Globusz^® Publishing 

Ettore és az ügyvéde Granelli éttermében ebédelt. Félig-meddig elkülönülve ültek az alkóvbeli asztalnál, prosciutto-t ettek dinnyével, utána vitello tonnató-t, amelyhez fölbontottak egy palack nem Barolót. A bor kissé nehéz volt a borjúhoz, de Vico ezt kívánta, tehát ezt itták.

Megvitatták Ettore anyagi gondjait. Vico higgadtan, nyájasan nyugtatgatta Ettorét. El lehet intézni az ilyesmit. Személyesen beszél majd a bankemberekkel. Ettorénak nem szabad ilyen sötéten látnia.

Nem valami jól áll a szénám – gondolta Ettore. Mindig kedvezőtlen megvilágításban látta magát az ügyvédje társaságában. Vico Mansutti megnyerő modorú volt, jóképű, cinikus, és kifogástalanul öltözködött. Most halvány hajszálcsíkos santungöltönyt viselt, amelyről Ettore tudta, hogy a londoni Savile Row-n készült a Huntsman-féle szabóságban. Az inge pamut fátyolszövet volt, a nyakkendője comói selyem, a cipője Gucci. Minden természetes volt – legalábbis a külsején. A haja divatosan hosszú volt, és fekete bajusz ellensúlyozta keskeny, napbarnított arcán. Miközben beszélgettek, a szeme minden mozgást követett az étteremben, s időnként egyenletes, fehér fogsorát kivillantva nyugtázta valakinek a köszöntését. Harminchat éves volt, két évvel fiatalabb, mint Ettore, de már elismerten a legrafináltabb, legjobb kapcsolatokkal rendelkező ügyvéd Milánóban.

A szavai megnyugtatták tehát Ettorét, de a kisebbségi érzését a legkevésbé sem oszlatták el.

Egy pincér lebegett el mellettük, megtöltötte a poharaikat Barolóval, és Ettore rátért a következő gondjára, Rikára. Elmondta, milyen rögeszmésen aggódik Pinta biztonságáért, aztán, hiszen Vico a barátja volt, vázolta a társasági tényezőket is. Vico derűs arckifejezéssel hallgatta.

– Ettore – szólalt meg végül, mosolyogva méregetve barátja búbánatos képét –, mélységesen irigyellek! A te vélt gondjaid aprócska gondok, az előnyeid viszont, amelyekről nem veszel tudomást, valóságosak és hatalmasak.

– Sorold fel őket – mondta Ettore. – Nekem most valahogy nem jutnak eszembe.

Vico letette villáját, és szétterjesztett ujjakkal föltartotta a bal kezét. – Először is – mondta, és jobb mutatóujját a bal hüvelykujjára tette –, olyan jó híred van, hogy a bankok még ennyi adósság mellett is hajlandóak tovább támogatni, amíg kedvezőbbre nem fordul a helyzet.

– Mármint a családomnak van olyan jó híre – szólt közbe Ettore –, különösen az apámnak!

Vico vállat vont. Az ő szemében ez ugyanaz volt. A következő ujjára mutatott.

– Kettő: a Como-tó melletti házad, amelyet nyolc évvel ezelőtt nyolcvanmillió líráért vettél, ma kétszázötvenmilliót ér, és még mindig nő az értéke.

– És kétszázmilliós jelzálog van rajta – mondta Ettore.

Újabb vállvonogatás; az ujj tovább lépett.

– Három: van egy leányod, akinek a kedvessége és szépsége csak egyvalakiéhez hasonlítható – az ujj megint lépett egyet –, a feleségedéhez. Te mégis úgy ülsz itt, mint egy rakás szerencsétlenség!

Intett a pincérnek, kávét rendelt, aztán visszafordult Ettoréhoz.

– Nem szabad elveszítened az arányérzékedet. Azért bajlódsz most ezekkel az aprócska gondokkal, mert túlzottan elkényezteted Rikát. Ez teljesen természetes. Akármelyik férfi, ha Rika lenne a felesége, ugyanezt tenné – még én is.

Elhallgatott, ivott egy kis bort, aztán folytatta:

– Akkor követtél el hibát, ha szabad így mondanom, hogy hagytad, hogy Rika kivegye Pintát az iskolából a Carmelite-féle gyermekrablás után.

– Állj meg! – méltatlankodott Ettore. – Nem is tudtam róla! New Yorkban voltam. Amikor visszajöttem, Rika már fölfogadta a nevelőnőt. Kész tények elé állított.

Vico elmosolyodott. – No igen, Rika a hirtelen elhatározások embere, de az idő tájt meglehetősen dramatizálta a dolgot. Ha most ugyanolyan körülmények között visszaküldené Pintát az iskolába, ezzel elismerné, hogy tévedett. – Fölhúzta egyik szemöldökét. – mikor ismerte el utoljára Rika, hogy tévedett?

Ettore csak fanyar mosollyal válaszolt a szónoki kérdésre.

– Tehát – folytatta Vico – lehetőséget kell adnod neki, hogy megőrizze a látszatot. Megőrizze az arcát, ahogy a kínaiak mondják.

– És ezt hogyan érhetem el?

Vico megvonta a vállát. – Fogadj testőrt.

Ettore bosszús lett.

– Vico! Neked állítólag képzett, logikus elméd van. Az előző félórát azzal töltöttük, hogy megtárgyaljuk a pénzügyi lehetőségeimet – illetve hiányukat. Részben épp ezért ülünk itt, mert szeretnélek megkérni, hogy mint barátom és ügyvédem, és mint Rika barátja, magyarázd el neki a realitásokat!

Vico előrenyúlt, megveregette Ettore kezét.

– Attól, hogy beszélek Rikával, még nem őrzi meg az arcát, márpedig ez a megoldandó probléma. És amikor azt az ajánlatot tettem, hogy fogadj testőrt, nem határoztam meg közelebbről, hogy miféle testőrt.

Elhallgatott, mert megjött a pincér a kávéval.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Ettore, amikor megint magukra maradtak. Vico előrehajolt, halkabbra fogta a hangját.

– Ettore, ennek az emberrablási üzletnek nagyon sok ága-boga, nagyon sok aspektusa van. Tudod, hogy igen jól meg van szervezve, és szinte mindig a szervezett bűnözés égisze alatt folyik. Óriási üzletág lett belőle – a múlt évben tizennyolcmilliárd líra! A nagykutyák tartják kézben.

Ettore bólintott. – A maffia.

Vico arca megrándult. – micsoda melodrámai szó! Az ember szeme előtt holmi olívaolajat lopó szicíliai parasztok bandája jelenik meg.

Megint elkapta a pincér tekintetét, két konyakot rendelt, aztán a belső zsebéből bőrtokot vett elő, abból pedig két szivart. Az órazsebéből előhúzott egy miniatűr arany guillotine-t. Aprólékos gonddal lenyakazta a szivarokat, és odanyújtotta az egyiket Ettorénak. Megérkezett a pincér a konyakokkal, tüzet adott. Vico kitüntette egy mosollyal, elégedetten pöfékelt néhányat, és folytatta előadását.

– A legtöbb család, amely veszélyben érzi magát, vagy külföldre küldi a gyerekeket – rendszerint Svájcba –, vagy bonyolult óvintézkedéseket tesz: szigorúan őrzött iskolába küldi a gyermekét golyóálló autóban – és persze hozzáértő testőrökkel.

– Költséges testőrökkel – mondta Ettore.

Vico bólintott. – Körülbelül évi harmincmillió líra. Mindent összevéve.

Ettore sokatmondóan az ég felé emelte a szemét, de az ügyvéd zavartalanul folytatta:

– Az ilyen testőröket speciális ügynökségek szállítják. Sőt a legjobb ügynökségek nemzetköziek, több nagyvárosban vannak fiókjaik, például Milánóban és Rómában is. De amióta így elszabadult Európában a terrorizmus – a Vörös Brigádok, a Vörös Hadsereg Frakció, a Baszk Nacionalisták, és így tovább – hiány van testőrökből. Igazán jó testőröket nem könnyű találni, és ennek megfelelően emelkedtek az árak.

– Értem – szólt közbe Ettore –, de ez nem oldja meg a gondomat. Éppen ellenkezőleg.

Vico fölemelte a kezét. – Türelem, barátom! Van másik oldala is ennek a dolognak. Tisztán pénzügyi meggondolásból sok vagyonos család köt biztosítást az ellen, hogy esetleg váltságdíjat kell fizetnie. A kormány az olasz biztosítótársaságoknak nem engedélyezte az efféle biztosítási ügyleteket. Úgy vélik – valószínűleg okkal –, hogy tápot adna az emberrablásoknak. A külföldi biztosítókat viszont nem kötik ilyen előírások. Sőt a londoni Lloyd's a világelső az ilyen biztosításokban. Tavaly több mint százmillió font biztosítási díjat szedtek be. Két partnercégük egyenesen erre szakosodott! Az egyiküknek még van egy fióküzlete is, az intézi a tárgyalásokat az emberrablókkal. Az egész nagyon civilizált és nagyon angolos. Csak két feltételt szabnak. Az egyik az, hogy a biztosítási díjat Olaszországon kívül kell befizetni, a másik meg az, hogy a biztosítottnak sohasem szabad elárulnia, hogy biztosítva van. Nyilvánvaló, hogy miért.

Ettorét már kisé untatta. – Nagyon érdekes, Vico, de mi köze van ennek az én gondomhoz?

Vico feléje bökött a szivarjával. – A gyárad biztosítva van?

– Természetesen. És a bank a kedvezményezett.

– Jól van – mondta Vico. – Amikor kialkudtad a biztosítási díjat, az attól függött, milyen színvonalúak a biztonsági intézkedéseid, igaz?

Ettore bólintott, Vico folytatta.

– Persze ragaszkodni szoktak a riasztóberendezésekhez és így tovább, de ha biztonsági őrség is van – őrök, sőt esetleg őrkutyák, akkor sokkal kisebb biztosítási díjat kell fizetni. Nos, ugyanez vonatkozik az emberrablási biztosítás díjaira is, és mivel a tarifa igen magas, igen nagy összegekről van szó, minden megtakarítás sokat nyom a latban.

Egészen belemelegedett.

– Vegyünk egy tipikus esetet! Egy gyáros egymilliárd lírás biztosítást köt emberrablás ellen. A díj elérheti az öt százalékot is, vagyis ötvenmilliót. Ha viszont az illető fölbérel egy főállású testőrt, a díj három százalékra, azaz harmincmillió lírára csökkenhet. Így tehát megtakarít húszmilliót.

Ettore megrázta a fejét. – De hát épp most mondtad, hogy a testőr belekerül évi harmincmillióba. Hol itt a megtakarítás?

Vico elmosolyodott. – Léteznek ám úgynevezett „biztosítási testőrök“ is. Emberrablás ellen nem sok hasznukat lehet venni, de a díj összegét mérséklik, és nem kerülnek sokba. Körülbelül hétmillióba évente.

– De Vico – szólt közbe Ettore –, én nem akarok biztosítást kötni, ha egyszer nem fenyeget emberrablás!

Aztán hirtelen megértette, mire akar kilyukadni a másik, és Vico elnevette magát azon, ahogy hirtelen megváltozott az arckifejezése.

– Látom, megértetted! Fölfogadsz néhány hónapra egy ilyen olcsó biztosítási testőrt; aztán kirúgod valamilyen ürüggyel, mondjuk, mert alkalmatlan a feladatra. Közben Pinta visszamegy az iskolába, és Rikának sem kell szégyenkeznie.

Ettore néhány percig némán ült, gondolkodott, aztán azt kérdezte: – Hol keressek én egy ilyen alakot?

Vico elégedetten elmosolyodott. – Először kifizeted ezt a kitűnő ebédet, aztán átmegyünk az irodámba, ahol megvan egy ügynökség címe. Méghozzá Milánóié!

Ettore már korábban tudta, hogy végül így vagy úgy, de neki kell fizetnie.

* * *

Guido letért a nápolyi part menti útról egy keskeny földútra, amely a Vezúv lankáin elterülő olajfaligetbe vezetett. A liget alatt a hegy meredeken lejtett, az út véget ért egy füves lejtőn, ahonnan aztán szép kilátás nyílt Nápolyra, és a szélesen elterülő, nagy öbölre. Guido kikapcsolta a motort. Nagy csönd lett. Késő este volt, a nap vérvörösen araszolt a látóhatár felé.

Guido megint meglátogatta az anyját. Két fia jelenléte kigyógyította bajaiból az asszonyt – a tünetek legalább egy hónapig nem fognak újra jelentkezni. Három nappal korábban Guido beszámolt Eliónak Creasy jöveteléről, és Eliónak eszébe jutott egy átmeneti megoldás lehetősége. Guido át akarta gondolni a dolgot. Az volt az igazság, hogy Creasy már nem tudott értelmet találni az életének. Eljutott arra a pontra, ahol egy-egy új nap elkezdéséhez már a legcsekélyebb lelkesedést sem tudta fölkelteni magában.

A megérkezése utáni estén a maga tartózkodó, összefüggéstelen módján elmondta Guidónak, mi a baja. A mondatokat csak a köztük húzódó hallgatások kapcsolták össze. Hosszú szünetek alatt született meg, fogalmazódott egy- egy következő szó. Guido nem szólt semmit. Csak ült, a poharát forgatta a kezében, hagyta, hogy a barátja kínnal-keservvel elmondja a gondolatait. Creasy az egész kusza monológot összefoglalta a végén, amikor azt mondta:

– Egyszerűen az az érzésem, hogy már eleget éltem, vagy sokat is... annyi minden történt... katona vagyok, semmi más... nem is akartam soha mást... nem is ismertem mást... se torkig vagyok vele. Már vagy öt éve.

Ekkor zavarba jött. Fájdalmas volt, az egyéniségéhes sem illett, hogy szavakba öntsön efféle érzelmeket, még az egyetlen barátjának is. Guido odanyúlt, megértő mozdulattal megérintette a vállát. Mert Guido megértette Creasyt. Júlia halála után ő is átesett ugyanezen. Két évébe tellett, amíg meg tudta szokni, hogy nélküle kell élnie. De alapvető különbség volt kettőjük között. Guido már megismert egy szerelmet, egy boldogságot, amely annakidején egyértelműen meghatározta az egész életszemléletét – részben éppen a váratlansága miatt. Guido addig csak harcolt és ölt, végigitta, végigkurvázta a világot, és közbe szinte sosem fordult meg a fejében, hogy milyen hatással van másokra. Elkönyvelte magában, hogy belőle hiányzanak a mély érzelmek, a szerelem, a részvét, a féltékenység, a birtoklási vágy. Emberi érzés csak Creasy iránt élt benne, meg halványan az anyja és a fivére iránt.

* * *

Az átalakulás drámai volt. Miután egy hetet eltöltöttek Guido anyjánál, a két zsoldos átment Máltára, hogy szót váltsanak egy közvetítővel, akit még a kongói időkből ismertek. Az illető egy perzsa-öbölbeli sejkség számára toborzott zsoldosokat, de Guidóéknak nem tetszettek a feltételek. Úgy döntöttek, hogy néhány napig még ott maradnak, körülnéznek. A másik szigeten, Gozón kötöttek ki, egy halászfalu kis szállodájában. Meleg, nyugodt volt a légkör, az emberek szívélyesek.

Júlia szálló recepcióján dolgozott. Guido mindig jól tudott bánni a lányokkal, még a félénk, nagyon vallásos és a széltől óvott lányokkal is. Néhány nap múlva Júlia már hajlandó volt munka után elmenni vele egy italra. Vékony volt, törékeny és gyönyörű, nyílt, őszinte modorú. Elutasította Guido első közeledéseit. Ő rendes lány, mondta, és szűz. Guidót kíváncsivá tette. Addig még nem volt dolga szűzzel. Creasy jóindulatú derűvel figyelte a vadászatot, és szívesen ráállt, hogy maradjanak ott Gozón egy darabig, miközben Guido beszélt, duruzsolt, agitált.

Három hét alatt zajlott le a hódítás, de nem úgy, ahogy Guido elképzelte. Késő este elmentek úszni a Rambla-öbölbe, aztán kiültek a vörhenyes homokpartra, és sokáig beszélgettek. Júlia elmondta az életét, amely egyszerű volt, olyan, mint mindenki másé: parasztnemzedékek hosszú sora állt mögötte. Guido azon vette észre magát, hogy ő is az életéről mesél, de nem volt könnyű dolga, mert a lány egyre azt kérdezte, „miért“, és nem tudott válaszolni. Már pirkadni kezdett, amikor elhallgattak; Guido közben rég elfeledkezett eredeti céljáról. Aztán a lány azt mondta, hogy a szülei nagyon ki fognak borulni. Gozón főbenjáró bűnnek számított, ha egy lány nem ment haza egész éjjel.

– De hát nem csináltunk semmit! – méltatlankodott Guido, aztán a lány titokzatosan a szemébe nézett, és Guido rájött, hogy talán más itt a vadász, és más a vad, mint ahogy ő hitte.

Szeretkeztek: a lány csakugyan szűz volt, Guido tétovázott, de Júlia magára húzta, fölkiáltott, és még szorosabban magához ölelte. Guido tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni azokat a pillanatokat, és minden nő, akivel addig dolga volt, mintha nem is lett volna nő. A hajnali fényben látta a vért a lány combján; akkor látott először vért, amelyet szerelem ontott ki. Nézte, ahogy Júlia letörölte, majd fölpillantott rá és elmosolyodott, szégyenlősen, de büszkén, és Guido tudta, hogy az egész élete megváltozott.

Együtt kaptattak föl Naduron át Júlia szüleinek házához. Az apja már kint volt a földeken, mozdulatlanul, némán nézte, ahogy közeledtek.

– Ő Guido – mondta a lány. – Összeházasodunk.

Az apja bólintott, aztán visszament dolgozni. Ismerte a lányát. Ha nem töltötte otthon az éjszakát, vő áll a házhoz.

Nadurban, a Szent Péterről és a Szent Pálról elnevezett templomban tartották meg az esküvőt. Egy fiatal pap adta össze őket. Megtermett, erős férfi volt, kissé Creasyre emlékeztette Guidót. Nem látszott papnak, a modora nyers volt és mogorva, de a naduriak szerették. Gyakorlatias volt, és keményen dolgozott. A parasztok megbecsülik az ilyet. A gozóiak mindenkire valamilyen csúfnevet szoktak akasztani. Ezt a papot csak úgy hívták: „a Cowboy“.

Guido előzőleg aggódott, hogy mit szól majd Creasy a házasságához. Több mint tizenöt éve voltak barátok, és szinte sohasem váltak el egymástól. De Creasy örült, és nem is lepődött meg igazán. Megértette, hogy a lány szereti Guidót, látta benne az erőt, és együtt örült barátjával.

Ő volt a tanú az esküvőn, mogorván és hallgatagon, akárcsak a Cowboy, utána pedig a lakodalmon sokat megivott az erős borból, és ott érezte magában Guido örömét is. Nem a saját boldogsága volt, de azért jó érzés.

Júlia ösztönösen fölfogta, hogy miféle barátság a kettőjüké, és nem tiltakozott ellene. Úgy tekintette Creasyt, mint Guido szerves részét. Amikor elindultak Nápolyba, Creasy kivitte őket a repülőtérre, s amikor lehajolt, hogy arcon csókolja a lányt, Júlia átölelte, egy hosszú pillanatig megszorította, és amikor eleresztette, Creasy látta, hogy könnyes a szeme.

– Nálunk mindig otthon vagy – mondta egyszerűen a lány.

Creasy bólintott, furcsán merev volt az arca. – Ha horkol éjjel – mondta –, füttyents egyet, attól elhallgat.

A lány elmosolyodott, elfordult, elszorult a torka. A repülőgépen megkérdezte Guidót, hogy mihez fog majd Creasy. Guido azt felelte, keres valahol egy háborút.

Guido tehát feleségestől visszament Nápolyba. Fölbontotta a háza bérleti szerződését, kártalanította a bérlőt, és átalakította a házat penzióvá. Anyja szíve csordultig telt hálával, s a positanói templomot fényárba borították a gyertyák.

Creasy a háborúi közt jövet-menet többször meglátogatta őket Nápolyban. Sohasem írt, sohasem telefonált, mindig csak megérkezett. Mindig vitt ajándékot Júliának. Valami különlegességet. Egyszer egy pompás, sokszínű batikfestést Indonéziából, máskor egy természetes akvamarin gyöngysort Japánból. Nem pillanatnyi ötlettel vásárolt ajándékok voltak, hanem átgondoltak és egyediek. Júlia tudta ezt, és több örömet szerzett neki, mint az ajándékok szépsége vagy nyilvánvaló értéke.

Creasy rendszerint csak néhány nyugodt, kellemes napot töltött velük, aztán egy este bejelentette, hogy elmegy, és reggelre nyoma sem volt. A legutóbbi alkalommal azonban több mint egy hónapig maradt. Egy percig sem lustálkodott, tett-vett a ház körül, elfoglalta magát az apró javításokkal. Szerette a kétkezi munkát. Amikor vacsora után az utolsó vendégek is elmentek, hármasban letelepedtek a nagy konyhaasztal köré, tévét néztek, vagy csak beszélgettek. Júlia mindig csak mosolygott a két férfi társalgásán, mert olyan teljes volt közöttük a szellemi összhang, hogy egész mondatok egy-egy szóra zsugorodtak össze. Sokszor Guido kezdte, amikor valamelyik régi ismerős után érdeklődött.

– Miller?

– Angola.

– Kurvázik?

– Mint mindig.

– De kemény?

– Kő.

– Az Uzi?

– Hozzánőtt.

A beszélgetések jó részét Júlia nem értette, különösen, amikor fegyverekről volt szó. Az első néhány látogatás után Guido mindig nyugtalan volt néhány napig, amikor elment Creasy, de Júlia nem szólt semmit. Amikor Creasy utoljára ott járt, már megtalálta a helyét, beilleszkedett, boldog volt. Az utolsó látogatás után, amikor Creasy bejelentette, hogy elmegy, Júlia köntörfalazás nélkül megmondta neki, hogy szívesen látják: maradjon velük, legyen ez az otthona. Guido nem szólt semmit, nem is volt rá szükség. Creasy rámosolygott az asszonyra, ritka mosolyai egyikével, és azt mondta: Egy szép napon, szavadon foglak, megcsinálok minden villanyszerelési munkát, és havonta egyszer kifestek. – Tudták, hogy nem tréfál. Egyszer majd megérkezik, és egyszerűen csak nem szól, hogy elmegy. Úgy lesz rendjén.

Júlia azonban egy napon elment bevásárolni, a helybéli futballcsapat aznap nagy győzelmet aratott, a szurkolók gépkocsikaravánja nagy tülköléssel, zászlókat lobogtatva áthajtott a városon, s az egyik autó, benne nyolc részeggel, hirtelen fölszaladt a járdára, és hozzálapította Júliát a falhoz.

Creasy egy hét múlva érkezett meg, fáradtan a hosszú utazástól. Guido elfelejtette megkérdezni, honnan tudta meg. Két hetet töltött ott, és a jelenléte mentette meg Guidót.

Guido most a kocsijában ült, nézte a félhomályba burkolózó öblöt. A nap már lenyugodott, csak szórt fény derengett. Megpróbálta elképzelni, milyen lett volna az élete, ha soha nem ismerkedik meg Júliával. El tudta képzelni, és így meg tudta érteni Creasy állapotát is. Valami másra volt most szüksége, ha csak időlegesen is. Valamire, ami kitölti az idejét és a gondolatait. Valamire, ami megállítja a lejtőn.

Creasy korábban Rhodesiába ment, és megpróbált beilleszkedni. Kiképezte az ifjú fehér újoncokat, aztán harcba vitte őket a feketék ellen. De ez más világ volt, nem tudott azonosulni. Nem próbált ő különbséget tenni jó és rossz között a háborúban. Együtt érzett a fehérekkel. Nem voltak rossz emberek. Csak elszállt fölöttük az idő. Itt már nem volt számukra hely. Annak idején úttörőként jöttek, föltártak egy új országot, és az első amerikai telepesekhez hasonlították magukat. De megváltoztak az idők. Ők nem pusztították ki a feketéket úgy, ahogy az amerikaiak kipusztították az indiánokat, vagy ahogy a brit telepesek az ausztráliai őslakókat. A fehérek legtöbbje nem is akarta ezt, az a néhány pedig, amelyik akarta, kénytelen volt rájönni, hogy egyik-másik fekete aknákkal, gránátokkal, rakétavetőkkel és géppisztolyokkal védekezik. Más világ volt ez. A szörnyű a hiábavalóság volt, a szinte ordító hiábavalóság. A többiek nem érzékelték, Creasynek azonban már bőven volt alkalma élete során megismerni: Dien Bien Phu-nál, Algériában, Katangában, megint Vietnamban, hiábavalóságok ismétlődő köreiben. A rhodesiai háború mintha reflektorfénybe állította volna egész múltját: hiábavaló csaták olyan emberkért, akik hazafiságról, végsőkig való ellenállásról beszéltek, és halálról soha, csak halált megvető bátorságról. Ha a jövőjébe tekintett, ugyanezt a sémát látta. Ha nem Rhodesiában, akkor valahol másutt. Hiábavaló. Ez volt a múltja sírfelirata, de a jövőjének minősítése is. Creasy elvesztette az érdeklődését. Egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére. Elpuhult, elhagyta magát. Végül kivonták a harcokból, meghagyták tanácsadónak. Kirúgták volna, de emlékeztek a múltjára, nem akartak hálátlanok lenni. Nem telt sok időbe, amíg Creasy rájött, hogy könyörületből tartják, s a büszkesége nem hagyta nyugodni, elvitte onnan. Elment Brüsszelbe, ahol korábban ismert egy nőt, de az már elköltözött onnan, úgyhogy Creasy fölszállt a Marseille-i vonatra, Marseille-ben pedig hirtelen ötlettel a korzikai kompra. A légió derékhada Korzikán állomásozott, a férfi ösztönösen oda tartott. Sok év telt el azóta, hogy az 1. REP föllázadt. A légió már megbocsátott érte. Az árva visszatérhet az árvaházba.

Egy délután érkezett meg Calviba, leült a téren, ivott egyet. A laktanya a hegyoldalban volt. Creasy azon tépelődött, fölmenjen-e vagy sem, amikor nótaszót hallott. A légió menetdala volt, a „Le Boudin“, és aztán felbukkant a sarkon a jellegzetes, lassú menetben – percenként nyolcvanöt lépéssel. Újonccsapat volt, elegánsan festettek az új egyenruhákban, szemlátomást most először hetvenkedtek újdonsült menettudományukkal. Creasy elnézte a fiatal, tiszta, pirospozsgás arcokat, és ezerévesnek érezte magát.

Amikor eltűntek, és elhaltak az utolsó hangok is, fölhajtotta a maradék italát, és kigyalogolt az állomásra. Másnap Bastiában volt, a kikötőben üldögélt, ismét ital mellett, és várta a livornói komphajót. Elmegy, meglátogatja Guidót. Talán megint össze kellene jönniük. Talán az nem lenne hiábavaló.

Nézte, ahogy fölszáll a néhány utas, átment az úton, csatlakozott hozzájuk. Közben elment a fiú mellett. Ahogy a hajó elindult, Creasy megállt a tatfedélzeten, és látta, hogy a fiú utána integet. Visszaintett. Isten veled, Korzika. Isten veled fiú.

– Testőr – mondta Guido.

Creasy értetlenül nézett rá.

A konyhában ültek. Guido elmagyarázta, milyen ajánlattal hozakodott elő Elio.

Guido öccsének jól ment a dolga. Elsőrangú nevelést kapott, és számviteli diplomát szerzett, mindezt Guido pénzéből. Elhelyezkedett egy Milánói könyvszakértői cégnél, és megtalálta a számítását. Amikor a legutóbb találkoztak Guidóval, elmondta, hogy az egyik megbízója egy biztosítási ügynökség, amely testőrökkel lát el gyárosokat. Gyakorlott testőrök iránt nagy volt a kereslet, de kicsiny a kínálat. Pénz, mint a pelyva. Guido ellenkezett. Creasy erre teljességgel alkalmatlan, mondta, ráadásul akárhogy nézzük, alkoholista. Szélhámosság volna elvállalni a munkát, és Creasy nem is tenné meg. Aztán Elio elmagyarázta, kik azok a „biztosítási testőrök“, és Guido erre már fölkapta a fejét. „Viszont pocsékul fizetik“, jegyezte meg Elio. Az nem érdekes, gondolta Guido. Tudta, hogy Creasynek bőven van pénze. Sokat keresett az évek során, és keveset költött. Így hát elmondta az ötletet Creasynek, és Creasy értetlenül nézett.

– Testőr – ismételte meg Guido.

– Elment az eszed – felelte Creasy. – Amilyen állapotban vagyok, egy holttest őrzését sem lehetne rám bízni.

Guido elmagyarázta a „biztosítási testőr“ fogalmát, de Creasy tovább hitetlenkedett.

– Alkalmaznának egy teljesen lecsúszott alakot? Egy iszákost?

Guido vállat vont. – Az egész csak egy fogás, hogy kisebb legyen a biztosítási díj.

– De egy iszákost...

Guido fölsóhajtott.

– Nyilvánvalóan kordában kellene tartanod az alkoholizmusodat. Igyál éjszaka! Itt is éjjel iszol, és nappal nem festesz túl rosszul.

– És mi történik, ha tényleg megpróbálják elrabolni az illetőt?

– Megteszed, ami tőled telik. Csodákat nem várhatnak a fizetségedért.

Creasy fontolóra vette a dolgot, de szkeptikus maradt. Eddig mindig ilyen-olyan katonafélékkel dolgozott. Volt még egy ellenvetése.

– A testőrnek mindig ott kell lennie valaki közelében. Az nekem nem erős oldalam... te, tudod.

Guido elmosolyodott.

– Akkor te afféle hallgatag testőr leszel. Egyesek talán épp azt szeretik.

Creasy újabb problémákkal hozakodott elő, de Guido nem engedett. Elio, mondta, meghívta néhány napra Milánóba.

– Miért nem mégy oda, egy kicsit körülnézni?

Végül Creasy azt mondta, rendben van, megnézi, miféle munkalehetőség van. Amikor elment lefeküdni, a fejét csóválta, és elképedve mormogta: – Még hogy testőr!

Guido papírt, írószert szedett elő, és levelet írt Eliónak. Tudta, hogy az ügynökség információt kér majd Creasy szakirányú képzettségéről, és hogy Creasy a maga szófukar módján alig fog mondani valamit a részletekről. Sokáig írt. Először felvázolta Creasy pályafutását a légiónál, majd később a különböző afrikai, közel-keleti, és ázsiai háborúkban. Aztán fölsorolta, hogy milyen fegyverek kezelésében jártas. Hosszú lista lett. Végül megemlítette Creasy kitüntetéseit. Az olaszoknak imponálnak a plecsnik. Leragasztotta a borítékot, és otthagyta az asztalon egy cédulával, hogy Pietro reggel tüstént adja postára. Derűlátóbb hangulatban indult lefeküdni, mint a barátja érkezése óta bármikor.