|
|
|
Levél a frontra
Kedves, jó fiam! Remélem, soraim jó egészségben találnak. Tomaji főtisztelendő úr, amikor a hadba vonultakért imádkozik, mindig első helyen mondja a nevedet. Tudatom, hogy jól vagyunk, csak te hiányzol nagyon. Megnyugtatásodra közlöm, hogy a mélyen tisztelt őrnagy úr is kitűnően érzi magát. Eleinte nagyon kimerült és ideges volt, de már ez a tíznapos pihenés a finom hegyi levegőnkön megtette a hatását. Az első napokban borzasztó álmok gyötörték, de most már csak tréfás álmai vannak, mint például, hogy ő viszketőpor, vagy hogy egy kiskutya viszi a szájában és lóbálja, de mi ez ahhoz képest, hogy megdarálják és megeszik, mert eleinte ez volt. Apád is jól van, csak egy kicsit szórakozott, és időnkint ott feledkezik mások ágya alatt, de a plébános úr beszélt vele. Azóta sokkal jobb kedvű, bár néha visszahúzódik. Még egy örömhírem van számodra. A mélyen tisztelt Őrnagy úr megígérte, hogyha jönnek a hidegek, nemcsak odavesz magához a zászlóaljirodára, hanem vele fogsz aludni a mostani szobatársa helyett. Adná Isten, hogy így legyen. Vigyázz a gyomrodra, ne egyél zsíros ételt hidegen. Sokszor csókol anyád, Mariska.
* * *
Megcímezte a lapot, levitte a budihoz, és halkan (hogy az alvó vendéget föl ne ébressze) beszólt az urához, de csak egy diszkrét köhintés hallatszott, annak jeléül, hogy a helyiség foglalt.
– Meddig leszel itt, édes, jó Lajosom? – érdeklődött Mariska.
– Mi az? – kérdezte Tót. – Elutazik az őrnagy?
– Mi jut eszedbe! Az őrnagy úr csak négy nap múlva utazik.
– Akkor még maradok egy kicsit – mondta Tót.
Vasárnap volt. Már harangoztak. Mariska, hogy el ne késsen a miséről, az ajtórésen becsúsztatta a tábori lapot, ceruzástól. Tót aláírta.
Mariska ünneplőbe öltözött. – Elmegyek misére – szólt oda Ágikának, aki csirkét pucolt a verandán. – Apád a budin ül, az őrnagy úr alszik. Vigyázz rájuk, kislányom.
Megcsókolta a lányát, elment.
Körülbelül egy negyed óra múlva kilépett a szobájából az őrnagy. Álomittas hangon jó reggelt kívánt Ágikának, aztán gyűrött pizsamájában, borzas fővel, nagyokat ásítva, elindult a budi felé.
Ágika nyugtalanul nézett utána.
* * *
Tóték Varró őrnagy érkezéséig példás családi életet éltek. Mariska nemcsak szerette a férjét, hanem olyannyira maga fölött állónak érezte, hogy a szeme mozgásának engedelmeskedett. Ágika meg, a kamaszlányok hevületével, szinte istenítette. Minden, ami a világon szép, az apja volt; egy fecske elsuhanása, a csokoládé elolvadása a szájban, az a szédülés, amikor egy piros rózsába nézünk: ez mind – és hozzá még sok más – együttvéve ő.
Mihelyt Varró őrnagy betette a lábát, az eddigi vonatkozások helyébe újak léptek. Mariska lelkében lassan, fokról fokra, Ágikánál azzal a szemmel nem követhető gyorsasággal, ahogy a villám nem az egyik fába csap, hanem a másikba. Mindig a fizikai vonzalmak váltanak át a legkönnyebben; ahogy eddig apja bőrének szagát szerette, úgy most az őrnagyét szippantotta be, s Tót hangja helyett most a vendégé rezgett végig az idegzetén. Különösképpen az őrnagy csizmája vonzotta; ezt első naptól fogva maga tisztította, később az ágyába vitte, játszott vele, mint egy hajasbabával, dúdolt neki. E ronda jószág kedvéért idővel teljesen hátat fordított apja hibátlan, csalogató fényű csizmájának!
Egy asszony azonban – egy olyan asszony, mint Mariska – sohasem tépi ki gyökerestül az érzéseit. Ő még akkor is együtt érzett az urával, amikor az oktalanul szembeszegült az őrnaggyal, aki pedig csak jót akart vele, s nem állt rá a szája egyetlen helytelenítő szóra sem.
De ő is egyre jobban az őrnagy vonzókörébe került, bár nem fizikai, hanem inkább lelki, sőt, félig–meddig transzcendens értelemben. Bensőjét már csak az a vágy töltötte be, hogy a vendég a lehető legjobban érezze magát, s ezáltal mindinkább az őrnagy közérzetére fixálódott. Megérezte, mikor kezd szomjazni, s már hozta is a könnyű fröccsöt. Az őrnagy még maga se tudta, hogy zsigereiben bélgázok képződtek, amikor Mariska már fölállt, és tapintatosan kiment. Idővel egy óvó burokká, eleven sajthengerré vált, melynek egyetlen hivatása, hogy vendégét megkímélje minden zaklatástól.
Érzékenysége napról napra nőtt. Ebbe bizonyára belejátszott kialvatlansága, a vele járó idegfeszültség, a fiáért, sőt már a férjéért érzett aggodalma. Mint egy telepatikus fenomén, messze távolból megérezte a vendég legkisebb rezdüléseit is; néha rejtélyes hangokat hallott, káprázatokat látott, melyek előre jelezték a vendéget fenyegető veszedelmet.
Állt például a veranda sarkában a falnak támasztva egy kopott esernyő, melyet az egyik szobabérlő felejtett itt. Ez az ernyő minden ok nélkül néha föl szokott dőlni.
Egy délelőtt, mialatt az őrnagy aludt, Mariska a hentesbolt előtt sorban állt húsért, melyet akkoriban csak jegyre lehetett kapni. Már ő volt a soron, amikor a bolt előtt megállt egy kerékpár.
Valaki odaszólt:
– Van itt egy Tótné nevezetű?
Hiába mondták neki, hogy csak a túlfűtött képzelete játszott vele. Mariska még hónapok múlva is erősítgette, hogy a bicikli mellett egy jóságos tekintetű, ősz szakállú zsidó állt, szakasztott mása Szent Péternek.
– Én vagyok az! – szólt ki. – Mi tetszik?
– Jó lesz vigyázni arra az esernyőre! – intette a hang. Egy szempillantás múlva az égi követ elkarikázott.
Szerencsére a hentesbolt nem volt messze. Mariska hazarohant, és – Isten csodája! – még a levegőben el tudta kapni az ernyőt, mely megint föl akart dőlni, és bizonyára felébresztette volna az őrnagyot.
E szép vasárnapon, a szentmise vége felé, újabb szózatot hallott Mariska. Ezúttal nem jelent meg neki senki, hanem túlharsogva az orgona búgását, egy recsegő hangot vélt hallani, mintha egy hangszóró szólalt volna meg.
– Halló, figyelem! Tót Lajosné született Balog Mariskát a hozzátartozói várják a férfiillemhely előtt!
A hívek vagy nem hallották a hangszórót, vagy pedig nem értették meg a szózat fenyegető jelentését. Mariska azonban fölugrott, utat tört magának, és balsejtelmektől gyötörve futott haza.
Már a kertajtóból meglátta a budi előtt álldogáló, dörömbölő, kiáltozó csoportot. Mit akarnak ezek itt? Miért zokog Ágika a verandán? S miért dobálja az őrnagy a nyitott kofferbe a ruhaneműjét?
– Nekem ebből elegem van – mondta az őrnagy, akadozó hangon, elkínzott arccal. – Segítsen, nehogy elkéssem a buszt.
* * *
Dongtak a méhek. Illatoztak a mályvák. Varró őrnagy megállt a budi csukott ajtaja előtt. Egy kicsit sétálgatott a kertben, de az ajtó nem nyílt ki. Az őrnagy kopogott. Tót köhintett egyet.
Az őrnagy visszament a szobájába. Ágika már a második csirkét kopasztotta, amikor újra megjelent az őrnagy, és – kissé sietősebben, mint az előbb – elindult a budiba.
Kopogott. Tót köhintett. Az őrnagy visszajött.
Ágika észrevette arcán a csalódottságot, és úgy érezte, hogy mondania illenék valamit. Ezt mondta:
– Milyen szép idő van!
Az őrnagy morgott valamit.
– Süt a nap, de azért nincs túl meleg.
Az őrnagy erre már nem is morgott. Bement a szobájába.
Amikor harmadszor is dolgavégezetlenül tért vissza a kertből, arcszíne kisárgult, szemhéja veresedett. Ágika rámosolygott.
– Szabad valamit kérdezni az őrnagy úrtól?
Az őrnagy megállt, rámeredt.
– Azt szeretném tudni, hogy az őrnagy úr is úgy van–e vele, hogy néha minden ok nélkül kedvetlen, bánatos, máskor pedig hirtelen jókedvű lesz, és mindenen kacag, mulat?
Az őrnagy nem adott határozott választ; ingerülten a szobájába rohant.
Ágika megijedt. Érezte a felelősség súlyát; okvetlenül cselekednie kell. A magas nyakú nyári vászonblúz helyett nagy sietve belebújt egy halványkék slingelt blúzocskába, melynek gallérrészét úgy be tudta tűrni, hogy a kivágásból előkandikáltak felsőtestének bimbózó formái. Haját pedig, melyet befonva viselt, kibontotta. Amikor az őrnagy ismét dolgavégezetlen tért vissza a kertből, Ágika e kacér blúzban, egy szőke hajzuhatag alatt várt rá. Odaállt elébe.
– Most pedig kérni szeretnék valamit az őrnagy úrtól – mondta legragyogóbb mosolyával.
Az őrnagy megállt. Fogsorát vadul összeharapta, amit úgy is föl lehetett fogni, mintha (nem nagy sikerrel) viszonozni akarná a lánymosolyt.
– Arra szeretném kérni, hogy tessék rám nézni, és tessék szíves lenni kimondani a legelső dolgot, ami eszébe jut.
Behunyta szemét. Szíve dobogott, mellecskéje egészen átforrósodott. Maga se tudta, mit vár, csak várt.
Először azt hallotta, hogy az őrnagy foga összekoccan. Ez ugyan elég vérszomjasan hangzott, de másra is lehetett magyarázni. Ekkor azonban azt kérdezte az őrnagy:
– Ki van abban a büdös budiban?
Ágika szeme kinyílt. Ijedtében megnőtt a szeme bogara.
– Mert ha a kedves papa truccolni akar velem – kiáltotta fenyegető hangon az őrnagy –, akkor majd megmutatom, hogy ki vagyok!
Szobájába ment. Lerántotta a kofferét, csapkodva–kapkodva csomagolni kezdett. Ágika elvesztette a fejét; kirohant és segítségért kiabált.
Kint javában állt a vasárnapi korzó. Persze, összejött egy csomó ember, de a kislány magyarázatától se lettek okosabbak. Ki ül a budin, és miért? Ki akar emiatt elutazni, és miért? Végül azt sütötték ki, hogy a házikóban ellenséges ejtőernyősök vannak bezárkózva. Körülvették a budit, és – tisztes távolból – szidalmakat szórtak rá. Aki tudott valamit angolul, angolul.
Mariska, amikor lélekszakadva hazaérkezett, először a hívatlan vendégsereget küldte dolgára. Aztán bekopogott a budiba. Öklével verni kezdte az ajtót, de csak egy diszkrét köhintést kapott válaszul.
Futott az őrnagyhoz. Összetett kézzel kérte, hogy legyen egy kis ideig türelemmel. Aztán kirohant a házból, és becsöngetett a Cipriani villába.
* * *
Az európai hírű ideggyógyász nagyon kedvelte Tótékat. Ingeit csak Mariskával engedte mosatni. Cipőit, kalapjait Tóttal viseltette egy–két hétig, hogy jobban testhez álljanak.
Épp vasárnapi sziesztáját tartotta, de készséggel fölkelt, maga ment át, saját kezűleg dörömbölt a budin.
– Én vagyok itt, kedves Tót. Szeretnék magával beszélgetni egy kicsit.
Tót nem ellenkezett. Kijött a budiból, átengedte helyét az őrnagynak, engedelmesen követte a professzort, aki dolgozószobájába vezette, gondosan megvizsgálta, és elégedetten megveregette a vállát.
– Magának olyan szervezete van, hogy csak gratulálni lehet. De azért mondja el a panaszait, kedves Tót.
Széles homlokával, hegyesre nyírt, ezüst szakállával oly bizalomgerjesztően nézett rá, hogy Tótnak szinte jólesett kiönteni a szívét.
– Nincs semmiféle panaszom, méltóságos professzor úr. Én csak azt nem értem, hogy mit akarnak tőlem, hiszen megtettem minden tőlem telhetőt. A homlokomba húzom a sisakomat, mint egy részeg kocsis. Leszoktam az ásításról és a nyújtózkodásról, még arról is lemondtam, hogy bemásszak a plébános úr ágya alá, ami eléggé nehezemre esett. Beláttam, hogy Gyulánk életéről van szó, és ezért még az őrnagy úr zseblámpáját se köpöm ki, amikor beleteszik a számba. Mit lehet még egy apától kívánni? És miért bűn az, hogy szívesen ülök a budin?
– Érdekes – figyelt föl az európai hírű ideggyógyász. – Magánál hasmenést okoz, ha szájába vesz egy zseblámpát?
– Teljesen normális az emésztésem, méltóságos professzor úr. Én csak azért ülök a budin, mert ott jó. Nem háborgat senki, zümmögnek a bogarak, és ha beriglizem az ajtót, szinte az anyám ölében érzem magam... Hát akkor miért dörömbölnek? Rossz ez? Bűn ez? Vagy talán valami betegség?
– Dehogy betegség – mosolygott a professzor. – Kortünet, kedves Tót... Régóta szeret a budiba zárkózni?
Szó sincs róla, mondta Tót. Ő ezt a szokást csak néhány nap óta vette föl. Bár, ha jobban belegondol a dologba, akkor kezdte a szóban forgó helyet megkedvelni, amikor a kedves vendég megérkezett.
– Sejtettem – bólintott a professzor. – Ha szabad kérnem, álljon föl egy percre, kedves Tót.
Tót fölállt. A tanár végigmérte.
– Mit gondol, kedves Tót, milyen magas maga?
– Én az átlagosnál magasabb növésű vagyok.
– És a kedves vendégük alacsonyabb termetű magánál?
– Ő nekem legföljebb a vállamig ér.
– Hát ez a baj, kedves barátom – állapította meg a világhírű professzor. – Maguk ketten ennek a különbözetnek a betegei. Tudom, mennyire szereti a fiát, de azt mégsem kívánhatja egy őrnagytól, hogy egész nap fölnézzen a házigazdájára. Lássa be, hogy ezt maga se bírná ki soká.
– Belátom – mondta Tót. – De a testmagasságomon, sajnos, nem tudok változtatni.
A professzor mosolygott. Sokkal nagyobb bajokon is lehet segíteni; ma, amikor megszűnt a pestis, gyógyítható a veszettség, rossz emlék csupán a gyermekágyi láz, az ilyen panaszok játszva orvosolhatók... Az volna a legegyszerűbb, ha sámlira állítanák az őrnagyot. Ellene szól, hogy leeshetik, esetleg megüti magát, ami az egész üdülését elronthatná, és kiszámíthatatlan következményekkel járhat... Ő tehát azt javasolja, hogy inkább Tót mondjon le a kényelméről erre a kis időre.
– Én még a lélegzésről is örömest lemondok – jelentette ki Tót. – De akkor is magasabb leszek az őrnagy úrnál.
– Mindjárt nem lenne magasabb nála – mondta a nagy ideggyógyász –, ha némiképp berogyasztaná a térdízületét.
Tót nézett egy nagyot.
– Hogy én berogyasszam a térdemet? – ismételte buta arccal.
– Magának ez meg se kottyan, kedves Tót.
– Átmenetileg vagy állandó jelleggel?
A tanár úgy vélte, hogy nem tesz jót a szervezetnek, ha valaki folyton változtatja a testtartását. Azt tanácsolta, hogy még alvás közben is húzza föl a térdét; így aztán ez a pozitúra úgyszólván második természetévé lesz.
Tót gondolkozott.
– Nem – mondta aztán. – Ezt én nem bírom ki.
– Ne hallgasson a hiúságára! – intette a tanár. – Inkább a fiára gondoljon. Mi jobb: ha behajlítja a térdét, vagy magára haragítja Gyula parancsnokát?
Ez döntő érv volt. Tót, habár bensőjében még mindig vonakodott, semmit se tudott ellene fölhozni. Sóhajtott egyet, aztán lassan berogyasztotta a térdét, amitől rögtön kisebb lett egy fejjel.
– Így elég?
– Elég! – mondta a professzor. – Ennél többet a világ legalacsonyabb őrnagya se kívánhat.
– Mert ha muszáj, még rogyhatok lejjebb is egy kicsit.
– Ne fáradjon – mondta a tanár. – Inkább azt nézzük, tud–e így járkálni.
Megpróbálták. Sikerült. Tud–e így futni. Futni is tudott. Fölállni, leülni, a könyvespolc létrájára mászni... Minden úgy ment, mint a karikacsapás.
– Most már nyugodtan hazamehet – mondta a híres ideggyógyász. – Majd meglátja, milyen fogadtatásban lesz része.
A hazamenetel gondolatára Tót elkomorodott. Az ablakból, ahol állt, épp a mátraszentannai korzózókra látott. Ő itt mindenkit ismer. Őt is ismerik. S akárhogy nézi őket, egyiknek sincs berogyasztva a lába.
– Én így nem megyek végig az utcán, méltóságos professzor úr – mondta eltökélten. – Ujjal fognak rám mutogatni az emberek!
– Ne legyen olyan beképzelt, kedves barátom – csóválta a fejét Cipriani. – Azt hiszi, maga az egyetlen? Téved, kedves Tót. A mai világban mindenki kénytelen áldozatot hozni.
Az övéihez hasonló panaszok, nyugtatta meg Tótot, a mai ideggyógyászok praxisában úgyszólván mindennaposak. Minden kornak megvan a divatos betegsége; mostanában általános az a jelenség, hogy senki se ismeri saját testméreteit. A többség egy fejjel alacsonyabbnak szeretne látszani, de akadnak cseplesz kis emberkék, akik óriásoknak hiszik magukat. Az orvostudomány tehetetlen, hiszen erre nincs abszolút mérték, csak az számít, hogy ki–ki szubjektíve mekkorának hiszi magát. Az Acta Medica Hungaricában cikk jelent meg egy zsidó orvosról, aki (száztíz centiméteres hasbőséggel) lakásából rendszeresen a kulcslyukon keresztül távozik, és úgy is jár haza. Ha őt nem kötné az orvosi titoktartás, szép számú példát mondhatna a saját praxisából is; így csak arról biztosíthatja Tótot, hogyha behajlítja a térdét, az a legszerényebb áldozat, amit a fia érdekében hozhat.
– Tegyünk egy próbát – ajánlotta. – Sétáljon egyet berogyasztott térddel, és figyelje, mit szólnak hozzá az emberek... Ha ez megnyugtatja, el is kísérem magát.
Tót elfogadta a megtisztelő ajánlatot. Elindultak az utcán, ahol most volt legnépesebb a korzó. És mi történt? Semmi sem történt. A gyerekek messziről megsüvegelték, a felnőttek barátsággal köszöntötték, volt, aki meg is állt, és érdeklődött a családja avagy a vendég hogyléte felől. Csak egyszer ütötte meg a fülüket valami vihogó, félállati röhögés.
Ez Gyuri atyustól eredt, a kelekótya levélhordótól, aki mindeddig félistent tisztelt Tótban, most azonban négykézláb körülfutotta, és megugatta, mint egy kutya.
A professzor legyintett.
– Mit vár ettől? – mosolygott Tótra. – Háromszor volt már nálam a klinikán, de nem lehet rajta segíteni.
El is búcsúzott Tóttól, mert nem volt szüksége a kíséretére. A járókelők nem vettek észre rajta semmit, sőt, mintha még a szokottnál is nagyobb megbecsüléssel öveznék... Így például az agarait sétáltató Leonhardt luxemburgi herceg (aki eddig legfeljebb a köszönését fogadta) most megállt, rávigyorgott, és az ujjával tréfásan fenyegetőzve, tört magyarsággal rászólt:
– Sétáltoksz, sétáltoksz? Lányoksz után mászkáltoksz?
Ha még ez se lett volna elég Tótnak, az otthoni fogadtatás végképp megnyugtatta volna. Mariska ugyanolyan örömteli mosollyal fogadta, mint máskor, és Ágikának se tűnt föl semmi, pedig ő egy tollpihét is észre szokott venni az apján. Legföljebb az őrnagy szeme állt meg rajta egy pillanatra, amikor frissen borotválva, kölniszagot árasztva, kilépett a szobájából.
Bement, kijött, s újra meg újra szemügyre vette Tótot, mintha valami, egészen kicsike dolog mégis másképp volna, mint egyébkor. Amikor fürkész pillantásával már harmadszor végigmérte, meg is kérdezte:
– Mondja csak, kérem... Mi történt magával?
– Semmi – mondta Tót.
– Hát nem tudom – méricskélte töprengve az őrnagy. – Mintha egy fejjel megnőtt volna!
Tótnak ugyan inkább az volt az érzése, mintha összement volna egy fejjel, de hát az a fontos, hogy a vendég elégedettnek látszott a változással. Cipriani professzor jóslata valóra vált. Soha, se most, se később, nem vette észre senki, hogy be van rogyasztva a térde.
Más ember boldog, de legalább elégedett lett volna! Hiszen ennél kevesebbért ennél többet kívánni sem lehet. Amikor asztalhoz ültek, a vendég valósággal elhalmozta Tótot kedvességének és barátságának jeleivel: ő azonban konok arccal ült, étvágytalanul kóstolgatta az ételt, s egy óvatlan pillanatban egyszer csak üresen állt a széke.
Mariska kiállt a verandaajtóba.
– Lajos! – kiáltotta. – Hol vagy, édes, jó Lajosom?
Csak egy diszkrét köhintés hallatszott a mályvabokrok felől.
* * *
Egy darabig békén hagyták.
De később, amikor már jól benne jártak a délutánban, és Tót még mindig nem volt hajlandó előjönni, Mariska megpróbálta jobb belátásra bírni. Előbb kérő szókkal, aztán okos érvekkel igyekezett a lelkére szólni, de amikor ennek se volt hatása, kijött a béketűrésből!
– Háromig számolok! – förmedt a férjére, oly pattogó hangon, ahogy még sose beszélt vele. – Ha nem jössz ki, akkor lakatost hozok!
Mintha a falnak beszélt volna. Tót megátalkodottan hallgatott.
Mit volt mit tenni? Mariska nagy kínban odaállt az őrnagy elé, és ötölve–hatolva tájékoztatta férjének konokságáról.
– És már azt hittem, hogy a kedves Tót úrnak el van rontva a gyomra! – kiáltott fel az őrnagy. – Eszerint ő puszta kedvtelésből tartózkodik azon a helyen?
Mariska ezt is beismerte, szépítés nélkül. De ha arra számított, hogy a vendég fölháborodik, vagy legalább sértve érzi magát, akkor kellemes csalódás érte.
Az őrnagy szemmel láthatóan fel volt villanyozva. Érdeklődött, vajon Ágika ráér–e, s ha igen, hajlandó–e átmenni a Klein–féle vendéglőbe egy üveg jégbe hűtött sörért? Két poharat kért. Sörnyitót kért. Aztán, sörrel, poharakkal, sörnyitóval fölszerelve, udvariasan bekopogott a kerti házikóba.
– Ne gondolja, kedves Tót úr, hogy ki akarom innen túrni, csak eljöttem magát meglátogatni. Hoztam egy üveg jégbe hűtött sört. Remélem, a világosat szereti?
– Én minden sört egyformán szeretek – mondta Tót. – Ha meg nem veti szerény ülőkémet, méltóztassék helyet foglalni.
Egészen behúzódott a sarokba, és mentegetőzött a helyszűke miatt. Szerencsére, ha szorongva is, el tudtak helyezkedni. A sört lábhoz tették, a poharakat azonban tartaniuk kellett.
Együttlétük első perceiben Tót némiképpen feszélyezettnek érezte magát, ami természetes, hiszen még sohasem volt ilyen szűk helyen ilyen magas állású személlyel összezárva.
Mentegetőzött, amiért ilyen kezdetleges a helyiség. Hiába, faluhelyen nem lehet jobbat várni.
Az őrnagy megnyugtatta, hogy az ő kívánalmainak e kis házikó tökéletesen megfelel.
Tótot bántotta, hogy nem tisztíttatta ki a gödröt, pedig már a szivattyút is idehozatta. A lajt tulajdonosa azonban ellenezte a gödörtisztítást.
Miért kellett volna tisztogatni? Hát olyan nagy igényű vendég ő? – kérdezte az őrnagy.
Nem. Az őrnagy nem nagy igényű, de már más vendégek is panaszkodtak a szagra.
Az őrnagy fejcsóválva megállapította, hogy őt Tót még mindig félreismeri. Pedig, ha jól emlékszik, egész ittléte alatt nem panaszkodott semmire, legkevésbé erre az árnyékszékre, mely minden igényt kielégít.
– Hát – mondta szokott szerénységével Tót – ha sokat nem is tudunk nyújtani a vendégeinknek, de azért igyekszünk.
– Én a maga helyében ki se mennék innen – mondta az őrnagy.
– Nem is – mondta Tót. – Csak ha muszáj.
– Maga okos ember! Hallja a lombsusogást?
– Hallom.
– És mi zúg itt?
– Egy bogár – mondta Tót.
– Hogy hívják?
– Zöld húslégy.
– Szép név – mondta az őrnagy.
Egy darabig még elhallgatták a zöld húslégy zúgását, a lombok susogását. Régi élettapasztalat, hogy a legszebb perceknek is végük szokott lenni.
– Sajnos, mennem kell – állt föl az ülőkéről az őrnagy. – Érezze jól magát, kedves Tót.
– Köszönöm a megtisztelő látogatást, mélyen tisztelt őrnagy úr.
– Miközöttünk – jegyezte meg a vendég – voltak ugyan eleinte kisebb nézeteltérések, de most már szerencsésen elsimult minden.
– Hála Istennek – állt fel Tót. – Tessék máskor is benézni hozzám.
– Mihelyt tehetem... Remélem, lesz szerencsénk a dobozolásnál? – érdeklődött az őrnagy.
– Az csak természetes.
– Mulasson jól! – búcsúzott az őrnagy. – Én pedig azzal a kellemes érzéssel távozom innen, hogy ezekben a nehéz időkben, amikor senki se találja a helyét, legalább maga ott van, ahová való!
* * *
Varró őrnagy üdülésének utolsó napjai eseménytelen egyhangúságban teltek el. Mindnyájan elégedettek voltak. Amikor aludni lehetett, aludtak. Amikor dobozolni kellett, dobozoltak. Beállt az egyensúlyi állapot.
Mégis, mint érdekességet, meg kell említeni, hogy Tót Lajos váratlanul kedvet kapott a dobozhajtogatáshoz. Ezt a muszájmunkát olyan ambícióval kezdte csinálni, hogy hamarosan az ő dobozai sikerültek a legszebben: kézről kézre adták, forgatták, csodálták őket.
– Nézzék az aput! – lelkendezett Ágika.
– Ki hitte volna? – csóválta a fejét az őrnagy.
– Látod, édes, jó Lajosom – tette hozzá Mariska. – Egy kis jóakarattal csodát lehet művelni.
Ennek az egyensúlyi állapotnak, persze, Tóték adták meg az árát. A kialvatlanságtól, az állandó szorongástól, a szokatlan idegfeszültségtől mindnyájan el voltak csigázva. Mariska például, akárhogy vigyázott, mindent kiejtett a kezéből, de az is előfordult, hogy állva elaludt néhány percre, tágra nyitott szemmel, mint egy tyúk, melyet kísérleti célból meghipnotizáltak.
Ágika nem ejtett el: ő inkább feldöntött, nekiment. Egyszer, amikor Tóttal ketten maradtak egy sötét szobában, többször is összeütközött vele. Sőt, amikor villanyt gyújtottak, a világos szobában is beleszaladt az apjába. – Pardon – mondta, hátrálva földöntötte a vasalólábat, és újra az apja felé indult. Tót pedig, bár lett volna helye kitérni, szintén a lánya felé vette az útját. Összeütköztek, mint két mozdony; úgy látszik, elérték azt a fáradtsági fokot, ahol a sötétség nem különbözik a világosságtól.
Tóton magán alig látszott, milyen rossz bőrben van, pedig ezt a négy napot valamilyen zsongó kábulatban élte át. Ez azonban már csak olyanféle tüneteket váltott ki belőle, mint az aggkori gyengeség jegyei, melyekből hiányzik a fönség. Hangosan kellett hozzá beszélni, mert a hallása megromlott. Olykor–olykor elfelejtette lenyelni a falatot; egy darab hús estétől reggelig a szájában maradt. Hétköznapi cselekvéseket fölcserélt egymással: egyszer a szódavizes üveggel próbált fésülködni, a búcsúvacsorán pedig, amikor a tyúklevest kanalazta, az a téves képzete támadt, hogy nem a levesnél tartanak, hanem már a szivarnál. Minthogy a füstöt mindig az orrán szokta kiengedni, az asztaltársak egyszer csak azt vették észre, hogy Tót orrán csak úgy dől kifelé a sok rizs, borsó, sárgarépa, no meg Mariska híres grízgaluskái.
E kis zökkenőkön azonban már nem akadt fönn senki. Egy a fontos: hogy a vendég elégedett, jókedvű, idegileg kiegyensúlyozott, és e két hét alatt majdnem négy kilót hízott!
Mindez abban a pár szóban kristályosodott ki, melyekkel az őrnagy, amikor már a délutáni buszra vártak, elbúcsúzott tőlük:
– Higgyék el, kedves Tóték, nekem semmi kedvem sincs elutazni.
Mariska nagyot sóhajtott, de ezt a sóhajt az öröm fakasztotta.
– Minekünk is fáj – mondta –, hogy el kell válnunk a mélyen tisztelt őrnagy úrtól.
– Magával pedig – fordult az őrnagy Tóthoz – nagyon meg vagyok elégedve, kedves Tót. Csak vigyázzon, hogy vissza ne essen a régi hibáiba!
Tót kifejezéstelen arccal nézett rá, és valamit morgott a foga közt. Ezt Mariska, aki legközelebb állt hozzá, így értette:
– Rottyints a gatyádba!
Nagy kérdés, hogy jól hallotta–e, mert dübörögve megérkezett a távolsági busz, és elnyomott minden hangot.
A busz megállt. Az őrnagy sorra kezet fogott velük. Ágikát homlokon csókolta.
– Isten velük! Úgy érzem magam, mintha egy új életem kezdődött volna a maguk vendégszerető otthonában. Nem vagyok a szavak embere. Inkább majd tettekkel mutatom meg, milyen hálát érzek.
Tóték csak álltak meghatottan. Az őrnagy fölszállt, aztán kihajolt az ablakon.
– Még egyszer köszönöm a szíves vendéglátást.
– Örülünk, hogy jól érezte magát az őrnagy úr.
– Minden jót, kedves Tóték!
– Szerencsés utat, őrnagy úr.
Az autóbusz elindult. Az őrnagy még odakiáltotta:
– Remélem, nem voltam terhükre?
Mind a hárman intettek, és kiabáltak, hogy jaj, dehogy!
Az autóbusz eltűnt a kanyarban. Tóték még mindig integettek, de arcukról eltűnt a búcsúmosoly, sorban egymás után, ahogy három gyertyát fújnak el.
Tót nem mozdult. Még intésre emelte karját, és még mindig az út kanyarulatát leste, mintha attól félne, hogy váratlanul visszafordul a busz, leszáll róla az őrnagy, és minden elölről kezdődik. Minthogy ez nem következett be, Tót megnyugodott.
Először is levette sisakját, és úgy tette vissza, hogy testének függőleges tengelye a sisak vízszintes tengelyével kilencvenfokos szöget zárjon be. Aztán megpróbálta kiegyenesíteni a térdét.
– Segíts már, Mariskám – mondta, mert a térde egészen belemerevedett a behajlított tartásba. Csak a két nő közös segítségével sikerült végre kiegyenesítenie. Ekkor azonban kihúzta magát, és szeretteitől közrefogva, emelt fővel, szép, büszke lépteivel elindult hazafelé.
Otthon körül se nézett. Egyenesen az új margóvágóhoz lépett. Az ormótlan alkotmány alig fért ki az ajtón. Lecipelte a budi mögé, a mályvabokorig; amikor visszajött, és zihálása elcsitult, kijelentette:
– Mostantól kezdve reggel fogunk reggelizni, este fogunk vacsorázni, és éjjel fogunk aludni. Megértettétek?
– Úgy lesz minden, ahogy te akarod, édes, jó Lajosom – mondta legszerelmesebb mosolyával Mariska.
Úgy is lett. Amikor beesteledett, megvacsoráztak. Utána Tót az ajtóhoz húzta kényelmes karosszékét. Mariska odahúzódott az urához, és magával vonta a kislányát, aki úgy fonódott az apjára, mint egy inda. Néhány percet töltöttek el így; fejük fölött szikrázott a csillagporos augusztusi éj, s a Bábony, mint egy óriási, zöld tüdő, esti hűvösséget lehelt rájuk. Majd jön a tél... A nagy, orosz tél, dermesztő szeleivel, metsző hidegével. De az ilyen zászlóaljirodák bizonyára jól vannak fűtve, a parancsnokok pedig kőházakban laknak, s a kőházakat, főleg éjjel, amikor lakói alusznak, kettőzött őrség veszi körül. Így talán azokat a keveseket, akiknek ilyen kiváltságosak a körülményei, remélhetően nem éri baj.
* * *
Leltár
Felvétetett a gomeli tábori kórházban Kincs Károly g. hadnagy által, Koroda I. őrmester és Boglár D. őrmester, mint tanúk jelenlétében, a Tót Gyula zászlós tulajdonát képező ingóságokról, melyekbe a kincstár tulajdonát képező darabok nem számíttattak be.
Elnevezés:
Leírás:
egy habselyem alsó
–
Elnevezés:
Leírás:egy zsebkendő
kockás
Elnevezés:
Leírás:bőrtárca, pénz
38 P 60 fillér
Elnevezés:
Leírás:egy tintaceruza
–
Elnevezés:
Leírás:egy fénykép
1 férfi + nőalak
Elnevezés:
Leírás:20 Honvéd cigaretta
–
(Dátum, aláírás)
(Szétázott az esővizes hordóban)
* * *
Mariska rámosolygott az urára.
– Fáradt lehetsz. Feküdjünk le, édes, jó Lajosom.
– Csak előbb még elszívok egy szivart – mondta Tót.
Mariska futott a szivarért, Ágika tűzzel szolgált, Tót pedig élvezettel leszívta a füstöt. Szerette az élet apró örömeit. Most olyan jól érezte magát, hogy nyújtózott egyet, amibe beleroppantak az ízületei, aztán felsóhajtott:
– Jaj, anyám, anyám, szegény, jó anyám!
Ebben a pillanatban közeledő lépések hallatszottak. Tóték csodálkozva néztek föl.
A veranda ajtajában ott állt Varró őrnagy, kofferral a kezében, sugárzó arccal, széles mosollyal.
– Látom, kedves Tóték, hogy nem hisznek a szemüknek – mondta. – Pedig igaz!
Tót valamilyen furcsa, pukkanásszerű hangot hallatott. Nem emberi hang volt. Olyasféle hang volt, mint amikor egy kútba fulladóból feljön az utolsó buborék. Beszélni azonban nem tudott.
Beszélni senki se tudott. Csak nézték az őrnagyot, kiguvadt szemmel.
– Egerben le akartam pecsételtetni a szabadságos levelemet, de a pályaudvar–parancsnokságon azt a kellemes hírt közölték velem, hogy a partizánok fölrobbantottak egy hidat, és ezért három napig nem járatnak szabadságos vonatot...
Rámosolygott Tótra, Tótnéra, Ágikára.
– Úgyis olyan nehéz volt egymástól elválni; gondoltam, ezt a három napot maguknál töltöm el... Remélem, nem leszek terhükre?
Tóték még most se bírtak szólni. Az őrnagy bevitte kofferét, aztán visszajött, s a tettvágytól buzogva így szólt:
– Ha nincs kifogásuk ellene, dobozolhatnánk egy kicsit...
Elhallgatott. Nézelődött.
– Ejnye már – mondta. – Hová lett az új margóvágó, kedves Tót?
Tót megpróbált válaszolni, de ez csak a harmadik nekifutásnál sikerült neki.
– Levittem a kertbe, mélyen tisztelt őrnagy úr.
– Miért? – csodálkozott az őrnagy. – És hová?
– Csak ide a mályvákhoz – mondta szolgálatkészen Tót. – Tessék parancsolni, mindjárt megmutatom.
Eltűntek a sötétben.
Mariska és Ágika ott maradtak, álltak, a sötétbe meresztették a szemüket. Látni nem láttak semmit. Egy ideig nem is történt semmi. Aztán tompa döndülés hallatszott. Ettől megrázkódtak. Aztán megint lecsapott a margóvágó acélkarja; ettől a döndüléstől is megrázkódtak. Úgyszintén a harmadiktól is.
Megint elmúlt egy kis idő. Aztán visszajött Tót. – Miért álltok itt? – kérdezte. – Menjünk lefeküdni.
Megágyaztak. Levetkőztek. Ágyba bújtak.
Mariska eloltotta a villanyt. Ő is lefeküdt. Egy ideig hallgatott, aztán félénken megkérdezte: – Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?
– Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem?
– De jól tetted, édes, jó Lajosom – mondta Mariska. – Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.
Feküdtek, hallgattak, forgolódtak. Oly fáradtak voltak, hogy végül mégiscsak elnyomta őket az álom. Tót azonban alva is forgolódott, rúgott, nyögött, egyszer majd kiesett az ágyból.
Rosszat álmodott talán? Ez azelőtt nem volt.
 |  |  |
|
|
|