Testvéreink, ti drágák odafenn,
Minket itt fogott a beomló tárna,
S csak szálló álmainkkal üzenünk
Hozzátok fel, a fényes napvilágra.

Élő-halott bányászok idelenn:
Ülünk és virrasztunk egy mécs körül,
Utolsó mécs ez; lángja egyre sápad
És a sötétség egyre tömörül.

Mi árnyékok, a sír felé növünk,
Még nézzük egymást, holtra váló képünk;
S agyagból mintázzuk már sírkövünk,
És a sziklába kereszteket vésünk.

Kemény, visszhangtalan és végtelen
Fejünk fölött a sziklaboltozat,
Meg nem indul Orpheus-éneken
S döngetésünkre visszhangot nem ad.

Testvéreink, ti drágák odafenn,
Zokog-e értünk hét falu harangja?
Sikolt-e érettünk a vészharang?
- Hozzánk a mélybe nem hatol a hangja.

Csak néha-néha szűrődik a mélybe,
Hozzánk egy fínom halk kopogtatás,
Talán csak túlfeszült agyunk zenéje,
Talán csak önnön szívünk, - semmi más.

1920 március