|
|
|
GABÓNAK, KISSEBB ÉDES ÖTSÉMNEK.
Bimbótska, gombotska,
Tegnap esti tsillagotska
Reggelre ma rósátska.
Szép legyen, ép legyen,
Úgy jere hogy fogd a kezem
Fel az égi országba.
Tállyán, 1808 tavaszán.
A kertben dajkálkodva dudulgatám tizen-három esztendős fővel.
Patak parttyán, Isti Pisti,
Furulázz nekem!
Másik parttyán, Isti Pisti,
Fekszem meztelen.
Ne nézz ide, tsak oda,
Mert nints rajtam rokola,
Tsak fejembe korona,
Szóllyon hozzám furula.
Ki vagyok én, Isti Pisti,
A szép szerelem.
Csizmazia István tanuló Úrnak szíves tisztelettel.
A Rongyva mentén, 1808 nyarán.
Mlle. Lucie Dupuy-nek.
Les pauvres gens
Sont sans cent sens.
Mais au souci de Lucie
Tous les brébis sont ici,
Ceci, cela,
Elles bêlent ill-Allah.
Sáros-Patak, 12-ième novembre 1808.
Dühössködik reám Ninon,
Ettűl vagyon szörnyő kinom.
Ninonnak vászna, selme kints,
Rajtam rongy, szinte semmi sints.
Evett Ninon kövér tikot,
Nékem tsak száraz hát jutott.
Tsokrot nékem hozott Miki,
Mellyére Ninon tűzte-ki.
Ha dühösségtűl meg-veszek,
Ninonnak eb marás leszek.
Ha bánatomban el halok,
Ninonra sírkőmmel rogyok.
Tállya, 18. Decembris Anno 1808.
Gondgya életemnek, szépséges Tsapásom
Gyakorta okozza hév köny hullatásom,
Sőtt nagy dühöss Poklom, fog tsikorgatásom,
Rúla vagyon nékem sok gondolkodásom.
Alig járúl hozzám eggy két kedvest szóllni,
Holován ortzámat pirosra patskolni,
Télen fagyos kezem forrón meg-markolni,
Ünnep napkor aztán még is meg-tsókolni.
Széles mellye, sullyos termete hatalmas,
Jó lovon járása deli diadalmas,
Karja Birodalmat meg-víni alkalmas,
Véle de nélkűle, életem siralmas.
Tó szélin ha állok, fésűlködök ottan
Lábomig le-omló fekete hajamban
S a tó tükörébe merengek magamban,
Felém még se lépdel, ölben vinne onnan.
Ollykor víg kedvemben etetek pityéket,
Rutzákat, tikokat, zajgó szárnyas népet,
Szép hajuldozásom felé ha tekénget,
Katzag eggyet kettőt, és más hova téved.
Nem ismér-meg sovár tsendes bánatomban,
Mordan figyel hevess zokogó kínomban,
Majd veszettségemben, sékoltozásomban
Haragoss beszéddel keserítt még jobban.
Pedig az Biblia hírli szent szavával
Hajdanán Jákóbot örűlni Leával,
De nem tsak ez első hites aszszonyával,
Rákhellel-is, szebb s jobb második párjával.
Szerelmesem ezértt meg-vallhatom néked,
Hogy ha kénlódásom gyermek bajra véted,
Bábbá tészen fösvén irégy feleséged,
Engem meg-öl im-már betegségem értted.
Tállyán, 9. Februarii Anno 1809.
Irám tizen-négy esztendős koromban,
Tállyán, 1809. év, tavasz hava 3-dikán.
A rósa fán két rósa.
Virítt a nyilló rósa,
Sír a bimbó rósa.
Szóll a rigó: Te rósa,
Enyim vagy, nyilló rósa.
Sírj, bimbó rósa.
Katzag a nyilló rósa,
Sír a bimbó rósa.
Pompáz a nyilló rósa,
Sírj, bimbó rósa.
Lankad a nyilló rósa.
Szóll a rigó: Te rósa,
Nyillj-ki, nyillj-ki, bimbó rósa,
Enyim vagy, bimbó rósa.
Sír a bimbó rósa.
Ki-nyillt a bimbó rósa,
Sírj, bimbó rósa,
Sír a bimbó rósa,
Sírj, bimbó rósa.
Kézbe kést veszek,
Szívem által-szúrom,
Késértet leszek,
Tetemim mind szerte hányom,
Véred és velőd zabálom,
Tzomb tsontommal dobolok,
Kaponyádon meg-kopog,
Viharban viséttó
Késértet vagyok.
Tartzal, 1809. tavasz.
Seprű nyélre ülök,
Viharban repülök,
Alattam az utak
Giliszta mászások,
Alattam a hegyek
Vakondak túrások,
Alattam a folyók
Kúszó ezüst kigyók,
Alattam a házak
Piros szürke bogyók.
Tokajnak hegyére
A leg-tetejére
Boszorkány társimhoz
Szállok mulatozni,
Varangyokat enni,
Kén lángokat inni.
Fejér tsetsemőnek
Fogom ballik lábát
S tőbűl le-nyiszálom,
Fogom jobbik lábát
S tőbűl le-nyiszálom,
Szikrán meg-piríjttom.
Ha oda nem érek,
Repűlvén le-húllok,
A mezőn ki-nyúllok,
Darabokbúl öszve szednek,
El-temetnek.
Tokaj, 1809. tavasz.
Burkolódik az ég nyommasztó felhőbe,
A sütő nyár múltán szúrós ősz időbe,
Villámzás, mennymoraj tép a levegőbe,
Vándornak pogátsát takarnak kendőbe.
Tellve a levegő félős madarakkal,
A tél elűl délnek rezegő szárnyakkal,
Nyirkos setét szántás az itt maradtakkal,
Tar galy verebekkel, mezőség varjakkal.
Pósta kotsi kürtöl, neki-vág a sárnak,
Bennt vagyon levelem szerelmes Atyámnak,
Sullyos a fellege borúlt homlokának,
Tám már meg sem érti szavát leányának.
Siratott szegényem, el-árúlt Apóka,
Gyáva ölelésem nyakába fonódna,
A hogy fúladó kap másik fúladóba,
És eggyütt merülnek fekete folyóba.
Tállyán, 1809. esztendő őszén.
Tállyán, 25. Octobris Anno 1809.
Tsak keze vólt akkorka,
Mint ruhádon fodorka,
Tsak lába vólt akkorka,
Mint korai ugorka,
Tsak szeme vólt akkorka,
Mint gyullatlan sziporka,
Tsak szája vólt pitzurka,
Tsak haja vólt kunkorka -
Tsak törzse meg feje vólt,
De ő maga sohse vólt,
Álmodád, semmi se vólt.
Mink hárman a kertben nyári alkonyatban,
Napot Holdat szűrő felleg-borulatban,
Hat szemünk eggy sáskán tsillag-sorozatban,
El-szálló pillantat, fogva sarkalatban.
Sátorallya-Újhelen, 1810. 30. Junii.
Lassan a testtel Barátom,
Reád a fejér személek
Mint lépvesszőre ragadnak.
Ki-lovagolsz a határba,
Már paripádrúl le húznak
Visogó paraszt menyetskék.
Veszel új kantárt a bóltban,
Már a sidó bóltos asszony
Mandola szemmel katsint rád
S meg-kérd, ohajtsz-e pihenni.
Ha vendég vagy te, az úrné
Pirúlva füledbe súgja:
Ollyan tsimotát szeretne,
Ki tüzes nézésű, mint te.
Mogorva kegyetlen ortzád
S zord sziklai medve formád
Azoknak szép, de nekem nem.
Újjod vidd-el kebelembűl,
Fúvó ajakod nyakombúl,
Ölegen híjnak, de én nem.
Ha már a fejér személek
Gerintzedet is ki-szíjták,
Akkor jere, és el-adlak
A gebe-bőrös sidónak.
Sátorallya-Újhelen, 1810. év őszén.
Tállya, 1810. Karátsony elött.
Édes szép szerelmem, el kell válnom tűled,
A ki a bélemnek úgy gondgyát viselted,
Pulkáid, lúdaid mind nékem nevelted,
S ha éhezék, nyakok által-nyeszetelted.
Kell forogni nékem Világ forgásába,
El kűldnek Olmützbe Cadet oskolába,
Hol az ifiúnak el-fagy keze lába,
S nem rakhat eggy zsombor tikmonyt a gyomrába.
Sokat gondolok rád, látlak sodró-fával,
Gyenge kis kezedben kolbásszal, hurkával,
S mint eggy szekér-oldal olly nagy szalonnával,
Öreganyád korhatt főző kanalával.
Ne felejts-el engem, gyöngy harmatos rósám,
Küldjél sódart, sunkát, legyél kegyes hozzám,
Szelj ökör-girintzet, remegő violám,
Vagy kegyetlenséged bűnit sohajtoznám.
De ne külggy káposztát, fürjbabot, tengerit,
Igen terjedelmes, veszi másnak helit,
S én putzoljam, főzzem? rajtam ki sem segít,
Ha szép személledben tenn magad nem vagy itt.
Küldd nehány kerek szép aranyát Körmötznek,
Szép arany hajadra innét emlékezzek,
Katona társimmal kis Reissaust vehessek,
S ne félj, hogy el-tsípik tűlem kis ügyessek.
Miattam a frajlák donghatnak mint legyek,
Várhattyák, hogy vélök véremben kárt tegyek,
Majd mercurialis arcanumot vegyek,
S meg-jövén, néked is nagy bajodra legyek.
Meg-követem illőn a frantzos kurvákot,
Már még-is nékem ne tartanák a zsákot,
Inkább mottyognának templomban imákot,
Reszelnének tököt, őrölnének mákot.
Meg-gyüvök még hozzád, drágalátos holmi,
Ha te idegenben nem hagysz éhhel holni,
Liktáriomot is szokj nékem pakolni,
Tudgyunk szerelmessen eggymásra gondolni.
Pitzinded otthoni Carricatura, mellyben enyhén ki-tsúfolám Cousinom Maylad Jósef farkas étvágyát, és Sógor-ném Haller Christa konyhai szorgalmatosságit. Eme faluvégi rigmusomnak tsupán tsípése vagyon, marása nintsen, nem is szolgáltak-reá.
Nem haraguvának truffám miatt. Sőt rá-következő estén, vatsora után, Atyák, Anyák, Rokonok elött, Christinka elő-penderűle, nyakában hurka collier, haján kolbász koszorú; Josó pedig elejbe térgyepelvén, epekedő hangon mondá-fel a versemet. Tsak a frajlákrúl, meg a kurvákrúl szólló strophákat hagyá-el, a familiaris füleknek túlságos drasticusokat. Utánna Christinka az elötte térgyeplő Josót talpra segitté, meg-tsókolá, s minden gastronomicus ékességit nékie praesentálá. A Familia értőn nevetett. Igy tehát tsúfolkodásomat vidám datzzal el-fogadák, s én lettem a játékban a kopasz.
Eggy ifiat szeretünk, s eggymást is, Christa, szerettyük:
Mint osztozkoggyunk? Légyen a teste tiéd
S lelke enyém? Így eggyike túl sós, másika sótlan.
Teste enyém s lelkét rád hagyom, angyala vagy.
Szegilong, 1810.
Ó-esztendő végső napján. Sylvesteri múlatságon.
2 ZETTLI JOSÓNAK,
avagy:
LES SITUATIONS NE SONT PAS
TOUJOURS SIMPLES.
I.
Tállyán, 1811. Januarius 27.
Ma vagyok tizenhat éves.
Mit kérhetek, Barátom,
Születés napomra tűled?
Hát én neked mit adgyak?
Erdéli szász leány, ha
A tizenhatot be-tölté,
Szűzességit veszejti
Valamelly rokon legénnyel
Pallang tövébe súnyva
Estve; vagy nagy mosáskor
Létrán héjúba igyekvén
Stefferl-jét hívja: - Édes,
Nehéz a ruhás kosár, te
Segittsél fel-tzipelni. -
S fenn kettesben maradva
Eggyütt rá hengerűlnek
A meg-száratt ruhákra.
Te mit gondolkodol még?
Mondád eggyszer, Josókám,
Hogy közeli vér szerinti
Édes rokon leánykát,
Akár mi ritka szép is,
Te soha meg nem kivánnál.
Felelem: derék Josókám,
Mit sem ronthatsz te rajtam.
Hozzád egyenest beszélek,
Talám el is riasztlak,
Még sem szabad szakattat
Épként nyakadba varrnom.
Már meg kell vallanom: kár,
Én szűz rég nem vagyok már.
A tizennégyet be-töltvén
Szerelemrűl mit se tudtam,
Ezért is eshetett meg,
Idétlen hápogóval,
Én rúla nem tehettem.
Utánna kaptam észbe,
Testem lelkem mi érte,
De már hiába sírnék.
Nehány hónappal aztán
Fejér, hólt magzatom ment.
Sokáig borzadoztam,
Eggy évig, vagy tovább is,
Emberrel öszve-fekünnöm.
Josóm, ezért vonakottam,
Ha tántzban át-öleltél,
Vagy játékbúl simogattál.
De végre ideje vólna,
Ha terhemtűl szabadúlnék,
E másod szűzességtűl.
Segíts rajtam, szerelmem,
Lopódzz-be éjtszaka hozzám,
Kímélős légy erántam,
Gyengéden eggyesüljünk
Új lepedőn, hold sütésben,
Míg ránk nem száll a hajnal.
De hogyha nem jősz lázas
Beteg rokonod segélni,
Sáppadt tüzét el-oltni:
Barátom, nem haragszom,
S kérlek, levelem tüzeld-el.
Tsúf és vén nem vagyok még,
Akadna ki rám találna.
II.
Eggy nappal utánna. Tállyán, 1811. Januarius 28.
Josóka! meg-követlek,
Hogy zárva találtad ajtóm.
Szegény, beh kelle sírnom!
Ninon néném az estve
Urával öszve zördűlt
S el-hagyva éjre, itt hált
Mellettem az én szobámban.
Éjfélig, vagy tovább is,
Keserveit darálá
Szerentsétlen fülembe.
Fejem párnába gyugtam,
Artzzal a falnak, zokogtam,
S azt hitte, véle bőgök,
Pedig tsak ő miatta.
Téged mikor installálhat,
Királom, a Királnéd,
A tél fűtött melegében,
Tsillagok és jég tüzében?
Kell most Sáros-Patakra
Kotsi-szánon kis Gabónak
Az orvosért sietni,
Fájó vesém javítni,
Ártalmas és tilalmas
Még tsak gondolnom is rád.
Mikor lehetek lovatskád,
Mikor lehetsz lovagotskám?
Kis kertemet tiprod, féktelen lovatskám,
Tiéd vagyok, érts-meg, légy ovatos hozzám.
Nem örömest mondám,
De gonoszok
Szája morog
Reám vádaskodván.
Ha feléd gondolok, harmatos a testem,
Mint nyáron folyóban, gázolsz a véremben,
El-bágyasztol engem.
Mérd eszedre,
Ha kedvedre
Nem mindent tehettem.
Úgy el-alélattál, most sebzetten élek,
Ha nem várlak, sírok; és ha várlak, félek;
De még is remélek.
Magam vagyok,
Meg is fagyok;
Véled el is égek.
Tállya, Februarii 1811.
Első igaz szerelmem
Josó, e barna medve,
Hatalmas izmos alakja,
Égő szem villogása,
Ropogtató ölelése
Álmomban is kisérget.
Az övé lenni akartam,
S felelé: rokon leányt ő
Nem tesz ki a veszélynek.
S ölelé a pap kisasszonyt,
Sidó szatóts feleségét,
Béres jányok s menyetskék
Sikítozó tsapatját,
Mindenkit, tsak nem engem.
Aztán fordúlt a kotzka,
Õ érttem nyugtalan lett,
Nem alhatott miattam,
Most rajta én nevettem,
De azért én se aluttam.
Éjel tzirpeltek a prütskök,
S ő ablakom alá jött:
"Bözsém, enyim vagy, igérted,
Irtózatosan szeretlek,
S ha rajtam nem segéttesz,
Miattad meg-betegszem."
Felelém: "Édes Josókám,
Tudod, szeretlek én is,
De félek a veszélytűl,
Várjunk két három évig,
Hogy eggymásé lehessünk."
Mint eggy éhes gyerek sírt,
Én ablakon ki-hajolva
Haját, artzát simogattam.
Újfent kezdé: "Meg-engedd,
Hogy illatod érezhessem,
Ágyadba hadd borúljak,
Többet nem is kivánok."
Katzagva válaszoltam:
"S ha attúl még betegebb léssz?"
"Bözsém, már azt se bánom,
Engedj ágyadba búnom
S talám beléje halnom."
Én a haját tzibáltam:
"Nem hólsz-meg, makk egészség,
Na jó, nyújtózz lepedőmre,
Én meg karszékbe ülve
Ügyelek, nem jő-e lélek."
Se lélek, senki sem jött.
Josó fekütt az ágyam
Közepén, és én a szélén.
Hallám sohajtozásit,
Eggymáshoz szót se szóltunk,
Értettük még-is eggymást.
Õ ismét sírni kezde,
Már én is véle sírtam,
S hogy meg-vigasztalódnánk,
Lassan melléje kúsztam
És át öleltük eggymást.
Már nem vala semmi bánat,
Mikor fel-kélt a hajnal.
Sátorallya-Újhel, 1811. Februarius.
SZÓZAT KATITZÁHOZ A FÉRFIAK ÜGYIBEN.
Kátai Kata,
Menta illata,
Levendula harmata!
Halld kérésemet,
Hogy kedvesemet,
Ki engem híven szeret,
Te ne izgassad,
Ne háborgassad
És kedvemre hagyhassad.
Keressed párod,
Meg is találod,
Ha szereted, imádod;
És ő is téged,
Tulipán szépet,
Rubintos ékességet.
Ha legény vólnék,
Reád omolnék,
Rajtad mindent tsókolnék;
De leány vagyok,
S ha lessz rája ok,
Várj, szemedbe-karmolok.
Mádon, 1811 tavaszán.
Én szép szeretőmet patak partra vitted,
Engem irégyelvén, lábárúl le-vetted,
Jókora répáját levesedbe tetted,
S rám haragszol, ki ezt ellenem vétetted.
Nékem kéne sírnom, hát te se bánkodgyál,
Hogy vele két-fejű tzímer állat vóltál,
Szívességed mián eggy kis vért áldoztál,
Azt hiszem meg-érte, igen szórakoztál.
Erkölts tisztességed mit sem fogyatkoza,
A mélységes erdő esküvőd temploma,
Menyekző chorusod kis madarak zaja,
Két gála ruhás őz nászodnak tanuja.
Esküdtető papod stolás harkály mester,
Sok fekete rockos prütsök a minister,
Organáló cantor a szarvas magister,
Szép híred nem kerűl nagy dobra ez eggyszer.
Kérlek, ne vádaskodgy ama jó fiura,
Õ hozzád igazi kis cavallier vala,
Õ téged tisztele, ujjal sem únszola,
Fontold míg nem késő, tsak ezt kéri vala.
Én rám se gyűlölködgy, ki magára vessen,
Mert barátném s párom sétára engettem,
Féltő kellemetlen banya nem lehettem,
Ajándokos kedved ugyan nem sejtettem.
Botsájts-meg, mint én is meg-botsájtok néked,
Mostantúl fogva ha meg-tsókollak, érzed,
Tsókom ortzátskádon kétszeressen éget,
Fele ő felé száll, fele illet téged.
Mád, 1811 nyár-utó hava.
Brokat ablak-kárpit dupla szárnya
Nap-fényt enged a setét Salonba,
Ferde tsóva, át-látszó világos,
Benne kóválognak porszemetskék.
A homályos hátsó falon ráma
Õrzi eggy Rákóczi Déd-anyámat,
Ott setétűl a Klavier alatta,
Mint nagy medve, Pleyel instrumentom,
S áll mellette a Mester Lavotta.
Nagy szag árad zsíros tsizmájárúl,
Széles arczát bibirtsesre itta,
Rekkent vatskos hangon ő vezérel.
Elsőként Christinka űl ijetten
A setétlő medve fog-sorához,
Melly naponta kis leányt ebédel.
Tejszín bőre, kássa szőkesége
Versent villog a gyér nap-sugárral,
Eggy könyörgés kövérkés alakja,
Szurkol, fél az óriás tehénke.
Lassan el-kezd hang sort pettyegetni,
Ám a Mester rőt vastag kezével
Ujjatskáit másként igazíttya:
- La-sol la-sol, Christina Comtesska,
Ez meg itten fa-re-mi, nem érti? -
Köny kút nyillik, tseppel, majd özönnel,
Gyász futás a harczbúl. Én jövök most,
És a do-re-mi-hez én sem értek.
Mit tehessek? Praeventiv haraggal
A mord medve fog-sorába vágok:
Bestye reszkess, itt a hős oroszlán!
Majd le nem rogy, még a fája is nyög,
A hogy móldva tánczot kalapálok,
Maior s minor mind eggy-másba frettsen.
Fejet tsóvál jó Lavotta Mester:
- A kis-asszony a fekete ördög,
A kis-asszonyt én meg nem taníttom.
Tállya, 1812.
Az üdő estvére járván,
Én Psyche, meg-mosakszom
Rósában, rosmarinban,
Ezer-jó-fű javában.
Mingyán őltözködöm már:
Kanyarok gyöngyöt nyakamba,
Gyűrűket ujjaimba,
Új pántlikát hajamba.
Lám készen-is vagyok már,
Díszemben ágyba fekszem,
Mert álmom fürjesében
Vagyon találkozásom
Derék sudár legénnyel,
Bátor tüzes szeművel,
Õ a leg-szebb, a leg-jobb,
Nevét nem vallhatom-meg;
Légy a leg-szebb, a leg-jobb,
És meg-vallom, te véled.
Tállya, 1812. Fársáng havában.
Nymphátska szólla Faunhoz:
"Na mondd mellyik fülem tseng?
Adok szamár füledre
Tsókot, ha el-találod."
A Faun, még senge fitzkó,
Kis szarvaig pirúla:
"Ha mondom, bal füled tseng,
Erősködöl te jobbra,
Vagy mondgyam én, a jobbik,
Fogadkozol te balra:
Ne szóllyak, nem katzagsz-ki."
Meg-szánta őt a Nympha:
"Nem tartalak bolonddá,
Jer ide, mind két füledre
Végy tsókot tűlem ingyért."
De nem hívé a gyáva,
Eggy szép kívánatosnak
Hogy ő kedvit tehetné.
Hitetlenség s kivánat
Jobbrúl balrúl emészté,
El-ódalgott az erdőn,
Keseregve nagy bajában.
Bányátska, Szép-halom curia, 1812 nyarán.
Szájára tsókot adni,
Aztán belé karolni,
Õ véle kertbe futni,
Virág ágyásra vonni,
Hamar melléje dőlni,
Madár-zaj Edenében,
Magnolia rejtekében.
Tenném, de nem merem még.
Kissé ő tűle félek,
Talám mortzoska lenne;
Nagyon félek magamtúl,
Talám heveske lennék.
Pátzinban, 1812. Julius.
Irám Szép-halom s Tállya között, kotsin,
1812. ősz-elő hava 6-dikán.
Szerte legeltek a nyájak, s árnyas bikkfa tövében
Kis Mopsust ölelé Phyllida szép hajadon.
Mopsus gyermeki még, rósás ortzája leányos;
Phyllida férfiusabb, és okos is, heves is.
Kérleli Mopsuskát, az még riadozva vonakszik,
Még-is meg-tüzesűl bájosa karjai köztt,
Engedi már az ügyes Nymphát, hogy kedvire tégyen,
Ringatván derekát kedvese hév öliben.
Végtire még-is az öszve-fonottak szétt-bogozódnak,
Ekkor jő Lycidas pásztor, a mérges irégy.
Mopsus meg-futa, eggy jánynak szégyent ne okozna;
Phyllida, öltezvén, bús Lycidast neveté.
Eme pásztori Idyllium megett valóságos történet rejlik, és no ha szégyenlem, még ma is kaczagom. 1812. esztendő nyár végén történt: Gróf Terek István, kérőm és már majd-nem jegyesem, azon kérlelt, vinném el őt a Poesisre nevelőmhez, Kazinczy Ferencz úrhoz. István elég rosz poemákat irogata nékem, s nem tudom mijért reménkedett ama szigorú Criticus itéletiben, hát reá állottam, antúl is inkább, mert Kazinczyné gróf Terek Sophie rokona vala mátkámnak, de még soha nem találkoztanak.
Isti hintaján indúlánk Bányátskára eggy reggelen, négyen: a kotsis, továbbá kérőm meg én, és hogy meg-szóllás ne légyen, Palkó testvér ötsém mint ügyelet. Több bóklálás után tsak estve fele érkezénk, akkor Palkó el-hagya bennünket, lovon átdöczögött a közeli Sátorallya-Újhelre, a hol Kosztelitz rőfös sidó jányai heles rifkék valának, kiket ő eggy ki-rakó vásárbúl ismert, így őrzet nekűl maradánk. De nem is vólt reá szükség, mert szegény Istvánomat már nem nagyon szívelhetém.
Kazinczyéknál kis compania vala eggyütt, részint ismerősök. Desevffi Jósef gróf Onkelom Kassárúl, meg eggy míveskedő papi ember, s még nehányan; s a híres Vesseléni Miklós báró hason nevű fia, most érkeze lovon Zsibórúl; már is kitűnő katona, Közép-Szolnok vármegyei kapitán, azon kívűl tudományban és litteraturában otthonos, nagy reményű nevendék. Tizenöt esztendős vala akkoron, én majdnem két évvel korosabb vagyok ő nála. Hosszú és széles termetével húsz vagy huszonöt éves legénynek látszott; én pedig, apró fekete prütsök, talám ha tíz eggy-nehánynak. Vesseléni Mika igen tetsze mindenkinek, nékem is, és mint mondám Istvánomat rosz versei s esetlenségi miatt már kevéssé tűrhetém.
A házi gazda s a vendégek örömmel fogadának bennünket. Desevffi Jósef bátyám eggy dallomat ditséré, úgy mond ebbűl eggy piczinke hölgy izgató érintése, meleg lehellése még száz évek múlván is éreztetni fog. Kazinczy úr pedig jutalmul ölibe veve, homlokon tsókola, de nem vala ebben egyébb semmi, mint eggy remény-dús tanítvány fel-avatása. Én meg-símogatám a nagy férfiú keskeny s kígyó forma fejét, s mondám: Kár, hogy bajúszát meg nem rángathatom, mert nintsen. Eggy kevéssé tiszteletlen valék, nagy-bátyám úgy ítélé; Kazinczy, hogy védelmezzen, szólla: Hiszem tsak gyermetske még. Fel-tsattana Sophie Asszony: - Nem gyermetske, érett asszony ez már, hogy rosszabbat ne mondgyak. - Ezért hát le kelle szállanom a férje-urárúl, és vőlegényem felé indúlék. Ám de nem várt fordúlattal a mellette ülő ifiú Vesseléni Mikát választám, és nagy szúszogva, mint eggy erőlködve kapaszkodó kis gyermek, felhúzódzkodék Mika ölibe. Terek István tsak nyögdele, szóllani nem mere, hát ha végtire is verekedni kellenék a nagy erejű óriás Vesselénivel. E gyávaság lőn szerentsétlensége.
Nevették, hogy Mikára kapaszkodék, aféle gyermeki szándoktalanságnak nézték; azt hívék, a nagy fiú karjában mindjárt el-aluszik az álmos kis baba, s tovább nem foglalatoskodának velünk, másrúl beszéltek. Tsak mátkám figyele, a hideg izzadtság tsurgott rúla. Gondolám: No Isti megtanítlak. És kezemmel útnak indúltam Mikán, s tsak a mellettünk ülő láthatá ezt. Az ifiú báró a fülembe szeszegé: - Kis-asszony, ne babirkállyon rajtam, én vívó és lovas vagyok, nékem másra kell az erőm, nem arra, hogy eggy Vampyr ki-szívja. - Ekkor én, főként hogy Istvánt boszontsam, már nem kézzel, hanem ajakommal és nyelvem tsütskivel bolygék Mika képén, nyakán. A kis báró újfent susoga: - Ersébet Comtesse, esdve kérem, én még nem akarok hölgyekkel foglalatoskodni, én mennél tovább meg akarom tartani szűzességemet, töretlen erőmet. - Tsak e kellett nékem; kajánúl Istimre vigyorogtam, s el-kezdék tomporom alatt Mika ölében motozkálni.
Izgés-mozgásomtúl olly merevedése támada, már hangja rekedt: - Te rosz féle, hát jerünk-ki és keressünk hol mi heverő alkalmatosságot, én nem bírom tovább. - Erre a lovagló bőr-nadrágja szíjjait ki-bontám a farom alatt; könnyű nyári batist szoknyátskámat úgy tűrém hátra, hogy tsak fellűl fedett, allúl nem, alsó részem pőre vala. És mátkámnak mind ezt jól látni kelle; vártam, végűl-is fel-ordít, de a gyáva nem mert mukkani sem.
Istire nyelvet ölték, s eggy rejtett, tsak oldalrúl látható kéz mozdúlattal a ditső Vesseléni tsalád-fát be-irányozván, fel-nyársalám magam. Tsütsölve, alig-alig billegve éldelegtem, örűlvén, hogy a báró nem intézheti rajtam a szokásos mechanicus döffölést, melly a nőnek sans plaisir et sans désir, hanem ottan tsikálom magamat bévűl, a hol akarom, s ugyan tsak vagyon mivel. Éltemben ez eggyszer éldelék illy mértéktelen.
Azt hiszem, István is. Már merő latyakban üle. Tsudaképpen a többi nem vett észre semmit, még a hegyes szemű Sophie Asszony sem. Ha figyelnek vala minket, vagy az agyon ázottan nyöszörgő imádómat, talám vége a világnak. Ma már nem értem akkori enn magam, ekkora könnyelmű vak-merésem.
Aztán eszméletem veszíttém: lehet, Mika is. Az ő suttogásira tértem magamhoz: - Mit tettél, most bellűled minden az én nadrágomra megyen. Akkora fót leszen, hogy a szégyent senki se mossa le rúlad. Szánlak, szegény Ersikém, de hát nem én akartam. - Fülibe súgtam: - Eggy Vesseléninek, soha nem szabad meg-íjedned. - Keszkenőt tsavartam a tsurgás alá, majd minden abba özönle, ruháinkra tsak kevés jutott.
Isti már nem vólt a szobában, kinnt okádott. Desevffi még mindég gyanútalan kérdé: - Gyermekek, ti aluttatok? - Mika felelé: - Fáratt valék a hosszú lovaglástúl, Zsibórúl idáig, és azt hiszem, elbólintottam, nem is tudom mi történt. - Kazinczy hahotázott: - Eggy szép kis leány a karjaidban kuczorgott, és te nem érzéd! - Erre Mika: - Valóban nem ébrettem reá. Mit mulaszték, oh én szerentsétlen!
Már a vendég gyülekezet több szobában, tsoportokban társalgott, és részint oszladozott. István, egész testiben remegve, engem hol gyalázni, hol vallatni akara, de nem jött ki hang a torkán, folyton hányni kelle nékie. Ha szóllni kezde, már is szájára kendőt szorítván nyargala-ki a retirada deczka házikóba. Így menekültem-meg a magam mentegetésitűl, melly antúl inkább szükségtelen lett vólna, mert kettőnk köztt úgy is mindennek vége vala. Mika pedig Istvánt meg-fenyegeté: Ha el-jár a szája arrúl, mit látni vélt, de mi sokkal kevesbb, tsak játczadozás vólt: meg-gyűllik a baja. Nem is szólla Isti soha senkinek, nekem se; az is igaz, többé eggy a mással nem beszéllénk. Utánna évekig beteg s tehetlen vala, de én nem bántam. Ma már bánom, még a leg-nagyobb ellenségemnek se okoznám. El-borzadok, hogy valakit meg-átkoztam, nem szóval, hanem égető látni valóval.
Későre járt, már az éjtszakát Bányátskán tölténk. Én Kazinczyéknál eggy tseléd kamrában kaptam helyet; Pipsz Bátyám (Desevffi) és a papi férfiú (nevit nem tom) a vendég szobában. Mika mondá, féltett lova közeliben az istálló ajtó mellett szalmán ohajtná az éjt el-tölteni. István s a közben meg-érkezett Paltsó a kortsmában leltek asylumot.
Sejtém, hogy e napnak még vége nintsen. Még le nem vetkezék, hallom ablakom alatt: - Ersi! - Tsudáltam vólna, ha nem így történik. Repűltem Mika ölelésibe. Éjféltűl reggelig eggyütt kerengtünk, tisztára bolondok valánk. Hol téptük eggymást, hol ő attyárúl beszélt, a nagy Vesseléni Miklósrúl, a ki harczos, tudós, politicus, minden vala eggy személben, s ő néki méltónak kell lennie hozzája. Felelém: - Meg-építettek néked eggy szobor talpat, s te valóban reája állasz, rabja leszesz. Éld a tulajdon életed, ne a mit néked mások jelelnek. - El-ámúla. Mondá: Delphica vagyok, kígyók nyalták fülemet. S kérte, mindétig maradnék véle, lennék felesége, segittsem, s meg-mentné szegény Hazánkat. Ha őt eggy Pythia támogattya, győzelmet aratand. - Hol ájúldoztunk, hol a Honn s az Emberiség boldoggá tételérűl consultáltunk, s ez így mene virattig. Én el-kápráztam a leány álmábúl valóra vált kis Bajnoktúl, ő pedig a kamasz fiú merengésibűl testet öltött Psychétűl.
IFJÚ BÁRÓ VESSELÉNI MIKLÓSHOZ.
Széphalom, 1812. Oct. 21.
Engedd jobb kezemet vas markodbúl, Mika lelkem,
Tíz sorom emlékűl véle rovom le neked,
Zúzhatod addig a bal mantsom, s a hajam szimatolhatd,
Ám de fülembe ne nyalj: benne Pythón tsavarog.
Dalla Kazinczy s Bersenyi hozzád, még piczi vóltál;
Im-már nagy buta mén, értsdd a Sibylla szavát!
Néhai tisztes Atyád bánatba veté feleségét,
Jobb s rosszabb te se léssz, senkit is el ne vegyél,
Bal kezemet tsókold ha tiéd, ne akarjad a jobbom,
Senkinek én nem adom, szebb ha szabad maradok.
NINON TESTVÉR NÉNÉM
SOUVENIR ALBUMÁBA.
Tállyán, ősz-utó hava 5-dikén, 1812. évben.
Annyi öröm jut néked, a mennyit hordsz te-magadban,
S annyi keserv, mennyit más-is okoz, magad-is.
ILLUSTRISSIME
KAZINCZY FERENCZ ÚRHOZ.
Széphalomra Sáros Patakrúl, 1. Novembris Anno 1812.
Kegyes sugárú, nyájas fényű Sirius
Még ridegen alvó tengerünk hullámain,
S nékem (ha szabad így szóllanom) Elmém és Szivem!
Első hálám Desevffi Jósefé legyen,
Mert Kassárúl röpíte lovakkal, fellegen át
Engem Kegyelmed tárt atyai keblébe és
Sophie Asszony figyelő szemébe; szép tatár
Metszésű ferde szem. Jósef bátyám tanú,
Hogy sem Poppaea, sem Semiramis, tsupán
Gyermetske vagyok; lantot kezembe ő ada,
Bibliothecája kintseit mind meg-nyitá
Elöttem, hogy ne maradnék pusztai vad fakó;
Már tsets-szopó koromban ölben ringata
S ezért gyakran le vala pisilve általam,
Nem Respectus hiányábúl (hiszem ez tülem
Akkoron is távol álla s az olta is) hanem
Még gondtalan Necessitas vezérele.
Im-már kell vallnom ártatlan lelkembül és
Kisded, de igyekvő elmémbül: miként ama
Jó Kassai Böltset, a Széphalmi Szentet is
Úgy tisztelem, sőt még inkább, ha ugyan lehet,
És eggy-azon érzékeny kút-főmmel (ez szivem).
Habent sua fata libelli: eggy szép napon
A kis gubóbúl már a pillangó ki-kélt;
Hogy Uram ditső karjába emel, nagy dísz nekem,
És gyenge piczintűl tellhetőn viszonzom is,
Ha Sophie Asszony mesgyéjit nem sértem és
Kegyelmedet nem fárasztom túlságosan.
Utólagos hozzá jegyezésem: Ezen Epistolát Kazinczy Úrnak el-kűldni nem merészlém. Hiszem ő bizonnyal meg-botsájtná, mivel brillians humora vagyon - hanem a kik fel-tehetően szintén, de nem szintúgy olvasandnák!
Minő tsudálatosság,
A-hogy a pitzin leány néz
A tzafatos téli hóba,
A vakittó nyári kertbe,
A gömbölű világba!
Olly jó vígan virúlni,
Minek is okát kutatni.
Tizennégy éves múltam,
Testvér néném eggy éve
Lőn asszony, és Urára
Imádattal tekinték,
Bajszával, termetével
Juppiter álla elöttem.
Õ vélem alig törődék,
Takonpótznak tekinte,
Mohón reá sütő kis
Tudatlan kandiságom
Eggy két tzirógatással,
Mellyen karolgatással,
Rokoni tsókkal viszonzá.
Testvér néném vajúdott,
Első szülése kínnya
Véres veszékelés vólt.
Hamar meg-jött a bába;
Néném urát meg engem,
A férfiat s az aprót
Az asszonyok ki-kűldvén,
Bentrűl, a szülő-szobábúl
Nyögés, szitok ki-hangzott
Az ebédelő terembe.
A Sógorom szorongott,
Fel és alá toporgott,
Én hátulrúl követtem
S vígasztalón öleltem.
Õ nagy szemet vetett rám:
"Kedveske, haggy el" - úgy mond -
Rég olta nem feküttem
Az asszonyommal, érts-meg,
Ne izgass Liza, ne érints."
Gyermek valék, nem értém
S haragván sutba búttam.
Akkor még rémitőbben
A jajgatás ki-áratt,
Mint haldokló sikoltás.
S reám rohant az ember:
"Édeském, Nina meg-hal
És én nem dőlhetek-le
Mellé a koporsóba!
Te lész hozzája hasonló,
Szeress, akár-mi lészen!"
Tsitíttám szánakozván,
És engedém, öleljen,
Kínnyában ropogasson,
Az asztalon ki-teríttsen,
Nagy súlya reám heverjen.
Mit tuttam én, mi okozta
Testemnek vérezését,
Ugyan-e szerszám okozta
Néném kínnyát, szülését.
És szűne bennt a sikongás.
Lótás futás, feredő víz -
"Nints semmi baj. Fiú lett,
Erőssen rugdalódzik."
Egyéb gonddal törődvén,
Nem is sejték, mi esett-meg
Velem s az új Atyával.
Aztán minden kapa vágás
Felett a fű ki-sarjad,
Minek is okát kutatni.
1812.
Bodrog parttyát tsiga járja,
Ágaskodik a szorvája,
S hogy ha fogom kis markomba,
A szorváját vissza vonnya,
Szégyenemre.
Ám ha Patak fő útszáján
Lejtek faromat riszálván,
Minden legény szeme tátva,
Ágaskodik a szorvája,
Örömemre.
A hány deák, vagy úr féle,
Meg-fütykölne, tova-lépne,
Velem tengölt ne akasszon,
Nem kell nékem bába asszon,
Szégyenemre.
Mennyi kényes dölfös kokas,
Többet ér eggy varga inas,
Tsirizes kis gatyájába
Híven vár rám a szorvája,
Örömemre.
Nagy-Mihályon, Desevffi Jósef Bátyáméknál,
1812. év Novemberében.
Írám vidor barátnéjaimmal, Desevffi Amália és Maylad Denise is részt veve ezen paizán, ám innocens Músai szorgoskodásban. De mennyi hadd el hadd lőn belűle, mint ha bizon tizenhat esztendőn túli nagy fiataloknak nem lenne szabad tudnia még tsak semmit is, mind arrúl, mellyet naprúl napra látnak! Pedig a mostani sebes és sebhett időkben, még szándok nekűl is, sokat tróbála minnyája.
A tsíntalan Rigmus ki-tudódék, s kele három féle Critica: melly más és más! Amálka nevelő Attya, a jó Desevffi Jósef, elégűlten mosolgott, hogy illy Aufgeklärt lyánya vagyon. Deniset, az ángol Lord Kenneth menyasszonyát, mint eggy gyerkőtzöt, öregjei sarokba állíták; testvére Josó tsak annyit szólla, hogy a ki jobbat írni nem tud, hallgasson inkább. Nékem Ninon testvér néném, s az ura Gaston sógorom azt mondák: sok féle romlottságom okábúl vissza küldnek a Dominicana apátzákhoz a Szent Katalin klastromba Regenspurgába, hol 10-12 éves koromban raboskodék.
Nota bene vero, Gaston Sógorom vevé-el makulátlanságom, ő követett-el rajtam incestust többszer is, és hasamat veré, támada olly abortusom, tsaknem magam is véle mentem, s az olta vérzésim vadnak. Nem hihetem, ha Nina Testvér Néném is, nem vak ő, ne tudna errűl. Tsak nem szóll, tsak azt áhíttya már esztendőkön által, hogy pusztulnék innejt. Gastonnal, vérmes rabiatus Urával Ninon szembe szegűlni nem mer, tsak sáppadozik, remeg, nagyokat nyel, fél szavakkal panaszolkodik s utánna kis fiához menekűl; de im-már Sógorom is ohajttya távozásom, az ifiak miatt, mert nem ő az eggyetlen a világon. Mostan betegen, szerentsétlen, midőn a gyors Postillon is hóba jégbe gyakorta reked, utazhatok öreg házi szolgánk és felesége kíséretiben a fűttetlen kotsiban. Három vagy négy hét, míg oda érek, ha úton el nem patkolok, hiszem úgy is ezt szeretnék. S mind ezt a tisztesség s tekintet nevében. Bár itt meg-várhatám még a tavaszt!
BÚTSÚ DENISETÛL,
FÉRJEZETT LADY KENNETH-TÛL.
Sátorallya-Újhelen, 4. Decembris Anno 1812.
Mégysz te Ángliába, én Bavariába,
Eggy-mástúl messzire vettetünk, hiába;
Nézzünk pont éjfélkor fel a holdvilágba,
S találkozik szemünk fényes magasságba.
 |  |  |
|
|
|