Glóbusz^® Könyvkiadó 

Varró őrnagy késő délutánig aludt.

Tótnénak és Ágikának tele volt a két keze munkával. Miközben ők sütöttek, főztek, mostak, vasaltak, addig a ház ura a látogatókat fogadta. Sokan, akik a délelőtti bevonulást elmulasztották, látni szerették volna az őrnagyot. Tót lábujjhegyen a betámasztott ajtóhoz vezette őket, rést nyitott rajta, és suttogva szólt:

– Tessék csak nyugodtan nézelődni.

Nem siettette az érdeklődőket. Mindenki jól szemügyre vehette az alvó vendéget; így Bakos kisasszony, a tanítónő, Tomaji plébános úr, Sóskúti Sándor, az aggregátor gépésze és sokan mások. Utolsóul Lőrincke jelent meg, a szomszédban lakó vasutas, aki Tótnak még vasutas korából állítólag jó barátja, valójában azonban irigye volt.

Irigységét megkettőzte, hogy egy balsikerű tolatás következtében egész felsőteste (a bal karját leszámítva) gipszben volt, s ettől a bőre állandóan viszketett. A viszketés rossz tanácsadó. Lőrincke már délben, az őrnagy érkezésekor, azzal keltett feltűnést, hogy tüntetően becsukta házának zsaluit. Most azonban ő is megjelent, még egy üveg kövidinkát is hozott, talán abban a reményben, hogy ébren találja a vendéget, elborozgat, összebarátkozik vele, és esetleg átcsábítja magához. De ő se jutott tovább a küszöbnél. Ott megállhatott, s megnézhette az őrnagyot, habár e szögből csak a jobb lába meztelen talpa volt látható. Lőrincke azonban úgy tett, mint aki ettől is el van ragadtatva.

– Milyen helyes, kicsi lába van! – jegyezte meg.

– Nagyon rendes láb – igazította ki Tót, a gyanúperrel élve.

– Nem mondtam, hogy nem rendes – suttogta az irigy szomszéd.

– Mintha kicsinyletted volna.

– Dehogy kicsinylettem – tiltakozott a szomszéd, akiből már kezdett kiütközni rossz alaptermészete. – Én csak egy kicsit csodálkoztam, hogy egy emberi láb ilyen is lehet.

– Milyen ilyen?

– Nem szóltam semmit – alakoskodott a vasutas. – Ez egy teljesen normális és egészséges láb.

– Te csak ne okoskodj! – torkolta le Tót, miközben halkan becsukta az ajtót. – Minden őrnagynak ilyen a lába.

A tövis azonban már benne volt. Visszajött, bekandikált, nézte az őrnagy talpát, mely mintha csakugyan nem egy emberi testnek lett volna tartozéka... Hanem minek? Talán egy gyíknak vagy más hidegvérű lénynek, vagy egy olyan teremtménynek, amilyennel neki még nem volt találkozása... Gyorsan becsukta az ajtót, lefeküdt a nyugágyba, ahol szerencsére elnyomta az álom.

Amikor az őrnagy felébredt, addigra Mariska kimosta, megszárította és kivasalta az egyenruháját, kifényesítette gombjait és rangjelzéseit, Ágika pedig – amennyire lehetett – a csizmáját pucolta ki egy puha ronggyal, saját leheletével és nyálával, ahogy az újszülött kiscsikót nyalogatja tisztára az anyja. Órákba telt, de az elnyűtt, repedezett bőrű csizma fényesen csillogott az őrnagy lábán, amikor újra megjelent körükben.

Borúsnak látszott.

– A disznótoros kolbászhoz le kell darálni a húst? – kérdezte.

– Le – mondták Tóték.

– Azt álmodtam, hogy elraboltak a partizánok. Éreztem, hogy ledarálnak, és éreztem, hogy ropogok a fogaik között.

– Jaj Istenem! – szörnyedt el Mariska. – Pörzsölték is a mélyen tisztelt őrnagy urat?

– Az volt a legrosszabb – mondta az őrnagy. – Pedig máskülönben elég jól aludtam.

Ez meg is látszott rajta. Nemcsak a ruha lett tetszetősebb, hanem a viselője is nyugodtabb. Tekintetéből eltűnt az űzöttség, hangja frissen, ércesen szólt. Jó étvággyal evett, ragulevest, csirkét, kompótot. Vacsora után a kedve is földerült, és látni kívánta Tóték háza táját.

Hogy örültek Tóték, amikor a vendég megcsodálta az erdőborította Bábonyt és a kies fekvésű bartalaposi völgyet! Mindent észrevett. Megdicsérte a lakás tisztaságát, a kert gondozottságát s a szobákat betöltő fenyőillatot.

Ettől egészen elérzékenyült.

– Kedves Tóték – mondta, miután visszatértek az üveges verandára –, nagyon örülök, hogy elfogadtam a meghívásukat. Kilenchónapos, úgyszólván állandó büdösségben eltöltött frontszolgálat után máris úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna.

Fölemelte poharát, és a távol levő Tót Gyula egészségére ürítette. Most Tótékon volt az elérzékenyülés sora.

– Mi is boldogok vagyunk – mondta akadozó hangon Mariska –, hogy el tetszett fogadni a meghívásunkat. Pedig akkor nem is álmodtunk róla, hogy a fiunknak ilyen áldott jó parancsnoka van.

– Őmiatta nem kell aggódniuk – jelentette ki az őrnagy.

– Ígérem, hogy mihelyt beköszönt a hideg évszak, magam mellé osztom be, a jól fűtött zászlóaljirodára. Ott nemcsak a hideg ellen lesz védve, hanem az életét se fenyegeti veszély.

Barátságosan biccentett, s a szobájába vonult.

Tóték szólni sem tudtak. Hosszú hetek izgalmai, a készülődés tömérdek fáradsága, a Gyuláért való örök aggódásuk, íme, most világra hozott valamit, ami egyszerre volt a rügy, a virág és a gyümölcs.

– Látod, látod, édes, jó Lajosom – sóhajtott föl Mariska –, egy kis jóakarattal csodát lehet művelni.

Már besötétedett. Mariska az urához húzódott, és magával vonta Ágikát. Néhány boldog percet töltöttek el így; fejük fölött szikrázott a csillagporos augusztusi éj, s a Bábony, mint egy óriási, zöld tüdő, esti hűvösséget lehelt rájuk. A szobából kihallatszottak az őrnagy lassú és nyugodt lépései. Örültek, hogy itt van a közelükben, kétszer is vett a töltött csirkéből, élvezte a finom fenyőillatot... Gyula, Gyula, csak te lásd ennek hasznát! Csak elég meleg legyen a zászlóaljirodában. Csak odáig el ne merészkedjenek a partizánok. Gyula, Gyula, csak ne legyen bajod. Gyula, Gyula, csak te meg ne fagyj.

Egy kis negyedórát szellőzködtek így, néma csöndben, mert azt hitték, hogy a vendég aludni tért. Őket is kimerítették a nap izgalmai; Mariska már ment volna lefeküdni, amikor Tótnak eszébe jutott, hogy elszív egy rövid szivart.

Bement érte, rágyújtott, élvezettel szívta le a füstöt. Szerette az élet apró örömeit, az est hűvösségét, a karosszék kényelmét, övéinek közelségét, a szivarfüst összehúzó ízét. Olyankor, amikor ezek a jó érzések egymásra torlódtak, nyújtózni és nyögni szeretett. Ilyenkor a legtöbbször az anyját emlegette.

Most is jól megropogtatta az ízületeit, és felnyögött:

– Jaj, anyám, anyám, szegény, jó anyám, miért hagytál el engem!

Ekkor nyújtózott és nyögött utoljára ebben a két hétben, mert tüstént felpattant az ajtó, és ott termett az őrnagy.

– Mi a baj? – kérdezte riadtan. – Megsebesült valaki?

– Nem történt semmi – nyugtatta meg a vendéget kissé röstelkedve Tót.

– Mintha nyögést hallottam volna.

– Az én voltam – mondta Tót.

Elmagyarázta, szégyenlősen mosolyogva, hogy neki a nyújtózkodás csak afféle szokása. Az is, hogy nyújtózkodás közben jajgat. Ennek azonban semmi jelentősége. Ő olyankor jajgat, amikor jól érzi magát.

– Ennek igazán örülök – mondta az őrnagy.

Végigmérte Tótot, és visszament a szobájába. Tóték ott maradtak. Hamarjában nem tudták, mit csináljanak, de sokat úgyse tehettek volna, mert újra megjelent az őrnagy. Kétszer körülsétálta Tótot, aztán megkérdezte:

– Nos, mi újság?

– Semmi különös, mélyen tisztelt őrnagy úr.

– Még mindig olyan jól érzi magát?

– Nincs okom panaszra – mondta Tót.

– És mitől érzi olyan jól magát?

– Hogy mitől? – tűnődött Tót. – Csak úgy.

Az őrnagy figyelmesen végignézett rajta, amitől zavarba jött, és csak aprókat mert szívni a szivarján, míg a vendég vissza nem vonult a szobájába. Kisvártatva azonban újra kijött, újra Tótot kezdte nézni.

– Történt valami?

– Nem történt semmi.

– De hiszen nem ég a szivarja.

– Ja igaz – vallotta be Tót. – Eloltottam.

– És voltaképpen mit csinál itt a verandán?

– Csak levegőzök.

– Más semmit?

– Hát nem nagyon – ismerte el egy kis gondolkozás után Tót.

Hogy e magyarázat kielégítette–e a vendéget, azt nem sikerült megállapítani. Tény, hogy az őrnagy most sietősebb léptekkel rótta a szobáját, és jóval hamarább tért vissza, mint az előbb.

– Mondja, Tót – fordult a házigazdához, aki összerezzent. – Nincs kedve egy parti sakkot játszani?

– Sajnálom, őrnagy úr. Nem tudok.

– Inkább lórumozzunk?

– Nem ismerem a kártyákat – röstelkedett Tót.

– Akkor dominózni fogunk.

Már lélegezni is csak egészen aprókat mert.

– A dolog úgy áll – magyarázta –, hogy nem értek semmiféle társasjátékhoz.

Az őrnagy most már alig leplezett rosszallással tért vissza szobájába. Már járkálni se hallották. Egy moccanásnyi nesz se szűrődött ki a szobából, ami nagyon nyomasztón hatott Tótékra. Meg se mozdultak, mintha megbűvölte volna őket a benti csönd, és elkerülték egymás tekintetét.

Ezúttal csak hosszú percek múltán nyílt ki az ajtó. Tót székestül próbált meghátrálni, mert a vendég odaállt eléje, és szúrós tekintettel nézte.

– Kedves Tót – mondta. – Remélem, nem feszélyezem magát?

– Egy csöppet sem – mondta Tót.

– Akkor beszéljünk nyíltan. Nem hiányzik magának valami?

Tót gondolkozott.

– Csak a meggyfa szipkám – mondta aztán. – De majd faragok másikat.

– Nem tárgyi értelemben gondoltam. Én a tevékenység hiányának káros következményeire céloztam.

Tót megzavarodott. A feleségére nézett, aki azonban szintén várakozó kifejezéssel nézett vissza rá, mintha tőle várná a magyarázatot.

– Látom, nem értik – állapította meg Varró őrnagy. – Nézzék, Tóték. Egy sötét szobában a legkisebb zaj is megsokszorozódva hangzik. Nomármost, a semmittevés úgy hat a szervezetre, mint a sötétség a hallószervekre. Felerősíti a belső neszeket, káprázatokat okoz a látómezőn, zakatolást idéz elő az agyban. A katonáimmal, ha nincs semmilyen elfoglaltságuk, mindig levágatom és visszavarratom a nadrággombjaikat. Ettől tökéletesen megnyugszanak. Remélem, értik, mit akarok mondani?

Tóték összenéztek, még tanácstalanabbul, mint az előbb. Némi habozás után Mariska megjegyezte:

– Ha a mélyen tisztelt őrnagy úrnak le vannak szakadva a gombjai, azokat szívesen felvarrom.

– Maguk teljesen félremagyarázzák a szavaimat – legyintett az őrnagy elégedetlenül. – Legalább azt mondják meg, van–e véletlenül egy darab cukorspárga a háznál, ami jól össze van gubancolódva.

– Az biztosan akad – derült föl Mariska. – Miért van rá szüksége a mélyen tisztelt őrnagy úrnak?

– Mert ki akarom bogozni! – mondta a vendég idegesen. – Én nem bírok olyan tétlenül élni, mint maguk.

– Hát miért nem tetszik szólni? – kiáltott föl csengő hangján Ágika, aki – nem először – jobban átlátott a helyzeten, mint a felnőttek. – Hiszen mi ketten, az anyu meg én, sohasem szoktunk ölbe tett kézzel ülni.

– Hát mit csinálnak?

– Ilyenkor estefelé, amikor nincs jobb dolgunk, dobozokat szoktunk hajtogatni.

Az őrnagy szeme fölcsillant.

– Dobozokat? – ismételte. – Roppant érdekes! – kiáltott föl. – Miféle dobozokról van szó?

* * *

Az Egerben működő Sanitas–kötszergyárnak a háborús események folytán megsokszorozódott a termelése. Ehhez azonban csak egy dobozgyártó automatája volt; a sok gézt, mullpólyát, vattát nem volt mibe csomagolni. Így jutott egy csomó kisember – még félzsidók is – egy kis könnyű házimunkához.

Tóték a kötszergyártól kapták a kartonlapokat, melyeket aztán Mariska az előrajzolt minta után bevagdosott, Ágika pedig összehajtogatott. A házigazda ilyenkor csak ült, szivarozott, és gyengéden mosolyogva nézte őket. Ha későre járt, el is szundított egy kicsit; ilyenkor Mariska vigyázott, hogy zajt ne üssön a margóvágóval. A margóvágó onnan kapta a nevét, hogy a könyvkötők hasonló készséggel vágják le a lapszéleket; egyébként Tót eszkábálta össze néhány deszkából és egy kimustrált konyhakésből, hogy Mariska könnyen kivághassa a kartonokból a dobozformákat.

Az, hogy Tót is részt vegyen a munkában, eddig eszükbe se jutott. Egy községi tűzoltóparancsnok méltóságával nehezen fért volna össze ez a női kezekhez illő pepecselés.

* * *

Varró őrnagy azonban nem féltette a tekintélyét.

Kedvtelve nézegette a nagy, ropogós kartonlapokat. Izgatottan figyelte, ahogy a margóvágót odacsavarozzák az asztalra. S amikor elkezdődött a hajtogatás, úgy felbuzdult, hogy rögtön odahúzott magának egy széket. A háziak udvarias tiltakozását leintette, és nagy odaadással, irigylésre méltó ügyességgel kezdte összehajtogatni a dobozokat. Később, egy kis gyakorlatozás után, a margóvágó kezelését is elsajátította.

– Milyen áldott keze van! – álmélkodott Mariska.

– Többet végez, mint mi ketten! – jegyezte meg Ágika.

Hallotta ezt az őrnagy? Nem hallotta? A szempillája se rebbent, csak a keze járt, mintha egy mozdulatot se volna szabad elmulasztania. Mindenki elhallgatott, dolgozott. Csak amikor már egy szép rakás dobozzal elkészültek, pillantott az őrnagy Tótra.

– És kedves Tót úr? – érdeklődött. – Maga nem tart velünk?

– Én? – lepődött meg Tót.

És elmosolyodott. A nők fölnevettek e képtelen gondolatra. Az őrnagy azonban se nem mosolygott, se nem nevetett, hanem unszolni kezdte a házigazdát, hogy legalább egy dobozzal próbálkozzék meg.

Tót kisvártatva engedett, de az a torz, dobozra alig hasonlító valami, amit nagy üggyel–bajjal összehajtogatott, mindjárt össze is roppant a kezében. Akkora tenyere volt, mint egy palacsintasütő.

– Á – mosolygott. – Nem nekem való ez.

– Miért nem?

– Nincs kézügyességem.

– Nekem sincs sok – mondta az őrnagy –, de azért úgy–ahogy meg tudom csinálni.

Az ember néha (pl. felindult állapotában) egészen mást mond, mint amit szeretne. Tót azonban teljesen nyugodt volt, és nemcsak most, hanem még hetek múlva is esküdözött, hogy az őrnagy szavaira, igen választékosan, sőt majdnem alázatosan, a következőt válaszolta:

– A mélyen tisztelt őrnagy úr nagyon is jól csinálja!

E szavaknak nem várt hatásuk lett.

Varró őrnagy először rámeredt Tótra. Aztán elsápadt. A szeme egészen szűk lett, kezéből kiesett a doboz. Ingerülten felpattant, és rákiáltott Tótra:

– Követelem, hogy ismételje meg, amit mondott!

– Azt mondtam – ismételte meg Tót –, hogy a mélyen tisztelt őrnagy úr nagyon jól csinálja!

– Hallották ezt? – fordult a két nő felé az őrnagy. Aztán a felháborodástól kipirulva ráförmedt Tótra. – Milyen jogon mer maga engem "szőrnagynak" szólítani? Én őrnagy vagyok, és figyelmeztetem, hogy ilyen sértésért a fronton főbelövés jár!

Erre csönd lett. Olyan csönd, hogy azt nem is lehet leírni. Ilyen csönd lehet abban a sírban, ahol egy süketnéma van eltemetve. Megszólalni sem merészelt senki, tudván, hogy ezzel még csak összekuszálná az amúgy is bonyolult helyzetet.

Tudniillik nemcsak az őrnagy volt megsértve (teljes joggal), amiért "szőrnagynak" szólították.

Megsértődött Tót is (szintén joggal), mert szentül hitte, hogy "őrnagyot" mondott. Súlyos megalázás, amikor így kicsavarják a legjobb szándékkal mondott szavakat.

De meg volt zavarodva Mariska is. Ő ugyan "őrnagyot" hallott, ami nem is lehet másképp egy olyan asszonynál, aki tiszteli, becsüli és szereti az urát. Csakhogy Mariska az őrnagyot is tisztelte... Így hát csak ült, riadt tekintetét hol az egyikre, hol a másikra vetve.

És Ágika? Ő csak az apját nézte, és rózsás arcán egy fokkal sötétebbek lettek a rózsák. Ágika ugyanis se "őrnagyot", se "szőrnagyot" nem hallott. Ágika úgy értette, hogy az édesapja "tepsifejű"–nek titulálta az őrnagyot. Itt valami nincs rendben.

A természet a gúny tövisét oltja a gyermekekbe apáik hibái iránt. Ágika azonban kivételes eset; egy az ezerből. Ő tehát, habár tisztán hallotta a "tepsifejűt", inkább nem hitt a fülének, mintsem hogy rajongásig szeretett apját marasztalja el. Sőt, még föl is állt, s az izgalomtól cérnává vékonyult hangon így szólt:

– Ezt ne tessék mondani! Az én apum száján ki se jön egy ilyen csúnya szó!

– Úgy van! – kapott az alkalmon Mariska. – Csak félreértés történhetett. Az én uram még sose bántott meg senkit. Ugye, édes, jó Lajosom?

– Soha! – mondta Tót, akit a félreértés szemmel láthatóan megrendített. – Egyszer előfordult, hogy Cipriani professzor úr feleségét összetévesztettem a madárijesztővel, és udvariatlanul hátat fordítottam neki. Ez azonban tévedésből történt. Az őrnagy urat viszont még tévedésből se tudnám megbántani.

Az őrnagy megingott.

– Lehet, hogy rosszul értettem – mondta aztán. – De nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna.

Tóték föllélegeztek. Fogadkoztak, hogy ez nem fog többé előfordulni. Az őrnagy megnyugodott.

– Felejtsük el az egészet, kedves Tót – mondta nagylelkűen –, és lássunk hozzá a dobozoláshoz. Minden percért kár.

Leültek. Tót is. Ugyanaz a Tót, aki az imént még lefitymálta és asszonypepecselésnek nézte ezt a munkát, most örült, hogy dobozolhatott... Pedig senki se hívta; épp csak, hogy helyet szorítottak neki. Persze, akárhogy vigyázott, csupa félresikerült, pofoncsapott doboz került ki a keze alól, de szerencsére ezen se akadt föl senki, legföljebb elnézően összemosolyogtak.

Helyreállt a béke. Hosszú negyedórákig senki se beszélt, csak a margóvágó friss kattogása hallatszott.

Később friss levegő jött a hegyekből. Szemközt, a Bábony tisztásain a gyantaszüretelők tűzrakásai hunyorogtak. Tóték ezt se látták. Mindenről elfeledkezve vágták és hajtogatták a dobozokat. Egy óra múlva az őrnagy udvariasan érdeklődött:

– Nem álmosodtak el?

Tót, akinek majd leragadt a szeme, megnyugtatta az őrnagyot, hogy esze ágában sincs lefeküdni.

Tovább dobozoltak. Egy idő múlva az őrnagy megismételte az előbbi kérdést. Tóték egybehangzóan azt állították, hogy nem álmosak.

A harmadik kérdésre Mariska, akinek bal szeme erősen viszketni kezdett, azt válaszolta, hogy ha az őrnagy úr pihenni vágyik, akkor ők is készek abbahagyni a munkát.

– Dehogyis vágyom pihenni! – mondta az őrnagy. – Sajnos, nagyon rossz alvó vagyok.

– Ettől az éles hegyi levegőtől még álmatlanságban szenvedő vendégeink is elálmosodtak – jegyezte meg Tót.

– Nekem az se használ – legyintett Varró őrnagy. – Én a legszívesebben reggelig hajtogatnám a dobozokat.

A koránfekvéshez szokott Tót kezében szétroppant egy doboz. Arcvonásai a fáradtságtól amúgy is összezilálódtak; ijesztő tekintettel meredt az őrnagyra. Ekkor azonban Mariska bokán rúgta, amire Tót – nagy erőfeszítéssel – elmosolyodott.

– Én is csak most kezdek belejönni – mondta.

És tovább dobozoltak.

* * *

Tábori lap

Édes szüleim és Ágika! Itt vagyunk Kurszkban. Sietve írok, mert most megyünk a fürdőbe, és aztán igyekeznünk kell haza. Még gyorsan figyelmeztetni akarom kedves mindnyájukat, hogy ne felejtsenek el vendégük esti szórakozásáról gondoskodni. Ő ugyanis megrongált idegállapota következtében nem éjszaka alszik, hanem nappal. Sötétedéskor, amikor a legfenyegetőbb a partizánveszély, társaságra vágyik, és mi kártyázással vagy más játékokkal szoktuk elűzni unalmát. Ilyenkor nem szereti, ha valaki aludni megy, sőt, az álmosság legkisebb jele is felbosszantja. Kérem, gondoljanak rám, és igyekezzenek a kedvébe járni.

(Elkésve érkezett)

* * *

Negyed kettőkor Tót Lajos elásította magát. Máskor is ásított már, s ennek nem voltak különösebb következményei. Most azonban fölrezzent arra a furcsa csöndre, mely ásítását követte. Persze, eddig is csönd volt; most azonban, ebben a csöndben Tótot valami hűvös burok vette körül. Mindenki őt nézte. Ő is szerette volna megnézni magát, de nem lehetett.

Az őrnagy, aki a margóvágót kezelte, végre megszólalt.

– Mi történt, kérem?

– Ásítottam – vallotta be Tót.

Megint csönd lett. Őt nézte mindenki. Senki se mondta, hogy nem lett volna szabad ásítania. Tót azonban már tudta, hogy ez hiba volt.

– Én vagyok a hibás – mondta egy idő múlva az őrnagy, aki inkább szomorúnak, mint sértődöttnek látszott. – Azt hittem, maguknak is jólesik ez a kis munka.

– De hiszen én nem vagyok álmos – védekezett Tót.

– Hát akkor miért ásított?

– Nálam – magyarázta Tót – az ásítás nem az álmosság jele.

– Talán most is jól érzi magát? – kérdezte ingerülten a vendég. – Talán ásítani is azért ásított, mert jól érzi magát?

– Hát persze – mondta Tót.

– Ez nála így van – erősítgette Mariska.

– Apa már ilyen – mondta Ágika is.

Az őrnagyot nem volt könnyű meggyőzni.

– Mondja meg őszintén, mit szeretne csinálni – kérdezte Tótot.

– Dobozolni! – jelentette ki Tót, ellentmondást nem tűrő hangon.

– Ha ennyire ragaszkodik hozzá, akkor folytathatjuk – egyezett bele a vendég.

Tovább vágták és hajtogatták a dobozokat. Lassan fényüket vesztették a csillagok, s a Bábony oldalában hamvukba haltak a gyantaszedők tábortüzei.

– Későre jár – állapította meg az őrnagy. – Még most sem akar lefeküdni?

– Hát én nem – mondta Mariska.

– Én se – mondta friss hangon Ágika.

Tót is tiltakozott, de belőle csak egy gurgulázó hang jött ki, mert már nehezen forgott a nyelve. Tovább dobozoltak.

Varró őrnagyon nyoma se látszott a fáradtságnak. Ágika keze is fürgén mozgott, mert az ilyen korú lányok legszívesebben sose feküdnének le aludni. Mariskának már zsibbadoztak a tagjai; a lábát például már nem érezte, de a keze, szerencsére, még engedelmeskedett neki. A legrosszabb bőrben Tót volt. Agya zúgott. Érzékszervei megszűntek működni. Hallucinált. Egyszer előrehajolt, mert az volt az érzése, hogy a verandán átrobogott egy gyorsvonat. Kezéből már nem dobozok, hanem összegyűrt papírgombócok kerültek ki.

Felkukorékolt egy kakas. Nem hallotta. Felderengett a hajnal, és körös–körül kifehéredett a sötétség. Ezt se vette észre. Varró őrnagy azonban hirtelen abbahagyta a munkát.

– Megvirradt – mondta. – Menjünk lefeküdni.

Mindenki fölállt, csak Tót maradt ülve. Gépiesen összemorzsolta a kész dobozokat.

– Igazán kellemes időtöltés volt – mondta az őrnagy.

– Mi is nagyon jól éreztük magunkat – mosolygott Mariska.

– Remélem, holnap folytathatjuk.

– Okvetlenül – mondta Mariska.

– Szép álmokat – búcsúzott a vendég.

– Jó éjszakát – köszönt el Mariska akadozva, mintha nem találná a nyelvét a szájában.

A vendég bement a szobájába, ők azonban ottmaradtak, mert más lehetőség nem jutott eszükbe. Egyáltalán semmi se jutott az eszükbe. Tótnak lassan előrekókadt a feje, de a szemét elfelejtette becsukni, csak nézett maga elé, üres, üveges tekintettel, ahogy a főtt hal szeme néz a hallevesben. Aztán ráhanyatlott az asztalra, és horkolni kezdett.

Mariska és Ágika nagy nehezen föltámogatták a székből. Az óriás test ide–oda ingott közöttük, aztán úgy zuhant az ágyba, mint egy oszlop, mely kidől.

Kelőben volt a nap.