Mint méh dongása végtelenben:
A város úgy elhalkul itt,
Kitárja csendtől ihletetten
A temető a titkait.

Itt áll a temető tanúnak,
Fejfáin magyar még a szó...
Kicsiny keresztek összesúgnak,
Nesz támad, könnyű, elhaló...

Súlyos sírkövek megremegnek,
Kripták ajtaja megfeszűl...
A városból csak ez maradt meg:
A sírkert... érintetlenűl.

Ám ez bizonyság - s mindhiába
Cserélt e bús város nevet,
Kiált a halál némasága:
Itt csak magyar temetkezett.

Komoran, csendben, ősi sírba
Magyart hantoltak itt csak el,
S a sírvers magyarul van írva:
Itt élned és meghalnod kell...

Az ott lenn festék, kétkrajcáros:
Igazság, szentség ez csupán.
Halottaiban él e város,
Itt él egészen, igazán.

S ha alkonyatkor vándor téved
E helyre... ég a hegyorom,
A temető, az igaz élet
Virraszt a halott városon.

1920 július 6