Globusz^® Publishing 

Zsanpól,

az Amerikában élő, francia

származású képkereskedő, üzleti útra jött Kelet-Európába, 1986 végén. Ez az egész história tulajdonképp így kezdődött.

Marton, a Magyarországon élő magyar színész, ekkoriban még nem is álmodott arról, hogy valaha kijuthat Amerikába. Zsanpól egyik ügyfele szeretett volna megvásárolni néhány századvégi magyar festményt, amelyek bizonyos Szépművészeti Múzeum (Budapest) tulajdonában álltak. Zsanpól úgy hallotta, Budapest kedélyes város, a legszebb és a legnyugatiasabb a Keleti Blokkban, ahová nem kell papírzsebkendőt és vécépapírt vinnie magával az utazónak (mint például Moszkvába, ahol Zsanpól már járt, szintén üzleti úton). Menjünk Budapestre! - javasolta a szenátornénak, aki rögtön benne volt. A szenátorné majdnem mindig unatkozott, s bárhová szívesen elkísérte Zsanpólt, aki viszont soha nem unatkozott.

A Ferihegyi reptéren némi bonyodalom támadt, amikor kiderült, hogy nincsen magyar vízumuk, másfél órába tellett, mire kaphattak, hiába akart Zsanpól fejedelmi borravalót adni a határőröknek, zavartan visszautasították. Mi a probléma? - kérdezte újra meg újra, egyre türelmetlenebbül, de mindig ugyanazt a választ kapta a rangidősnek látszó tiszttől: nincs probléma! Lehet, hogy csak ennyit tud angolul, mondta a szenátorné.

Amikor végre kijutottak, már csak az ő poggyászuk körbekörbézett a hevederen. Zsanpól fogadott egy hordárt, tíz dollár elég lesz? - választ sem várva a zsebébe gyűrte. Úgy látszik, elég volt, a szikár, sildes sapkás férfi kihúzta magát és szalutált. Zsanpól a szegényes előcsarnokban sofőrös bérautó iránt tudakozódott. Az angolul csak törve beszélő hölgy, aki a Hertz föliratú pult mögött állt, azt ajánlotta, hogy forduljanak Joszkához. Kihez? Joszkához, hamar jön itt!

Joszka két méteres, szőke vasgyúró volt, egy legalább tíz éves fekete Mercedessel, amelynek a tetején vászonzacskó borította a taxilámpát. Azt hiszem, félreértettük egymást, magyarázta Zsanpól, mi nem taxit akarunk, hanem bérkocsit, három teljes napra! Igen, szabad beszállni, mondta Joszka kacsingatva, és a csomagtartóba emelte a két bőröndöt. Három nap, ismételte Zsanpól, reggel, éjszaka, mindig! Joszka, akár a visszhang: Minn-digg!

Zsanpól telefonon foglaltatott szobákat, az arany American Express kártyájával, a Hotel Intercontinental-ban. Mind a kettő a Duna folyóra nézett, és a tavaszi napsütésben a szemközti Várhegy épp olyan festői szépségű volt, amilyennek a New York Times utazási rovata a közelmúltban leírta. A fényképmellékleten kövérkés öregurak sakkoztak egy forróvízű gyógyfürdő medencéjében, és Zsanpól okvetlenül sakkozni akart egy ilyen medencében a szenátornéval - ámbár nem volt biztos abban, hogy e fürdők koedukáltak.

Joszkával mindenekelőtt a Szépművészeti Múzeumba vitették magukat. Zsanpól az igazgatót kereste, határozott föllépése nyomán a titkárnő tízperces várakozás után bevezette őket a bordószőnyeges irodába. Az igazgató - sovány, rosszul öltözött emberke, repedt lencséjű szemüveggel - bemutatkozott, angolul nem, de franciául beszélt valamicskét. Zsanpól azonnal a tárgyra tért. Fölhatalmazása van arra, hogy három képet megvásároljon a múzeumtól ügyfele számára, a plafon darabonként huszonötezer dollár! - a nyomaték kedvéért előhúzta a csekkfüzetét, melynek mélyzöld tokja valódi krokodilbőrből készült, s kinyitotta aranyhegyű Mont Blanc töltőtollát. Pillanat, mondta az igazgató, lekapta az orráról a szemüvegét, ne haragudjék, de a dolgok nem ilyen gyorsak itt... nem ilyen egyszerűek... - magyarázni kezdte, hogy ez egy állami múzeum, az itt tárolt műkincsek állami tulajdonban vannak. A szocializmusban alapelv, hogy legföljebb olyan festményeket szabad eladni, amelyekről az erre illetékes bizottság megállapítja, hogy kultúrtörténeti szempontból nem annyira fontosak, vagyis értékesítésükkel nem rövidülnek meg a múzeumba járó tömegek, egyszóval a dolgozó nép. Mindez - a nyelvi hibáktól eltekintve - igen logikusan hangzott. Zsanpól lefordította a szenátornénak. Nagyon helyes, jelentette ki a szenátorné, volna szíved elvinni a kis magyarkáktól a festményeiket? nézze meg az ember!

Ugyanakkor a múzeum pincéjében rengeteg műtárgy található, amelyeket ki sem tudnak állítani, mondta az igazgató, ő a maga részéről meg van győződve arról, hogy Zsanpól odalenn találhat olyan képeket - azonos korból, esetleg azonos alkotóktól is -, amelyek az ügyfelét kielégítenék. E festmények megfelelő ajánlat esetén eladhatóak.

Zsanpól nagy csodálkozására a pince tényleg pince volt, szén vagy tűzifa tárolására alkalmasnak látszott, műtárgyakéra viszont egyáltalán nem, rozsdás vasrácsokon lógtak a képek, néha párosával összefordítva enyhe dohszagban, drótos viharlámpák gyönge fényében. Itt-ott penészfoltok tarkították a boltozatos falakat, s beszűrődött a járműforgalom zaja a megvetemedett ablakokon. Szégyen-gyalázat! - vélte a szenátorné. Amikor Zsanpól megismételte az igazgatónak franciául, a keszeg emberke helyeselt: sajnos, szegény a múzeum, mivel az ország szintén szegény. Szerezhetnénk nekik valamilyen alapítványi támogatást, hogy rendbehozzák ezeket a helyiségeket, mondta a szenátorné, legalább a léghűtést be kéne szereltetni! Zsanpól egyetértett, de nem fordította le, nem akarta magát elkötelezni. Tíz perce vagyunk itt, gondolta, ráérünk arra, hogy ígéreteket tegyünk. A szenátorné lelkesedési rohamai már többször sodortak minket kellemetlen helyzetbe...

Amikor azonban az igazgató végigkísérte őket a kiállítótermeken, s láthatták, hogy a tető is beázik, Zsanpól azonnal fölajánlotta: segít támogatást szerezni a tatarozásra az Egyesült Nemzetek Szervezetének valamelyik kulturális alapítványától, amelyiknek a kuratóriumában ő is tag. Az igazgató ódivatú kifejezésekkel hálálkodott. Tizenöt perce vagyunk itt, gondolta a szenátorné, és máris elkötelezte magát... Zsanpól szertelen ígéretei már többször sodortak minket kellemetlen helyzetbe.

A múzeum után Zsanpól rögtön a gyógymedencébe kívánkozott. Elugrottak a szállodába a fürdőruhákért. Joszka a Széchenyit ajánlotta. A szenátorné tapsikolni kezdett, amikor látta, hogy itt - november elején! - még a szabadban fürdőznek az emberek. Sőt, mondta Joszka, egészen télen végig. Jaj, de romantikus! mintha a tizenkilencedik századba keveredtünk volna!

Zsanpólt más izgatta: hol bérelhetünk sakktáblát? Igen csalódott volt, amikor megtudta, hogy sehol. A sakkozás elmaradt, rozmárként ideodáztak a gőzölgő vízben, melyet eleinte őrjítően forrónak találtak. Úgy érezték, rendkívüli élményben van részük - mintha egy távoli földrészre érkeztek volna, ahol előttük még nem jártak fehéremberek. Ezekben a percekben már ők is inkább vérvörösek voltak.

Zsanpól másnap - csütörtök lévén - a helyi Rotary Club iránt érdeklődött a portán. Rotary klub? - kérdezte a portás bizonytalanul, sose hallottam róla, de tájékozódhatok az igazgatóságon. Kiderült, hogy Magyarországon nincs Rotary. Zsanpól ekkor fölhívta az amerikai és a francia követséget, mondván, hogy szeretne megismerkedni magyar értelmiségiekkel, akik tudnak angolul vagy franciául. A követségek munkatársai egymásnak adták a kagylót. Végül a francia kulturális attasé azt ajánlotta, lépjen kapcsolatba Andréval. André közismert jelenség Pesten a harcsabajszával, magyar születésű francia állampolgár, aki idegenlégiósként harcolta végig a második világháborút, aztán nagy karriert futott be kereskedőként. Az utóbbi években félig-meddig visszavonult, állandó lakást tart fönn Pesten, többé-kevésbé itt él, ő a nem hivatalos francia-magyar kapcsolatok motorja.

André délutánra meghívta magához Zsanpólt és a szenátornét. A budai dombok egyikén lakott, Joszka szerint a legelegánsabb negyedben. A háromszobás lakás bútorai közül szinte semmi nem e században készült, Zsanpól elismerő füttyentésekkel nézett körül. Ez itt viszonylag olcsó mulatság, magyarázta André. Mennyibe kerülhet hazaszállíttatni egy antik szekrényt Washington DC-be? - kérdezte Zsanpól; André úgy vélte, nem a költség volna sok, hanem a bürokrácia, errefelé nem könnyű engedélyt kapni, bármire. Zsanpól elmesélte kalandjait a múzeumban. André nem csodálkozott.

Ami a magyar értelmiségieket illeti, mondta André, az a legokosabb, ha fölmegyünk Marton Gyulához, a színészhez, ő beszél nyelveket, és szeret ismerkedni. Mennyire színész?   kérdezte Zsanpól; egészen, mondta André, játszik filmekben, színdarabokban, sőt gyakran a tévében is. Akkora sztár? Igen. És ennek dacára fogadna minket? A barátom... különben is, ez egy kis ország, itt a legnagyobb sztár sem akkora nagy...

André fölhívta Marton Gyulát: öregem, szeretnék bemutatni egy érdekes embert, egy amerikait! - amikor André magyarul beszélt, hangsúlyozásában vegyült a francia dallamosság a békési tájszólás maradványaival. Mennyire amerikai? - kérdezte Marton Gyula, mert a neki bemutatott amerikaiakról általában ki szokott derülni, hogy részben vagy egészben magyarok. Eléggé, mondta André nyomatékkal, a neve Zsanpól, eredetileg francia, de már sok éve Washington díszí-ben él. Mi az a díszí? - kérdezte Marton. André elmagyarázta: van Washington állam, és van Washington város, az utóbbit megkülönböztetésül díszínek hívják az amerikaiak, ez valami rövidítés. Jó, mondta Marton, de ma este játszom... ha akartok, nézzetek meg, aztán beszélgethetünk.

André tehát elvitte Zsanpólt és a szenátornét a József Attila Színházba, ahol Marton egy Goldoni vígjátékban alakította a bajkeverő inast. Nem volt éppen nagy szerep, de hát kis szerep, nagy szerep, Martonnak az egyremegy! Zsanpólt meglepte, milyen jól követi a cselekményt annak ellenére, hogy a szövegből egy kukkot sem ért, úgy vélte, ez mindenképp az előadás javára írandó. Zsanpól sokat utazott, de ritkán fordult vele elő, hogy ennyire áttörhetetlen falként tornyosuljon elébe a nyelv, mint Magyarországon. Az angol és a francia segítségével majdnem minden nyelvből fölfogott szavakat és kifejezéseket, még Svédországban is ki tudta hámozni az újság szalagcímeinek értelmét, Budapesten azonban rendre melléfogott. A Gyógyszertár betűit összeolvasva (soká tartott...) arra tippelt, bukméker lehet, a Trafik-ot pedig forgalomirányító központnak vélte (a traffic szó nyomán).

A szenátorné, akinek a fölmenői között Amerikába települt olasz tengerészek is voltak, ellenálhatatlanul mulatságosnak vélte, amint a magyar színészek olaszosan eltúlzott gesztusokkal vitatkoztak, a magyar nyelv őt a gyereknyafogásra emlékeztette. Pirosra tapsolta a tenyerét, s vékony hangon brávózott.

Marton Gyula hamar előkerült a művészbejárónál, szerényen fogadta a gratulációt, hajlongott, de nem szólalt meg - elsősorban azért, mert hirtelen nem jutottak eszébe sem a francia, sem az angol szavak. Kocsival jöttetek? - kérdezte Andrét magyarul; taxival, felelte ő franciául. Gyertek akkor... - viharvert Ladájához terelte a társaságot. Tíz percbe tellett, míg hazaértek, ezalatt végig a szenátorné beszélt, pontosabban hadart, olyan sebességgel, hogy Marton csak a kötőszavakat értette, meg azt az ismétlődő kérdést, hogy igazam van? - amire ő mindig azt felelte: jesz.

Ekkoriban még tartott Marton második házassága, Ilus, a felesége, nem fogadta kitörő boldogsággal a betóduló vendégsereget, Andrénak persze örült, mert Andrétól szokott dollárt kapni, továbbá drága nyugati kölniket. Zsanpól szertartásos mozdulattal kezet csókolt Ilusnak, és átadta ajándékát: három hófehér orchideát. Egy vagyonba kerülhetett. Zsanpól dúsgazdag üzletember, műkereskedő, aki magyar képeket akar vasárolni, duruzsolta André Ilus fülébe. Csinálj valami vacsorát, kérte Marton, és megkönnyebbült, amikor Ilus szótlanul kifordult a konyhába, ahelyett hogy jelenetet csinált volna - nyilván arra gondolt, hogy egy dúsgazdag nyugati üzletember még jól jöhet.

Zsanpól hibátlan sötétkék öltönyének hajtókáján parányi sokszögletű üveggyöngy csillámlott, alig nagyobb, mint a régimódi gombostűk feje, de olyan hibátlan formájú, s annyira sokszínűen fénytörő, hogy Marton nem tudta levenni róla a szemét. Eladdig úgy vélte, férfiember ne hordjon semmiféle ékszert, de az a gyöngyszem valószerűtlenül jól állt ennek a férfinak. Minden ruhadarabja makulátlannak és frissen vasaltnak tűnt, fekete bőrtáskáját Marton legszívesebben az ölébe vette volna, hogy megtapogathassa a vajpuha bőrt. Mindeközben a szaglóhámját csiklandozta Zsanpól rafinált, bizonyára méregdrága arcvizének illata.

A szenátorné öltözete is fájdalmasan tökéletesnek tűnt, csak úgy, mint az ékszerei, nem beszélve a fogazatáról. Marton hatvan körülinek saccolta azt az asszonyt, a fogsora viszont nem lehetett több harmincnál. Harminc évesnél - szám szerint legalább negyvenen voltak, negyven ép, hibátlan, márvány árnyalatú rágó- és harapószerszám. Ha mosolygott, nemcsak a foga fehérjét mutatta ki, hanem az ínye rózsaszínjét is, mely tisztának, keménynek és - nincs rá jobb szó - fiatalnak látszott.

Marton csak később - már Washingtonban - jött rá, hogy a szenátornénak műfogsora van, s hogy Zsanpól hajtókáján az a piciny gyöngy egy brilliáns. Marton még sose látott brilliánst, legalábbis szemtől-szembe nem. Természetesen műfogsorok terén volt már némi személyes tapasztalása (egyelőre még nem a saját szájában, hanem másokéban), de amazok nem is hasonlítottak arra, amit a szenátorné hordott.

Ilus a vasárnapra szánt húslevessel és marhapörkölttel rukkolt ki, utána hamis somlói galuskával (tortalapból). A vendégek többször kértek az összes fogásból, Zsanpól újra kezet csókolt Ilusnak, a szenátorné pedig egyre azt ismételgette, hogy WONDERFUL! WONDERFUL! - ezt még Ilus is értette.

A beszélgetés franciául és angolul csordogált. A szenátorné kizárólag angolul tudott, André és Zsanpól bravúrosan váltogatta a nyelveket; Ilus a magyaron kívül csupán kagylóul beszélt (lázasan gyűjtötte az édesvízi s a tengeri kagylókat), neki André fordította a lényeget, pedig nyilván Martonnak kellett volna, ám ő folyton elfeledkezett róla. Zsanpól és a szenátorné magasztalta a József Attila Színház előadását és Marton alakítását, mint mondták, nem hitték volna, hogy ilyen élvezetes show-t láthatnak a Keleti Blokkban. Zsanpól elmesélte azután a múzeum pincéjét: málladozó vakolatú, nedves, büdös odvakban tartják a műkincseket, kitéve kosznak, penésznek, patkányoknak! teljes képtelenség, hihetetlen, enkroájábl! Ő, mármint Zsanpól, azonnal föl is ajánlotta a segítségét. A szenátorné helyeselt, hozzáfűzte, hogy az egyik házbizottság feladatkörébe tartozik a gyarmati sorban élő népek kultúrkincseinek számbavétele és megóvásuk támogatása, ő véletlenül ismeri a bizottság elnökét, Daub szenátort, ha gondoljuk, beszélhet vele. Hogyne gondolnánk, mondta erre André és Zsanpól kórusban, nátürelman!

Úgy festett, a magyar kultúra föllélegezhet: a múzeum pincéjében rothadó magyar műkincsek sorsa megoldódott, hála az Amerikai Egyesült Államok polgárainak, alapítványainak és kongresszusának. Istenem, gondolta Marton, de szép volna, ha minden ilyen egyszerű volna! Megjegyezte, hogy Kelet-Európában jószerivel majdnem minden enkroájábl, egyébként a műkincseket még mindig elfogadhatóbb körülmények között tárolják errefelé, mint az embereket, ha nem hiszik, szívesen elviszi őket egy kirándulásra (tanulmányi kirándulást akart mondani, de nem tudta a szót) a nyolcadik kerületbe vagy Kőbányára!

Zsanpól és a szenátorné érdeklődve várta a folytatást, látszott, nem volna ellenükre egy efféle körséta a magyar nyomorban, Marton hevülete viszont már elpárolgott, saját szózatát szörnyen álszentnek érezte, alapjában véve nem a szociális érzékenység beszélt belőle: egyszerűen irigyelte ezeket az embereket, a dúsgazdag műkereskedőt a fénylő gyöngyszemmel, és a platinaősz szenátornét a márványfogakkal. Irigyelte higgadt magabiztosságukat, valamint   nyilván - a pénztárcájukat.

Andrétól tudta már, hogy Zsanpól holnap ellátogat néhány nevesebb festő és szobrász műtermébe, vásárolni kíván ezt-azt. Megvenné példának okáért Varga Imre Radnóti szobrának egyik bronz másolatát, ötezer (vagy tízezer - André nem emlékezett pontosan) dollárért. Na, ezt irigyled te, hogy tőled semmit sem vesz, gondolta Marton. De tévedett. Már a kávénál tartottak, amikor Zsanpól észrevette Marton színházi plakátjait a falon, elmagyaráztatta, melyik micsoda. Marton kedvetlenül sorolni kezdte a szerepeket, amelyeket játszott, a darabokat, amelyeket rendezett, s a két egyfelvonásost, amelyeket írt. WONDERFUL! - mondta a szenátorné újra meg újra.

Möszjő Martn, nem akarná-e kipróbálni a tehetségét Amerikában? - kérdezte Zsanpól. Marton épp kortyolt a kávéból, a forró lé gombóccá sűrűsödött a garatában - egyszerűen a torkán akadt. Legszívesebben habozás nélkül azt válaszolta volna: ne röhögtessen, mert cserepes a szám! - de egyrészt ennek angol vagy francia változata meghaladta a nyelvtudását, másrészt a rátörő röhögőgörcs hullámai már elérték a fejét, minden pillanatban várható volt, hogy ha nem tudja lenyelni azt a korty kávét, nagy baj lesz... Nem tudta lenyelni. Szakaszos rohamokban permetezte ki, porlasztott formában, összepettyezve az abroszt, a szenátorné fehér alapon vajszínű (mint később Marton megtudta: eredeti brüsszeli) csipkével ékesített ruháját, továbbá az arcát is.

Marton szégyenkezve kért elnézést, többször egymás után. OK, OK! - a szenátorné nem hagyta, hogy Ilus tisztogatni kezdje a ruháján az apró fekete foltokat: ez csak egy vacak régi ruhadarab, már megérett a kidobásra. Zsanpól úgy tett, mintha mi sem történt volna, mondta tovább a magáét, ezúttal franciául: ha Möszjő Martn ki akarna jönni, ő szívesen segít, ismer egy-két híres ügynököt, jónéhány színészből csináltak világhírű sztárt. Jó, de én nem nagyon tudok angolul, vetette ellene Marton, illetve csak ennyire... Zsanpól olyan arccal nézett rá, mintha ez a megjegyzés fölösleges okvetetlenkedés volna, gyorsan megtanulsz odakinn. Marton Andréra pillantott, ám az ő tekintetéből is biztató sugarak sütöttek, tehát még e sokat próbált s immár félig-meddig nyugalomba vonult üzletember sem találta agyrémnek, hogy ő, Marton Gyula, magyar színész és rendező - színházi ember - ahogyan később a magyar Ki kicsodá-ban írták róla (illetve írta magáról, mert a szócikkeket az alanyokkal fogalmaztatják meg), szerencsét próbálhasson Amerikában. Mindezt Marton a szó szoros értelmében tündérmesének érezte.

Zsanpól számára egészen hétköznapi lehetőségnek tűnt az, hogy bárkiből világhírű sztárt csináljon valamelyik ügynök. Mesélt egy orosz emigránsról, Yakov Smirnoffról, aki stand up komikusként vált közismertté s keresett vagyonokat az utóbbi években, a pasi máig se tud rendesen angolul, éppen ebből csinált stílust, nem nagy szám, de az emberek szeretik, olyasféle vicceket mond, hogy: Orosz Expressz, ne menj sehová!

A szenátorné ezt ellenállhatatlanul humorosnak találta, heves vihogásban tört ki, Zsanpól és André csatlakozott hozzá, így Martonéknak követni illett a példát. Az amerikaiak kisvártatva érzékelték a házaspár bizonytalanságát, egymás szavába vágva magyarázták, hogy a hitelkártyáról van szó! - Zsanpól a jószagú nyersbőr táskájából előhúzott egy azonos anyagból készült tárcát, abból pedig - tucatnyi hasonló közül - egy névjegy méretű műanyaglapot. Hitelkártyát Marton eladdig csak filmeken látott, annyit azért tudott, hogy fizetni lehet általa, a szóban forgó épp az American Express volt, e cég közismert jelmondata: AMERIKAI EXPRESSZ - NE MENJ SEHOVÁ NÉLKÜLE! - mondta Zsanpól. Ebből fabrikálta Smirnoff a maga politikai viccét: OROSZ EXPRESSZ - NE MENJ SEHOVÁ!

Immár a szenátorné is előkapta a saját Am Ex hitelkártyáját, s lengette Marton orra alatt, kisvártatva André szintén fölmutatta a magáét, villogtak e guszta, zöldes erezetű műanyag lemezkék a lámpafényben, Marton mélán bámulta őket, s a három tárcát, melyekben további hitelkártyák sorakoztak, a szivárvány összes színében páváskodva. A gazdagság magabiztossá tesz, gondolta, akinek ilyesféle kártyák lapulnak a zsebében, az csakugyan elhiheti, hogy nincs lehetetlen, hogy bárki megtanulhat angolul, hogy a tehetséget első ránézésre fölismerik az ügynökök, producerek, színigazgatók - a többi azután már valóban csak rajtad múlik. Ekkor kezdődött Marton mániákus vonzalma a hitelkártyák iránt. Később - Amerikában - szerzett magának, nem is egyet, de hiába, kiderült, hogy gyakran az sem segít, ha nem mész sehová nélkülük.

Zsanpól szerette volna hallani, miről szól Möszjő Martn két egyfelvonásosa, és amikor Marton néhány mondatban elmondta, e darabok is WONDERFUL!-nak bizonyultak. Marton pillantása újra és újra a szenátorné ínyére tévedt, vagyis arra, amit annak hitt. Most tapasztalta először, hogy az amerikaiak többsége nem bánja, ha látszik az ínye nevetés közben. Szívesen elővillantják egyenletesre szabályozott fogsoraik alatt s fölött a rózsaszín húst, melyet szájzuhannyal, elektromos fogkefével, szeszekkel, kencékkel és ficékkel tartanak karban. Marton szemérmetlennek - sőt olykor kifejezetten obszcénnak - találta az öntelt ínyek látványát. Végeredményben a száj is nemi szerv, nem egészen illendő, hogy idegenek belebámulhassanak... Mi, Kelet-Európaiak, már azzal is beérjük, ha vannak fogaink.

Miután pertut ivott Zsanpóllal és a szenátornéval, ízlelgetni kezdte a gondolatot, milyen volna, ha itthoni pályája kellős közepén, még eléggé fiatalon, váratlanul kiléphetne a hazai mezőnyből, labdába rúghatna, ODAKINN! - a Broadway valamelyik színpadán, vagy Hollywoodban, egy IGAZI NAGY filmben, a SZTÁROK között, akikről a színes magazinokban olvashatunk! Mit szólnának a kollégák, itt, Magyarországon, ha szűkszavú hírügynökségi tudósításokból derülne ki, hogy Marton Gyula, magyar színész, nagy (óriási? kirobbanó?) sikerrel lépett föl a Broadway-n, Arthur Miller új darabjának címszerepében. Partnerei - Dustin Hoffman, Jack Lemmon és Marlon Brando - figyelemreméltó alakítással járultak hozzá az előadáshoz, melyről az amerikai kritikusok a leghevesebb elragadtatás hangján írtak. A közönség estéről-estére hosszan tartó vastapssal és ovációval ünnepli a művészeket, jelenti az MTI, a UPI, az AP meg a TASSZ is.

E képzelgés fölizgatta. Zsanpól és a szenátorné látogatását követően megváltozott körötte a világ, s benne ő maga. Gyakori látogatóvá lett a vágyálmok birodalmában. Hamarosan rá kellett ébrednie, hogy odaát jobban érzi magát, mint az igazi életében. Újra és újra visszaidézte azt az estét, a szenátorné sikamlós nevetését, a történeteket, melyeket az idős hölgy úgy adott elő, mintha éppenséggel arról beszélne, hogy mit főzött ebédre, noha e históriákban amerikai világhírességek főszerepeltek, Nixon elnöktől Mikhail Baryshnikovig. Pete Hollander, a legmenőbb fiatal rendező (már Marton is hallott róla), ugyanabban a házban lakott, mint a szenátorné és Zsanpól, szóval, majd beszélnek vele. Pete Hollander állandóan vadászik új tehetségekre és új darabokra. Apropos, darabok, nem kaphatnának-e egy példányt Möszjő Martn két egyfelvonásos színművéből? Éppenséggel kaphatnának, de csak magyarul. Nem baj, majd lefordíttatjuk, mondta Zsanpól.

Marton agyában fölharsant a nagyoperett: túl szép a-mit te mondsz, ah-hoz hogy így i-gaz le gyen! - talán mindezt csak azért mondják, mert adni akarnak valamit, cserébe a meghívásért és a vacsoráért?! a magyaros vendégszeretetért!? Á... nem valószínű... - elöntötte a bizakodás hagymázas örvénye, istenem, lefordíttatják, nem olyan nagy dolog, bizonyára találnak magyar fordítót Washington díszíben, a többi már csak pénzkérdés, viszont a pénz (nekik) nem számít.

Ezek voltak a legeslegszebb napok. Egy-egy pillanatra Marton visszatért a józan ész kerékvágásába, olyankor biztosra vette, hogy mindez elmúlik, ugyanúgy, ahogyan kezdődött, viharosan és váratlanul; de titkon azért imádkozott, hogy soká tartson. Kéjesen ringatózott vérmes ábrándjain, akár egy gumimatracon, melyet ismeretlen vizekre sodort a szél. E legeslegszebb napokban Marton kapcsolata Ilussal végképp megromlott, s noha még nem vallották be egymásnak, saját magunknak már mondogatták, hogy a házasságuknak annyi: finita la commedia! Marton sejtette, ideje albérlet után néznie. De nem nézett, inkább járt az intenzív angol nyelvtanfolyamra a TIT-be, biflázta intenzíven a rendhagyó igealakokat, szüksége lesz rájuk odakint, ha majd Zsanpól jelet ád, hogy eljött Marton ideje. Tícs, tát-tát, drím, dremt-dremt, lörn, lörnt-lörnt (nem tudta még, hogy Amerikában: lörnd).

Zsanpól két hét múlva telefonált. Már elmúlt éjfél, Marton és Ilus kilenc óra óta azon marakodott, hogy miért is vették meg a Dominó ülőgarnitúrát a hallba, mely épp csak azt várta ki, hogy lejárjon a garancia, utána szétesett elemeire, azóta kéthavonta kell összetákolni a darabokat mind nagyobb facsavarokkal. Marton szerint minderről Ilus és az anyja tehetett. Házasságuk abba a végső stádiumba érkezett, amikor már mindenről Ilus (és persze az anyja) tehetett. A parázs vitába ciripelt bele a telefon (az ő készülékük csak ciripelni tudott, amióta Ilus egy másik heves szóváltás alkalmával földhöz vágta). Hirtelen elhallgattak, aggódva pillantván egymásra: ki a fene hívhat ilyen későn?

Allo, Dzsúla? - kérdezte egy ismerős hang, lejtése egyszerre volt franciás és angolos, Marton ebből jött rá: Zsanpól, motyogta rekedten. Hogy vagy, érdeklődött Zsanpól társalgási stílusban, és hogy van a kedves feleséged, Ilüsz, a nagyszerű asszony, akinek a főztjét azóta is emlegetjük Mériennel. Marton ütődött arccal állt ott, kezében a telefonkagylóval, egyrészt mert hirtelen nem jutottak eszébe a francia szavak, másrészt mert nem jutottak eszébe az angol szavak, harmadrészt mert nem jutott eszébe, hogy bizonyára a szenátornét hívják Mériennek.

Zsanpól bezzeg pontosan tudta, hogy Marton keresztneve Dzsúla, a felesége pedig - az a nagyszerű asszony - Ilus, legföljebb a kiejtéssel volt némi gondja. Figyelj oda a nevekre, mondta neki hónapokkal később. Addigra Dzsúla már magától is rájött. Eladdig ügyet sem vetett a kézfogáskor orr alatt elmormolt szótagokra, a fontos nevek úgyis újra és újra fölbukkannak, a lényegtelenek pedig úgysem számítanak. Ha névjegyet kapott, zsebrevágta, ott hordta hetekig, míg a végén - már nem emlékezve, ki adta és miért - eldobta. Zsanpól bezzeg vörös árnyalatú bőrtokokban gyűjtögette a névjegyeket, minden betű külön mappában, átlátszó műanyagrekeszekben, ábécé sorrendben.

Minden rendben, hadarta Zsanpól a telefonba a világ túlsó felén, több washingtoni színházzal kapcsolatba léptem, érdeklődve várják, hogy elolvashassák a két magyar egyfelvonásost, már készül a fordítás.

Csak így. Több washingtoni színház... Beszarok, gondolta Dzsúla, nyirkos ujjai között megremegett a kagyló. Zsanpól már arról beszélt, hogy hamarosan ki kéne jönnie, mert a tárgyalások végső szakaszában nem akar nélküle dönteni, végsősoron ő nem sokat ért a színházhoz, különben is, Amerika olyan ország, ahol a személyes jelenlét nagyon fontos, az üzleti partnerok csak abban bíznak, akit közvetlen közelről szemügyre vehetnek, tiszta haszon, mert Dzsúla - mint a színészek általában - jó benyomást kelt élőben.

Dzsúla remélte, hogy nem érti félre Zsanpól szavait, telefonon a legnehezebbek az idegen nyelvek, nem segítenek sem a szempár üzenetei, sem a gesztusok vagy a fintorok. A bók, hogy jó benyomást kelt élőben, a tizes körbe trafált. Zsanpól újra elismételte a legfontosabb híradást: minden rendben... már készül a fordítás... több washingtoni színház... érdeklődve várják...

Hosszasan búcsúzkodtak, add át kézcsókom Ilüsznek, a nagyszerű asszonynak, így Zsanpól; a legjobbakat a szenátornénak, így Dzsúla. Letette a kagylót, megtörölte verejtékező homlokát, és azt mondta tűkön álló feleségének, aki alig várta, hogy folytathassák a marakodást: úgy tűnik, minden rendben. Tessék? Megyek Amerikába! - jelentette ki Marton diadalittas hangon. Mennyél csak, mondta Ilus, de ne hidd, hogy ilyen hülye viccekkel elütheted a dolgokat, én nem tréfálok, teljesen elegem van abból, hogy te... satöbbi-satöbbi.

Zsanpól két hét múltán újra telefonált, ezúttal hajnali négykor. Marton arra ébredt, hogy Ilus azt mondja a telefonba: Bitte várten! Ő épp egy detektív-történet kellős közepén tartott álmában, üldözte a Ladáját a rendőrség, kék villogással és bősz szirénázással, Ilus hangja az autórádióból harsant föl, mi a frász, német krimit adnak a Kossuthon? - kérdezte ő, addigra már Ilus nyújtotta a kagylót, asszem téged keresnek, de lehet, hogy téves.

Allo, Dzsúla? - kérdezte az ismerős hang, fölébresztettelek, ugye? Áaa... - Dzsúla hangja kicsorbult. Zsanpól hirtelen franciáról angolra váltott, Dzsúla, hogy megy az angol? Kösz, jól, dünnyögte ő magyarul, s egy végtelennek tűnő másodperc után hozzáfűzte: jesz... tenksz. Zsanpól göcögött odaát Amerikában, igazad van, ez a két legfontosabb szó, hehehe... na, mikor jössz már? Hová? Hát ide, Amerikába! fontos volna, hogy azonnal gyere, mert...   Zsanpól egyre gyorsabban beszélt, Dzsúla már csak mondat-töredékeket fogott föl. Zsanpól intézi az egyfelvonásosok jogvédelmét (?). Dzsúla okvetlenül vigyen magával vacsorakabátot (??). A bemutatót patronálná a követség (???). Zsanpól hangszíne jelezte, jó hírek ezek, Dzsúlának minimum örülnie kéne, maximum hálásnak lennie, s míg ő e fokozatokon rágódott, újra elcsattant a főkérdés, mely minden mást homályba borított: egyszóval mikor jössz át? Hát... mikor kéne? Most, lehetőleg még a héten.

Dzsúla a saját izzadságában fuldoklott. Hogyan magyarázza meg, hogy ez itt nem Amerika, hanem Magyarország, őneki hivatalos útlevélre és vízumra van szüksége (a háromévenként egyszeri turistaút lehetőségét sajnos már kimerítette), emezek elintézése minimum egy hónapba telik, föltéve hogy a minisztérium eléggé rugalmasan kezeli az ügyet, mert ha nem, akkor még tovább tart. Zsanpól váratlanul visszaváltott franciára, s Dzsúla lelkére kötötte, hogy azonnal hívja fel, ha már tudja a dátumot, lediktált még két telefonszámot, amelyeken elérhető, ezek az ő privát számai, csak közeli barátainak vagy fontos ügyfeleinek adja meg. Orövoár, Dzsúla! Marton, aki jobban beszélt franciául, mint angolul, most egyetlen francia szót sem tudott kinyögni. Agya, akár egy korszerűtlen telefonközpont, csak lassan, recsegve ropogva tudott az egyik nyelvről a másikra kapcsolni. Köszönöm a... bizalmat, mondta végül, ám Zsanpól addigra lerakta a kagylót.

Képzeld, Zsanpól azt akarja, utazzam Amerikába még a héten, mondta akadozó nyelvvel Ilusnak, de az asszony már az igazak álmát aludta. Ő tudta, erre neki sokáig nem lesz érkezése, ébren fog hánykolódni órákig - ha nem reggelig. Megnézte a telefonkönyvben, mennyibe kerül fölhívni Amerikát, heves szúrást érzett a mellkasában, amikor kiderült, hogy Zsanpól egy-egy negyedórás telefonja kábé kétezer forintba kerül, noch dácú dollárban!

Kilépett a keskeny balkonra. Csöndes ilyenkor a Damjanich utca, már (és még) nem jár a troli. A latyakos úttestet kék árnyalatúra színezte a neonlámpák indigós fénye. Valószínűleg én vagyok a legnagyobb magyar színész, aki nem alszik, gondolta, hanem didereg. Kihajolt a korláton, elképzelte, milyen szerencsétlen látványt nyújtana, ha leugrana innét. Persze, csak egy agyalágyult lesz öngyilkos a második emeletről... a végén még túlélném, folytathatnám az életem tolókocsiban. Visszahúzódott a fűtött szobába, lekuporodott az egyik minifotelba, de máris háromkerekű rokkantkocsi lett az, hátradőlt, tekerte a kézipedált, míg azután úgy döntött, hogy ő azért bizonyára szert tenne egy motoros tolókocsira, ha másként nem, hát a szövetség segítségével. Elvégre mégiscsak Jászai-díjas... És mit szólnának a halálhíréhez? Képzeljétek, a saját balkonjáról! a másodikról! Ne beszélj... pedig nem is látszott annyira lököttnek. Temetésén valamelyik idősebb kolléga beszélne, elmondaná, mennyire szerették, milyen kár, hogy élete és pályája ilyen fiatalon szakadt félbe, end szó on... Eltűnése fölött hamar napirendre térnének, a szakma sebesen teszi túl magát a haláleseteken, a heves gyásszal fordított arányban áll annak időtartama, nincs kivétel, nincs kegyelem.

Másnap Zsanpól fölhívta Andrét, s általa üzente: a Pan Am légitársaság budapesti irodájába telepítette Dzsúla open jegyét, az időpont tehát kizárólag tőle - és a magyar hatóságoktól függ. Ennek a fele se tréfa! - Marton rohant a minisztériumba. Nem ismert ott senkit, de azért remélte, majdcsak talál valakit, aki ismeri őt. A portás - testes öregember - mindenesetre nem ismerte, alig akarta fölengedni, nem volt félfogadási idő. Elő kellett vennie a legmézesmázosabb hangját: én nem ügyfél vagyok, hanem Jászai-díjas színművész, várnak engem a kulturális osztályon, az izé elvtárs, az a feketehajú, na mondja már! Tóth? - kérdezte a portás gyanakodva; hát persze (Marton ezt egy árnyalatnyival túljátszotta), a Tóth elvtárs! Csakhogy két Tóth elvtárs dolgozott a kulturális főosztályon, Marton a Tibort választotta; Tóth Tíbor elvtárs, ismételte a portás, végtelen hosszúságú í-vel, hangsúlyából Marton érezhette, hogy Tóth Tibor elvtárs nem örvend közszeretetnek.

Tóth Tibor elvtárs a maga részéről házon (sőt országon) kívül volt, táncfesztiválra utazott Hollandiába, így Marton bekönyörögte magát a helyetteséhez, Dugovics Tamás elvtárshoz. Dugovics elvtárs olyan arccal nézett rá, mint egy marslakó, amikor megtudta, hogy Marton színész, szabadkozott, az ő szakterülete a képzőművészet, nem a színház. Speciel én nem színházi, hanem útlevélügyben jöttem, jelentette ki Marton; Dugovics elvtárs csak pislogott a szemüvege mögött, akár egy hüllő, meglátni és meggyűlölni egyetlen pillanat műve volt. Végighallgatta Marton beszámolóját, ingatta a fejét, az a probléma, Marton elvtárs, hogy mi csak akkor tudunk szolgálati útlevelet biztosítani, ha hivatalos útról van szó, hivatalos útról pedig csak akkor lehet szó, ha van rá utazási határozat... nem is tudom, mit mondjak most önnek, tisztelt Marton elvtárs! - gondterhelt arccal dőlt hátra a nyikorgó műbőr fotelban, meg kéne várnunk ezzel Tóth elvtársat. Mikor jön vissza? A jövő héten, szóval, az volna a legokosabb, ha Marton elvtárs kérne egy időpontot Tóth elvtárs titkárnőjétől, és aztán szépen rendeznék az ügyet Tóth elvtárssal.

Mi mind elvtársak vagyunk, csak a titkárnő nem elvtársnő, gondolta Marton, amikor az a lenszőke lány pörgetni kezdte az előjegyzési naplót, s így szólt: február nyolc, hétfő, tíz harminc. Ne tessék viccelni, most december van! A titkárnő biztosította, hogy egyáltalán nem viccel. Tóth Tibor elvtárs csupán egy napot tölt itthon, miután Hollandiából hazatér, mert rögtön elutazik Madridba, ahol magyar-spanyol tudományos együttműködési szerződést ír alá a miniszter elvtárs, és Tóth Tibor elvtársat magával viszi. Madrid után kezdődik a hungarológiai konferencia Szegeden, Tóth elvtárs az elnökségben lesz, föl is szólal. Aztán Kelet-Berlinben nyit meg kulturális napokkal egybekötött grafikai kiállítást, és amint visszatér, szabadságra megy a családjával. Január elején indul Japánba, az Állami Népi Együttessel...

Marton kezdte elveszíteni a türelmét, szép, szép, hogy Tóth Tibor elvtárs összevissza utazgat a világban, állampénzen, de hogyan fogom én megmagyarázni Zsanpólnak, a dúsgazdag amerikai üzletembernek, hogy emiatt nem kaphatok útlevelet? gondolom, senkinek se hiányzik, hogy az amerikai lapok megírják: Magyarországra visszatértek az ötvenes évek, nem eresztik ki a magyar színészt a saját darabja bemutatójára!

A titkárnő bevette ezt a blöfföt, megígérte, hogy beszél majd ő Tóth elvtárssal telefonon, Tóth elvtárs bizonyára mindent elkövet, ami emberileg lehetséges. Talán jobban járnék, gondolta Marton a páternoszterben, ha Tóth elvtárs mindent elkövetne, ami elvtársilag lehetséges. Az amerikai álom változatlan fényességgel derengett a látóhatár peremén, elérhetetlen messzeségben. Marton újra és újra fölhívta Tóth elvtárs titkárnőjét, a lenszőke lány hitegette és nyugtatgatta. Zsanpól megint telefonált, mi lesz már? mikor jössz? csak rád várunk!!! Marton nem remélte, hogy akadozó előadásából Zsanpól megérti, Tóth elvtárs Hollandiában van, utána Madrid és a hungarológia következik...

Ekkoriban tört ki a balhé a színházban, két idősebb vezető színésznek adták tudtára, hogy nem tartanak igényt rájuk, mindkettő azonnal kilépett, hátrahagyván futó előadásokat és félig próbált szerepeket. Martonnak be kellett ugrania, ettől diónyivá szűkült a gyomra, gyűlölte a beugrásokat, de az ember nem hagyhatja cserben a színházát, navigare necesse est, beugrani pedig muszáj. Laci bácsi volt a főszereplő, igyekezett segíteni, ha Marton hibázott, átbeszélte a jelenetet. Marton előadás után meghívta egy italra a késdobálóba, Laci bácsi törzshelyére. Tűnődött, elmondja-e neki, a konyak megoldotta a nyelvét, kicsusszant belőle az egész história egy szuszra.

Igazad van, édes fiam, megmondom őszintén, nem szabad ittmaradni, ha a te korodban volnék, én is elmennék Amerikába, vissza se néznék! Pillanatnyilag nem disszidálni készülök, mondta Marton, hanem csak a bemutatóra, és egyelőre beérném egy szolgálati útlevéllel. Laci bácsi erre így szólt: igazad van, édes fiam, megmondom őszintén, nem szabad azt hinned, Amerikában kolbászból fonták a kerítést!

Martonnak semmi kedve nem volt hazamenni Ilushoz, úgyis csak veszekednének, mostanában már minden kiejtett szó kézigránátként landolt a másik testén. Lassan Amerika maradt az egyetlen ésszerű kigázolás a zavarosból. Megkettőzte erőfeszítéseit, a végén sikerült elérnie, hogy Tóth Tibor elvtárs az írásban (három példány) beterjesztett kérelemre Hollandia és Madrid között ráfirkantotta: Rendbe. Tóth. Marton mehetett a külügyi osztályra, ahol egy megjegyezhetetlen nevű elvtárs várt rá, tuskó méretű és formájú fejjel, házi készítésű szilvapálinkával, valamint azzal az ígéretes nyitánnyal, hogy szépen ee-rendezzük az ee rendeznivalókat! Marton emelte poharát az Útlevél elvtárs egészségére, Útlevél elvtárs meg a Művész elvtárséra, kérte, mesélné el, mijáratban küldték ide. Marton nekilátott: őt az a kivételes szerencse érte... - ám még csak Zsanpól első látogatásának lefestésénél tartott, amikor Útlevél elvtárs közbeszólt: álljunk csak meg egy bajtársi szóra! jól értem én, hogy ön egy amerikaival, egy devizakülföldivel tárgyal, sőt néki kéziratokat ad át?! nem lesz ez így frankó, Marton elvtárs! kért ön erre engedélyt?

Mi a túrót akar ez? - gondolta Marton sértetten, milyen engedélyt kellett volna kérnem ahhoz, hogy André bemutasson Zsanpólnak és a szenátornénak? olyan sok magyar színházi ember után érdeklődnek Amerikában? talán inkább gratulálna! elvégre már elmúltak az ötvenes évek! ez a stílus azért egy kissé különös, nemde?? - mindezt azonban elhomályosította az aggodalom: hátha tévedek, és mégse múltak el az ötvenes évek annyira, kérdés, beleköphet-e a levesembe ez az idióta, ez a rohadt béemes! ez a tetű ávós!? Hm... éppenséggel beleköphet, ha nagyon akar, okosabb, ha nem próbálom ki... - felöltötte a jópofa bohém álorcáját, a szórakozott színészemberét; ajjaj, tuttam, hogy valamit rosszul csinálok, de hát én nem is tuttam, hogy engedélyt kell kérni, mit tegyek, ha már így alakult? aggyon tanácsot, drága elvtársam! Ettől Útlevél elvtárs megenyhült, jó van, akkó majd úgy vesszük, hogy tőlem kérte az engedélyt a Marton elvtárs, és én megadtam az engedélyt. Marton közel állt ahhoz, hogy megragadja a tuskófej alatti lebernyeges nyakat, s addig szorongassa, míg a krapek pirospozsgás pofája hamuszínűvé sápad.

Tudta, hogy az ilyesmi nem marad titok, de arra azért nem számított, hogy ilyen sebesen szalad szét a hír a szakmában - sőt a városban -: meghívták a Martont Amerikába, premierje lesz a Broadway egyik legelegánsabb színházában, a darabot ő írta, ő rendezi s ő játssza a főszerepet is, ötezer - tízezer!! százezer!!! - dollárért... Azonnal föltűntek a színen a kérincsélők és a hiénák, napjában tizenkilencszer kellett elismételnie: nincs pénzem, nincs is szerződésem (még! - tette hozzá magában babonás elszántsággal), nem kerestem dollármilliókat (még!), az se biztos (még!), hogy tényleg utazom.

Hívatta az igazgatója is, édes Gyulám, most akkor mi a helyzet ezzel az Amerikával? félévre mész vagy egész szezonra? egyáltalán, mikor? Nem mondhatta az igazat, nagyon kamunak hangzott volna (ismerni kell Andrét, Zsanpólt és a szenátornét, hogy az ember érezze az ügy komolyságát). Tódított egy kicsit fölfelé, például hogy Zsanpól nemcsak festőket, hanem színészeket és rendezőket is képvisel impresszárióként (elvégre édes-mindegy, hogy Zsanpól maga egyengeti-e a dolgokat Amerikában, vagy pedig egy befolyásos színházi ügynök, aki Zsanpól jóbarátja). Marton látta, az igazgató szemében fölizzottak az irigység lángjai, nem tudott ellenállni, hogy ne gyötörje tovább ezt az embert - aki oly sok szerepet adott Marton helyett másoknak -, újabb részleteket tárt föl reménykedéseiből, a valóság vékonyka jéglapjára tornyozva. Jól van, édes Gyulám, de most akkor én számítsak rád a következő évadban vagy sem? - kérdezte az igazgató ellenséges felhangokkal, utálta az ilyen variálást, neki a színész álljon rendelkezésére feltételek nélkül, akár egy beszélő szerszám. Marton sejtette, jövő évi szerződtetése egyszeriben bizonytalanná vált. Újabb ok, hogy Amerika sikerüljön - sikerülnie kell.

Immár nem volt értelme megtartóztatnia önmagát, folyton Amerikára gondolt, és folyton Amerikáról akart beszélgetni. Agyadra ment, jelentette ki Ilus egy vad vita végén, alig várom, hogy eltakarodjál oda. Én is alig várom! - ez volt a legutolsó kérdés, amiben ők ketten egyetértettek. Az amerikai álom szürke árnyat vetett mindarra, ami itthon zajlott. Marton még a kedves szerepeit is ímmel-ámmal játszotta, mintha elfelejtette volna, mennyit erőlködött annak idején, hogy egyáltalán megkapja őket. Hívták a tévébe, egy Szép Ernő darabba, három nap, szép feladat, jó pénz, régebben ilyenkor minden követ megmozgatott, hogy elvállalhassa, most meg örült, amikor kiderült, hogy nem tudják egyeztetni a színházi beosztása miatt. Egyre több időt töltött angolozással, a végén azon kapta magát, hogy bizonyos szerepei kulcsmondatait próbálja angolra fordítani.

Vívta közben kisded háborúját, egyre újabb frontokat kellett nyitnia, például az amerikai követségen, ahol a szolgálati vízumhoz szintén a minisztérium utazási határozatát követelték; aztán a Pan Am légitársaság irodájában, ahová sehogyan sem akart megérkezni az a telepített jegy, amelyet Zsanpól küldött; harcban állt továbbá a színháza titkárságával, mert nem tudta megmondani, hogy mikor nem lesz itt; mindezt tetézték az otthoni aknamező robbanásai   nem voltak könnyű hetek.

A jó hírt megint André hozta, beszéltem Zsanpóllal, valami hiba csúszott az ügyintézésbe az utazási irodában, de nincs probléma, holnapután repülsz, abban maradtunk, hogy én veszem a jegyedet, már meg is van, Zsanpóltól kapsz apanázst és nála fogsz lakni, kész a darabjaid fordítása, beadta öt színháznak, olvassák, és úgy néz ki, érdeklődik mind az öt! Martonból kitört a diadalordítás, melyet először alaktalan vonyításnak érzékelt, csak utóbb jött rá, hogy azt üvölti: baró! Kamaszkora óta nem használta ezt a szót. André csodálkozva pislogott, tessék?

Marton ballagott lefelé a Fillér utcán gyalogosan - amióta hadiállapot volt köztük, Ilus ritkán engedte át a kocsit, arra hivatkozott, hogy az ő nevén van -, mellkasát majd szétfeszítették az érzelmek. A Balettcipőbe ment, ott hajnalig áll a bál, és sosincs túl későn. Részeg asztaltársaságok uralták a terepet. Betódult azután egy csapat premier-bankettoló vidéki színész, ünnepelték magukat, mert följöhettek két előadásra a Pestibe. Akadt köztük néhány régi haver, Marton velük iddogált, már ők is hallották, hogy Amerikába készül, gratuláltak neki. Ugyan, ne vicceljetek... ez még semmi. Tavaly ilyenkor Miskolcra készültél, bazd meg, mondta az egyik srác, annál csak jobb lehet, nem? Tavaly ilyenkor úgy volt, hogy Marton Miskolcra szerződik, félt, hogy a József Attilában nem újítják meg a szerződését. Halálra izgatta magát ezen a hülyeségen.

A bankettolókhoz civilek is csapódtak, Marton rástartolt egy törékeny fekete csajra, a végén hazakísérte, ismerősöknél lakott a Bajza utcában, sehogyan sem akarta fölvinni magával, Marton erősködött, végül fellopakodtak a lépcsőn, s a konyhában tanyáztak le. A lány nem mert villanyt gyújtani, nehogy fölébredjenek a háziak. Nyugodj meg, nem csapunk zajt, engedd el magad, hiszen te is akarod! - győzködte Marton. Ám amikor végre célba érhetett, azonnal fölrobbant. Ne haragudj, lihegte, nagyon kívántalak. Nem kapott választ, de érezte, haragról szó sincs, a lány inkább megkönnyebbült, hogy túlestek a dolgon, s nem nyitott rájuk senki, sietve visszahúzott magára mindent, jól van, szerbusz akkor most már.

Milyenek lehetnek az amerikai nők? Bizonyára gátlástalanabbak. Hamarosan meglátod. Odaát talán még ez is más - következésképp ott te is csak jobb lehetsz, mint itt, gondolta.

Marton tudta, hogy Zsanpól a Watergate-ben lakik, azt azonban csak kint értette meg, hogy e névről a washingtoniaknak elsősorban nem a Nixon lemondásához vezető botrány jut eszükbe, hanem a gazdagság. A Watergate a város legelegánsabb lakcíme! - az épületcsoportban lévő szálloda így hirdeti magát. Zsanpólnak a Watergate-ben nemcsak lakása, hanem irodája is volt. Martont a ház csupaüveg előcsarnokában libériás inas kísérte a portáspulthoz, s miután megkapta a kulcsot, az inas vitte a bőröndjeit a lifthez a süppedékeny szőnyegpadlón. Amikor Zsanpól lakásába lépett, úgy érezte, egy amerikai filmbe került. A berendezés múzeumra emlékeztetett, de nem hiányoztak a technika áldásai sem, képmagnók minden szobában, bonyolult telefonok, titokzatos világítás. Az egyetlen, ami hiányzott: Zsanpól maga. A megbeszélés szerint a reptéren várta volna a magyar színészt, ám ő a Pan Am jóvoltából kilenc órás késéssel érkezett. Mint kiderült, Zsanpól kilenc órával azelőtt is csak egy telefonüzenetet hagyott a reptéri információnál, miszerint üzleti tárgyalása elhúzódik, Marton üljön taxiba, a lakásban majd részletes instrukciókat talál. Marton erről csak akkor szerzett tudomást, amikor végre rájött, hogy a Misztör Dzsúli Mertn, akit a hangosbemondó kitartóan szólongat, ő volna.

A hatalmas nappaliban üvegajtók sorozata nyílt a hosszú teraszra, a szobából is látszott az egész város. Marton megállt ott, kilihegte magát. Az inas várt egy pillanatig - nyilván borravalóra -, majd kedvetlenül azt mondta: Have a nice evening, sir! - és távozott. Legyen szép estém... ez igazán kedves.

Egyrészt időmilliomos volt, másrészt őrjítő türelmetlenség gyötörte. Tapogatta a bútorokat, igyekezett magába szívni a látványt, az ínycsiklandó illattal együtt, amelyet az élénk trópikus növények (mint később megtudta: dél-amerikai orchideák) bocsátottak ki. Az előszoba falát krómkeretbe illesztett fotók borították, majdnem mindegyiken fölfedezhette Zsanpólt, amint férfiakkal ráz kezet, nőkkel vált puszit vagy nyújt át nekik virágot. Ismerős arcok. Herbert von Karajan... Mikhail Baryshnikov... Maria Callas... Julie Andrews...! Stevie Wonder...!! Federico Fellini...!!! - nyilván a többiek is közismert művészek, noha Marton nem tudta, kicsodák. Ha Zsanpól ilyen hírességek puszipajtása, akkor talán... esetleg... ha egy kis szerencsém van...!

Zsanpól instrukcióit a kerek - minden jel szerint rokokó - ebédlőasztalon találta, egy hosszúkás borítékban. Dombornyomású mélykék betűk hirdették, hogy a feladó: Jean-Paul Faurreau de Parcy, Watergate West. Se utca, se házszám, errefelé nyilván mindenki tudja, hogy merre található e nevezetes épület. Marton jó jelnek vélte, hogy épp a nyugati szárnyba került, számára Amerika nem csupán egy új földrész volt, hanem maga a NYUGAT, az a hely, ahol a PÉNZ az ÚR - ha az embernek szerencséje van, akkor ez az úr az ő szolgája lesz, s ilyen pompában élhet, mint Zsanpól.

A borítékban formára vágott, halovány virágmintákkal díszített lap volt, a sarkában   természetesen domborbetűkkel - azt olvashatta: From the Desk of Jean-Paul Faurreau de Parcy, vagyis hogy ez a cetli Zsanpól íróasztaláról való (származik, fakad, ered). Kis híján felsikoltott a gyönyörtől, annyira tetszett neki ez a nagyvonalú, udvarias és arisztokratikus stílus, amint lehet, ő is csináltatni fog ilyen kártyákat, sajnálatos, hogy nincs nemesi előneve, éppenséggel kitalálhat egyet, ezen ne múljék. Ha Budapesten, ilyesfajta lapokon küldene üzeneteket az igazgatójának, a színházi és filmrendezőknek, elállna a szavuk. Zsanpól szálkás betűitől neki állt el. Welcome in America! - így kezdte. Isten hozott Amerikában. Ő, mármint Zsanpól, csak két nap múlva fog visszaérkezni Kaliforniából, fontos üzleti ügyek jöttek közbe, elnézést kér. Addig Dzsúla bonyolítsa az appointment-eket (ezt meg kellett néznie a szótárban: 1. kinevezés; állás 2. megbeszélés; megbeszélt időpont/találkozó; randevú) legjobb belátása szerint, de ne kötelezze el magát egyik színháznak se. A schedule-t (1. táblázat, jegyzék; toldalék, függelék; kérdőív 2. Munkaterv, ütemterv, ütemezés 3. US menetrend; órarend) a titkárnő legépelte, megtalálja a szobájában, a bejárattól balra. Mindig de. 9-re jön a titkárnő (Charlotte), és du. 3-ra a bejárónő (Laura, ő chilei, az angol tudása nem tökéletes). Az étkezések elintézve, italok a jégszekrényben, ha bármi kéne, rendelés a 4987-esen. Majd Marianne is jelentkezik. A másik borítékban talál egy kis pénzt a költségeire. Have fun, Gyula! Yours, Jean-Paul.

„Mulass jól, Dzsúla!” - e kívánság olvastán kellemes borzongás futott végig a gerincében. Ám az igazi meglepetés a másik borítékban volt: kétezer (azaz 2.000) dollár, egészen friss bankók. Dzsúlát elöntötte a forróság. Akár a mesében... A valóság a legvérmesebb reményeit is fölülmúlta. Megkereste a szobáját, amelynek külön fürdőszobája volt, vörös márványborítással, beépített mosdóval és növénytartókkal - ebben a lakásban minden szobához tartozott egy fürdőszoba. A súlyos íróasztal fölött parafa hirdetőtábla lógott a falon, rajta pedig GYULA MENETRENDJE (órarendje? munkaterve? táblázata? jegyzéke? toldaléka? függeléke?), gyönyörűen legépelve. Színházak és emberek nevei sorakoztak egymás alatt, időpontokkal és szűkszavú utasításokkal, holnap 10-kor itt lesz tárgyalásod, 11-kor pedig a Watergate Szálloda kávéházában, figyelem! neked kell fizetned!, 1-kor munka-ebéd itt, 3-kor újabb tárgyalás, készíthetsz kávét, találsz hozzávaló süteményeket a felső konyhaszekrényben, 5-kor party a Georgetown Egyetemen, Marianne visz, 8-kor interjú, Washington Times, 9-kor vetítés + fogadás a Kennedy Centerben, dinner coat! (Dzsúla már tudta, hogy a dinner coat   vacsorakabát - nem más, mint a szmoking.) Ha nem hoztál, válassz a szekrényből. És így tovább, három napra előre.

A ruhagondokon úrrá leszek valahogyan, de mi lesz a nyelvi problémákkal? még nem beszélek elég jól angolul ahhoz, hogy üzleti tárgyalásokat folytassak, pláne hogy interjút adjak a Washington Times-nak! Csigavér, mondta félhangosan. Turkálni kezdett a fiókos szekrényben, töménytelen videokazettára bukkant. Kiókumlálta, hogyan működnek a képmagnók. Úgy érezte magát, mint a medve a mézraktárban. Nézte a filmeket, gyakran egyikből a másikba kapva, Marlon Brando, Vivien Leigh, Humphrey Bogart, Ingrid Bergman... A Casablancá-t a közepén kezdte, amikor Victor Lázló és gyönyörű hitvese a rendőrőrsön megtudja, nem kapnak exit visá-t. Ingrid mosolya elgyöngítette, Humphrey pedig ellenállhatatlan vágyat keltett benne, hogy rágyújtson. Talált aranyszopókás cigarettát egy zenélő ezüstdobozban, Zsanpól nevének kezdőbetűi díszítették a füstszűrőket - pedig Zsanpól nem is dohányzott.

Dzsúla habozás nélkül Rick oldalára állt, a magyar nevű cseh partizán ellenében. Fölkavarták az érzelmek és a színek - Sam öltönyének rőt sárgája, Ingrid szemének forró barnája, Rick szmokingjának hófehérje -, hirtelen rádöbbent: álljon meg a menet! hiszen ez egy fekete-fehér film! - hiába, ezúttal SZÍNESBEN peregtek a jelenetek. Ja... szóval... kiszínezték... - már emlékezett, olvasott erről a Film, Színház, Muzsiká-ban, az amcsik számítógépes módszerrel színezik a régi filmeket. Gusztustalan ötlet. Igen... - de akármennyire igyekezett, nem tudta visszataszítónak találni a színes Casablancá-t. Sőt... tulajdonképpen... tetszett neki. Lehet, hogy már minden tetszik, ami amerikai?

Addigra kivilágosodott, hajnali hat felé járt. Forró fürdőt vett a királyi kádban, miután tízperces vacakolással rájött: nem forgatni kell a csaptelepet, hanem húzni. Hajat mosott, majd nagy műgonddal megborotválkozott. Sejtette, hosszú, nehéz napja lesz, készen állt rá, nem érezte magát gyötröttnek, noha szemernyit sem aludt. Nedves hajjal fázott egy kicsit, magasabbra akarta állítani a fűtést, megtalálta a kilincsszerű fogantyút a falon, jobbra és balra forgathatta, mindkét irányban felzümmögött egy lágy járatú motor, és áramlani kezdett a levegő. Dzsúla a baloldali ív közepére tolta a fogantyút, s várta, hogy bemelegedjék a szoba.

Fél hétkor valaki xilofonozni kezdett a lakásban. Csupán néhány másodperc múltán jött rá, hogy a telefon csöng így - mind az öt darab. Fölkapta az íróasztalit, André szólt bele, rendkívül közelről: Gyulus? Szerbusz, kiáltotta Dzsúla megzavarodva, honnan beszélsz? Honnan beszélnék, Budapestről, akartam tudni, hogy rendben mennek-e a dolgok? Dzsúla boldogan mesélni kezdte ideérkezése kalandos történetét, elfeledvén, hogy a tengerentúli hívás sokba kerül, André egy ponton közbeszólt: megkaptad azt a kétezer dollárt? Dzsúla zavarba jött, ilyesmiről az ember nem szívesen beszél telefonon, lehallgathatják... Megkaptam, mondta rövid szünet után, azon töprengve, honnét tudhat erről André, hát... csak nem te küldted...? Dehogynem, Zsanpól nem mondta? Ő még nincs itt... nem kellett volna... Majd gazdag leszel, és visszaadod, jelentette ki André.

Letették a kagylót, de nem volt ideje megemészteni André tapintatos nagyvonalúságát   amelyről eddig úgy hitte, Zsanpól tapintatos nagyvonalúsága -, újra csöngött a telefon. A vonal végén a szenátorné érdeklődött, hogy volna-e Dzsúlának kedve vele reggelizni? Az igenlő választ követő harmincadik másodpercben megérkezett: háj, Dzsúla! - arcon csókolta, hadarva magyarázott valamit, amiből Dzsúla csupán a „reggeli” és a „meleg” szavakat értette. A szenátorné benyitott az ő szobájába is, Dzsúla röstelkedett, mert nem ágyazott be (igaz, le se feküdt). A szenátorné teli szájjal nevetni kezdett, the air conditioner! - a fogantyút az ellenkező irányba hajlította. Ezek szerint hűtöttem fűtés helyett, állapította meg Dzsúla. Úgy érezte, a szenátorné képében egész Amerika neveti ki. Tűnődött, hogyan köszörülhetné ki a csorbát, hihető volna-e, ha kijelentené, hogy direkt hűtött, mert melege volt?!

Ilyesfajta helyzetekből majdnem mindig hazugsággal vágta ki magát. Hányszor de hányszor állította számára ismeretlen filmekről, színdarabokról, könyvekről: persze, láttam, igen, olvastam, ó, hogyne! - pusztán azért, mert nem akart tájékozatlannak tűnni, vagy mert igyekezett bevágódni valakinél (főképpen egy-egy rendezőnél), akitől a sorsa függött. Sokszor megesett, hogy lesújtó (vagy éppen elragadtatott) véleményt mondott olyasmiről, amiről még nem is volt véleménye, mert érezte, hogy e lesújtó (vagy elragadtatott) szavakat várják tőle az adott pillanatban. Mintha örökösen arra törekedett volna, hogy többnek, szebbnek, jobbnak, okosabbnak higgyék annál, amilyen, és ez az iparkodás meglehetősen sok fáradsággal járt.

Egyre több példa jutott eszébe, végül az a régesrégi jelenet, amikor Fehér Kati hirtelen fölkelt mellőle a díványról, vetkőzni kezdett, végül ott állt fölötte meztelenül, telten és diadalmasan, akár egy görög szobor. Marton nem volt képes megszólalni vagy megmozdulni, sejtette, a lány arra vár, hogy ő is levetkőzzék, elfogta a rémülettel keveredő izgalom: Kati is azt hiszi...   osztálytársai úgy tudták (tőle...), Marton már túlesett mindenen, többször is, ebből egy szó sem volt igaz, de nem vallhatta be, éppen most! - úgy kellett tennie, mint aki nem először van ebben a helyzetben. Azzal kezdte, hogy a tátva maradt száját becsukta, Kati már mellé térdelt, segített a gombolkozásban, azután valahogyan megesett a dolog, ő úgy viselkedett, ahogyan a férfiak a ponyvaregények és a filmek ágyjeleneteiben szoktak, a többi Katin múlott.

A szenátorné közben szakadatlanul beszélt, és Dzsúla - tessék, megint ezt csinálom! - minden lélegzetszünetben helyeselt: ou, jeee...

Csöngettek, ami éppolyan éteri hang volt itt, mint a telefon, a szenátorné ajtót nyitott, a folyosón látomás: egy feketebőrű ember, vakító fehér szmokingban, terülj-terülj asztalkámat tolt be a lakásba. Lefékezett a nappali közepén, egymás után emelgette a vörösréz búrákat a tányérokról, s úgy sorolta az ételek nevét, akár egy divatbemutatón a konferanszié a ruhakölteményekét, minden fogás után madame-nak szólítva a szenátornét (ami azonban mem-nek hangzott), jelezvén, tudja, ki az úr a házban. Egyetlen egyszer sem pillantott őrá, levegőnek tekintette, épp ezért Dzsúla jól megnézte azt a kerekes asztalt, olyasvalamit keresett, ami a bőséges választékból hiányzott, ez volt a pirítós. Amikor aztán a fekete pincér lazán hajlongva föltette a - költőinek szánt - kérdést: óhajt még valamit, mem? - Dzsúla ellentmondást nem tűrő hangon tószt-ot rendelt, abban bízva, hogy ez az angol neve, és nyert. Kulloghatott vissza a pasas oda, ahonnan jött, a pirítósért. Amikor hozta, szembogarában égtek a megvetés fehér lángjai; nem baj, apuskám, gondolta Dzsúla, majd megtanulod, hogy emberszámba vegyél... Minden ellenérzés közül a leghamarabb sarjadó s a leghevesebb a kiszolgáltatottak egymás iránti utálata.

Amint asztalhoz ültek, farkasétvágya támadt, mindent meg akart kóstolni. A szenátorné mosolyogva kínálta a francia péksüteményeket, a jamaikai banánt, a szalonnás rántottát   megemlítvén, hogy abban túl sok a cholesterol, de nagyon finom -, a mag nélküli chilei szőlőt, a narancs frissen facsart levét, s természetesen a meleg pirítóst, amelyen egyenletes ragyogássá olvadt a margarin, amelyet ő vajnak hitt. Zabált, két pofára. Reggeli után a szenátorné magára hagyta. Dzsúla feszülő gyomorral telepedett a videó elé, nézni kezdte a Játszd újra, Sam!-et, a közepétől. A fekete pincér kicsivel ezután tért vissza a romokért, Dzsúla királyi mozdulattal engedte meg, hogy eltávolítsa a kerekeken guruló asztalt.

Pontosan kilenckor nyílt az ajtó, megjött Charlotte, a titkárnő - sovány, feketehajú nő. Kérdezte, mit tehet érte, s amikor ő azt felelte: semmit, felajánlotta, hogy mindenesetre főz egy kávét. Ciripelt a telefon, Charlotte jelentette, hogy a portás az, Mr Mertn-t keresik, a Pramm-pramm (érthetetlen) színháztól, fölküldheti-e őket. Törékeny testalkatú, bajszos és csokornyakkendős kis muki érkezett, szürke öltönyben, egy szőke, szintén törékeny testalkatú és ugyancsak szürke férfiöltönyt viselő nővel, akinek azonban a csokornyakkendő helyén két rézgolyó himbálózott, fémes hanggal csapódva egymásnak minden mozdulatánál. Mielőtt helyet foglaltak volna, ugyanolyan leplezetlen elragadtatással néztek körül Zsanpól lakásában, mint Dzsúla tegnap, ezt jó jelnek tekintette. Leültek a barokk fotelokba, a térdükre helyezték fekete kazetta-aktatáskájukat, majd kinyitották. A férfi elővett egy áttetsző, halványzöld borítójú, nagyalakú könyvet, a nő pedig mindenféle papírokat. Hogyan utazott, kedves Dzsúla? Köszönöm, jól. Tulajdonképpen merre van Magyarország? Európában. Persze, de azon belül? Hát... a közepin, Ausztria mellett. Ott szocializmus van?! Igen. És... milyen?

Elmesélte nekik, hogy Kovács bácsit behívatják az elvtársak (comrades) a minisztériumba, megkérdezik tőle, no, Kovács elvtárs, mi a véleménye a szocializmusról? Az öreg töpreng egy darabig, majd azt mondja: jó. De Kovács elvtárs, nem tudná kifejteni valamivel bővebben? Az öreg megint elgondolkodik, és azt mondja: nem jó!

Óriási sikert aratott, térdüket csapkodva nevettek. Utána még el kellett mondania, hogyan működik a cenzúra Magyarországon; kötelező-e a párttagság; miként kaphat az ember útlevelet; mennyit keres egy vezető színész; támogatja-e az állam a színházakat; van-e Nemzeti Színház és milyen darabokat játszik? - válaszai többségét wonderful-nak találták. Dzsúla elvesztette a türelmét: szóval, mi a helyzet az egyfelvonásosokkal?

Egymásra néztek. A férfi ünnepélyesen a dohányzóasztalra helyezte a nagy alakú könyvet, és azt mondta: ezek wonderful darabok, elő szeretnénk adni, minél előbb. A szőke nő egyetértő mosollyal bólogatott, szürke szembogarán megcsillant a fény. Bumm! - Dzsúlának a legnagyobb lelkierőre volt szüksége ahhoz, hogy ne kezdjen indián táncba a Watergate Building négyzetberakásos parkettáján, melyet Zsanpól lakásában méregdrága kínai szőnyegek takartak. Egyszeriben végtelenül rokonszenvesnek látta azt a madárcsontú férfit, és kifejezetten gyönyörűnek a vézna, szőke nőt. Aki az ő darabjait szereti, rossz ember - rossz asszony - nem lehet.

Jack az artistic director a színházban, mondta a nem rossz asszony, ő pedig a managing director. Megtárgyalhatjuk-e a részleteket Faurreau úr távollétében, aki tudomásunk szerint az ön képviselője? - kérdezte az artistic director. Dzsúlát még soha senki nem képviselte (nem tudta, ez azt jelenti: Zsanpól az ügynöke, persze, annak is ugyanígy örült volna). Igen, okosabb, ha ővele tárgyalják meg a részleteket! - eszébe jutott Zsanpól intelme, hogy ne kötelezze el magát. Az órájára sandított, tíz perce volt még a következő menetig, odalenn a kávéházban. Sajnos, Amerikában a színház haldoklik, magyarázta a szép szőke managing director, az állam alig költ a kultúrára, van ugyan egy alapítvány, amit még Johnson elnök hozott létre, a National Endowment for the Arts, de az csak azoknak a színházaknak ad, amelyeknek a vezetői nagy befolyással bírnak kormányzati körökben, Washingtonban például csak az Arena Stage-et támogatják, pedig ott elavult színjátszás folyik, ám a bizottság tagjai, akik a pénz fölött diszponálnak, nem járnak színházba.

Mintha megérezték volna, hogy Dzsúla ideje lejárt, egymásra pillantottak, cirádás névjegyüket az asztalra helyezték, becsukták a kazetta-aktatáskákat és fölálltak. Dzsúla sokáig vacakolt a bejárati ajtónál a kulccsal, melynek nem volt tolla, nyolcszögletű csonkban végződött, azzal kellett volna a lyukba találnia, az artistic director segített, s közben azt mondta: egyre kevesebben áldoznak a művészetre, épp ezért a színház rendkívül hálás Faurreau úrnak, aki ilyen bőkezű adománnyal segít, hogy egy remek magyar szerző színpadra kerüljön Washingtonban.

Generous donation... - Dzsúlát e szavak szíven szúrták. Beléptek a liftbe. Eddig szó se volt arról, hogy Zsanpól pénztárcája kell a darabok színre viteléhez. Lekonyultan búcsúzott el a művészi és a menedzselő direktortól a hallban. Megkérdezte a portást, hogy merre van a hotel kávéháza; mehet az épületen belül és kinn az utcán is, utóbbi a rövidebb, magyarázta a libériás. Kilépett az utcára, amerikai film, már megint: hatalmas autók suhantak mindkét irányba négy sávban, a szembeni épületen villogtak a neonbetűk: HOWARD JOHNSON, nyilván nem a volt elnököt reklámozzák, az különben sem Howard, hanem Lyndon B. A tetőteraszokon kopár fák álltak fakádakban, szép lehet itt nyáron. Kisütött a nap, olvadozott a hó.

Az osztályon felüli Watergate Hotel csupa márvány halljában diszkrét tábla hirdette a falon: JACKET REQUIRED - öltöny kötelező. Dzsúla farmerben volt s norvégmintás pulóverben, kis híján visszafordult, ám aztán úgy döntött, szóljon, akinek nem tetszik valami, behatolt a kávéházba. Egy fehér szmokingos pincér állta útját, de Dzsúla nem engedte, hogy megszólaljon, üzleti tárgyalásom van itt! - jelentette ki igen határozottan, azzal a bizonytalan érzéssel, hogy fogalma sincs, kivel fog üzleti tárgyalni, a nevére sem emlékezett, fönn hagyta azt a papírlapot, From the Desk of Jean-Paul Faurreau de Parcy. Valaki megérintette a vállát, Dzsúla? - tagbaszakadt, himlőhelyes arcú, vele egykorú férfi állt ott, hosszú kese haja lófarokba kötve. Báb vadyok, a Brook Theater-től yövökh, mondta tört magyarsággal, a névjegyén viszont Bob volt, Bob Pfefferdohle. A hóna alatt ugyanaz a halványzöld borítójú, nagyalakú könyv, mint amilyet Marton az egyenöltönyösöknél látott. Leültek hátul, az emberméretű pálmafák mögött. Báb angolra váltott, a nagyapja magyar-osztrák származású, ő maga Bruck an der Leithán született, onnét keveredett kétéves korában Hollandiába, majd a tengerentúlra. Dzsúla megkérdezte, hogy artistic vagy managing igazgatója-e a Brook Színháznak, Báb azt felelte, mind a kettő, és büszkén vigyorgott. Gratulálok. Köszönöm... hogyan utazott, Mr Marty? Jól. Én még sosem jártam Magyarországon, azt se tudom pontosan, merre van Európában. Mindjárt Ausztria mellett, magyarázta Dzsúla rutinosan, ha szemben állunk, kissé jobbra. És milyen ott az élet? Dzsúla neki is elmesélte Kovács bácsi véleményét a szocalizmusról. Báb öblös nevetésben tört ki.

Kávét ittak óriási bögrékből, és gyümölcstortára emlékeztető süteményt ettek. A Színház- és Filmművészeti Főiskola működése; a nem kötelező párttagság, a három évenkénti útlevél és a vezető magyar színészek havi átlagjövedelme után Dzsúla a tárgyra tért: mi a pálya az egyfelvonásosokkal? Báb arcára kaján vigyor terült, megérti ő, ha a derék szerző türelmetlen, maga is írt drámákat régebben, egy szó mint száz, kitűnőnek találja a darabokat, készen áll arra, hogy megrendezze mind a kettőt: egy estén játszhatnánk őket, szünettel, mit szól ehhez a derék szerző? Mit szólhatnék? - nyögte fölényesnek szánt hangon. Báb atyáskodva a vállára eresztette vaskos ujjait, nem kell hálálkodnod, elvégre ez így mindenkinek jó üzlet! ha Zsanpól állja a szavát és tényleg kiköhögi azt a generous donation-t, a Brook Színház szerződteti a legjobb színészeket a washingtoni választékból, a legtehetségesebb premprámm (érthetetlen) is rendelkezésre áll, légy nyugodt!

Dzsúla nem volt nyugtalan, csak rosszkedvű. Úgy látszik, Zsanpól valamennyi washingtoni színház artistic és managing directorát generous donation-nal kecsegtette, ezért támadt ilyen egyetemes érdeklődés ebben a városban az ő drámaírói művészete iránt. E gondolat legalább annyira keserű volt, mint az amerikai kávé. Báb közben az egyfelvonásosok fordítását kritizálta, szerinte túlságosan vegytiszta a szöveg, nem bánná, ha a későbbiekben végigmennének rajta. Dzsúla szabadkozott, nem biztos, hogy az ő angol tudása ehhez elegendő; dehogynem, mondta Báb, felütötte a zöld borítójú, nagyalakú könyvet, mely a két egyfelvonásos angol fordítását tartalmazta, álomszépen gépelve - Charlotte kezemunkája lehet. Translated from the Hungarian by Nina Kaufinger. Dzsúla rögtön odaképzelte Nina Kaufingert, vagyis egy Meryl Streepre emlékeztető, szabálytalan arcú amerikai szépséget, amint éppen őt fordítja angolra, el-elábrándozva szellemi nagysága fölött. Élvezettel nézegette az otthoninál vastagabb és rövidebb, síkos tapintású lapokat, nehéz volt elhinnie, hogy ezek a makulátlan, szinte nyomtatott sorok ugyanazt a szöveget tartalmazzák, amit ő odahaza a személyzeti szobában az ócska (csehszlovák) Consul írógépen lekopogott, tele elütésekkel és javításokkal. Igyekezett mielőbb befejezni az üzleti tárgyalást Bábbal, abban reménykedve, hogy a példányt nála hagyja. Báb azonban durván a hóna alá gyűrte Dzsúla műveit, s vitte magával. Érző lélek nem bánik így egy kézirattal... Dzsúla kifizette a (hatvankét dolláros!!!) számlát, szívta a fogát, amiért ennyi pénzt kell itthagynia néhány süteményért és két kávéért, de nem volt mit tenni.

Mire visszaért a lakásba, a titkárnő már felszívódott, gépelt levelet hagyva hátra: Faurreau úr kereste telefonon, kéri, hívja a (213) 436-5960-on. Őszinte híve, Charlotte. Íme, Zsanpól mellett van még egy őszinte hívem ebben az idegen városban - sejtette, hogy a nő nem gondolja komolyan, de akkor is jólesett. Nekilátott, hogy fölhívja Zsanpólt Kaliforniában. Kérdés, mit kell tárcsázni az otthoni 06 (vagy 00 - ha egy másik állam külföldnek minősül) helyett. Kiválasztotta a nappali szoba telefonját, a számozott nyomógombokon túl mindenféle - érthetetlen feliratú - billentyűk voltak rajta. Fölemelte a kagylót, hallgatta egy darabig a magyarnál izgalmasabb dallamú amerikai búgást. What can I do for you? - szólt bele egy tisztán zengő női alt. Pardon? - kérdezte ő ütődötten, mire az a nő (olyan közelről jött a hangja, mintha a szomszéd szobában lett volna) kifejtette, hogy ő az operéjtör, az iránt érdeklődik, miben lehetne a segítségére? Hát abban, hogy kiszáll a vonalamból, mert én éppen telefonálni készülök. És mi tartja vissza? Semmi, pusztán csak az, hogy maga beszél hozzám. Akkor minden rendben, így a zengő női alt, köszönöm szépen, hogy az AT&T telefontársaságot használta, legyen nagyon jó napja! - lerakta.

Dzsúla is, azzal a bizonytalan érzéssel, hogy ezen a nagyon jó napon slemilkedés helyett megkérdezhette volna, miképpen telefonáljon Kaliforniába. Nem baj, a telefonkönyvben benne lesz! - két telefonkönyvet is talált, egy fehéret meg egy sárgát. Mindjárt az elején több oldalnyi apróbetűs szöveg összegezte a tudnivalókat. Nem volt türelme végigolvasni. Mi volna, ha kapná magát, és egyszerűen letárcsázná mind a tíz számot, lesz-ami-lesz alapon? Megint fölemelte a kagylót, ellenőrizte, hogy van-e vonal - volt. Jó, most akkor kezdjük...   odahúzta Charlotte üzenetét, az ujja már indult a kettes nyomógomb felé, amikor egy - ezúttal határozottan szoprán - női hang beleszólt: Good afternoon! Can I help you? Nem értem, akárhányszor telefonálni akarok, mindig beleszól valaki maguk közül! Igen, túl sokáig vár, és olyankor azt hisszük, azért nem tárcsáz, mert valami problémája van, mindenesetre köszönöm szépen, hogy az AT&T telefontársaságot használta, legyen nagyon jó napja!

Persze, itt mindig van vonal... - Dzsúla kifosztottnak és megalázottnak érezte magát. Kiment az észbontóan fölszerelt konyhába, hogy fájdalomdíjul igyon valamit. Megbámulta a terebélyes, dupla üvegajtós jégszekrényt. A bal oldali szárny közepén, a vastag üveglapba ékelve egy fényes rézcsap meg egy kunkori cső árválkodott. Odatartott egy poharat, óvatosan elfordította a tekerentyűt, majd megszagolta és megízlelte az így nyert folyadékot. Közönséges hideg víz. Aha... ez bizonyára hűtött víz, ivás céljára. Na, és a cső? Tapogatta. Aztán lenyomta. Szürke golyóbisok vágódtak az arcába, az egyik épp a bal szemébe - aú!

Ez volt a jégkocka-automata, bántóan szabályos gömb alakú jégdarabokat gyártott. Dzsúla összeszedte a műanyagpadlóról a jéggömböket, bedobálta a krómozott mosogatóba. Ekkor vette észre, hogy egy táncos léptű bogár grasszál a szekrény peremén. Sőt kettő. Három. Négy... Szakasztott úgy néztek ki, mint odahaza a svábbogarak, bár talán egy árnyalattal világosabb színnel. Svábbogár a Watergate Buildingben? a mosogatógép és a dupla üvegajtós jégszekrény közt? Na ne... Amint a bogarak észrevették őt, sietősebbre fogták vonulásukat, beiszkoltak a lefolyóba. A mosogató fölött nagyméretű kapcsoló volt, műanyag talapzatán azzal a felirattal: garbage disposal. Ez meg mi a frász? Lekattintotta, abban a pillanatban zakatolás kezdődött a mosogató szifonjában, a morgó, daráló hangból rájött, a lefolyóba dobott jéggömböket őrli valamiféle szerkezet, valószínűleg a bogarakkal együtt. Klassz...   kikapcsolta, visszamenekült a nappaliba. Falusi kislány Pesten, vagyis Washingtonban...

Xilofonozott a telefon. Kongó férfihang: Hájsző, számmisztö Másztószez hikámztu szíjje! Tessék? Az illető megismételte ezt a mondatot (ha ugyan mondat), szakasztott ugyanolyan sebességgel, Dzsúlának másodjára sem sikerült kihámoznia egyetlen szót sem. Kérte, kezdje elölről, lassabban; az illető megtette, de hiába. Dzsúla nem merte bevallani, hogy harmadszorra sem érti, azt mondta neki: Thank you! - gyorsan letette a kagylót. Eltelt néhány perc, mire tucatnyi próbálkozás után a visszaidézhető foszlányokból sikerült restaurálnia, akár a régész egy etruszk vázát a pindurka cserepekből: Hi Sir, some Mr Mász-Mosz (érthetetlen) says he comes to see you! Halló, bizonyos Mr Mász-Mosz (érthetetlen) úr azt mondja, hogy önhöz jött! - közli ezt nyilván a portás. Mr Masto? Mr Mostow? Mr Mashto?

Már csöngettek, s ő indult ajtót nyitni, amikor eszébe jutott, hogy megnézhette volna a schedule-ban. Sovány, csavargó külsejű, himlőhelyes - vagy horzsolásos - arcú fekete (néger, na!) állt a küszöbön, pontosabban a folyosó süppedős padlószőnyegén, törölgette a cipője talpát. Nick Valami-nek hívták (Masto? Mostow? Mashto? - majd a névjegyéből kiderül), a Black Coffee Theater művészeti igazgatója ő. Fekete-kávé Színház... ez tetszett Dzsúlának, mindjárt megkérdezte Nicktől, hogy inna-e egyet? Ő a maga részéről sosem iszik kávét, mondta a férfi, árt az arcbőrnek. Dzsúla megállta, hogy ne pillantson a ragyaverte orcájára, és ne nevesse el magát.

Nick gyanakodva nézett szét Zsanpól lakásában, valószínűleg érezte, hogy Dzsúla nem tartozik ide, furdalhatta a kíváncsiság, hogy akkor milyen alapon van itt. Ezt néha ő is megkérdezte önmagától. Rátértek a merre-van-Magyarország?-ra, majd pedig a mi-a-hely-zet a-fajgyűlölettel-a-vasfüggönyön-túl?-ra.

Csöngettek. Az ajtó előtt a fekete pincér toporgott - persze, hiszen Zsanpól ebédet is rendelt  , egy még nagyobb terülj-terülj asztalkámmal, rajta a tányérfedő vörösréz búrák, a metszett kristály poharak, a hímzett damaszt szalvéták... Középen két csavart gyertya, kifényesített ezüst (vagy annak látszó) tartókban. Zajtalanul betolta ezt az egészet - előrelátó volt az építész, nem tervezett küszöböket. A feketekávé direktor összevont szemöldökkel figyelte, amint a hibátlan fehér szmokingot viselő - hm - színtársa elrendezgette az evőeszközöket, meggyújtotta a gyertyákat, odaigazított két széket az asztalhoz, udvaronci mozdulattal jelentve ki: Enjoy!

Dzsúlának nem volt kétsége afelől, hogy élvezni fogják a majonézes rákot, a háromszögletűre vágott, vaskos bélszínt, a héjában megsütött, alumíniumpapírba csomagolt krumplit, illetve a tejszínes földiepret. Köszönöm, elmehet, mondta a pincérnek azon a hangon, amelyet utoljára egy tévéjátékban alkalmazott, gróf Belényessy Kázmért alakítván. Asszír! - kaffogta a pincér (yes, sir! - fordította magában Dzsúla) a feketekávé direktorra sandítva, színtársát még Dzsúlánál is jobban gyűlölte.

Prímán esztek ti itt a Watergate-ben! - jegyezte meg a feketekávé direktor, amint az előétellel végzett, hangjában vibrált az irigység. Dzsúla azután megtudhatta a Black Coffee Színházról, hogy tulajdonképpen nincs rossz helyen, metróval is megközelíthető egy kis sétával. Sajnos, a negyed az utóbbi években elszlammosodott, a színházat az ottani fekete közösség számára hozták létre, a társulat és a közönség valamennyi tagja fekete. És mi a helyzet a szerzőkkel?   kérdezte ő. Ó, mindenféle darabokat játszunk, már csak azért is, mert nincsen túl sok fekete drámaíró. Dzsúla mindkét darabjának három szereplője van, a Víziló-ban a címszereplőn túl fellép egy kismadár és egy varangyos béka, a Halak-ban egy harcsa, egy angolna és egy ebihal. Mindezek veszélyben forgó élőlények. Amennyiben fekete színészek adják elő, úgy a kisebbségi lét nyomorúságáról fognak szólni a darabok, mondanivalójuk még erősebb lesz.

Hát... őszintén szólva... érdekes ötlet... de... - Dzsúla próbálta elképzelni a vízilovat egy kövér - hm - néger megszemélyesítésében, nehezen ment. A feketekávé direktor győzködni kezdte: a víziló ugyebár Afrikából származik, csakúgy, mint a niggerek (ő bezzeg habozás nélkül kimondta, de neki szabad), tehát éppenséggel az volna a furcsa, ha nem fekete színész játszaná, hal, madár és varangyos béka pedig minden kontinensen és minden színben akad. Ezt az érvelést Dzsúla elfogadhatónak találta, ám azért nem kötelezte el magát. Zsanpól e színháznak is meglengette a nagylelkű támogatás lehetőségét. Miért pont a feketéknek ne ígérte volna?! - nem fajgyűlölő.

Mire Dzsúla kissé megbarátkozott a gondolattal, hogy hőseit feketék alakítsák, befutott a Trees in Blossom - Virágzó Fák - Theater képviseletében két rakott szoknyát és fehér blúzt viselő lányka. Kínainak nézte őket, de mint kiderült, dél-koreaiak, s nemcsak azért tűntek olyan egyformának, mert dél-koreaiak, hanem mert ikrek. Fülbemászó keresztnevüket nehéz feledni: Do, illetve Re. Olyan különös kiejtéssel beszéltek, hogy az első néhány percben e két szolmizációs hangon kívül Dzsúla egy betűt sem értett. Amint kezdte megszokni az elharapott szótagokat és a dallamos magánhangzókat, rájött, Do és Re azt szeretné, ha a Virágzó Fák társulatának sárga színészei adnák elő a két darabot. Valamennyien dél-koreaiak, így hát az észak-koreai szocialista diktatúra paródiáját tenné színpadra Do - a Trees in Blossom főrendezője -, elvégre a szerző maga is egy szocialista diktatúrában írta a darabokat az úgynevezett Keleti Blokkban. Re - a társulat sztárja - játszhatná a víziló illetve a harcsa szerepét.

Dzsúla elgondolta, milyen kínos sajtóvisszhangja lenne a Keleti Blokkban ennek a produkciónak, úgy érezte, okosabb, ha ettől eltekint. A két ébenfekete szempárban az üldözött forradalmárok elszántsága csillogott, várták a választ. Nos, én speciel a vízilovat mindig férfinak képzeltem, mondta Dzsúla. Férfi sovinizmus! - vetette ellene Re, a Virágzó Fák sztárja. Do, a Virágzó Fák főrendezője, megmagyarázta, hogy a darabok szexuális vonatkozásait természetesen amúgy is kihagynák, az ilyesmi nem színpadra való, erről ugyan még nem beszéltek, de fölteszi, hogy Mr Feru is egyetért. Ki az a Mr Feru? Mr Feru, ismételték kórusban, az előadás szponzora! - e dél-koreaiak nem tudták, hogy a Faurreau Foró-nak ejtendő.

Kezdte gyanítani, hogy a másnapi appointment-jei között valószínűleg felbukkannak majd a további kisebbségek színházainak képviselői. Nem tévedett. Jöttek a puerto-ricóiak, a víziló szerintük kizárólag spanyolul beszélhet; az indiánok társulatánál viszont az állatok a leigázott rézbőrűeket jelképeznék; az araboknál a halak számára a szárazföld a gyűlölt Izrael volna; a zsidó színházban viszont az állatellenes külvilág azonosulna az antiszemitizmussal; és így tovább, természetesen mindig Zsanpól kecsegtető generous donation-ja az a mézesmadzag, melyről egyetlen másodpercig sem feledkezik meg az artistic és managing directorok serege.

Negyed ötkor telefonált a szenátorné, hogy találkozzanak az ő penthouse-ában. A Penthouse ról Dzsúla eddig úgy tudta: szexmagazin, megnézte a szótárban: 1. előtető, tetőtoldat, toldaléktető 2. US <felhőkarcoló lapos tetejére épített házikó>. 3. védőtető, fészer. Dzsúla fölvette Zsanpól egyik fehér szmokingját, aztán felment a szenátornéhoz. Azt a pazar, kétszintes, két hálószobás és három tetőteraszos lakást aligha nevezhette volna tetőtoldatnak, felhőkarcoló lapos tetejére épített házikónak vagy fészernek. Maradt a penthouse.

A liftből ezúttal nem a foájé-ba, hanem több szinttel lejjebb, a hatalmas, zegzugos parkolópincébe ereszkedtek le, mely őt a Kárpát utcai pártgarázsra emlékeztette, ahol egyszer - ismerős ismerőse révén - gyorssegélyben részesítették népi demokratikus márkájú autóját, melyből népiesen és demokratikusan folyni kezdett az olaj. Rövid töprengés után rájött, hogy miért juttatja eszébe ez a hóh elegáns helyszín azt a koszladt műhelyt: a kocsik zöme itt is, ott is fekete volt. A hatalmas amerikai autók között Mérienné - Volvo létére - viszonylag szerényebb méretűnek tűnt, s mélykék színével is kirítt a többi közül.

A feketéről Dzsúlának eszébe jutott a fehér, vagyis a szmoking, beléhasított: a schedule szerint nem az ötórai partyra kellett volna felöltenie a dinner coat-ot, hanem a nyolcórai fogadásra + vetítésre. Ekkor azonban már kisuhantak a garázsból, melynek vastag acélkapuja önműködően és zajtalanul tárult föl. Ajjaj... ezért hüledezett a szenátorné, amikor meglátott, gondolta. Bocsánat, makogta, eltévesztettem... Iksz kjúzmi? - így Mérienn. Összeszedte minden grammatikai és stilisztikai képességét, hogy tudtára adja, nem teljesen hülye, csak összekeveredtek zúgó agyában a programok és Zsanpól instrukciói, mentségére szóljon, hogy amióta az Újvilágba érkezett, még szemhunyásnyit sem aludt a nagy izgalom miatt. A szenátorné bólogatott, érthető, ami pedig a dinner coatot illeti, never mind, ez itt Amerika, mindenki úgy öltözködik, ahogyan kedve tartja, Zsanpól kissé túlzott jelentőséget tulajdonít a formaságoknak, no persze, ő francia.

A Georgetown Egyetem Drama School-jának félévnyitó bulijára voltak hivatalosak, zömében huszonéves fiúk és lányok álldogáltak a boltíves teremben körberakott svédasztaloknál, többségük térdig nyúló szvetterben és farmernadrágban, ráadásul a farmerok zömén vízszintes hasadékok éktelenkedtek térdtájon. Na, kisfiam, állapította meg Dzsúla Marton, a magyar színész, épp úgy festesz, mint majom a köszörűkövön. De - ahogyan a szenátorné megjósolta   senki sem akadt fönn azon, hogy erre az egyetemi partyra Luxemburg grófjának öltözött.

A Dean beszédet mondott, arra biztatván az egybegyűlteket, hogy dolgozzanak ugyanolyan keményen a második félévben, mint az elsőben. A bronzbarnára sült férfi narancssárga viharkabátban volt, mintha most lépett volna a szárazföldre egy halászbárkából. Később kiderült, hogy a Cape Cod nevű félszigeten (Massachusetts) van hatalmas háza, onnét néha csakugyan a motorcsónakján érkezik (persze, nem télen) a Chesapeake öbölben lévő második házához, ahonnét egy rozzant katonai dzsipen hajtat az egyetem campusa mellett lévő harmadik házába. Kurva anyját.

Megkezdődött az evészet, kiscsoportos dumapartikra oszlott a tömeg. Mérienn bemutatta őt a professzoroknak: Dzsúla Marton, híres színész, rendező és drámaíró Magyarországról, itt is műsorra tűzik a darabjait, több színházzal folynak a tárgyalások! Idősebb és fiatalabb professzor urak szorongatták a tenyerét, WONDERFUL! Záporoztak a nevek, ilyen mennyiségben képtelenség megjegyezni, a többség a kezébe nyomta a kártyáját, várván, hogy viszonozza a gesztust, fejedelmi szmokingjával tökéletesen ellentétesnek tetszett, hogy neki nem volt business card-ja.

Egy ösztövér, negyven körüli, a kelleténél nyájasabb és kopaszabb színész-tanár megkérdezte, beleegyezne-e, hogy a laboratóriumban fölvételt készítsenek az akcentusáról, a Drama Schoolnak óriási kiejtésgyűjteménye van kazettákon, de a magyaros hangsúlyozás még hiányzik belőle. Egy vérpirosra rúzsozott asszonyság sokáig szorongatta a kezét, mondván, hogy ő bolgár származású, mindig szerette a magyar színészeket, including the Gabor girls, you know! - kacsingatott. Dzsúlának fogalma se volt, miféle Gabor görlökről beszél. Egy idősebb, potrohos úr (a rendezés tanszak vezetője) járt már Magyarországon, Bécsből ruccant át a barátnőjével, Budapest WONDERFUL, bár a Hotel Geller-ben át akarták vágni őket a számlával, viszont itták azt a felejthetetlen magyar bort, melynek a neve pillanatnyilag nem jut eszébe, várjunk csak, úgy hívták: Bull Blood! - Martonnak eléggé lassan esett le a tantusz, hogy az Egri bikavérről van szó.

Mérienn odaterelte a dean-hez is, közölte vele, hogy hamarosan Dzsúla Marton drámáinak sikerétől lesz visszhangos a város és egész Amerika; a napbarnította férfi megbocsátón mosolygott, amolyan láttunk-mi-már-karón-varjút arckifejezéssel, megkérdezte, volna-e kedve előadást tartani a Drama School hallgatóinak arról, hogy milyen a színház és a színházi élet a vasfüggönyön túl. Szívesen. A férfi eltűnődött, aztán közölte, hogy tudna ezért fizetni mondjuk száz dollárt, ami nem sok, de azért több a semminél. Dzsúla épp egy darabka rokfortos szendvicset majszolt, és amikor a száz dollár elhagyta a dean száját, az izgalomtól elszorult a torka, köhögnie kellett, sajt- és kenyér-darabkák - megannyi parányi lövedék   záporoztak a dean narancssárga viharkabátjára, ónos esőként kopogva a merev anyagon. Bocsánat! - lihegte, nem tudta, hogyan magyarázza el, milyen sokat jelent számára az a száz dollár, legelső keresménye ezen a kontinensen. Magyarázat helyett azonban hosszú másodpercekig csak harákolt, miközben egy szalvétával tisztogatta a dean viharkabátját. Nyugi, hárította el a férfi, ez amúgy is vízhatlan.

Dzsúla a megivott boroktól kissé szédelgett, kezdte elveszíteni a fonalat az angol nyelv erdejében. Csak akkor élénkült föl, amikor rádöbbent, hogy az a hollófekete hajú s ugyanolyan színű bőrnadrágban feszítő nő - orrában arany(ozott?) karikával -, aki már hosszabb ideje beszélt hozzá, nem más, mint Nina Kaufinger! ő fordította Dzsúla két darabját angolra. Látszott a parányi lyuk, melyen a karika behatolt, istenem, kifúratta! pénzt adott érte! most már akármit csinál, ottmarad a rés... mi a helyzet, ha fújja az orrát? kisüvít a pici hézagon a légnyomat? vagy esetleg a... hm... - igyekezett elhessegetni ezt a képzetet, mert amúgy vonzónak találta Nina Kaufingert, akinek az egyik szeme zöld, a másik mélybarna árnyalatú volt. Meg is mondta neki. Nagy dolog, felelte Nina Kaufinger, zöld kontaktlencsét hordok, az én egyéniségemhez a zöld illik, viszont a balt elvesztettem, itt, ebben a teremben, de te vagy az egyetlen, aki észrevette! - hosszú (mű?)szempilláit félárbócra eresztette, s hirtelen kivette a jobb szeméből a másik kontaktlencsét, egyensúlyozta a mutatóujja begyén azt a pirinyó, zöldesen áttetsző korongot, melynek homorú öblében egy csöpp víz - vagy inkább könny   csillogott. Szép vagy, mondta Dzsúla. Nina Kaufinger szempillái fölemelkedtek, én már csak egy sötét foltot látok belőled.

Nina aztán a darabok fordítására terelte a szót, sokat bajlódott a beszélő nevekkel és a helyszínekkel, például nem tudta eldönteni, mit ért a szerző az „állatok erdejé”-n. Dzsúlának összpontosítania kellett, hogy megértse: Nina Kaufinger az állatkert-re gondol, ahol a Víziló cselekménye játszódik. Ajjaj, tud ez a nő egyáltalán magyarul? Nem, a maga részéről egy szót sem ért magyarul, mesélte Nina Kaufinger, románból szokott fordítani, furcsállta, amikor de Parcy úr őt kérte föl erre a munkára. Meg is mondtam neki, hogy én ugye román származású vagyok, nem pedig magyar, de Parcy úr azonban megnyugtatott, nem számít, majd készíttet nyers fordítást, így is lett, később aztán rendszeresen konzultáltam Kovaksz úrral! - úgy ejtette ki ezt a nevet, mintha Dzsúlának tudnia kéne, kiről van szó.

Kovaksz úr a Watergate Hotel éttermének magyar származású pincére volt, gyakran szolgálta ki Zsanpólt, onnét az ismeretség, mesélte a szenátorné. Az „állatok erdeje” jelezte, hogy Kovaksz úr angolsága (vagy magyarsága) bizonyára hézagos, nyilván félreértésekben (mi lehet a leiterjakab angolul?) gazdag a darabok angol változata, mihamarább el kéne olvasnia. Fűzni kezdte Nina Kaufingert, négyszemközti találkozót akarván kicsikarni a fordítás átnézése végett, egyre töredezettebben fejezte ki magát, nem jöttek a szájára a szükséges igeidők és szavak, a franc! fogok én körülményeskedni, éppen angolul! - egyenest a tárgyra tért, elkérte a telefonszámát, a lány kissé meglepődött, de odaadta a névjegyét, másnap estében maradtak. Addigra már Mérienn jelezte, hogy menniük kéne, Marton búcsúzóul arconcsókolta Nina Kaufingert, egy pillanatig érezte az orrkarikája hűvös érintését a járomcsontján.

A lakásban Zsanpól várt rájuk. Te itt? - visított föl Dzsúla boldogan, természetellenes fejhangon. Naná, majd a Fehér Házban, mondta Zsanpól angolul, ebben a pillanatban léptem be, tette hozzá franciául. De jó, hogy megjöttél, Zsanpi! - ciripelte a szenátorné vékony hangon, angolul. Dzsúla úgy érezte, rögtön megzavarodik, ha nem kötnek ki egy nyelvnél, örülök, hogy vissza vagy itt, makogta, nyelvtanilag ugyanolyan kuszán, mint érzelmileg. A hála forró rohamai döngölték az ereit, szívesen elmondta volna Zsanpólnak, milyen sokat köszönhet neki, de félt, mindez úgy hangoznék, akár egy ügyetlen szerelmi vallomás.

Mérienn fölment átöltözni, Zsanpól pedig zuhanyozni. A szenátorné vakmerőn kivágott fekete csipkeestélyiben került elő, csontos vállán feszült a barnára fakult bőr. Már kiléptek a folyosóra, amikor Zsanpól végigmérte Dzsúlát, s megragadta a zakója hajtókáját: a fehér Kaliforniába való! vagy pincérnek! Dzsúla elvörösödött, rohant átöltözni Zsanpól fehér szmokingjából Zsanpól fekete szmokingjába.

Na, hogyan mennek ügyeid? - kérdezte Zsanpól, a kocsiban. Dzsúla akadozva mesélni kezdett az összes artisztik és menidzsing direktorokról, akik mind Zsanpól nagylelkű pénzadományára várnak. Nem baj az, mondta Zsanpól, ha az ember akar valamit, először adni kell, csak azután lehet kapni, így van ez minden szakmában, a befektetés csak később térül vissza, miért volna másképp a művészetben? De mire jó neked, ha befektetsz az én színdarabjaimba? Ha majd híres drámaíró leszel, visszafizeted. Na igen... mi van, ha nem leszek híres drámaíró? Hát, egy okkal több, hogy erőlködjél!

Igaza van, gondolta Dzsúla Marton, magyar színész. Miért ne bízhatna az ember önmagában? miért kéne azon szorongania, hogy mi történik, ha nem sikerül? sikerülnie KELL, és kész.

Itt kiteszünk, mondta Zsanpól. Legalább tizenötemeletes csupaüveg épület előtt fékezett le: ez a Washington Times! - színpadias mozdulattal mutatott a bejáratra. Ha vége az interjúnak, gyere utánunk a Kennedy Centerbe!

Szólíthatsz Líszának! - ajánlotta Miss Elisabeth Thomson, az újságíró, húsz év körüli, farmernadrágos, legalább negyvenkettes férfiinget viselő, apró termetű lányka; szólíthatsz Dzsúlának, mondta ő. Olyasfajta tárgyalóban ültek le, amilyenben az amerikai ügyvéd szokta fogadni az amerikai gengsztert a filmekben. A lány, akit ő Líszának szólíthatott, pici magnót húzott elő a zsebéből, a füstszínű üvegasztalra helyezte, a gomb nagyságú mikrofont Dzsúla (immár fekete) szmokingja hajtókájára csíptette. Készen vagy? - választ nem várt, rögtön egy olyan kérdéssel indított, amelyre nehéz volt felelni: mekkora színész vagy te Magyarországon, Dzsúla? Hát, úgy ekkora! - arasznyit mutatott a kezével. Wonderful! - örvendezett Miss Elisabeth Thomson; helyben vagyunk, gondolta Dzsúla. Vasfüggöny. Cenzúra. Kötelező-e a párttagság. Hány színház van Budapesten. Állami támogatás. Jegyárak és társulati létszám. Dzsúla Marton szerepei és darabjai (nem merte bevallani, hogy nincs más, csak ez a két egyfelvonásos, hazudott magának két egész-estés darabot).

Kilépett az utcára, jeges szelek fújtak, úgy érezte, lefagynak a végtagjai, ha nem talál azonnal egy taxit. A doorman utána jött, hogy segíthet-e. Tudna hívni egy taxit? A doorman a nyakában lógó sípba fújt, e fülsiketítő hangra azonnal odagördült egy hatalmas autó, Dzsúla gyorsan beült, a Kennedy Centerbe! - amikor a kocsi nekilendült, látta, hogy az az ember ott a járdán az öklét rázza utána. Mi baja lehet? - kérdezte félhangosan önmagától; nem adtál neki borravalót, mondta a sofőr segítőkészen. Ja... azt elfelejtettem. Tisztán érezte, mit gondolt róla a sofőr (meg a doorman): szmoking van, stílus nincs. Nem baj gyerekek, ti meg nyaljatok be!   e velős javaslattal a maga részéről lezárta az ügyet. Elszunyókált, arra rezzent föl, hogy a sofőr szólongatja: a Kennedy Center, uram! Emlékezett még az iménti afférra, tizenöt dollárt mutatott az óra, ő húszat adott, látta a sofőr arcán, hogy ez meg túl sok, istenkém, hosszabb távon kiegyenlítődnek a dolgok, osszák el...

A Kennedy Center tégla formájú épülete úgy nézett ki, mint a Népbiztosok Tanácsának székháza Moszkvában, avagy a Kultúra és Tudomány Háza Varsóban, nyomasztó méretek, terebélyes oszlopok, rengeteg szürke műmárvány. Aggódott, beeresztik-e, nem volt nála meghívó, de akadálytalanul léphetett a mélyvörös bársonyszőnyegekkel borított, hosszúkás előtérbe, ahol Kennedy elnök fogadta, sötét és göcsörtös fejszoborként. Merre lehet a vetítés + fogadás? A túloldalon még elképesztőbb nagyságú előcsarnokba jutott, onnét pedig egy félhomályos - pályaudvarnyi - színházterembe. Csak az irányfények égtek. Úristen, mekkora nézőtér... legalább háromezer ember befér. Talán több is. Előresétált a színpadig. Szürke balettszőnyeg... Oldalt a rendezői asztal és a színpadra vezető gyalult falépcső jelezte, napközben próbák folynak itt. Dzsúla Marton magyar színész föllépett ezekre a világot - de legalábbis Amerikát - jelentő deszkákra, lenézett az üres székek ármádiájára, majd belekezdett a nagymonológba a Julius Caesar-ból: TEMETNI JöTTEM CÉZÁRT, NEM DICSÉRNI! Iksz kjúzmi? - cejgnadrágos férfi szólt ki a járásból, az ügyelőpult mellől. TALÁLKOZUNK FILIPPINÉL! - mondta neki magyarul, mert tiszta szívéből akarta, hogy viszontláthassák ezen a színpadon, jelmezben és reflektorfényben. Iksz kjúzmi? - ismételte a férfi tétován, de ő már a nézőtér tompa homályába burkolózva iszkolt vissza az előtérbe. Ikszkjúzmízzál csak, gondolta, jön még kutyára dér.

Amint kilépett a túlsó oldalon a párnás csapóajtón, szemen vágta a fény, s fülön a zaj: a fogadás kellős közepébe csöppent. Tömérdek ember hullámzott a gigantikus csillárok fényzuhatagában, a férfiak szinte kivétel nélkül fekete szmokingban. A pincérek persze fehérben. Keresni kezdte Zsanpólékat, s ahogyan nyomakodott a terem közepe felé, szembetalálkozott egy fehér szmokingos alakkal, aki olyan segélykérőn nézett rá, hogy ő önkéntelenül biccentett neki. Az illető visszaintett, nagyon elveszettnek és magányosnak tűnt, talán senkit sem ismer itt, ráadásul fehér szmokingot húzott a barom...

Először a szenátornét vette észre, a ráksalátás tálaknál, azután Zsanpólt, aki valamiféle koktélt ivott, piros-fehér folyadékot, távcsőnyi hosszúságú pohárból, egy megnyerő külsejű, bár kissé alacsonytermetű fiatalember társaságában. Zsanpól azonnal bemutatta őket egymásnak: Ivó Marin-ics-pics (a név második fele érthetetlen), színész, Dzsúla Marton, drámaíró és színész. Az alacsonytermetű srác nem nyújtott kezet, igaz, ahhoz le kellett volna tennie a koktélos poharat vagy a tonhalas szendvicset. Örülök, hogy megismerhettelek, mondták szinte egyszerre mind a ketten.

Mérienn karonragadta Dzsúla Martont, sok fontos ember van ebben a teremben, akiket meg kell ismerned! - húzta magával, s ahogyan a Georgetown Egyetem partiján, ismét záporozni kezdtek a nevek és a névjegyek. Mire visszaértek kiinduló pontjukra, az emberek kört alkottak, a többség ütemre tapsolt, kósza énekszó is hallatszott. Dzsúla előrenyomakodott, sarkában a szenátornéval. Az embergyűrű közepén Ivó Marin-ics-pics és Zsanpól sztepptáncolt, duettként kart a karba fonva, nekivörösödve, ingujjra vetkezve. A szenátorné tapsikolni kezdett, vékony teste szélfútta nádként ingott jobbra-balra, követvén a pattogós ritmust. Zsanpól észrevette Dzsúlát, odakacsintott: Tu peux faire la claquette? - kérdezte. Marton még sosem hallotta a claquette szót, mégis világosan értette a kérdést: tudsz szteppelni? Kicsit tudott, de esze ágában sem volt hülyét csinálni magából ennyi amerikai szeme láttára. Zsanpól odarángatta maga mellé. Dzsúla szája idétlen vigyorba csúszott, na neee... nem fogok én itt... erről nem volt szó!

Tshardash! - ripakodott rá Ivó Marin-ics-pics, taszigálni kezdte a (mű?)márvány kövezeten, kettőt jobbra, kettőt balra, ez tetszett a népnek, még szilajabbul csapkodták össze a tenyerüket, itt-ott bravóztak is. Járták a csárdást, Zsanpól vezényelt egy darabig, majd elordította magát: Hölgyeim és uraim, Dzsúla Marton, Magyarország, Ivó Marin-ics-pics, Jugoszlávia! A közönség ujjongott és tapsolt. A bonyolult nevű szerb-horvát színész ekkor végre elengedte magyar kollégáját, s úgy hajlongott, mintha színpadon állna. Dzsúla Marton mit tehetett volna? letörölte a homlokáról a verejtéket, és ő is meghajolt.

Amikor hazaértek Zsanpól lakásába, Dzsúla foszlott rongycsomónak érezte magán a fekete szmokingot, bezárkózott a szobájába, átöltözött. Szívesen beszélgetett volna még egy kicsit Zsanpóllal, de mire visszaért a nappaliba, hűlt helyét találta. Égtek az összes lámpák, eloltogatta őket. Másnap kiderült, hogy Zsanpól szántszándékkal hagyja úgy valamennyit. Szereti, ha égnek. Dzsúla indult, hogy lefeküdjék, életem leghosszabb napja volt ez, gondolta. Amikor Zsanpól hálószobájának ajtaja előtt haladt el, a kiszűrődő hangokból megértette, hogy Ivó Marin-ics-pics itt maradt éjszakára. Méghozzá... tehát... ezek szerint... - próbált gyorsan kieszelni valamiféle hihető magyarázatot, de nem sikerült, el kellett fogadnia, akármilyen ünneprontóan hangzott, hogy Zsanpól, hm, buzi, és ez a szerb-horvát pedig az izéje... párja.

Na és. Mi van akkor, ha buzi? Semmi közöd hozzá. Attól még nagyon rendes ember lehet. Hacsak nem azért támogat annyira... azért szeret oly nagyon... azért ilyen gáláns, mert...   igyekezett eloszlatni e kínzó gondolatot. Végtére is ha akarna valamit, nyilván nem tartaná itt Marin-ics-picset éjszakára, hanem... Á, hülyeség. Állítólag a buzik sokkal hűségesebbek egymáshoz mint... mint a nem-buzik. Hirtelen tört rá a roham, öklendezni kezdett, föltolult minden, amit aznap evett-ivott, rohant a fürdőszobába, ott aztán - amint a szemébe ötlött a helyiség fényűző berendezése - sikerült úrrá lennie önmagán. Ilyen luxusfürdőszobában mégsem okádhat az ember. A széles tükörben egy idegen férfi állt vele szemben, arca elkínzott, a haja tiszta ősz!!! Megőszülhet az ember egyetlen nap alatt? Olvasott már ilyesmiről... vizsgálgatta a hajzatát, semmi kétség, egészen megderesedett kétoldalt és fönt, középen. Úgy tetszik, Amerika öregít.

A következő hónap során száz évvel lett idősebb Dzsúla Marton, magyar színész, aki a véletlenek összjátéka folytán úgy mutatkozott be a washingtoni közönségnek, mint Dzsúla Marton, magyar drámaíró. Zsanpól szélviharos sebességet diktált, s mire Dzsúla Marton, magyar ember, észbekapott, már a premierbanketten várta az enyhén kapatos társulattal és rendezővel a lapok hajnali kritikáit. Csupán egyvalaki nem izgatta magát: Zsanpól, ő ismét táncolt, ezúttal polkát - abban az étteremben lengyel zenekar játszott.

Dzsúla Marton a próbák szűk három hetét a pattanásig feszülő izgalom fénygömbjében élte át, ideje javát a Nina Kaufingerrel vívott viták emésztették föl. Nina minden egyes általa papírra vetett angol szót sértett oroszlánként védelmezett, még a nyilvánvaló félrefordításokat is. Dzsúla hamar belátta, hiba volt, hogy mindjárt az elején lefeküdt vele, megint bebizonyosodott: ha az ember egy nőt rávesz arra, utána már kevés az esélye, hogy bármi másról meggyőzhesse. Olyan ez, mintha a nők a testiséggel jegyet váltanának maguknak a saját akaratukhoz, úgy okoskodván: na jó, EBBEN engedtem, minden másban te fogsz... Nina Kaufinger alaposan kihasználta helyzeti előnyét: nemcsak románul tudott jobban Dzsúlánál, hanem angolul is. Egy nyelvhez nem konyított: a színpadéhoz (persze, a magyaron kívül). Dzsúla fülének akkoriban még minden angol mondat zeneként hatott, s amikor Nina Kaufinger fölolvasta neki a darabját, legszívesebben sikongatni kezdett volna az élvezettől, úgy, ahogyan Nina Kaufinger sikongatott, valamivel korábban, rajta lovagolva. Tenyérnyi, többszínű tetoválás volt a lány vállán: SZERELMESKEDJ, NE HÁBORÚZZ! - a fölirat egy középkori angol pajzson virított, zöld levelek gyűrűjében. Ehhez képest az orrkarika szinte kispolgári látvánnyá szelídült. Ó, én nagyon vad kamasz voltam, mondta Nina Kaufinger.

George Wallach, a Grandstand Stage artistic directora, Martonnal egykorúnak látszott, ám csak két éve szerzett diplomát a Columbia Egyetem drámaiskoláján. Vajon miért? - Dzsúla Martonnak már csak a bemutató után jutott eszébe, hogy e kérdést föltegye. Pedig a válasz igazán egyszerű. George Wallach seggfej volt, ez a leghelyesebb szó vele kapcsolatban. Zsanpólt szakkifejezések könnyűlovasságával kábította el, no meg azzal a diszkrét ígérettel, hogy Marin-ics-pics jelentős szerepet kap valamelyik egyfelvonásosban. Ezt Dzsúla nem bánta, mert noha Marin-ics-pics színészi képességeit nem ismerte (attól, hogy buzeráns, még lehet zseniális, és viszont), remélte, Zsanpól így kétszeresen érdekelt az előadás sikerében, tehát minden erejével azon lesz, márpedig az ő minden ereje több millió dollárnyira becsülhető.

Már az audition - a szereplő-válogatás - napján kiderült, hogy George Wallach seggfejsége legalább ugyanekkora húzóerőt képviselt az ellenkező irányba. Egy harminc év körüli, kissé molett férfira osztotta a varangyos béka szerepét, melyet pedig a szerző nyilvánvalóan asszonynak képzelt, ez a szövegből világosan kiderült. Legalábbis a magyar szövegből. Nina Kaufinger a varangyos békát a maga részéről sárkány-nak fordította. Erre Dzsúla csak a színészválogatás kellős közepén jött rá, miután George Wallach fölkérte a jelölteket, tegyenek úgy, mintha pramm-pramm (érthetetlen)-ok volnának. Egy alacsony, szemlátomást kínai származású fiatalember négykézlábra állt, fejét jobbra-balra ingatta, fejhangon vonítani kezdett: yu-hu-húúú! Egy pattanásos arcú, vaskos nőszemély körbegaloppozta a színpadot, súlyos léptei alatt fájdalmasan recsegtek a deszkák, mindeközben a jobb kezét örökké a szája előtt lebegtette - így kívánta jelezni a tűzokádást. Egy kopaszra borotvált fekete fiú iszonytatóan bandzsa sárkányt elevenített meg, mely kisebb élőlényeket marcangolt szét és fogyasztott el csámcsogva. A molett férfi, akire George Wallach választása esett, állandóan jobbra-balra ugrándozott a színen, számokat ordítozva: námbör szix! námbör tú! námbör szeven! - e produkció a seggfej George Wallach-nak annyira tetszett, hogy lónyerítésre emlékeztető kacagásban és tapsban tört ki, ez az! - mondta diadalittasan, megtaláltuk az igazi pramm-pramm (érthetetlen)-ot!

A molett pasi boldog vigyorral törölgette a homlokáról az izzadságot, s fogadta vetélytársai gratulációját, amint a rendező úr viselkedéséből megértette, övé a szerep. Dzsúla szerint ez a pocakos férfi volt toronymagasan a legtehetségtelenebb. Ekkor beléhasított, hogy a pramm pramm = dragon, a seggfej George Wallach azért örvendezett, mert úgy érezte, rátalált az igazi sárkány-ra, noha Dzsúla Marton darabjába nem kellett semmiféle sárkány. Világossá vált, hogy a molett férfi hétfejű sárkányt mutatott be az imént, az egyes fejek elhelyezkedését jelezvén a számokkal.

A kétségbeesett szerző kirohant a folyosóra, Nina Kaufingerhez, aki a víziló szerepéért még versenyben lévő két fiú egyikével beszélgetett. Dohányoztak, olyan szilajul eregetve a füstöt, mintha ők is (kétfejű) sárkányt imitálnának. Az indián külsejű srác - az önéletrajza szerint spanyol bevándorlók gyermeke - rendkívül széles mellkasán majd fölrobbant a pólóing, Nina Kaufinger tekintete azokon a kemény izmokon legelészett, Dzsúla mérget vett volna rá, hogy ezek ketten hamarosan kefélni fognak - ő pedig rábaszni. Fölindultan magyarázni kezdte Nina Kaufingernek, hogy a varangyos béka nem sárkány, mi több: semmiképp sem játszhatja férfi, mert a víziló is férfi, így nem lesz köztük szexuális feszültség... légy szíves, ezt gyorsan értesd meg George Wallach-hal, mielőtt végérvényesen elkötelezné magát.

Ne haragudj, kedves Dzsúla, szólt közbe az indián jellegű spanyol leszármazott, már miért ne lehetne köztük szexuális feszültség, csupáncsak azért, mert mind a kettő férfi? Dzsúla Martonnak tátva maradt a szája. Te is, fiam, Brutus? - kérdezte az agya színpadán Julius Caesar. Elképesztő volna, ha kiderülne, hogy ez a tejeskávészínű izompacsirta szintén buzeráns. Hm... talán a seggfej is homokos... ez esetben nem kizárólag művészeti szempontok vezérelték Zsanpólt, amikor a Grandstand Stage-et választotta.

Visszatért a színházterembe. Két csontsovány, ötven körüli férfi kapirgált a színpadon, fekete, testhezálló biciklinadrágban, tyúkocskákat alakítva. Az elkeseredett szerző odarontott George Wallach mögé, a fülébe sziszegte: a Víziló harmadik szereplője nem tyúk, hanem kismadár, ici-pici madárka! Csigavér, barátom, mondta George Wallach leereszkedőn, ezek itt a Grimm fivérek, vér dilettáns testvérpár, évtizedek óta minden audition alkalmával megjelennek, pedig még sose kaptak szerepet, eztán se fognak. Aha... akkor viszont miért hagyod, hogy húzzák az időt? Ez Amerika, itt mindenkinek adni kell egy esélyt! - nem tréfának szánta. A Grimm fivérek (megnézte az önéletrajzukban, csakugyan így hívták őket) sem tréfának szánták, amit csináltak, igyekeztek megragadni ezt az esélyt. Mint lassacskán kiderült, nem tyúkocskák voltak, hanem két özvegyasszony, egy múlt századi angol színdarabból.

Ilyen szellemben zajlott a szereplő-válogatás a Grandstand Stage-ben. A seggfej George Wallach korlátlan hatalmú pasaként trónolt az ötödik sor közepén, ujjának egyetlen intésével szakította félbe a monológokat és dialógokat, lehetetlen kérésekkel gyötörve a jelentkezőket. Egy szőke copfos lányt arra szólított föl, hogy képzelje magát telefonfülkének. A lány beharapta a szája szélét, néhány másodpercig olyan erősen összpontosított, hogy a halántékcsontja kis híján átdöfte a bőrét, majd bégetni kezdett. Félreértette volna a feladatot?   nem, telefonfülke volt, csak éppen foglaltat jelzett. Amerikában a telefonfülkék már ekkor is visszahívhatóak voltak.

Ivó Marin-ics-pics lett az ebihal a Halak-ban. Dzsúlának ez egyszer igazat kellett adnia George Wallach-nak: ha már úgy alakult, hogy Ivót nem nélkülözhetik, a legkevesebb bajt ebihalként okozhatja, elvégre őt a ragadozó halak amúgy is viszonylag gyorsan bekapják. Marin-ics-pics önéletrajzából kiderült, hogy a szerb (vagy horvát) srác pontos neve Marin uso-vic - és a c-betűn még egy ékezet is van. Ez az ékezet olyan magányosan imbolygott az angol sor fölött, hogy Dzsúla Marton megsajnálta Ivót, neki se lehet fenékig tejföl. Bár... a feneket inkább talán hagyjuk.

Dzsúla többször fölajánlotta, szívesen elköltözik, bérel egy olcsó szobát, ám Zsanpól hallani sem akart róla, erősködött, hogy nem zavar, the more, the merrier. Ő azonban feszélyezte magát. Igyekezett kivenni a részét a háztartási munkából, ez hülye ötletnek bizonyult, Laura, a chilei bejárónő, minden iparkodását a munkakörébe történő erőszakos beavatkozásnak tekintette, épp ezért tiszta szívéből utálta a magyart. Ellenséges érzelmeinek körmönfont módon adta tanújelét. Fekete foltokat égetett Dzsúla barna zakójára a vasalóval. A magyar színész zoknijai szép sorban elveszítették a párjukat. E baleseteket még tekinthette véletlennek, azt viszont már nem, hogy folyton gombostűket talált a Laura által gondosan összehajtogatott ingeiben. Dzsúla rendszerint már ült Zsanpól vagy a szenátorné kocsijában, esetleg állt egy partin, puccban-parádéban, kezében konyakos pohárral, amikor alattomosan belédöfött az ingben felejtett (?) tű, nem várt irányból és ponton. Megesett, hogy nem tudta fegyelmezni magát, idétlenül fölsikított, máskor üldözött zergeként vágtázott a férfivécé felé, ám az oda vezető úton mind mélyebbre hatolt a húsába az acélhegy. A tűszúrás - mint erről beható tapasztalatokra tehetett szert - nem hevesen, de annál kitartóbban vérzik, sajátos alakú foltot festve az ingekre. Sajnos hogy a vér nem jön ki a mosásban, misztö Dzsúla, mondta Laura, latinos hangsúlyozással (vagy csak kárörvendőn?).

Ennél is jobban zavarta, hogy Zsanpól lényegében kitartotta: mindent ő fizetett. Egy ilyen tisztázatlanság még akkor is kínos, ha a kitartó nem buzi. Zsanpól azonban határozottan az volt, egy ágyban aludt Ivó Marin-ics-piccsel, tehát gyakran bedugja neki az ics-ét vagy a pics ét, illetve fordítva, ésatöbbi, miközben itt van ő, Dzsúla Marton, magyar színész, akiről Zsanpól atyailag (?) gondoskodik, anélkül, hogy világos volna, mit vár cserébe. Dzsúla sokszor elképzelte, mit tenne, ha kiderülne, hogy viszontszolgáltatásaira Zsanpól a hálószobájában tart igényt, szorongva figyelt minden erre utaló jelet - de Zsanpól soha egyetlen szóval vagy mozdulattal sem jelezte, hogy önzetlen barátságnál többre tartana igényt. Marin-ics-pics - amint a kölcsönös gyanakvás oszladozni kezdett - szintén segítőkész, csupaszív srácnak bizonyult, Dzsúla megszerette (persze, nem olyan értelemben).

Sokszor átfutott a fején, hogy vajon másként alakulnak-e a dolgok, ha történetesen ő is homokos lett volna, mint Zsanpól, Ivó Marin-ics-pics, George Wallach, meg a kidolgozott izomzatú srác, akit a seggfej ideális vízilónak képzelt, később őrá osztotta a másik egyfelvonásos legfontosabb szerepét, a harcsát is, kijelentvén, hogy nem talált nála jobbat, de Dzsúla ne aggódjék, az ezerarcú Raul ideális harcsa lesz. A csüggedt szerzőnek annyit azért sikerült elérnie, hogy a női szerepeket nők játsszák.

Ugyanakkor kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy George Wallach szerződtessen egy hetedik színészt (noha a két darabban összesen hat szerep volt), pusztán azért, mert az önéletrajzából megtudta, hogy az illető operatőri diplomát szerzett a UCLA híres Film School-jában, Los Angelesben. Fantasztikus! - üvöltötte a seggfej George Wallach, olyan ötletem van, amellyel bekerülünk az amerikai színház történetébe meg a New York Times-ba is, mindannyian megcsókolhatjátok a cipőm talpát! - Raul azonnal odarohant, megtette. A seggfej George Wallach eldöntötte: monitorokat szereltet a Grandstand Stage-ben lévő négy oszlopra, a végzett operatőrt pedig belerendezi az előadásba, ott fog bóklászni a színen, vállán egy kézikamerával, s egyenesben közvetíti a cselekményt, így a közönség - először a színház évezredes történetében! értitek?! - közelképeket is láthat.

Mindez rendkívül érdekes, mondta Dzsúla, de egy outsider fölbukkanása elterelheti a nézők figyelmét a lényegről, megeshet, hogy a darab helyett az operatőri kunsztokra összpontosítanak. Az a te bajod, hogy túlságosan földhözragadt a gondolkodásmódod, jelentette ki George Wallach. Nina Kaufinger élénken helyeselt. Dzsúla remélte, Zsanpól az ő oldalára áll, ám Zsanpól arra hivatkozott, művészi kérdésekbe szponzor nem szólhat bele. Szólj bele, mint az ügynököm! - kérte Dzsúla. Zsanpól a fejét rázta, ő nem színházi ember. A Grandstand Stage oszlopaira fölszerelték a színes monitorokat, melyeket a főpróba hetében George Wallach fekete-fehér üzemmódba állíttatott: a fekete-fehér pontosabban fejezi ki a Keleti Blokk élőlényeinek sivár lelkivilágát. Hogy kinek a lelkivilága sivár, azon persze vitatkozhatnánk...   de egy ilyen seggfejjel nem érdemes.

A főpróbán Dzsúla Marton már sejtette, hogy ez az előadás sosem lesz kész. A seggfej George Wallach bárgyú instrukciókat adott, a színészek még mindig a szövegtudással bajlódtak, az operatőr állandóan belegabalyodott a kamera kábeljébe, a kényelmetlen nézőtéri padok recsegtek, általában a legfontosabb pillanatokban, s ugyanekkor behallatszott az utcáról az elsüvítő rendőrautók szirénája - a Grandstand Stage kétes hírű környéken volt. Ráadásul a díszlet sűrű enyves bűzt bocsátott ki magából, mely megült a pincehelyiségben, hiába szellőztettek, nem ment ki - a Grandstand Stage-ben nem volt légkondícionálás. A szenátorné azt javasolta, helyezzenek virággal teli dézsákat a színpad szélére, az illat majd elnyomja a bűzt. A seggfej George Wallach tiltakozott, őszerinte a darabok eszmeiségével ellentétes a virágözön. Zsanpól e kérdésben a sarkára állt: viszont a kulisszaragasztó orrfacsaró szaga is ellentétes az eszmeiséggel! - sajátkezűleg válogatta a virágokat a piacon, persze, ezt is ő fizette. Another generous donation...

A balsikerű főpróba szünetében a seggfej George Wallach a haját tépte az öltözők folyosóján, rekedten üvöltözött a színészekkel, majd fogta a darabok össze-vissza firkált rendezői példányát, s igyekezett meggyújtani a gázöngyújtójával. A papír nem akart égni, csak feketén füstölgött. Dzsúla torkon ragadta a seggfejt, hogy megfojtsa, alig tudták lefogni a színészek. Ne veszítsd el a hidegvéred, Dzsúla, mondta Zsanpól aznap este, a Washington Post, a New York Times és a Washington Times kritikusai mindenképpen ott lesznek a bemutatódon! Honnan tudod? Tettem róla. Hogyan?! Érd be ennyivel.

A bemutatón majdnem telt ház volt, amit a színház elsősorban a magyar diplomáciai képviseletnek köszönhetett: harminc helyet foglaltattak maguknak. Megkapták az egész ötödik és hatodik sort, ott ültek, sötétkék egyenöltönyeikben, s hiába sütötték el Marton Gyula amerikanizált poénjait a színészek, az arcuk meg se rezdült. Dzsúla Marton csak később jött rá: ezeknek az embereknek legalább a fele nem tudott annyira angolul, hogy élvezhessen egy színielőadást, a többi pedig nem mert nevetni, amíg a nagykövet komor maradt - hátha Marton Gyula darabjai valamiféle ellenzéki izék... Pedig a nagykövet nem politikai okból maradt komoly, hanem mert hulla részeg volt, Zsanpóllal poharazott az előadás előtt, benyakalva féltucat whiskyt.

Az amerikai nézők valamivel nagyobb lelkesedést tanúsítottak, ám őbelőlük túl kevés volt a bemutatón és a további előadásokon. Washingtonra tört a tavaszi melegfront, az emberek szívesebben töltötték az estét valami jó kis kerthelyiségben, mintsem egy léghűtés nélküli pinceszínházban, ahol kelet-európai állatmeséket adnak - ahogyan a Washington Times kritikusa írta. Aránylag jó sajtóvisszhangot kapott a produkció, a New York Times és a Washington Post is közölt se-hideg-se-meleg bírálatot. Dzsúla Marton féltucat interjút adott, meghívták egy kábeltévé magazin-műsorába is, melynek vezetője így konferálta be: következő vendégem nagyon híres az öreg kontinesen, ám mi még nem ismerjük, kérem, mutassa be önmagát a nézőinknek! Nyilván nem jutott eszébe a nevem, gondolta Dzsúla Marton. Összességében tehát minden rendben volt, a sok jó semlegesítette a sok rosszat, pontosan úgy, ahogyan az általában történni szokott.

Hiába ismételgette Zsanpól: ne lógasd az orrod! semmi okod rá! megvolt a bemutatód, ahogyan ígértem! szép sikert aratott! mi kell még? - Dzsúla Marton, magyar színész, egyre mélyebbre süppedt a boldogtalanságba. Elsősorban azért, mert a szenátornétól megtudta, hogy a Zsanpól féle generous donation - melynek összege ötezer dollárra rúgott - voltaképpen André pénze, ő utalta át, Zsanpól kérésére. Erről nem volt szó! - mondta szemrehányón. Te ne ártsd magad az üzleti ügyekbe, intette le Zsanpól, André barátunk olyan gazdag, hogy nyugodtan áldozhat egy kicsit a kultúrára... ötezer dolcsi neki meg se kottyan... különben is, további ötezret meg én költöttem rád, minimum, szóval, Andréval kvittek vagyunk, kedves Dzsúla.

Marton immár utálatosnak érezte a Dzsúla nevet. Lehet, hogy Dzsúla Marton patronálása terén André és Zsanpól egálba került, de ez csak annyit jelentett az ő számára, hogy mindkettejüknek tartozik, s minimum tízezer dolláros adósságát föltehetően soha nem lesz képes leróni. A bemutató semmit nem hozott a konyhájára, tekintettel arra, hogy őneki a Zsanpól által a nevében kötött szerződés szerint a jegybevétel négy százaléka járt, de csak azután, hogy a befolyó haszonból Zsanpólnak visszafizették az ötezer dollárt. Tök mindegy: befolyó haszon helyett a seggfej George Wallach kimutatásai szerint csupán szétfolyó veszteség volt. Nem jöttek a nézők...

Zsanpól a bemutatót követő napon váratlanul eltűnt, ismeretlen helyre utazott. Marin-ics-pics vonogatta a vállát, sokszor se szó, se beszéd, fölszívódik, ő már csak ilyen... A szenátorné azonban bizalmasan Marton értésére adta, hogy Zsanpól és a szerb-horvát színész lényegében szakított. Szoktak, fűzte hozzá mélabúsan bólogatva, olyankor Zsanpi mindig elköltözik hazulról. Miért nem Marinics... szóval, miért nem ő költözik el? Á, hová költözhetne? nincs annak a fiúnak pénze!!! Nekem sincs pénzem, gondolta Marton, mégis ideje elpályáznom innét. Körülbelül ezerhétszáz dollárja maradt, úgy gondolta, még néhány hetet kihúzhat belőle, azután - ha addig csoda nem történik -, mehet haza, Magyarországra. Talán okosabb volna, ha most rögtön utazna, hamarosan kezdődik a szerződtetések időszaka... Ám az amerikai álomhoz képest egy budapesti szerződés nevetségesnek tűnt. Idekinn viszont a sorompók lezárultak. Hol vannak Zsanpól befolyásos barátai, a mindenható ügynökök? színháztulajdonosok? filmmogulok? Most, hogy Zsanpól összeveszett a buzikájával, kétségbeejtő realitásnak tetszett, hogy a dolgok csak addig mentek jól, amíg e két homokos megértette egymást a franciaágyon.

Néhány nap múltán a szenátorné is elutazott, mint mondta, a lányához megy, Vermontba. Zsanpól távollétében sem a titkárnő, sem a takarítónő nem mutatkozott. Sorban dezertálnak, gondolta Marton. Marin-ics-pics jóformán csak perceket töltött a lakásban. Amióta az egyfelvonásosokat - huszonkét előadás után - a Grandstand Stage levette műsoráról, délelőttönként kocogni ment a Potomac partjára, délután pedig beszédórákra járt. Ritkán találkoztak. Marton csomagolt, és egyfolytában búcsúzott Amerikától. Órákat töltött Washington kormányzati negyedének közepén, a Mall-nál, leggyakrabban a téglaformájú medence - a reflection pool - partján heverészett a füvön. Mi lett volna, ha sikerül? Ha meghajtják fejüket az összes kritikusok az ő drámaírói zsenije előtt? Ha tódul a nép a Grandstand Stage-be? Ha Zsanpól valamelyik mindenható barátja a szárnyai alá veszi? Ha... és ha... és ha ráadásul... - e vágyak, ábrándok és remények dédelgetésével visszajutott a kiindulópontra, abba a helyzetbe, ahonnét Amerikába indult. Akkor is ugyanígy képzelgett.

Hosszú passzusokat idézhetne az általa vágyálmodott elismerő kritikákból, tudósításokból és interjúkból. Milyen érzés, kérdezi a Magyar Televízió tudósítója, hogy ön az első magyar színész, aki világkarriert csinált? Marton szerényen a kamerába mosolyog, szinte hihetetlen, feleli meghatottan, mindenesetre a babérkoszorú nemcsak engem illet, hanem az egész magyar színházművészetet, épp ezért szeretettel köszöntöm a szakma valamennyi képviselőjét innen, Amerikából, az én példám bizonyítja: semmi sem lehetetlen! - a képernyőn egy jelenetet mutatnak az előadásból, majd a bemondónő kijelenti: büszkék vagyunk Marton Gyulára, további sikereket kívánunk neki. Most pedig belföldi híreink következnek.

Fölmerül a kérdés, hogy ha ekkora kéjérzettel jár e sikerek puszta elképzelése, miért olyan fontos, hogy a valóságban is megtörténjenek? Mennyivel szerezhet több örömet a gondolatban alaposan és ismételten átélt diadalnál a tényleges? Talán semennyivel. Ha az elképzeltekhez hasonló sikerélményben lett volna része az igazi életben, valószínűleg arra sem emlékezhetne többször, részletesebben vagy nagyobb élvezettel. Az egyetlen különbség az, hogy a valóságos sikerre utólag emlékszik az ember, a képzeltre pedig előre... Ám ha így van, érdemes-e egy nyavalyás időhatározóért annyit küszködni?

Marton Gyulát egy gyerekkori jóbarátja várta a Ferihegyi reptéren. Marton még aznap kereste Andrét, de csak az üzenetrögzítőjét találta otthon.

André ekkortájt Washingtonba repült, hogy tanúvallomást tegyen a perben, melyet Zsanpól ellen indított. Zsanpól rábeszélte, hogy vegyenek közösen egy rendkívül értékes festményt, amelyet Zsanpól egyik ügyfele, bizonyos Lora de Lavalle nevű louisianai gyűjtő akart eladni. Zsanpól azt ígérte, hogy a képre egy hónapon belül talál vevőt, dupla áron, ehelyett azonban három hónap múltán sem történt semmi. André ekkor követelni kezdte, hogy adja ki neki vagy a részét, vagy a képet. Zsanpól a füle botját sem mozdította. A per során kiderült, hogy a szenátorné - Marianne McGormack - valójában Zsanpól törvényes hitvese, immár öt éve. Persze, bizonyára csak azért, mert Amerikában a házas emberek adókedvezményben részesülnek, magyarázta André.

Marton mindebből egy szót sem akart elhinni, hiába mutogatta neki André a periratokat. Később mégis beletörődött, hogy Zsanpól egy... hm... csaló. Ő tehát e csalónak tartozik örök hálával. Föltehető, hogy Zsanpól elsősorban azért pártolta Dzsúla Martont, a magyar színészt, hogy szívességet tegyen Andrénak, s még több pénzt csaljon ki tőle más zűrös ügyletekre. Majdnem minden nemes dolog forrása valamiféle szélhámosság, csak eléggé messze kell követnünk az okok és okozatok láncolatát.

Néhány hónappal később Marton kapott egy képeslapot Amerikából. A chicagói O’Hare reptéren adták föl. A fotóról Mona Lisa mosolygott Martonra, kackiás bajusszal. Szeretett volna rájönni, hogy ki küldte: Zsanpól? a szenátorné? Nina Kaufinger? a seggfej George Wallach? netán Marin-ics-pics? vagy pedig? A képeslapon csak ennyi állt, halványkék tintával:

?!

Marton Gyula sokáig tervezgette, hogy története minden főszereplőjének ír, hasonló stílusban. Szeretett volna valamiféle vicces képeslapot beszerezni, de az idő tájt - 1987-ben   Magyarországon csak komoly (és vitathatóan színezett) anzixkártyákat árultak. Választott egyet, mely a Hősök terét ábrázolta, látszott rajta a Szépművészeti Múzeum tatarozásra szoruló épülete is.

Nem tudta eldönteni, melyik írásjel fejezné ki leghívebben az üzenetét.

!!!

...

-

.,:;Ӥ$%&/=