Globusz^® Publishing 

Miután Creasy elfoglalta a helyét, Rika ismét kedvére utazhatott Ettoréval. Ugyanis előre nem látott következményeként annak, hogy olyan sietősen kivette Pintát az iskolából, ő maga is házi fogságba kényszerült: nem tehette meg, hogy Pintát a biztonsága érdekében otthon tartja, de magára hagyja a személyzettel. Ettore útjai többnyire egyhetesek, tíznaposak voltak, az európai nagyvárosokat érintették, meg hébe-hóba New Yorkot és Torontót. Rika élvezte ezeket a kiruccanásokat, és sokat segített Ettorénak. A férje rendszerint eladni ment, és Rika szépsége, kedvessége sokat lendített az üzleten.

Ettore elfelejtette megbeszélni Creasyvel a szabadidő kérdését. De hát nyilvánvaló volt, hogy amikor ő és Rika távol van, Creasynek a kislánnyal kell maradnia. Rikára bízta, hogy ezt közölje Creasyvel, és a nő megkönnyebbüléssel látta, hogy Creasy könnyen belemegy a dologba. Igazában nem nagyon érdekelte a szabadidő. Előfordulhat, mondta Rikának, hogy egyszer-egyszer el akar menni valahová vacsorázni, de ráér olyankor, amikor ők otthon vannak. Rika ráébredt, hogy határozott előnyei vannak az olyan testőrnek, akinek se kutyája, se macskája, és megkönnyebbült lélekkel indult el Párizsba.

Ettore az új Lebocé kötszövőgépek megvételéről akart tárgyalni. Az összköltség meghaladta volna a négyszázmillió lírát, ami azt jelentette, hogy labdába sem rúghatnak, ha nem tudnak nagyon nagylelkű hitelfeltételeket kicsikarni a franciáktól. Ettore azonban nagyon meggyőző tárgyalópartner volt, és maga mellett tudva Rikát, aki emeli a társas összejövetelek fényét, bízott a sikerben. A szülők távolléte azt jelentette, hogy Pinta a konyhában étkezett. Creasy megkönnyebbülten észlelte, hogy az ő fogalmai szerint normális, megfelelő kapcsolat alakult ki közöttük: a kislány nem vett tudomást róla. Nem volt vele goromba, már nem viselkedett a korábbi sértett méltósággal sem – úgy kezelte Creasyt, mint szükséges, de érdektelen bútordarabot. Az étkezéseknél tehát Brunóval és Mariával beszélgetett, az öregemberrel komolyan és tisztelettudóan, a nővel pedig kissé csúfondárosan, különösen, amikor valami állítólagos comói udvarlóra terelődött a szó. Creasy látta, hogy nagyon kedvelik a lányt, és örülnek, hogy velük költi el az ételt.

De Pinta viselkedése csak póz volt. Nagy színész volt ő is, akárcsak az anyja. Creasy előtt csak tettette magát.

A gyermekek nem adják fel könnyen. Pinta össze akart barátkozni Creasyvel. Az akadályok csak fokozták az elszántságát. Engedelmesen bólintott, amikor anyja meghagyta neki, hogy ne nyaggassa Creasyt, aztán sokáig elmélyülten töprengett, és végül kitalálta a stratégiáját. Pinta eszes és melegszívű lány volt, s a személyisége, nem úgy, mint az anyjáé, két fő alkotórészből tevődött össze. Egyfelől a szülei életstílusa és az, hogy nem volt testvére, érettebbé tette tizenegy événél. Megszokta a felnőttek társaságát, és éles szemmel megfigyelte a viselkedésüket. Másfelől mohó, nyughatatlan kíváncsiság élt benne, örömmel töltötte el minden új felfedezés. Várakozással eltelve, csodálatos nyitottsággal indult neki az életnek. A csalódások, kudarcok nem tudták kikezdeni az optimizmusát. Olyan volt, mint egy kölyökkutya, tele energikus kíváncsisággal, visszahőkölt egy lépésnyit, amikor valami ismeretlennel került szembe, de aztán szimatolgatva megint előre araszolt.

Így hát visszahőkölt, amikor Creasy nekitámadt akkor az autóban, és most megint feléje óvakodott, de ravaszul: olyan szögből, hogy kívül essen a férfi látómezején.

Pinta jól ítélte meg Creasyt: a frontális támadást azonnal fölismerte, és visszaverte volna. Úgy határozott hát, hogy vár, és megfigyeli, hol van Creasy páncélján gyenge pont. Biztos volt benne, hogy van. Senki emberfia nem lehetet olyan közömbös az élet és a világ iránt, ahogy Creasy mutatta! Pinta várt, könnyedén elcsevegett Mariával és Brunóval, látszólag nem törődött testőrével.

Ahogy teltek a napok, Creasy lelkiállapota stabilizálódott, tudomásul vette a szituációt. Anélkül, hogy tudatosan átgondolta volna, mintegy fölfüggesztette magát, üresbe tette az agyát. Nem kellett dönteni, nem kellett tervezni, nem kellett érzelmi dolgokkal törődni. A munka könnyű volt, a körülmények kényelmesek. Nem törődött azzal, hogy meddig tarthat. Egyelőre viszonylag elégedett volt, s úgy érezte, megállt, vagy legalábbis lelassult azon az úton, amely addig zavarral, nyugtalansággal töltötte el. Nem voltak külső kötelezettségei, senki nem követelt tőle semmit. El tudott fogadni minden napot a másik után, ha örömteli várakozással nem is, de teljes reménytelenséggel sem.

Az ivása mérséklődött valamicskét. Még mindig gonoszul a hatalmában tartotta, eltompította, kiszívta az erejét; de most már néha előfordult, hogy reggelre maradt whisky az üvegben. Már nem kétségbeesett ivás volt, inkább makacs szokás. Creasy azonban tudta, hogy ha még időben akarja megfékezni testi hanyatlását, nagyon vissza kell fognia az ivást. Ezen bizony el kellett gondolkodni – de csak komótosan.

Kialakult a napok szokásos rendje. Reggelente Creasy elvitte Pintát az iskolába, aztán ötre érte ment. Közben azt csinált, amit akart. Időnként bement Milánóba, vásárolt néhány könyvet vagy kazettát, és segített Brunónak a ház körül. Creasy szívesen végzett kétkezi munkát, szívesen épített. Guido egyszer tréfásan megjegyezte, hogy így akar vezekelni azért, mert az élete nagy részében fölrobbantott, vagy lerombolt dolgokat.

A légióban volt alkalom rombolásra és építésre egyaránt, mert az idegenlégió nagy hagyományokkal rendelkezett az építőmérnöki munkák, különösen az útépítés terén. Az első algériai időszakban, akárcsak a rómaiak, ők is utakat építettek, hogy pacifikálhassák az országot. Aztán folytatták ezt a hagyományt Afrika más vidékein és Vietnamban is. A légionáriusokat kiképezték az efféle munkára, és Creasy örömét lelte benne. Brunónak nem volt könnyű dolga a ház körüli nagy telek rendben tartásával. Elsősorban az előkertre és az útig lenyúló pázsitra fordított gondot. A ház mögött a kert meredeken emelkedett a fenyővel borított, sziklák, tarkította hegyoldal felé. Ezt a részt szinte teljesen benőtte a bozót. A telket fakerítés vette körül, de nagyon elhanyagolt állapotban volt. Bruno már kért rá pénzt, meg egy alkalmi munkást, aki segít rendbe hozni. Ettore meg is ígérte, hogy majd intézkedik, de nem lett belőle semmi. Creasy ezen a kerítésen munkálkodott. Bement Comóba, a saját pénzén vett faanyagot. Ettorénak azt szándékozott mondani, hogy biztonsági okokból szükséges, noha az elszánt behatolót a kijavított kerítés sem tartotta volna vissza. Creasy naponta több órát eltöltött a kerítéssel, de jó pár hetes munkának ígérkezett. Addig is kitöltötte az idejét, és sikerült kiizzadnia magából a whisky egy részét, pedig épp csak tavaszodni kezdett, még hideg volt az idő.

Esténként általában korán vacsoráztak, utána Creasy még egy-két órát eltöltött a konyhában, olvasott, vagy tévét nézett, közben fél füllel hallgatta a többiek beszélgetését.

Egy ilyen alkalommal, két nappal a szülei megérkezése előtt adódott Pinta számára az első lehetőség. Amikor nem volt jó műsor a tévében, az aznapi újságot és a képeslapokat szokta olvasni. Élénk kíváncsisága azzal járt, hogy sokat kérdezgette Mariát és Brunót.

Egyikük sem volt olvasott ember, nem is utaztak sokat, korlátoltak voltak a válaszaik. Creasy csak háttérzajként hallotta ezeket a beszélgetéseket, de aznap este megütötte a fülét a „Vietnam“ szó.

Pinta a délről özönlő menekülttömegről olvasott – a csónakosokról. Megkérdezte Brunótól, hogy miért menekülnek el olyan sokan a tulajdon hazájukból. Bruno vállat vont, bizonytalanul mondott valamit a kommunizmusról.

Creasyben föltámadt az érdeklődés, és most először azon kapta magát, hogy beleszól a beszélgetésbe. Pinta érdeklődéssel hallgatta, amint elmagyarázta, hogy a csónakos menekülők nagy része kínai származású, akik korábban is mindig külön közösséget alkottak. A vietnamiak nem szerették őket, hagyományos bizalmatlanság vette őket körül. Amikor véget ért a háború, az egyesült Vietnam úgy döntött, megszabadul tőlük. Mint közösség, a kínaiak vagyonosak voltak, meg tudták fizetni a közvetítőket – általában hongkongi kínaiakat –, akik csónakon kicsempészték őket. Nem is nagyon kellett csempészni, mert a hatóságok szemet hunytak a távozásuk felett, sőt aktívan támogatták. Így hát nem annyira a kommunista rendszer okozta a problémát, hanem mélyen gyökerező nemzetiségi ellentétek.

Pinta éles szemmel párhuzamot vont Európával, a szegény országokból a gazdag országokba történő munkaerő vándorlással. Nemrég olvasott róla, milyen ellenséges érzület veszi körül az olasz vendégmunkásokat Svájcban és Németországban.

Ügyesen csinálta: a rákövetkező kérdésre Creasy kifejtette, milyen szerepet játszottak a kínai kisebbségek Malaysiában és Indonéziában, ahol ők tartották kézben a gazdaság nagyobb részét, és szintén ellenséges légkör vette körül őket. Elmondta Pintának, hogy Indonéziában az egyik államcsínykísérlet meghiúsulása után több mint százezer kínait mészároltak le.

Pinta azt tudakolta, miként kerültek egyáltalán oda a kínaiak. Creasy elmondta, hogy az első gyarmatosító hatalmak nagy tömegben importáltak munkaerőt. A kínaiak szorgalmasan dolgoztak az ültetvényeken, irtották a dzsungelt, építették az utakat. A helyi lakosság rendszerint nem volt hajlandó olyan kemény munkára. Példa bőven van erre, mondta Creasy a kislánynak: a Kelet-Afrikában élő ázsiaiak, akiket a vasútépítéshez importáltak, aztán ottmaradtak, és rátették a kezüket szinte minden kis- és nagykereskedelmi hálózatra; vagy a Sri Lanka-i tamilok, akiket Dél-Indiából vittek oda a teaültetvényekre dolgozni... voltak rá példák világszerte, és rendszerint olyan ellentétet teremtettek, amely később, az évek során gyűlöletté fajult, és vérontáshoz vezetett.

Creasy hirtelen elhallgatott, fölvette a könyvét. Szokatlan volt tőle egy ilyen monológ. Pinta nem faggatta tovább, egy szót sem szólt hozzá többet. Mariával kezdett beszélgetni. Néhány perc múlva Creasy fölállt, mogorván jóéjszakát kívánt, és fölment a szobájába.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Pinta magában elmosolyodott. – Az első lépés, Creasy mackó – mondta magában.

Másnap sem iskolába menet, sem hazafelé, nem szólt egy szót sem Creasyhez, este, vacsora után pedig tévét nézett. Creasy mintha a világon sem lett volna. A férfi megkönnyebbült. Az előző este, miután fölment a szobájába, nyugtalanság fogta el, mint mindig, amikor olyasmit csinált, ami nem volt rá jellemző. De még nyugtalanabb lett volna, ha átlátja a kislány stratégiáját, noha katonai szempontból kénytelen lett volna tisztelettel adózni neki: gondosan derítsük föl az ellenséges állásokat; figyeljük meg a gyenge pontokat; indítsunk elterelő támadást, amely magára vonja az ellenség tüzét, majd észrevétlenül surranjunk be hátulról, és foglaljuk el az állásokat. Pintából kitűnő gerillavezér lett volna.

Creasy elvitte vacsorázni Eliót és Feliciát Zagone Milánói éttermébe. Az éttermet Maria ajánlotta. Ott dolgozott, mint pincérnő, amikor annak idején följött északra. A tulajdonos firenzei volt, és Maria biztosította Creasyt, hogy a főztjük kitűnő, bár – magyarázta mentegetőzve – nem olcsó hely, Felicia számára ünnepi alkalom volt. A két kisgyerek miatt általában esténként otthon kellett lennie, de ma este egy megbízható szomszéd elvállalta a kicsiket, és Felicia elhatározta, jól fogja érezni magát. Maria előzőleg telefonon foglalt asztalt, és minden bizonnyal jó, népszerű pincérnő lehetett annak idején, mert jó asztalt kaptak, s a tulajdonos személyesen szolgálta ki őket. Elmondta Creasynek, hogy Maria szerénykedett, amikor egyszerű pincérnőnek mondta magát, mert segédkezett a konyhában is, és kitűnő szakácsnő volt. A Balletto házaspár gyakran evett itt, innen csábították magukhoz Mariát. A tulajdonos tréfásan azt mondta, hogy Maria főztje után bizonyára csalódni fognak.

Nem csalódtak. Először könnyű főtt tésztát ettek, penne alla carrettierét, utána borban párolt borsos, rozmaringos bárányszeletet. Oldott hangulatban telt az este. Ez volt az első alkalom, hogy Creasy este elment valahová azóta, hogy testőrködni kezdett, és Felicia feltűnő jókedve ragadós volt.

Elio meglepetten látta, hogy Creasy is jókedvű. Határozottan megváltozott az eltelt egy hónap alatt. Bőbeszédű nem lett, a füléig nem ért a szája, az már nem Creasy lett volna, de jól tűrte Felicia kedves ugratásait, sőt ő is megeresztett egy-két fanyar tréfát.

Felicia mindent tudni akart Ballettóék világáról, különösen Rikáról, az ismert társasági hölgyről. Csakugyan olyan szép, amilyennek mondják? Igen, mondta Creasy. Akármilyen mércével mérve szép, méghozzá természetes módon.

– Vonzódsz hozzá? – kérdezte Felicia lefegyverző mosollyal.

Creasy habozás nélkül bólintott. Minden férfi vonzódna ahhoz a nőhöz. Elemi dolog. Rámutatott Felicia tányérjára, melyről gyorsan fogyott a bárányszelet. – Ahogy az ízlelőbimbók vonzódnak a finom ételhez vagy a jó borhoz.

– És a kislány? Hasonlít az anyjára?

Creasy eltöprengett, látszott rajta, hogy érdekli a kérdés. Ami a külsejét illeti, állapította meg végül, ugyanolyan szép lesz. Máris látszik rajta. A jelleme viszont talán nem lesz hasonló. Inkább kifelé forduló. Kíváncsi, mondta Creasy, mindenre kíváncsi. De ki tudja? Mire kivirul, megváltozhat. A feltűnő szépség gyakran okoz gátlásokat.

Creasy azon kapta magát, hogy a kislány körül forognak a gondolatai. Azóta, hogy akkor este magyarázott neki a csónakos menekültekről, Pinta kérdezett még egyet-mást, nyílt, egyenes módon, szemlátomást azért, hogy bővítse ismereteit. Az előző napon, iskolába menet, a hátsó ülésről az „emberi jogok“ felől érdeklődött. Tele voltak az újságok az emberi jogokkal, Carter elnök részletesen előadta nézeteit a kérdésről, és más politikusok is beszálltak a meccsbe.

Creasy azt felelte, az egyén szabadságáról van szó, és arról, hogy a közösségen belül mindenkinek joga van a létfontosságú dolgokhoz.

Pinta megint tovább puhatolózott néhány jól megfontolt kérdéssel, amíg Creasy ki nem fejtette, mit ért azon a leegyszerűsített válaszon, és amikor az iskolához értek, már a baloldali és jobboldali rendszerekről beszélt, meg a demokrácia értelméről.

Arra számított, hogy a lány hazafelé folytatja a témát, de Pinta csöndben maradt.

Creasy gondolatait egy férfi közeledése zavarta meg. Vico Mansutti volt az. Két másik férfi társaságában érkezett az étterembe.

– Creasy úr, ha nem tévedek...

Creasy bemutatta a férfit Eliónak és Feliciának, elnézte, ahogy fölveszi a legelbűvölőbb modorát, villogtatja hófehér fogait a sűrű, fekete bajusz alatt.

– Kitűnő ízlése van, barátom – mondta Creasynek. – ez az egyik legjobb étterem Milánóban. Hogy ízlett a vacsora?

Egyhangúan megállapították, hogy pompás volt, aztán Mansutti egy végső fogvillogtatás után visszament a társaságához.

Néhány perc múlva Zagone jelent meg az asztaluknál, azzal, hogy mindhárman tekintsék magukat Signore Mansutti vendégeinek egy italra.

– Kedves – jegyezte meg Felicia, miután francia konyakot rendelt. Creasy ránézett Elióra, akinek nagyon olaszos és nagyon kifejező vállmozdulata elárulta, hogy ugyanúgy vélekednek Mansuttiról.

– Dörzsölt gazember – mondta Elio. – De jól csinálja. Egyre jobb hírnevet szeres magának. Szilárd kapcsolatokat épített kis a kormánykörökkel és az üzleti körökkel is. Azt is beszélik, hogy összeköttetésben áll a maffiával. – Elfintorodott. – De ez nem szokatlan. Manapság nehéz megtalálni a határokat a bűnözés, a kormányzat meg az üzlet között. Mellesleg azt is híresztelik, hogy összeszűrte a levet a főnököd feleségével.

Creasy meglepődött. Nem azon, hogy Rikának viszonya van valakivel, hanem hogy ilyen Mansutti-félét választott ki. Elio a következő magyarázatot adta rá.

– A jelek szerint segítséget nyújt Ballettónak, hogy bankgaranciákat kapjon a gyára modernizálásához. Állítólag Mansutti személyesen is kezeskedik érte. Nagyon gazdag, és úgy látszik, a Balletto Szövőgyárnak forgótőke gondjai vannak.

Lehet, hogy ez az oka, gondolta Creasy. Nemigen tudott olyasmit elképzelni, ami Rika útjába állhatna, ha az életvitele kerül veszélybe... Elio szavai fölvetettek még egy kérdést.

– Ha Ballettónak vékony a bukszája – mondta Creasy –, akkor nem valószínű, hogy a lánya elrablásból akarnának meggazdagodni.

Elio egyetértett vele. – Talán az előkelő társaság van a dologban – mondta. – Rika barátnői közül biztosan soknak van testőre...

– Azt akarod mondani, hogy társasági értéknek számítok? – kérdezte fanyarul Creasy, és Felicia fölkacagott a gondolatra. De ahogy Creasy fölidézte magában az Ettoréval folytatott rövid, első beszélgetést, minden a helyére került. Ettore potom pénzért szerez státuszszimbólumot a feleségének. Ez azt is megmagyarázta, hogy Ettore miért nem szívesen áldoz a ház biztonságának fokozására. Amikor visszatért Párizsból, örömmel látta, hogy Creasy javítgatta a kerítést, és készségesen megtérítette neki azt a kevés pénzt, amibe a faanyag került. Amikor azonban Creasy korszerű sodronykerítést és egyéb óvintézkedéseket javasolt, a legkevésbé sem lelkesedett érte.

– A te céged ellenőrzi a könyvelésüket? – kérdezte Creasy.

Elio megrázta a fejét. – Nem, de a fülünkbe jutnak dolgok.

Felicia fújt egyet. – Még hogy a fületekbe jutnak! A könyvszakértők a világ legpletykásabb népsége! Rosszabbak, mint a falusi vénasszonyok. – Rámosolygott a férjére. – Külön kis maffia, csak ők pisztoly helyett zsebszámológépeket használnak.

Elio nyájasan egyetértően bólintott, és Creasyhez fordult. – Feliciának alighanem igaza van. Azt hiszem, tényleg a kelleténél többet mondunk el egymásnak, de magunkat védjük vele. Az olasz üzletemberek roppant titkolózók, különös tekintettel az adótörvényeinkre. A könyvszakértő muníciója az információ – így hát kéz kezet mos a köreinkben. Meg hát valamivel kárpótolnunk kell magunkat azért, mert naphosszat a számoszlopok fölött unatkozunk.

Zagone jelent meg, ezúttal ő hívta meg őket egy italra, és mire elindultak, Felicia kissé becsípett. Kettőjük között ment, beléjük karolva.

Megálltak Mansuttiék asztalánál. A három férfi fölállt, bemutatkoztak, váltottak velük néhány udvarias szót. Vico egyik vendége angol volt – bankárosan öltözködött, nagyon angolosan festett hajszálcsíkos, mellényes öltönyében. Vico fölhívta a figyelmét Creasyre, mint a Balletto-lány testőrére. – nagyon tapasztalt ember – mondta mosolyogva.

Creasy bosszankodott. Magánemberként volt itt, és nem szerette, ha idegenek róla beszélnek.

Az étterem előtt Felicia jobbról-balról megcsókolta, megköszönte az estét, és a lelkére kötötte, hogy jöjjön el hozzájuk ebédre valamelyik vasárnap.

– Igen, sokkal nyugodtabb – mondta Elio a telefonban. – Engem is meglepett. Úgy látszik, mintha fokozatosan megtalálná a helyét. Még egy-két viccet is elmesélt.

Guido is meglepődött. Nem számított rá, hogy ilyen jól sül el a dolog. Megkönnyebbülést érzett. Már sokat nyugtalankodott Creasy miatt.

– A kislánnyal jól kijön?

– Azt mondja, érdeklődő természetű gyerek – felelte Elio. – Gondolom, elviseli... máskülönben nem boldogulna vele.

– Nem tudom, hogyan viselheti el, ha állandó kérdésekkel nyaggatja – jegyezte meg Guido.

– Hát eszerint nem nyaggatja – mondta Elio elgondolkodva.

Guido megköszönte Eliónak, hogy fölhívta, és hogy segítségére volt Creasynek. Azt a választ kapta, hogy semmi az egész. Elio rajongva tisztelte bátyját, és mindent megtett volna érte.

Guido letette a kagylót. Nem egészen értette ezt az egészet. Érdeklődő gyerek, és nyugodt Creasy? Tűz és víz.

Lehet, hogy Creasy öregszik. Talán még le is higgad. Vagy a whisky az agyára ment. Így vagy úgy, eddig rendben volna.

Pinta holtpontra jutott. Tisztában volt vele, hogy valami trükkre van szüksége, hogy megtegye a következő lépést Creasy barátságának elnyerése felé. Az kevés, hogy beszélteti olyan kérdésekről, amelyek érdeklik. Az nem igazi párbeszéd. Pinta a személyéről szeretett volna többet megtudni, Creasy életéről. Már eljutottak oda, hogy szinte minden nap beszéltetni tudta Creasyt a politikáról, helyekről, emberekről. De a férfi maga mindig zárkózott maradt, és Pinta nem mert személyes természetű kérdéseket föltenni.

Az anyját már kifaggatta Creasy múltjáról, és megtudta a száraz tényeket a pályafutásáról. Rika eleinte nem szívesen beszélt róla az erőszakkal, vérontással való kapcsolat miatt. De Pinta ügyesen tudott bánni mindkét szülőjével, és könnyűszerrel kihúzott belőlük mindent, amire kíváncsi volt. Ráadásul Rika büszke is volt a testőrükre. Azt mondogatta Ettorénak, hogy egyik barátjuknak sincs hozzá fogható. Elvégre Creasy megkapta a Croix de Guerre-t, számos hadjárat kitüntetését, tele van sebhelyekkel, és ejtőernyős volt. Creasy vitathatatlanul nagy társasági dicsőségére vált Rikának, és az asszonynak nem kellett kétszer mondani, hogy meséljen a testőr múltjáról.

Ennek eredményeképpen Vico szóba hozta a témát, amikor legközelebb együtt ebédelt Ettoréval.

– Hogy tettél szert rá ilyen olcsón?

– Iszik. Alkoholista.

Vico megértően bólintott. – Ügyesen titkolja.

– Úgy van. Éjszaka szokott csak inni, de ő maga mondta, hogy rossz hatással van rá. Egyébként nappal kitűnően tud autót vezetni, és a külső jelek alapján jól érti a dolgát. – Elégedetten elmosolyodott. – Jó befektetés volt – mondta. – Afféle házi ezermester is. Szívesen megreparál ezt-azt.

Beszámolt Vicónak a kerítésjavításról meg a többi apróságról, amit Creasy megcsinált a házban és a ház körül.

Vico szélesen elmosolyodott.

– Egy ácsnak többet kellett volna fizetned, mint amennyit neki fizetsz. És Rikának örömet szereztél vele. A múltkor összefutottam vele Granellinél, aztán leültünk egy koktélra. Most sokkal vidámabbnak látszik.

– Az – hagyta rá Ettore –, és ez más téren is megmutatkozik. Kevesebbet költekezik. Nála a boldogtalanság pazarláshoz szokott vezetni, gondolom, kárpótlásként. Még mindig sokat jár be Milánóba vásárolni, de nem költ túl sokat.

Vico bölcsen bólintott. – Valószínűleg több időt tölt el a kirakatok előtt.

A két férfi tovább beszélgetett, most már üzleti ügyekről. Főleg Vico vitte a szót.

Pinta tehát tudott Creasy múltjáról, és megpróbálta rávenni, hogy meséljen róla.

Szokásává lett, hogy vacsora után betért a konyhába akkor is, amikor a szülei otthon voltak, és egy este az idegenlégió elől érdeklődött. Az újságban volt egy cikk arról, hogy a légiót küldték Zaire Shaba nevű tartományába.

Creasy elmondta, mi az idegenlégió, hogyan jött létre, mondott pár szót a történetéről is. Pinta úgy döntött, rákérdez.

– Te is a légióban voltál valamikor ugye?

A férfi élesen ránézett. – Honnan tudod?

A kislány ártatlanul válaszolt: – Anyu mondta valakinek a telefonba, nem sokkal az után, hogy idejöttél.

Bruno feléjük fordult a televízió elől.

– Én is voltam katona annak idején – a háborúban. Montgomery ejtett fogságba Észak-Afrikában.

Ezt némi büszkeséggel mondta, mintha Montgomery személyesen fogta volna el. Creasy kurtán bólintott, és visszabújt az újságjába.

Bruno megszólalt: – Ha maga a légióban volt, akkor mind a ketten öreg harcosok vagyunk.

Creasy fölpillantott rá, és halvány mosoly villant meg az ajkán.

– Igen... öreg harcosok, mind a ketten. – ezzel fölállt, és fölment a szobájába.

Később, az ágyában fekve, Pinta megállapította, hogy a közvetlen módszer, amellyel a régi emlékeket akarta fölidéztetni, nem válik be. Hallotta a Creasy szobájából kiszűrődő halk zenét, és tudta, hogy nemsokára meghallja majd azt a dalt, amelyet a férfi mindig föl szokott tenni. Már tudta, mi az. Egy délután, mialatt Creasy a kerítéssel foglalatoskodott, besurrant a szobájába, és megnézte, miféle kazetta van a magnóban. Éjjelente mindig az utolsó számot szokta hallgatni: Linda Ronstadt „Blue Bayou“-ját.

Az áttörés, amikor sor került rá, a vakvéletlen műve volt. Pinta szülei egy hétre Londonba utaztak. Ő éppen a konyhában volt, amikor bejött Bruno, és közölte, hogy egy fülemüle rakott fészket a ház mögött egy bokorban, és két fióka van a fészekben. Már majdnem besötétedett, de Pinta nem hagyta békén Brunót, hogy hadd nézze meg. A fészek magasan volt a meredek lejtőn, és ahogy Pinta türelmetlenül iparkodott fölfelé, rálépett egy kőre, megbicsaklott a lába, és rázuhant egy kiálló sziklára. Creasy tőlük balra, a lejtő tövében épp a szerszámait rakta össze, amikor meghallotta Pinta jajdulását.

A lány a hátán feküdt, az oldalát fogta, az arca eltorzult a fájdalomtól. Bruno közben lemászott a lejtőn, és föltámasztotta Pinta fejét.

Creasy megtapogatta a lány bokáját, vastag ujjai meglepő gyöngédséggel mozogtak rajta. Már dagadt, de Creasy úgy vélte, csak rándulás. Aztán elvette Pinta kezét az oldaláról, fölhúzta rajta a trikót. Közvetlenül a bordák alatt véraláfutás látszott. Creasy óvatosan a bordákra tette a kezét, és nagyon finoman megnyomogatta. A kislány arca összerándult.

– Nagyon fáj? – kérdezte Creasy.

– Nem vészes. Lejjebb jobban fáj.

Az állával fölfelé mutatott. – Azokra a kövekre estem. – Megremegett a hangja, ahogy vissza akarta tartani a sírást.

Megérkezett Maria, fújtatva, kétségbeesetten kapaszkodott föl hozzájuk a lejtőn. Creasy elhallgattatta a kotkodácsolását, és úgy döntött, biztos, ami biztos, beviszi Pintát Comóba, röntgenezzék meg. Maria maradjon otthon, hátha épp akkor telefonálnak a szülők. Creasy azt mondta Brunónak, maradjon Mariával, mert az öregember idegessége nem hatott volna megnyugtatóan a kislányra, sőt. Aztán ölbe kapta Pintát, ügyelve, hogy ne nyomja meg az oldalát, és levitte az autóhoz.

Maria később sosem felejtette el, milyen gyöngéd volt, milyen megnyugtató. Nem lehet olyan ember, gondolta magában, nem lehet olyan érzéketlen, mint amilyennek látszik. Pedig a valóságban Creasy viselkedése gépies volt. Élete során sokszor volt dolga sebesültekkel, gyakran rettenetes sebesülésekkel. Az első feladata mindig az volt, hogy le kellett csillapítani, meg kellett nyugtatni őket. A röntgen megerősítette, hogy Pintának nem tört el semmije. Az orvos bekötötte a bokáját, és adott néhány fájdalomcsillapító tablettát. Egyetértett Creasyvel, hogy a kislánynak valószínűleg van valami belső zúzódása a bordái alatt, de semmi komoly baja.

Hazaérvén, Creasy közölte a megnyugtató híreket Mariával és Brunóval, majd fölvitte Pintát a szobájába, és kiment, amíg Maria lefektette a kislányt. Fölhívta a londoni Savoy hotelt, hátha Rika vagy Ettore akkor telefonál, amikor ő nincs otthon. Maria minden bizonnyal túldramatizálta volna az esetet.

Rika vette föl a kagylót. Creasy beszámolt Pinta balesetéről. Nem, mondta, nem kell hazasietniük. Csak egy ficam, meg egy zúzódás. A lány reggel valószínűleg ugyanúgy mehet majd iskolába, mint máskor. Igen, át fogja adni. Letette a kagylót, majd fölment, hogy megnézze, hogy van Pinta.

A kislány ült az ágyban, két párnának támasztotta a hátát. Egy ütött-kopott, barna játékmackó hevert mellette. Creasy leült az ágy végébe.

– Jól vagy?

Pinta szégyenlősen bólintott.

A férfi a mackóra nézett. – Mindig ezzel szoktál aludni?

Pinta megint bólintott.

– Hogy hívod?

– Nincs neve – felelte a lány.

Haja feketéllett a párnán, az arca nagyon sápadt volt. A hatalmas szempár komolyan nézett Creasyre. Hosszú csönd lett, aztán Creasy hirtelen fölállt. – A gyógyszertől álmos leszel – mondta. – Ha éjszaka fölébredsz arra, hogy fáj, vegyél be még két tablettát.

Az ajtóban visszafordult.

– Fölhívtam anyádat telefonon. Sok puszit küldenek.

– Köszönöm. Jó éjszakát, Creasy.

– Jó éjszakát, Pinta – mondta férfi mogorván.

A tablettáktól a kislány egyre álomittasabb lett. Kikapcsolta lámpát, magához ölelte a mackót, és nemsokára elaludt. Hazudott Creasynek. A mackónak igenis volt neve.

Londonban, amikor Ettore visszament a szállodába, Rika beszámolt neki a telefonhívásról. Ettore sietett, hogy odaérjen a vacsorára, amelyet megbeszélt az ügynökével, s amíg zuhanyozott, Rika a fürdőszoba ajtajából társalgott vele.

– Nem akarsz visszamenni? – kérdezte a férfi. – Van egy éjszakai Járat Milánóba.

Rika megrázta a fejét. – Creasy azt mondta, semmi baja.

Ettore a szappan után tapogatózott. Rika odalépett, a kezébe adta.

– Jó érzés, ugye? – kérdezte.

– Micsoda? – érdeklődött Ettore, miközben a fejét mosta.

– Hogy van egy ilyen ember a háznál, amíg mi távol vagyunk. Maria pánikba esett volna, kénytelen lettem volna visszamenni. Pedig a mai vacsora fontos, nem?

A férfi a hatalmas, régimódi zuhanyrózsából kitóduló vastag vízsugárba tartotta az arcát. Egyebek között ezért is szerette a Savoyt. A fürdőszobáik nagyobbak voltak a többi szállóénál, és a szerelvények mérete összhangban volt a fürdőszobákéval...

– De mennyire – mondta. Kilépett a kádból, magára terítette a hatalmas, előmelegített törülközőt. – Nagyon fontos. Roy Haynes érdeklődött, az új termékcsalád iránt, és ha úgy dönt, hogy reklámkampányt indít, nagyon jó évünk lehet itt. – Odalépett a mosdókagylóhoz, borotválkozni kezdett a törülközőbe burkolózva, mint valami római szenátor. Rika mögéje lépett, megdörzsölte a hátát, vállát.

– Reklámkampányt? Hol?

– Sajtó, divatbemutatók... Értik ezek a módját. De az ilyesmi sokba kerül, és Roynak bíznia kell a termékben. Majd vacsoránál ráhajtok. – Ránézett Rikára a tükörből. Az asszony elmosolyodott.

– A ráhajtást bízd rám. Nagyon finoman csinálom majd.

A férfi visszamosolygott, és folytatta a borotválkozást. Igen, Creasy jó befektetés volt.

A Parkes étteremben vacsoráztak, a Besuchamp Place-en. Ettore nem volt hajlandó olasz ételeket enni Londonban. Nem mintha nem lettek volna jó olasz éttermek, de ha külföldön járt, szeretett változatosan étkezni.

Arról nem is beszélve, hogy a Parkes, a hatalmas tálcákon álló friss virágokkal, Rika kedvenc étterme volt.

Roy Haynes is Rika kedvencei közé tartozott, szerette az ilyen típusú angolokat. Haynes nagydarab, mackós, világlátott ember volt. Rikának nem esett nehezére bevetni minden meggyőző erejét. Haynes csak ült, evett és mosolygott. Teljesen tisztában volt az asszony indítékaival. Már eldöntötte, hogy Balletto termékcsaládjában van fantázia. Azt is eldöntötte, hogy a következő napon nagy rendelést kap tőle Ettore, majdnem kétszer akkorát, mint az előző évi volt. Ezt azonban nem kötötte az orrára, hagyta, hogy a vele szemben ülő szépasszony elárassza kedveskedésével, hízelgésével. Vacsora után majd elviszi őket London valamelyik elegáns játékszalonjába, és mielőtt visszaindulnak a szállodájukba, megadja magát, és közli velük a jó hírt.

Rika számára az ilyen esték jelentették az élet értelmét. Hasznosnak és megbecsültnek érezte magát.

Másnap hajnalban, a friss, keményített lepedőn elnyújtózva Rika visszagondolt a jól töltött napra. Délelőtt a Harrod's-áruházban vásárolt, délután a Bond Streeten. Megcsináltatta a frizuráját Sassoonnál, aztán a szállodában megteázott, és bekapott néhány nevetségesen vékony uborkás szendvicset. Eztán következett Creasy megnyugtató telefonhívása, a kitűnő vacsora kellemes társaságban, majd a játékszalon. Még a játékban is szerencséje volt, kijött mind a két kedvenc rulettszáma, a tizenhét, és a húsz. Végül Roy Haynes elköszönt tőlük, és mintha csak akkor jutott volna eszébe, megemlítette, hogy a másnap délutáni megbeszélésen sokkal nagyobb rendelést fog leadni, és kiterjedt hírverést fog csinálni az új termékcsaládnak.

Rika lankadtan kinyújtózott. Igen, szép nap és szép éjszaka volt, azt az egy apróságot leszámítva, hogy Ettore valamivel többet ivott a kelleténél, és a szeretkezés során nem állt a helyzet magaslatán. Sebaj. Mielőtt Ettore fölkel reggel, ezt majd helyrehozhatja. A reggel gondolata hirtelen világosságot gyújtott az agyában, Creasy telefonja meg minden egyéb közepette teljesen elfeledkezett róla... Megfordult, megrázta a már félig alvó Ettorét.

– Caro, kiment a fejemből! Egy férfi telefonált valami holnapi megbeszélés ügyében. Azt mondta, tizenegykor az irodájában. – Odabújt a férfihoz. – Mit akar tőled?

– Csak egy kis pénzügy – válaszolt álmosan Ettore. – Vico ismerőse.

– Fontos?

A férfi érthetetlenül morgott valamit, és pár pillanat múlva álomba merült.

Pinta lebicegett a bejárati lépcsőn a kocsihoz. Creasy kinyitotta az ajtót. Pinta tétovázott, aztán azt mondta: – Azt hiszem, inkább előre ülök, ott több hely van a lábamnak.

Ahogy kigördültek a kapun, Creasy megkérdezte: – Jól aludtál?

– Igen. A gyógyszer elálmosított. Csak egyszer ébredtem föl, amikor megfordultam.

– A bokád milyen? Rá tudsz állni?

– Nem vészes – mondta a lány. – Soká tart, amíg rendbe jön? Öt hét múlva lesz az iskolai sportnap, és indulni akarok száz méteren.

– Addigra rendbe kell jönnie – mondta Creasy. – Ne nagyon kíméld. Dolgoztasd, amennyire csak tudod. Egy-két héten belül nyoma sem lesz.

Amikor kiértek a milánói főútra, a férfi megkérdezte: – Gyors vagy?

Pinta bólintott. – De rosszul szoktam rajtolni. Mire utolérem a többit, már késő.

– Többet kéne gyakorolnod.

A lány bólintott. – Fogok is.

Creasy nem sokat tudott a rövidtávfutás rajttechnikájáról, a koordinációról és a reakcióidőről viszont mindent. Tudta, hogy meg tudná tanítani Pintát... aztán rászólt magára. Ennyi legyen elég!

– Szóval csak dolgoztasd a lábadat, amennyire tudod. Még ha fáj is egy kicsit.

Csönd telepedett rájuk.

Pinta viselkedése megváltozott. Most már nem csak játék volt, hogy megszerezze Creasy barátságát. Most már sóvárgott rá. Halmozódott a hatás. Természetes kíváncsisága és éles szeme révén meg-megpillantott valamit a Creasyben rejtőző emberből. Többet akart látni belőle, és adni is akart valamit. Eddig még sosem látta mosolyogni a férfit. Mindig zord volt, mindig zárkózott. Pinta szentül hitte, hogy ha kitárulkozna, valami csodálatos látvány volna. Most már nemcsak a kíváncsiság dolgozott benne. Úgy érezte, valami kötelék van köztük, gyönge, de határozott kötelék. Pinta kétségbeesetten próbálta szorosabbra fonni.

Voltaképpen a szerepek már felcserélődtek. Most már Creasy volt az, aki szabadjára engedte a dolgot. Nem tudatosan, de nem küzdött ellne. Ő is érezte a köteléket. Az, hogy neki egy tizenegy éves kislány legyen a barátja, körülbelül annyira volt elképzelhető, mint hogy a róka összebarátkozzék a nyúllal. Nem tudta elfogadni, úgyhogy nem is akart rá gondolni. De nem tudta száműzni Pintát a gondolataiból, és azon kapta magát, hogy nem is akarja.

Aznap délután, hazafelé menet, Pinta Amerika fölfedezéséről érdeklődött. Az iskolában tanultak róla, és a kislány figyelmét megragadta, hogy egy olasz fedezte föl elsőnek.

– Nem olyan biztos az – mondta Creasy. – Egyesek szerint a vikingek jártak ott először, sőt az is lehet, hogy egy ír szerzetes.

Innen a felfedezőkre terelődött a szó, s Creasy megemlítette Marco Polót, és kínai utazásait. Pinta hallott már róla, de mohó kíváncsisággal akart többet megtudni, és ez oda vezetett, hogy Creasy tőle teljesen szokatlan módon viselkedett: két nap múlva vacsoránál a konyhaasztal fölött odanyújtott egy csomagot Pintának. Egy könyv volt benne, Marco Polo utazásai.

– Egy Milánói boltban láttam meg – mondta.

A valóságban egy órájába telt, amíg megszerezte.

– Az enyém? Nekem hoztad? – A kislány szeme fölragyogott.

– A tiéd, a tiéd. – Creasy szemmel láthatóan feszengett. – Úgy láttam, érdekel. Ő volt a leghíresebb olasz felfedező, illik többet tudnod róla.

– Köszönöm szépen, Creasy – mondta halkan Pinta. Úgy érezte, megtört a jég.

De csak a következő vasárnapon lett egész biztos benne.

– Elhozta ebédre!

– Creasy?

– Igen, elhozta hozzánk ebédre! Most mentek el.

Guido eltartotta fülétől a telefonkagylót, ránézett a konyha túlsó felében matató Pietróra, és lassan megcsóválta a fejét.

– Mi az? – érdeklődött a fiú, és mosolyogva nézte főnöke meghökkent arckifejezését.

Guido nem vett tudomást róla. Beleszólt a telefonba: – Csak úgy? Csak úgy megjelentek?

A vonal másik végén Elio fölnevetett.

– Nem, Creasyt vártuk ebédre, de délelőtt telefonált, hogy a kislány szülei nem tudnak időben visszajönni Londonból, ezért ott kell maradnia vele. Felicia azt mondta, akkor hozza el a gyermeket is, erre azt felelte, jó. Felicia majdnem összeesett!

– Milyen a gyerek?

Hosszú csend lett, amíg Elio elgondolkodott.

– Tele van élettel – mondta végül. – Gyönyörű kislány, okos és udvarias, és rajong azért a nagydarab, csúf barátodért.

– És ő? Mit szól hozzá?

Megint csönd lett, aztán Elio azt mondta: – Nagyon furcsa az egész. Creasy olyan szigorúan, nyersen beszél vele... Nem mutat ki semmit... tudod, milyen... de nem csak elviseli Pinta társaságát. Felicia persze, a maga női észjárásával azt gondolja, Creasy a sosemvolt gyermekét látja Pintában.

– Beszélget vele? – kérdezte Guido, tele kíváncsisággal.

Elio fölnevetett. – Beszélget bizony! Elmagyaráz neki mindenfélét, a gyerek pedig tele van kérdésekkel. Úgy néz Creasyre, mint valami mindent tudó bölcsre. Várj egy kicsit, itt van Felicia, épp lefektette a gyerekeket...

Felicia hosszasan beszélt Guidónak.

Creasy megváltozott, mondta. Határozottan megszerette a kislányt. Egy kicsit zavartnak látszik, mint aki nem egészen érti az egészet, de szemlátomást nincs ellenére. Különben is, a gyerek imádnivaló teremtés. Mindenki mástól természetes volna. Csak azért vannak meglepve, mert Creasyről van szó.

Guido egyetértett. Ez teljesen váratlan volt. A sok együtt töltött év után nehezen tudta elhinni, hogy egy gyermek képes lett volna közel férkőzni Creasyhez. Soha semmi jele nem látszott... De később, miután letette a kagylót, Guido tovább törte rajt a fejét. Talán Creasy végre föladta a sündisznóállását.

Guido örült annak, ami a barátjával történt. Azon tűnődött, hová vezet majd ez. Hogy folytatódik-e az olvadás.