Globusz^® Publishing 

Guido Arrelio halk léptekkel kiment a Pensione Splendide teraszára. A hajnali fényben épp csak ki tudta venni az ülő férfi nagydarab alakját. A nap már fölkelt a hegyek mögött, de itt, az öböl felé néző részen még néhány perc kellett hozzá. Amíg elég fény lesz, hogy tisztán lehessen látni a másikat. Márpedig Guido tisztán akarta látni.

Az éjjel, nem sokkal éjfél után, az anyja positanói házában hívta föl telefonon Pietro azzal, hogy egy idegen jött hozzá. Egy Creasy nevű ember.

Guido nézte, ahogy az ülő alak arcvonásai megjelennek a derengésben. Öt év telt el, gondolta, és nagyon megváltozott. Egy évvel korábban, valaki, már nem emlékezett, kicsoda, aki átutazóban járt itt, elmesélte, hogy Creasy elindult a lejtőn: iszik. A hajnali fényben Guido meglátta az üres üveget.

Creasy görnyedten ült a karosszékben, ernyedt testtel, álmatagon, de nem aludt. A szögletes arcból kitekintő, vastag pillájú szempár lebámult a domboldalra, ahol már tisztán kezdtek kirajzolódni a teraszos házak körvonalai. Aztán az arc feléje fordult, és Guido előlépett az árnyékból.

– Ca va, Creasy.

– Ca va, Guido.

Creasy föltápászkodott, kitárta a karját. S a két férfi átölelte egymást, egymáshoz szorították az arcukat egy hosszú pillanatig.

– Kávé – mondta Guido, és Creasy bólintott, de mielőtt elengedte volna, karnyújtásnyira eltartotta az alacsonyabb, fiatalabb férfit, és szemügyre vette az arcát. Aztán leengedte a karját, és leült.

Guido kiment a konyhába. Meg volt rendülve. Creasy szemlátomást valóban elhagyta magát, és ez arra utalt, hogy nagy bajok vannak, mert a másik mindig jól tartotta magát, gondot fordított a fizikumára, és a megjelenésére. Utoljára közvetlenül Júlia halála után találkoztak.

Az emlék fokozta Guido aggodalmát. De az idő tájt Creasy jó formában volt, alig látszott idősebbnek, mint amikor megismerkedtek. Amíg melegedett a kávé, Guido számolgatott: annak bizony huszonhárom éve, de Creasy mindig kortalannak látszott, mintha megállt volna a negyvenes évei elején. Guido megint számolni kezdett. Creasy most már az ötvenhez közeledik, és annyinak is látszik, ha ugyan nem többnek. Mi történt az alatt az öt év alatt?

Legutóbb Creasy két hetet töltött nála, a maga szótlan módján, de csöndes jelenléte erőt adott Guidónak akkor, amikor szükség volt rá, visszakovácsolt egy szemet az elszakadt láncba.

A nap már fölemelkedett a környező hegyek fölé, amikor Guido visszament a teraszra. Nápoly éledőben volt, a forgalom zaja tompán odahallatszott. Az öbölben egy hadihajó horgonyzott, egy nagy utasszállító pedig kifelé húzott. Guido az asztalra tette a tálcát, kitöltötte a kávét; a két férfi csöndben ült egymás mellett, itták a kávét, nézték a kilátást.

Creasy törte meg a csendet. – Megzavartalak valamiben?

Guido fanyarul elmosolyodott.

– Csak az anyámat, akire ismét rájött valami ismétlődő, titokzatos betegsége.

– Vele kellett volna maradnod.

Guido megrázta a fejét.

– Elio odaér ma délelőtt Milánóból. Anyámra akkor szoktak rájönni ezek a rohamok, amikor úgy érzi, elhanyagoljuk. Nekem nem nagy teher, kocsival csak negyven perc az út, de Eliónak nagyon vesződséges.

– Hogy van Elio?

– Jól. Tavaly bevették társnak, és megszületett a következő gyerek. Fiú.

Megint csöndben ültek néhány percig. Nyugodt csönd volt, a régi, jó barátok közötti csönd, akiknek nincs szükségük beszédre ahhoz, hogy ne szakadjon meg a kontaktus. Az utasszállító már majdnem eltűnt a látóhatár mögött, amikor Guido megszólalt. – Fáradt vagy. Gyere, keress egy ágyat.

Creasy föltápászkodott. – És te? Te sem aludtál az éjszaka.

– Majd ebéd után szundítok egy kicsit. Meddig tudsz itt maradni?

Creasy megvonta a vállát. – Nincsenek terveim, Guido. Nem vagyok benne semmiben. Csak meg akartalak nézni, hogy megvagy-e még.

Guido bólintott. – Örülök neki. Régen láttalak. Dolgoztál?

– Hat hónapja nem. Most Korzikáról jövök.

Közben az ajtó felé lépkedtek, de erre Guido megállt, és kérdőn nézett barátjára.

Creasy megint vállat vont.

– Ne kérdezd, miért. Még csak nem is beszéltem senkivel. Csak éppen Marseille-ben voltam, és gondolkodás nélkül fölszálltam a kompra.

Guido elmosolyodott. – Gondolkodás nélkül csináltál valamit?

A másik fáradtan, haloványan viszonozta a mosolyt.

– Majd este beszélünk róla. Hol az az ágy?

Guido a konyhaasztalnál ült, várta, hogy Pietro visszajöjjön a piacról. A penziónak csak hat szobája volt, de azok mind tele, és ebédre-vacsorára jócskán jött mindig vendég. Júlia indította el az üzletet, gyorsan híre ment egyszerű, de ízletesen elkészített ételeinek. Máltai módra készített nyúlpörköltje híres lett a környéken, és rövid idő alatt megtanulta a helyi ízeket is. A halála után Guido folytatta, és nagy meglepetésére rájött, hogy neki is van tehetsége hozzá. A törzsvendégek megmaradtak – eleinte talán csak együttérzésből, de aztán már a kiváló konyha miatt...

Guido azon töprengett, mi történhetett Creasyvel. Creasy sohasem volt könnyen érthető ember, de Guido mindenki másnál jobban ismerte. Nő aligha lehet a háttérben, gondolta. A sok-sok év alatt nem akadt nő, aki tartós hatást gyakorolt volna Creasyre. Még húsz évvel ezelőtt sem, amikor Creasy összeszűrte a levet Algériában egy francia ápolónővel. Guido akkor azt hitte, az a nő más lesz, mint a többi, de három hónap múlva ugyanúgy szedte a sátorfáját ő is.

– Olyan, mint amikor nem beleillő kulccsal akarja az ember kinyitni az ajtót – magyarázta egyszer a nő Guidónak. – Belemegy a zárba, de az istennek se fordul el!

Guido elmondta megjegyzést Creasynek, aki csak annyit felelt rá:

– Lehet, hogy rozsdás a zár.

Guido azt sem tartotta valószínűnek, hogy Creasy olyasmibe keveredhetett volna, ami lelki sérültté tette. Az egész élete tele volt olyan eseményekkel, amelyek mindenkin nyomot hagytak volna, Creasy mégis mindig megmaradt Creasynek.

Most Guido lakrészében aludt. Korábban, tíz perccel az után, hogy ágyba küldte, Guido benézett hozzá. Az oldalán feküdt, a takarót letolta a derekáig a meleg szobában, és Guido lopva szemügyre vette. Petyhüdt volt a teste, egykori barnasága kifakult, és minden sebhely régi sebhely volt rajta. A hátán ott voltak a halvány, sápadt forradások, amelyek mindkét oldalán előrekanyarodtak a hasáig. A bal oldalán, a bordák alatt a kis szúrásnyomok. A keze fején a régi égések foltjai. Guido tudta, hogy a takaró alatt, az egyik lábon, egy csúnyán összevarrt sebhely kezdődik a térdnél, amely majdnem az ágyékáig húzódik. Creasy arca sem volt sértetlen, a jobb szemöldökétől a hajáig húzódott egy vékony forradás, egy másik, ki sebhely pedig az álla bal oldalán.

Mindegyik sebhely ismerős volt Guidónak, mindegyiknek ismerte a történetét. Egyik sem volt új. Az alvó férfi testét már sok gyötrelem érte, de a gyötrelmeket eddig még mindig mások okozták, nem saját maga.

Pietro érkezése szakította meg a gondolatait. Két kosárral a karján lépett be a konyhába. Meglepetten megállt, ahogy meglátta Guidót.

– Későbbre vártalak – mondta, és letette a kosarat az asztalra.

– Egy régi barátom... – mondta Guido, miközben fölállt, és belekukkantott a kosarakba.

Pietro nekilátott kirakni a gyümölcsöt, zöldséget, hogy Guido megszemlélhesse.

– Nem akármilyen barát lehet, ha így elrángat az édesanyád betegágya mellől.

– Nem akármilyen – ismételte meg bólintva Guido. – Most éppen alszik.

Pietro kíváncsi volt. Négy éve dolgozott Guidónál, azóta, hogy Guido elkapta, amikor le akarta lopni a dísztárcsákat az autójáról. Pietro hatalmas verést kapott, és közben néhány kérdésre is válaszolnia kellett. Aztán amikor Guido megtudta, hogy a fiúnak nincs otthona, magával vitte a penzióba, megetette, és megágyazott neki a lépcső alatt.

Pietro sem akkor, sem azóta nem sejtette, hogy Guido saját magát látta benne, amikor ugyanannyi idős volt. Guido nagyjából ugyanúgy bánt a fiúval, mint azon az első napon – gorombán, mindig nyersen, a szeretet legkisebb jele nélkül. Pietro viszonzásként megőrizte eredeti pimasz, tiszteletlen modorát. Mind a ketten tisztában voltak vele, mennyire szeretik a másikat, de sohasem adták jelét. Nagyon nem olasz stílusú kapcsolat volt. Az évek során Pietróból gyakorlatilag Guido jobb keze lett, és a két öreg pincér közreműködésével, akik az ebéd és a vacsora fölszolgálásában segédkeztek, ők vezették a penziót.

Annak ellenére, hogy jó ideje vele lakott már, Pietro keveset tudott Guido múltjáról. Guido anyja nagy ritkán el-eljött a penzióba, olyankor összevissza locsogott Guido milánói bátyjáról meg annak a családjáról, és Júliáról, aki öt éve halt meg, de furcsa módon hallgatott magának Guidónak a múltjáról. Pietro tudta, hogy Guido tökéletesen beszél franciául, tűrhetően angolul és arabul, föltételezte tehát, hogy sokat utazott. Sohasem faggatta. Guido tartózkodása ráragadt őrá is.

Így hát kíváncsivá tette a váratlan látogató. Amikor az éjjel, pár perccel éjfél előtt megszólalt a csengő, Pietro azt hitte, Guido érkezett meg a vártnál korábban. A kapu fölötti lámpa fényében a nagydarab férfi először fenyegető benyomást tett.

– Guido itthon van? – kérdezte. Pietro észrevette, hogy nápolyias a kiejtése.

Megrázta a fejét.

– Mikor jön meg?

Pietro megvonta a vállát. A férfit szemlátomást nem lepte meg a segítőkészség ilyen hiánya.

– Megvárom – mondta, félretolta az útból a fiút, fölbaktatott a lépcsőn, és kiment a teraszra.

Pietro néhány pillanatig tépelődött, aztán utánament. Úgy érezte, méregbe kellene gurulnia, magyarázatot követelni, de a fenyegető érzésnek már nyoma sem volt. A férfi a teraszon sorakozó nád karosszékek egyikében ült. Lenézett a város fényeire. A modora, az egész viselkedése Guidóra emlékeztette a fiút.

Megkérdezte, akar-e valamit.

– Whiskyt – hangzott a válasz. – Egy üveggel, ha van.

Pietro odavitte az üveget meg egy poharat, aztán némi újabb tépelődés után csak annyit kérdezett, hogy mi a neve a másiknak.

– Creasy – mondta az. – És a tiéd?

– Pietro. Én segítek itt Guidónak.

A férfi töltött magának, belekortyolt az italba, aztán szúrósan nézett a fiúra.

– Eredj, feküdj le! Nem lopok el semmit.

Így hát Pietro elment, és a kései óra ellenére fölhívta Guidót az édesanyjánál. Guido csak annyit mondott:

– Jól van, lefekhetsz. Valamikor holnap visszamegyek.

Az ebédet készítették, amikor a fiú nagy meglepetésére Guido hirtelen megszólalt: – Amerikai.

– Ki?

Guido fölfelé mutatott. – A barátom, Creasy.

– De teljesen jól beszél olaszul, mint egy nápolyi!

Guido bólintott. – Tőlem tanult.

Pietro meglepetése fokozódott, mert Guido folytatta.

– Együtt voltunk a légióban, meg azután is... amíg nyolc évvel ezelőtt meg nem nősültem.

– A légióban?

– Az idegenlégióban – mondta Guido. – A francia idegenlégióban.

A fiú izgalomba jött. Az agyában, akárcsak a legtöbb emberében, akárcsak a legtöbb emberében, fölrémlett a sok téves képzet: homokdűnék, távoli erődök, reménytelen szerelmek...

1955-ben szegődtem el a légióba, Marseille-ben. – Guido elmosolyodott a fiú feszült, kíváncsi arckifejezése láttán. – Hat évet húztam le. – Abbahagyta a zöldségszeletelést, és rendszerint szenvtelen arca most kissé ellágyult az emlékezéstől.

– Nem olyan volt, amilyennek hiszed. Nem is szokott olyan lenni. Szép évek voltak... a legszebbek.

Creasy megérkezése és a fiú szemmel látható kíváncsisága megmozgatta Guido emlékezetét, és visszavitte 1945-be. Tizenegy éves volt. Az apja elesett Észak-Afrikában. A hatéves öccse mindig éhes volt, akárcsak ő maga. Az anyjában pedig olyan erős hit és olyan mélységes fanatizmus élt, hogy minden csapásra csak az volt a válasza, hogy hosszabban és áhítatosabban imádkozott a positanói templomban.

Guidóban nem élt ilyen hit. Ő gyalogszerrel megtette az ötven kilométeres utat Nápolyba. Tudta, hogy ott vannak az amerikaiak, tehát ott van élelem is.

Beállt az élősködők seregébe, és rájött, hogy van hozzá tehetsége. Éles esze volt, és amit nem adtak oda önként, azt ellopta. Gyorsan berendezkedett, alvóhelyet talált egy pince sarkában vagy fél tucat másik utcagyerek között, és kitanulta az amerikaiakat, a gyöngeségeiket és a nagylelkűségüket.

Kitapasztalta, milyen éttermekben esznek, milyen bárokban isznak, milyen bordélyokban, milyen nőkben elégítik ki magukat. Megtanulta, mikor a legjobb koldulni: amikor az ital adakozó kedvűvé tette őket; és mikor a legjobb lopni: amikor a gerjedelem elterelte a figyelmüket. Megismert a szűk, macskaköves utcák minden zegét-zugát, és talpon maradt. Hetente egyszer a parti úton visszagyalogolt Positanóba, csokoládét, pénzt, konzervet vitt magával. Elio már nem éhezett, az anyjuk pedig imádkozott, és gyertyákat gyújtott a templomban; hite igazolódott, imái meghallgattattak!

Az éhség és a szükség nem a legjobb tanítómester. Az a társadalom, amelyik nem tudja biztosítani az alapvető létfeltételeket, nem tudja megtartani a törvényeit sem. Guido nem tért vissza Positanóba. Nápoly volt az iskolája, a kenyéradója, jövőjének szemhatára. Először csak fönntartotta magát a felszínen, mint valami rágcsáló, megélt a város szemetéből; aztán az esze tovább vitte. Tizenöt éves korára már egy tucat hasonszőrű csibész vezére lett; bandába szerveződve elloptak mindent, amit nem lehetett elzárni, vagy lebetonozni. A gyermekkor észrevétlenül szállt el fölötte. Fogalma sem volt a gyermekjátékokról, a gyermeki érzelmekről. A „jó“ elsősorban az életbemaradás volt, másodsorban a birtoklás. A „rossz“ a gyöngeség, és az, ha elkapják az embert. Guido korán megtanulta, hogy a vezérséghez legfontosabb az elszántság. A többiek figyelnek és várnak, s amikor fölismerik az elszántságot, követik az embert.

Az amerikaiak fölszabadították a várost, és fölszabadították a bűnözést. A fasiszták, először az olasz, majd a német fasiszták alatt a bűnözésre ínséges idők jártak. A pártatlan, demokratikus, ennélfogva befolyásolható igazságszolgáltatás védelme nélkül, erejüket veszítették. Még a legnagyobb hatalmú, legszervezettebb bűnözőket is agyonlőtték, vagy börtönbe vetették, és velük együtt számos ártatlant is. Az amerikaiak szabadon engedték az ártatlanokat, és velük a bűnözőket is. Az igazságos jog és a bűnözés kéz a kézben tért vissza Olaszországba.

Az 1950-es évek elejére a szervezett bűnözés visszazökkent a régi kerékvágásba. Sikerült ráncba szedni a prostituáltakat, akik közül sokat az éhség kényszerített a pályára. A főnökök meghúzták a körzethatárokat, kijelölték a striciket, és beszedték a maguk százalékát. Fölszámolták a háborús károkat. A Marshall-segély finanszírozta az újjáépítést, és a főnökök levették belőle a maguk részét. Újra hasznot kezdtek hajtani az éttermek, az üzletek, a taxik, a bérházak. A főnökök megvédték őket a bűnözőktől, s a szolgáltatásukért természetesen fizetséget kaptak.

Guido jól beleilleszkedett ebbe a rendszerbe. Kitűnően szervezett kamaszbandájával hasznos eszközként működött az újjászületett struktúrában. Elismerték, megbecsülték, sokat ígérő fiatalembernek tartották. Különösen sok hasznát vette az agresszivitásának – kiszámított viselkedés volt, csak látszólag elborult agyú. Guido korán megtanulta a leckét, hogy a váratlan fájdalommal lehet a leggyorsabban elérni, hogy hallgassanak az emberre. Azt mondogatta a követőinek: „Mindig elsőnek üssetek vissza!“

Kapott egy területet a kikötő mögött. A fő feladata az volt, hogy tudtára adja a helybéli kiskereskedőknek, hogy védelemre van szükségük. Miután ezt bebizonyította, föl is kínálta a védelmet. Guidónak fölvirágzott az üzlete, és jutalmul még azt is megengedték neki, hogy a kikötőben dolgozzék. Guido és bandája nagyszabású lopásba kezdett.

A háború utáni újjáépítéshez a kikötőn át özönlött az áru, a fölszerelés. Kellemesen nagy hányadát eltérítették, majd rendszerint eladták az eredeti címzetteknek. Az összegyűlt profitból Guido megvette azt a házat, amelyben most a penzió volt.

Előzőleg egy mérsékelten jómódú kereskedő háza volt, tágas, jól megépített ház volt, az öbölre néző szép, nagy terasszal. A kereskedő meghalt. A két fia fasiszta volt. A háború végén, a zavaros helyzetben ők is otthagyták a fogukat. A házat egy unokatestvér örökölte, aki szintén fasiszta volt – de ő nem zavarodott meg. Úgy döntött, hogy elmegy Amerikába, és a házért kapott pénz segítségével elintézte a szükséges iratokat.

Guido az anyja nevére vette meg a házat, mivel még mindig nem volt nagykorú. Aztán közfalakkal fölosztotta a jókora szobákat, és bordéllyá alakította a házat, kizárólag amerikai katonatisztek számára. Az intézmény népszerű lett, az emberek csak a „Splendide“-ként emlegették. Guido anyja mit sem sejtve, de örömmel vitte a bankba a profitot, és gyújtott újabb gyertyákat a templomban.

1954-re Guido már olyan helyzetbe került, hogy följebb juthatott a szervezetben. Hosszú és ígéretes pályafutásnak nézett elébe. De ahogy fölötte a nagyfőnököknek egyre jobban ment, egyre több volt közöttük az ellentét, és végül harcra került a sor. A szervezett bűnözés országos szinten még nem szilárdult meg, nem volt olyan fegyelmezett, mint a fasizmus előtti időszakban. A déli nagy öregek még nem tudták elfogadtatni a hatalmukat. A folyamat épp hogy csak elkezdődött Rómában és az északi partvidéken. Nápolyt utoljára hagyták. Nápoly hagyományosan Olaszország legnehezebben kezelhető városa volt, és ebben bűnözői sem különböztek.

Két csoport küzdött a hatalomért Nápolyban. Guidónak választania kellett, és ekkor követte el szépreményű pályafutása első hibáját. Egy Vagnino nevű főnök oldalára állt. Ez talán természetes is volt, mert Vagnino erősségét a prostitúció és a kikötő adta. Vagnino azonban öreg volt, túl sokat ült már börtönben, hiányzott belőle az elszántság. Emiatt a harc balul ütött ki Guido és a bandája számára. Alacsony helyen lévén a hierarchiában, ők kerültek a tűzvonalba. Egy hónapon belül Guido bandájának a fele meghalt vagy meglépett. Guido maga is kórházba került, egy sörétes puska lövése ólommal pöttyözte ki a hátát és a fenekét. Szerencséje volt – az ellenkező irányba is fordulhatott volna.

Miközben Guido a hasán feküdt, atyai tanítómestere, a megfáradt, gondatlan Vagnino rosszul választotta meg az éttermet, ahol vacsorázott, és golyó végzett vele, mielőtt még ő végzett volna a fritto misto-val. Ezen a ponton a rendőrség megkésve úgy döntött, hogy megmutatja ki az úr a városban. A sajtó és a politikusok tetteket követeltek. Létrejött az alku az ügyészség és a győztesek között, akiknek az élén egy bizonyos Floriano Conti állt.

Az ügyészség bizonyítékokat kapott, egy tucat válogatott alacsonyabb rangú legényt bíróság elé állítottak, és börtönbe küldtek. Közöttük volt Guido is. Mereven, fájó fenékkel ült a rácsozott fülkében, a tárgyalóteremben, amikor a bíró kihirdette az ítéletét, kétévi börtönt. Guido tizennyolc éves volt.

A börtön iszonyú megrázkódtatást jelentett. Nem a rossz körülmények, nem a megaláztatás – ezekre fölkészítette a neveltetése. Arra kellett rájönnie, hogy enyhe, de egyértelmű klausztrofóbiától szenved, amely heveny depresszióban nyilvánul meg. Az akkori olasz börtönrendszer nem vett tudomást az ilyen jellegű gondokról, és Guido nagyon megszenvedte.

A szabadulás után két hónapot Positanóban töltött. Nem az anyja házában, hanem a város feletti dombok között: a szabad ég alatt aludt, magasan a sziklák felett, előtte a hatalmas tengerrel, mögötte a távolba nyúló dombokkal. Lassan visszanyerte egyensúlyát, és elhatározta, hogy ilyesminek nem szabad még egyszer megtörténnie. Az élmény nem térítette ugyan vissza a jó útra, de a jövőben nem jöhetett számításba, hogy esetleg elkapják. Ott, a szabad ég alatt Guido eltűnődött a jövőjéről. A nápolyi Splendide bordélyt a rendőrség bezáratta; az épület üresen állt, nem származott belőle haszon. Az eltelt két év alatt Conti megszilárdította hatalmát a városban, és gyümölcsöző szövetséget épített ki a rendőrség és a helyi kormányzat tisztségviselőivel. Guido tudta, hogyha ismét meg akarja nyitni a Splendide-t Conti hallgatólagos beleegyezése kell hozzá, úgyhogy Nápolyba érkezése után az volt az első dolga, hogy találkozót kérjen Contitól.

Conti még mindig fiatal ember volt, harmincas évei derekán járt, és az új nemzedéket képviselte. Miután erőszakos eszközökkel meghódította a területét, most a gyakorlatias üzletember pózát vette föl. Tisztában volt vele, hogy akkor tudja maximálisan kihasználni a hatalmát, ha sikerül megállapodnia a többi, országos hatalmú bandavezérrel. Az együttműködés volt a jelszó, és amikor küldöttek érkeztek Palermóból, Conti beleegyezett, hogy megbeszélések sorozatán határozzák meg a befolyási övezeteket és a hatalmi rangsort.

Ezek az 1953–54-es megbeszélések furcsa módon hasonlítottak a pápaválasztáshoz – a legnagyobb titokban folytak, és az eredményről még egy füstfellegnél is kevesebb hírt kapott a világ. Nagy helyezkedés folyt. A hagyománytisztelő calabriaiak, a makacs öregek nem akarták, hogy a rafináltabb torinói és milánói vezérek túl nagy hatalmat kapjanak. Hasonlóképpen a Róma – Nápoly centrum nagyobb beleszólást akart a dolgokba, mint amennyivel beérte a háború előtt. Mindenki egyetértett abban, hogy rendre és rendszerre van szükség, és hogy valakinek döntőbírónak kell lennie – ami voltaképpen azt jelentette, hogy az illetőnek lesz a legnagyobb befolyása.

Az északi főnökök nem voltak hajlandók elfogadni a calabriaiakat, és fordítva. A római Morettit túl gyengének tartották, Contit pedig túl fiatalnak.

Mint az ilyen esetekben rendszerint, most is kompromisszum született. A megbeszéléseket Palermóból kezdeményezték és szervezték. Az ottani főnök Cantarella volt, elegáns, apró emberke, de nagy diplomata. Csöndesen elhatározta, hogy visszaszerzi Palermo központi szerepét, és jól értelmezte a jeleket: a kompromisszum eredményeként őt bízták meg az ideiglenes döntőbírói föladattal. A jelenlevők egyike sem volt tisztában Cantarella ravaszságával, és politikai zsenialitásával, és nem sejtették, hogy az elkövetkező húsz év során ezek az adottságai megőrzik, és megerősítik pozícióját. Minden együtt volt ahhoz, hogy a viszonylagos béke hosszú korszaka következzék – minden érintett igen nagy hasznára. Guidót annak idején meglepte, és jóleső érzéssel töltötte el, hogy Conti milyen szívélyesen fogadta. Jó benyomást tett rá az irodák komoly, hivatalos légköre is. A két évvel azelőtti kíméletlen brutalitás szemlátomást már a múlté volt. Ne hánytorgassák föl a múltat, mondta Conti megnyugtatóan. Más világ van már. Hogyne, nyissa meg újra a Splendide-t. segítségére lesznek. Megteszik a pénzügyi intézkedéseket is.

Guido bizakodó hangulatban távozott az irodából. A bizalma oktalan volt. Conti nem bocsátott meg neki. Guido és bandája volt előzőleg az ellenség legveszélyesebb fegyvere, és Conti nem akarta lehetővé tenni, hogy Guido újra megvesse a lábát.

A Palermóból érkező egyik első ediktum szerint azonban a belső öldöklést a minimumra kellett csökkenteni. Conti egyelőre nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy dacolni merjen az új döntőbíróval. Kézenfekvő megoldást talált. Nyissa csak meg Guido újra a bordélyát, aztán majd a megfelelő pillanatban Conti megvonja tőle a támogatását. A rendőrség elvégzi helyette a munkát, és megvannak az összeköttetései a bírói karban ahhoz, hogy Guidót hosszú időre hűvösre tegyék. Korszerű, haladó szellemű megoldás volt.

Guido nem magyarázta el mindezt Pietrónak. Azzal a pillanattal kezdte elbeszélését, amikor fülest kapott, hogy megvonták tőle a védelmet, és órák kérdése, hogy lecsapjon rá a rendőrség. Sohasem tudta meg, ki hívta föl akkor éjjel, de ezek szerint Continak is megvoltak a maga ellenségei. Rettenetes pillanat volt. Guido ráébredt, hogy Conti nem bocsátott meg.

Áttekintette az előtte álló lehetőségeket. Nem voltak szívderítők. Elrejtőzhetett ugyan, de nem sokáig. Vagy a rendőrség, vagy Conti emberei végül megtalálták volna. Harcba szállhatott volna, de a győzelem reménye nélkül. Végül pedig elhagyhatta az országot. Az eszébe sem jutott, hogy megbízzon a bíróságokban. A börtön lehetőségét kizárta.

Levelet írt az anyjának, megadta egy megbízható nápolyi ügyvéd nevét, azzal, hogy az ügyvéd adja bérbe a házat, és gondoskodjék róla, hogy a bevétel anyja támogatására és Elio taníttatására fordítódjék. Azzal fejezte be a levelet, hogy most elutazik, lehet, hogy hosszabb időre. Aztán lement a kikötőbe, ahol még voltak barátai, akik el tudták rejteni, ha csak néhány napra is.

Az anyja a következő napon kapta meg a levelet. Elment a templomba, és imádkozott. Ugyanaznap este Guidót fölcsempészték egy öreg teherhajóra, és két estével később lecsempészték róla Marseille-ben. Húszéves volt, pénze kevés, kilátása még kevesebb. Másnap elszegődött az idegenlégióba, és egy hét múlva már Algériában volt, a Sidi-belAbbes-i kiképzőtáborban.

– Féltél? – kérdezte Pietro. – Tudtad, mire kell számítanod?

Guido megrázta a fejét, és egy pillanatra elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett.

– Hallottam én is a szokásos rémtörténeteket, és gondoltam, hogy szörnyű lesz, de nem volt más választásom. Nem voltak irataim, csak olaszul tudtam, és nagyon kevés pénzem volt. Különben is úgy képzeltem, hogy egy-két év múlva majd megszököm, és visszajövök Nápolyba.

Egyáltalán nem olyan volt, mint a történetekben. Kemény erőpróba volt, annyi szent, különösen az elején, a fegyelem pedig könyörtelen. De Guido maga is kemény legény volt. A kiképzés lekötötte, és felszínre hozta lappangó képességeit. Aki nem engedelmeskedett a parancsnak, az vagy a büntetőzászlóaljba került egy ideig, amely maga volt a pokol, vagy kisebb vétségekért fogdába, amely viszont Guido esetében még rosszabb lett volna. Így hát gondosan ügyelt, hogy engedelmesen végrehajtson minden parancsot, és mintakatona lett belőle, amin Nápolyban sokan meglepődtek volna. Érték meglepetések őt is. Az első az élelmezés volt – változatos és elsőrangú, a légió saját szőlőiben termett jó borral. Gyorsan eloszlatták azt a tévhitét is, hogy a légió valami ódivatú, romantikus sivatagi hadsereg. Rendkívül korszerű volt, a legmodernebb eszközökkel fölszerelve. A tisztikara a francia hadsereg krémje volt, a legénységből előléptetett altisztjei pedig az európai hadseregek kipróbált harcosai, akik csatákban edződtek meg szerte a világon. Volt egy nagy német kontingens, amelynek kollektív emlékezete csak 1945-ig terjedt. Voltak kelet-európaiak, akik nem akartak, vagy nem tudtak visszamenni a hazájukba. Aztán voltak spanyolok – talán még a polgárháború hordaléka, meg néhány holland, skandináv és jó pár belga, akik közül valószínűleg jó néhányan franciák voltak, mivel francia állampolgárokat nem vettek föl a légióba, kivéve a tiszteket. Angol nagyon kevés volt, amerikai pedig csak egy. A légió az idő tájt szedte össze magát a vietnami, a Dien Bien Phu-i mészárszék után. Abban az ütközetben több ezer légionárius esett fogságba, és több mint ezerötszázan hagyták ott a fogukat. A jellege és az összetétele miatt mindig a legvégső esetben vetették be. Az egész története a végső, vesztes, reménytelen csaták története volt. Annak a kormánynak a szemében, amely nem tudta tisztességgel tudomásul venni a birodalma elvesztését, jólesően feláldozható volt. Az ilyen hadseregben, amelyre ilyen ítélet mondatott ki, megbocsátható lett volna a céltudatosság vagy a tartás hiánya, de ez volt Guido másik meglepetése, ugyanis a légió értelmet adott saját magának. A nemzeti tartalom hiánya létrehozatta vele saját „nemzeti karakterét“. A légionárius lelki árva volt – az árvaház pedig maga a légió. Guido rádöbbent, hogy ez a világ egyetlen hadserege, amely sohasem nyugdíjazza a katonáit. Amikor a légionárius már túl öreg volt a harchoz, ha akart, ott maradhatott a légiós otthonban, dolgozhatott a szőlőkben, vagy a kézműipari műhelyekben. Sohasem kényszerítették vissza abba a világba, amelyet korábban elutasított.

A franciák büszkék voltak a légióra. Úgy vélték, Franciaországért harcol, franciának tartja magát. Ez tévedés volt. A légió önmagáért harcolt. Ehhez képest mellékes volt, hogy a francia kormány politikai eszközéül szolgált. Még a francia tisztek is azt vették észre, hogy a hűségük inkább köti őket a légióhoz, mint a hazájukhoz.

A kiképzés hat hónapig tartott. Ezalatt Guido alacsony, vaskos teste csupa izom lett. A kemény munka, és a jó táplálkozás tökéletes kondícióba hozta. Azon kapta magát, hogy büszke rá, hiszen mint sok fiatalember, ő sem volt addig tudatában testi képességeinek. A légió mindig is kérkedett azzal, hogy menetelésben túltesz a föld bármelyik hadseregén, és egy hónap múlva Guido már túl volt az első harminc kilométeres menetgyakorlatán, huszonöt kilós fölszereléssel. Büszke volt arra is, hogy milyen jól bánt a fegyverekkel, különösen a könnyűgéppuskával. A tűzereje és mozgathatósága a kedvére volt, kifejezetten vonzódott hozzá. Ezt a kiképzők is észrevették.

Ebben az időszakban lelkileg is átalakult. Addig is mindig zárkózott és hallgatag volt. Most elmélyült ez a jellemvonása. Nem barátkozott össze senkivel az újoncok közül. Abban a társaságban ő volt az egyetlen olasz, és miközben a francia nyelvvel küszködött, úgy érezte, kilóg közülük. Már az elején próbára tették, hogy lehet-e szórakozni vele. Egy nagydarab, kemény és rosszindulatú holland a kelleténél jobban cukkolta. Guido elsőnek ütött, és csúnyán elbánt a hollanddal. Nem követett el fegyelemsértést. A kiképző altisztek hagyták az ilyesmit. Tudni akarták, ki mit bír el.

Ezután Guidót békén hagyták, és a kiképzők úgy vélték, hogy ebből az olaszból még jó légionárius lehet. A kiképzés után jelentkezett az elit Első Ejtőernyős Ezredbe (1. REP), amelynek az Algírtól harminc kilométernyire, nyugatra lévő Zéraldában volt a támaszpontja. Az algériai háború nagyszabású összeütközéssé fajult, és természetesen a légió volt a tűzvonalban. Az 1. REP lett a francia hadsereg legsikeresebb és legrettegettebb egysége. Guidót a B. századhoz osztották be. A század őrmestere épp akkor tért vissza az aktív szolgálatba, miután kilenc hónapot töltött a Vieth Minh egyik hadifogolytáborában. Dien Bien Phu-nál esett fogságba. Ő volt az amerikai, Creasy.

Több hónap eltelt, amíg a két férfi tudatára ébredt kölcsönös rokonszenvének. Eleinte nagy volt a távolság köztük: Guido a zöldfülű légionárius, és Creasy, a Vietnamot megjárt, kitüntetett tiszthelyettes között. De a személyiségükben sok hasonlóság volt. Mind a kettő hallgatag volt és befelé forduló, kerülte a normális érintkezést. Mind a kettő rendkívül elzárkózó volt, egy olyan környezetben, ahol igencsak nehézségekbe ütközött az elzárkózás.

Egy Palestro nevű helység közelében történt összecsapás után állt szóba Creasy először úgy, hogy nem valamilyen parancsot adott. A Nemzeti Felszabadítási Front, az FIN megtámadott egy francia újoncokból álló őrjáratot, és sokukat megölte. A légió üldözőbe vette őket, és az 1. REP érte utol őket elsőként. A B. századot ledobták, hogy vágja el a visszavonulási útvonalat, és Guido átesett a tűzkeresztségen. Először megzavarodott a zajtól és a mozgástól, de aztán gyorsan összeszedte magát, és eredményesen használta a könnyűgéppuskáját. Az FIN-egységet megsemmisítették.

Aznap este a század a Palestro fölötti dombok között vert tábort. Miközben Guido a hideg élelmet fogyasztotta, Creasy odament hozzá, mellé telepedett, és elbeszélgetett vele. Ez csak egy tiszthelyettesi gesztus volt, aki így adta tudtára egyik katonájának, hogy derekasan viselkedett az első ütközetben, de Guidónak jólesett. Már korábban mély tisztelet élt benne Creasy iránt, de ez általános volt a légióban. Creasyt úgy ismerték, mint a tökéletes légionáriust. Mesterien bánt minden fegyverrel, és született harcász volt. Guido tudta, hogy hat évet harcolt Vietnamban, azelőtt pedig az amerikai tengerészgyalogságnál szolgált, ki tudja, mennyi ideig. Kedvenc fegyvere a géppisztoly és a kézigránát volt, s mintha mindig több gránát és tartalék tár lett volna nála, mint akárki másnál.

Nem sokkal Palestro után a századot ismét ledobták egy visszavonuló FIN-egység mögé. Ezúttal az ellenség elmenekült, és az esti étkezésnél Creasy megint odaült vacsorájával Guido mellé. A kézifegyverekről beszélgettek, a hatásosságukról. Guido mindig pisztolyt hordott, négy tartalék tárral. Creasy elmagyarázta, hogy fölöslegesen cipeli. A pisztolynak csak akkor van értelme, mondta, ha el kell rejteni. A harcban nincs rejtegetni való. A közelharchoz a legtökéletesebb fegyver a géppisztoly. Hagyja a pisztolyt, mondta Creasy, inkább vigyen több tartalék tárt a géppisztolyához.

Guido engedelmes tanítvány volt. Miután úgy döntött, hogy kedvére való ez az élet, vinni is akarta valamire; és Creasyben fölismerte a tökéletes tanítómestert. A fülébe jutott már az a megjegyzés, amelyet a legendás Bigeard ezredes tett, miután végignézte, hogyan foglal vissza egy állást Creasy Dien Bien Phu-nál: „A leghatékonyabb katona, akit valaha láttam!“

Guido tehát megszívlelte a tanácsot, követte az őrmestere példáját, és mire 1957 januárjában megkezdődött az algíri csata, már nevet szerzett magának, s előléptették első osztályú légióssá. Egy év múlva már ő is tiszthelyettes volt, és a két férfi barátsága időközben szövetséggé alakult. Lassú volt a folyamat, mert mindkettőnek hosszú és érzékeny érzelmi csápjai voltak, s óvatosan tapogatóztak. Eleinte önmaguk sem voltak tudatában a folyamatnak. Kevés szó esett közöttük, az is szinte csak katonai témákról, ám ahogy Guido tudása gyarapodott, a beszélgetések tanítómester és tanítvány párbeszédeiből egyre jobban átalakultak egyenrangúak eszmecseréivé. Mindketten észrevették azt is, hogy a hallgatásaik csöndje sosem volt nyomasztó vagy feszült, és ez vitte rá őket arra a meglepő fölismerésre, hogy mind a ketten barátra leltek.

Az idő tájt Dufour ezredes állt az alakulat élén, s ahogy a háború tempója gyorsult, fölismerte a két katona képességeit és barátságát is. Az 1. REP állandóan akcióban volt, s Creasy és Guido egységei minden lehetséges alkalommal együtt küzdöttek. Félelmetes duót alkottak, és légiószerte elterjedt a hírük.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy de Gaulle politikai megállapodással akar véget vetni a háborúnak, a fehér gyarmatosok, a pieds noirs (fekete lábúak) ádáz indulattal reagáltak. Barikádokat állítottak Algírban, és szembeszálltak a hadsereggel. A hivatásos katonák közül sokan együtt éreztek velük, különösen a kemény ejtőernyős egységek, a „parák“, amelyek addig a harcok nehezét viselték.

A csendőrök parancsot kaptak, hogy tisztítsák meg Algír utcáit a barikádoktól, és támogatásként melléjük rendeltek két ejtőernyős egységet, melyek egyike a légió 1. REP-je volt. Mindkét egység csak tessék-lássék küzdött. Sok csendőr elesett vagy megsebesült az akcióban. Dufour ezredest leváltották parancsnoki tisztéből, de ahelyett, hogy politikailag megbízható tisztet tettek volna oda, a főparancsnokság ideiglenesen Elie Denoix de St. Marc-ot állította a helyére. St. Marc eszményi légiós tisztvolt, kemény és idealista, rettenthetetlenül bátor, az emberei rajongtak érte, és a világvégére is követték volna. St. Marc azonban a de Gaulle elleni 1961-es „tábornoki lázadásba“ vezette őket. A tábornokok terveiben kulcsszerepet kapott az 1. REP. Arra számítottak, hogy a légió többi része követi a példát, de tévedtek. Csak a St. Marc vezette 1. REP lépett föl aktívan a kormány ellen, olyannyira, hogy letartóztatták a hadsereg főparancsnokát, Gambinez-t.

A lázadás kudarcba fulladt, s 1961. Április 27-én az 1. REP ezerkétszáz légionáriusa fölrobbantotta a laktanyáját, és kilőtte a levegőbe minden lőszerét. A fehér gyarmatosok sorfala állt az út mentén, sírva nézték, ahogy a „parák“ járműoszlopa kigördül Zéraldából, miközben a katonák Edith Piaf dalát énekelték: „Je ne regrette rien.“

Az ezredet megszégyenítették és föloszlatták. Háromszáz katonája esett el a Franciaországért vívott háborúban, ám de Gaulle bosszúálló kedvében volt. A legénységi állományt befogadta a légió többi egysége. A tisztek vagy megszöktek és csatlakoztak az OAS-hoz, a földalatti szélsőséges fegyveres mozgalomhoz, vagy megadták magukat, és zendülésért bíróság elé álltak. A tiszthelyetteseket leszerelték – közöttük Creasyt és Guidót is.

Csak azt tették, amire megtanították őket: engedelmeskedtek a parancsnokaiknak.

* * *

– Kirúgtak? – kérdezte hitetlenül Pietro. – Akkor is, ha te csak engedelmeskedtél a parancsoknak?

Guido vállat vont. – Abban az időben elszabadultak a politikai indulatok. Volt olyan pillanat, amikor azt vártuk, hogy Párizsra dobnak le minket, hogy tartóztassuk le de Gaulle-t. A francia nép halálra rémült, és jó oka volt rá. Az idő tájt a légió létszáma meghaladta a harmincezret, és semmi sem állhatta volna az utunkat, ha a légió egységesen lép föl.

Egy darabig szó nélkül dolgozott, aztán folytatta.

– A franciák most először értették meg, hogy milyen veszélyt jelenthet a légió magára Franciaországra. Ez az oka annak, hogy a légió zöme még ma is Korzikán és egyéb helyeken, de nem Franciaország szárazföldi területén állomásozik.

– És te mihez kezdtél? – kérdezte a fiú.

– Creasy meg én együtt maradtunk. Nem értettünk máshoz, csak a katonáskodáshoz. Rám még mindig fente a fogát az itteni rendőrség, Creasynek meg nem volt hová mennie. Úgyhogy megnéztük, hol van valami háború, és találtunk egyet Katangában.

– Katangában?

Guido elmosolyodott. – Mindig megfeledkezem róla, milyen fiatal vagy. Katanga Belga-kongó egyik tartománya volt. Most Shaba a neve. Amikor 61-ben kivonultak a belgák, Katanga megpróbált elszakadni. Másik törzs lakja, és ott van az ásványkincs legnagyobb része. Nagyon sok zsoldos ment harcolni Katangába.

Beálltak egy Trinquiner nevű volt ejtőernyős ezredeshez. Algériából ismerte őket, és örömmel fogadta a seregébe az ilyen tapasztalt katonákat. Így hát zsoldosok lettek, ami voltaképpen nem jelentett nagyobb változást, csak hiányzott nekik a légió. A veszteségnek ez a közös érzete még közelebb hozta őket, és a barátságuk olyan szoros kötelékké fejlődött, amely ritka az egyneműek között. Harci tehetségük nemsokára közmondásos lett a zsoldosok között. Annyira egyformán járt az agyuk, hogy szinte egyetlen lényként mozogtak és küzdöttek, a kommunikáció minden látható jele nélkül. Különösen jól értettek az épületek megtisztításához, a városi harchoz. Megvoltak a saját harci fortélyaik, olyan pontos ritmusban fedezték egymást felváltva, haladtak szobáról szobára vagy épületről épületre, hogy a többi zsoldos néha csak állt és bámult. A kézigránát és a géppisztoly alkalmazását művészi szintre fejlesztették.

A Katangai elszakadási kísérlet kudarca után beálltak a Denard parancsnoksága alatt Jemenben harcoló zsoldosok közé, de mihelyt Csombe visszatért száműzetéséből, ők is visszamentek Kongóba. Denard vezette a francia 6. Különítményt. Guido és Creasy végigharcolta a zűrzavaros, szövevényes háborút egészen Mobutu végső győzelméig. Akkor több száz zsoldossal visszavonultak Bukavuba. Végül a vöröskereszt égisze alatt internálták őket Ruandában. Meg kellett válniuk fegyvereiktől, és az elkövetkező öt hónap Guido számára kínszenvedés volt. Noha bőven volt mozgási lehetőségük, maga az elzártság ténye kiváltotta Guido klausztrofóbiáját. Hogy elterelje valamivel a figyelmét, Creasy elkezdte angolul tanítani, ő pedig olaszra taníttatta magát Guidóval. Guido nehezen boldogult az angollal, Creasyről viszont kiderült, hogy jó nyelvérzéke van, és gyorsan elsajátította az olaszt. Egyre többet beszéltek olaszul egymással, míg aztán körülbelül egy évvel később végképp áttértek a franciáról az olaszra.

Öt hónapot töltöttek Kigaliban, aztán repatriálták őket – Párizsba. A Pigale mulatóiban és bordélyaiban töltött két hét kitörölte a rossz emlékeket, és elkezdtek munkát keresni. Fekete-Afrikában nem várták tárt karokkal a zsoldosokat, és Guidóék egyébként is úgy érezték, javukra válna egy kis környezetváltozás. A fogolytáborban eltöltött hónapoktól eltekintve, Creasy előzőleg nem érezte rosszul magát Indokínában, s amikor puhatolózni kezdett náluk egy bizonyos Harry Owens, az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének (tartalékos) őrnagya, érdeklődéssel hallgatták az ajánlatát. Az amerikaiak addigra már mélyen belebonyolódtak a vietnami háborúba, és meglepően nehezen boldogultak vele. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a számbeli és fegyverzetbeli fölény önmagában nem elegendő.

A Központi Hírszerző Ügynökségnek, a CIA-nak természetesen határozott elképzelései voltak arról, hogy miképpen kell megnyerni a háborút, s hatalmas pénzen serényen toborozta és képezte ki a zsoldoshadseregek egész sorát Dél- Vietnamban és a szomszédos Laoszban is. Kiképzőkre volt szükségük Laoszban, márpedig a volt légiós őrmestereknél jobb kiképzőket aligha találhattak. Creasy vietnami tapasztalata csak fokozta az értékét.

Így hát Laoszban találták magukat. Hivatalosan a CIA fedőcégének, az „Air America“ nevű légitársaságnak voltak az alkalmazottai, mint berakodási felügyelők. Ez a repülőtársaság látszólag teherszállítással foglalkozott Délkelet-Ázsiában. A valóságban felszerelést, élelmet és sok minden mást szállított a CIA zsoldoshadseregeinek.

Creasy és Guido tizennyolc hónapon át képezett ki meo törzsbeli harcosokat a Kőedény-síkságon.

Amikor az amerikaiak helyzete egyre rosszabbra fordult, a CIA válaszképpen „zavaró egységeket“ állított föl. Ezek zsoldoscsapatok voltak, amelyek bevonultak Észak-Vietnamba és Kambodzsába, hogy akcióikkal megzavarják a Vietkong utánpótlását. Creasyt és Guidót „előléptették“ egy ilyen egységbe, amely a Virginia állambeli Langley Fieldben lévő központi CIA- számítógépben a PUXUSP 40 azonosítóval szerepelt. Ez annyit jelentett, hogy „negyvenfős behatoló egység nem amerikai legénységgel“, és a számítógép föláldozhatónak tekintette.

1971 végére a PUXUSP 40 eredeti legénységéből már harminc föl is áldozódott. Creasy és Guido úgy határozott, hogy hosszú, sőt talán végleges szabadságra megy. Addig már tizenkét lestámadást hajtottak végre, és mind a ketten összeszedtek már néhány sebesülést. Szép summa pénzt is összeszedtek – a számítógép nem volt szűkmarkú.

Időközben Guido kiderítette, hogy a Nápolyi rendőrséget rá lehet beszélni, hogy esetleges visszatérése után se keresse, és hogy Conti, akinek egyre jobban ment a sora, áttette székhelyét Rómába, rábízván Nápolyt egy alkirályra, akinek az emlékezetében nem éltek elevenen az 1953-ban történtek.

A két zsoldos úgy döntött, visszamegy Európába, hogy Guido meglátogassa a családját, és megnézze, mi van a házával. Aztán majd körülnéznek, és meglátják, mi adódik.

Guido jó állapotban találta nápolyi ingatlanát. Az egyház vette bérbe, leányanyák szállásának – furamód rímelt ez a ház múltjára. Eltöltöttek egy kis időt Positanóban Guido anyjánál. Elio utolsó éves volt a római egyetemen, közgazdásznak tanult. Guido édesanyja hálaimát mondott a templomban, hogy fia épségben hazatért, és egy tucat gyertyát gyújtott. Tudta, hogy az ilyen bőkezűség mindig elnyerte jutalmát.

– És ezzel véget ért a zsoldosi pályafutásom – mondta Guido a tágra nyílt szemmel figyelő fiúnak.

– Véget ért? Csakugyan abbahagytad?

– Átmentünk Máltára – felelte Guido tömören –, én megnősültem, és visszajöttem ide.

Pietro megértette, hogy egyelőre ennél többet nem fog megtudni.

Csöndben dolgoztak tovább. Fél óra múlva már biztosan megérkeznek az első vendégek.