|
|
|
A nő kinézett a franciaablakon, elnézett a tó fölött. A túlparti Villa D'Este fényei megcsillantak a sima vízen.
A nő klasszikus nápolyi szépség volt, a szája vonala azonban keserűségről árulkodott. Széles, duzzadt ajak uralkodott az arcán, amely csupa ívből tevődött össze: kiugró pofacsont, nagy, ferde metszésű szemek, domború homlok és ellenpontjaként gödröcskés áll. Sűrű, ébenfekete haja egyenesen hullott alá vállára, csak ott kunkorodott befelé. Az ívek folytatódtak lefelé, a karcsú nyakon, véges-végig a keskeny csípőjű, hosszú lábú, telt, büszke keblű testen. Egyszerű, egyenes vonalú, derékban megkötött ingruhát viselt; a ruha pompáját a selyem jersey-anyag, és a kék különféle árnyalataiból összeálló, sötét minta adta. A nő bőrének mélysége volt, mint a bársonynak az üveg alatt.
A szépsége határozta meg a gondolkodását. Egészen fiatal korától fogva lehetővé tette, hogy más utakon járjon, mint a legtöbb nő. A szépsége fegyver volt, és jármű is, amelyben átutazhatott az életen: páncélozott jármű, amely megvédte a kellemetlenségektől és a megaláztatásoktól. Eszes nő volt; valamivel kevésbé szép testben az esze szabadon nyújtózkodhatott, fejlődhetett volna, túl láthatott volna azon a fénykörön, amelyet a szépsége megvilágított. De amikor a jármű mozgott, az árnyak visszahúzódtak, odabentről nem lehetett látni őket.
Az ilyen nők szükségszerűen egocentrikusak. Szemek lesik, fülek hallgatják őket. Ha a személyiség elég erős ahhoz, hogy épségben megmaradjon, amíg a szépség semmivé lesz, önálló életre kelhet; az ilyen átalakulás azonban ritka. A szépség elhalványulásával rendszerint együtt jár a sérelem érzése, mert a természet könyörtelenül elveszi azt, amit korábban ajándékba adott.
Mögötte kinyílt az ajtó. A nő hátrafordult. Egy kislány lépett be a szobába. Ez a pár szemlátomást csak anya és leánya lehetett: a gyerek mintha félig elkészült mása lett volna a nőnek, egyelőre nyakigláb és szeleburdi. Az arca sápadt és leven, még öntudatlanul, ártatlanul nyílt. Nyoma sem volt rajta keserűségnek, bár a szája megfeszült, a szeme haragosan villogott.
– Utálom azt a nőt, anyu! Utálom!
– Miért?
– Megcsináltam a számtant, amilyen jól csak tudtam, de ennek soha semmi sem jó! Most azt mondja, holnap megint számtanoznom kell egy órát!
A nő magához ölelte.
– Pinta, még jobban kell igyekezned, különben amikor visszamégy az iskolába, lemaradsz a többiek mögött.
A gyerek sóváran nézett föl rá. – Mikor, anyu? Mikor megyek vissza a suliba? Utálom, hogy nevelőnő jár hozzám!
Az anyja elengedte. Elfordult, megint kinézett a tóra. – Nemsokára, Pinta. Este visszajön apád. Majd beszélek vele a dologról. Légy türelemmel, cara, már nem tart sokáig.
Megfordult, rámosolygott a lányra. – De számtant az iskolában is tanulnod kell!
– Nem baj! – A lány fölnevetett. – A suliban a tanároknak sok lányt kell figyelniük, a nevelőnőnek meg csak én vagyok. Vele nem érzem jól magam, anyu. Hadd menjek vissza minél előbb!
Fölnyúlt, és átölelte az anyját.
– Nemsokára visszamégy – hangzott a válasz. – Megígérem.
* * *
Ettore Balletto vegyes érzésekkel hajtott Milánóból Comóba. Egyhetes távollét után már hiányzott neki Rika és Pinta, de a hazatérés viharosnak ígérkezett. Döntéseket kellett hozni, olyan döntéseket, amelyek Rikának nem lesznek ínyére, márpedig a felesége szemében a nemtetszés és az elfogadás összeférhetetlen volt. Ettore sebesen hajtott a nagy Lanciával az esti forgalomban, csak gépiesen figyelt az útra.
Tizenhárom évi házasság megtanította arra, hogy ne becsülje le azt a nehézséget. A hosszú évekre gondolt, és azt kérdezte magától, megbánta-e; de erre a kérdésre nem volt válasz. Amíg Rika férje volt, a rabja maradt, mint a kábítószeres: aki sohasem hagyja abba a kábítószer szedését, nem tudja mérlegelni a hatását.
Ettore nem tartotta gyönge embernek magát, és a barátai sem. Egyszerű volt a helyzet. Feleségül vett egy gyönyörű, akaratos, egocentrikus nőt. Tudta, hogy az asszony nem fog megváltozni, tehát vagy el kellett fogadnia olyannak, amilyen, vagy el kellett hagynia. A férfi már régen rájött, hogy a döntés egyértelmű volt. El tudta fogadni a nőt, elhagyni nem. Itt nem létezett elvonókúra, ellenszer. A házasság elején inkább testi volt a függés, mint lelki. Az érzékek kielégülése, az átélt extázis. Most már a birtoklás tudata tartotta fogva. A mérhetetlen tulajdonosi büszkeség és ellenpontja – a tükör, amelyben más férfiak irigysége, sőt tisztelete tükröződött, akik nem mondhatták a magukénak Rikát. Ettore önkéntes és elégedett rab volt.
A tónál elágazott az út; a Lancia jobbra fordult, Ettore gondolatai pedig a lánya felé. Szerette Pintát. Határozott volt benne az érzelem, de szűkre szabott. Érzelmei spektrumából az erős színeket Rika nyelte el. A lányát nem önálló lényként látta, hanem az anyja tartozékaként. A gyerekek megoszthatják apjuk érzelmeit, még versenyezhetnek is értük – Ettore számára azonban a lány iránti szeretete másodlagos volt.
Hárman ültek a vacsoránál, Ettore és Rika egymással szemben a széles mahagóniasztal két oldalán, közöttük Pinta. A cseléd szolgált föl. Merev, ünnepélyes volt a légkör, nyoma sem volt benne a családi melegségnek. Rika számára minden étkezés többé-kevésbé ceremóniát jelentett, és ezúttal még a vihar előtti feszültség is érződött a levegőben.
Előzőleg Rika szeretettel fogadta a férjét, kevert neki egy jókora adag martinit, és illő érdeklődéssel hallgatta meg beszámolóját római útjáról. De amikor Pinta kiment a szobából, Rika közölte a férjével, hogy a lány boldogtalan, és tenni kell valamit.
A férfi nyomatékosan bólintott, és azt mondta: – Majd megbeszéljük vacsora után, ha már ágyban van Pinta. Ami engem illet, döntöttem.
Így hát a felesége tudta, hogy a vita elkerülhetetlen lesz, s amíg a vacsoránál ült, a harci taktikáját készítette elő. Pinta megérezte a feszült légkört, és azt is, hogy mi az oka. Hallgatott, mint a csuka, aztán mihelyt végeztek az evéssel, fölpattant, megpuszilta apját és anyját, majd udvariasan elköszönt.
– Belefájdult a fejem a sok számtanba – mondta célzatosan. – Megyek, lefekszem.
Kiment. Nagy csönd lett. Végül Rika törte meg. – Nem szereti a nevelőnőt.
Ettore vállat vont. – Nem csodálom. Ráadásul magányos az iskolai barátnői nélkül.
Fölállt, odament a bárszekrényhez, kitöltött egy pohár konyakot. Ott maradt állva, lassan kortyolgatta, amíg a cseléd leszedte az asztalt. Amikor végre becsukódott a nő mögött az ajtó, megszólalt: – Rika, meg kell beszélnünk egyet-mást, mégpedig józanul. Először is, Pintának vissza kell mennie az iskolába. Másodszor pedig mérsékelned kell a luxuskiadásaidat.
A felesége mosolyában nem volt vidámság. – A luxuskiadásaimat?
– Nagyon jól tudod, miről beszélek. Ha megkívánsz valamit, soha nem szoktál törődni azzal, hogy mibe kerül. – A falon függő festményre mutatott. – Amikor a múlt hónapban nem voltam itthon, azt vásároltad – kilencmillió líráért!
– De hát egy Klee – mondta Rika. – Ahhoz képest szinte ingyen volt! Nem tetszik?
Ettore ingerülten megrázta a fejét. – Nem erről van szó. Egyszerűen nincs rá pénzünk. Tudod, hogy nem megy jól az üzlet. Sőt, nagyon rosszul. Bejött ez a kormányfölfordulás, ráadásul a távol-keleti konkurencia... jókora veszteségünk lesz az idén, én pedig igencsak el vagyok adósodva a bankoknak.
– Mennyire?
A férfi sokatmondóan megvonta a vállát. – Négyszázmillió lírával.
A nő is vállat vont.
– Ahogy apám mondogatta annak idején: „Egy ember értékét vagy onnan lehet tudni, hogy mennyije van, vagy onnan, hogy mennyivel tartozik. Csak az összeg számít.“
A férfi most már nem tudott uralkodni haragján.
– Az apád másik világban élt! És ha nem hal meg az ágyában azzal a két kiskorú putá-val, akkor megérte volna, hogy az övé legyen a legförtelmesebb csődtömeg, amit ez az ország valaha látott!
A nő gúnyosan elmosolyodott. – Ó, szegény apus! Micsoda érzéke volt az időzítéshez, és micsoda stílusa! Úgy látszik, belőled mind a kettő hiányzik, akármilyen kifogástalan nevelést kaptál is!
Ettore nyugalmat erőltetett magára.
– Szembe kell nézned a valósággal, Rika. Nem szórhatod tovább meggondolatlanul a pénzt. Ha nem sikerül megállapodnom a bankokkal körülbelül egy hónapon belül, nagyon kínos helyzetbe kerülhetek.
A nő egy darabig elgondolkodva, mozdulatlanul ült, aztán azt kérdezte: – Mi az elképzelésed?
A férfi megfontoltan válaszolt – arra törekedett, hogy a nő megértse.
– Két oldala van a problémának. Az egyik az, hogy elveszítettük az egyeduralmunkat a hurkolt selyemáruk terén. A hongkongi kínaiak már tökéletesítették a technológiájukat, és húsz százalékkal olcsóbban veszik meg a szálat a határ túloldaláról, mint ahogy én kapom. Az év végére tehát ki fogunk szorulni az egyszínű selyemkelmék piacáról. Úgy kell versenyeznünk, hogy bővítjük a szövés- és mintaválasztékot. Stílust, divatot kell kínálnunk, a piac alsó zónáját pedig meghagyni nekik.
Rika figyelmesen hallgatta. Most közbeszólt: – És ennek mi az akadálya?
– A gépek. A kötszövő gépeink huszonévesek. Nagyon lassúak, és csak sima kelmékhez jók. Új Norat- és Lebocé-gépeket kell beszereznünk, azok viszont harmincmillió lírába kerülnek darabonként.
– És a bank nem segít? – Kérdezte Rika.
A férfi visszafordult a bárszekrényhez, újra töltött a konyakból, csak azután válaszolt.
– Eljutottunk a második problémához. A gyár már így is nagyon meg van terhelve jelzáloggal, akárcsak ez a ház meg a római lakás. Tehát a gépek beszerzéséhez újabb kölcsönökre van szükségem, és kívülről kell rá a fedezet. Most épp ezen munkálkodom.
– Beszéltél Vicóval?
Ettore uralkodott a bosszúságán. – Már hogyne beszéltem volna! Jövő héten megint együtt ebédelünk, és megbeszéljük. Cara, én csak azt kérem, hogy ne feledkezz meg ezekről a gondokról. Ne költekezz meggondolatlanul!
– Változtassam meg az egész életstílusomat, mert te nem tudsz versenyezni néhány kis kínaival? – kérdezte a nő. Megint mosoly jelent meg az arcán, de már nem volt benne gúny. – Ettore, légy szíves, hozz nekem is egy konyakot!
A férfi kitöltötte az italt, odament, megállt az asszony fölött, előrenyúlt, letette a poharat az asztalra. Rika mozdulatlan maradt. A férfi keze elengedte a poharat, és megpihent a nő tarkóján, a haj tövénél. Rika fölemelte a kezét, rátette az övére, megszorította az ujjait, és hátrahajtotta a fejét, nekinyomta a férfi ingének, lassan forgatta jobbra-balra, a hajával simogatta. Aztán fölállt, megfordult, megcsókolta a férfi szemét, majd a száját, és halkan azt mondta: Ne aggódj, caro. Vico biztosan kitalál majd valamit. Az ágyban megint megcsókolta a szemét, magába fogadta, megnyugtatta a testét, és egy időre a lelkét is. Később a férfi fölült a régi, díszes, baldachinos ágyban, és a párnának támasztotta a hátát. A felesége közben fölkelt, és úgy, ahogy volt, meztelenül lement a földszintre újabb konyakért és cigarettáért. A férfi azon tűnődött, hogy csak szeretkezés után szokta így kényeztetni az asszony. Mindig Rika vitte a prímet az ágyban. Ő vezetett, irányított, de megmaradt nőiesnek – ahogy a mesteri táncos vezeti a jól alkalmazkodó partnert. Utána a férfi nem érzett kimerültséget, csak elgyengült. Olyan volt, mint a túljátszott hegedű, amelyen meglazultak a húrok.
Rika visszajött a hálószobába, az egyik kezében öblös konyakospoharat hozott, a másikban cigarettát. Odanyújtotta a poharat, és megállt az ágy mellett, amíg meggyújtotta a két cigarettát – nyúlánkan, mint egy rózsaszál, sértetlen tövisekkel, még a szeretkezés illatával a testén. A férfinak kényszerítenie kellett magát, hogy gondolatait visszaterelje a mindennapi gondokra.
– Tehát Pinta – mondta tárgyilagosan. – A lánynak vissza kell mennie az iskolába. Nem jó neki a nevelőnő. Már tizenegy éves, egyre jobban lemarad.
A nő visszabújt az ágyba, odanyújtotta az egyik égő cigarettát.
– Egyetértek – mondta a férje meglepetésére. – Éppen tagnap beszélgettem erről Ginával. Tudod, ők Svájcba küldik Aldót és Marielle-t. nagyon jó iskola, Genf közvetlen közelében, és olaszul tanítanak. Sok olasz gyerek jár oda.
A férfi egészen fölült.
– De Rika, ennek semmi értelme! Pinta még rosszabbul érezné magát olyan távol az otthontól, és tudod, mennyibe kerül az az iskola! Vico sikeres ügyvéd, vagyonokat keres, és jó részét külföldön. Ráadásul sokat vannak Genfben. Szinte a második otthonuk.
Rika átrendezte a párnákat a háta mögött, kényelembe helyezkedett, fölkészült a vesződségesnek ígérkező vitára.
– Ettore, én már kigondoltam mindent. Eladjuk a római lakást, most éppen nagyon jók az árak, és Róma az utóbbi időben amúgy is unalmas lett. A pénzből veszünk egy lakást Genfben. Repülővel csak harminc perc Milánótól; ugyanannyi idő, amíg kocsival ideérsz...
A férfi fölsóhajtott, de Rika folytatta:
– Télen amúgy is rettenetesen szoktam unatkozni itt, és te nagyon sokat vagy távol, vagy odaát Milánóban. Sokat lehetnék Genfben, Pintával tölthetném a hétvégéket, és olyankor te is átrepülhetnél.
Olyan hangsúllyal fejezte be, mint akiből cáfolhatatlan ésszerűség beszél.
Ettore ingerülten válaszolt:
– Cara, már mondtam, hogy a római lakáson jelzálog van! Ha eladom, a banké minden pénz. Nem fogják újra kikölcsönözni nekem, különösen nem arra, hogy ingatlant vásároljak külföldön. Ráadásul Genf a világ legdrágább városa! Kétszer annyiba kerülnek az ingatlanok, mint Rómában. Még ha megtehetném is, amit szeretnél, csak egy nagyon kis házra telne a pénzünkből, olyan kicsire, hogy éppen te volnál a legkevésbé hajlandó beköltözni! Akár csak egy hétvégére is.
Hosszú, fagyos csönd lett, amíg Rika megemésztette ezt. Végül elnyúlt az ágyban, fölhúzta álláig a takarót, és azt mondta:
– Márpedig valamit ki kell találnod. A gyermekem biztonsága forog kockán. Nem vagyok hajlandó hazardírozni Pinta életével. Nézd meg, mi történt a Machetti gyerekkel! Az iskolája előtt rabolták el! – Fölemelte a hangját. – Az iskola előtt, fényes nappal! Milánóban! A lányodra nem gondolsz? Ki kell találnod valamit!
A férfi türelmes hangon válaszolt.
– Rika, ezt már többször megbeszéltük. Machettiék az egyik leggazdagabb Milánói család. Senki sem fogja elrabolni Pintát. Isten a megmondhatója, mi nem vagyunk gazdagok – és ezt tudják azok is, akik kitervelik az ilyesmiket.
Keserűen csengett a hangja. Tudta, hogy a gondjainak már kezd híre menni a város pénzügyi köreiben.
A felesége nem hátrált meg.
– Honnét tudnák? Ugyanolyan jól élünk, mint Machettiék, vagy még jobban. Ők zsugoriak, rejtegetik a gazdagságukat. És nézd meg, mire mentek vele!
Ettore tovább erősködött.
– Nem érted, Rika. Ezeket az emberrablásokat nem amatőrök csinálják. Nagyszabású üzletről van szó, profik intézik. Megvannak a hírforrásaik, és nem fecsérlik az idejüket olyan gyermekekre, akiknek a szülei a csőd szélén állnak.
– És mi volt a Venucci gyerekkel?
Rika megjegyzése telibe talált. Hat hónappal korábban elrabolták a nyolcéves Valerio Venuccit. A szülei építési vállalkozók voltak, és egy ideje már rosszra fordult a sorsuk. A fiút két hónapig tartották fogva, közben az emberrablók egymilliárd líráról kétszázmillióra szállították le a követelésüket. Azt végül valahogy össze tudta kaparni a család.
– Az más volt – mondta a férfi. – Nem idevalósiak csinálták. Marseille-i franciák. Nem tudtak eleget a Venucci családról, és hülyék voltak. Két hétre rá, hogy megkapták a pénzt, elfogták őket.
– Az lehet – hagyta rá a nő –, de a Venucci fiú elvesztette az egyik ujját, és az óta is idegorvos kezeli! Ezt a sorsot szánod Pintának? Csak ennyire törődsz vele?
Az ilyen érveléssel nehéz volt vitába szállni. A férfi érezte, hogy megint elfogja a méreg.
Megfordult, ránézett Rikára. Közben a takaró lecsúszott a derekáig, s a keble még így, hanyatt fektében is formás volt, hegyes és kemény.
A nő követte a férje tekintetét, és elfordult tőle, az oldalára.
– Így vagy úgy – jelentette ki határozottan –, nem engedem, hogy a lányom visszamenjen a Milánói iskolába, ha nincs megfelelő védelme!
– Miről beszélsz? – förmedt rá a férfi. – Miféle védelme?
– Testőre.
– Mije??! – Maga felé fordította a nőt.
– Testőre. – Kemény, eltökélt volt az arckifejezése. – Valaki, aki vele van, és megvédi – esetleg a franciák ellen – tette hozzá gúnyosan.
A férfi az égnek emelte a karját. Az egész beszélgetés mintha vakvágányra tévedt volna.
– Rika, legyen már benned egy kis logika! Kész vagyonba kerülne testőrt tartani, és azzal hívnánk föl a legjobban a figyelmet Pintára! Ezrével járnak iskolába Olaszországban olyan gyerekek, akiknek a szülei gazdagabbak nálunk, még sincs testőrük.
– Nem érdekel – mondta keményen a nő. – Azok nem az én gyerekeim! Téged csak az érdekel, hogy mennyibe kerül? Pénzben méricskéled Pinta biztonságát?
Ettore megpróbálta összeszedni a gondolatait, olyan érvelést találni, amivel meggyőzhetné az asszonyt. Volt itt valami, amit nem értett...
Halkan, józan nyugalommal válaszolt.
– Rika, már az előbb megbeszéltük az anyagi helyzetünket. Nagyon rosszul áll a szénánk. Hogyan, miből telne erre, ami végül is csak egy újabb értelmetlen passzió?
Rika villogó tekintettel nézett rá.
– Pinta épsége nem értelmetlen passzió, nem olyan, mint egy festmény, egy estély vagy egy új ruha! Egyébként Arredóék, Carolinék, sőt még Turelláék is testőrt fogadtak a gyerekeik mellé!
Kibújt a szög a zsákból. Nem egyszerűen a Pinta biztonságáért való aggódásról, hanem fontos társadalmi momentumról van szó: Rika nem tudja elviselni a gondolatot, hogy azt hiszik róluk, nem tudják, vagy nem akarják utolérni a riválisaikat! A férfi eltűnődött, hogy vajon hány másik olasz üzletembert kényszerít térdre az efféle képtelen kivagyiság, amely mint valami betegség gyötörte társadalmukat.
Rika villogó tekintete továbbra is rámeredt, és Ettore tudta, hogy elérkeztek arra a határra, amelyen túl már értelmetlen a vita.
– Majd később beszélünk róla.
A nő azonnal engedett.
– Caro, tudom, hogy a pénz nyugtalanít! De majd rendbe jönnek a dolgok. Én csak Pinta biztonságára gondolok.
A férfi bólintott. Lehunyta a szemét.
– Beszélsz majd Vicóval? Folytatta Rika. – Ő ért az ilyesmihez, sokan kérnek tőle tanácsot.
Ettore kinyitotta a szemét. Fölcsattant: – Szóltál neki erről?
– Nem caro, de tegnap ebédnél Gina megemlítette, hogy Arredóék Vicótól kértek tanácsot. Neki olyan jó összeköttetései vannak... Ők a legjobb barátaink, Ettore, és te is mindig mondogatod, hogy milyen jó ügyvéd...
Ettore elgondolkodott. Talán így van kiút. Ha Vico elmagyarázza Rikának, hogy milyen badarság az ötlete, talán őrá hallgat. Hátranyúlt, eloltotta a lámpát. A nő hozzábújt, még mindig háttal feléje, meleg fenekét belefészkelt a férfi ölébe.
– Beszélsz majd Vicóval, caro?
– Igen, beszélek vele.
A nő még jobban hozzásimult. Örült a győzelmének, és büszke volta ravaszságára. Félrevezette a férfit Genf emlegetésével, aztán onnan támadott, ahonnan nem várta. Kinek volna kedve ott élni, a sok rideg svájci között?
Megfordult, lenyúlt, de Ettore már álomba merült, deréktól fölfelé és lefelé egyaránt.
 |  |  |
|
|
|