|
|
|
A SENGE SZERELEM.
Melly vígan folya életem,
Míg a Cyprisz arany-veszszeje bír vala!
Most a szent ligetek között
Ívám a szerelem csókjait, a finom
Nectárt, Édesem ajkain;
Vagy a rósa-bokor, s a violák körűl
Szívám ámbra-lehelletét.
Majd ollykor, ha talám dolgai késlelék,
Vagy repkény-lugasom megett
Sírám, gerliczeként, árva fejem baját,
Vagy a zöld cser alól lesém,
Honnan, s merre lehet jönnie. Mindenütt
A szép s a gyönyörű alak
Játszott volt szemeim s Phantasiám elött.
Öleltem, ha jelen vala,
S öleltem, ha talán nem vala is jelen.
Enyém volt az Elysium
Minden bája, enyém volt az egész világ
Minden kincse. Nekem hozák
A myrrhát s aloét a Pyrenéumi
Rév-parton ki kötött hajók,
S nékem füstöle a boldog Arábia. -
Álom volt az egész dolog!
Álom, mellyet az ész, s a komor értelem
Ketté vága. Fel ébredek,
S ímhol nincsen öröm, nincsen Elysium.
Egy jánynak voltam gyermek lettemre barátja,
S ő az enyém: szívünk nem tuda semmi tüzet.
Küprisz gyermeke játszva talált s kért nyájasan egykor:
Engednők köztünk játszani őt idegent.
Elfogadók: de azonnal ő új játékra tanított,
S játszánk már szeretők, nem csupa társak együtt.
Küthére bájövének
Édesgető szerelme,
A kellem és az inger
Előtted ismeretlen:
Nincs még kecsed leányka!
A férfiat, mi volna,
Mit tenne bölcsesége,
Ifiú kebelnek érczét,
Költő heves szerelmét,
S szerelmes ajka csókját
Nem ismered, mi volna:
Nincs még kecsed leányka!
Leszen pediglen egy nap,
Ha Küthére bájövének
Szép birtokába juthatsz;
S fog lenni férfi ollyan,
Ki azokra megtanítand:
Ha ma volna már azon nap,
Én férfiad lehetnék.
Látom képemet a csapodár Lídicske szemében,
Látom, s örvendek, míglen előtte vagyok.
Ott hagyom, és csak alig hagyom ott, már másra kacsongat,
S más bábot mutogat szép szeme, csalfa szeme!
Õtet szerettem én, a szép Lizát,
S hűséget esküttem bájos kezére:
Míg verne szívem, míg pezsegne vére,
Õ lenne, nem sors, életem vezére.
El sem szakaszta tőle semmi gát;
Sőt bár reményem mind eddig nem ére
Munkával is kivánt nyugvó helyére,
Fogadtam újra Istenném övére:
Õtet szeretném én, a szép Lizát.
Állott szavam s meghallgata Cythére:
Mert bár kevély én, s bár ő nagyra lát,
Elég hitemnek most is annyi bére:
Õtet szeretnem, őt a szép Lizát.
Kis-Rhédén költött Idylliumibúl:
A TISZTVÁLASZTÁS.
Ha én Ügyész lehetnék,
Mindég csak olly pörökre
Függeszteném figyelmem,
S mindég csak olly ügyekben
Ajánlanám segédem,
Mellyekben a Leányok
Nevök forog veszélyben.
Ha Iskolát tanítnék,
Mindennek azt tanítnám,
Hogy kelljen a Leányok
Szerelmöket hevítni,
S hogy kelljen a kegyelmet
Megérdemelni nálok.
Ha pedig Poeta volnék,
Mindég csak a Leányok
Hűségöket dicsérném,
S mindég csak a legények
Vadságokat puhítnám.
Még Orvos is lehetnék,
S nem lenne érdemetlen
Szolgálatom, reménylem:
Mert szűntelen szerelmes
Lyánykákat orvosolnék,
S mindég szerelmet írnék
Elejébe szenvedőmnek.
Szolgálatot tehetnék
Mind ennyi hívatalban,
De mivel csak egyre érek,
Válasszatok, Leánykák,
Mellyik dologra szánjam
Ezek közűl erőmet,
Hogy hasznomat vegyétek?
Beszélők: Antiopa és Haliodóra.
A. Mért sírsz ollyan igen, s mért ömleszt szép szemed annyi
Sok könyvet? szólj édes szűz, óh Haliodóra!
H. Kímélj-meg kedves, kímélj-meg, s hagyj magam engem
Antiopa, bú rágja szivem, s nincs mód kibeszélnem
Ollyan nagy sebemet: kedvem sincs szólni, ne faggass.
A. Nem, Küprisz hitelem! nyomorúlt, nem hagylak-el addig
Míg nem meglátom, mi emésztheti annyira kebled!
H. Mit kelljen felfödni leányka! magam sem egészen
Látom okát, mi az, a mi epesztheti annyira keblem.
A. Mért kell hát epekedni bohócska, ha semmi bajod sincs?
H. Éjeli látásim szoktak rettenteni engem.
A. Milyen látások szoktak rettenteni téged?
H. A habszülte Küprisz berkén egy rózsa viríta,
Bíborszín, gyönyörű, s Erószápolta virágcsa,
Mellynek bája az Isteneket is tűzre hevítné.
Ez nekem, a mint elnyugovám, nekem adta Küthére,
Álmomban mindjárt elhervada a kebelemnél.
A. Ennyi-e rossz álmod? hogyan értik az Álomitélők?
H. Isméred Lükidászt, mátkámat, ez ő-nekik, a mint
Észrevevém, a Küprisz ajándékozta virágcsa,
Melly nyujthatja nekem, de meg is rövidítheti éltem.
A. Aggódásodnak nincs semmi sem ellene szólnom,
Mert rövid életidőnk, mint a rét-szülte virágé.
Mindazonáltal az álomban nincs semmi valóság,
Úgy látom, mennél kedvesb nekem éjeli álmom,
Annál roszszabbnak tetszik más reggel előttem:
Mert fájlalja szivem, hogy jómnak már nyoma sincsen.
Roszsz álmomra pedig későbben is édes örömmel
Nézek-viszsza; mivel nincsen mit félni valóban.
Tekint. Szilassi Szilassy Jósef úrnak tekint.
Kis Rédei Rhédey Klára kis asszonnyal
öszve-kelésére.
Boldogok a Szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
Szent tüze olly szabados színben s olly lánggal ütött ki,
Melly nem csak nem alázza, hanem nemesíti az embert!
Klárika, és Jósef, két kedves gyermek (amannak
Rósa virít ajakán, elevenség, s gyenge szemérem
Játszik szép szemein, olly nagy s olly isteni bájjal,
Hogy nincs mása talám sehol a nagy Hunnia földén;
Ezt pedig a jó szív, a bátor lélek, az elme,
A Nem, s a jószág; mind a polgári szerencse,
Mind a természet javai olly nagyra emelték,
Hogy nincs nála külömb az egész Pannónia földén)
Meg látják egymást, s fel gyúl egymásra szerelmök:
"Klárika! nem tudom én, így szól elsőben az Ifjú,
Én te miattad igen sok bút, sok bánatot érzek,
Mert mihelyest nem vagy velem, ollyan, mintha hiános
Volna akármi öröm, mellyet vagy játszi barátim
Tréfáik, vagy az édes Atyám apolása okoznak,
És még is te - de nem mondom, mert meg haragunnál,
Ollyan igen keveset jársz hozzánk - egy kis időre."
A kis Klárcsa pedig: "Hiszed, úgy mond, úgy vagyok avval
Én is, mert én is mindég csak téged ohajtlak,
Még sem jösz hozzánk soha sem." "Mert nincsen ürűgyöm,
Mond Jósef hevesen, te neked pedig itt a húgom,
Õ is jó gyermek, ő is kívánja baráti
Szívedet, ő is örűl, mikor itt vagy, s ő is ohajtja:
Bár csak gyakrabban jönnél! bár csak vele volnál
Szűntelen! - és még is -" Nem szólhata többet az Ifjú.
Boldogok a Szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
Szent tüze mind inkább meg erősödik! - Egykor egy Ünnep,
Egy szép Ünnep volt, mikor a két gyermekek épen
A Kertben mulaták magokat (külön egy szegeletben).
"Várj csak! mond Jósef, várj csak, ki tanúlom ezennel
Klárcsa, szeretsze te engemet" - így szólt, és le szakasztván
Egy pipacsot, meg üté tenyerével. Paff! - nagy erővel
Pattan el a levelecske. "Szeretsz!" A Szűz pedig: "Én is
Meg nézem, ha szeretsze" - midőn ezt mondja, le guggol,
Fűvet tép, ki veszen hat egyenlő szálat, od'adja
Jósefnek: "Fogd meg, markold meg Jósika" - így szól,
Õ pedig öszve köti mind a két végen: "Ereszd el"
S egy darab. - "Úgye szeretsz! Már nem kételkedem" úgy mond.
Ekkor meg látván egy súgár tölgyet az Ifjú!
Hozzá fut, ki veszi kését, s rá metszi szerelmök!
Egy K-át, egy nagy K-át metszett rá, mellynek az elsőbb
Oszlopa J-ét mutatott, Jósef, és Klárika egyben:
"Ollyan nagy legyen, ollyan erős legyen a mi szerelmünk,
Így szól, millyen ez a fiatal Tölgyecske, ha egykor
Ötvened-évi lejend." - Ezután haza mentek örömmel.
Boldogok a szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
Szent tüze meg nem hűl, s ki nem alszik, bár mi sokáig
S bár melly meszsze legyen szükség elhagyniok egymást!
Egykor Klárcsának (mivel ő neki nem vala honnja
A Váras, mellyben Jósef, s Jósefnek az Atyja
Laktanak) el kellett - haza kellett mennie - messze!
Nincs mód, nincs akadály, melly ellent állna az útnak,
Mennie kell! - szomorú Izenet! "Hát, monda az Ifjú,
Hát mi külön válunk? Jaj jaj! nem tűnik el a füst
Olly hamar, olly sebesen, mint tőlem az a gyönyörűség,
Mellyet az ég, s a csalfa remény festettek előmbe!
Ah Cyprisz! mi hamar méreggé változik édes
Nectárod, mellynek Kelyhét rám annyi örömmel,
S olly vígan köszönéd. Válunk? de nem, óh nem örökre?
Én legalább soha sem válom meg tőled örökre
Klárika!" - így szólott Jósef. A Szűz pedig: "Én sem,
Én sem válom meg - Nem! - Nem válom meg örökre
Jósika!" "Én fogadom, mond Jósef: nem leszen ollyan
Szép alak, azt fogadom, kire fel gerjedne szerelmem."
"Én pedig azt fogadom, mond a Szűz - nem leszen ifjú,
A kire szűz kebelem fel gyúlna, sem annyi szerencse,
S olly ragyogó csillám, mellyért hű szívedet adjam."
"Engedjék az egek, mond Jósef, hogy fogadásod
Szent legyen!" "Engedjék az egek, mond Klárcsa, hogy ollyan
Szent legyen a tied is!" - Ez volt leg utóbbi beszédök.
Boldogok a Szeretők, kiknek sziveikben az Ámor
Szent tüze olly tartós, hogy még a mennyei Hymen
Szent fáklyáját is fel lobbanthatja szikrája!
Négy esztendeje múlt annak, hogy Klárcsa az Ifjat,
S hogy Jósef Klárcsát ekként bíztatta. Csodálták
Mindenek, a kiknek gondjok volt rájok, az illyen
Hosszú veszteglést. "Jaj már nincs semmi belőle."
Így szól a Község. Mások pedig: "Illyen az első,
A gyermek-szerelem, - kár abban bízni, akármi
Hév legyen is." De nem ezt vélé a Lyányka magában,
Mert neki képtelen az, hogy Kedvese el hagyhatná.
Boldogok a Szeretők! kiket a nagy Hymen az első,
A leg szebb, s a leg jelesebb ifjúi Viránynak
Kellemi közt von ezen szent alkura, a hites élet
Oltárához; azon korban, míg ébrek az ifjak,
Míg nem bölcs okokért, hanem önnön kényökön adják
Szíveiket; míg Szívet, s nem Kezet adnak először!
A BARÁTSÁGHOZ.
Kész hát az Oltár, s készen az Áldozat,
Mellyet fogadtam. Tartsd meg amazt, dicső
Nagy Isten Asszony, szent Barátság;
Ezt pedig égi tüzed szikrája
Emészsze füstté! Helytelen a panasz
Hogy a barátság Asszonya el hagyá
Földünket. Itt jár ő közöttünk,
Itt vagyon ő, de csak az találja,
(Mivel csak annak nyitja fel a gyönyör
Forrása méhét) a ki nem a világ
Lármái közt, hanem tulajdon
Szíve körül tapogatja őtet.
Ne is vegyen rá semmi sem, óh kegyes!
Hogy meg tagadván Isteni rangodat,
Vagy a kegyetlent lelkesítsed,
Vagy czudarokra pazárld segéded.
Vastag homály fedé a mély Chaószt,
S nem volt szemünk hová függeszteni,
S nem láthatánk semmit lábunk előtt.
Fel tetszik egy Csillag! Nagyon kicsin,
S homályos a Csillag; de mind azáltal
Volt már még is hová tekintenünk.
Ez a Csillag nekünk Vezér leve,
S tapogatva kísértük sugárait,
S imádtuk ál-fényét, ámbár gyakorta
Meg meg csapók mellette lábaink.
Fel tetszik a Hold, - áldott tűnemény!
S erőt veszen lágy fénye a ködön.
Látunk hegyet, völgyet, halmot, s gödört,
Látunk mindent, csak hogy homályosan.
Fel tetszik a Nap is! Fut a setét,
Nincsen setét! mert a világos Aether
Minden ködöt s homályt el kergete.
Látunk, mindent látunk, mindent tudunk,
Tisztán, világosan látunk, s tudunk.
Nem kell tapintás, még is érezünk;
Nem kell üvegszem, még is meszsze látunk;
S nem kell hitel, mivel látunk, s tudunk.
Dicső Nap! óh bár csak még a Jeges
Póluszra is ki hatna szent világod,
Hogy látnák a szegény Szamójedok,
A Lappok, és az új Zemlát lakók:
Mi a külömbség a Nap s Hold között!
PROMÉTH.
A tűz, mellyel agyag-képét formálta Prométheusz,
Öszve sütötte kezét s újait, és ki alutt.
ARCHIMÉD PONTJA.
Coriolán, mihelyest kivetették, hogy ne mozogna,
Tud nyugvó-pontot lelni, - de Róma mozog.
PLÁTÓ LELKE.
Egy marad Egy, bár a végetlen karra emelgessd,
Vond ki az Egy gyökerét, úgy is Egy, a mi marad.
Lelked is olly Lélek, bár mellyik karra emelgessd,
Mint a melly Lelket tő-gyökerére aprítsz.
AZ EMBER ALKATJA.
Önts az agyagra savanyt, ki repűl a szénszesz az égbe,
S más újabb testté változik a kis agyag.
Rontsd le por-alkatomat, bé omlik lelkem az égbe.
S más újabb testté változik a kis agyag.
AZ IGAZSÁG.
Egy fényt, egy súgárt, s egy képet fest az igazság,
Még is ezerképen tűnik előnkbe nekünk.
Nem csoda: mert a mint sűrű vagy ritka az elme,
Úgy szegi a súgárt czélja s aránya felé.
BARÁT, ÉS BARÁTNÉK.
Biztosom egy, de ezer szeretőm vagyon. A ki nem érti,
Tudja meg: egy szívem, s gerjedezésem ezer.
BERSENYIHEZ.
Úgy omol a bú s gond dallodra a Léthe vizébe,
Mint az eget-metsző szikla vak árja rohan,
Méltán nyerted ezért, hogy az ép Helicóni borostyánt
Rósával fűzték öszve az égi Kegyek.
KAZINCZIHOZ.
A szelet, a lelket csak fúvallatja dühében
Véteti észre velünk a nagy Olümpi Zeüsz.
Nincsen hát hasznod bár millyen visga szemekkel
Függened is testén, hogy megitélj valakit.
Műv az erőt, s az erő mértéke mutatja az embert:
Így a hangjából ismered a madarat.
RHÉDEIHEZ.
Szép ifiúságod sok drága gyümölcsöket ígért,
S eddig is, úgy látszik, hímzed igéretedet.
Bár csak egész élted a fához lenne hasonló,
Melly terem is, ha virúl; s újra virúl, ha terem.
A KÖNYVHÖZ.
Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom!
Athenának erős aegisze védi kebled!
Menj útadra, ne félj: felhő fed téged az úton,
Mint a Trojából megszabadúlt szökevényt.
Oh! ha minél hamarabb a Németföldre mehetnél:
Vendégetszerető nép ez! örömre fogad.
OKENHEZ.
Bátorrá teszi bölcs követőjét Múza. Szerencse
Védi habok közt is a magahitte merészt!
Legfőbb Istennék: Bátorság, Múza, Szerencse:
Boldog az, a ki nekik gyujtogat áldozatot.
KÖNYVRÁGÓ EGEREK.
Három egér rágcsált egy könyvet; nem vala semmi
Enniök. "Ejnye czudar tolvajok! így kiabált
Rájok Hippokrát fia, hogy meglátta tükréből,
Mellyre tanúltában félre veté szemeit,
Menjetek óh gonoszak! lencsét rágcsálni; külömben
Mindjárt a Kandúr Istenetek jön elő."
NEMES NEMZETES
MÁYERFY XAVÉR FERENCZ
ÚRNAK.
MINT
ANYAI NYELVÜNK,
S A NEMZETI CSÍNOSODÁS
KEDVELÕJÉNEK,
BARÁTJÁNAK
S MINT
A HAZA, KÖZ JAVÁT NEM CSAK SZÁJJAL ÓHAJTÓ;
HANEM AHOL KELL, S AHOL ILLIK,
VALÓBAN IS ELÕ SEGÍTÕ
IGAZ
MAGYARNAK.
Pindarusi Hymnusibúl:
ELEÜZISZI TITKOK.
1. Stropha.
Távozzék minden gonosz innen:
Nem szól gyáváknak az én lantom,
A fennyen övedzett
Múzák ajándékok: a Törvény-
adó Istennét fogom éne-
kelni. A béavatkozott
Veszteg maradjon, míg engemet
Föld-Anyánknak éneklőjét hallgatand.
Sokat tud ő, a mit csupán
Zeüsz leányival közöl,
S a biztosak közt kevés
1. Antistropha.
Látott, s nem mert mondani másnak
Olly titkot senki sem, ámbár tud-
ná azt; ha pedig az Is-
tenné megengedte a Szűznek
Hogy a kit választa, hevítse-
fel: merész annak éneke.
Boldog halandó, a kit szere-
tett Szülői honnjokból a Kháriszok,
Küthére ékes társleá-
nyi útasítanak Heli-
konnak magas bérczihez!
1. Epod.
Mert az könnyeden tanúlta meg,
A mit némellyik az Istenek között
Örökké meg nem tanúlt,
S az embereknek erős munkájokra
Teve Khárisz törvényűl:
Szépet szépen.
Szerencsés fia érdemes anyádnak,
Kit a Kellem Istennéi neveltjöket,
Zeüsz maga választa nektár pohárnokjává
Hébe helyett, hogy
A pálczavivő sasnak szárnyain
Magához ragadott Olümpba,
2. Stropha.
Jőj hozzánk óh isteni karnak
Biztos vendége, s taníts meg, ké-
rünk, minket, az Örökök
Jó kedvöket megszerezhetnünk,
Hogy a nektár szent italától,
Mint te is hajdan, istene-
sűlhessen Árpád szép nemzete.
Mert elégtelen bár melly szent áldozat
Az érdemes Múzák előtt,
S elégtelen hegy a hegyen,
Pindoszra a Hélikont,
2. Antistropha.
S a Parnasszt a nagy Helikonnak
Égmetsző bérczire halmazni:
Bár melly magasan emel-
kedtél is, a nap közel szomszéd-
ja, mint a hold, hogy teli fényben
Tündököljél-le kölcsönös
Súgáraiddal földünkre: hi-
deg leszen világod, mint a hold maga,
Hanemha perczeg kebled is
Saját tüzével: ez mele-
gít, s ez ragad szárnyakon.
2. Epod.
Melly boldogtalan szülők azok,
Kik nyers vérű fiaiknak a magas
Derékség útát ugyan
Törik, hanem, hogy az elmének tiszta,
S kecsesebb bájvirága
Síkon terem,
Hol a Kháriszok édesen enyelgnek
Küprisz társaságában, nehezen hiszik.
De engemet a nagy Zeüsz lángoló villáma,
Mennykövezése,
Sűrű köde, s a ködből pattogott
Fénysúgárok eszemre hoztak.
MELPOMENA.
Stropha.
Nehéz tetszeni mindennek;
Kevés jóknak pedig megnyerni
Kedvöket, olly jutalom,
Mellyből a halhatatlan kezek
Csupán a deréket részeltetik.
Boldog a költő, ki az aranyhajú
Melpomenát követi
S nem gondol a többséggel,
Sem a hiúkkal,
Mellyeknek kecsegtetne bár vará-
zsok, nem tart sokáig:
Mert az ő dísze virúlni fog,
S nőttön-nő szűntelen,
Mint a magas derékségé.
Antistropha.
Te Aegisztviselő Zevsznek,
Olümp mézhangzatú Isten-
asszonyi kellemetes
Anyjoktól, legdicsőbb gyermeke,
Jövel, s kölcsönözz óh Melpomena!
Bájoló szép versezetet énnekem,
S tiszta ezüstrezegést
Lantom feszes húrjának,
Hogy Istenimnek,
S honnom Hősinek kedvetek szerint
Dícsérhessem a jót,
Felderült gondolatok sebes
Szélreptökben, s koszo-
rút fűzzek a jelesbeknek.
Epod.
Boldog hazám, jó lélekvédte Magyarság,
Tündöklik a te dicsőséged örökké,
Mint a magasan delelő nap
Fénye az ég üregén;
S nyereség leszen énnekem is valaha,
Hogy polgári tisztemet
Bételjesítém erántad.
A költőkre pedig nem irígykedem,
Kik a leánykákkal suttognak:
Szégyen volna Akhillnak
Az asszonyok között lappangnia!
HERMINE.
1. Stropha.
Drága a szerelemnek
Gyümölcse, mellyben Olümp
Ajándéka, az élet tüze
Firól fira kel, hogy az édes magzatot ismét
Teremtői tehetség szállja meg. Ál-
dott szerencse, s magas czél az asszonyé,
Ha látnók az égi pálya körét, hol ő a
Gyök-erő kisugározott
Fényében osztozik,
1. Antistropha.
S hajtja gyenge kezekkel
Az alkató hatalom
Nehéz érczkerekit, mellyeket
Kívűle csak Izisz erős jobb karja tekerhet.
Szelíd indúlatokkal teljes az ő
Tiszta keble, midőn túl tekint körén,
S ki lát a virágok illatozó mezőjök-
re, hol ő Feleség, Anya,
S Gazd'asszony éldegél.
1. Epod.
De nem veszi észre: mennyi bajok állnak ú-
tában előtte!
Elkezdi pályafutását, s szalad a férj megett,
Kit gyámolúl veve jobb oldalon.
Boldogtalan! ha kidőlne férje,
S boldogtalan, ha ő maga dől is a terh alá.
2. Stropha.
Néha édes örömmel
Mosolyg Nióbe ölén
Vídám kisdede, s érezteti
Böcsét az anyával: alig, hogy ez elveszi róla
Szemét, huh! kifeszűlten pattog az ív-
húr fejére: bosszús kéz voná-fel azt!
Gyakran félre dőle a lobogó szövétnek
Hümen ünnepi fényben állt
Oltára bíborán,
2. Antistropha.
S gyászos éjbe borítá
Halottja árva menyasz-
szonyát. Ritka, de történt eset,
Hogy a kinek életerőben perczege keble,
Megérlelte gyümölcsét, s által esett
A szülői vajúdó gyötrelmeken:
Alig kóstolá az új anyaságnak édes
Örömét, kialutt tüze,
S már égi áldozat;
2. Epod.
Örűl, hogy egy élő nyomocskája marad, pedig
Ebben is a férj
Bánatja fog megújúlni, kegyesének kicsid
Képében! Így eped a sok gyümölcs
Letörte törzsökön a gyümölcsös
Oltvány barátja. Hermine, boldogúlt Asszonya
3. Stropha.
Az Ilithűja gyűlölte
Magyarnak! óh! ha fog ér-
demes férjed az ő sebhedett
Szívére viszont örömírt lelhetni? ha látand
Nemesb lelket az allság a koronás
Fők között? Böcsösök gyermekid, nemes
Szerelmednek édes záloga, a Magyarnál:
Te hagyád azokat reánk,
Hogy bennök élj velünk.
3. Antistropha.
Óh nagy Attila vára,
Mi tapsolást, s öröm é-
neket hallana bástyáidon
Magas Fejedelmed az ő hív népe körében,
S mi víg ünnepet üllnénk jó Magyarok
Tiszteletre! De áh! nem szabad: halaszt-
ja azt a keserves aggodalom: szerelmes
Feleség, Anya, s hű Leány,
Kiért szomorkodunk.
3. Epod.
S egy olly nemes Asszony porvödre felett ül az
Égi reménység,
S két Gyermekecske ölében, kiben édes vagyont,
Munkás erőt kesereg Hunnia:
S őt, bár helyén Ikerek ragyognak,
Húnyt Hesperét keresgeti, s várja majd Phosphorát.
1. Stropha.
Tövis bokrok alatt terme ibolyám,
Darázs donga Nárciszom felett,
Mellyből Hunniának
Tiszteletes koszorút kötözék,
Hű gyermeke, hajdan.
Szúrt a fúlánk, karczolt a tövis
S elreppentek a bájos Sülphídek,
Mellyeket Zephür virágimon ringatott;
De hervadatlan lőn a koszorú,
S ékesíti ma is Ganümed kezében
Olümp vendéginél a nektár kelyhet,
Örömöm nekem, s gőge századomnak.
1. Antistropha.
Csekélység ugyan a szép, sokak előtt,
Ha nincs avval érdemlett haszon;
S nem gondol virággal
A ki gyümölcsöt akar zavaros
Õszére takarni.
A Kegyszűzek kedveltjök pedig,
Bár Psüchének édes bánatjait
Kelljen is szívében ollykor eltűrnie,
Reményli, nem vénűl meg sohasem!
Õt csak a szerelem tüze lelkesíti,
S virágokról virágokra szállong ő,
Hogy az Isteneknek csinálna kedvet.
1. Epod.
Bé kellett járnom a parlagokat
Attika téreiben,
S körűl bolygottam a sírhalmot
Az elhúnyt Vezuv szent vidékin,
Hogy az erdő fanyar cser levelét
S a bokor nyers venyigéjét
Elvegyítve az ámbralehellő
Cüprus illatjával,
Ajánlhassam hív emlékezetűl
Az Olümp kegyes Isteninek.
2. Stropha.
Segítette nemes czélomat az ég,
S adott énnekem gyors szárnyakat,
Hogy fennyen repűlnék,
Ott, hol egy isteni kéz Helikont
Fénnyel koszorúzza.
Nőtt szűntelen, nem lankadt erőm,
Hozzá szoktam a nap súgárihoz,
S borzadom, nem átkozom, hazám fellegét.
Böcsűletet nem koldúl az igaz,
Nyer ha nyer; de ha szinte gyalázat érné,
Dicsőségét nevelnék az irígyek,
Valamint az éj a gyémánt világát.
2. Antistropha.
Setét köd lepi bé Tátra derekát,
S nagy éjfélt huhog sok száz bagoly
A hegynek tövéből:
Zevsz madarát pedig a tetején
Fénytenger övedzi.
Jó szem kiállhat minden súgárt,
S bár hátat vet ollykor a nap reánk,
Új meg új vidékre adja áldásait.
Nem alszik el szent fáklyája neki,
S megtalálni, hogy isteni fényt közöljön,
Csak olly bátran repűlj, mint Prométh hozzá,
S csak örök tüzét szent kezekkel őrízd.
2. Epod.
Boldog lélek, kit a Múza sereg
Isteni karba emelt,
S körűlöntött Olümpnak fénye
Igaz bölcseség aetherével.
Magasan jár az ő képzete,
Feljebb a saskeselyűnél,
S örömöt hoz az emberi nemnek
Ha leszáll a földre;
S hálával tér innen vissza megint,
Valahányszor az égbe repűl.
3. Stropha.
Halandó teszi a jót jutalomért,
Megérdemlik a fáradt kezek,
Hogy a szent barátság
Hű kebelében az édes öröm
Nyugtassa meg őket.
S méltó, hogy illendő bért vegyen
Minden munka, mellyet törvény kiván,
Mellyet alkúval cselekszik a föld fia.
Csak Isteneknek nem kell jutalom,
Kiknek a szeretet szava önn bírájok,
S nem ismér karjok a szentnél több törvényt,
Hogy az égnek áldásit osztogassa.
3. Antistropha.
Est váltja fel a rekkenő aszályt,
S akár kérj, akár ne kérj esőt,
Várnod kell az égből.
Isteni kéz ragyog a haragos
Villámon is által.
A rét virágát, mellyet tapodsz,
S a menny sok tűzét, a bámulatost,
Két szemét az égi láncznak, ott fenn szövik.
Hazám, Hazám, tiszteld Istenidet,
S a vélek rokon embereket böcsűljed!
Az Egység Lelke fő Isten, ő köztök,
S ez az Isten, a kit követned illik.
3. Epod.
Nem mindég tapsol a győzedelem:
A szeretet szeretet,
Leszáll mégis szívünk mélyére,
S nem ád néha fényt tiszta fénye,
Nem ád a gyöngy sem tenger fenekén.
Nem kell többségre tekinteni,
Ha az égi erőket itéled;
S nem is a nagy jelesb!
Plutónak száz-tulkos áldozat:
Helikonnak ez a koszorú.
 |  |  |
|
|
|