Globusz^® Publishing 

Pinta szótlanul ült az első ülésen, Creasy mellett. Creasy azt mondta, az útra kell figyelnie. Pinta nem egészen értette a dolgot, hiszen a Como és Milánó közötti főútvonalon voltak, ott igazán nehéz lett volna eltévedni. De Creasy meg akarta nézni, hol vannak a veszélyes helyek. Ahol le kell lassítania egy éles kanyar miatt, és nincsenek a közelben épületek. Katonai szemlélete a rajtaütést helyettesítette az emberrablási kísérlettel, és gyakorlott szeme kifürkészte, rögzítette a számbajövő pontokat.

Félóra múlva Pinta megmutatta, hol kell lekanyarodni, és néhány perccel később már meg is álltak az iskola előtt. Pinta kiugrott, meghúzta a falból kiálló fémfogantyút. Creasy a kocsiban maradt, megfigyelte, hogy a magas falak tetején vastüskék ágaskodnak, s a súlyos kapu előtt nincsen fedezék.

Szemmagasságban kinyílt egy kis ablak, Pinta néhány szót váltott a nyíláson át, aztán az öreg portás lassan kinyitotta a kaput. Pinta intett, bement, és Creasy a kocsival követte. Odabent egy repkénnyel benőtt, hatalmas, kastélyszerű épület állt, tágas szabad térség közepén. Creasy leállította az udvaron az autót, aztán utána eredt Pintának. A lány sorra megmutatta az érdekességeket, balra a sportpályát és a futópályát, jobbra egy kis ligetet, kellő távolságban a körbefutó faltól. Megkerülték az épületet, és mire visszaértek a bejárathoz, Creasy meggyőződött arról, hogy maga az iskola viszonylag biztonságos.

Egy idősebb, ősz hajú nő lépett ki az ajtón. Pinta odaszaladt hozzá, jobbról-balról arcon csókolta, aztán odavitte Creasyhez.

– Ez Signora Deluca, az igazgatónő.

Aztán a nő felé fordult, és némi büszkeséggel közölte: – Ez Creasy, a testőröm!

– Talán Creasy úr – mondta feddőn a nő.

– Nem, Signora, azt mondta, hogy szólítsam csak Creasynek.

Kezet fogtak, és az igazgatónő behívta őket egy kávéra. Kis lakása volt a legfelső emeleten, kellemesen zsúfolt; minden szabad felületen bekeretezett fényképek sorakoztak. A nő észrevette, hogy Creasy a képeket nézi.

– A gyermekeim – mondta nevetve. – Több százan vannak, most már felnőttek. De egy öreg tanítónő szemében mindig csak gyermekek maradnak.

Creasynek roppant különös volt ez az egész. Eddig sohasem gondolt úgy az iskolákra, mint barátságos, vidám helyekre. A saját, rövid tapasztalata épp az ellenkezője volt. Most megsejtette, miért akart annyira visszajönni Pinta.

Egy nő ezüsttálcán behozta a kávét. Mialatt széttöltötte, az igazgatónő Pintával csivitelt az iskoláról. Aztán úgy érezte, elhanyagolja Creasyt; feléje fordult.

– Régóta van ebben a szakmában, Creasy úr? – kérdezte.

– Nem – felelte a férfi. – Csak most kezdtem, de hasonló dolgokkal sokat foglalkoztam.

A nő fölsóhajtott. – Szörnyűség. Már két gyermekemet rabolták el. Persze nem innen, és egyiküknek sem esett komoly baja, de borzalmas élmény, és sokáig tart, amíg túlteszik magukat rajta.

A kislány térdére tette a kezét. – Vigyázzon majd a mi kis Pintánkra! Nagyon örülünk, hogy visszajön az iskolába.

– Nem örülnek jobban, mint én! – mondta nevetve Pinta, és folytatta beszámolóját a nevelőnő szörnyűségeiről.

Néhány perc múlva Creasy elkapta Pinta tekintetét, fölálltak, szedelőzködtek.

– Maga nem olasz? – kérdezte az igazgatónő, ahogy visszakísérte őket az autóhoz.

– Amerikai – kotyogott közbe Pinta. – Tenessee-be való!

A nő mosolyogva nyugtázta Pinta lelkesedését.

– Akkor gratulálok az olasztudásához, Creasy úr. Nápolyban tanult meg olaszul?

– Egy nápolyitól.

A nő elégedetten bólintott.

– Érzem a kiejtésén. – Egy hátsó ajtó felé mutatott. – Az ott a konyha. Igyekszünk időben kiengedni a lányokat, de ha várnia kell, ott majd megkínálják egy kávéval. – Szomorkásan elmosolyodott. – elég sok lánynak van testőre.

Creasy megköszönte, Pinta adott még egy búcsúpuszit, aztán elmentek. Creasy úgy döntött, másik útvonalon mennek haza. A kislány kíváncsiskodására csak annyit mondott, hogy ki akar próbálni egy másik utat, aztán szótlanul vezetett, az útra, és környékére összpontosítva figyelmét.

Pinta egy darabig hallgatott, de a látogatás és a Signora Delucával történt találkozás fölizgatta. Minduntalan odapillantott a mellette ülő nagydarab, szótlan férfira, aztán végül megkérdezte:

– Te szerettél iskolába járni, Creasy?

– Nem.

– Egyáltalán nem?

– Nem.

A kurta válaszok sem vették el Pinta kedvét. – De miért nem?

– Nem olyan iskola volt, mint a tiéd, és nem voltak benne ilyen Signora Delucák.

Csöndben mentek tovább, amíg Pinta megemésztette a hallottakat, aztán azt kérdezte:

– Akkor te boldogtalan voltál?

A férfi bosszúsan fölsóhajtott. – A boldogság lelkiállapot – mondta. – Sohasem gondolkodtam róla.

A kislány érzékelte a mogorvaságát, de nem volt elég idős vagy tudatos ahhoz, hogy alkalmazkodjék hozzá. Mivel Creasy megérkezése nemcsak kísérője, hanem oka is volt örömteli érzéseinek, meg akarta osztani őket vele. De a férfi mogorvasága zavarba ejtette. Nem tudta, hogy Creasy mindig szófukar és visszahúzódó. De nagyon szerette volna megismerni. Ránézett a kormánykeréken nyugvó kezére, a csúf forradásokra.

– Mi történt a kezeddel?

Creasy elrántotta a kezét, és fölcsattant: – Ne nyúlj hozzám vezetés közben!

Aztán szemlátomást döntésre jutott magában. – És ne faggatózz állandóan! Nem azért vagyok itt, hogy csevegjek veled. Neked sem kell mindent megtudnod rólam. Azért vagyok itt, hogy megvédjelek – ez minden!

Kemény, metsző volt a hangja, és a kislány megbántódva elhúzódott az ülés túloldalára.

Creasy rápillantott. Pinta előrebámult az útra, a szája vízszintes vonallá húzódott össze. Remegett az álla.

– És most ne kezdj el bőgni – mondta dühödten Creasy. Levette az egyik kezét a volánról, és körbemutatott. Ki tudja, miért, csakugyan dühös volt.

– Ez a világ odakint nagyon sokféle. Nagyon sokféle! Nem egyszerűen annyi, hogy boldog az ember, vagy kevésbé boldog. Rossz dolgok is megtörténhetnek. Majd rájössz, ha már nem leszel gyermek.

– Nem vagyok gyerek! – csattant föl a kislány. – Tudom, hogy rossz dolgok is történhetnek! Egy barátomat elrabolták, és levágták az ujját. Hónapokig otthon kellett maradnom, ki se tehettem a lábamat, most meg te leszel velem, a savanyú képeddel meg a hallgatásoddal... és nem bőgök!

De könnyek szöktek a szemébe, akármilyen haragosan villogott is a férfira a tekintete.

Creasy az út szélére húzódott a kocsival, és megállt. Elgondolkodott. A csöndet csak Pinta szipogása törte meg egy-egy pillanatra.

– Idehallgass – szólalt meg végül Creasy. – egyszerűen ilyen vagyok. Nem szoktam kijönni a gyerekekkel. Nem szeretem, ha kérdezősködnek. Ezt meg kell értened, vagy ha nem, akkor kérd meg apádat, hogy kerítsen valaki mást. Rendben van?

Pinta szipogása megszűnt, mozdulatlanul ült, egyenesen maga elé meredt. Hirtelen kinyitotta az ajtót, kiszállt, majd beült a hátsó ülésre.

– Most már hazavihet... Creasy úr.

Megnyomta, hogy „úr“.

A férfi hátrapillantott rá. Pinta nem nézett vissza. Csak ült mereven és dühösen.

Creasy vegyes érzelmekkel indította el a kocsit. Nem akarta megbántani a gyermeket, de hát nem szárazdajkának alkalmazták. Tisztázni kellett a dolgot. Különben lehet, hogy ezzel vége is. A szüleinek rá kellene jönniük, hogy a gyermeknek társra van szüksége – jó barátra. És erre a szerepre ő alkalmas a legkevésbé.

Vasárnap vacsora után Creasy éppen olvasgatott, amikor kopogtattak az ajtaján. Nem érezte jól magát. Az előző éjjel többet ivott a szokásosnál, és csak az étkezések idejére ment le a szobájából. Már várta, hogy Rika vagy Ettore fölmegy.

Rika volt az.

– Csak meg akartam kérdezni, nincs-e szüksége valamire – mondta az ajtóban állva.

Creasy letette a könyvet. – Megvan mindenem – mondta.

A nő tekintete körbefutott a szobában. – A koszt megfelel? Maria azt mondta, egész nap alig evett.

– Maria jól főz. Nagyon jól. Csak nem éreztem jól magam. De már jobban vagyok.

Rika pár lépést tett befelé. – Nem zavarja, ha egy kicsit beszélgetünk?

Creasy a fotelra mutatott, aztán távolabb lépett, és leült az ágyra. Csodálattal nézte a nő mozgását, ahogy átment a szobán, és leült. Mint egy táncosnő – fegyelmezetten, simán, hullámzón. Rika keresztbe vetette a lábát. A férfi meglepetéssel vette észre, hogy varrásos harisnyát visel. Évek óta nem látott ilyet. Ezen a nőn jól festett.

– Hogy jönnek ki Pintával? – kérdezte Rika.

Creasy köntörfalazás nélkül válaszolt. – Jól ki fogunk jönni, amikor megérti, hogy nem egy új játékszer vagyok.

A nő elmosolyodott. – Természetes, hogy izgatott a kislány – testőrt kapott, visszamegy az iskolába... Halálra unta már magát. Türelmesnek kell vele lennie, Creasy.

– Azért fizetnek, hogy megvédjem, nem azért, hogy szórakoztassam.

Rika egyetértőn bólintott, aztán megkérdezte: – Összekaptak? Pinta nem mondott semmit, de az este nagyon hallgatag volt, és csalódottnak látszott.

A férfi fölkelt, odament az ablakhoz, kinézett rajta, háttal a nőnek.

– Nézze – mondta –, lehet, hogy ez nem fog menni. Eddig nem nagyon gondolkodtam rajta, de én nem vagyok az a fajta, aki alkalmas társalkodónak. Talán szólnia kellene a férjének, hogy keressen mást... fiatalabbat.

Megfordult, ránézett Rikára. Az megrázta a fejét.

– Nem, magának van igaza. Azért fogadtuk föl, hogy megvédje a lányomat. Nem többre. Bízom benne, hogy meg is védi.

A tekintete az ágyra szegeződött. A pisztoly vonta magára a figyelmét, ahogy ott lógott a tokjában.

– Nem is tudtam, hogy fegyvere van. – Elmosolyodott. – Tudom, szamárság ilyet mondani, de ettől valahogy olyan... komoly az egész.

A férfi nem szólt semmit, Rika folytatta: – A lelkem mélyén nyilván azt képzeltem, hogy maga karatézó vagy valami hasonló. – Aztán fölrémlett benne Creasy életrajza. – Hogy is hívják... fegyver nélküli harcot oktatott a katonáknak, ugye?

– Igen – mondta Creasy. – De a fegyveres harc, hatásosabb. A pisztoly csak elrettentésre való. Nem hiszem, hogy használnom kellene.

A nő eltűnődött. – De ha mégis, ha Pinta veszélybe kerül, használni fogja?

– Természetesen.

Creasy most megérezte a nőben az érdeklődést, és sejtette, mi fog következni.

– Maga biztosan sok embert megölt már.

A férfi vállat vont. Rika töprengve nézte.

– El sem tudom képzelni. Úgy értem, háborúban, messziről igen. De közelről, szemtől szembe borzasztó lehet.

– Hozzászokik az ember, de nem a legjobb iskola arra, hogy utána gyermekeket pesztráljon.

Rika elnevette magát. – Azt elhiszem. De nem is dajkának fogadtuk föl. – Hirtelen témát változtatott. – Van odalent egy nélkülözhető rádiónk. Odaadom Mariának, hogy hozza föl. Szereti a zenét?

Creasy lassan bólintott, közben a nő témaváltásán tűnődött. – Attól függ.

– Milyet szeret?

– Countryt, ilyesmit...

A nő fölállt. – Persze, Tenessee... Pinta említette. A rádióban van magnó is, de country-zenénk nincs itthon.

Odament az ajtóhoz, megállt, visszafordult. – De Milánóban biztosan talál. Holnap átmegyünk. Néhány barátommal ebédelek.

Elgondolkozva nézte a férfit néhány pillanatig, aztán azt mondta: – Jobb lett volna, ha több gyermekünk van, Pinta olyan magányos, de hát...

Megvonta a vállát, kinyitotta az ajtót, kiment.

Creasy visszament a fotelhez, kezébe vette a könyvet, de a nő megzavarta. Nem tudta újra beleélni magát a történetbe. Így hátodament a szekrényhez, levette a bőröndjét, és előszedett egy üveget. Csakugyan jó lett volna valami zene. A country-zene volt szinte az egyetlen, ami megmaradt a fiatalságából. Majd másnap körülnéz Milánóban, mit lehet kapni a lemezboltokban. Valószínűleg csak az újdonságokat, de tudta, hogy Johnny Cash népszerű Olaszországban, a rádióban Dr. Hook-ot is hallotta, tetszett ő is, meg Linda Ronstadt-et is: a „Blue Bayou“ sláger lett. Creasy megtöltötte a poharát, megint a kezébe vette a könyvet, de hasztalan. Egyre ez a nő járt az eszében.

* * *

– Körülbelül fél háromra végzek – mondta Rika. Az étterem melletti mellékutca fel intett. – Ott parkolhat.

Creasy bólintott. – Ha a rendőrség elzavar, körözni fogok a háztömb körül – mondta. – Várjon itt, a sarkon.

A nő kiszállt, átment az utcán. Creasy tekintete követte. Rika egyenes, szűk szoknyát viselt, amit harminc fölött kevés olasz nő tehet meg, vagy szabadna megtennie. Az alakját kis híján, buján teltnek lehetett volna nevezni, ha nem ilyen magas; így tökéletes volt. Eltűnt az étteremben, Creasy elindult, besorolt a forgalomba, és az órájára nézett. Van két üres órája.

Végiggondolta az első igazi testőri napjának eseményeit. Nyolc előtt indultak el otthonról, anya és leánya hátra ült. Rika azt mondta, odaadta a magnós-rádiót Mariának. Pinta feltűnően keresztülnézett Creasyn.

Az iskola kapuja előtt egyenruhás biztonsági őr állt. Bekémlelt a kocsiba, és Rika bemutatta Creasyt. Az őr jól megnézte az arcát, emlékezetébe véste. A kapu résnyire nyitva állt. Pinta már ki akart szállni, amikor Creasy hangja megállította: – Maradj ott, ahol vagy!

Kiszállt, elment az őr mellett, benézett a kapun. Megnyugodva visszament, kinyitotta a hátsó ajtót, intett a kislánynak. Pinta megpuszilta anyját, aztán kiszökkent, és elment Creasy mellett, de rá sem nézett. A biztonsági őr szúrós pillantást vetett Creasyre, és a tekintete akkor is kísérte őket, amikor elhajtottak.

– Nagyon elővigyázatos – jegyezte meg Rika.

– Szokásom.

– Beszéltem Pintával. Elmagyaráztam, hogy ne nyaggassa magát, hagyja, hogy tegye a dolgát.

– Úgy látszik, megértette – mondta a férfi.

– Igen, de a tegnap esti beszélgetésünket nem mondtam el. Csak annyit, hogy maga nincs gyermekekhez szokva. Nem szeretném, ha végül megutálná magát.

Creasy elment az állomásra, átböngészte a könyvesbódé polcait, megvett néhány puhafedelű könyvet. Aztán bement egy telefonfülkébe, és fölhívta Guidót.

Igen, már elkezdte, mondta. Nem, nem tudja, kedvére való-e, de megpróbálkozik vele. Mindenesetre a koszt jó. Aztán fölhívta Eliót, megköszönte a vendéglátást. Két hét múlva, mondta, szeretné, ha a szabadnapján együtt vacsorázhatna Elióval és Feliciával.

A néhány nap alatt, amit náluk töltött, szeretet vette körül. Felicia magas, vonzó római lány volt. Az egyetemen ismerkedtek meg Elióval. Boldogan, fesztelen légkörben éltek. Felicia úgy bánt Creasyvel, mint a hirtelen hazatért tékozló nagybácsival, és jóindulatúan ugratta – Creasy nagyon kedvelte.

Körbebóklászott a pályaudvaron. Szerette a pályaudvarokat, a mozgást, a lármát, a jövő-menő embereket. Szerette a vonatokat is. Vonaton utazni jó. Az ember látja, mi mellett halad el, érzi, hogy megy valahová. Creasy szívesen tett meg hosszú utakat jó vonatokon. Az ember fölállhat, körülnézhet, meg is ebédelhet.

Talált egy boltot, ahol kazettákat árultak. Körülnézett, talált két Johnny Cash-t meg egy Dr. Hook-ot. Linda Ronstadt-től nem volt semmi, de a pénztárnál megkérdezte a lánytól, az hátrament, és előkotort egy kazettát. Rajta volt a „Blue Bayou“, úgyhogy eddig tökéletesen telt a nap.

Fél háromkor az étterem melletti utcában várakozott. Háromnegyed háromkor odajött egy rendőr, és intett, hogy menjen tovább. Creasy odahívta, megmutatta az ügynökségtől kapott igazolványt.

– Jól fizet? – kérdezte a rendőr.

– Megteszi. Csak tyúkszem nő az ember seggén a sok ücsörgéstől.

– Még mindig jobb, mintha a talpa kopik el a flaszteren. – Megtalálták a közös hangot. A rendőr elment a kevésbé szerencsés polgárokat zaklatni.

Pár perccel három után megjelent Rika egy férfival és egy nővel. Szemlátomást vidám hangulatban voltak. Creasy kiszállt, Rika bemutatta.

– Ez Vico és Gina Mansutti... ő pedig Creasy.

Mutatós pár volt. A nőt Creasy akár szépnek is látta volna, ha nem homályosítja el Rika tündöklése. A férfi bronzbarna volt, makulátlan öltözékű, ápolt. Finom ember, gondolta Creasy. Az a fajta, aki csak tiszta zsebkendőbe hajlandó maszturbálni.

Érdeklődéssel mérték végig Creasyt, és a férfi azt mondta: – Ha jól értettem, valamikor az idegenlégióban szolgált.

Creasy bólintott.

– És Vietnamban fogságba esett.

– Creasy megint bólintott.

– Kellemetlen lehetett.

Újabb bólintás. Gina fölvihogott, odahajolt Rika füléhez. – Beszélni nem tud? – suttogta.

– Ugyan már! – szólt rá Rika éles hangon. Odafordult a férfihoz, arcon csókolta.

– Köszönöm szépen a finom ebédet, Vico. Megígérem, hogy nem hagyom Ginát sokat költeni!

A két nő beszállt az autóba. Creasy odabiccentett Vicónak, és elhajtott. Vico mozdulatlanul állt a járdán, nézte, ahogy a kocsi befurakodik a forgalomba. Creasy a visszapillantó tükörben látta. Mintha gondolatokba merült volna...

A következő másfél órában Creasy üzlettől üzletig hajtott, és különféle csomagokat helyezett el a csomagtartóban. Aztán figyelmeztette Rikát, hogy ötre Pintáért kell mennie. A nő meglepetten pillantott az órájára. – Ilyen késő van már? Sebaj, akkor csak hagyjon itt minket! Majd telefonálok Ettorénak, hogy jöjjön értünk.

Az iskolában több autó is várakozott az udvaron. Már szálingóztak feléjük a lányok. Creasy ült és várt.

Végül Pinta is előbukkant az épület sarka mögül két másik lány társaságában. Megálltak, egy darabig beszélgettek még, közben gyakran Creasy felé tekintgettek. Aztán elváltak, a két lány odament egy kék Mercedeshez, Pinta megint eltűnt az épület mögött. Húsz perc múlva ismét megjelent, a kezében egy szíjjal átkötött könyvcsomagot hozott. Creasy kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót. Pinta, amikor melléje ért, odanyújtotta a könyveket. Creasy a szíjánál fogva elvette a csomagot.

– Édesanyád apáddal jön vissza. – mondta.

Pinta méltóságteljesen bólintott. Creasy becsukta az ajtót.

Szótlanul hajtottak haza.

Aznap este Maria stracciatellát készített a pénteki tyúklevesből, utána saltimbocca került az asztalra. Csöndben falatoztak. Finom volt a vacsora. Amikor a kávéra került a sor, Creasy fogta a könyvét és olvasni kezdett. Aztán eszébe jutott valami.

– Maga nagy szakácstehetség, Maria. Kitűnő volt a vacsora!

Maria arca fölragyogott. Creasy pedig visszabújt a könyvébe. Maria és Bruno a pápáról kezdtek beszélgetni. Elfogadták Creasyt és a hallgatását. Nyugodt, kellemes volt a légkör.

Később, fent a szobájában Creasy föltett egy kazettát, és hallgatta, hogy énekel Dr. Hook a szerelemről és a tegnapokról. Levett egy üveget, italt töltött magának. Nem jutottak el a tudatáig a szavak, de a hangulat és a muzsika befurakodott a védőpáncélja alá.

Végiggondolta a napot. Testőrsége első napját. Nem vészes. Mindenesetre sikerült megértenie, hogy munkáról van szó. Most már mindenki tudja, mit várhat tőle, és mit nem. Kezdetnek megfelel.

Lent, a földszinten, Pinta ágyban volt, de még nem aludt. Mellette a párnán egy ősöreg, gombszemű, barna játékmackó hevert, rajta folt hátán folt. Nyitva állt az ablak. Behallatszott a halk zeneszó. Egy idő múlva elhallgatott, aztán fölhangzott valami más. Egy nő énekelt. Pinta nem ismerte a dalt, de amikor véget ért, rövid szünet után újra fölhangzott ugyanaz. Pinta szeme lassan lecsukódott. Panaszos, fülbemászó dallam volt: a „Blue Bayou“.