Globusz^® Publishing 

Lora,

a panziósnő,

gyakran föltette a kérdést: miért épp az év utolsó hetében akar az egész világ New Orleans-ba jönni? A választ önmagától várta, illetve Elisabeth Taylortól, a fekete macskától. Amikor beköszöntött a december, a panzió bágyadt csöndjét szétverték a szaporodó telefonhívások. Szoba egy hétre, három napra, tíz éjszakára - pénz nem számít. De tisztességes panziós nem szabhat sokkal magasabb árat, pusztán azért, mert az embereket megszállja az évvégi agybaj.

Lora tudta, hogy egyre jobban hasonlít Elisabeth Taylorra. Nem bánta. Inkább hasonlítsak arra, akit szeretek, mint olyasvalakire, akit ki nem állhatok, ugye, Liz? Nyaou, mondta a fekete macska. Meglátod, akad vendég a padlásszobába is! Azt hiszik, év végén másképp fest ez a város. Micsoda hülyeség... a Vieux Carré sokkal bájosabb tavasszal, amikor nincs akkora nyüzsi, és az erkélyek vaskorlátjáról az úttestre ereszkednek a virágba boruló indák. Közhírré kéne tenni, hogy New Orleans nemcsak szilveszterkor szép.

Megcsörrent a telefon. Elisabeth Taylor születése óta rettegett a telefontól, most is hátrahőkölt, gerince ívbe domborodott, fölállt rajta a szőr. Lora az állat nyakára eresztette vékony ujjait, nincs semmi baj. Ámbár ezt legalább annyira saját magának mondta - ő is telefonfóbiás volt. Armstrong House, parancsoljon, dünnyögte a régimódi készülék kagylójába.

Jónapot, szeretném tudni, van-e szoba? - kérdezte egy reszelős férfihang, darabos kiejtéssel. Hány személyre? Egy. Sajnálom, már csak a padláson. Hol? Van két kis szobám a padláson. Elnézést, nem értem.

Lora belefújt a membránba, majd megismételte, hangosabban. Bocsánat, mondta a férfi, hallom, csak nem értem azt, hogy padlás. Nem érti azt, hogy padlás? Elnézést, külföldi vagyok. Milyen külföldi? Nagyon. Hogyhogy nagyon? Hát... magyar. Magyar? Miért, van valami kifogás a magyarok ellen? Nekem nincs, én még sose láttam egyet se. Itt a ragyogó alkalom, mondta a férfihang. Lora nem tudta, mit válaszolhatna erre, így hát visszatért az előző témához: a szoba kicsi és a padláson van, a padlás pedig... nos, a padlás az, ami fönt van! Fönt? Igen, a háztető alatt. Ja, a padlás! - örvendezett az illető. Van hozzá vécé és tusoló, nagyon külföldieknek megszámítom napi húsz dollárért, az csak nem sok!?

Látod, mondta Elizabeth Taylornak, amikor lerakta a kagylót, tuttam, hogy kiveszik a padlásszobákat is, én tuttam, ilyenkor a kutyaólat is kivennék. A macska mintha nem örült volna annyira e hírnek, otthagyta a gazdáját, fölszaladt a nemezborítású belső lépcsőn. Lora beírta a magyart a könyvbe. Épp karácsony este érkezik... tehát nincs családja.

Az Armstrong House az öreg negyed sarkában állt, szemközt a rendőrséggel, hátsó ablakai a St Louis temetőre néztek. A New Orleans védjegyévé vált cirádás vaskorlátok már elrozsdásodtak a hosszú balkonokon. Ha a vendégei rátehénkedtek, Lora figyelmeztette őket: vigyázat, leszakadhat, s akkor engem átvisznek oda! - a rendőrség épületére mutatott. Gyakran szóbakerült, hogy meg kéne javíttatni a korlátokat, de Lora fontosabbnak találta a ház belsejét, büszke volt rá, hogy a szebb szobákba különböző stílusú antik bútorok kerültek, szerette aszerint emlegetni őket: a Colonial Termet kapja, uram! Önnek, hölgyem, a Korai Telepest adom, vigyázzon, a támlás pad karfája kijár! - A nászutasok mindig a Bourbon Szalont, a több gyermekes családok pedig a Thonet Szobát kapták.

A nagyon külföldi este negyed tízkor állított be. Elnézést kért a kései érkezésért, de volt egy kis gondja a kocsival. Sűrű fekete haja és sötét szembogara alapján Lora spanyolnak tippelte volna, ha nem emlékezett volna rá, hogy a telefonban azt mondta, magyar. Ilyenek a magyarok? - Megmutatta neki a házhoz tartozó parkolóhelyet, a férfi odaállította a batárját, kivette a sportszatyrait. Mióta van úton? - kérdezte Lora. Hajnal óta... tegnap indultam New Havenből. New Havenből? de hiszen az Connecticut! Hát igen. Az legalább ezerötszáz mérföld! Majdnem, bólogatott a férfi. Alig állt a lábán.

Mutatom az utat! - Lora előrement a lépcsőn, remélem, jól fogja magát érezni minálunk! Az egészen biztos, mondta a nagyon külföldi. Úgy látszik, a magyarok optimisták, gondolta Lora. Mit is mondott, hogy hívják magát? Dzsúla Marton a nevem, mondta Marton. Örvendek, Mr Morton, Lora de Lavalle vagyok, mondta Lora, bemutatom Elisabeth Taylort. Nyau, mondta Elisabeth Taylor. Remélem nem fél a macskáktól?! Dehogy, nekem is van, hazudta Mr Morton.

A panziósnő nyújtotta törékeny tenyerét, s Marton, a magyar színész, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kezet csókoljon - a hölgy kísértetiesen emlékeztetett Honthy Hannára, azzal a különbséggel, hogy Marton ötven körülinek saccolta. Lora félreértette a mozdulatot, visszarántotta a kezét, a gyűrűjében lévő hegyes smaragdkő a férfi mindkét ajkát föltépte, elöntötte a vér. Jajistenem, ne haragudjék!

A lépcsőfordulóban ovális tükör lógott a falon, megpillantották saját magukat, s mindketten ugyanarra gondoltak: a férfi most határozottan emlékeztetett Frankensteinre. Lorának az is eszébe jutott, hogy a híres vérivó Erdélyből származott...! - kiszakadt belőle a nevetés; csilingelő kacagása hallatán Marton nem tudta megállni, hogy el ne röhögje magát. Hosszú másodpercekig tartott ez a páros roham, ha egyikük abbahagyta, rákezdte a másik. Lora közben papírzsebkendővel törölgette a férfi száját, ne haragudjék, Mr Morton, igazán röstellem magam!

A vérzés nem csillapult. Mr Morton nyalogatta a sós lét, és igyekezett megnyugtatni Lora de Lavalle-t: nincs semmi baj, az efféle szájsebek nem fájnak annyira.

Lora de Lavalle az idejére sem emlékezett, mikor csókoltak neki kezet. Ragaszkodott hozzá, hogy a férfi vacsorázzék vele, amint kissé rendbeszedte magát. Mr Morton nem kérette magát, kopogott a szeme az éhségtől. Az Armstrong House-ban a reggelit - európai módra   beleértették a szobaárba. Ebédet nem, de vacsorát kaphattak a vendégek, ha előre szóltak. A szakácsnő délután mindent megfőzött, a szobalány szolgálta föl a nappali hátsó, boltozatos részében, a tizenkétszemélyes étkezőasztalon. Lora ezúttal saját kezűleg terített meg, méghozzá az ezüst készlettel, s a háromágú gyertyatartókat is föltette.

Mr Mortonnak tátva maradt a véralvadásos szája, amint meglátta, hogy a két tányér az asztal két végébe került, egymástól legalább tíz méternyire. A beszélgetéshez itt elektromos hangosítás kell... - ám e megjegyzést inkább magába fojtotta. Különben is, a panziósnő vacsorára hívta, nem társalogni. Lehet, hogy egy büdös szót se szól majd hozzá. Magyar ember evés közben nem beszél - legalábbis a közmondás szerint. És a louisianai?

Lora de Lavalle mélykék bársonyruhába öltözött a vacsorához, kissé őszülő haját kontyba csavarta, arcéle így még keskenyebbnek tűnt. Jóestét, hercegnő! - gondolta Mr Morton. Ámbár Amerikában nem alakult ki az európai értelemben vett arisztokrácia, mint tudjuk... Nin-cse nek itt gró-fok, sem her-ce-gek! - harsogta az agyvelejében a munkásőrség központi kórusa, sok elhízott férfi, szürke egyenruhában.

Szereti a gumbó-t, Mr Morton? - kérdezte a hercegnő. Az mi? Louisianai egytálétel, nemzeti specialitás.

A gumbo Mr Mortont leginkább a rizses húsra emlékeztette, amit nem szeretett, de farkaséhes volt, s a hercegnő szíves kínálására kétszer is vett a tálból. Egy kis vörösbort, Mr Morton? - a hercegnő fölállt, odajött a palackkal, a cipője sarka kopogott a kőpadlón, mely márványnak látszott, csakúgy, mint a kandalló. A hercegnő olyan mozdulattal töltött a metszett kristálypohárba, ahogyan egy hercegnőnek illik töltenie. Ha ugyan egy hercegnő tölthet egyáltalán... Ámbár miért ne tölthetne? Például amikor az inas és a szobalány szabadnapos. Vagy szerelmi légyott esetén, az imádott férfinak, ugyebár! - elképzelte önmagát és Lora de Lavalle-t a baldachinos ágyban, az asszonyt húsz, önmagát tíz évvel fiatalabb korában. Lora de Lavalle gyönyörű nő lehetett.

Elisabeth Taylor fölugrott a hercegnő melletti szék karfájára, onnan leste a gazdáját, udvarhölgyi alamuszisággal. Mr Morton erős késztetést érzett, hogy dühödt ugatásba kezdjen, s a macskát ilymódon rémítse halálra, de tele volt a szája. Elisabeth Taylor elnyújtott nyávogást hallatott. Na, mi van, Liz, te már megint éhes vagy? - a hercegnő dobott neki egy darabka húst, a macska elkapta, kecsesen balanszírozva a karfán. Nevetséges, hogy a macskák mennyire hasonlítanak a gazdájukra, gondolta Mr Morton. A hercegnő nevetgélt, mint aki tudja, amit tud. Mi hozta a városunkba, Mr Morton? - kérdezte.

Értheti ezt egy ilyen hercegnő?

Jóformán az egész gyerekkorát egy színes képeslap alatt töltötte. Azt a képeslapot a Londonban élő nagybátyja küldte, akit ő akkoriban még nem ismert (évekkel később találkozott vele, egyetlen egyszer). Itt karácsonyolunk, búcsúztassuk évnek a végét New Orleansban, jazzal és pezsgővel, Jenci. A színes kép egy utcarészletet ábrázolt, farsangi forgataggal, középen feketebőrű zenekar - nyakba lógatós dob, gitár, trombita, szaxofon   játszott, táncolva önnön muzsikájára. A trombitásról ő évekig azt hitte, hogy Louis Armstrong. Micsoda jó hely lehet az, ahol karácsonykor az emberek táncolnak az utcán!   gondolta a kamasz, mondta a felnőtt Marton. Igaz, ami igaz, nagyon jó város ez, jelentette ki a hercegnő, még egy kis vörösbort, Mr Morton?

Mr Morton elfogadta, noha már kissé szédült. Ramaty vidéki panzióra számított, nem egy ilyen márványkandallós kastélykára, bűbáj hercegnőcskével. A szobácska is elsőrendűnek bizonyult, patyolattiszta zuhanyozócskával, suhogós ágyneművel, barátságos fényű olvasólámpával. Nú Orlínsz, mondta Mr Morton fennhangon, amikor eloltotta, a louisianai fekete bennszülöttek akcentusát utánozva (filmek nyomán), több-kevesebb sikerrel.

Az álom a reggelinél folytatódott. Mi szem-szájnak ingere, svédasztalon. Ropogós francia kenyér, melyet a ház úrnője ficelle-nek hívott. Négyféle fölvágott, vastag fatálakon. Erjesztett puha sajtok, falevelekbe csomagolva. Házi főzésű lekvárok, öblös üvegedényekben. Déli és északi gyümölcsök kavalkádja... Bon appétit, Mr Morton, mondta a hercegnő. Ő köszönte szépen, s megjegyezte, hogy itt Amerikában ritkán kívánnak az emberek jóétvágyat, míg viszont Magyarországon szinte mindig. Hát igen, mondta erre a hercegnő, az amerikaiak praktikus emberek, fölteszik, hogy aki enni készül, annak már jóétvágya van... csakhogy ez itt Louisiana.

Napközben Mr Morton a városban császkált - kereste az utcarészletet a képeslapról. A Vieux Carré majdnem minden sarkában megtalálta. Fekete muzsikusok játszották a déli dzsesszt az öreg negyedben, az alkalmi közönség úgy viselkedett, mintha Louis Armstrongot hallgatnák. A műsor rendre ugyanazzal a versikével - és kalapozással - zárult: Just before you quit, leave a little bit! Ő így műfordította: „Mielőtt elmész, aggyál egy kis pénszt!” - sajnálta, hogy nem talált jobb rímet. Mindig az Armstrong House-ban vacsorázott, nem törődve a költségekkel. Imádta a hercegnőt nézni, hallgatni, beszélni hozzá. Szilveszter éjszakáján is hamar elunta az utca karneváli forgatagát, kevéssel éjfél után inkább hazaballagott. A panzió lakóinak többsége csöndesen pezsgőzött a márványkandallónál, melybe ezúttal kivételesen begyújtottak, nyilván csak a látvány kedvéért. Odakinn visongtak a trombiták, idebenn halkan pattogott a tűz. A hercegnő mindenkivel koccintott. Boldog új évet, Mr Morton, emelem poharam a sikereire! - a többiekhez fordult: Mr Morton híres magyar színész! Éljen, mondta valaki, valaki más pedig tapsolni kezdett, amit azután valamennyien átvettek, s Mr Morton azon kapta magát, hogy önfeledten hajlong.

Ő persze már a második estén elmesélte Lora de Lavalle-nak az egész gyerekkorát, a harmadikon a színművészeti főiskolát, az összes vizsgaelőadásokat, a negyediken a szüleit és a feleségeit, az ötödiken az amerikai ösztöndíját és a Yale School of Dramát. A hercegnő csöndesen megjegyezte: mondja, Mr Morton, van ott egy bizonyos Don McGuire, beszédtanár!? Mr Mortonnak torkán akadt a falat, ismeri? A hercegnő mosolygott, már hallottam felőle. Hol? honnét?? hogyan??? Nekem is volt némi közöm a színházhoz. Éspedig? Nem érdekes... meséljen inkább a budapesti színházakról!

Mr Morton önéletrajzi fejezeteit a hercegnő Louisianáról és New Orleans-ról szóló históriákkal viszonozta. Elmagyarázta, hogy miért a magnólia lett Louisiana állam jelkép növénye, és miért a pelikán a jelkép-állata. Önmagáról azonban szinte soha nem beszélt. Mr Morton semmivel sem tudott többet Lora de Lavalle-ról annál, mint amikor először lépte át a panzió küszöbét. Nem tudott, de annál többet képzelt. Úgy vélte, francia nemesi család leszármazottja lehet. Az első de Lavalle-ok nyilván még a francia hódítások idején keveredtek át az óhazából, s vitézül harcoltak az angolok ellen - többek közt a Vadölő lapjain. Később részt vettek Észak és Dél háborújában, elestek, megsebesültek, kitüntették őket. A pionírok idején meggazdagodtak, elszegényedtek, olajat fúrtak, aranyat ástak. Lora fiatalkorában balettáncosnő lehetett, s miután visszavonult (hátrahagyván Los Angeles-ben néhány férjet és gyereket), megvette magának a vagyona romjaiból ezt a márványkandallós házat, azóta él itt, csöndes magányban, bölcs derűvel szemlélve a világ zűrzavarát.

E regényes élettörténet elemeit a falakon látható aranykeretű fotók, a vitrinekben fénylő tárgyak s a ház egyéb részletei alátámasztották. Mr Morton tervezte, hogy az utolsó vacsorán bizonyságot szerez, ám aznap este és másnap reggel a hercegnő nem mutatkozott. Reggeli után Mr Morton az előtérben lévő pici fogadópulthoz lépett, megnyomta a kézi csöngettyűt a mélyzöld bőrrel borított asztallapon. Nagy csalódására most sem Lora de Lavalle jött elő, hanem egy középkorú nő, szolgálatkészen átadta a számlát, mely gyanúsan alacsony összegről szólt. A hercegnővel elköltött vacsorákért semmit sem számítottak föl - eszerint a vendége volt. Csordultig telt a szíve hálával és szeretettel. Bocsánat, válthatnék egy szót a tulajdonosnővel? Sajnos nem, el kellett utaznia, de szívélyes üdvözletét küldi.

Szívélyes üdvözletét... mi mást küldhetne egy hercegnő? - gondolta Mr Morton, amikor bedobta a cuccát a Mercury Zephyr hátsó ülésére. Az Armstrong House nyitva hagyott bejáratán Elisabeth Taylor oldalgott ki. Sicc!!! - sziszegte Mr Morton, ám a macska fütyült rá.

Határozottan irigyelte azt a dögöt. Őelőtte mintegy ezernégyszáz mérföldes autózás állt, semmi kedve nem volt hozzá. Érezte, misztersége - és mortonsága - véget ért. A mortonságot nem, de a miszterséget sajnálta. Egy igazi Mr Mortonnak volna sofőrje... vagy pénze repülőjegyre. Idefelé megállt félúton egy autóparkolóban, s aludt néhány órát a kocsi hátsó ülésén, attól azonban csak még elgyötörtebbnek érezte magát. Talán okosabb volna, ha egy seggel hajtana New Havenig. De milyen állapotban lesz az az egy segg, amire odaér?! Egy segg, egy lélek. Az se lenne rossz, ha ittmaradhatna az Armstrong House-ban, néhány hétre   hónapra, évre?! Hamarosan meghízna a louisianai házikoszton (melyből leginkább a pecan pie nevű süteményt szerette).

Gyorsan kikeveredett az öreg negyedből, ráfordult az 59-es autópályára, mely az alabamai Tuscaloosa táján 20-assá válik, majd ismét 59-es lesz, Tennessee-ben pedig 75-ös, mielőtt   közel Észak-Karolina határvonalához - belefut a 81-esbe, ami azután egészen a George Washington hídig kanyarog, öt államon át. New Yorkból már csak egy ugrás a Sugár...

Ugyanezen az útvonalon haladt Lora de Lavalle fölfelé, régimódi Lincoln Continentaljában. A hatalmas hófehér autót egy fiatal lány - az unokahúga - vezette. Lora azon kevés amerikaiak közé tartozott, akiknek nem volt jogosítványuk. Hátul ült, a négyszemélyes piknik-kosár és a nyomkodós termosz társaságában, úgy nyugtatta rajtuk a tenyerét, mintha bármelyik pillanatban készen állna, hogy kiugorjék velük a kocsiból. Az unokahúga szeleburdin váltogatta a sávokat, nem volna csoda, ha egyszercsak tényleg ugrani kéne. Lora már többször kérte, hogy hajtson óvatosabban, de hiába.

Megálltak a következő parkolóban. Itt, lenn, Délen, még kiülhettek az egyik piknik-asztalhoz a bágyadt napsütésben, de tudták, néhány száz mérföldnyivel följebb már dühöngenek a mínuszok, a rádió bemondta: New York államban hóvihar várható. Az unokahúga tegnap este aggódva telefonált, Lora néni, láttad az előrejelzést? az időjárás-csatorna szerint semmi jó nem várható... nem kéne elhalasztanunk az utazást? Lora azonban ritkán adta föl a terveit.

Az öccse kibírhatatlan felesége néhány soros levélben tudatta, hogy a férjét sajnos újra műteni kellett: „a dolog súlyosabb, mint valaha”. Lora gyűlölte az öccse feleségét, a clevelandi tehenet, szavahihetőségével kapcsolatban komoly fenntartásai voltak. Azt sem értette, miért nem telefonál az a nő, ha tényleg annyira súlyos a dolog? Éppenséggel a testvére is jelentkezhetne, nem esne le a gyűrű az ujjáról... persze, egész életében elkényeztették, ahhoz szokott, hogy mások intézzék az ügyeit. Apró gyerekkora óta szinte minden sikerült neki, ment arra, amerre akart, mint kés a vajban. Lehet, hogy ezért vette félvállról a betegséget, talán azt hitte, ugyanolyan könnyen megoldódik, mint minden egyéb gondja. Lora gyakran emlegette, hogy a nyűg, a baj, a kínlódás, a gürcölés rendre az ő osztályrésze, a siker pedig az öccséé. Amióta kiderült, milyen súlyos beteg, e trend megfordulni látszott. Lora az első műtét alkalmával csapot-papot hátrahagyva utazott fel a testvéréhez, szobát vett ki a Duncanban - ez a ramaty hotel közel volt a kórházhoz -, mindent elkövetett, hogy hősiesen ápolja a testvérét, amire a clevelandi tehén nyilvánvalóan nem képes. Példamutató önfeláldozásával tovább rontotta amúgy sem szívélyes kapcsolatukat. Egy ordítozós veszekedést követően immár csak akkor ment be a kórházba, ha az öccse felesége lőtávolon kívül volt. Nyilván most is ez a módszer a célszerű.

Az éjszakát egy útmenti Holiday Innben töltötték, az unokahúgának félárú kártyája volt e szállodalánchoz. Este - amikor a lány a fürdőszobában időzött, s énekelt a fürdőkádban, szemérmetlenül hamisan - Lora vette a telefont, föltárcsázta az öccse számát. Legalább egy éve nem beszéltek. Kisvártatva géphang szólalt meg a vonal túlfelén: Hal-ló. Lora azt hitte, dögrováson lévő üzenetrögzítővel van dolga, várta a folytatást. Hal-ló! - ismételte a gép fémes zümmögéssel. Lora zavarodottan lerakta a kagylót, mi ez? - hívta ismét. De megint ugyanaz a géphang: Hal-ló! Lora erős késztetést érzett, hogy újra lecsapja. Hal-ló? ki a pi-csa szó-ra-ko zik?? - zümmögte az a gép, Lora ezt a stílust jól ismerte, beleborzongott, Don? - suttogta tehetetlenül. Lo-ra?! - kérdezte a gép. Jó darabig hallgattak mind a ketten. Eny-nyi ma-radt a han-gom-ból, zümmögte aztán a férfi, min-dent ki-vet-tek e-zek a fa-szok. Úristen, motyogta a nővére. Ne sír-jál... hoz-zá le-het szok-ni... - hallatszott a férfi elfúló lélegzetvétele, aztán mintha erősödött volna a fémes zümmögés: most már hagy-ján, az e-le-jén meg se tud-tam szó-lal-ni ez-zel a ki-ba-szott va-cak-kal... az a szar, hogy túl ha-mar ki-fogy az e-lem. De miért nem mondtad meg? miért nem szóltál? miért nem telefonáltál? Na ne hü-lyés-kedj...!

Marton Virginiában kapcsolta be a kocsi fűtését. Hamarosan esni kezdett a hó. Reggel még ingujjban ült a volánnál, most pedig már csak télikabátban szállhatna ki. Pedig a java még hátra volt... Este tizenegykor megvacsorázott egy gyorsbüfében, és az asztalra borulva elszundikált. Éjfélkor a pincér fölébresztette, zárunk, uram. Odakinn süvített a jeges szél. Marton tűnődött, megálljon-e egy motelban, úgy döntött, inkább hajt tovább, ameddig lehet. New Jersey-ben tombolt a hóvihar. A leálló sávban egyre több kocsi vesztegelt. A hópárna érezhetően vastagodott az úton, a Mercury Zephyr immár sínautóként evickélt az előtte hajtók nyomvonalában. Ha itt valamiért fékezni kell, tömeges karambol lesz...

Esteledett, mire a New Jersey Turnpike nevű undorító sztrádaszakaszra ért. Útvámot csak az ellenkező irányban szedtek, tehát nem az tartotta föl a forgalmat, mégis annyira összetorlódott a kocsisor, hogy már lépésben sem haladhattak. Sokan úgy vélték, jobban járnak, ha lemenekülnek az autópályáról, csakhogy a bekötőutakon olyan vastagon állt a hó, hogy a kocsik a szó szoros értelmében belefulladtak, eldugaszolva a kijáratokat.

Martonnak tankolnia kellett, de a benzinkutaknál ostromállapot volt, már az odavezető szervízutakra sem hajthatott rá. New Jerseyben nincsenek önkiszolgáló benzinkutak valami helyi törvény miatt, így akkor is soká tart, ha nincs ilyen tömeghisztéria. Az ilyen kicsit-előre és-rögtön-megállunk üzemmódban sokat fogyasztanak a kocsik, pláne az automata sebváltósak. Klassz lesz, ha lerohadok a hóban, gondolta. Végül azért sikerült hazaveszkelődnie New Havenbe - hajnali négyre. Agyában újra és újra a New Orleans-i szép napok képei peregtek, a Vieux Carré forgataga, a márványkandallós ház, Elisabeth Taylor, s legfőképp a hercegnő.

Mindenkinek elmesélte. A hercegnő család- és élettörténete egyre fordulatosabban ágyazódott a francia és az amerikai történelembe; a ház nőttön-nőtt, a bútorok s más berendezési tárgyak értéke emelkedett, a hercegnő beszédmodorának választékossága fokozódott. Az Armstrong House a megtalált és elvesztett Paradicsommá lett, ahová Martonnak okvetlenül vissza kell térnie, a legelső adandó alkalommal.

A legelső alkalom egy év múltán adódott. Dzsoana (Johanna) nem volt egészen biztos abban, hogy épp New Orleans-ban akarná tölteni a karácsonyt és a szilvesztert, irtózott a hosszú autózástól, nyugtalankodott, hogyan viselkedik majd a fia, Dzseremi (Jeremy). Ugyan, mondta Marton, a kissrácok szeretnek autózni. Te még nem ismered Dzseremit, egész úton hisztizni fog, éhes lesz, szomjas lesz, álmos lesz, nyűgös lesz, aztán megint elölről. Nem baj, ezt akkor is látnod kell. Tudom, mondta Dzsoana, francia nemesi család, Észak Dél ellen, fekete macska, márványkandalló...

Fel, New Orleans-ba! - skandálta Marton, amikor a csupa szeplő Dzsoana meg a még szeplősebb fia beszállt a Mercury Zephyrbe, a Newark reptér menti alvóvárosban. Egy faszerkezetes kis ház földszintjén laktak, a bérleti díjat Dzsoana részeges apja fizette, már amikor fizette, gyakran hozott végrehajtói értesítést a postás. Marton gyűlölte azt a házat. Nehéz feledni a legelső éjszakát, amit ott töltött. Dzsoana ünnepi vacsorát főzött, vaskos sztékeket sütött a verandára kitett rostélyon, és amikor Dzseremit végre-valahára az ágyba tették, sokáig suttogva beszélgettek. A lány újra meg újra lefejtette magáról Marton kezét: ne várj, még ébren van... Ugyanakkor tíz percenként reszketni kezdtek a faborítás lécei, táncra perdültek az üvegpoharak a szekrényben s az asztalon - egy-egy sugárhajtású gép a magasba lőtte magát. Néhány pillanattal később megérkezett a velőtrázó dübörgés is. A reptér akkor sem szüneteltette működését, amikor ők ketten már egymáséi lettek a franciaágyon. Dzsoana közben izgatottan pisszegett: nem szabad zajt csapnunk, Dzseremi fölébred! Erre nem ébred föl? - kérdezte Marton az egyik légitámadás után; nem, ezt már megszokta.

Virágos jókedvben autóztak a New Jersey Turnpike-on dél felé. Dzseremi - a várakozással ellentétben - mintaszerűen viselkedett, nem nyafogott, nem követelődzött, órákat töltött néma csöndben, a nyomogatós kompjúter-játéka fölé hajolva, melynek pici képernyőjén repülőraj támadt a hadihajóra - a fedélzeti lövegeket a kisfiú kezelte -, hullottak a telibe talált gépek a tajtékos vízbe. Marton vicceket mesélt, Dzsoana pedig humoros történeteket a saját gyerek- és Dzseremi kisebb gyerekkorából. Washington után énekelhetnékjük támadt.

I’m sin-ging in-the-rain! - zengte Dzsoana és a fia két szólamban. Dzseremi megpróbált szteppelni a hátsó ülésen.

Hej, te bun-kócs-ka te drá-ga! - bőgte Marton.

This land is your land, this land is my land, from Ca-li-for-nia to the New York Is-land!

Me-ne-kül-te-k a pá-nok, a ga-ráz-da zsi-vá-nyok, s va-la-meny-nyi ve-szett ot-to-mán!

Yes-ter-day all my trou-bles seemed so far a-way!

Né-ha furcsa han-gu-lat-ban az ut-cát já-rom egy-ma-gam-ban!

A-me-ri-ca, A-me-ri-ca!

E-lő-re pro-le-tár, a vég-ső harc-ra, a vö-rös zász-lót e-meld ma-gas-ra!

Dai-sy, Dai-sy, gim-mi your an-swer, do! I’m half cra-zy all for the love of you!

Mint a mó-kus fenn a fán, az út-tö-rő oly vi-dám!

There is a house in New Orleans... - amint Dzsoana e dalba kezdett, Marton önkéntelenül tercelt. A réges-régi Animals szám a kamaszkorát idézte. Eddig föl sem tűnt neki, hogy a Felkelő nap háza a szövegíró szerint épp New Orleans-ban van.

Este megszálltak egy M-6 motelban. Dzseremi mindenáron pizzát akart vacsorázni, így hát Marton elballagott, hogy szerezzen. Kissé szédelgett a hosszú autózás után, élvezte, hogy a két lábán közlekedhet, tulajdonképpen végig ő vezetett, mert amikor Dzsoana ült a kormány mögött, ő akkor sem tudta abbahagyni. Dzsoana nem tűrte, hogy hangosan figyelmeztesse a táblákra és a mögöttük jövőkre, így csak magában mondta: vigyázz, előznek! ne menj olyan közel a kamionhoz! indexelj! - az amerikaiak nagyon ritkán használták az irányjelzőt, sávváltáshoz szinte soha, Marton emiatt bizonytalannak és szeszélyesnek érezte a többi vezetőt, amblokk.

A betonút túloldalán lévő bevásárlócsarnokok csoportozatát a vakító neontábla szerint Garden Mall-nak hívták. Amerikaszerte ilyen hivalkodóan túlvilágított üzemcsarnokban vásároltak az emberek, és Martonban mindig fölharsant egy könyörgő hang, amint átlépte valamelyik mall küszöbét (pontosabban önműködő üvegajtaját): sok! sok! az isten szerelmére, túl sok!!! Nem kell száznegyven különböző márkájú mosópor, nincs szükség kétszázhatvan fajta csomagolt kenyérre, sokféle - közeli és távoli államokból és országból érkező - szőlőre, narancsra, görögdinnyére, fügére, kiwire, papayára. Húsz méteres polcon sorakoztak azok a déli (?) gyümölcsök, amelyeknek a nevét sem Marton, sem az átlagos háziasszony nem ismerte, mint a cherimoya, a guava, a feijoa vagy a carambol. Az állandóan gomolygó párával hűsített zöldséges pultokon is hemzsegtek a különös növények, a bok choy, a kale, a swiss chard... Még döbbenetesebb a húsok, halak és tengeri ingyom-bingyomok választéka. Sok! SOK! TÚL SOK!!!

Marton kész pizzákat választott, fölmelegítette a mikróban, vett mellé italokat, meg néhány croissant-t, reggelire. Neszkávét hoztak magukkal.

Ezúttal - talán a motel süppedős ágyában töltött éjszaka miatt - rövidebbnek tűnt az ezernégyszázvalahány mérföld. Sötétedett, amikor - késő délután - áthajtottak a Lake Pontchartrain-t keresztező, se vége, se hossza autópálya-hídon. Marton szándékosan került erre, látni akarta ezt a híres utat, mely az autóklub Louisiana útikönyve szerint scenic highway, festői szépségű gyorsforgalmi út. Sokáig úszott a Mercury Zephyr a hatalmas tó   pontosabban tengeröböl - kellős közepén ívelő hídon, kétoldalt a végtelen ég és víz halvány kékje összemosódott, a kocsi megtelt az óceán sós illatával. Marton maradéktalan boldogságot érzett. Ilyen úton kell megérkezni a Paradicsomba. Ez már a tenger? - kérdezte Dzseremi; igen, mondta Marton; nem, mondta Dzsoana. A Mercury Zephyrben elöl nem két ülés volt, hanem egybefüggő padlat, amelyen hárman is utazhattak, Dzseremi előre mászott, Marton pedig megmutatta neki az atlaszban, hogy a Mexikói öböl vize folyik be ide, egy szoroson keresztül.

A vártnál nehezebben találta meg a Vieux Carrét, tévedésből áthajtott a Mississippi túloldalára, noha pontosan tudta, hogy az öreg negyed az innensőn van. Visszaküzdötte magát az északi oldalra, a 10-es autópálya két egymásra merőleges szakaszán száguldott föl és alá, sehogyan sem sikerült lekanyarodnia a Vieux Carréba, pedig a térkép alapján gyerekjátéknak tűnt. New Orleans-t az emlékezete kisvárosként tartotta számon, most viszont olyan forgalomban autózott, amilyenben New Yorkban szokott, a viseltes, olajfoltos autópálya is a Brooklyn-Queens Expressway-t idézte. Egyáltalán, jó városban járok? - kérdezte félhangosan és magyarul; ne káromkodj, mondta Dzsoana, majd csak megtaláljuk.

Sehogyan sem tudott áthajtani az autópálya alatt, a végén már megkerülte az egész negyedet, ismét lekeveredett a Mississippihez, ronda dokkok közé, északnak kanyarodott, vékony utcákon evickélt fölfelé, de akárhányszor sikerült bejutnia a bűvös négyzetbe, ahol a Vieux Carrét sejtette, egyirányú és zsákutcák állták útját, ahol pedig a Louis Armstrong parknak kellett volna lennie, vaskorlátok terelték a kocsikat tovább. Marton fejében megfordult, hogy föladja, s azonnal visszavezet New Havenbe. Dzseremi már elvesztette a türelmét, sajtburgert követelt; ahova megyünk, ott egészen rendkívüli vacsorát kapsz, magyarázta neki Marton; sajtburgert akarok, mondta Dzseremi; én meg csöndet! - kiáltotta Dzsoana.

Kiderült, hogy az Armstrong House utcájába nem lehet behajtani autóval, pedig Marton határozottan emlékezett, hogy az épülethez tartozó parkolóhelyen hagyhatta a kocsit. Megállt egy téren, amelyet a térkép alapján úticéljukhoz közelinek vélt, ám a térkép és a valóság különbözött, tíz perces kutyagolás után jutottak a panzióhoz. Marton alig ismert rá. Az épület valamelyest összement, elvesztette nemesi kúria jellegét, inkább másodosztályú vidéki panziónak tűnt. Marton becsöngetett, egy köpcös, borostás arcú férfi nyitott ajtót, valószínűleg éppen vacsorázott, mert még tele volt a szája, türelmetlen fejmozdulattal kérdezte: mit akarnak? Jóestét, nevem Morton, foglaltam szobát telefonon. Igen? maj mingyár meglássuk!   a férfi hátrament a pulthoz, mocskos fedelű füzetet húzott elő, lapozgatni kezdte a gyűrött oldalakat, közben tovább rágott és nyeldekelt. Marton nem ilyen rideg fogadtatásra számított, ki ez a bunkó? hol a hercegnő? miért alkalmaz ilyen ellenszenves alakokat?

Honnajd jöttek? - érdeklődött a bunkó; Connecticut, mondta Marton, nem mindegy az neked? - gondolta. Itt van e! - a borostás arcú a füzetre hajolva bólogatott, és Marton örömmel állapította meg, milyen ocsmányul kopaszodik. Orra érzékelte, hogy áporodott szag van az előtérben, pocsolyaszag, szellőztetni kéne. A nagyobbik pallásszoba lesz maguknak, a gyerek végett, jöjjenek csak! - fölvitte őket a nagyobbik padlásszobába, mely Marton megítélése szerint éppen akkorka volt, mint a kisebbik, berendezése azonban sokkal hitványabb. Dzsereminek egy vacak kempingágy jutott, ha kinyitották, már csak azon átlépve közlekedhettek. Az ablak nem arra a frontra nyílott, mint Marton régi szobájáé, idelátszott az autópálya viaduktja a háztetők fölött, beszűrődött a forgalom moraja. A zuhanyozófülkét olyan szűkre méretezték, hogy testesebb ember aligha tusolhatott volna benne. Vécére ki kellett menni a lépcsőfordulóba... Marton becsapottnak érezte magát. A bunkó mindeközben folyamatosan nyomta a sódert, reggeli nyóc és tíz között, értem? be köll tartani, mer tíz után má leszedik az asztalt, értem? asztán a melegvízzel bánnyunk óvatosan, mer egy bojlerról megy az egész szálló, értem?

Akár egy SZOT-üdülő gondnoka odahaza, állapította meg Marton. Félt, hogy a lány kikéri magának ezt a szobát, de Dzsoana örült, hogy leülhetett az egyik lógó belű minifotelba, s nem bánta volna, ha a bunkó végre eltakarodik. Marton kikísérte a férfit, tűnődött, adjon-e borravalót, nem, ahhoz nyájasabbnak kéne lennie, s legalább egyszer Mr Morton-nak szólítania. Lehet vacsorázni? - kérdezte, amikor már a lépcsőfordulóban álltak. Nem, este nem nyissuk ki a konyhát. Aha... és mondja, mióta dolgozik itt? Én? én nem dolgozok! enyimé a panzió! - felelte a férfi dölyfösen.

Amikor valamelyest kifújták magukat, nekivágtak, hogy sajtburgert keressenek a Vieux Carréban, ahol persze több a lokál és a jazz klub, mint a gyorsbüfé, de azért találtak. A hercegnő nyilván meghalt, mondta ki az ítéletet Marton, kezében egy rendkívül hosszú sült krumplival. Meghalt, ismételte szomorún, a panziót dobra verték, végül ez a bunkó vette meg, egy fölkapaszkodott újgazdag, aki eladdig halárus volt a piacon. Miért pont halárus?   kérdezte Dzseremi; a szagokból következtetek, mondta Marton. Az is lehet, hogy a pasi a hercegnő valamiféle rokona, örökölte a vagyont! - vélte Dzsoana; kizárt dolog! a hercegnőnek nem lehetnek ilyen bunkó rokonai.

Útban az Armstrong House-ba rájöttek, hogy a környéket ideiglenesen zárta le a rendőrség: aznap szabadtéri dzsessz koncert volt a Louis Armstrong parkban, már el is kezdődött, híres zenészek játszottak, többek közt Al Jarreau, Chaka Khan és Dizzy Gillespie. Minden jegy elkelt. A padlásszobából a színpad oldalára láttak, s tisztán hallották a zenét. Dzseremit lefektették, az ablakban könyökölve élvezték az ingyen koncertet. Ettől Marton megvigasztalódott. Egy óra tájt elsétált a kocsijáért, addigra a tömeg már szétszéledt, a rendőrök bontani kezdték a vaskorlátokat. Beállt a panzió parkolójába, eloltotta a lámpákat. Egy darabig még nem szállt ki, a kormányra eresztette az állát, gyászolta Lora de Lavalle-t.

Másnap folytatódtak a kellemetlen meglepetések az Armstrong House-ban. Dzseremi kedvéért Dzsoana vett néhány doboz almalét, és szerette volna, ha a konyhán beteszik a jégszekrénybe - a bunkó visszautasította: nincs hely. Viszont a vendégek rendelkezésére áll az üdítőital automata, jelentette ki. Abban persze minden négyszer annyiba került, mint a boltban. Lószart! - mondta Dzsoana, s inkább a mosdóban hűtötte az almalés dobozokat. A reggeli svédasztal szegényesnek és kifosztottnak tűnt, mire ők lementek. A parkolóban kézzel írt tábla jelezte, hogy kocsinként napi öt dollárt számít föl a bunkó - az újgazdagok szarrágó anyagiasságának érzékletes példájaként. A zuhanyozóban eldugult a lefolyó, hiába szóltak, senki sem csinálta meg.

Szarjon a saját kalapjába! - gondolta Marton, aki immár hibátlanul káromkodott angolul. Ne hagyjuk, hogy elrontsa a kedvünket, javasolta Dzsoanának; nem hagyjuk, mondta erre a lány, ugye Dzseremi? Szarjon a saját kalapjába! - jelentette ki Dzseremi.

Lassacskán azonban New Orleans varázsa erősebbnek bizonyult, mint a bunkó iránti ellenszenv meg a hercegnő miatt érzett gyász, s amikor az utolsó reggelinél Marton kérte a számlát, szívébe már beköltözött az elégedettség langy melege. A pasas odahozta az asztalhoz a kézzel - girbegurba betűkkel - írt blokkot. Marton Visa hitelkártyával akart fizeni, de a bunkó nem nyúlt érte, a kandalló felé mutatott. A párkány - melyről a tavaszi reggel rivaldafényében látszott, hogy műmárvány - tele volt szobrocskákkal és mütyürkékkel. Egy meglehetősen rózsaszínű táncosnő tartotta a minden papír- és írószerboltban kapható műanyagtáblát: Csekket és hitelkártyát nem fogadunk el! Marton nem emlékezett rá, hogy látta-e ezt a föliratot egy évvel ezelőtt - akkoriban persze még nem is volt hitelkártyája.

Épp annyi készpénzt talált a tárcájában, hogy kiegyenlíthesse a számlát. Legyen máskor is szerencsénk! - mondta a bunkó vigyorogva, miközben virsliujjaival az asztalra számlálta a visszajárót. Amikor a pina dalol, gondolta Marton, s azt kérdezte, barátságosnak szánt hangon: mióta az öné ez a panzió? Hát, várjunk csak... tizenkét éve. Tizenkét éve?? Bizony, akkor nyitottunk a feleségemmel, annak előtte mészárszék vót e házban. Ezek szerint... tudja, én már jártam itt, egy évvel ezelőtt, de akkor nem találkoztunk! Persze hogy nem, akkoron vótam én nagyon beteg, kórházba kelletett mennem hónapokra, kivették a háromnegyed gyomrom, aszittem, meg se maradok, asztán mégiscsak itt vónék!

A konyhában tilinkózni kezdett a telefon. A kövér szakácsné kidugta a fejét a csapóajtón: van szobánk? Ezek itten mennek elfele! - mondta a bunkó, Lora, gyere csak ide, az úr aszongya, már megszállt itten, emlékszel rája? Igen, mondta a puffadt asszony és visszahúzódott a konyhába.

Lora... Lora de Lavalle? - Marton hangja reszketett a felindultságtól. Ja, helyeselt a férfi, úgy híjják az asszonyt, Lora de Lavalle! - az ő kiejtésében már nem úgy hangzott ez a név, mint egy francia származású hercegnőé, hanem úgy, mint egy puffadt louisianai szakácsnőé: Lór Delevl.

Hogyan hízhatta szét magát Lora de Lavalle a felismerhetetlenségig... ilyen rövid idő alatt? Hogyan fordulhatott ki emberi - hercegnői - formájából... ennyire?!

És tessék mondani, volt itt egy macska... Elisabeth Taylor! Vót, igen, de a Lizt elütötte egy autó... ja kérem, még a macskák se élnek örökké.

Marton sokáig egy megveszekedett szót sem szólt, csak fogta a kormányt, s nézett mereven előre. Dzsoanában volt annyi erkölcsi nemesség, hogy békén hagyja. Dzseremiben nem: her ceg-nő! her-ceg-nő! - ismételgette dallamos hangon. Martont idegesítette ez a skandálás, bekapcsolta a rádiót. A WCBS-en híreket mondtak, miután egy angyali kórus elénekelte az állomás szignálját: More than just the headline - Dábljú Szí Bí Esz! - vagyis hogy ők nemcsak a vastagbetűs híreket ismertetik.

Edward Kennedy szenátor Moszkvában tárgyal Mikhail Gorbachev szovjet elnökkel.

Földrengés Kalifornia déli részén.

Vihar és árvíz Floridában.

Kokaincsempész bandát füleltek le a mexikói határon.

Tizenhat éves szünet után ismét ülésezik a chilei parlament.

Az első szabad választásokat tartják Magyarországon, politikai megfigyelők szerint valószínűleg a legnagyobb új párt, a Szabad Demokraták Szövetsége kapja a szavazatok többségét.

A panziósnő lehúzta a szennyest a kiürült padlásszobában. Pontosan emlékezett arra a pillanatra, amikor a magyar színész beállított ide tavaly, ugyanebben a világoskék batárban... Milyen közönséges nőt szedett föl, rádásul egy poronttyal! Hiába, a férfiak mind elmebetegek.

Lora de Lavalle egy évvel ezelőtt kapta a rossz hírt az öccséről. Nem bánta, hogy esténként beszélgethetett valakivel, valami másról, nem kellett rögtön magára maradnia a sötétségben. Mire visszaérkezett New Orleans-ba, kiderült, hogy a férje is menthetetlen, csak fölnyitották a hasát, de hozzá se nyúltak - túl sok az áttétel. Azóta se mondta meg neki az igazat, nem volt rá ereje. Majd ha... muszáj.

Nagyon megváltozott ez a magyar. Hát, nem fiatalodik ő sem. Annak idején bánatos vizslakutyára emlékeztetett, félénk volt és magányos. Most már egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy színész. A haját rövidre vágatta (pocsékul áll neki), az arca kikerekedett, s ami a legfőbb veszteség: eltűnt a tekintetéből a gyerekes kíváncsiság, mely azokban a nehéz napokban Lorának kapóra jött. Pont olyan lett, mint a többi férfi... mint a szabvány amerikai hímek.