Globusz^® Publishing 

Don McGuire,

a beszédtanár,

egyre rosszabbul beszélt. Hangszíne rohamosan mélyült, színtelenedett, s mind rekedtebben kongott. McGuire sok trükköt tudott, amelyekkel érthetően artikulálhatta a szavakat, annak dacára, hogy ami a gégefőjéből érkezett, immár csupán elfúló recsegés volt.

Sejtette, mi történik vele. Nem volt kétsége afelől, hogy hamarosan újra gyógykezelésre szorul. Mindenekelőtt abba kellene hagynia a dohányzást. Bár meglehet, hogy késő - késő bánat, eb gondolat. A felesége őrjöngve követelte, hogy azonnal szokjon le a cigarettáról: napról-napra romlik az állapotod! képtelenség, hogy egy felnőtt ember ilyen felelőtlen legyen, és ne gondoljon a családjára! a két szép gyerekére! itt ölöd meg magad! szántszándékkal! a szemünk láttára!!!

Don McGuire türelmesen végighallgatta ezeket a hisztérikus hangon előadott érveket, s csak annyit mondott: never mind, azaz: sose bánd, nem számít. Szavajárása volt ez, ilyenkor azonban olaj a tűzre: hogyhogy ne bánjam? nagyon is bánom! te vagy a férjem! a gyerekeim apja! nem nézhetem végig tétlenül, ahogyan kinyírod magad! nagyon szépen kérlek, csinálj valamit!!! Csinálok. Mit? Élek.

Ilyesfajta kijelentésekkel azonban nem nyugtathatta meg a feleségét, a lányát, a fiát, az anyósát vagy a beosztottait. McGuire kilencedik éve állt a Yale School of Drama - Amerika egyik legjobb színiakadémiája - élén. Ő volt az Associate Dean, a Dean helyettese és jobbkeze. Azóta nemcsak beszédet, hanem színészmesterséget is tanított. A Dean pozícióját ugyancsak kilencedik éve Saul Gordon töltötte be, az ország öt leghíresebb rendezőinek egyike, többszörös Tony-díjas. Gordon jóformán csak napokat töltött New Havenben, pedig vett magának egy emeletes házat, közvetlenül a Yale Gym - a templomra emlékeztető tornaterem-együttes - mellett. Kellett valaki, aki vezeti a drámaiskolát, szerződteti a tanárokat, lebonyolítja a felvételi- és a rostavizsgákat, megszervezi az előadásokat. Ezért hívta Gordon a Yale-re McGuire-t, már korábban is együtt dolgoztak, a jónevű Carnegie-Mellon Egyetemen, Chicagóban.

McGuire tudta, hogy a tényleges munka őrá marad, hiszen Gordon - mint afféle sztár-rendező - örökké utazgatni fog városról városra, ahová a szerződései szólítják. Gordon feketebőrű, most épp annak van divatja az amerikai színpadokon. Talán csak akkor lehetne sikeresebb, ha indián volna - illetve ha indián (vagy fekete) nő.

A nyár első felét általában Angliában töltötte, ám az idén nem volt kedve az utazáshoz, inkább leköltözött a Martha’s Vineyard szigetére, a tengerparti házba, amelyet a felesége örökölt. Hírneves szomszédai voltak, egyik oldalon Styron, az író, a másikon pedig Buchanian, egy újabban fölkapott stand up komikus, aki szórakozóhelyeken - és gyümölcslét népszerűsítő tévéreklámokban - kereste a kenyerét. Gyakran átjártak egymáshoz poharazgatni. Régebben Don McGuire boldog volt, ha valaki váratlanul betért hozzá, mostanában már inkább fárasztotta, nehezére esett a beszéd. Mogorva vénember lettél, állította a felesége. Mindig is az voltam, mondta - vagy inkább sziszegte - ő. Never mind.

Postája halomban tornyosodott az íróasztalán, nem volt kedve kinyitni a borítékokat. Régebben minden héten egy estét a leveleinek szentelt, három dobozba szortírozta őket: az első volt a FONTOS, a második a MÉG RÁÉR, a harmadik pedig a SZEMÉTLÁDA. Most legszívesebben az utóbbiba taszította volna valamennyit. Igen, de némelyikben pénzes csekk lapulhat (McGuire gyakran írt színikritikákat a New York-i lapokba, s könyveket is szerkesztett), másokban kifizetendő számla... Áh, majd megnézem... holnap.

Figyelmét immár csak a rendkívüli színű vagy formájú küldemények keltették föl. Mint az a négyzet alakú, szegényes légipostai boríték, mely Magyarországról érkezett. Úgy nézett ki, akárha a múlt századból küldték volna. A papír silány, a szöveget öreg írógépen írták, mely az r-betűket mindig a sor fölé ugratta. A drámaiskola címére jött, onnét küldte utána a titkárnő, a többivel együtt.

Kedves uram, írta az illető, Magyarországról ösztöndíjasként fognék érkezni az ön tanszékéhez, körülbelül tíz hónapért. A budapesti követségtől kaptam a nevét. Megmondták, hogy tanácsadóm lesz. Máris szeretném kapni a tanácsát atekintetben, hogy miként majd lesz a dolgom a Yale School of Dramában. Azt hiszem, okos, hogyha bemutatkozás gyanánt önéletrajzomat mellékelve lássa. Színházi ember vagyok én itt Magyarországban, színész, de szintén rendező s egy kissé drámaíró, volt egy színdarabom bemutatva már Amerikán is (Washington DC-ben), jártam akkor néhány hónapig odaát. Nagyon tetszett az USA. Abban az időben jöttem rá, hogy szeretnék lenni benne hosszasabban. Örülnék, ha tudásaim átadhatnám a diákoknak odakint. Tartanék szeretettel tanfolyamot vagy/és előadást színészi mesterségben vagy a magyar színházról...

McGuire tűnődve szemlélte a régimódi gépelést, mely az apja leveleire emlékeztette. Manapság már főleg számítógépes nyomtatású sorokat kap az ember. Magyarországon még nem terjedtek volna el a számítógépek? A levélíró neve - Gyula Marton - ismerősen csengett, de McGuire képtelen volt rájönni, hogy honnan, miért. Rövid töprengés után a papirost gombóccá gyűrte, s a harmadik dobozba hajította. Kosár, csont nélkül.

Hamarosan befutott a második levél Magyarországból, ugyanolyan borítékban és gépeléssel. Kedves uram, soraimra nem jön válasz, gondolom, meg se kapta azokat talán. Írok újból most. Ösztöndíjasként fognék érkezni az ön tanszékéhez... Satöbbi. Makacs ember, gondolta McGuire, s ismét célbadobott a papírgalacsinnal.

A harmadik levél csupán néhány napot váratott magára. McGuire érdeklődve simította szét. Grafomán, gondolta megvetően. A magyar egy hajszálnyival sem fogalmazott ingerültebben: fölteszem, hogy a leveleim nem érkeznek el... - írta a megszólítás után, s ugyanazokat a mondatokat variálta, mint korábban. Hogy ő mennyire szívesen tanítana, már csak anyagi okokból is, mert az ösztöndíja eléggé szűkös lesz.

Ez azt hiszi, hogy épp őrá várunk, dünnyögte McGuire, amikor a magyar színházi ember harmadik ajánlkozásából is labdacsot készített. Hozzám beszélsz? - kérdezte a felesége az alsó szinten, a konyhában. Nem. Kár, mondta az asszony. McGuire nem felelt. Úgy társalgunk mi már, mintha egy abszurd dráma szereplői volnánk. Never mind.

Még négy levél érkezett a tanév kezdetéig a kitartó magyartól. Tulajdonképpen megérdemelné, hogy taníthasson, gondolta McGuire egy nagylelkű pillanatában. Ám azután ingerülten legyintett: miért éppen ő? rajta kívül még sokan megérdemelnék! a Yale School of Dramáról van szó, nem pedig egy vasárnapi iskoláról!

Fülledt napok jöttek, a tengeri szelek sem hoztak enyhülést. Don McGuire harákolt, és naphosszat hevert a nyugágyban a felső teraszon, a sirályokat bámulva. Ha rágyújtott, a melléből azonnal fölszakadt a köhögés, olyan hangosan ugatott, hogy a madarak csapatostul odébb rebbentek. Kár, hogy nem lehet némán köhögni, gondolta. Amikor a roham elmúlt, behunyta a szemét. Délután több órás autózás vár rá. Egyetlen porcikája se kívánta. Pedig nem akárkihez: Arthur Millerhez volt hivatalos, hónapok óta iparkodott rábeszélni, hogy tartson előadásokat a drámaíró-szakos hallgatóknak. McGuire szerette, ha a színházi világ sztárjai egymásnak adják a kilincset a drámaiskolán. Használjuk ki, hogy New York csak másfél órás vonatút. Mindig úgy képzelte, egy színésznek készülő fiú vagy lány számára inspiratív élmény, ha mondjuk Robert de Niróval szerepelhet egy színpadon.

Az egyetem vezetői nem osztották e nézetet. Többször kifogásolták a Drama School „költséges sztárkultuszát”. Don nagy csodálkozására, a diákok egy része sem méltányolta erőfeszítéseit. Minek hoz ide befutott színészeket? mért jó, ha folyton ők kapják a legklasszabb szerepeket? - kérdezte egy másodéves a Szabad Szó Napjá-n, amikor a hallgatók elmondhatták minden gondjukat. Úgy érzitek, hogy azokat a szerepeket ti is el tudnátok játszani, olyan színvonalon, mint ők? Igen, mondták néhányan azonnal, kórusban; vagy jobban, tette hozzá az eredeti kérdező. A többség egyetértőn bólogatott. Don szája tátva maradt. Ő maga a Júszíelé-n diplomázott színészetből, annak idején egy évet adott volna az életéből, ha mondjuk Marlon Brandóval játszhatott volna. Ma már persze más a helyzet, semmiért nem adna egy évet az életéből.

Tizenkettőkor ült be a kocsiba, átment a komppal a szárazföldre, s nekivágott az autópályának. Elgémberedett a háta, mire bekanyarodhatott Arthur Miller házához, a vadregényes erdei úton. Az író farkaskutyája öblös csaholással rohant oda McGuire fekete Oldsmobile-jához, hátsó lábára állva az ajtónak támaszkodott. Menj innen, te dög, mondta McGuire rekedten, öt óra óta most szólalt meg először, nem esett jól. A kutya körme csikorgott a dukkózott fémen, az ugatást abbahagyta, de nem moccant. Takarodjál, te... izé!   nem jutott eszébe a kutya neve, hess! mert nem tudok kiszállni!

Addigra előballagott az élő klasszikus. Dont meglepte, milyen fiatalos. Az író egyetlen intéssel elzavarta a dögöt. Donnak az jutott eszébe, hogy nem is olyan régen Arthur Millert tartották Amerika legokosabb emberének; akkori feleségét, Marilyn Monroe-t pedig Amerika legszebb nőjének kiáltották ki. Kezet fogtak. Hogy vagy? - kérdezte az élő klasszikus, de nem gondolta komolyan; jól, mondta McGuire, de nem gondolta komolyan, és te hogy vagy?   kérdezte, de nem gondolta komolyan; remekül, mondta az élő klasszikus, de nem gondolta komolyan.

Kiültek Arthur Miller híres verandájára, ahol Amerika vezető színházi embereinek döntő többsége megfordult már. Az élő klasszikus első kérdése az volt, hogy Don mit iszik, a második meg az: hallom, jön hozzátok egy bizonyos Mr Martin. Hát... - Don nem tudta, bevallja-e, hogy fogalma sincs, kiről van szó. Mindenesetre nagyon helyes, hogy ti is nyittok a keleti blokk felé, mondta az élő klasszikus, elég hosszú ideig a kutya se törődött velük... én jártam Budapesten, többször is, helyes város, széles folyóval a közepin, kedvesek ott az emberek.

Don McGuire nem értette, miért meséli mindezt az élő klasszikus, aztán a városnévről beugrott neki a kitartó magyar; kérlek szépen... te ismered azt a bizonyos... Mr Martint? Nem, mondta az élő klasszikus, de kaptam tőle néhány levelet a közelmúltban... állítólag több darabomban játszott Budapesten, azt írta, régi vágya, hogy megismerhessen.

Vajon még ki mindenkinek írt annak érdekében, hogy taníthasson a Yale School of Dramán? Don McGuire irtózott a túlságosan rámenős emberektől. Eldöntötte, ha rajta múlik, Mr Martin soha semmit nem fog tanítani a drámaiskolában, még akkor sem, ha az Amerikai Egyesült Államok Elnöke vagy az ENSZ főtitkára emel szót az érdekében.

Hamarosan megfeledkezett a magyarról. Szeptember legelején azonban Elaine, a titkárnője, jelezte, hogy bizonyos Martin úr szeretne bejönni hozzá, sürgős ügyben, lehetőleg még ma. Magyar? - kérdezte Don, s már a szájában érezte a düh csípős ízeit. Hát... mindenesetre külföldi... állítólag ösztöndíjas. Mondd meg neki, hogy velem nem lehet sürgősen beszélni. Jöjjön szerdán reggel kilencre.

Amint Elaine becsukta maga után a lyuknyi iroda ajtaját, Don kinézett a falba vágott nyithatatlan üvegablakon. A tágas előtérben tetőfokára hágott a csúcsforgalom, legalább húsz hallgató várakozott a jelentkezési nyomtatványokkal a három íróasztalnál, kapkodva dolgoztak az adminisztrátorok. Don rögtön kiszúrta a magyart - ő volt az egyetlen ember a teremben, aki nem szorongatott papírokat. Alacsony, törékeny muki volt, gondosan elválasztott szőke hajjal és drótkeretes szemüveggel. Kis fasz, gondolta Don McGuire. Elaine azonban nem ahhoz a kis faszhoz ment, hanem egy termetes, göndör hajú, latinos külsejű férfihoz, aki a szoba közepén álldogált, enyhe terpeszben, tömött válltáskával és erőszakos állkapoccsal. Tehát ő az... nagy fasz, gondolta Don McGuire. Az általános zajgomolyban is hallatszott, amint Elaine - azon a szép alt hangján - átadta az üzenetet a göndörhajú magyarnak. Nem lehetne valahogyan előrébb? - kérdezte Mr Martin, McGuire megítélése szerint kissé nazálisan. (Talán náthás. Az elmaradott országokból érkezők gyakran meghűlnek, nincsenek hozzászokva a légkondícionáláshoz.) Sajnos nem, mondta Elaine, az Associate Dean nagyon elfoglalt, most zajlanak a beiratkozások, láthatja, mi folyik!

Kedd este azonban kitört az egyeztetési balhé: adminisztratív hiba folytán két harmadéves színésznek négy különböző produkcióban kellett volna próbálnia ugyanabban a négy hétben, ami fizikai képtelenség. Régebben ilyesmi nem fordulhatott elő - Don rendszerint saját kezűleg készítette a beosztást. Idén a színésztanszak vezetőjére bízta, íme az eredmény. Másnap reggelre válságstábot hívott össze minden érdekelt - a tanszak vezetője, a két hallgató és a rendezők - részvételével. Ennyien csak úgy fértek be Don irodájába, ha a két diák a földre kuporodott törökülésben, a falat támasztva. Javában vitatkoztak a megoldás lehetőségein, amikor Elaine jelezte, hogy Mr Martin befutott. Nem baj, mondd, hogy valami közbejött, adjál neki más időpontot.

Nem sokkal ezután heves szóváltás szűrődött be az előtérből. Mindannyian kinéztek az üvegablakon. Tudom, miért ezt velem csinálják, harsogta Mr Martin odakinn, csak mert én a vasfüggönyből jövök, és mi nem számítunk!

Ki ez a marha? - kérdezte a tanszak vezetője, egy elhízott és kiöregedett Broadway-bonviván, a homlokán sötét, körteformájú májfolttal. Egy magyar színész, hozzánk küldték ösztöndíjasnak. És mi a baja? Hallod. Ismertem egy magyart, úgy hívták, Martin, darabokkal ügynökölt, mondta a kiöregedett bonviván, az özvegye még most is megvan, nem lehet, hogy ez a krapek egy rokon? Don McGuire vállat vont, s átgondolta, mi bajt okozhat, ha a Martin ügynökség netán megharagszik a Yale School of Dramára, aztán türelmetlenül lezárta: nem mindegy? gyerünk tovább!

Téved, Mr Martin, mondta Elaine a gyógypedagógusok türelmével, minket nem izgat, hogy ki honnét érkezik, Don McGuire-nek tényleg közbejött egy halaszthatatlan tárgyalás, ezért szeretné, ha más időpontban beszélhetnének. Na de nem ő az ott benn?! - a magyar színész az üvegablakra bökött. Igen, Mr Martin, Don McGuire ott van bent, de sajnos mégsem ér rá, pillanatnyilag akkor sem érne rá, ha ön amerikai volna, vagy marslakó! Marton a nevem, mondta a magyar színész ellenségesen, Gyu-la Mar-ton! Djú-la Mar-toun, ismételte Elaine rendületlen nyugalommal, bocsánatot kérek, Mr Mar-toun, többé nem fogom elfelejteni.

Gyula Marton már nem rá figyelt, hanem az üvegablakra. Egy pillanatra összeakadt a tekintete a férfiéval, akit McGuire-nek tippelt, odabiccentett, az meg vissza, kissé tétova - vagy iinkább bárgyú - mosollyal az arcán. Nagy fasz, gondolta Gyula Marton, s megállapította, hogy épp ilyennek képzelte odahaza Magyarországon, hiába várván választ a leveleire; igen, ilyen öreg, széthízott fejű bürokratára számítottam, a körteformájú májfolt az egyetlen meglepetés.

Gyula Marton elhatározta, hogy a maga részéről megfingatja Don McGuire-t. Utánanézett, hogy mit tanít, s az elsős színészek mesterség-kurzusát választotta. Bizonyára lesz rá alkalma, hogy hülyét csináljon belőle a tanítványai előtt. Gyula Marton eddigi tapasztalatai szerint az amerikaiaknál könnyű műveltebbnek lenni, ez a Don McGuire amúgy sem látszik túl nagy számnak, ravasz kötözködéssel az idegeire mehet, álvitákat provokálva tönkreteheti az óráit, beugratós kérdésekkel a halálba kergetheti. Már előre dörzsölgette a tenyerét, milyen pofát fog vágni a pasas, amikor észreveszi őt a tanteremben. Tíz perccel hamarább érkezett, de nem tudott bejutni az épületbe, errefelé biztonsági okból minden ajtó mindig zárva, az összes tanár és diák irdatlan kulcscsomókkal közlekedik. Várt, míg jött egy pattanásos arcú lány, s beeresztette. Lementek az alagsorba, egy ütött-kopott terembe. A téglalap alakú helyiség végében két tucat lecsapható asztalkájú szék állt, három sorban, a falak mentén pedig díszletelemek és paravánok. A lány ledobta vászontarisznyáját, kirohant a folyosóra. Vízcsobogás hallatszott. Pis-pis, gondolta Gyula Marton. Bámészkodott. Az agyonkarcolt szürke linóleumpadlón zöld szigetelőszalag-darabkák jelezték egy színpadkép és a díszletbútorok sarkait. Mindez nagyon ismerős volt, a főiskoláról. Gyula Marton úgy érezte, tizennyolc évet fiatalodott egy csapásra.

Göthös, alacsony, ugráló ádámcsutkájú férfi lépett be az ajtón. Félüveges olvasó szemüvege az orra hegyéig csúsztatva, átnézett a lencsék fölött, szürke szembogarával. Hát maga kicsoda és mit keres itt? Nevem Gyula Marton, magyar színész vagyok, ösztöndíjas. Örvendek, mondta a férfi - a hangja olyan rekedten szólt, mintha smirglipapír volna a torkában -, Don McGuire a nevem. Tényleg? - Gyula Marton nagyot nyelt. Tényleg, mondta a kis muki, foglaljon helyet... zavartnak látszik. Őszintén szólva... másmilyennek képzeltem. Engem? Igen. Jobbra vagy rosszabbra számított? Hm... - kövérebbre, gondolta Gyula Marton, de nem mondta ki.

Szállingóztak befelé a diákok, McGuire otthagyta Gyula Martont, letérdelt a linóleumra, egyenként föltépte a szigetelőszalag-csíkokat, majd a szemétládába dobta. A bejárat mellett állt egy kerek üvegtartályos hidegvíz-automata, McGuire ivott néhány kortyot, aztán a papírpoharat is a szemétládába helyezte. Pedáns ember, gondolta Gyula Marton.

Elkezdődött az óra, McGuire harminc perc leforgása alatt két lányt megríkatott, s többeket kíméletlenül megalázott. Az első pár - egy keménykötésű fiú és egy vöröshajú lány - nem tanulta meg a szerepét. Olvasták a kurzus-leírásban, hogy mindjárt az első órán rajtuk a sor, de nem sejtették, hogy McGuire azonnali szövegtudást követel. Hogyan akartok játszani, ha ott a kezetekben a példány? - ordította McGuire, ami az ő hangján inkább sistergésre emlékeztetett. A vöröshajú lány elbőgte magát. Kérem, kezdte a fiú, nem tudtuk, hogy mindjárt az első órán... Nem tudtátok?! - szakította félbe McGuire, miért, mit gondoltatok, mi a faszt fogunk csinálni itt? nem azért iratkoztatok be, hogy játsszatok? mit képzeltek, óvoda ez? vagy bölcsöde?

A második párbeli lány - a Solness építőmester-ből adták elő a cukkolós jelenetet - annyira izgult, hogy remegett a hangja, csurgott róla a verejték. Ujjaival állandóan és kényszeresen a miniszoknyáját igazgatta. McGuire egy spirálos gyorsíró füzetbe jegyzetelt. Amikor az utolsó szó is elhangzott, McGuire a homlokára tolta a szemüvegét, és megkérdezte: mit gondolsz, miért izzadsz ennyire? A miniszoknyás lány legszívesebben elsüllyedt volna a szégyentől, beharapta az ajkát. Nem a szag miatt kérdezem, tette hozzá McGuire. Ez volt a kegyelemdöfés, a lány visítva bőgött, azt ismételgetve: nekem még soha senki nem mo-hon-do-hott ilyet... én úgy szégyellem ma-ha-ga-ham... Ne rángasd a szoknyádat! - horkant rá Don McGuire, ha zavar, hogy ilyen rövid, minek hordod?!

Faragatlan pokróc, gondolta Gyula Marton, a keze ökölbe szorult, a szíve megtelt lovagias érzelmekkel. Gyanította, hogy McGuire respektust akar szerezni magának, így a későbbiekben számíthat a hallgatók fegyelmezettségére. De akkor is... visszataszító. Szólni kellene. Megmondani, hogy ez nem stílus. Milyen alapon használ ennyire ordenáré szavakat az osztály-teremben? Föl kéne jelenteni... vagy megvárni odakinn és fölpofozni!

McGuire közben már azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy a miniszoknyás lány magában tartotta a feszültséget, ahelyett hogy kiengedte volna, azért izzadt. A színészet nem más, mint a bennünk villódzó magasfeszültség szabadonbocsátása, hadarta, hörgésbe fúló szóvégekkel, ezt a belső tüzet kell fölszítani a levegőben, vagyis átadni a partnernek, aki hozzáteheti a maga belső izzását, így hevül a cselekmény fokról-fokra, ezt hívják jobb helyen színháznak!

Gyula Martonnak el kellett ismernie: McGuire hasonlatai pontosak. Visszagondolt egész eddigi pályafutására, mélabúsan állapította meg, hogy mindig ilyesfajta közös tűzrakásra vágyott a színpadon, ám csak nagyon kevés része volt benne. Már hazafelé ballagott az Elm Streeten, amikor rájött: McGuire fingatásáról elfeledkezett. Nem baj, majd legközelebb.

Mit tehetek önért? - kezdte Don McGuire, rendkívül nyájasan, amikor Gyula Marton végre bejutott az irodájába (az időpontot Elaine kétszer is módosította telefonon). Gyula Marton addigra már McGuire több óráját végigülte, s a megfingatás még mindig csupán elvont lehetőség maradt, mert... Gyula Marton maga sem tudta, miért. Úgy alakultak a dolgok, hogy nem jött - illetve elszalasztódott - a kedvező alkalom. Nem vagyok eléggé résen... vagy pedig...?

McGuire türelmetlenül várta a választ, ujjai dobolni kezdtek az íróasztal lapján. Gyula Marton érezte, kérhetne bármit, ez a pofa úgysem teljesítené. Így azt felelte, hogy McGuire semmit sem tehet érte, ő csupán bemutatkozni jött. McGuire helyeslően bólintott, mesélje el, hogy mik a tervei. Szeretném egy évig tanulmányozni a drámaiskolát, a színészet oktatását, az itteni színházi életet, magyarázta Gyula Marton, szívesen tartanék néhány előadást a magyar vagy a kelet-európai színházról, kiegészítendő a fapados ösztöndíjam, kurzust is szívesen tartanék, de fölteszem, hogy nem pont énrám vártak, nyilván be vannak töltve a helyek a drámaiskola saját tanáraival. Igen, mondta erre Don McGuire. Szívesen játszanék is, folytatta Gyula Marton, olyan szerepet, amelynél az akcentus és a hiányos nyelvtudás nem akadály. Esetleg rendeznék, ha volna rá mód. Van aztán két egyfelvonásosom, Magyarországon nagy sikerrel vitték őket színre (e mondatban a „nagy” szó hazugság, a „siker” pedig erős túlzás volt), fordítgatom a szöveget angolra, hátha valahol be lehetne mutatni.

Ezek szerint mégiscsak tudnék segíteni, mondta McGuire, a Yale School of Drama hét színháztermének a műsortervét én állítom össze, és ha lefordította a darabjait, esetleg adja ide, igyekszem majd belenézni. Jó, mondta Gyula Marton, s arra gondolt, hogy ennél feltételesebb módban már nem lehet fogalmazni. Don McGuire félreérthetetlen mozdulattal jelezte, hogy Gyula Marton ideje lejárt. Mindketten fölálltak, s mert az Associate Dean nem nyújtott kezet, Gyula Marton színpadias főhajtással búcsúzott, majd kifarolt az ajtón. Ide is fölöslegesen jöttem, gondolta.

Beült az Atticus-ba, hogy megvigasztalódjék. E könyvesbolttal egybeépített kávéházban friss szendvicset és süteményt ehetett az ember, miközben olvashatta az új könyveket, anélkül hogy meg kellett volna vennie. Hosszú francia szendvicset rendelt magának, s kávét, mellyel itt annyiszor töltik tele a bögrét, ahányszor a kedves vendég kívánja. Olyan megalázottnak érezte magát, mint Don McGuire tanítványai, egy-egy durva kirohanás után. Azért ha én egy amerikai drámaiskola volnék, s bezuhanna oda egy magyar színész, biztosan megkérném, mesélje el, milyen náluk a színház, hogyan működik a főiskola, miféle darabokat írnak a magyarok. Ezeket semmi nem érdekli?!

Elveszettnek érezte magát. Szívós munkával sikerült elérnie, hogy az álom valóra váljék: kikerüljön Amerikába, íme, most itt van, a Yale Egyetem drámaiskoláján - és ez se jó. Régen volt ennyire boldogtalan, mint itt, a külföldi ösztöndíjas megfoghatatlan státuszában, valamivel a diákok fölött, de jóval a tanárok alatt lebegve. Senki sem törődik vele, senkit sem izgat, él-e, hal-e, mihez kezd magával, az idejével, a képességeivel - egyszóval, az életével. Elemi erővel tört rá a honvágy, otthon szeretett volna lenni, a barátai, a kollégái vagy akár az elvált feleségei társaságában, ülni egy füstös presszóban, vicceket hallgatni vagy mesélni, amelyekben Arisztid, Móricka, a nyulacska vagy a nagy zöld kőevő a főszereplő. Itt még senkinek sincsenek érzelmei vele kapcsolatban, McGuire sem utálja, egyszerűen észre sem veszi, ő egyszerűen nem számít, mint Füles a Micimackó-ban.

Kér még kávét? - az aprótermetű kiszolgálónő nem várt választ, azonnal teletöltötte Gyula Marton bögréjét. Kösz, dünnyögte a csüggedt magyar színész. Nem ilyennek gondolta Amerikát. Odahaza a különféle ramaty színházi büfékben, sűrű cigarettafüstben, ízetlen virslik és szemérmetlenül fölvizezett pálinkák elfogyasztása után rendszeresen előhozakodott valamelyik kolléga azzal, hogy bezzeg ha Amerikában születtünk volna! Úgy látszik, az ember - az ilyen ember, mint én - soha nincs jó helyen.

E kontinenst számukra az amerikai filmek díszletei és az amerikai színészek gesztusai testesítették meg. Ahogyan Marlon Brando hátrasimítja a haját. Meg ahogyan Dustin Hoffman jégkockákat dob a viszkijébe. És ahogyan Robert de Niro átveszi a jobb kezébe a villát...

A szenátorné magyarázta el (jóval később) Gyula Martonnak, hogy a hagyományos amerikai illemtan szerint az embernek le kell tennie a kést az asztalra, miután vágott egy szeletet a húsból, a villát átvennie a jobb kezébe, s úgy enni. Amikor újra szüksége van a késre, a villa megint a bal kézbe vándorol, ésatöbbi. Gyula Marton azt a tetszetős magyarázatot találta ki, hogy a kés letevésének eredete bizonyára a vadnyugat: jobb, ha az éles fegyvert minél rövidebb ideig szorongatják az emberek... Így mesélte tovább mindenkinek, amerikaiaknak is. Soha senki sem vonta kétségbe e história tudományos hitelességét.

Gyula Marton két kézzel evett - a kés és a villa mellőzésével. Az Atticus-ban a szendvics mellé egy háromágú villát adtak, kést nem. A falusi vasvillák jutottak róla az eszébe. Elképzelte, mit szólna Don McGuire, ha a következő órájára magyar paraszti jelmezben érkezne - a tshikósh, gulásh, fokosh szellemében -, lajbiban, pörge kalapban és fekete csizmában, a kezében vasvillával, Rózsa Sándor modorában: neköm penig ne káromodjék kend, ne egzecíroztassa a deákokat, ne gonoszkodjék, mert mögtanítom kesztyűbe dudálni!   ha netán McGuire egy rossz szót merészel szólni, azonnal hasba szúrja, döccennének a villahegyek abban a csontos testben, de Gyula Marton addig nyomná beléje, míg kibukkannának a hátán, nesze! - zubogna a tripla vérpatak a szürke linóleumpadlóra.

Gyula Marton szeretett volna többet tudni Don McGuire-ről. Vajon színész volt-e régebben, amikor még volt rendes hangja? Milyen szerepeket játszott? Amerika melyik szögletében született? Hogyan került a Yale-re? - igyekezett mindezt kideríteni. Beszélgetést kezdeményezett néhány elsős színésszel, faggatta a könyvtároslányt, a registrart és másokat, elolvasta a Yale Repertory Theatre ismertető füzetkéjét, amelyben a drámaiskola minden vezetőjének önéletrajza és fényképe szerepelt. Ám amit így megtudott - néhány száraz adat  , nem sokat mondott. Don McGuire maga soha nem volt sikeres színész, ám tanítványai közül többen világhírűek lettek - főleg a New York-i beszédtanársága korszakában. Operálták a hangszálait kétszer is. A felesége egy biológiai kutatóintézetben dolgozik, adminisztratív munkakörben. A fiuk a kaliforniai Stanford Egyetemen építészetet tanul, a lányuk gimnazista. McGuire-ék egy közeli kertvárosban laknak, Don onnét jár be fekete Oldsmobile-ján. Végzett diákjai istenítik, és - ezt Gyula Marton tapasztalhatta - vissza-visszajárnak, hogy végigüljék az óráit. Egy könyvet publikált, Akcentusok és dialektusok a színpadon címmel. Gyula Marton nekilátott, hogy átrágja magát rajta, de a szakszavak sűrű hálóján újra meg újra fönnakadt. Előrelapozott, mindenféle undorító grafikonokat meg ábrákat látott, pfúj...

Az elsőéveseknek McGuire heti háromszor tartott mesterségórát, hétfőn, szerdán és pénteken tizenkettőtől kettőig. Október elején Gyula Marton egyszercsak összeszámolta, hogy immár tizennégyszer ülte végig - fingatás nuku. Be kellett vallania: McGuire értette a dolgát. Gyula Marton gyakran kitalálta, hogy mire akarja McGuire rávezetni a gyerekeket, de sokszor őt is meglepte a tanár darabértelmezése. A végén azon kapta magát, hogy jegyzetelni kezdett egy kis kapcsos füzetbe. A belső címlapra fölírta McGuire egyik gyakran hangoztatott jelmondatát: Acting is reacting! Még sosem hallott ennél pontosabb és magvasabb mondatot a saját mesterségéről, szerette volna visszaadni magyarul, de nem találta a megfelelő szavakat. „A színészet = reagálás!” Így pocsékul hangzott. McGuire másik alapelvét is lényegbevágónak találta: „A színészet nem viselkedési mód, hanem emberi kapcsolat - közted és a partner között.”

McGuire és a tanítványai között szó sem volt emberi kapcsolatról, változatlanul el-elsírták magukat a lányok, néha egy-egy fiú is, és véresre harapdálták a szájukat. McGuire legidegesítőbb szokása az volt, hogy közbeszólt az első néhány mondat után: úgy érzem, nincs összpontosítás, fussatok neki még egyszer! Megesett, hogy egy trió ötször indult rá a Hedda Gabler második felvonásának elejére, fogvicsorgatva és ujjakat tördelve.

Gyula Marton úgy látta, Don McGuire a szó szoros értelmében szerelmes a Csehov (Ibsen, Strindberg) drámák figuráiba, jeleneteiket félig lehunyt szemmel hallgatta - jegyzetelte   végig, olyan arckifejezéssel, mint az operabarát a legendás áriákat. Gyula Marton különösnek találta a jól ismert csehovi sorokat angolul. Ő persze mindig magyarul hallotta - oroszul, ahogyan íródtak, soha. Az oroszoknak ugyanilyen furcsa lehet magyarul, angolul és minden egyéb nyelven. Csehov magyarul rendszerint veretesnek és ódivatúnak hat, angolul valahogyan köznapibb. A nevek is átalakultak. Ványa bácsi például „Ánkl Vanja” lett, Tuzenbach „Tuzinbecs”, a szerző maga pedig „Csekoff”. Gyula Marton a sors irónikus fintorának vélte azt a tényt, hogy a „check off” ige jelentése: kipipálni valamit egy listán. Csehov soha semmit nem pipált ki.

Asztrov - táskás szemű, kissé már ritkuló hajú srác - megmutatta a környék pusztulását bizonyító tervrajzait és grafikonjait a nőnek, akire vágyott. Jelena rendezetlen mozgású, széles arccsontú, hibátlan fogazatú kaliforniai lány volt. Nem viselt melltartót. Gyula Martonnak fizikai fájdalmat okozott, hogy máshová nézzen. Jelena mindent elkövetett, hogy az erdőkről és az állatállományról saját magára terelje a doktor figyelmét.

Gyula Marton annak idején látta a Ványa bácsi híres előadását a Vígszínházban. A címszerepben: Latinovits. Asztrov: Darvas Iván. Jelena: Ruttkai Éva. Pontosan emlékezett erre a részre, Ruttkaiból áradt a szerelemvágy, Darvas elegáns volt, de célratörő.

Rendben van, mondta Don McGuire. Ez nála a dicséret felsőfokának számított, a két játszó személy boldogan összeölelkezett. De miért nem figyelsz oda, amikor a tervrajzait mutatja? Jelena érezte, korai volt az öröm; hát, azért figyeltem... Rá se bagóztál a papírjaira! - McGuire fölnyalábolta a díszletasztalkáról Asztrov filctollal készített kellékrajzait, s elmélyülten nézegette. Szemüvege még lejjebb csúszott az orrán, az egész osztály azt figyelte, leesik-e. Odamutatta a rajzokat Jelenának, látod az erdőket? Látom. És a tavakat? Hát... igen. Az állatállományt is? Igen. Külön a teheneket és a disznókat? Hm... mondjuk rá! - Jelena idegesen elvigyorodott. Akkor mutasd meg a teheneket!

Jelena közelebb hajolt, találomra rábökött az egyik fekete kriksz-krakszra. Aztán egy másikra: itt pedig a disznók, dünnyögte. McGuire biccentett, na ugye, jó kis rajzok ezek, igaz? A hallgatók egy része helyeselt, mások nevetgéltek. Príma kis rajzok, folytatta McGuire, csak az a baj, hogy kurva unalmasak! azért nem figyelsz oda!

Jelena és Asztrov buzgón bólogatott, szerettek volna szabadulni már. De McGuire nem adta ilyen olcsón. Miért mondod azt a végén, hogy „hát, ez szörnyű?” Jelena óvatosan kezdte, itt engem... rajtakapnak Asztrovval. És az miért olyan szörnyű? Azért, mert megtudják, hogy mi ketten... pedig ugye itt van Szónia (Szonya), aki szerelmes a doktorba. Te nem vagy szerelmes bele? Én... asszem én is... egy kicsit... - Jelena fülig vörösödött. McGuire úgy tett, mintha észre se venné, mennyire zavarba hozta, kínozta tovább: tulajdonképpen mi történik itt köztetek? Jelena akadozva elmondta a jelenet tartalmát. Asztrov hozza a rajzait és kimutatásait, melyek nagyon érdekesek, de viszont ő, mármint Jelena, azt szeretné megtudni, hogy milyen érzelmeket táplál Szónia iránt. Jó, jó, recsegte közbe McGuire türelmetlenül, de basztatok? Jelena hátrahőkölt, mi? ketten? itt? hát már hogy basztunk volna? Basztatok, jelentette ki Don McGuire megfellebbezhetetlenül. Magyarázni kezdte, hogy a színdarabokban - pláne a régebbiekben - egyezményes jelekkel helyettesítették a szexet. Ahogyan a klasszikus regények is ilyen megoldásokkal élnek. Az első néhány csók utáni három pontos fejezetvég azt jelenti, hogy hőseink ezután nagyot keféltek, ám az általános közerkölcs és a cenzúra miatt ennek leírásától eltekintünk. Csekoff darabjai tele vannak le nem írt ágyjelenetekkel, a korabeli nézők pontosan érzékelték. Ezért olyan fontos eldönteni, hogy adott esetben volt-e szex vagy sem, és ha ez eszedbe sem ötlött, akkor lószart se tudsz erről a jelenetről! - McGuire hangja egyre reszelősebben sípolt.

Ezután Nájna (Nyina), a Sirály, visszatért gyermekkora színterére, meglátogatván Konsztantyint, az immár neves írót, aki egy pillanatra elhiszi, hogy a lány őmiatta jött ide - de persze téved, Nájna a birtokon vendégeskedő Trigorin kedvéért állított be. Nájna - sovány, szőke lány, biciklinadrágban és kockás férfiingben - rendkívül idegesnek látszott, többször elakadt, mondat közepén. Konsztantyin segítőkészen súgott neki. Miután Nájna ismételten leszögezte, hogy ő a sirály, majd fölzaklatva elszaladt, Konsztantyin elkeseredetten összetépte a kéziratait, s kérdőn pillantott McGuire-re.

McGuire Nájnát megdicsérte, Konsztantyin alakításával viszont elégedetlen volt. Azt akarta kiszedni belőle, hogy miért tépeti össze Csekoff az ifjú íróval a kéziratait? Konsztantyin önnön csüggedt lelkiállapotát hozta föl indokul, a szörnyű csalódást, amiért Nájna még mindig Trigorint szereti. Gyula Marton azonnal rájött, hogy hová akar kilyukadni McGuire: „Ha egy író összetépi a kéziratait, tulajdonképpen öngyilkosságot követ el. Szellemi öngyilkosságot.” Mindezt nem kitalálta, hanem fölidézte: a Szolnoki Szigligeti Színházban játszott ő a Sirály-ban (sajnos, csak Medvegyenkó szerepét), az ottani rendező instruálta e szavakkal Konsztantyint, egy tehetségtelen frátert, aki azóta már nincs is a pályán. Az itteni Konsztantyin az istennek se jött rá, hogy McGuire az öngyilkosság szót szeretné hallani. Rajta kívül ezt lassan már mindenki tudta. Nájna finom mozdulattal a saját torkára tapasztotta a tenyerét, így akarván ötletet adni a partnerének, ám a fiú nem vette észre. Egy srác a halántékára helyezte a mutatóujját, revolvert imitálván, Konsztantyin ezt tökéletesen félreértette, úgy hitte, osztálytársa beszédes mozdulattal lehülyézi.

Gyula Martont azonban már nem érdekelte Konsztantyin küszködése, kopóként vetette magát az alkalom nyomába: fingatás indul! - alig várta, hogy végre kimondják az öngyilkosság szót, rögtön jelentkezett, most először, amióta a mesterségórákra járt. McGuire gépiesen intett: tessék.

Mr McGuire, kezdte Gyula Marton (szándékosan nem a keresztnevén szólította, mint ahogyan a többiek szokták - az angolban az a tegezés jele), Konsztantyin ugyebár a darab végén ténylegesen öngyilkos lesz. Ha a kézirat-megsemmisítés is öngyilkosság, akkor Csekoff kétszer vettet véget Konsztantyin életének önkezével. Miért? - diadalittasan hátradőlt.

McGuire pillanatnyi habozás nélkül válaszolt: azért, mert a legtöbb néző tökhülye! Van más kérdés? ha nincs, tartsunk szünetet! - elsőként lépett ki az ajtón.

Talán hugyoznia kell, gondolta Gyula Marton savanyún. Sajnos, a kérdésére adott válasz tökéletesnek tűnt. Csekoff hajszálfinom üzeneteit nyilván csak a vájtfülűek veszik, a többieknek biztonság kedvéért szájbarágta a mondanivalóját.

Gyula Marton sportszerű volt, idővel beletörődött, hogy az Associate Dean iránti utálata észrevétlenül átváltozzék tiszteletté. Ellenszenves alak is lehet jó tanár...

Közeledett Thanksgiving, vagyis a Hálaadás napja. Gyula Marton onnét értesült róla, hogy hirtelen fölolvadt körötte a jég: meghívásokat kapott. Hol töltöd Thanksgiving estéjét?   kérdezte több színész-hallgató (köztük Jelena is), ha nincs más meghívásod, gyere el hozzánk! Gyula Marton természetesen Jelenát választotta. Rengeteget képzelgett hitvány szobája magányában arról az estéről, pontosabban arról a pillanatról, amikor Jelena szülei és testvérei már nyugovóra tértek, s ők ketten magukra maradnak a kereveten, a márványkandalló előtt, melyben pattogva ég a tűz, pirosra festvén az arcokat.

A Thanksgiving olyasmi, mint a karácsony, magyarázta Jelena, ajándékozás nélkül... jó nagy zabálás... töltött pulyka, áfonyamártással. Mindig pulyka? Igen, annak emlékére, hogy a korai telepesek vadpulykát ettek... nem szereted? Dehogynem! - hazudta Gyula Marton. A szájában szétáradt a pulykahús nedves vattára emlékeztető íze. Never mind...

Azon a héten a Drama Schoolban a futó és várható előadások kisalakú plakátjai közt Gyula Marton fölfigyelt az egyikre, melyen Beckett eredetileg hangjátéknak írt darabját hirdették: Knapp’s Last Tape, rendezte Bill Kramer, előadja Don McGuire. Gyula Marton azt hitte, rosszul lát. Az a Don McGuire? Hogy a fenébe adhat elő bármit, a nem létező hangjával?! Agyrém!!! - A plakát annyira felizgatta, hogy a registrar irodájában elkérte Bill Kramer telefonszámát. Kramer harmadéves rendező-szakos volt, Gyula Marton már összefutott vele néhányszor. Aznap este fölhívta: te, arról a Don McGuire-ről van szó, aki... Hát persze, öregem, mondta Bill Kramer, Don McGuire csak egy van. De hát alig tud beszélni! Épp ez az! Nem értem. Gyere el, majd megérted.

Gyula Marton ismerte Beckett hangjátékát, egyfelvonásos monodrámaként játszotta az övével párhuzamos színész osztály egyik tagja a főiskolán, Az utolsó tekercs címmel. Egy Knapp nevű öregemberről szólt, aki mindenféle üzeneteket vesz magnetofonra, és aztán - ha Gyula Marton jól emlékszik - meg is hal.

A Yale School of Dramán valamennyi előadásról helylistát függesztettek ki a Zöld Terem-nek nevezett átjárószobában, aki meg akarta nézni, odakanyarította a nevét. Igyekezni kellett, mert a produkciókat csak néhányszor játszották, hamar beteltek az ívek. Gyula Marton fölírta magát, meg Jelenát is. Akarsz jönni a Knappra? - kérdezte a lányt a mesterségórán (újabban már mindig Jelena mellé ült). Naná, Dont mindenki látni akarja. Jó, mert beírtalak. Kösz.

Az utcán olyan tömeg várakozott, mintha aznap este Robert Redford lépett volna föl az Annex épület színháztermében. Négy karvastagságú gyertya égett a járdán, mutatván az utat befelé. A koratéli este sötétségében imbolygó lángok titokzatos ünnepélyességet árasztottak. A belső kapunál név szerint ellenőrizték a terembe igyekvőket, aki nem szerepelt a helylistán, azt kíméletlenül elküldték - ilyen se volt még! Mire Gyula Marton és Jelena az általános tolongásban bejutott, a Yale elnöke és több magasrangú vezetője már ott ült az első sorban, talpig öltönyben, arcszeszfelhőben, ezüstkeretes szemüvegben. A székek zömén kis cédula jelezte, hogy foglalt, alig találtak két egymás melletti szabad helyet.

Már tíz perccel múlt hét, de még mindig nem kezdődött az előadás. A leheletektől befülledt a terem, Gyula Marton verejtékezett, az ingujjával itatta föl, remélte, hogy Jelena nem veszi észre. McGuire szerint a színész nem izzadhat, ha jól játszik. Vajon a néző izzadhat-e? Lehet, hogy csak akkor, ha rosszul néz?!

Egy ballonkabátos alak ácsorgott a sorok közti folyosón, Gyula Martonék mellett, s idegesen nézelődött. Már nem volt üres szék a teremben, a diákok egy csoportja a földre ült, ez a pasi is jobban tenné, hogyha lekuporodna, láthatja, hogy nincs hely, gondolta Gyula Marton, meddig akar itt szerencsétlenkedni? Egyre többen bámulták azt az ütött-kopott kis mukit, és Gyula Marton végre rájött: Don McGuire téblábolt ott, Knapp, a magányos öregember szerepében. Nem viselt maszkot vagy arcfestéket, mégis húsz évvel idősebbnek látszott, mint az órákon, diákjai kuncogtak, összesúgtak. A terem elcsöndesült. Knapp tovább bámészkodott, elégedetlenül csóválta a fejét, majd lassú léptekkel fölballagott a színpadra. Kinyitotta a száját, de nem szólalt meg. Körbejárta hitvány odúját, melyben csupán egy ócska priccs, egy düledező asztal, két szék és egy régimódi magnetofon árválkodott. Az ellenfények   gegenlicht - köde vacogó hideget árasztott a szobában, Knapp fázósan dörzsölte össze végtagjait, Gyula Marton érezte, ő is kihűl, az izzadság a testére dermedt.

Knapp még most sem szólalt meg, kotorászni kezdett az asztal fiókjában, hangszalag tekercseket húzott elő. Lenézett a közönségre, mint aki már mondani akarna valamit, ám azután legyintett, az egyik szalagot befűzte a magnetofonba, elindította a készüléket. Nem történt semmi. Knapp nézegette a magnót, végül rájött mi lehet a baj, s benyomta a dugaszt a konnektorba. A közönségen végigfutott a nevetés. Knapp rosszallóan ingatta a fejét, szalagot cserélt. Az ósdi magnó vászonborítású hangszórójából kisvártatva fölhangzott a Beatles szám. Yesterday, all my troubles seemed so far away... A nézők fetrengtek. Knapp sóhajtott, őneki ez sem tetszett, újra szalagot cserélt. A megafonból metsző tisztasággal és nagyon felhangosítva szakadt ki a suttogása: Nem tudok beszélni... - szomorúan a készülékre mutatott.

Kitört a tapsvihar. Gyula Martonnak lesett a tantusz. McGuire tehát fölvette az egész monológot, a mikrofont a szájához szorítva. A darab amúgy is egy öregember magnófelvételeiről szól... A magnetofon már belekezdett az eredeti szövegbe, McGuire pedig a játékba, egy-egy gesztussal jelezte, mi a véleménye a saját mondatairól, a helyzetről, s legfőbbképpen önmagáról. Gyula Marton úgy érezte, csoda részese, igen, ilyen az a színház, amelyért érdemes mindent föláldozni. Azon kapta magát, hogy valamit szorítanak az ujjai, s az ő kezét is szorítja valami - Jelena mindkét tenyere az övére kulcsolódott. Ezt is Don McGuire-nek köszönheted...

Amikor az utolsó tekercs kifutott a magnóból, Knapp nem állította le, a szalag vége, akár egy kificamodott ventillátor, csapkodva körözött és neszezett a műanyag káván. Gyula Marton tudta, az előadásnak vége. Knapp azonban nem hajolt meg, csak ült ott, szemezve közönségével - diákjaival, kollégáival és feletteseivel -, járatva tekintetét az arcokon. Hosszú másodpercek teltek így, míg azután Gyula Marton elsőként kezdett tapsolni. A bénultnak tűnő sokaság azonnal átvette. Hosszan ünnepelték az est hősét. Knapp nem állt föl. Hagyta, hogy a gratulálók körbevegyék, ám senkinek sem válaszolt, csak elfogadta a feléje nyújtott kezeket. Mire Gyula Marton és Jelena is odanyomakodott, már eltűnt, bement az öltözőjébe.

Fantasztikus! - lelkendezett Gyula Marton. Beültek a Gipsy Club-ba egy pohárra, a magyar színészből ömlött a szó, Knapp minden egyes mozdulatát elemezni akarta. Jelena kissé fáradt mosollyal hallgatta. Ne haragudj, mondta azután de holnap korán kelek, próbám van! - a lány egy másodéves rendező produkciójában dolgozott, világosítóként. A Yale School of Drama alapszabálya volt, hogy mindenkinek csinálnia kell mindent, a színész rendez, a drámaíró játszik, a kritikus ügyel, a díszlettervező táncol... Csak engem nem hagynak labdába rúgni, gondolta Gyula Marton. Hazakísérlek! - ajánlotta Jelenának, de a lány elhárította, maradj csak, tudod, hogy itt lakom a sarkon! - kilibbent a csillagos éjszakába.

Gyula Marton a bárpultra könyökölt a sűrű félhomályban és cigarettafüstben, kért magának még egy konyakot. Hiába minden, barátom, mondta a mellette ücsörgő feketebőrű fiatalembernek, vannak, akik tudnak varázsolni, és vannak akik nem. Nem baj, mondta erre a fekete - egy büdös szót sem értett, mert Gyula Marton, a magyar színész, az anyanyelvén beszélt. De persze igazságtalan dolog ez, folytatta Gyula Marton, nagyon-nagyon igazságtalan. Nem baj, mondta a fekete barátságosan. Hogy lehet az, hogy fölmegy a színpadra, hangja annyi sincs neki, mint egy nyikorgó ajtónak, a kiállása nulla, az alkata semmilyen, és mégse bírod levenni róla a szemed?! Nem baj, mondta újra a fekete, s arrébb taszította a magyar színészt, mert félt, hogy a végén lehányja - ami gyakran megesett a Gipsy Clubban.

Maga sem tudta, hogyan került haza. A lakhelye semmivel se volt különb, mint Knappé. Ruhástul feküdt le. Másnap negyed tizenkettőkor ébredt, megrágva és kiköpve.

Türelmetlenül várta McGuire következő óráját. Biztosra vette, hogy szó esik a tegnapi bemutatóról, és úgy döntött, ezúttal mindenképpen jelentkezik, hogy elmondja a véleményét. Néhány perccel tizenkettő után ért az alagsori terembe. McGuire még nem volt ott, egy ismerősnek látszó férfi állt a hallgatók előtt, mesélt nekik valamit. Gyula Marton lerogyott az első üres székre - a Jelena mellettieket már elfoglalták. Kereste a lány tekintetét, ám Jelena a férfira figyelt. Furcsa hangulatot árasztottak az arcok, meglepő komorságot. Lényeg az, hogy már túlesett rajta, mondta a férfi, jelenleg csak az a kérdés, hogy meddig tart.

Miről van szó, kérdezte Gyula Marton súgva a szomszédjától, Asztrov doktortól. Don, mondta a doktor. Tessék??? Don McGuire! Mi van vele? Kórház. Kórház? Igen, kórház, ismételte a srác ingerülten, nem értesz angolul???

Gyula Marton sértetten hátat fordított neki, jó vicc, most jön rá? - antennái azonban már riadtan ágaskodtak: Don kórházban? miért? mióta?? hogyhogy??? Az operáció a lehető legjobban ment, magyarázta az a férfi, már magához is tért, mindenkit szeretettel üdvözöl. Amíg visszatérhet a körötökbe, én fogom tanítani a színészmesterséget, valaha magam is Don osztályába jártam a Carnegie-Mellon Egyetemen, mint említettem, a nevem Ted Willow, láthattatok off-Broadway színpadokon, de a filmbarátoknak sem vagyok ismeretlen... Mikor jöhet ki Don a kórházból? - kérdezte az egyik lány; nehéz megjósolni, felelte Ted Willow, egy-két hónapig biztosan nem. Egy-két hónapig? - ismételték többen is, hüledezve. Igen, ez azért komoly műtét, eltávolították az egész gégefőjét... - Ted Willow hosszú mutatóujjával körülrajzolta az érintett területet a saját nyakán. Ilyenkor az a fő cél, hogy a daganat ne támadhasson meg más szerveket. Kioperálnak mindent a torokból, és nyitnak egy kis rést a nyakon, a lélegzéshez. Don a jövőben a szokott módon többé nem is beszélhet, legföljebb csak rezonátorral.

Gyula Martont a roszullét kerülgette. Don McGuire tehát rákos... volt? A kérdőjel sötét zászlóként lógott a tétova mondat végén.

Az osztályból néhányan nem tudták, mi az a rezonátor, Ted Willow részletesen leírta, hogyan működik, utánozta a rezonátort használók beszédmodorát, mely leginkább arra emlékeztet, ahogyan a tudományos-fantasztikus filmekben a robotok makognak. Hosszú hetekre van szükség, hogy Don elsajátítsa a rezonátor használatát, olyan ez, mint amikor a kisgyerek megtanul beszélni. Az elkövetkező hónapokban Don nem várható vissza - ebben a tanévben már szinte biztosan nem. Ebben a tanévben nem? - harsant föl újra a hüledező kórus. Sajnos, be kell érniök velem, mondta szerény főhajtással Ted Willow, az off-Broadway színész, aki a filmbarátok számára sem ismeretlen.

Gyula Marton közel állt ahhoz, hogy elbőgje magát. Jelena nem - ő már túlesett rajta. A termet hatalmába vette a síri hangulat. Most értették meg, mit jelentett Az utolsó tekercs. Don McGuire így búcsúzott az emberi beszéd képességétől, a kimondott szavaktól - a saját hangjától. Gyula Marton e gesztust szívbemarkolónak és gyönyörűnek érezte. Nem volt mit tenni, kibukott belőle a sírás. Édes istenem, miért csak a nők bőghetnek?

Alpári vicce a sorsnak, hogy amikorra már nem csak tisztelem, de vallásosan imádom is ezt az embert, fogja magát, és... Mi lesz most velem? - legszívesebben fölállt volna, hogy hazamenjen. Egyáltalán nem érdekelte, hogyan tanítja a színészetet Ted Willow. Hamarosan kiderült, hogy igaza volt: Ted Willow épp olyan unalmas mesterségórát tartott, amilyenből elég jutott Gyula Martonnak főiskolás korában. Jól mondta Bill Kramer, Don McGuire csak egy van.

Gyula Marton meghívta Jelenát ebédre a Kavanagh-ba, a drámaiskolások törzshelyére. Pontosabban csak elhívta, abban nem volt biztos, hogy a végén csakugyan ő fizethet. Az általa enni invitált amerikaiak magától értetődő természetességgel nyúltak a számla után s tették az asztalra a fogyasztásuk ellenértékét. Mintha emberi méltóságuk sérelmének éreznék, ha valaki - helyettük - kiegyenlítené a cechet.

A lány szeme még mindig vörös volt a sírástól, Gyula Marton szívesen megcsókolta volna mind a kettőt, de ezt a pillanatot sehogyan sem érezte alkalmasnak, McGuire szelleme ott lebegett közöttük. Néhány perccel később óvatosan Jelena vállára csúsztatta a kezét, a lány hagyta, sőt közelebb bújt. Na jó, gondolta Gyula Marton kis megkönnyebbüléssel. Nekem Don olyan volt, mintha az apám lett volna, mondta Jelena, az igazi apám gyakorlatilag eltűnt az életemből.. Mindig izgatottan jöttem az órára, különösen ha aznap én voltam soron, reméltem, hogy lesz hozzám egy bátorító szava vagy legalább egy biztató mosolya. Én is, lovallta bele magát Gyula Marton az önámításba. Sütötte a bőrét a lány testének melege, remélte, ez csak a kezdet. Jelena tovább áradozott Don McGuire-ről, Gyula Marton már már kezdett gyanakodni: a lány talán inkább az Associate Deanhez szeretne bújni, s csupán jobb híján éri be ővele. De ez akkora baromságnak tűnt, hogy nem mondta ki.

Jelena egy Kavanagh hamburgert rendelt, Gyula Marton követte a példát, ámbár fogalma se volt, milyen az. Amikor a tömzsi pincér letette elé, alig akart hinni a szemének. A tányéron közepes malomkerék nagyságú cipó - bun -, vízszintesen kettőbe vágva, a fölső rész külön tálcán érkezett, az alsóra helyezték a tenyérnyi széles, ökölnyi vastag hamburgert. Gyula Marton érdeklődve vizsgálgatta ezt a túlméretezett porciót, reménytelennek tűnt, hogy mindezt megegye, úgy döntött, a buci fölső részétől eleve eltekint, hiszen ha rátenné, ez az egész dolog sehogyan se férne a szájába. Viszont a hamburgert szokásosan két marokba kapva fogyasztják, ha nem rakja a helyére a cipó tetejét, összezsírozza a kezét. Az a legokosabb, ha késsel-villával lát neki. Ám az ilyesfajta puha zsömlecipót harapásra gyártják, nem szeletelésre, hiába akarta belenyomni a pengét, összelapult, de nem hasadt szét. Lehetetlen, hogy ne tudnám elvágni! - teljes erővel nyiszált, fogát csikorgatva.

Ekkor vette észre, hogy Jelena - kissé megrettent arccal - nézi. A lány annak rendje s módja szerint fogta a Kavanagh hamburgert, mely az ujjai között szabvány méretűre nyomódott össze. Gyula Marton szívesen eldobta volna a kést és a villát, ám úgy érezte, hülyét csinálna magából. Végeredményben ez egy szabad ország, mindenki úgy zabál, ahogyan akar, nem igaz? Mondd, kezdte Jelena óvatosan, ti mit szoktatok ebédelni Magyarországon, úgy általában?

Gyula Marton pontosan értette: Jelena burkolt módon az iránt érdeklődött, hogy látott-e ő már hamburgert. Tudom, hogy szabad kézbevenni, jelentette ki elvörösödve, csak most nincs kedvem hozzá. Oké, mondta a lány, ne zavartasd magad.

E döccenő lehervasztotta Gyula Martont. Azért sem magyarázkodom! - hajtogatta némán, tudta, két halántékcsontja táncot jár, mint rendesen, ha benne szorul az ingerültség. Kérte a számlát, légy a vendégem! Nem kell, mondta Jelena mosolyogva. Tudom, hogy nem kell, de én szeretném! - ám addigra a lány magához húzta a cetlit, s számlálni kezdte a részét. Gyula Marton ekkor bedobta: Let’s make an easy bill and just split! - tegnap hallotta ezt, egy tévésorozatban.

Egy kis japán ült a szomszéd asztalnál. Megütötte a fülét ez a mondat. Mit jelenthet az, hogy „Csináljunk egy könnyű számlát és repesszük szét?” Aha... - látta, hogy a férfi és a nő egyszerűen felezte a számla összegét. Amíg a fizetésre nem került a sor, házaspárnak nézte a férfit és a nőt. Az esetben nyilván a hapsi rendezte volna a számlát. Ámbár... talán külön kasszán vannak. Ebben az országban semmi sem lehetetlen. A kis japán New Yorkból vonatozott New Havenbe, hogy megnézzen egy Shakespeare darabot a híres Yale Rep-ben. Feketebőrű színészek játszották a klasszikus szerepeket - e figurákat ő mindig sárgabőrűnek képzelte.

Gyula Marton remélte, hogy Jelena fölhívja magához, de a lány a Kavanagh előtt puszival búcsúzott, még dolga van. Gyula Marton szívesen megkérdezte volna, hogy mi dolga lehet éppen most, amikor ő randevút szeretne kérni tőle, ám mire eszébe jutottak a szükséges szavak, Jelena már eliramodott. Gyula Marton ottmaradt a járdán. Ekkor lépett ki az ajtón a japán, s tett egy lépést a magyar felé. Akarsz valamit, haver?! - mordult rá Gyula Marton ellenségesen; bocsánat, mondta a kis japán éneklős kiejtéssel, és elkacsázott.

Thanksgiving napján Jelena a York mozi előtt vette föl Gyula Martont egy bumfordi fekete kocsiba. Milyen autó ez? - kérdezte Gyula Marton. A nővéremé, egy évre kölcsönadta, amíg a Brown-on tanul. De milyen márka? Fogalmam sincs. Nem tudod, milyen márkájú kocsit vezetsz? Miért kéne tudnom?

A kormány bőrözésébe domborított betűk jelezték: Saab. A sportos vonalú autó Gyula Martonnak igen tetszett, szívesen vezette volna egy kicsit, de nem mert szólni, attól tartott, Jelena visszautasítaná, pláne hogy a nővéréé a kocsi. Ám a lány maga ajánlotta föl, amikor átértek Connecticutból Massachusetts-be. Gyula Martonnak a torkában dobogott a szíve, amikor a volán mögé ült. Még sosem vezetett ilyen pöpec autót.

Jelena szüleit Gyula Marton - talán a Csekoff darab hatása miatt - falusi udvarházba képzelte el, nyírfaligettel, tavacskával, kerti hintával. Ehelyett többszintes alpesi faházakból álló telepre hajtottak be, miután Jelena a megfelelő műanyagkártya bedugásával fölnyitotta az automata sorompót. Érkeztükre összefutott a család, Jelena anyja (vastagon krémpúderezett szőke démon), mostohaapja (dagadt, kopasz, köpködve lövöldözi magából a szavakat), húga (nyakigláb bakfis, aki állandóan szemezni igyekezett Gyula Martonnal, fülsértő vihogást hallatva), nővére (egy pattanásos és szemüveges lány, indiai száriba burkolódzva), öccse (sértődékeny kamasz, aki mindenáron a kommunizmusról akart beszélgetni Gyula Martonnal) és nagyanyja (halálszagot árasztó öregasszony, tolókocsiban, szélütés folytán elferdült szájjal).

E kiruccanással kapcsolatos szexuális ábrándjai azonnal szétfoszlottak, amint a népes család körülvette, s egyenként bemutatkoztak. Nagyon örülünk, hogy eljött, ismételgette Jelena anyja, kínos lassúsággal artikulálván a szavakat - a lánya bizonyára figyelmeztette, hogy ne hadarjon, mert különben a magyar színész nem fogja érteni. Köszönöm a meghívást. Ou, ez a legkevesebb, amit megtehetünk, Thanksgivingkor mindenkinek családi körben a helye!   fuvolázta Jelena mamája, olyan erőszakolt mosollyal, hogy Gyula Marton alig tudott uralkodni a vonásain. Mi a büdös francnak jöttem ide? - kérdezte önmagát. Persze, tudta a választ.

A vacsoránál kellemes meglepetéssel észlelte, hogy az egybesült pulyka nem a nedves vattára emlékeztetett, inkább a legfinomabb csirkemellre, ám jóval nagyobb darabokban landolt a tányéron, mely magyar mérce szerint amúgy is inkább tálnak tűnt. A rosszullétig teleette magát. Szolgálatkészen válaszolgatott Jelena öccsének, aki egy másodpercre sem hagyta békén. Igen, Magyarországon van cenzúra. A színházakat támogatja a minisztérium, de mostanában már nem szólnak bele a műsortervbe. Nem, tudtommal nincsenek kínvallatott politikai foglyok. Nem, a magyar nem ázsiai nyelv. Ésatöbbi.

Tizenegy tájt a családtagok gyorsan szétspricceltek a ház különböző emeleti és alagsori szobáiba, Gyula Marton kettesben maradt Jelenával, éppen úgy, ahogyan képzelte, még a márványkandalló is megvolt, igaz, nem égett benne a tűz. A háttérben rendkívüli méretű televízió döngicsélt, egész idő alatt bekapcsolva hagyták, úgy látszik, itt ez a szokás.

Gyula Marton a kamaszkorát idéző terveket szőtt. Tízig számolok, utána átkarolom, megcsókolom, majd lehengeredünk a sűrű bolyhos padlószőnyegre... A képernyőn földrengést mutattak, mely - az áldozatok bőrszíne alapján - valahol Ázsiában pusztíthatott. Jelena arról mesélt, hogy ő tulajdonképpen már másodszor elsős a Yale School of Dramán. Két éve vették föl, vagyis inkább három, és akkoriban minden összezavarodott körülötte, a szülei váltak, a nagyapja meghalt, a fiúja pedig csúnyán felültette. Egyetlen ember tartotta benne a lelket, Dánld, rengeteget beszélgettek, igazán nem ő tehet róla, hogy a végén beleszeretett.

Csakhogy Dánld ugye nős, ettől ez az ügy ugyanolyan bonyolult lett, mint az egész szerencsétlen életem... egy este aztán fölmentem az East Rock hegyre, oda, ahová a Yale Biztonsági Kézikönyv szerint egyedül még férfinak sem ajánlatos, pláne sötétedés után, újabban ott tanyáznak a New Haven-i kábítószeres bandák. Meg akartam halni. Csöppet se bántam volna, ha kirabolnak, megerőszakolnak, hátbaszúrnak. De senkivel se találkoztam. Meleg őszi este volt, átmásztam a vaskorláton, léptem egyet-egyet előre a nagy szikla lapos tetején. Semmit se láttam. Nem tudtam, mikor hullok le a mélybe, vágytam e halálos zuhanásra, féltem is tőle. Izzadságban úszott a testem. Hirtelen valaki a nevemen szólított   ismerős hang. Újra hívott, megfordultam, indultam visszafelé, két fénysugár villant a szemembe, akkor már tudtam, Dánld jött értem, szaladtam feléje, a karjába vetettem magam, öleltem-csókoltam, honnan tudta, hogy itt vagyok? - azt felelte: megérezte! - mindig olyan férfira vágytam, aki megérzi, ami fontos! az övé lettem, ott, az East Rock tetején, a kocsija hátsó ülésén. Nem csoda, ha másnap még sokkal zavarosabbnak éreztem mindent, összepakoltam, csapot-papot hátrahagyva hazajöttem.

Miért? - kérdezte Gyula Marton. Ne hülyéskedj, azért az nem semmi, hogy lefeküdtem vele, az Associate Deannel! Kicsodával???

Jelena erre már nem válaszolt, s Gyula Marton fejében szörnyű döndüléssel becsapódott egy vasajtó: Dánld = Donald, nyilván annak rövidebb változata a Don! Don McGuire... Az Associate Deant nem izgatta a korkülönbség, az sem zavarta, hogy ez a széles arccsontú, hibátlan fogazatú lány a tanítványa, megragadta a kínálkozó alkalmat, bumm!

Gyula Marton már nem akarta átkarolni, megcsókolni, majd lehengeredni vele a sűrű bolyhos padlószőnyegre. Szívesen kirohant volna a téli éjszakába, sebzetten vonítva, akár a kóbor kutyák. Jelenának azonban más tervei voltak, gyöngédségre és melegségre vágyott, hosszú ujjai behatoltak Gyula Marton inge alá. Ő bágyadtan viszonozta a kezdeményezést. Jelena föltápászkodott, vezette Gyula Martont föl az emeletre, a szobájába. Lábujjhegyen lopakodtak, az ajtók mögött szenderegtek a lány családtagjai. Odabenn Jelena villanyt gyújtott, vetkőzni kezdett, Gyula Marton bénultan nézte. Mire vársz, te ökör?! - nógatta önmagát, ám odalenn sehol semmi, szégyenteljes ernyedtség. Na, most mi van? - kérdezte Jelena valamivel később, kezében egy lila színű kotonnal, amit már kivett a fóliahegesztett zacskóból. Ott kuporogtak az ágy lábánál a szőnyegpadlón, a lány meztelenül, ő alsógatyában - az óvszer látványa tovább lankasztotta. Persze, itt közkeletű... az AIDS miatt... - erősen verejtékezett, amiről ismét McGuire jutott eszébe, nem mintha egy pillanatra is képes lett volna megfeledkezni róla. Szóval... - zavartan krákogott, engem nagyon meglepett, hogy te és Don... Tényleg? - Jelena fölnevetett, azt hittem, mindenki tudja a Drama Schoolban.

Én nem, mondta Gyula Marton. Csak nem vagy féltékeny? - kérdezte a lány; deee-hogy!   hazudta Gyula Marton. Visszaértünk a kiindulási ponthoz, gondolta, már megint gyűlölöm... Ezt is elbaszta nekem... That fucking guy fucked up the whole thing.

Thanksgiving után egy hétig be sem tette a lábát a Drama School épületeibe, magas lázzal feküdt a szobájában. Súlyos beteg volt. Náthás. A kutya se nézett feléje. Úgy látszik, Jelenának ennyi elég volt belőle, mert még csak nem is telefonált. Rákövetkező hétfőn Gyula Marton elment a mesterségórára. Amikor benyitott az ajtón, azt hitte, káprázik a szeme. Don McGuire ült ott, a szokott helyén, az első sor közepén - nyakán fehér gézpólyával -, a mellette lévő széken pedig Ted Willow. Bátorítóan intett Gyula Martonnak. Ted Willow is odabiccentett: jöjjön csak bátran, még nem kezdtük el.

Gyula Marton közvetlenül mögöttük talált magának helyet. Azok ketten leveleztek. A Haláltánc és a Nóra lesz ma, írta Ted Willow. Oké, írta Don McGuire, mindig viselkedj úgy, mintha ez az egész természetes volna. Ted Willow kacsingatott, mint aki mindent ért.

A későn érkezők ugyanúgy kővé dermedtek McGuire láttán, ahogyan Gyula Marton. A Három nővér Irinája letérdelt előtte, kezet akart csókolni. McGuire nem hagyta, mutatta, hogy az arcára kéri.

Hol van Jelena? Később derült ki, hogy a lányt is ágyba döntötte az influenza, odahaza fetrengett, sértődötten várva, mikor kérdezi már meg a magyar színész, hogy él-e, hal-e?

Aznap Ted Willow volt McGuire nyelve. A beszéd lehetőségétől megfosztott beszédtanár mindig leírta, amit mondani akart, s egyszerűen odamutatta a füzetét a New York-i színésznek, hogy olvassa föl. Ted Willow igyekezett úgy tenni, mintha ennél azért több szerepe volna, a maga megjegyzéseit is hozzáfűzte. Olga és Natasa harmadik felvonásbeli veszekedéséről például kijelentette: az sem lehetetlen, hogy Natasa nemcsak a házbeli uralomért küzd, hanem Olga barátságáért is... ugye, Don? - nem várt választ, csak udvarias akart lenni. Olga és Natasa kérdőn pillantott McGuire-re. Don McGuire habozott, láthatólag nem szeretett volna vitába szállni a New York-i színésszel, ám végül úgy érezhette, muszáj, a fejét rázta, s leírta: Nem, Natasa uralkodni akar, bármi áron. Nem, mondta Ted Willow kedvetlenül, Don szerint Natasa uralkodni akar, bármi áron.

Ted Willow a következő órára már be se jött. Nem volt rá szükség. Addigra Don McGuire megtanulta, hogyan beszéljen a rezonátor segítségével. Állítólag másoknak ez több hónapig tart. A nyakához szorított szerkezetből gépies zümmögés hallatszott, Gyula Marton eleinte egy kukkot sem értett, ám azután hozzászokott a füle. Az első két szó, amit sikerült fölfognia, nagyon ismerős volt: never mind...

Don McGuire úgy tett, mintha semmi sem történt volna, ott folytatta, ahol abbahagyta. Gyula Martont mindez annyira lenyűgözte, hogy ő is szívesen térdre borult volna előtte, ahogyan Irina tette. Mint kiderült, McGuire a másodéveseknek tartott beszédkurzusát is folytatta rendületlenül, közmegelégedésre.

Gyula Marton tehát újra megbocsátott Don McGuire-nek. Egyetlen óráját sem mulasztotta volna el. McGuire változatlan könyörtelenséggel bánt a diákjaival, a lányok megint sírtak, néha a fiúk is, és valamennyien véresre harapták az ajkukat. Aki ilyen könyörtelen önmagával, az megengedheti, hogy másokkal is az legyen, gondolta Gyula Marton.

Jelenának nem tudott megbocsátani. A lány sem kereste. Don óráján egyszer-egyszer összeakadt a tekintetük, ám többé nem találkoztak, nem is beszéltek egymással.

Don McGuire három hetenként járt a Yale-New Haven Kórházba, ellenőrzésre. Tudta, a hangja csak a kezdet, más veszteségek következnek, fokozatosan és elkerülhetetlenül. Állapota sokáig stagnált, csak három évvel később, május végén - a vizsgaelőadások időszakában - fordult rosszabbra. Orvosai javasolták, feküdjön be a kórházba, ő azonban inkább átadta a folyó ügyeket Ted Willownak, akit utódjául szemelt ki, s elköltözött egy vermonti faluba, anélkül hogy a címét bárkinek hátrahagyta volna. A felesége a végén a szövetségi rendőrséggel kerestette. Don McGuire ott halt meg, szeptember végén, abban a hegyvidéki házban. A szomszédok törték rá az ajtót. A teraszon feküdt, egy régimódi nyugágyon, a rezonátort görcsösen a nyakához szorítva. Mintha az utolsó pillanatokban még beszélni akart volna valakihez.

Temetésére a Yale School of Drama oktatói és diákjai teljes létszámban kivonultak. Jelenához és Gyula Martonhoz Don McGuire halálhíre el sem ért, sorsuk addigra mintegy négyezer mérföldnyire vetette őket a connecticuti New Haventől - két különböző irányban.