Glóbusz^® Könyvkiadó 

A fiatal költõ évekig igen rossz életet élt. Kamaszkodásában azt hitte, hogy verseket írni a szerelmi boldogság mellõzésével nem lehet - és ezért minden úton-módon igyekezett megismerni a szerelmet.

Ettõl kezdve igen önzõ és erkölcstelen életet élt. Az asztalnál lehetõleg sokat evett, és miután elolvasta Nietzschét, megtette azt is, hogy mielõtt az apja és anyja vettek volna, õ puszta kézzel benyúlt a tálba. És így elégítette ki mohó étvágyát, amelynek határt szabni nem akart. Azt hitte tudniillik, hogy csak ez az egyetlen út és mód van arra, hogy valaki nagy ember legyen.

Mire Ibsennek a Kísértetek címû színpadi mûvét is elolvasta, annyira vitte, hogy naponként fölkereste a háziorvost, részletes vizsgálatot kért, mert úgy gondolkozott, hogyha netalán valamely halálos betegség támadja meg õt, azt mindenáron el kell fojtani.

Ezekbõl láthatjuk, hogy fiatal költõnk az önzés egy különös, s ma már nem is szokatlan fajtájában élt. Bálakban nem táncolt, de a lányokat a ruhatárban megcsókolta, Krisztust mint utópistát és mint az élet mûvészetének ellenségét több alkalommal hangosan kritizálta, és pálcát tört filozófiai rendszere fölött. Alig hinné az ember - ha nem tudná, hogy emberünk fiatal és költõ és neuraszténiás volt -, hogy mindez egy napon gyökeresen megváltozott.

Õ ugyanis egy vegetáriánus étcsarnokba tévedt, ahol teozófusok tanyáztak. Igen, teozófusok, nagyhajú emberi lények, hosszú szakállakkal, csillogó szemekkel és szandálokkal. Viharos múltú fiatal emberek, akik lemondtak a világ élvezeteirõl, málnaszörpöt ittak, parajt ettek és az evangéliumról beszélgettek.

A helyiségben enyhe tejszag ömlött el...

Senki se fog csodálkozni, ha megmondom, hogy a fiatal költõ fél óra múlva közöttük ült, megfogadta, hogy leszokik az izgató szerekrõl, nõkre többé nem néz, szenvedélytelen tiszta életet él, és korán kel. A fülében egy új vers csengett, amelynek két elsõ sora így hangzott:

`Fehér liliomok illatoznak messzirõl
Tömjénes Béke leng a síkon át.`

A zsebében levõ cigarettákat az utcán rikkancsoknak elajándékozta, és úgy bölcselkedett, hogy változásoknak kell történnie, mert különben az élet unalmas és sivár. Este nem ment a kávéházi társaságba, tíz órakor feküdt le, és csak félig takarózott be - holott máskor fülig szokott - mindezt az önmegtagadás gyakorlása céljából. Még elalvás elõtt elhatározta, hogy reggel megsemmisíti az összes eddig írt verseit, melyek hedonisztikus világnézetben voltak tartva.

Reggel azonban egy szedõ keltette föl, aki a szerkesztõ levelét hozta. A szerkesztõ azt írta, hogy a verset, amelyet elõre kifizettek, sürgõsen küldje el. A fiatal költõ behítta a szedõt, leültette, s azon pongyolában, ahogy volt, megpróbálta írni a fönt is említett liliomos költeményét. Nem sikerült. Félórai kínlódás után egy régi versét szedte ki a fiókból, amely így kezdõdött:

`Delilám, olyan forrók a karjaid...`

Ezt küldte el.

Egy darabig lelkiismeret-furdalást érzett miatta, de azután betelefonált a nyomdába, hogy tegyék a vers alá a dátumot, és arra gondolt, hogy az irodalomtörténet-író így fog róla emlékezni: Költészetét két merõben különálló, sõt ellentétes korszakra oszthatjuk. Az elsõ korszakba tartoznak a költõ azon versei, amelyeket kezdettõl fogva egészen 19.. év márciusáig írt, ezek démonikusak, szenvedélyesek, a többieket a második korszak emelkedett, mondhatnánk spiritualista világnézete jellemzi.

Még ugyane délelõtt találkozott Irénnel, egy kis kóristalánnyal, akivel rendkívül kedves emlékek kötötték össze. Össze akarta tépni ezeket a kötelékeket, és meghúzódott egy kirakat elõtt. Irén azonban észrevette. És kicsiny rózsaszínû kezeivel, amelyeken kesztyût csak ritkán viselt, hátulról befogta a szemeit. A költõ hideg volt, mint egy jégcsap, de mennie kellett.

A Kossuth-utcára mentek sétálni. Irén vetetett vele cukrot és belekapaszkodott a karjába. Õ azonban visszautasította ezt és elmesélte, hogy erkölcsös életet fog kezdeni, s ugyanezt ajánlotta a lánynak is. Különösen hosszan beszélt a szenvedély nélküli lét gyönyörûségeirõl. Irén, aki okos lány volt és impresszionista, azt mondotta, hogy ez mind igen szép, és elismerte, hogy az élet így valóban többet érhet. El is ment ebédelni a költõvel a vegetáriánusokhoz, és meghallgatta egy nagyszakállú tanár elõadását a természetes életrõl. A jó lány valóban át volt hatva a szép eszméktõl.

Ebéd után sétálni mentek, és folyton csak a megjavulásról beszélgettek. Irén egy kirakatban meg is igazította egyenesre a Rembrandt-kalapját, melyet még reggel egy másik erkölcsi világ légkörében kacérul felcsapva tûzött fel. Gyönyörû volt mindez. Délután egy Andrássy-úti padon (a nap rásütött a papírra) a költõ be is fejezte a liliomokkal kezdõdõ versét, ami Irénnek annyira tetszett, hogy ott a nyílt utcán megcsókolta a költõt - a homlokán.

Estefelé hazaindultak. Igen meleg volt az alkony, és Irén azt mondta, hogy szeretné hallani ama dalt, amelynek zenéjét is a költõ írta, s amelynek a címe volt: Mámoros alkonyat. A költõ a zongorájához ült, és mint akinek semmi köze többé egy elmúlt és rossz életszak munkájához, közönyösen fogott a játékhoz. Irén azonban énekelt, és újra akarta a dalt. Utána pedig összeölelte a költõt, és megcsókolta a száját egy olyan csókkal, amelynek hatása alatt valamikor ugyancsak a költõ Misztériumok címû versét írta.

Irén rettenetesen tudott csókolni. És künn leszállt az alkony.

Minek mondjam tovább. Utána a Continentálba mentek vacsorázni. Útközben még elkerültek a nagy trafik felé, és a költõ vett vacsora utánra egy kis bockot is.