Glóbusz^® Könyvkiadó 

Volt Tótéknak egy piros kötésű, féltve őrzött emlékkönyvük, melybe a szobabérlők szokták beírni hálasoraikat. Néhány bejegyzés:

Néhai jó férjem halála óta tartó kínzó álmat– és étvágytalanságom mintegy varázsütésre megszűnt az itt honoló hegyi levegő jóvoltából.

özvegy Morvai Gusztávné

E ház a csend szigete, ahol a lármát nem kedvelő ember megpihenhet.

Filatori Aladár
operaházi üstdobos

Miközben a nemzet élethalálharcát vívja a vörös bolsevik rémmel, az itt tapasztalt páratlan vajas koszt új erőt adott a küzdelemhez!

Kászonyi Ferenc
Compagnie Internationale des
Wagons Lits, kalauz

Röslein, Röslein, Röslein fein
Röslein auf der Heide!

Hammermann G. Károly
Sertésvágóhíd

Tót a kimerítő éjszaka után a legszívesebben átaludta volna a napot. Csakhogy az élet még egy őrnagy kedvéért sem áll meg. Ma is meg kellett írnia tűzrendészeti jelentését, vizet hordania az artézi kútról, bejárnia az egész körzetet, fát vágnia a plébánosnál, kimeszelnie Ciprianiék teniszpályáját, és így tovább. Ágika tejet hozott, bevásárolt, a baromfit látta el, Mariskát pedig a féltett vendég ellátásán kívül kismosás várta a professzoréknál, padlókefélés Tomaji főtisztelendő úrnál, hogy csak a legfontosabbat említsük mindennapos teendői közül.

Ráadásul Tóték napirendje Varró őrnagy érkezésétől kezdve fejtetőre állt. Minthogy a vendég délután ébredt, ebédidőben reggeliztek. A mostani ebédet régebben vacsorának hívták, a mostani vacsorát viszont nem hívták semminek, mert azelőtt ők már az igazak álmát aludták olyankor.

Tót tehát, amikor az első reggelen, másfél óra alvás után, többszöri szólongatás és rázás után kinyitotta a szemét, nyomott hangulatban, testben–lélekben összetörve meredt maga elé. Lepergette az előző nap emlékeit, s elképzelve a következő napokat, bosszúsan szólt:

– Attól félek, ennek nem lesz jó vége, Mariskám.

Az asszony egy csésze langyos tejet adott neki, s vigasztalásul kezébe nyomta a piros kötésű emlékkönyvet. Felidézte, milyen rossz idegállapotban érkeztek Mátraszentannára Hammermann G. Károly, özvegy Morvainé és a többiek, de e jótékony környezetben hamarosan lábra álltak. Nem is beszélve Host Frigyesről, egy idős festőművészről, aki évközben a Bazilika kupolájának freskóit restaurálta, s eközben a kupola és a freskó egymásnak ellentmondó térhatásai úgy megzavarták a fejét, hogy teljesen elvesztette az egyensúlyérzékét. Amikor Tótékhoz megérkezett, azt képzelte, hogy lába előtt meredeken lejt a föld, s csak úgy tudott a szobán végigmenni, ha az ajtókilincshez kötözött kötélbe kapaszkodott. De a jó hegyi levegő nála is megtette a magáét!

Ő ezt írta az emlékkönyvbe:

Kötél nélkül, jó kedélyállapotban távozom e gyönyörű helyről!

Milyen súlyos állapotban volt a festő, érvelt Mariska. Pedig csak a Bazilika kupolájából jön Mátraszentannára. Az őrnagy azonban a frontról érkezett. Nem szabad elcsüggedni; ha lassan is, de neki is visszaáll majd az egészsége... Tót nem nagyon hitt ebben a javulásban.

– Jó, jó – morogta. – De mi lesz, ha minden éjszaka dobozolni fogunk? Alvás nélkül nem lehet élni, Mariska.

Azt, hogy minden éjjel dobozolni fognak, jól sejtette Tót, viszont nem számolt az emberi természet alkalmazkodóképességével. Persze, az ideális az, ha valaki nyolc órát alszik egyhuzamban, de ha lopott negyedórákat, tízperceket szundít, az majdnem olyan pihentető. Kiderült, hogy el lehet bóbiskolni a szatócsnál, mialatt a szódát kiméri, öntözés közben Ciprianiék híres tulipánjai között, míg a forró leves ki nem hűl, míg a kávé föl nem forr, sőt, még az asztal alatt is lehet aludni egy negyed percet, ha véletlenül alája gurult valami. Később az is kiderült, hogy a dobozhajtogatásba se muszáj belerokkanni.

A vendég ugyanis, Tóték nagy örömére, a második éjszakától kezdve teljesen a margóvágó készüléknek szentelte magát. Minthogy mindegyik kartonlapon nyolc bevágást kellett csinálnia, hamarosan lemaradt a hajtogatók mögött, hiszen hárman voltak ellene. Föl se nézett a munkából, de hiába igyekezett, Tóték apránkint kezdtek lélegzethez jutni.

Kezdetben csak a kezüket pihentették egy kis ideig. Aztán behunyták a szemüket, és orron át lélegzettek, ami szintén nagyon pihentetőnek bizonyult. Az őrnagy se nem hallott, se nem látott, s ettől Tóték bátorságra kaptak. A végén már kitettek egy nyugszéket a kerti tuják közé, és okos beosztással, fölváltva tünedeztek el.

– Pardon, bocsánat – mondta valamelyikük, mintha egyéb dolgát akarná végezni, s egy negyedórácskát szundikált a kert hűvösében.

Varró őrnagy közben a kés alá igazgatta a kartonokat, fölemelte a kart, s vágott, vágott. Még az se szúrt neki szemet, hogy harmadnap Tóték már párosával mentek el, hiszen mihelyt visszatértek, játszva behozták a lemaradást. Úgy látszik azonban, valamit mégiscsak gyaníthatott, mert egyszer, amikor pedig mindhárman az asztalnál ültek, s Tót épp csak hogy elandalodott valamin, hirtelen félbeszakította a munkát.

– Mi történt, kérem? – kérdezte.

– Semmi különös – mondta Tót.

– Hát akkor mit néz?

– Berepült egy lepke.

– Milyen lepke?

– Két sárga folt van rajta és három piros – közölte Tót.

– És maga ilyesmivel foglalkozik, kedves Tót?

– Éppen csak odanéztem – mondta Tót.

– Éppen csak odanézett! – ismételte ingerülten az őrnagy. – De közben arra gondolt, hogy jó volna megfogni és agyonütni.

Tót meghökkent.

– Miből tetszik ezt gondolni, mélyen tisztelt őrnagy úr?

– Így történt, vagy nem így történt? – kérdezte az őrnagy.

– Épp csak megfordult a fejemben ez a gondolat – ismerte be Tót.

– Sejtettem! – kiáltott föl az őrnagy.

Járkálni kezdett, rá–rápillantva Tótra, aki lesütötte a szemét, és behúzta a nyakát, habár nem tudta pontosan, mit követett el. Ezt azonban a vendég hamarosan megmagyarázta.

– Nézzék, Tóték – mondta lefojtott indulattal. – Én ugyan nagyon hálás vagyok a vendégszeretetükért, de ez így nem mehet tovább. Ha közben mindnyájan másra gondolnak, akkor az, amit itt csinálunk, teljesen hiábavaló erőpocsékolás.

Csönd lett. Tót már tudta, hogy rossz fát tett a tűzre, csak azt nem tudta, miképp tehetné jóvá hibáját.

– Én mindenben igazat adok a mélyen tisztelt őrnagy úrnak – jegyezte meg alázatosan –, de azt hiszem, nem lehet megakadályozni, ha az embernek eszébe akar jutni valami.

– Hogyne lehetne! A kutya négylábú állat, de mégsem akar egyszerre négyfelé szaladni. Vagy maga látott már négyfelé szaladó kutyát?

Tót rövid gondolkodás után felismerte, hogy ilyen kutyát még nem látott.

– Az öcsémék úgyis meg vannak bántva, hogy nem náluk töltöm a szabadságomat. Ha azt akarja, hogy itt maradjak, akkor legyen rajta, nehogy megismétlődjön az előbbi eset.

Tót kijelentette, hogy ő minden áldozatra kész, de a teendőit nem látja egészen világosan.

– Úgy látszik, egy kissé nehezen értjük meg egymást – jegyezte meg bosszúsan az őrnagy. – Mondok egy példát. Vegyük a táplálkozást. Enni, ugyebár, maga is szokott?

Tót azt mondta, szokott.

– Nos, miből áll az? Evés, rágás, nyálképződés, nyelés. Egy összefüggő folyamat, amelyet nem akaszt meg semmi. Az érthetőség kedvéért mondok még egy példát. Ismeri a Himnusz–t, kedves Tót?

Tót azt mondta, ismeri.

– El is tudná mondani az első sorát?

– Isten áldd meg a magyart – mondta Tót.

– Helyes – biccentett az őrnagy. – Eszébe jutott valami?

Tót azt válaszolta, hogy semmi se jutott az eszébe.

– Erre akartam magát rávezetni – mondta az őrnagy. – Remélem, most már világos a dolog?

Tót kijelentette, hogy sok minden megvilágosodott előtte, egyes részletek azonban homályban maradtak.

– Teremtsünk világosságot! – mondta az őrnagy.

Ezúttal a zászlóalját hozta föl példának. Ott ő azt tapasztalta, hogy az átmeneti tétlenség veszélyesebb, mint a teljes semmittevés; aki ugyanis abszolúte nem csinál semmit, az legalább organizálni tudja a gondolatait, ha azonban valaki hol csinál valamit, hol nem, az a szünetek ideje alatt a saját gondolatainak játékszere lesz. Ez történt Tóttal meg a pettyes lepkével.

– Eddig megértették a gondolatmenetet? – érdeklődött a vendég.

Ágika azt mondta, meg. Tót azt mondta, majdnem. Mariska nem mondott semmit, csak sóhajtott. Ó, Gyula.

– Akkor leegyszerűsítem a kérdést – mondta Varró őrnagy, szinte kimeríthetetlen türelemmel. – Maga, kedves Tót, bátran figyelmen kívül hagyhatja ezeket az elméleti fejtegetéseket. A maga dolga csak az, hogy kiiktassa a dobozhajtogatás közben jelentkező hézagokat. Azt hiszem, ez nem okoz különösebb nehézséget. Talán van is már valami javaslata, kedves Tót.

Egy kis csönd lett. Tót letörten meredt maga elé. Mariska elfordult, mert könnyes lett a szeme. Pánik lett úrrá Tótékon, kivéve a család legfiatalabb tagját.

– Hát ez igazán egyszerű! – kiáltott fel csengő, növevény hangocskáján. – Szerintem ez a margóvágó kicsi, és az őrnagy úr ezért nem tud minket utolérni.

– Bravó! – mondta elismerően az őrnagy. – A maga kislányának arany esze van. A többi már gyerekjáték, kedves Tót.

Eközben megvirradt. Az őrnagy jó éjszakát kívánt, és bement lefeküdni. A közhit szerint a vasutasok és a tűzoltók bármikor tudnak aludni; Tótnak azonban ezen az éjszakán alig jött álom a szemére. Reggel elgyötörten ébredt, és tovább gyötörte magát egész délelőtt. Főtt a feje, tépelődött, megpróbált ülve, állva, sőt rézsútos helyzetben is gondolkozni, de amikor az őrnagy felébredt, és várakozásteljesen elébe lépett, csak ezt mondhatta:

– Sajnos, eddig még semmi se jutott az eszembe, mélyen tisztelt őrnagy úr.

– Sebaj! – biztatta az őrnagy. – Ami késik, nem múlik. Ez némiképpen megnyugtatta Tótot. Reggelihez ültek. (Régi nevén: ebéd.) Mariska kuglófot sütött. Talán ez is jót tett az agyműködésének. A reggeli végén Tót váratlanul fölállt, és remegő hangon így szólt:

– Kérem, őrnagy úr, azt hiszem, nekem most dereng valami.

– Fogadja szerencsekívánataimat – örvendett a vendég. – Mi volna az a valami?

Tótnak elborult a homloka. Visszaült.

– Sajnos, nem az jutott eszembe, amit vártam, hanem egészen más.

Az őrnagy nem türelmetlenkedett, sőt, egészen szokatlan gyöngédséggel bánt vele. Nem engedte, hogy szóljanak hozzá. Mariskával erős kávét főzetett neki. Bíztatta, gyújtson rá egy szivarra. Tót megitta a kávét, rágyújtott. Egy negyedóra múlva újra megszólalt.

– Most, most, most... Mintha valaminek kezdenének kibontakozni a körvonalai...

– Tudtam én azt! – mondta az őrnagy, és megveregette Tót vállát.

Arra, hogy az őrnagy megveregette a vállát, eddig nem volt példa. Tót meg is zavarodott; ijedt arccal közölte, hogy mialatt az őrnagy úr a vállát veregette, kiment a fejéből, amit mondani akart. Ebből se lett baj. Az őrnagy most már mindent megbocsátott neki; úgy bánt vele, mint anya a gyermekével. "Tót úr" helyett kezdte "Tótomnak" szólítani; célját azonban nem érte el, sőt, minél szívélyesebben bánt vele, annál nagyobb szorongás nyomasztotta Tótot.

Agya azonban tovább dolgozott, mint egy gőzkalapács, aminek meg is lett az eredménye.

Négy óra tíz perckor azt mondta, hogy még nincs semmi.

Négy óra húszkor még mindig nem volt semmi.

Négy harmincötkor azonban bejelentette, hogy valami megint motoszkálni kezd a fejében.

Hét perccel később fölállt. Véleménye szerint, mondotta, nyomon van, de okulva az előzményeken, nem akarja elhamarkodni a dolgot.

Háromnegyed ötkor kijelentette: – Megvan!

Arca kipirult. Szeme izzott.

– Mélyen tisztelt őrnagy úr! – hirdette ki öt perccel öt óra után. – Nekem egy merész gondolatom támadt. Ha a régi margóvágó kicsi, akkor egy nagyobb margóvágót kell csinálni!

Kimerülten a székbe rogyott.

Varró őrnagy dicsérő szavakkal fejezte ki bámulatát. Tót fáradt mosollyal megköszönte az elismerést.

Varró őrnagy az iránt érdeklődött, kivihető–e ez a sokat ígérő megoldás?

Könnyűszerrel, mondta Tót. Ahogy egy kis margóvágót tudott csinálni, ugyanúgy megcsinálja a nagyot.

Kérdés, több kartont lehet–e majd az új gépbe befogni.

Sokkal többet. Hármat, négyet, esetleg ötöt is!

És, kérdezte az őrnagy, miközben már nem is "Tótomnak", hanem "Tótocskámnak" nevezte Tótot, mikor lehet az elkészítéséhez hozzáfogni?

Akár most mindjárt. Az anyag megvan hozzá, mert fel lehet használni a sufniban álló fűrészbakot, de azonkívül is van elegendő faanyag, továbbá egy körülbelül karhosszúságú acélrúd is, amelyből ki lehet köszörülni a készülék karját.

– Hát akkor lássunk hozzá! – kiáltotta lelkesen az őrnagy. – Minden percért kár, amit nem margóvágással töltünk!

Egy óraszerkezet, elvben, örökké pontosan mutatja az időt. (Ha nem éri rázkódás, és nem számítjuk a kopást.)

Vegyünk egy nagyobb fajta zsebórát; Tótnak volt is egy ilyen régimódi Anker–órája, még vasutas korából.

Mi történik, ha ezt az órát (úgy, hogy meg ne sérüljön) felére összenyomjuk? Nemcsak az óra lesz feleakkora, hanem az idő is fele annyi lesz, amit mutat.

Ilyen az emberi agyvelő is; erőszakos behatások megváltoztatják legfőbb funkcióit.

Az órának csak az a funkciója, hogy mutassa az időt. Az emberi agyé jóval több.

Van egy regisztráló funkciója; befogadja, rendszerezi, elraktározza a külvilágból érkező hatásokat. Tud emlékezni, vagyis a múltba látni, de a jövőbe is, amikor tervet csinál. Konkrét és elvont gondolkodásra egyformán képes, de van egy magasabbrendű működése is. Nevet tud adni a tárgyaknak, pl. baromfietetőnek nevezi el a baromfietetőt. Kupolát tud építeni a firenzei székesegyházra. Rájött arra, hogy nem a parazsat kell megenni, hanem a parázson sült húst, és még sok effélére.

Tót ilyen világraszóló teljesítményekre nem volt képes, de azért mindeddig hiba nélkül ellátta emberi mivoltával járó összes funkcióit. Tovább is ellátta volna, ha nem éri egy erőszakos külső behatás, mely – jelképesen – felére nyomta össze értelmi képességeit.

Szabad–e Varró őrnagy kéthetes üdülését erőszakos behatásnak nevezni? Tót esetében ez jogos.

Maga a tűzoltás magasabb rendű munka. Tót állandóan készenlétben élt; ha észrevett egy füstöcskét, agya már jelezte, hogy Kasztrinerék kertjében égetik az avart. De azt is jelezte volna, ha a füst egy rettenetes tűzvész előjele.

Ha így lett volna, agyműködése tüstént még magasabb rendű tevékenységre váltott volna át. Ágyából kiugrott volna, a harangokat félreverette volna, a szerkocsit a helyszínre vontatta volna, s az oltócsővel megcélozta volna a lángtenger gócait. Erre ugyan sohasem került sor, de az mindegy. Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik.

A tűzoltás mellett más téren is jó hírnévnek örvendett Tót. Cipriani professzor kútszivattyúját szétszedte, beolajozta, összerakta. Laza széklábakat egyetlen szög beverésével megerősített. Sőt, amikor a Sanitas–kötszergyárnak hajtogatni kezdték a dobozokat, egy régi késpengéből ő ügyeskedte össze azt a készüléket, amely mindeddig hibátlanul szuperált. De most, amikor már nem a semmiből kellett volna valamit teremteni, hanem csak a kicsiből nagyot, agya már csak legnagyobb erőfeszítéssel csiholt ki magából annyi leleményt, amennyi egy nagyobbacska gyerektől is kitellett volna.

Ha a félelem gátló erővel hat az agysejtekre, akkor ez Tót esetében nagyon világosan érvényesült. A jövő események megértése érdekében szükséges volt ennek megállapítása, mert amikor Tót – nem is olyan régen – így sóhajtott föl: "Ennek nem lesz jó vége, Mariskám!" – kísértetiesen előre látta végzetét.

Pedig, miután összeszerkesztette a nagy margóvágót, nem volt több nézeteltérése az őrnaggyal. Az örök viszály helyébe örök barátság lépett. A vendég néhány napig elégedettnek, Tót pedig teljesen kiegyensúlyozottnak látszott. Egy verőfényes reggelen azonban – az őrnagy ott–tartózkodásának nyolcadik s az új margóvágó fölavatásának harmadnapján – minden elfogadható ok és magyarázat nélkül, ifjonti elhamarkodottsággal, hajnali három óra hat perckor Tót Lajos megszökött hazulról.

Kétségbeesetten keresték mindenfelé, de hiába. Csak a késő délutáni órákban talált rá Tomaji plébános, akinek az ágya alatt volt elbújva a tűzoltóparancsnok.

Helytelen volna e meggondolatlanságért Varró őrnagyra hárítani a felelősséget. Történt ugyan néhány jelentéktelen esemény, melyeket a teljesség kedvéért szóvá kell tenni, ezek azonban egytől egyig Tót ellen szólnak.

* * *

Másfél napig tartó kemény munkával elkészült az új margóvágó.

Olyan nehéz volt, hogy Tót majd beleszakadt, amikor fölcipelte a sufniból. Egy ember átfért volna rajta. Pengéje egy borjút kettévágott volna. Karja, ha lecsapott, megdöndült, mint a bárd.

Megbámulták. Körüljárták. Az őrnagy gyönyörködve kopogtatta, simogatta, veregette. Nem nyugodott, míg ki nem próbálták. Három, négy, majd öt kartonlapot csúsztattak a penge alá, s vitte! Ez túltett a legvérmesebb reményeken.

Az őrnagy még egy gyöngéd pillantást vetett a készülékre, aztán odalépett Tóthoz.

– Nem is tudom, hogyan fejezzem ki hálámat, kedves Tót. Csak annyit mondok, hogy eddig Hellebrandt hadnagy volt a szobatársam, de mihelyt kiérkezem a frontra, a maguk kedves fia kerül a helyébe, ami azért előnyös, mert az iskolaépületet, ahol lakom, kettőzött őrség veszi körül. Ne hálálkodjanak. Ne vesztegessük beszédre az időt. Vacsorázzunk, és lássunk munkához!

Asztalhoz ültek. Mariska életének legszebb vacsorája volt ez. Nemcsak, mert végre biztonságban tudhatta a fiát, hanem mert az őrnagy vonzalmának egyre feltűnőbb jeleivel tisztelte meg Tótot. Rá–rámosolygott. Követelte, hogy a levesből Tótnak adják az összes csirkemájat. Ilyenkor hamiskásan rákacsintott Mariskára, mint amikor a felnőttek elkényeztetnek egy kisgyereket.

Véget ért az ebéd. (Régen: vacsora.) Hátravolt, hogy a két nő leszedje az asztalt, elmosogasson, és behordja a kartonokat a dobozoláshoz. Az őrnagy azonban ezt a rövid semmittevést is sokallotta, és odaszólt Tótnak:

– No, kis Tót! Nincs kedve sörözni egyet?

Már ott tartottak, hogy a vendég "kis Tót"–nak szólította a nála (sisak nélkül) egy fejjel magasabb tűzoltóparancsnokot!

Beültek a volt Klein–féle kerthelyiségbe. Előbb sört ittak. Aztán sört rummal. Utoljára rumot, sör nélkül.

Az őrnagy egyre közlékenyebb lett. Levetkőzte katonás tartózkodását, s őszintén megvallotta, hogy élete legszebb napjait tölti Tóték házában.

Ezt hálásan megköszönte Tót.

Ezt, magyarázta az őrnagy, nagyrészt a dobozhajtogatásnak köszönheti. Fölébredéskor már alig várja az estét, amikor végre munkához láthat.

Tót megértően bólintott.

Van ebben az elfoglaltságban valami felemelő. Szórakoztatóbb, mint a kártya, érdekesebb, mint a sakk. Dobozolni a legjobb a világon.

Tót helyeselt.

Az volna jó, darvadozott a vendég, ha még több, sokkal több ember foglalkozhatna dobozcsinálással. Egyszer talán eljön az az idő, amikor rávehető lesz az egész emberiség.

Ez, vélekedett Tót, nagyon hasznos volna.

Minden nemzet más színű és más formájú dobozokat csinálhatna. Lehet, hogy más lesz az elnevezésük, de azért a doboz, doboz.

Ez nem kétséges, mondta Tót.

És akkor az egész emberiség áldani fogja a nevüket, mondta az őrnagy.

Ó, Istenem, mondta Tót.

A vendég elnézett a messzeségbe. Nem szólt többet. A férfiak nem áradoznak. Az őrnagynak csak a szeme beszélt. Valami felfűtötte, egy nagy várakozás, egy merész álom izgalma... Fizetett, és némán, a nagy jövő igézetében, belekarolt Tótba. Így indultak hazafelé.

Mariska a kertkapuban várta őket.

Az asszonyok ősidők óta nyugtalanok, amikor a férfiak elmennek sörözni. Mariska se tudta, mi lesz e kiruccanás vége; csak állt és várt, és nézte az utcát... Most azonban hinni sem akart a szemének. Ahogy közeledtek, egyre jobban összemosódott előtte a két alak; már nem az urát és az őrnagyot látta jönni, hanem Gyulát, karcsún, csinosan, zászlósi egyenruhában, kitüntetésekkel a mellén, teljes épségben, mosolyogva. Egy nagy rúd szalámival integetett; a drága fiú sose jött haza üres kézzel... Ó, Gyula!

Tábori lap

Tisztelt Tót úrék! Én vezettem azt a gépkocsit, amelyikkel Varró őrnagy urat a kurszki vasútállomásra vittük. Utána a maguk kedves fiával fürdőbe mentünk, aztán a kantinban söröztünk egy kicsit. Korán elindultunk hazafelé, de így ránk sötétedett a félúton. Hogy mi történt voltaképpen, arra csak következtetni tudok. Kézigránátot nem dobhattak ránk, mert az országút két oldalán száz–száz méterre ki volt vágva az erdő, ahhoz pedig, hogy ránk lőjenek, már túlságosan besötétedett. Csak egy rózsaszínű füstfelhőre emlékszem, mely a motorházból hirtelen kilövellt. Én először teljesen elkábultam, de csak kisebb sérüléseket szenvedtem a szélvédőüveg szilánkjaitól, és így el tudtam vergődni valahogy a legközelebbi faluba, hogy segítséget hozzak. Amikor odaérkeztünk a gépkocsi roncsaihoz, a zászlós urat már nem találtuk. Lehet, hogy nem történt semmi baja, és a saját lábán elment, de az is lehet, hogy megsebesült, és egy arra járó német páncélos alakulat fölvette. Ha nem lettem volna olyan kábult, pontosabb fölvilágosítást tudnék adni, így azonban csak remélem, hogy a zászlós úrnak talán még annyi baja se történt, mint nekem. Tisztelettel Gyurica Sándor gépkocsizó honvéd.

(Szétázott az esővizes hordóban.)

* * *

Az új margóvágó nyolcvan centiméteres karja döndülve lecsapódott. Tóték munkához láttak, kitűnő hangulatban, tele bizakodással, ajkukon mosoly. Békésebb, boldogabb képet festeni se lehet.

Az őrnagy először csak három, aztán négy, végül öt kartonlapot csúsztatott a penge alá. A gép hibátlanul szuperált, amitől a vendég valósággal megrészegült. Most már ontotta a kivágott kartonokat, s közben harsányan biztatta Tótékat:

– No még egyet! Hajrá! Előre! Nyomás!

Nem volt már idő ölbe tett kézzel ülni, pihenni, elmélázni. Amíg föl nem virradt a hajnal, dolgozni kellett, megállás nélkül, szakadatlanul. De mit számít ez, ha az ember tudja, hogy a legféltettebb lény, aki az életénél is drágább, biztonságban van?!

Mondta is Mariska, amikor betántorogtak a szobájukba:

– Látod, látod, édes jó Lajosom! Egy kis jóakarattal csodát lehet művelni.

Tót, minthogy beszélni már nem tudott, csak szusszantott. Kimerültségében is nyugodtnak, majdnem derűsnek látszott. No de meddig tartott ez a nyugalom?

Mindössze két napig.

* * *

Az első aggasztó jelenség a szökést megelőző nap estéjén történt, rögtön az ebéd (vacsora) után.

Varró őrnagy ilyenkor már nem tudott hová lenni a türelmetlenségtől. Szokássá lett, hogy mialatt az előkészületek folytak, a két férfi sétálni ment. Útjuk Tóték házától az autóbusz–megállóig vezetett, háromszor–négyszer oda–vissza. E napon is elindultak, hogy levegőzzenek egyet. Ki hitte volna, hogy baj lesz belőle?

Mátraszentannának nem volt közvilágítása. A két férfi a kései ebéd után a júliusi égbolt csillagderengésében indult el hazulról. Az éj sejtelmes fényét csak itt–ott szakította meg egy kivilágított ablak.

Így például Gizi Gézáné (egy kétes hírű nő) ilyen idő tájban mindig égette a villanyt, hogy tájékoztassa a hozzá igyekvő kikapós férfiakat. Ha az ablaka elsötétedett, várhattak egy jó darabig, mert már megelőzte őket valaki.

Ebből lett a baj. Ti. épp Gizi Gézáné ablaka előtt állt a transzformátor. A zömök vasszekrény árnyéka rézsút keresztülfeküdt a betonon. A buszmegálló felé sétáltukban Varró őrnagy ezt a sötét csíkot ároknak nézte. Egy szempillantásra megállt, felmérte az árok szélességét, aztán svungot vett, és ügyesen átugrotta.

Mit tehetett volna Tót? Ő is megállt, ő is svungot vett, ő is átugrotta, tudván, hogy máskülönben kínos, sőt nevetséges helyzetbe hozza az őrnagyot.

Továbbmentek. Visszajöttek. Újra átugrották az árnyékot. Ezt a műveletet még egyszer megismételték, miközben szívták a jó hegyi levegőt, és barátságos eszmecserét folytattak.

Orvosi vélemény szerint a magaslati vidékek lakossága erősebb szexuális jelleggel bír, mint a síkságié. Nem csoda tehát, hogy Gizi Gézáné ablaka e nap estéjén mihamar elsötétedett. Amikor a sétálók a ház elé érkeztek, az iménti árok helyén csak a sértetlen, szürkén derengő útburkolatot látták. Ők azonban, mint eddig tették, gépiesen megálltak.

– Tessék csak – mondta az őrnagy, az úttestet vizsgálva.

– Csak ön után – mondta Tót, ugyanarra a pontra meredve.

– A világért sem – mondta az őrnagy. – Nem szeretem az udvariaskodást.

Cselekedni kellett. Tótnak két lehetősége volt:

1. Nem ugrik. Ezzel azonban mint mátraszentannai lakos, aki természetesen tisztában van a betonút állapotával, azt a látszatot kelti, hogy háromszor egymás után bolonddá tartotta az őrnagyot.

2. Ugrik. Ezzel viszont azt a látszatot kelti, hogy ő tovább is ároknak minősíti azt a helyet, ahol valójában csak egy árnyék feküdt.

Tót a két rossz közül a kisebbiket választotta. Svungot vett, és lendületesen átugrotta a nem létező árkot az iménti árnyék helyén.

Az őrnagy következett. Neki is két választása volt:

1. Nem ugrik. Ezzel beismeri, hogy egy tanulatlan községi tűzoltó csúfságot csinált belőle.

2. Ugrik, s ezzel ároknak nevezi ki egy árnyék hűlt helyét, de tekintélyének egyszeri megrövidülését legalább nem tetézi egy másodikkal.

Ő is a kisebbik rosszat választotta. Ő is lendületet vett, ő is ugrott.

Mintha mi sem történt volna, továbbmentek. De azzal, hogy továbbmentek, még nem lett vége a kínos históriának. A tudomány mai állása szerint a magaslati vidékek lakosainak szexuális érintkezése forróbb, drámaibb s ezáltal rövidebb ideig tartó, mint a síkságiaké. Gizi Gézáné tehát ilyen szép nyári éjszakákon nagy forgalmat bonyolított le; vagyis hol égett nála a villany, hol nem. A két sétáló azonban, akár volt vendége Gizi Gézánénak, akár nem, ugrott egyet az ablaka előtt.

Ráadásul az történt, hogy az aggregátor gépésze épp akkor igyekezett haza munkájából, és épp Gizi Gézáné ablaka alatt találkozott a két sétálóval. Nagyot köszönt Varró őrnagynak, és – eszébe jutván a közeli nyugdíjaztatása, a fronton harcoló unokaöccse, valamint egy régi idézés, amelyben az államellenes felforgatás vádját emelték ellene – habozás nélkül átugrotta a transzformátor árnyékát.

Ezt ismételten megtette Varró őrnagy és a vendéglátója. Az ilyesmi nem marad következmény nélkül. Elképzelhető egy kedvező folytatás is, nevezetesen, hogy a két férfi, a két jó barát még jobban összemelegszik attól, hogy végre istenigazában kiugrálhatta magát.

Elképzelhető egy kedvezőtlen folytatás is. Sajnos, ez következett be.

Az történt, hogy először Tótban elkezdett dolgozni valami nyugtalanság. Azzal vádolta magát, hogy méltóságán aluli helyzetbe sodorta fia parancsnokát. Hogy kiengesztelje, feltűnő előzékenységgel bánt a vendéggel. Így pl. a verandán alája készítette a székét, állandóan hajlongott, erőltetetten mosolygott, és í. t.

Előzékenysége azonban célt tévesztett, mert éppen arra emlékeztette az őrnagyot, amire nem akart gondolni. A felkínált széket nem fogadta el, szántszándékkal egy másikat hozott ki a szobájából, a csábmosolyokat pedig rideg arccal fogadta.

Ezzel még jobban felzaklatta Tótot, aki most már bűnbánó arcot öltött, igyekezett kihúzódni az őrnagy látóköréből, feltűnő halkan beszélt, hogy ezzel is aláhúzza a maga jelentéktelenségét.

Az őrnagy ezt se vette jó néven. Épp ellenkezőleg: nyílt kihívásnak tekintette. Minél bűntudatosabban pislogott rá Tót, annál karakánabbul fordult el tőle. A halk beszéd pedig egyenesen felbőszítette.

– Mit mondott, kérem? Egy szót sem értek a motyogásából!

Tót elismételte szavait. Az őrnagy úgy tett, mintha nem értené.

– Még mindig nem értem. Talán viccelni akar velem?

Tótnak nem viccelni, hanem sírni lett volna kedve. Hiszen vége lett a bizalmaskodásnak, vége a Tótomnak, Tótocskámnak, vége a levesébe csempészett csirkemájnak... Behúzta a nyakát, és némán hajtogatta a dobozokat; megfogadta, hogy kérdezetlen nem szól többé egy árva szót sem.

Persze, ha kérdezték, felelnie kellett. Jobban tette volna, ha akkor is hallgat. A némaságot nem lehet se rosszul érteni, se félremagyarázni. Vannak percek (órák, évek, korszakok), amikor a hosszú élet titka a hallgatás.

A kérdés, mely annyi bonyodalmat zúdított rá, egészen ártatlanul hangzott. Már jó ideje hajtogatták a dobozokat, amikor az őrnagy elengedte a margóvágó fogantyúját, körülnézett, és szokásos előzékenységével megkérdezte:

– Nem akarnak lepihenni? Hány óra magánál, kedves Tót?

Amióta Varró őrnagy Mátraszentannán tartózkodott, máskor is előfordult, hogy nem jól értette Tót beszédét. Eddig azonban, amit az őrnagy félrehallott, legalább félreérthető volt. A helyzet romlásának ékes bizonyítéka, hogy Tót válasza most is hasonlított ahhoz, amit a vendég a válaszból értett.

Tót ugyanis elővette régimódi zsebóráját, és így szólt:

– Mélyen tisztelt őrnagy úr, háromnegyed egy.

Az őrnagy a füléhez tartotta a tenyerét.

– Már megint úgy motyog, hogy egy szavát sem értem.

Tót hangosan elismételte a fenti választ. Kezéből azonban majdnem kiesett az óra, amikor észrevette, hogy az őrnagy arca elváltozik. Színét veszti, kiéleződnek rajta a redők, s úgy beszűkül a szeme, mint gombostűn a gomb. Ő ugyanis, ahogy utóbb a kimagyarázkodáskor kiderült, a következőképpen értette Tót szavait:

– Sózza be a nagymamája dupla cimpás fülét!

Egészen természetes, hogy ilyen sértés hallatára nem tudott magán uralkodni. Öklével az asztalra csapott, és rárivallt Tótra.

– Ezt kikérem magamnak! Tudja meg, hogy a nagyanyám Skultéti lány volt, ötödik gyereke egy falusi szűcsmesternek, de a borsodivánkai iskolaigazgató megtiszteltetésnek vette, hogyha az ötvenedik születésnapján, földig hajolva, kezet csókolhatott neki!

Sarkon fordult. Szobájába rontott. Becsapta az ajtót. Tóték megdermedve ültek, mert a kiszűrődő zajok elárulták, hogy vendégük lecibálja kofferét a szekrényről, a fiókokat huzigálja, és csomagolni kezd.

– Elutazik! – jajdult föl Mariska. – Mit tettél már megint, édes, jó Lajosom?

Mind a ketten iszonyodva nézték Tótot, aki azonban csak bután bámult maga elé.

* * *

Más ember, ilyen vádló tekintetektől ösztönözve, magától is tudta volna a kötelességét. Aki valakit ok nélkül megbántott, kövesse meg.

Tót azonban csak ült, konok, kifejezéstelen arccal, melyről messzire lerítt, hogy esze ágában sincs bocsánatot kérni. A történtekért kizárólag az őrnagyot hibáztatta, s még csodálkozott is, hogy a felesége meg a lánya várakozva néznek rá.

– Mit bámultok úgy rám? – kérdezte értetlenül.

Ágika adós maradt a magyarázattal. Mariska is csak sóhajtott egyet.

– Jaj, Lajosom, édes, jó Lajosom...

– Ne jajgass! – szólt rá Tót. – Én azt mondtam: háromnegyed egy. Ezt mondtam, vagy nem ezt mondtam?

Körülnézett. Nyilván arra várt, hogy a felesége meg a lánya igazat adjon neki, mert a múltban is mindig ez történt, még akkor is, ha (kivételes esetekben) nem volt igaza. Most azonban (amikor igaza volt) nem ez történt.

Először nem történt semmi.

Mariska hallgatott, és könnyes szemmel meredt maga elé.

Ágika is hallgatott. Később szomorúan megcsóválta a fejét.

Erre Mariska fölsóhajtott, és ő is megcsóválta a fejét.

Tót bosszús lett.

– Nem tudtok beszélni? – kérdezte. – Miért csóváljátok a fejeteket?

Ágika elfordult, mint akinek nincs mersze beszélni.

Mariska, miután köténye sarkába fújta az orrát, csak ennyit mondott:

– Csak arra kérünk, édes, jó Lajosom, hogy máskor légy egy kicsit elővigyázatosabb.

– Bizony – kapott bátorságra Ágika. – Nem jó, ha valaki csak úgy a levegőbe beszél.

– Én nem a levegőbe beszéltem – csapott az asztalra ingerülten Tót –, hanem megmondtam a pontos időt.

Ezt Mariska kénytelen volt elismerni.

Ágika se vonta kétségbe. Csak azt fűzte hozzá, hogy az emberek nem szoktak ok nélkül megsértődni. Nem lehetetlen, hogy a papa esetleg úgy közölte a pontos időt, hogy azt másvalamire is lehetett érteni.

Bizony, mondta Mariska. Ha az őrnagy úr megbántódott, akkor bizonyára volt rá oka.

Tót nem nagyon hitte ugyan, hogy szavait másra is lehetett volna érteni, de ha igen, az se lehetett sértő a vendégükre.

Mariska neki is igazat adott; az ő férje még sohasem bántott meg senkit.

Ezt Ágika is belátta. Viszont, habár nem emlékezett szó szerint a kérdéses mondatra, mégis úgy rémlett neki, mintha a papa valakinek a fülét is szóba hozta volna.

Mariska a "fül" szóra nem emlékezett, de arra se mert volna megesküdni, hogy ez a szó nem hangzott el.

Tót azt állította, hogy mindez merő képzelődés. Vajon kinek a fülét emlegette volna ő, ha egyszer a pontos időt kérdezték tőle?

Ebben Mariska igazat adott neki.

Ágika gondolkozott. Először ő is igazat adott az apjának, de aztán egyre inkább úgy rémlett neki, mintha a "fül" szó az őrnagy úr nagymamájával kapcsolatban hangzott volna el.

Mariska is gondolkozott. Kijelentette, hogy ő vakon bízik ugyan az urában, de azért sem igent nem mer mondani, se nemet.

Most már Tót se volt egészen biztos a dolgában. Az még esetleg elképzelhető, hogy a "fül" szó kiszaladt a száján, arra azonban semmi oka se volt, hogy az őrnagy nagymamáját emlegesse.

Ágika bocsánatot kért, hogy régi dolgokkal hozakodik elő, de már máskor is előfordult, hogy papa minden ok nélkül furcsa dolgokat mondott.

Mariska erre olyanformán kezdte ingatni a fejét, hogy az bólintás is lehetett, de fejcsóválás is.

Tót hallani kívánta, mire céloz a lánya.

Ágika nem akart erről beszélni, de hosszas nógatás után elmondta, hogy például a múlt hét szerdáján, a volt Klein–féle vendéglő előtt a papa köszönés helyett "te fekete retek"–nek nevezte Tomaj plébános urat.

Mariska azt mondta, hogy ő nem volt jelen, és ilyesmit el se tud hinni az uráról, de az bizonyos, hogy a plébános néhány nap óta nagyon hűvösen fogadja a köszönését.

Tót meghökkent. Ő ugyan nem emlékezett semmiféle retekre, sőt úgy tudta, hogy egy dicsértessékkel üdvözölte a papot, de azért kezdett kicsúszni a lába alól a föld.

Végezetül aztán Mariska is megszólalt. Szemmel láthatóan nehezére esett a beszéd, de azért, mint mondotta, egy ilyen komoly percben ő se hallgathatja el az igazat, hiszen Gyulájuk életéről van szó. Éppen ezért kötelességének tartja, hogy eszébe juttassa az urának a vasúttól történt nyugdíjaztatása előzményeit.

A nyugdíj szó hallatára Tót paprikavörös lett.

Érthető is. Ha egy embert, aki kilenc évig szolgált mint feddhetetlen tolatásrendező Felsőpiskolc vasútállomáson, egyik napról a másikra, se szó, se beszéd, nyugdíjba küldenek, akkor az igyekszik megfeledkezni erről a megalázó emlékről. Mariska azonban úgy vélte, hogy éppen Tót érdekében jó volna végre szembenézni az igazsággal.

Tót kijelentette, hogy erre ő is kíváncsi volna.

Mariska azt mondta, hogy ő ki tudja elégíteni az ura kíváncsiságát, csak ahhoz ragaszkodik, hogy Ágika fogja be a fülét.

Ágika befogta a fülét, s Mariska elmondta, hogy amikor Viktor Emmanuel olasz király Magyarország kormányzójának vendégeként őszi körvadászatra utazott az észak–magyarországi erdőségekbe, akkor a fellobogózott, virággal díszes felsőpiskolci vasútállomáson, ahol vigyázzba állt az egész vasúti személyzet, épp abban a percben, amikor a különvonat keresztülszáguldott az állomáson, az egyik tolatásrendező, akire addig sose volt panasz, hirtelen hátat fordított a vonatnak, leeresztette a nadrágját, és a szebbik felét mutatta a tovasuhanó előkelőségeknek... Ez történt, mondta Mariska, és sírva fakadt.

Tót Lajos felhördült.

– Ebből egy szó sem igaz! – kiáltotta. – Ki beszélte be neked ezt az ostobaságot?

Ő is kételkedett benne, szipogta Mariska, egészen odáig, míg egy Singerné nevű jegyszedőnő, még a Berger úrék mozijában, meg nem esküdött rá, hogy szavahihető szemtanúktól a saját fülével hallotta a történetet.

Tót magába roskadt. Ez több volt, mint amennyit az önérzete el tudott viselni; percekbe telt, míg Mariska és Ágika újra lelket vert bele. Akkor aztán kérlelni kezdték, hogy menjen, és kérjen bocsánatot az őrnagytól. Belekaroltak. Gyengéden az ajtóig kísérték, még a küszöbön is átsegítették...

Néhány óra múlva, hajnali három óra hat perckor, Tót elszökött hazulról. Nyilvánvaló, hogy szökése és a fenti epizód között nincs és nem is lehet okozati összefüggés. Felnőtt ember nem hagyja el otthonát és családját, mert valaki nem jól értette a szavait. Ez már csak azért sem hihető, mert az őrnagy, a nála megszokott nagylelkűséggel, mindjárt meg is bocsátott neki. Mi több, amikor kijöttek a szobából, még nyomatékosan ki is jelentette:

– Kérem, ne tegyenek neki szemrehányást. Mindnyájan emberek vagyunk... Ugye, kedves Tót?

Tót morgott valamit. Nem volt valami jó állapotban, de miután elfoglalta helyét az asztalnál, hamarosan összeszedte magát. A munkában, ha mégoly fárasztó is, mindig van valami vigasztaló. Ráadásul az őrnagy nemcsak hogy nem neheztelt, hanem szemmel láthatóan a legjobb kedvében volt. Élvezte a friss levegőt, az éj hűvös áramlatait, és úgy szóval tartotta őket, hogy észre sem vették az idő múlását. Örömmel hallották, hogy a kedves vendégnek nemcsak a közérzete és az étvágya javult, hanem az álmai sem olyan nyomasztóak már, mint ideérkezésekor. A legutóbb például azt álmodta már, hogy ő egy zacskó viszketőpor, amit beleszórnak egy szép lány nyakába; apróra elmondta, hogy vette be magát mind mélyebben a leány ruházatába, s hogy kacagott az ő csiklandós érintésétől az álombeli lány. Ezen mindnyájan jót mulattak, még Tót is szélesen elmosolyodott. Senki se gondolta, milyen terveket forral, aminthogy arra se számított senki, hogy nem sokkal az első kínos félreértés eloszlatása után egy második, még kínosabb meglepetést tartogat nekik.

Az történt, hogy ebben az emelkedett hangulatban, az általános jókedv közepette, jóval virradat előtt, tehát nem is túlságosan későn, Tót Lajos elásította magát, méghozzá a legkihívóbb módon, egyenesen az őrnagy arcába, olyanféle gátlástalansággal, mintha az őrnagy orvos volna, s ő a lobos manduláját akarná megvizsgáltatni vele.

Hogy ásított, még hagyján, bár az asztalnál ülők élénken emlékeztek rá, mennyire szívére vette a vendég Tót első ásítását. Meg is dermesztette őket a rémület, ajkukra fagyasztva a szót, elakasztva kezük mozdulatát, ahogy reptében akad el egy madár, melyet a vadász golyója szíven talált.

E baklövésre azonban, melyet akkor még néhány mentegetőző szóval jóvátehetett volna, Tót azzal tette föl a koronát, hogy mérgesen ráripakodott a feleségére: – Mit bámészkodtok? Púp nőtt a homlokomon, vagy mi?

Amikor a fejére olvasták, hogy mit cselekedett, eleinte konokan, egy visszaeső bűnös szívósságával, megpróbálta letagadni tettét. Nem hitt a lányának. Nem hitt a feleségének. Minden érv és bizonyíték lepattant róla. Talán sohasem ért volna véget a vita, ha az őrnagy közbe nem veti magát.

– Arra kérem magukat, hogy hagyják abba ezt a meddő szócsatát – mondta lefegyverző szelídséggel. – Voltaképpen mindegy, hogy mi láttuk–e jól, vagy Tót úr emlékszik–e rosszul. Ha ő úgy érzi, hogy nem ásított, akkor ez annyit jelent, hogy nem akart ásítani. Ezt a kérdést azonban csak ő maga tudja eldönteni. Gondolkozzék rajta, kedves Tót.

– Eszem ágában sem volt ásítani – jelentette ki Tót.

– Ennek igazán örülök – mondta az őrnagy. – Eszerint most sincs kedve ásítani?

– Most sincs – mondta Tót.

– És később? – érdeklődött az őrnagy.

– Később sem lesz – mondta Tót.

– Nem fogja ezt esetleg megbánni?

– Soha!

– Ha ez csakugyan úgy van – kérdezte az őrnagy –, hajlandó bizonyos óvintézkedéseket tenni, amelyekkel elejét lehet venni a további ásítozásnak?

– Szíves–örömest – mondta Tót.

– Nagyszerű! – mondta az őrnagy.

Kijelentette, hogy ezt el is várta egy ilyen kitűnő embertől, mint Tót. Persze, mondta, az ásítás megelőzésének többféle módozata van; Tóték szerencséjére azonban ő már e téren szert tett némi tapasztalatra. A fronton ugyanis az éjszakai őrségre vezényelt katonák gyakran hajlamosak az ásításra, s ez azért veszélyes, mert az ásító embert könnyen elnyomja az álom, amiért a fronton főbelövés jár. Ott ő úgy segített a bajon, hogy az őrt álló katonák egy szilvamagot tartottak a szájukban, melyet aztán átadtak annak, aki a leváltásukra jött.

– Nincs véletlenül valamilyen gyümölcsmag a háznál? – kérdezte.

Mariska megcsóválta a fejét. Sajnos, közölte, a szilvaszezonnak már vége, viszont őszibarack még nincs... Látszott rajta, mennyire bántja a dolog, de az őrnagy megvigasztalta:

– Nem baj, Mariska. Majd én kitalálok valamit.

Töprengő arccal végigkutatta zsebeit. Úgy látszik, nem találta meg, amit keresett, mert hirtelen fölpattant, szobájába sietett, ahol végigkutatta fiókjait, s különféle használati tárgyakkal tért vissza. Letett az asztalra egy Kodak fényképezőgépet, egy doboz féregirtó port, a szolgálati pisztolyát, továbbá egy bekeretezett fényképet, melyen ő volt látható, hadnaggyá avatása napján, karddal az oldalán, egy porosnak látszó műpálmának dőlve.

– Mindegyik jó – mondta, miközben hol a tárgyakat, hol Tót száját nézegette –, de egyik sem ideális.

Aztán fejéhez kapott, és felkiáltott:

– Hopp! A csipogóról majdnem megfeledkeztem!

Mindent visszavitt, aztán sugárzó arccal egy tyúktojás nagyságú tárgyat hozott magával, melyről kiderült, hogy nem más, mint egy kis dinamós zseblámpa. Az oldalán egy kis kar volt. Ha azt megnyomták, a lámpa berregett – ezért is hívták "csipogó"–nak –, és az égő kigyúlt.

Odanyújtotta a csipogót Tótnak.

– Parancsoljon, kedves Tót úr!

– Még ilyet! – kiáltott föl az álmélkodó Mariska. – Nekem ez sosem jutott volna eszembe!

– Pedig milyen egyszerű megoldás! – csapta össze a kezét Ágika.

Maga Tót azonban, ahelyett hogy örült volna, nyílt ellenszenvvel nézte a kis zseblámpát.

– Mi legyen ezzel? – kérdezte.

– Hát mi lenne? – kacagott föl Ágika. – Kapja be az apu, és kész!

– Csak arra vigyázz, hogy le ne nyeld – figyelmeztette az urát féltő gonddal Mariska.

– Se megrágni, se lenyelni nem szabad – magyarázta az őrnagy. – Csak szopogassa szépen, mint a savanyúcukrot.

Tót azonban akadékoskodott. Ő ezt nem meri a szájába venni, mondta, mert amit egyszer a szájába vett, azt lenyeli.

– Ettől nem kell félnie – nyugtatta meg mosolyogva a vendég. – Eleinte talán kissé furcsa érzés lesz, de egy zseblámpát ugyanúgy meg lehet szokni, mint egy műfogsort.

Még ez se győzte meg Tótot. Minden férfiassága ellenére is volt benne egy gyerekes vonás. Lehet, hogy még kéretni akarta magát egy kicsit, vagy talán csak a "csipogó" név nem tetszett neki, mert tovább is húzódozott ettől a megoldástól, habár egyetlen épkézláb ellenérvet se tudott fölhozni. Segélyt kérően nézett a feleségére.

– Te is azt mondod, Mariskám, hogy vegyem ezt a holmit a számba?

– Hát hová máshová, édes, jó Lajosom? – csodálkozott az asszony.

Tót még egyszer körülnézett, s aztán olyat tett, ami se korához, se társadalmi állásához nem illett. Hirtelen lemászott az asztal alá, de úgy, hogy a feje se látszott ki.

A többiek összenéztek ugyan, de – néma megegyezéssel – nem szóltak egy szót sem. Ültek, hallgattak, vártak. Jobbat nem is tehettek volna. Egy rövidke idő múlva Tót előmászott az asztal alól. Igaz, még mindig duzzogó arcot vágott, de legalább nem ellenkezett tovább. Magától nyitotta ki a száját, s Mariska oly gyengéden dugta be a csipogót, ahogy egy anya eteti gyermekét.

– Remélem, nincs rossz íze? – kérdezte.

Tót a fejét rázta. A zseblámpától egy kissé kigömbölyödött az arca, ez azonban nem állt neki rosszul. Ágika meg is jegyezte:

– Így még sokkal csinosabb az apu!

Erre ő valamit válaszolni akart, de a nyelve mozgásba hozta a lámpa karját, amitől az berregni kezdett, égője pedig kigyulladt Tót fogsora mögött. Mindnyájan mosolyogtak.

– Ne vesztegessük az időt! – szólt az őrnagy. – Azt hiszem, most sokkal jobban fog menni a munka.

Ebben nem is tévedett.

Ettől kezdve nem volt semmilyen fennakadás. Tót egyszer sem ásított. Még csak fáradtnak se látszott. Kezéből ugyan most is csupa félvállas doboz került ki, de ezt már megszokták. Mindezt csak azért kell hangsúlyozni, nehogy valaki az imént megtörtént és a később történendő események közt összefüggést keressen. Még senki se szökött meg azért, mert szájában (kizárólag elővigyázatossági okokból) egy zseblámpát tartott.

Annál nagyobb volt a megdöbbenés, amikor fölfedezték Tót eltűnését.

Hiányát nem mindjárt vették észre. Föltehetően akkor szökött meg, amikor véget ért a munka, mindenki kimerülten támolygott ide–oda, s a szemüket is csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudták nyitva tartani. Távolléte azért sem szúrt szemet a többieknek, mert az egri Sanitas–kötszergyár teherautója havonta csak egyszer járta be a vidéket, hogy összeszedje a kész árut. E látogatás még nem volt esedékes; Tótéknál tehát, különösen az új vágógép jóvoltából, nagy mennyiségű doboz gyűlt össze, hatalmas gúláik minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Még egy olyan nagydarab ember is, mint Tót, könnyen elveszhetett e dobozrengetegben.

Egy idő múlva mégis föltűnt a házigazda távolléte. Szólongatni, majd keresni kezdték. Bejártak minden zugot, fölverték utána a szomszéd kerteket, aztán az egész falut, egészen a fűrésztelepig. A bartalaposi völgyet. A Bábony tisztásait. Tót sehol.

Hová lett? És miért ment el? Talán megint fölütötte az orrát valamiért? Alig hihető. Hiszen olyan jól ment minden.

* * *

Tomaji főtisztelendő úr e nap délutánján a hegymászástól kifáradva tért haza, miután az uradalmi főerdész anyósának föladta az utolsó szentséget. Azon porosan, reverendásan végigvetette magát a bevetett ágyon, és álmosan behunyta a szemét.

Ekkor azonban hangos horkolás ütötte meg a fülét.

Először azt hitte, már a saját horkolását hallja. Visszatartotta a lélegzetét, ámde a horkolás folytatódott. Néhány perc múlva, nagy erőlködéssel – ami nem tett jót neki, mert gyomorsérve volt – sikerült az ágy alól előráncigálni Tót Lajost. Még nehezebb volt őt felébresztenie. Még annál is nehezebb szóra bírnia.

A vidéki papságot sokan félreismerték. Állítólag gépiesen látják el szent hivatásukat, régi prédikációikat ismételgetik, csak a has örömeinek élnek, eltunyulnak... Arról azonban nem beszél senki, hogy sokszor olyan csavaros lelki problémákkal kerülnek szembe, amelyek még egy főpásztornak is próbára tennék a képességeit.

A mátraszentannai plébános hosszú évekig nyugodtan élte világát. De mostanában, jobban mondva, az utolsó héten, mintha meghőbörödtek volna a hívei. Tegnapelőtt azzal állított be egy fűrésztelepi munkás, hogy a saját árnyéka üldözi. Kint a napsütésben mindjárt meg is mutatta az árnyékát, mely valóban csendőregyenruhát viselt. Milyen tanácsot lehet ilyenkor adni? S mit mondhatott volna Tomaji főtisztelendő úr Leonhardt luxemburgi hercegnek, a hetvenezer holdas uradalmi erdők tulajdonosának, amikor a szikár aggastyán (akinek az ereiben angol királyi vér folyt) ugyanannak a napnak estéjén, a gyóntatószékben megvallotta neki, hogy meggyőződéses kommunistának érzi magát? Arra a kérdésre, hogy mit lehet ez ellen tenni, a plébános hústalan böjtöt javasolt.

Már e kis ízelítőből sejteni lehet, hogy Tomaji vértezve volt a legbonyolultabb lelki nyavalyák ellen, Tót vallomása azonban még őt is megrendítette. Nem is lehet azt érzéketlenül végighallgatni, amikor egyházközségnek egyik tekintélyes, ép idegzetű, pompás egészségnek örvendő tagja megtört hangon kijelenti, hogy nincs hőbb vágya, mint bemászni valami alá.

Hogy mi alá? Tótnak mindegy volt, mi alá. És hogy miért? Tót nem tudta, miért. Ő csak annyit tudott, hogy éppen lefekvéshez készülődött, már a cipőjét fűzte ki az ágya szélén, amikor egy belső hang parancsára fölkerekedett, idejött, bemászott az ablakon, és lefeküdt a plébános ágya alá.

Nem tagadta, hogy tettét szellemi képességeinek birtokában követte el. Álmosnak álmos volt ugyan, de egyébként teljesen beszámítható. Tisztában volt vele, hogy ez nem egészen értelmes cselekedet, de nem tudott védekezni ellene. E vágy különben már napok óta kísérti. Bárhol van is (szobában, pincében, szabad ég alatt), mindenütt azt lesi, van–e a közelben megfelelő búvóhely. Most is, miközben a főtisztelendő úrral beszél, alig bír ellenállni a kísértésnek, hogy be ne másszon a reverendája alá.

A pap csak hallgatta. Ott állt előtte ez a szép szál ember, akinek súlyánál csak a keserve nehezebb. Mit mondjon neki? Sóhajtott egyet.

– Ha könnyít rajtad, fiam – mondta aztán –, nem bánom, mássz be egy kis időre a reverendám alá.

– Köszönöm, főtisztelendő úr – hárította el Tót. – Nem akarok a kísértésnek engedni, mert akkor félős, hogy egészen elhatalmasodik rajtam.

A plébános megdicsérte. Az ablakhoz lépett, s a felhőtlen égboltra meredve, elgondolkozva állt egy darabig, aztán e szép szavakat mondta:

– Mit tehet az ember a másikért, fiam? Háborúban vagyunk, és mindnyájan félünk. Pedig a harcok nagy messzeségben folynak, az újságok nap mint nap csapataink győzelméről írnak, de mi mégis rettegünk valamitől. Hogy mitől? Nem tudom. Ha tudnám, talán megszűnnék félni. Gondolkozz te is, kedves fiam, hátha meg tudnád mondani, mi bánt. Akkor talán te se kívánkoznál többé bebújni sehová.

Tót lehorgasztotta a fejét. Azt mondta, őt három dolog bántja.

A pap biztatta, hogy ne hallgasson el semmit.

Tót azt mondta, őt mindenekelőtt az bántja, hogy a sisakját (ha erősen süt a nap) a homlokába húzva kell viselnie, mert így kívánja a kedves vendég.

Mi a második, kérdezte a pap.

Az, hogy este, amikor sétálni ment Varró őrnaggyal, át kellett ugrálnia a Gizi Gézáné háza előtt álló transzformátor árnyékát.

– Ez olyan borzasztó? – kérdezte a pap, de azért biztatta, hogy mondja el a harmadik panaszát is.

A harmadik panasza az, mondta Tót, hogy kénytelen a vendég zseblámpáját a szájába venni, nehogy dobozolás közben elásítsa magát.

A plébános érdeklődött, nagyon nagy–e az őrnagy zseblámpája.

Tót kénytelen volt bevallani, hogy a lámpa legföljebb akkora, mint egy tyúktojás.

Le kell–e nyelnie a lámpát, tudakolta a pap.

Azt neki nem is szabad lenyelnie, ismerte be Tót. Épp csak szopogatnia szabad, mint a savanyúcukrot.

Tomaji főtisztelendő úr ekkor éktelen dühbe gurult.

– Ez mégiscsak orcátlanság, fiam! – rivallt rá Tótra. – A háború kellős közepén vagyunk, amikor más ember az életéért reszket, vagy éppenséggel a halottait siratja... Te pedig ilyen lappáliákkal állsz elő, ahelyett hogy hálát adnál Istennek, amiért hozzád vezérelte a fiad parancsnokát? Most már sajnálom, hogy szóba álltam veled!

Kirohant. Becsapta az ajtót. A szomszédból egy kisfiút átszalasztott Mariskáért, ő pedig puskaporos hangulatban rótta a paplak kertjének kacskaringós útjait, míg csak lélekszakadva be nem rohant Mariska.

– Ne vágj olyan kétségbeesett arcot – mondta neki a pap, és a ház felé vezette. – Odabent vár az a nyafka urad, vidd szépen haza.

Benyitottak. Körülnéztek. Tót nem volt látható. Sem az ágy, sem a szekrény alatt, sem a kutya vackán, sem a szennyes ruha között. Újra nyoma veszett, s nem is került elő egészen a hétórás miséig, amikor Tomaji főtisztelendő úr fülét ismét megütötte a horkolása. A már ismerős hang ezúttal a főoltár csipkés terítője alól tört ki. A plébánosnak idejében torkán akadtak a megszentelés mindenható szavai, és heves rosszullét fogta el.

A szentmisét félbe kellett szakítani. A hívek elszéledtek. Tótot betaszigálták a sekrestyébe, és rázárták az ajtót. Mariska sírva fakadt.

– Most mit csináljak vele? – kérdezte a paptól. – Nekem vendégem van, nem őrizhetem egész nap az uramat.

A plébános elgondolkozott.

– Azért olyan nehéz tanácsot adni, Mariskám, mert tekintettel kell lennünk az ő érzékenységére is.

– Hisz ez az – bólogatott Mariska. – Még egy zseblámpát se hajlandó a szájába venni.

– Nem lehetne egyszerűen odakötözni a székhez? Akkor biztosan nem szökik meg.

– Ennek az a hátránya – mondta Mariska –, hogy ha sokáig ül egy helyben szegénykém, akkor elalszik.

– Hát akkor kössetek egy csengőt a nyakába – ajánlotta a pap. – Véletlenül van is egy tartalék ministráló csengőm.

– Olyan lenne, mint egy kis bárányka – mosolyodott el Mariska, de aztán megrázta a fejét. – Attól félek, hogy a csengőszó idegesíteni fogja az őrnagy urat.

– Hát akkor mondd meg te, hogy mit csináljak – tárta szét a kezét tehetetlenül a pap. – Nekem véget ért a tudományom.

– Tessék a lelkére beszélni egy kicsit – mondta Mariska. – A főtisztelendő úrra ő mindig hallgatott.

Tomaji plébános bement a sekrestyébe, és a lelkére beszélt Tótnak. A fejére olvasta, mivel tartozik egy apa a fiának, kiváltképp, ha olyan fiúról van szó, mint Gyula. Ez hatott.

Tót szentül megfogadta, hogy a hátralevő időben igyekszik legyőzni rossz hajlamait; nem fog többé megszökni hazulról, és elbújni se fog, se ágyak, se oltárok alá.

A pap elbocsátotta, tudva, hogy Tót, ha valamit megígér, azt állja is. Így is lett.

Tót egyenesen hazament. Otthon azonban nem ment a többiek közé, hanem beült a budiba. Ott ült egészen vacsoráig, sőt, étkezés után ismét oda zárkózott.

A budin ült másnap délelőtt is. Amikor Mariska bekopogott hozzá, nem válaszolt. Úgy látszik, elaludt.