyzéseit. Most először találkozott tiszta, előítéletektől mentes gondolkodással. Azon kapta magát, hogy Pinta szemével néz vitatott kérdéseket, és ez üdítő érzés volt.

Pinta nem szívesen nézte a politikai műsorokat a tévében: a politikusok túl sokat beszéltek, és nem mosolyognak természetesen. A vallás jó, de a papok túlzottan élvezik, hogy mindig igazuk van. Iskolába járni nagyon szeret, de csak azokban a tárgyakban jó, ahol a tanárt is szereti. Maria és Bruno aranyos, de kétségbeejtő, hogy nem érdekli őket semmi.

Röviden: a világ egésze hatalmas, földerítetlen, lenyűgöző volt. Pinta éles elméjével megértette, hogy most teszi meg az első lépéseket fölfedező útján. Creasy volt az útikalauza. Az anyja a maga szűk világában élt, az apja pedig nagyon gyermekként bánt vele, s ez nem csak a modorában nyilvánult meg, hanem a beszélgetéseikben is.

Creasy révén tehát egy új világ tárult föl Pinta előtt, és a kislány gyorsan rájött, milyen fontos, hogy ne csak meghallgassa a férfit, hanem hozzátegye a magáét is Creasy mondókájához. Mindig válaszolt tehát, és létrejött közöttük egy párbeszéd, amely egy idő múlva egységbe fogott két ellentétes neveltetést, és több generációt. A vízválasztó az a bizonyos vasárnapi ebéd volt, Elióval és Feliciával. Pinta tudta, hogy Creasy kinyitotta a kaput, és hálásan belépett rajta.

Befogadták Pintát maguk közé, s a kislány boldog volt, de óvatos is, eleinte bizonytalanul viselkedett Elióval és Feliciával, folyton Creasyt figyelte, tőle várt útmutatást. Creasy azonban nyugodt, nemtörődöm módon viselkedett, nem úgy, mint egy szülő, hanem mint aki elhozta egy barátját, hogy megismerkedjék a többi barátjával. Így hát Pinta is elengedte magát, jót játszott a gyerekekkel, segített Feliciának a konyhában, és együtt ugratta vele a férfiakat. Csodálatos nap volt, és azóta Pinta könnyen boldogult Creasyvel, megértette a férfit, és finom lelki emeltyűkkel, lassan nyitogatta. Creasy már a személyes kérdésekre is válaszolgatott. Pinta először azt kérdezte meg, kicsoda Guido. Ebédnél hallotta róla beszélni a két férfit. Megtudott egyet s mást a barátságukról, az együtt töltött évekről. Észrevette, hogy amikor Creasy Guidóról beszél, kemény arcvonásai meglágyulnak. Úgy döntött, szívesen megismerkedne Guidóval.

Creasy számára lelki megtisztulás volt. Jólesett, hogy Pintával beszélgethetett. Lehet, hogy a kislány tapasztalatlansága, tájékozatlansága miatt. Creasy mindenesetre elmondta, ami benne volt, és jólesett, hogy elmondhatta. Még a rossz dolgokat is, a háború fájdalmait, az embertelenségeket is. Pinta kezdeményezett, tudatosan, mintha próbatétel lett volna. Amikor hazafelé tartottak az után a bizonyos ebéd után, odanyúlt, megérintette Creasy kezét.

– Creasy, mi történt a kezeddel?

A férfi most nem rántotta el a kezét, mint korábban, hanem lepillantott a sötétlő hegekre, és gondolatai visszaugrottak sok-sok évvel korábbra.

– Valaki egyszer mindenfélét kérdezett tőlem. Sokat dohányzott. Nem volt hamutartó.

Pinta rögtön megértette, és sokáig nem szólalt meg. Könnyek szöktek a szemébe.

– Creasy rápillantott. – Rossz dolgok történnek a világban. Mondtam már egyszer.

Pinta rámosolygott a könnyein át. – történnek jó dolgok is.

Attól kezdve Pinta nem fukarkodott a személyes jellegű kérdésekkel, de csak keveset tudott meg Creasy fiatalságáról. A szülei szegények voltak. És tönkretette őket a nagy gazdasági válság. Volt egy kis földjük Tenessee-ben, csak arra jó, hogy ne haljanak éhen. Mihelyt elérte a korhatárt, jelentkezett a tengerészgyalogsághoz. Korea... ott fölismerték benne a katonai tehetséget. Leütött egy tisztet, akinek az ostobasága derék katonák halálát okozta... Lefokozás, elbocsátás. Nem volt hová visszamennie. Így hát jött az idegenlégió meg utána minden egyéb...

Guidót leszámítva, ez a tizenegy éves gyermek többet megtudott Creasyről, mint bárki a világon.

Rika sugárzott a boldogságtól. Megjött a tavasz, és megszépült az élete. Creasy tagadhatatlanul sokat számított. A barátainak úgy emlegette, „az a kincs“. Elmondta nekik, mennyire szereti Pintát. Olyanok, mint nagy, loncsos medve, és az ugrándozó kölyökkutya.

Rika nem vette észre, milyen mélyreható változás ment végbe a férfiban. Az ő szemében Creasy még mindig hallgatag, zárkózott és titokzatos volt. Pinta megszelídítette, mondta Ettorénak, és a férje egyetértően bólintott. Ő is csak járulékos elemnek tekintette Creasyt az életükben. Hasznos, mert örül neki Pinta, és ami fontosabb, Rika; de akkor is csak alkalmazott – rosszul fizetett alkalmazott, ráadásul zugivó.

De az ital már nem jelentett olyan súlyos problémát Creasynek. Mostanában szinte alig fordult elő, hogy egy fél üvegnél többet ivott volna meg éjszaka. Kevésbé érezte szükségét, hogy eltompítsa az agyát. Klinikai értelemben korántsem volt alkoholista. A szervezete nem lett a szesz rabja, és noha az eddigi ivászat hatása még mindig érzett rajta, még mindig lelassította, a gondolatai már kitisztultak. És lelkileg már készült arra, hogy a testét is helyrehozza. Pintával és a közeledő sportrendezvénnyel kezdődött az egész. Mihelyt a lány bokája rendbe jött, Creasy összetákolt egy rajtgépet, és elhelyezte a ház előtti pázsiton. Aztán Pinta kék-fehér tréningruhát öltött, és nekiláttak rajtot gyakorolni. Creasy kiselőadást tartott a reakcióidőről. – A füled meghallja a startpisztoly durranását, és továbbítja az üzenetet az agyadnak; aztán az agyad üzenetet küld a kezedben és a lábadban lévő idegeknek. Az üzeni: INDULÁS! Az egésznek az a titka, hogy megrövidítsd azt az időt, amely alatt ezek az üzenetek megteszik azt az utat! Megtanította a kislányt, hogy magára a hangra összpontosítsa a figyelmét. Ne füleljen rá tudatosan, ne várja, hogy mikor hallja meg. Amikor durran, automatikus legyen a reakciója. Ezt kell elérni.

A startpisztolyt tapssal helyettesítették, és a gyakorlással töltött délután végén Pinta már úgy szökkent el a rajtgépről, mint egy megriasztott őz. Naponta, mondta Creasy, naponta gyakorlunk egy órát, és a nagy napon meg fogod nyerni a versenyt.

Aznap éjjel az ágyában fekve Johnny Cash-t hallgatta, és a kislányon járt az esze. Olyan eleven, fürge, a teste edzett, egészséges! Saját magára gondolt. Elhatározta, hogy a három hónap elteltével, amikor véglegesítik ebben az állásban, keres egy edzőtermet Comóban vagy Milánóban, és hetente eltölt néhány estét azzal, hogy rendbe hozza a kondícióját. Ha sokáig halogatja, a végén már késő lesz. Creasy tisztában volt vele, mit köszönhet Pintának. Kitöltött egy űrt. Creasy bizonyos értelemben irányt változtatott. Pinta előtt ott állt az egész élet. Ő pedig figyelemmel kísérheti a fejlődését. Szerepet játszhat táguló gondolkodásában. Nem halál, nem pusztítás, nem vérengzés állt előtte – nem hiábavalóság.

Johnny Cash elhallgatott. A férfi odanyúlt, kicserélte a kazettát. Linda Ronstadt énekelni kezdte a „Blue Bayou“-t; és odalent Pinta elmosolyodott, amikor meghallotta a dallamot.

Rika kilépett a fodrászatból, körülnézett, hogy hol van a kocsi. Felhős, borús nap volt, és a milánói utcán szinte egymást érték az autók. A Lancia körülbelül harmincméternyire várakozott, Creasy mellette állt. Ahogy Rika elindult feléje, valami hirtelen mozgás vonta magára a figyelmét az utca túloldalán: két férfi ugrott ki egy Volkswagen mikrobusz oldalsó ajtaján, és egy ember felé futottak, aki épp egy fehér Fiatba akart beszállni. Látta a kezükben a fegyvert, és ahogy eldördültek az első lövések, döbbenten megtorpant. Az ember közben megfordult, benyúlt a zakója alá – és ekkor ért oda az asszonyhoz Creasy, derékon ragadta, elsodorta a lábáról. Rika azon kapta magát, hogy az aszfalton fekszik, Creasy súlyos teste alatt.

Újabb lövések dördültek, Rika fölsikoltott, ahogy fölöttük csörömpölve széttört egy üveg. Meglátta Creasy kezében a pisztolyt, lent tartotta, az oldala mellett. Újabb hangok – a mikrobusz ajtajának csapódása, motorbőgés, aztán végül csönd.

– Várjon, ne mozduljon. – A férfi hangja higgadt volt, színtelen, parancsoló. Rika hátán megszűnt a nyomás, ahogy Creasy fölállt, óvatosan hátrálva, hogy ne hulljanak üvegcserepek az asszonyra. Rika mozdulatlanul feküdt, nézte, ahogy Creasy visszamegy a kocsihoz. A pisztoly eltűnt a kezéből. Megállt a kocsi mellett, átnézett a túloldalra. Rika követte a tekintetét. Egy férfi feküdt a Fiat motorháztetőjén – vér vöröslött a fehér fémen. Rika ösztönösen tudta, hogy halott. Olyan pózban feküdt. Creasy kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és visszament hozzá. Lenyúlt, fölsegítette. A nő bizonytalanul állt a lábán, de Creasy átfogta, lassan odavezette a kocsihoz. Az emberek lassan magukhoz tértek, megmozdultak. Egy nő hisztérikusan zokogott. Sziréna vijjogása ütötte meg a fülüket, egyre közeledett. Creasy besegítette Rikát a hátsó ülésre.

– Maradjon itt. Időbe fog telni. A rendőrség lezárja az utcákat, és mindenkit kikérdez.

Rika enyhén reszketett, arca falfehér volt a fekete haj keretében. Creasy odanyúlt, a keze fejével megsimogatta az arcbőrét. Hideg volt. A tenyerébe fogta a nő állát, fölemelte az arcát, fölemelte az arcát, a szemébe nézett. Üres volt a tekintete – kába.

– Jól van? Rika, nézzen rám!

A nő tekintete rászegeződött, lassan bólintott. Egy rendőrautó már odaért, a lámpája ütemesen villogott, a szirénája elhallgatott. Izgatott hangok hallatszottak, újabb közeledő szirénák. Rika megint bólintott, most már észhez tért.

– Maradjon itt – mondta Creasy. – Én beszélek a rendőrséggel. Mihelyt lehet, elmegyünk. – Fürkészően megnézte a nőt, aztán megnyugodva becsukta az ajtót, és átment a túloldalra.

A Vörös Brigádok követték el a gyilkosságot, az áldozat egy államügyész volt. Nem számított szokatlan eseménynek Milánóban. Creasy megmutatta a rendőröknek a testőri igazolványát, s elmondta nekik, mit látott, ami nem volt sok. Személyleírást adott a két fegyveresről, – ráillet volna százezer fiatal férfire a városban. Megmondta a Volkswagen rendszámát is – minden bizonnyal lopott kocsi volt. Félóra múlva maguk mögött hagyták Milánó kertvárosait, és ráfordultak a comói útra, a hátsó ülésen a hallgatásba merült Rikával. Már félúton voltak hazafelé, amikor az asszony hirtelen kitört:

– Állatok! Lelőni embereket a nyílt utcán... állatok!

Creasy az első ülésen megvonta a vállát.

– A kezében volt a pisztoly – mondta Rika. – Láttam! Miért nem lőtte le őket?

– Nem velem volt dolguk... nem is magával – felelte kurtán a férfi. – Ráadásul a sofőr mellett is ült még valaki a mikrobusz első ülésén. Lefűrészelt csövű vadászpuska volt nála. Ha lövöldözni kezdek a cimboráival, szitává lyuggat minket. Még így is szerencsénk volt. Az áldozat le tudott adni egy lövést. Nem sokkal a fejünk fölött ment el.

Erre csönd lett. Rika tíz percig egy szót sem szólt. Creasy a visszapillantó tükörben nézte a nőt. Megzavarták a kis világát! Az erőszak lejött a televízió képernyőjéről, és arcul csapta. Szinte látni lehetett, ahogy fokozatosan összeszedi magát, visszabújik a saját világába. Aztán előrehajolt, kiszedett egy üvegcserepet a hajából.

– Milyen gyors volt, Creasy! Észre sem vettem, hogy jön... hála istennek, hogy ott volt!

Creasy behajtott a kapun, megállt a bejárati ajtó előtt.

– Tudja, mi kell most nekem? – kérdezte Rika, miközben kiszállt. – Egy konyak. Egy nagy pohár konyak. Jöjjön be!

– Pinta – mondta a férfi, és nem mozdult a volán mögül.

– Pinta?

– Háromnegyed öt.

– Ó, persze! Kiment a fejemből a nagy izgalomban. Menjen csak! Később majd találkozunk.

Rika megállt a lépcső alján, nézte, ahogy Creasy megfordul a kocsival, és elhajt. Aztán bement, és kitöltötte a nagy pohár konyakot. Már elmúlt a megrázkódtatás. Gondolatban lejátszotta újra az egész jelenetet. Hirtelen mozgás – hangok – üvegcsörömpölés, Creasy súlya a testén. Mozdulatlanság. A félelem fémes íze a szájában. Creasy olyan magabiztos volt... olyan higgadt. Később majd fölhívja Ettorét Rómában, és lemeséli. Aztán néhány barátnőjének is. Nem akármilyen esemény volt... Lám, mire jó egy testőr. Milyen szenvtelen volt Creasy... milyen kifejezéstelen, érzéketlen arccal nézte a halottat. Hiszen annyiszor látott már ilyet. Rika visszaemlékezett a kezére, ahogy megtapogatta az arcát, fölemelte az állát. Az a forradásos kéz... Pinta elmondta a történetét. A félig lehunyt szem, ahogy fürkészte... ahogy magához térítette. Rika újra töltött magának, és lassan kortyolgatta az italt. Nem hívja föl ma este Ettorét, gondolta. Ráér majd reggel.

Creasy nem volt gyors délután. Távolról sem. Legalábbis a saját fogalmai szerint. Ezen tűnődött, ahogy feküdt az ágyban. Most nem szólt a magnetofon, és nem is ivott. Az elméje egyik fele várakozott, a másik fele elemezte a történteket. Megállapította, hogy ha Rika lett volna a célpont, már halott volna. Régebben le tudta volna puffantani a vadászpuskást meg a két ugráló cimboráját, mielőtt öt lépést tettek volna. Zöldfülűek voltak. Elszánt amatőrök. Az áldozat le tudott adni egy lövést; vaktában lőtt, de a terroristáknak szerencséjük volt. A vadászpuskát kellett volna használniuk, ki sem lépni az autóból. Ráduplázni tíz méterről. Bőven elég lett volna. Amatőrök.

De akkor is lassú volt. Ellustultak a reakciói. Rika már halott volna.

Ez megérlelte benne a döntést. Egész életében úgy tekintett a testére, mint fegyverre. Úgy gondozta, ahogy a többi fegyverét. Ha megsérült, rendbe hozta. Edzette minden részét, ügyelt, hogy érzékenyen reagáljon agya parancsaira. Most nehéz dolga lesz vele. Ez nem pisztoly, amit egy ronggyal megtisztíthat, kifényesíthet, megolajozhatja a mozgó alkatrészeit. Az egészet helyre kell állítani, mégpedig lassan. Hosszú és fájdalmas folyamat lesz. Nem látszott rajta, hogy rossz formában van – alig volt rajta túlsúly. Csak Guido, aki korábban is ismerte, tudta észrevenni rajta a petyhüdtséget, az izomtónus hiányát. Pompás szerkezet, amelyet elhanyagoltak, rozsdásodni hagytak. Hónapok kellenek hozzá. Először csak óvatosan, tíz perc gimnasztika reggelente a szobájában, egyre gyorsabb ütemben. Aztán tornatermi edzések nyújtón, korláton, súlyokkal. Helyre fog jönni. Még nem volt késő. Időben elkapta.

Éjfél után hallatszott a halk kopogtatás az ajtón. Véget ért a várakozás. Rikán hosszú, fehér hálóing volt, kezében egy nagy, öblös pohárban konyakot hozott. Selyemsuhogás közepette lépkedett el az ágyig. Odanyújtotta a konyakot, Creasy elvette, közben összeért az ujjuk. A nő leült az ágyra, nézte, ahogy Creasy kortyolt az italból. A takaró lecsúszott a férfi derekáig. Rika szemügyre vette a felsőtestét, az arcát, aztán odanyúlt, ujjával követte a vállán lévő sebhelyet. Megfogta Creasy szabadon lévő kezét, rásimította az arcára, rányomta, finoman mozgatta a fejét, ébenfekete haja lengett. A férfi letette a poharat az ágy melletti asztalkára, a nő nyaka mögé csúsztatta a kezét, maga felé húzta. A csók hosszú volt... kutató.

Rika fölállt, a fehér selyem lecsusszant a padlóra. Megmutatta magát a férfinak, megállt előtte, épp csak olyan messze, hogy ne érhesse el. Nem vett fel pózt, nem színészkedett, csak megmutatta magát. Nézd, ez a testem. Most neked adom. Ajándék – olyan ajándék, amelyet csak tőlem kaphatsz meg.

Az éjjeli lámpa lágy fényt vetett rá. Nyúlánk, telt ívek. Tökéletes arányok: a hajkorona, a meg-megvillanó szempár, a széles, telt száj. Lágy árnyékok a gödröcskés állon, erős, ívelt nyak. A férfi tekintete lefelé siklott, sietség nélkül, figyelmesen, elismerőn. Újabb árnyékok a feszes, duzzadó bimbójú keblek alatt, lányos derék, aztán asszonyos csípő. Árnyékos háromszög a lábak hosszú szimmetriája fölött.

Rika rezzenéstelenül állt, a tekintete egy pillanatra sem hagyta el a férfi arcát, amíg az gyönyörködött benne. Creasy most megértette. Megértette, hogy az ilyen szépség bárki férfiembert rabul ejthet, elbódíthat. Telítődik vele az elme.

Fölemelte a tekintetét, megint a nő szemébe nézett, és Rika visszahúzódott a közelébe. Még mindig állt – de közel. Creasy végigsimogatta, lassan, a csípőjétől a lágy térdhajlatáig. A nő bőre beleremegett az érintésbe.

Rika megint megmozdult, leült az ágyra, félrehúzta a takarót. Most ő vette szemügyre a férfit. Az ujja most egy másik forradáson kúszott végig – Creasy térdétől majdnem az ágyékáig; aztán a fekete hajtömeg előrelendült, és a nő szája, nyelve követte ujját, s még följebb mozdult. Hirtelen történt. Creasynek elakadt a lélegzete, ahogy körülfogta a nedves melegség.

Egy kéz kúszott föl a mellkasán az arca, a szája felé. Hosszú ujjak kitapogatták az ajkát, belopakodtak a szájába.

Megcsapta a hűvös levegő, ahogy a nő fölemelte a fejét, és fölcsúszott melléje. A szája csatlakozott az ujjaihoz, a nyelve velük együtt mozgott. Aztán Rika fölemelte a fejét, a férfi szemébe nézett, haja leomlott a párnára, árnyékba borította mindkettőjük arcát. A nő föléje helyezkedett, közben egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. Nedves melegség megint, mint a szája, mégis más. Lassan, nagyon lassan... először csak hozzáért, megállt... aztán lecsúszott a melegség, szorosan körülfogta, puha has simult az övéhez, forró lehelet csapta meg az arcát, keblek simogatták a mellét, kéjes reszketések futottak át rajtuk. Egy darabig a férfi passzívan feküdt, átadta magát a nő ölelésének. Aztán átfogta, az egyik karja szorosan megragadta a vállát, a másik lejjebb állapodott meg, a hullámzó, ringó fenéken, rásimult, lelassította a ritmust. Aztán szorosan megfogta, megfordult, maga alá gyűrte a nőt.

Most Rika szeme csukódott le. Eltűnt körülötte minden. Eddig uralkodni akart. Vezényelni. De hol volt az már. Érezte a férfi ajkát az arcán, lehunyt szemén, aztán az ajkán. A mozgás, a zihálás gyorsult, a férfi egyre keményebben fogta. Rika ösztönösen érezte, hogy közeledik... Azt akarta, hogy együtt érjenek a csúcsra, hevesen fölnyomakodott. Érezte, hogy el fog késni, érezte, hogy már rángani kezd a férfi teste. A háta kifeszült, kinyitotta a szemét, egy arasznyira az, arca fölött megpillantotta az olajozott bőrtokból kiálló pisztoly kékesen csillogó agyát, és hirtelen elélvezett, együtt rángott, vonaglott a teste a férfiéval.

Sokáig feküdtek egymás mellett, szótlanul. Csak simogatták egymást. Főleg a férfi. Tapogatta, cirógatta, mint a vak, aki az ujjával lát. Időnként megcsókolta a nő arcát, az ajkával követte a körvonalait. Hajnalban Rika fölkelt, fölvette a padlóról a selyem hálóinget. Lenézett az alvó arcra, finoman megborzongott, fölkapta a hálóinget. Több ilyen alkalom nem lesz. Éjszaka úgy érezte magát, mint egy gyermek, eltűnt az akarata, ki volt szolgáltatva. Megrémült tőle.

És tudta, hogy a férfi nem fogja hívni. Nem is kellene hívnia... amióta Rika belépett a szobába, egy szó sem hangzott el közöttük.

– Miért nem használjuk a pisztolyodat?

– Mert nem arra való.

Úton voltak Como felé. Creasy úgy döntött, hogy valószerűbb körülmények között kell a rajtot gyakorolniuk. A taps nem pótolja a startpisztolyt. Megpróbálnak keresni egy sportboltot, ahol startpisztolyt lehet kapni, vagy jobb híján vesznek valami patronos pisztolyt egy játékboltban.

– De hát durran, nem? – erősködött Pinta.

– De igen – mondta a férfi. – És golyót repít ki magából. Pinta, amit az ember földob, az le is esik, és az egy-két kilométer magasból leeső golyó veszélyes is lehet.

Pinta ebben már megértette a logikát, és a helyi újságra fordította a figyelmét. Sportboltok hirdetéseit kereste, de közben rábukkant a horoszkópokra. – Milyen jegyben születtél, Creasy?

A férfi értetlen képet vágott.

– Milyen csillagkép alatt? Mikor van a születésnapod?

– Április tizenötödikén.

– Tizenötödikén? De hát az néhány nap múlva lesz! – Számolgatni kezdett. – Vasárnap!

Creasy vállat vont. Őt hidegen hagyta a dolog, de Pinta abban a korban volt, amikor a születésnapok még izgalmasak.

– Előtte, szombaton lesz a sportnap. Megkérem Mariát, csináljon egy tortát. Hányadik születésnapod lesz?

Creasy szigorúan ránézett a kislányra.

– Nem kéred meg Mariát semmire! Még csak az hiányozna! Túl vagyok már azon a koron, amikor az ember megünnepli, hogy egy ével öregebb lett.

– De valamit, muszáj csinálnunk. Anyuék nem lesznek itthon. – Hirtelen ötlete támadt. – Mit szólnál egy kiránduláshoz? Fölmehetnénk a hegyekbe!

– Rendben van. De csak, ha megnyered a versenyt szombaton.

– Creasy, ez nem igazság...!

– Jobban ösztönöz majd. Ha nincs győzelem, nincs kirándulás.

Pinta elmosolyodott. – No jó. Amúgy is én győznék.

– Ennyi vesződség után – mordult rá a férfi – ajánlom is!

Pinta nagy csalódására a szülei elutaztak New Yorkba. Szó, ami szó, Rika érzett némi bűntudatot, de tudta, hogy Ettorénak szüksége lesz rá ezen a fontos úton. És sportnapok lesznek máskor is.

Így hát, amikor Creasy leállította az autót az iskolaudvaron, Pinta azt mondta: – Megnézel, Creasy? Kérlek szépen...

A férfi tétovázott. Biztosan sok szülő eljön. Mit keressen közöttük? Talán nem is látnák szívesen.

– Ne aggódj – mondta kérlelőn Pinta. – Senki sem fog veled foglalkozni.

Creasy ránézett a lány feszült arcára, aztán bólintott, és kiszállt. Szemlátomást társasági alkalom is volt a sportnap. Fölállítottak egy nagy, csíkos sátortetőt, a szülők kis csoportokban álldogáltak, kiöltözve, itallal a kezükben.

Pinta elrohant átöltözni. Creasy félrehúzódott. Kínosan érezte magát. Meglátta, hogy Signora Deluca közeledik feléje, és feszélyezettsége csak fokozódott.

– Creasy úr, ugyebár? – szólította meg mosolyogva az igazgatónő.

A férfi bólintott, elmagyarázta, hogy Pinta szülei külföldön vannak.

Signora Deluca megértően bólogatott. – Egészen természetes, hogy egy ilyen napon minden gyermek szeretné, ha ott lennének a szülei.

Karon fogta a férfit. – Sebaj, ma ön a pótapa. Jöjjön, igyon egyet! A százméteres futás csak fél óra múlva lesz.

Bevitte Creasyt a csíkos sátor alá, kezébe nyomott egy hideg sört, bemutatta egy-két szülőnek. A férfi azonban még mindig feszengett, és megkönnyebbülés fogta el, amikor mindenki kitódult, hogy megnézze az első versenyszámokat.

Meleg tavaszi nap volt, és a lassan nővé serdülő lányok vonzó látványt nyújtottak a piciny tornanadrágokban. Creasy jólesően legeltette rajtuk a szemét. De amikor Pinta jött elő, hogy fölálljon a százméteres futás rajtjához, őt más szemmel nézte.

Nem úgy, mint a többiek. Pinta volt a legszebb, legélettelibb lány a pályán. Creasy számára egyszerűen csak gyerek volt és jó barát. Kritikus szemmel figyelte, ahogy nekikészültek, és egy pillanatra szorongást érzett. Szuggerálta a lányt, hogy sikerüljön neki...

Fölösleges volt az aggodalma. A gyakorlás használt. Pinta messze a többiek előtt robbant ki, és ötméteres előnnyel ért célba.

Nem állt meg, tovább szaladt oda, ahol Creasy állt, és a nyakába ugrott.

– Győztem, Creasy! Győztem!

A férfi büszkén mosolygott le rá. – Nagy voltál. A többiek a nyomodba sem értek.

Pinta számára ez volt a tökéletes nap betetőzése. Most látta először Creasyt mosolyogni.

– Boldog születésnapot, Creasy!

A férfi épp a kockás plédet terítette szét a füvön. Meglepetten nézett föl.

Pinta feléje nyújtotta a kis csomagot.

– Mi ez?

– Születésnapi ajándék.

– Megmondtam, hogy...

Pinta lehuppant a plédre.

– Csak hálából azért, hogy segítettél megnyerni a versenyt.

Creasy letette a csomagocskát, odament a kocsihoz a fedeles elemózsiáskosárért. Megzavarodott – nem szokott hozzá, hogy köszönetet mondjon valamiért. Az eszébe jutott, hogy Pinta korábban, a héten egyszer bement anyjával Milánóba vásárolni. Biztosan akkor vette.

Creasy remélte, hogy nem valami drága vagy ostoba holmi. Nem tudott volna jó képet vágni hozzá, udvariaskodni.

A csomag bontatlanul hevert, miközben Pinta kinyitotta az elemózsiáskosarat. Összhangban volt a férfival, átérezte a lelkiállapotát. Maria szívét-lelkét beleadta a hideg ebédbe, amit becsomagolt, és Pinta örömujjongás közepette bontogatta. Hideg sült csirke volt a kosárban, tojással töltött borjúhús, és sonka firenzei módra, a gardinera nevű lapos kis pizza, házi kenyér borsos sajttal, többféle gyümölcs, és végül két üveg száraz fehérbor, vastagon begöngyölve újságpapírba, úgy, hogy kellemesen hideg maradt.

A Lago Maggiore fölött választottak ki egy helyet maguknak. Magasan fekvő nyári legelő volt, itt-ott fenyőcsoportok tarkították. Északra és nyugatra hósipkás hegyek egyre magasodó sora húzódott Svájc felé. Délen, előttük a Pó völgye nyúlt el szélesen a látóhatárig.

A pléden nemsokára szanaszét hevertek a műanyag tányérok és az alufólia. Creasy bort töltött két pohárba.

– A votre santé.

– Ez mit jelent?

– Egészségedre, franciául.

– Jamszing – felelte Pinta, és fölkacagott Creasy elképedt arckifejezésén. – Kínaiul van.

– Tudom, de te honnét...? – Aztán eszébe jutott a Marco Polo könyv. Pinta minden ismeretet befogadott. A különböző nyelvekre terelődött a szó, és Creasy elmesélt egy viccet.

Egy texasi, életében először átruccan Európába, mégpedig a France óceánjárón. Az első napon a főpincér asztalhoz ülteti egy franciával, aki nem beszél angolul. Amikor az asztalra kerül a vacsora, a francia azt mondja: „Bon appétit“. A texasi azt hiszi, bemutatkozott, hát rávágja: „Harvey Granger“.

Másnap a reggelinél a francia megint azt mondja: „Bon appétit“. A texasi meglepődve rávágja“„Harvey Granger“. Ez így megy minden étkezésnél, öt napon át. Az út utolsó napján a texasi iszik egyet a bárban vacsora előtt, és beszédbe elegyedik egy másik amerikaival. „Furcsa népek ezek a franciák“ – jegyzi meg.

„Miért?“

A texasi elmeséli, hogy legalább egy tucatszor evett együtt a franciával, és az mindig bemutatkozott.

„Hogy hívják?“

„Bon appétit.“

Az amerikai jót nevetett, és elmagyarázta, hogy a franciának nem az a neve, csak jó étvágyat kívánt.

A texasi elszégyellte magát. Amikor leültek vacsorázni, rámosolyog a franciára, és megszólal: „Bon appétit!“

A francia sugárzó arccal ránéz, és rávágja: „Harvey Granger.“

Pinta tapsolva hahotázott. Creasy fogta a kis csomagot, lassan kibontotta. Egy dobozka volt benne, és ahogy kinyitotta, Pinta nevetése elhallgatott. Némán leste, mit szól hozzá a férfi.

Színarany kereszt volt a dobozban, vékony, finommívű aranyláncon. Creasy rögtön tudta, miért ezt kapta Pintától. Egyszer, korábban elbeszélgettek a vallásról. Creasy számára ez rettenetesen ellentmondásos kérdés volt. A szülei katolikusok voltak, ő is abban a hitben nevelkedett. Az anyja, akárcsak Guidóé, fatalista volt. Isten majd megsegít. Isten nem segítette meg. A nyomasztó szegénység végül végzett vele.

Tüdőgyulladást kapott, nem volt pénze megfelelő kezelésre, belehalt. Egy év múlva követte Creasy apja, az ő esetében az elmúlásához hozzájárult az alkohol is. A tizennégy éves Creasyt a szomszédok vették magukhoz, és olcsó mezőgazdasági munkaerőnek használták. Tizenhat éves korában elszökött, és egy évvel később beállt a tengerészgyalogsághoz.

Ezek az ifjúkori tapasztalatok, amelyeket háborúskodással eltöltött élet követett, nem vezették el Creasyt Istenhez. Nem fért a fejébe, hogy a legfőbb Lény olyan közömbös legyen, hogy ártatlanok millióit hagyja elpusztulni a sok háborúban, amelyet Creasy látott. A napalmtól megperzselt csecsemő nem a bűneiért bűnhődött. A számtalanul megerőszakolt fiatal lány hiába kiáltott Istenhez, nem kapott választ. A szadista, miután halálra kínozott egy papot, szép kort megérhetett. Aztán kerül majd a pokolra? Miután egy életet töltött azzal, hogy poklot teremtett másoknak – ártatlanoknak? Creasy nem látta ennek logikáját.

Látta viszont a papságot, a pompát, a gazdagságot. Ott volt, amikor a pápa látogatást tett a Fülöp-szigeteken, Ázsia talán legnagyobb és legszegényebb katolikus országában. Gyönyörű templomok álltak a szegénység óceánjában. A püspöki kar összegyűlt Manilában, hogy találkozzék a pápával. Creasy pár nappal később Hongkongban repült, és fél tucat püspök ugyanazon a gépen utazott haza. Az első osztályon ültek, és pezsgőt ittak. Nem volt ebben logika.

De nem volt logika az érem másik oldalán sem. Creasy látott misszionáriusokat Kongóban és Vietnamban, akik egy életen át dolgoztak anyagi ellenszolgáltatás nélkül, akik sohasem ittak pezsgőt. Jól emlékezett egy esetre. Guidóval elhajtottak egy Leopoldville melletti missziós kórházba. Közölték a négy belga apácával, hogy távozniuk kell. A szimbák huszonnégy órán belül odaérnek, nem tudják megvédeni őket. Az apácák nemet mondtak. Az ő kötelességük az, hogy a betegeik mellett maradjanak. Creasy egyre erősködött, végül már szemléletesen leírta, mire számíthatnak. Nem voltak hajlandók elmenni. Az egyik apáca fiatal volt és csinos. Creasy csak ült a terepjáróban, sehogyan sem tudott elmenni. Odaintette az apácát. A legszörnyűbb sors vár magára, mondta neki. Sokáig fog szenvedni, aztán meghal. Látta megvillanni a tekintete mélyén a félelmet és az eltökéltséget is. „Isten legyen önnel“, mondta az apáca, és derűs nyugalommal rámosolygott.

Creasy egysége kénytelen volt visszavonulni, s egy hetükbe telt, amíg átrendezték soraikat, és előrenyomultak az eredeti állásaikba. Ő és Guido elsőnek érték el a kórházat, és mindaz a kegyetlenség, mindaz az embertelenség, amit eddig életükben láttak, nem készítette föl őket arra, ami azon a napon a szemük elé tárult.

Ásót fogtak, sírt ástak, és belefordították a maradványokat. Még aznap utolérték a szimbákat, és Creasy többet ölt meg, mint a ráeső rész lett volna, sokkal többet... késő éjszakáig folytatta. Guido vezette a terepjárót, Creasy ült a rászerelt géppuska mögött. Talán többet megölt, mint ahányan megerőszakolták és megcsonkították a fiatal apácát. Ki tudja? Isten akarata? Isten bosszúja?

Logika? Hol itt a logika? Hallotta már azt az érvet, hogy a hitet próbára kell tenni. De ki teszi próbára? A pezsgőző püspökök? A vatikáni tisztviselők?

De voltak, akik kiállták a próbát. Lehet, hogy mind bolondok? Elég hívővel találkozott ahhoz, hogy tudja, az ész és a hit nem zárja ki egymást, de nem értette, hogyan és miért nem.

Korábban megpróbált elmondani egyet-mást ebből Pintának, hogy miként látja az ellentmondásokat. Pinta válasza meglepte.

Sosem tudhatod meg, mondta a lány. Ha biztosan tudod, nincs szükséged hitre.

Igen – a végső ellentmondás. A hit, amely vállalja a tudatlanságot. Pinta személyes véleménye egyszerű volt és könnyen érthető. Mindaddig hisz, amíg valaki minden kétséget kizáróan be nem bizonyítja, hogy badarság az egész. – És honnét fogod megtudni, hogy bebizonyították? – kérdezte akkor Creasy. A lány hamiskásan rámosolygott, és azt mondta: – Bejelentik majd a televízióban!

– Én vettem, a saját spórolt pénzemből – mondta Pinta. A férfi nem szólt semmit, csak nézte a kislányt.

– Baj nem lehet belőle, igaz? – kérdezte Pinta mosolyogva. – Legalább a bejelentésig tartsd meg!

Creasy most már visszamosolygott rá, aztán fölemelte a láncot, és a nyakába akasztotta.

– Köszönöm – mondta. Megfogta Pinta vállát, megszorította. – Hirtelen nagyon szent életűnek érzem magam.

A lány elnevette magát, fölpattant.

– Ha egyszer találkozol a gonosszal, Creasy, ezt kell magad elé tartanod!

A férfi fanyarul elmosolyodott. Egy kis változatosságot jelentene a géppuska helyett.

Kolompszó szakította félbe őket. Tehéncsorda tűnt föl az emelkedőn, a magasabban fekvő legelőkre hajtották őket. Feléjük tartottak, előttük egy kutya loholt, hogy földerítse a terepet.

Pinta jóindulata jeléül fölajánlott egy darab sonkát, s az eb hálásan elfogadta. A lány elfutott a kutyával játszani, Creasy pedig töltött egy pohár bort a pásztornak. Emlékezetes délután volt. A két férfi üldögélt, elbeszélgetett erről-arról, a tehenek körülöttük legelésztek, a kislány meg a kutya közöttük kergetőztek.

– Helyes lánya van – jegyezte meg a pásztor, és nem értette, miért ölt egy pillanatra olyan furcsa kifejezést Creasy arca.

Amikor lement a nap, összecsomagoltak, és a félhomályban visszasétáltak a kocsihoz.

Pinta elálmosodott a friss levegőtől és a mozgástól, s ahogy a kocsi lefelé haladt a Como felé vezető kanyargós hegyi úton, nagyokat ásított és egyre lejjebb csúszott az ülésen. Végül fölhúzta a lábát, és Creasy ölébe hajtotta a fejét.

A férfi nagyon lassan hajtott hazáig, időnként lenézett az alvó kislány arcára. Az alkonyi derengésben valami ritka, elégedett nyugalom áradt szét sebhelyes arcán. Békében volt magával és a világgal.