Egy zászlót vittek fegyvertelenül,
Komolyan, búsan -
És énekeltek rendületlenül.
És jött a sortűz, jött a puskatus,
Villant a szurony éle
És hullt a vér, a drága honfi vér
Az utca holt kövére.
A zászlót megragadták vad kezek.
Azután csend lőn, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.

A tépett zászló szent foszlányait,
Ha vihar volnék, most ragadnám innen.
S oh, be jól esnék zúgva, bőgve vinnem.
Nyargalnék velök a négy égi tájnak;
Mint terhes fölleget
Vinném, amelyből villámok cikáznak;
Mint vulkán pernyéjét, hamuesőt,
Mint halálfejű lepkék seregét,
Úgy vinném és hinteném szerteszét!
E pillangók vésztjósló serege
Ahol leszállna:
A mező üszkös lenne s fekete,
Akire hullna: égetné mint láva,
Mint jég dermesztené,
S többé nem lenne tőle nyugovása.
Lehullatnám az oltár küszöbén,
Hogy felborzadjon rá
A boldog menyasszony s a vőlegény!
Lehullatnám a bölcső közelébe,
Hogy álmából a békés kisded is
Riadjon fel a rettentő rengésre!
Lehullatnám a lezárt koporsóra,
Hogy koporsója fedelét a holt
Tépje fel e sikoltó riadóra!
Nem élne békén egy madárfiók,
Míg nem nőnének a megbántott földből
Új, bosszúszomjas magyar légiók!

Ha vihar volnék ... de nem vagyok vihar,
Csak könnyem csordul
A néma csendben és fogam csikordul.
A zászlót összetépték vad kezek -
Azóta csend van, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.