Globusz^® Publishing 

1

A Brangwenek nemzedékeken át a Marsh Farmon éltek, ahol a rétek között lomhán kanyarog az égerfák alatt az Erewash, elválasztva Derbyshire-t Nottinghamshire-től. Kétmérföldnyire onnan a dombtetőn templomtorony áll, feléje törekednek a vidéki városka házai. Valahányszor felnéz valamelyik Brangwen munka közben a földjéről, mindig ott látja az ilkestoni templomtornyot az égen. De amikor visszafordul a vízszintesen elnyúló szántóföld felé, akkor is tudja, hogy ott áll, ott magasodik föléje valami a messzeségben.

A Brangwenek tekintetében mindenkor fel lehetett fedezni olyasvalamit, mintha nem sejtett esemény bekövetkezését várnák, áhítanák türelmetlenül. Készenlétben álltak az eljövendő fogadására, a várományos, az örökös bizonyosságával.

A Brangwenek egészségesek, szőkék, lassú beszédűek voltak, megnyilatkozásaik őszinték, de lassúak, s az ember a szemükön láthatta a hangulatváltást, nevetéstől bosszúságig, a derűs kéken felvillanó kacagástól a kemény, fagyoskék haragig; olyan volt ez, akár időváltozáskor az egymásba mosódó átmenetek az égbolton.

Mivel tulajdon gazdagon termő földjükön éltek, fejlődő város közelében, már elfeledték, milyen volt az élet szűkös körülmények között. Igazán sohasem gazdagodtak meg, mivel mindig voltak gyerekek, s mindenkor megosztották az apai örökséget. De azért változatlan jólétben éltek a Marsh Farmon.

Így jöttek-mentek a Brangwenek, nélkülözéstől sosem tartva, mindenkor kemény munkában, mivel az életösztön erre serkentette őket, de sohasem azért, mert kellett a pénz. Tékozlásra mégsem vetemedtek. Minden félpennyt megfontoltak; ösztönösen nem dobták szemétbe az alma héját sem, még azt is megeszi a jószág. Adakozó körülöttük ég és föld, ugyan miért ne tartana ez így örökké? Érezték a nedvek éltető áradását tavasszal, jól tudták, hogy az ár soha meg nem torpanhat, hiszen minden évben magával sodorja a termő magot, s mire visszahúzódik, ott marad utána az új sarjadék a földön. Jól ismerték ég és föld kapcsolatát, a mellkast, a belsőt langyosító napsugarat, az esőt felszívó nappalt, a csupaszságot az őszi szél nyomán, mikor előtűnnek a madárfészkek, mivel amúgy sem érdemes tovább rejtegetni őket. Ilyen a Brangwenek élete, ilyen a kapcsolatuk a környezetükkel; érzik a talaj lüktetését és testét, mely megnyílik a mag előtt, s miután felszántották, készségesen porhanyóvá válik, és lábukhoz tapadva súlyosan magához vonzza őket, akár a vágy, de rideg és tartózkodó, mikor a beérett termés aratásra vár. Selymesen hullámzik a fiatal vetés, csillogva öleli körül a férfiak lépteit, akik a magot elvetették. A férfikéz megfogja a tehenek tőgyét, az állatok engedelmesen adják a tejet, s az emlőben a férfikéz vérkeringésének ütemével összhangban lüktet a vér. Lóra szállnak, és eleven életet éreznek két térdük szorításában, lovakat fognak szekerük elé, kezükben tartják a gyeplőt, akaratuk alá vonják a ziháló állatokat.

Ősszel surrogva szállnak fel a foglyok; a madárrajok, mint a permetfelhő, ellepik a tarlót, a nedves, szürke égbolton feltűnnek a varjak, s károgva szállnak a tél felé. Ilyenkor a férfiak a tűz mellett ülnek otthonukban, melynek biztonságában járnak–kelnek az asszonyok, s a férfiak, akiknek testét átitatja a nappal, a jószág, a föld, a növényzet és az égbolt – a férfiak a tűz mellett ülnek, és bár agyuk tétlen, vérükben napjuk felgyülemlett éltető tevékenysége sűrűsödik.

Az asszonyok másmilyenek voltak. Bennük is eláradt az álmosító, testmeleg meghittség, mikor szoptak a borjak, vagy egy csapatba szaladtak össze a tyúkok, vagy a liba verdesett a kezük alatt, mikor letolták az eleséget a nyelőcsövén. De az asszonyok kitekintettek a tanyai élet fűtött, elzárt kapcsolatain túl, a hallomásból ismert külső világba. Nagyon is tudomást vettek ők annak a világnak szájáról és szelleméről, mely odakint beszélt, véleményt nyilvánított, hallották a hangját a távolból, és arra törekedtek, hogy megértsék a szavát.

A férfiaknak elég volt az, hogy előttük hullámzik és kitárul a föld, hogy fúj a szél, megszárítja a nedves gabonát, és hömpölyögteti körülöttük a kalászba szökkent búzát; nekik elég volt, hogy könnyítettek a vajúdó tehénen, elriasztották a patkányokat a csűrből, vagy egyetlen ütéssel eltörték a nyúl gerincét. Annyi meleget, termékenyítést, fájdalmat és halált ismertek a tulajdon vérükben, a földön, az égen, az állatokban és a növényzetben, annyi érintkezésük és kölcsönösségük volt mindezekkel, hogy teljes, sőt túlterhelt volt az életük, érzékeik jóllakottak, arccal mindenkor a vér melege felé fordultak, s ha a napba néztek, elkápráztatta őket a termékenység forrása, de elfordulni nem tudtak tőle.

Az asszony azonban más életformára vágyott, egyébre, mint a vér testmeleg meghittsége. Háza kitekintett a tanyaépületek és a szántóföldek közül, az útra nézett, a falura és a templomra, a kastélyra meg a külső világra. Ott állt az asszony, és a távoli városok, tartományok világát akarta látni, a férfi munkaterületét, mely olyan meseország az ő számára, ahol feltárulnak a titkok és beteljesülnek a vágyak. Kifelé nézett, ahol férfiak járnak uralkodóan és teremtő ténykedésben, hátat fordítva az életet gerjesztő, lüktető hőforrásnak, s azt maguk mögött tudva, útnak indulnak, hogy feltárják, ami távol van, és kitágítsák a maguk terét, hatáskörét és szabadságát; s eközben a férfi Brangwenek befelé tekintettek a teremtően burjánzó élet felé, mely fel nem oldódva ott csörgedezett ereikben.

Az asszony kitekintett, mert ezt kellett tennie, a háza homlokzatán túl, amerre nagyjából a férfimunka területét sejtette a világban, a férje viszont hátrafelé nézett, az égre, a termésre, az állatra és a földre. Az asszony, szemét meresztve, mindent látni akart, amit a férfi művel a tudásért folytatott küzdelemben, fülelt, s egész szívével a csatán csüggött – melynek zaját hallotta a távolból, és ott folyt az ismeretlenség határán –, s a győzelemért fohászkodott. Ő is tudásra vágyott, s ott kívánt lenni a küzdők seregében.

Otthon, egészen a közelben, Cossethayben, ott volt a lelkész, aki azt a másik varázslatos nyelvet beszélte, másfajta, finom modora volt, s ő mindkettőt csak érzékelni volt képes, de elérni soha. A lelkész olyan távoli körökben is megfordult, ahova a hozzá tartozó férfinép nem jutott el. Hiszen ismerte az asszony a maga férfinépét: egészségesek, lassúak, jó alakúak, meglehetősen erőszakosak, de természetes egyszerűséggel a földhöz alkalmazkodnak, külsőségekkel nem törődnek, sem mozgásuk előkelőségével.

A lelkész pedig szikár, barna férfi, a férjéhez képest kicsi, lényéből fürgeség és előkelőség áradt, úgyhogy mellette Brangwen darabos szívélyességével nehézkesnek és parlaginak tűnt. Ismerte ő a férjét. A pap jellemét azonban nem érte fel ésszel. Amint Brangwen hatalmában tartotta a jószágot, a lelkész ugyanúgy képes volt hatalmában tartani a férjét. Mi lehet az, ami a papot a köznapi emberek fölé emeli, ugyanúgy, mint ahogy az ember a jószág fölött áll? Sóvárogva vágyott rá az asszony, hogy ezt megtudja. S mindenekfölött arra, hogy ő is elérje ezt a magasabbrendűséget, ha nem a maga személyében, akkor a gyermekeiben. Azt, amitől a férfi erős lesz, akkor is, ha testileg kicsi és vézna, amint kicsi és vézna minden férfi a bikához képest, és a férfi mégis erősebb a bikánál – de mitől? Nem a pénz teszi, nem a hatalom, nem is az állás. Miféle hatalma lehetne a lelkésznek Tom Brangwen felett?... Semmilyen. Mégis, ha meztelenül kitennék őket egy puszta szigetre, a pap lenne az úr. A lelke adja a hatalmát más emberek felett. De miért... miért? Végül azzal válaszolt magának, hogy ez tudás kérdése.

A lelkész meglehetősen szegény volt, s férfinak sem valami talpraesett, mégis egy rangban volt amazokkal, a felsőbbrendűekkel. Az asszony figyelemmel kísérte, amint sorra jöttek a gyermekek a lelkész családjában, látta az apróságokat az anyjuk mellett. És máris mások voltak, mint az ő gyerekei: különbek. Mi teszi az ő gyerekeit alsóbbrendűvé amazokhoz képest? Mi ad a lelkész gyermekeinek tagadhatatlan elsőbbséget az övéihez képest, miből ered az a fölény? Nem a pénz teszi, nem is az osztály. Azzal válaszolt, hogy a műveltség és a tapasztalat.

És ezt a műveltséget, a magasabb rendű életformát óhajtotta megadni az anya gyermekeinek, hogy ők is felsőbbrendű módon élhessenek a földön. Hiszen szívének gyermekei mindent megkaptak a természettől, ami egyenrangúvá teheti őket az életben más életerős emberekkel, s nem kárhoztatja elmaradottságra, a földmunkások szellemi sötétségére. Miért éljék le egész életüket homályban, gúzsba kötve, s miért szenvedjenek attól, hogy nem mozoghatnak szabadon? Mit kell tanulniuk, hogy bejussanak a finomabb körökbe, hogy mozgalmasabb életben legyen részük?

Képzeletét állandóan tüzelte a földesúr felesége, a Shelly-kastély úrnője, aki kisgyermekeivel megjelent az istentiszteleten Cossethay templomában, a csöpp kislányok csinos hódprém körgallérban, szép kis kalapban, ő maga üdén és finoman, akár a télen nyíló rózsa; olyan szép volt, olyan finom alkatú és sugárzó, hogy Mrs. Brangwen azon tűnődött, vajon mi az, amit Mrs. Hardy érez, s ő nem. Miben más Mrs. Hardy alkata, mint Cossethay asszonyaié, s mi emeli fölébük? Mert az asszonyok Cossethayben mohón megtárgyaltak mindent Mrs. Hardyval kapcsolatban, a férjét, a gyerekeit, a vendégeit, a ruháit, a cselédségét és a háztartását. A kastély úrnője volt az ő testet öltött álmuk, élete a hősköltemény, mely ihletet adott az életüknek. Képzeletben benne éltek, s mikor egymás közt arról pletykálkodtak, hogy a férje iszik, a bátyja botrányosan él, és hogy Lord William Bentley, kerületük képviselője a barátja: ezzel életre kelt az ő külön Odüsszeiájuk, maguk előtt látták Pénelopét, Odüsszeuszt, meg Kirkét és a disznókat, a végtelenségig szőtt leplet.

Ebben tehát szerencsések voltak a falu asszonyai. Önmagukat látták a kastély úrnőjében, s valamennyiük élete kiteljesedett Mrs. Hardy életében. És Marsh Farm asszonya, Brangwen felesége is magasabbra törekedett, a finomabb asszony távoli élete, a tágabb lét felé, mely kitárulkozott benne, mint ahogy a messziről jött ember zárkózottságában megnyilvánulnak a benne jelenlevő távoli országok. De miért teszi távoli országok ismerete mássá, nemesebbé, nagyvonalúbbá a férfi életét? És mitől több az ember, mint az állat vagy a jószág, mely őt szolgálja? Egy és ugyanaz.

Az eposz hősi szerepeit olyan férfiak töltötték be, mint a lelkész vagy Lord William, szikár, tevékeny, különös mozgású férfiak, a távolabbi földek birtokosai, akiknek élete messzire hatott. Ó, mennyire vágyott ő megismerni azt a leheletnyi valamit, amitől e megcsodált férfiak a tudás és megértés birtokába jutnak! A falu asszonyai bizonyára sokkal jobban kedvelték Tom Brangwent, és jobban érezték magukat az ő társaságában, mégis, ha kirekesztenék az életükből a lelkészt vagy Lord Williamet, tápláló erüket vágnák el, nehézkessé válnának, lélektelenné, sőt gyűlölködővé. Míg ott lebegett előttük a csoda, addig boldogultak, bármilyen volt is a sorsuk. Mrs. Hardy, a lelkész meg Lord William népesítették be a távoli mesevilágot, de láthatták őket saját szemükkel is Cossethayben, valahányszor ott jártak.

2

1840 táján a Marsh Farmhoz tartozó réteken csatornát építettek, mely összekötötte az Erewash völgyében feltárt szénbányákat. Magas töltés között húzódott a csatorna a tanya közelében, és az országútnál tömör építésű hídban folytatódott.

A csatorna ilyen módon elkerítette a Marsh Farmot Ilkestontól, berekesztette egy kis völgybe, melyet egy bozótos hegy és Cossethay falu templomtornya zárt le.

A Brangwenek szép pénzt kaptak földjük egy sávjának kisajátításáért. Rövid idő múlva aztán a csatorna túloldalán szénbányát tártak fel, és a Midland Vasút egészen a völgyig, az Ilkeston–hegy lábáig futott, és ez beteljesítette a benyomulást. A város rohamosan terjeszkedett, a Brangwenek termelték az élelmet, egyre gazdagodtak, és lassanként kereskedővé váltak.

A Marsh Farm megmaradt eredeti alakjában, mindentől távol a csatorna belső, csendes partján, a napos völgyben, ahol a lassú víz égerfák alatt kanyargott, az út pedig kőrisfák között haladt el Brangwenek kertkapuja mellett.

De ha a kertkapun kitekintett az ember jobb felé, az útra, a csatorna szögletes hídjának sötét nyílásán túl nem nagy távolságra szénbánya terpeszkedett, valamivel messzebb kezdetleges vörös házak szaporodtak a völgyben, és rajtuk túl odaködlött a füstös város a dombtetőn.

A tanya kívül rekedt a civilizáción, mely a kapun túl kezdődött. A ház csupaszon állt az országút felé, egyenes kerti úton lehetett megközelíteni, melyet tavasszal dúsan, sárga–zölden szegélyezett a nárcisz. A ház oldalánál orgonabokrok voltak, meg labdarózsa és fagyal, s a bokrok teljesen eltakarták a hátsó tanyaépületeket.

A háttérben, két–három bizonytalanul határolt udvar felől össze–vissza épült csűrök terjeszkedtek csaknem a házig. A kacsaúsztató távol, a fal tövében nyúlt el, agyagos partját belepte a fehér tollpihe, de a sáros tollat elvitte a szél a fű és a rekettyebokrok közé, a csatorna töltésébe, mely valóságos sáncként magasodott a közelben, s a tetején némelykor egy férfialak vagy egy férfi meg egy vontató ló körvonalai rajzolódtak az égboltra.

Kezdetben a Brangwenek elképedve nézték a nagy sürgés–forgást. Azzal, hogy csatorna épült a földjükön, mintha idegenné váltak volna otthonukban, és az a földhányás kirekesztette és zavarba ejtette őket. Miközben a földjüket művelték, a ma már megszokott töltésen túlról gépek ritmikus zakatolását hallották; kezdetben zavaró volt, később azonban valósággal nyugtató szere lett agyuknak. A vonatok éles füttyére riadt ösztön visszhangzott szívükben, jelezve, hogy közeledik hozzájuk a távoli.

A gazdák hazafelé hajtva a városból, elhaladtak a tárnatorkolatból kitóduló fekete szénbányászok mellett. Mikor betakarították a termést, a nyugati szél kénes szagot hozott az izzó meddőhányó felől, s novemberben, miután kiszedték a répát, megremegtette szívüket az üres tehervagonok fémes zörgése, mely hírül adta azt a tényt, hogy a közelükben más természetű emberi munka folyik.

Az akkori idők Brangwenje, Alfred, Heanorból hozott feleséget; a Fekete Ló fogadósának lányát vette el. Karcsú, szép, barna asszony volt, különös beszédű és szeszélyes, s akármilyen csípős dolgot mondott, nem volt bántó. Furcsa, magának való teremtés volt, kicsit nyafka, de alapjában véve zárkózott és közömbös, s amint előállt örökös szemrehányásaival, s emelt hangon támadt elsősorban férjére, de kívüle is úgyszólván mindenkire, legfeljebb csodálkozást keltett abban, aki hallotta, és szeretetet éreztek iránta akkor is, amikor idegesen, türelmetlenül bántak vele. Hosszan, hangosan pörölt a férjével, de mindig valami kiegyensúlyozott, könnyed hangon, sajátságos modorban, amitől a férfi bensőséges meleget érzett, férfiúi büszkeség hevítette, miközben mogorván eltöprengett a felesége szavain.

Brangwen szeme közt mókás ráncok húzódtak, amikor tele szájjal, zsírosan, nagyon nyugodtan nevetett, és a teremtés koronáját megillető kényeztetésben volt része. Nyugodtan tette azt, amihez kedve volt, kikacagta az asszony zsörtölődését, csúfondárosan mentegetőzött, amit az különösen szeretett, követte természetes hajlandóságait, de néha nagyon is elevenébe vágott, megfélemlítette és megtörte a feleségét mélységes haragjával, mely sokszor napokig ránehezedett, és ilyenkor az asszony bármire képes lett volna, hogy megbékítse. Megmaradtak nagyon is különálló lénynek, egész életükre elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolva, semmit sem tudva a másikról, élték egy tőről fakadó életüket a maguk különálló módján.

Négy fiuk és két lányuk volt. A legidősebb fiú nagyon korán megszökött hazulról, tengerre szállt, és sohasem tért vissza. Ezután az anya az eddiginél is inkább a család központja lett, és még jobban kényeztették. Alfred, a második fiú, akit az anya mind közül a legtöbbre tartott, különösen zárkózott volt. Az ilkestoni iskolába járatták, haladt is valamelyest a tanulásban. De hiába volt szívós, sóvárgó igyekezet benne, semmiben sem jutott túl az alapismereteken, kivéve a rajzot. Ahhoz volt bizonyos tehetsége, és belekapaszkodott, mintha minden reményét abban lelné. Sok elégedetlenség után, minden ellen lázadozva próbálkozott, de nem találta a helyét, apja már felbőszült ellene, anyja szinte kétségbeesett, mikor belépett műszaki rajzolónak egy nottinghami csipkegyárba.

Megmaradt nehézkesnek és kissé faragatlannak, erős derbyshire–i tájszólásban beszélt, állhatatosan ragaszkodott munkájához és városi állásához, jól rajzolt és jól keresett. De a rajzban szívesen engedett volna természetes hajlamának, szerette a merész, odavetett nagy vonásokat, s így keserves megerőltetés volt számára csipkemintákkal vesződni, az apró kockás papiroson dolgozni, számolni, tervezni, pepecselni. Csinálta tovább makacsul, gyötrődve, hogy a gyomra is összeszorult, de kitartott választott pályája mellett, bármibe kerüljön is. Így lett belőle megállapodott, rideg, szűkszavú, szinte mogorva ember.

Egy gyógyszerész lányát vette feleségül, aki bizonyos társadalmi felsőbbrendűséget játszott meg, így aztán Alfred is sznob lett, s a maga konok módján elszántan igyekezett külsőségekben előkelővé tenni háza táját, és dühbe jött minden rendetlenségtől vagy hanyagságtól. Később, mikor már nagyocska volt a három gyereke, belőle pedig higgadt, középkorú férfi lett, megfordult az utcán a feltűnő nők után, s a tiltott örömök hallgatag, rejtélyes hódolója vált belőle, és lelkifurdalás nélkül elhanyagolta méltatlankodó, kispolgári feleségét.

Frank, a harmadik fiú a kezdet kezdetén kijelentette, hogy hallani sem akar a tanulásról. Már gyermekkorában folyton a vágóhíd körül sündörgött, mely ott állt a gazdaság harmadik udvara végében. A Brangwenek nemcsak házi szükségletre vágtak, hanem a szomszédságot is ők látták el hússal. Ebből a gazdasággal kapcsolatos, szabályszerű mészárosság fejlődött ki az idők folyamán.

Frank tekintetét már gyermekkorában vonzotta a vágóhelyiségből kiszivárgó vér, mely sötéten csörgedezett végig a cselédudvaron, nem tudta levenni a szemét a vágólegényekről, mikor a súlyos félmarhákat cipelték a húsoskamrába, és megbámulta a vastag zsírba ágyazott veséket.

Jóképű kamasz volt, szabályos arcvonásaival, lágy barna hajával késői római ifjúra emlékeztetett. Ingerlékenyebb volt, hamarabb kijött a sodrából, mint a többiek, és jellemileg is gyengébb volt. Tizennyolc éves korában elvett egy kis gyárilányt. Ez a sápadt, esetlen, csendes teremtés ravasz tekintetével, mézesmázos hangjával behízelegte magát, minden évben szült egy gyereket a férjének, és a bolondját járatta vele. Frank átvette a mészárosüzletet, egyre jobban bele is fásult, majd kezdte lenézni foglalkozását s ennek folytán elhanyagolta. Ivott, és sokszor látták a saját kocsmájában, amint összezagyvál mindenfélét, mint aki a világon mindenről tud, holott valójában csak nagyszájú volt és ostoba.

A lányok közül Alice, az idősebb, egy vájárhoz ment feleségül; eleinte Ilkestonban élt eléggé viharos családi életet, később sok apró gyermekével Yorkshire–be költözött. Effie, a fiatalabb, otthon maradt.

A legkisebb gyerek, Tom, jóval fiatalabb volt bátyjainál, és többnyire leánytestvérei társaságára szorult. Ő lett az anyja kedvence. Az pedig ezúttal nem tágított, s mikor a gyerek tizenkét éves lett, kierőszakolta, hogy elmenjen Derbybe középiskolába. Tom hallani sem akart erről, s apja már engedett volna, de Mrs. Brangwennek ez volt a szíve vágya. Márpedig ez a karcsú, szép asszony, testhez álló hosszú ruháiban, ő volt ebben a házban minden elhatározás központja, és ha – bár ez ritkán esett meg – egyszer a fejébe vett valamit, az egész család engedett neki.

Tom tehát akarata ellenére iskolába került, és kezdettől fogva kudarcra volt kárhoztatva. Úgy vélte, igaza volt anyjának, mikor iskolába parancsolta, de azt is tudta, csak azért volt igaza, mert nem akart tudomást venni fia lelki alkatáról. Ő azonban ösztönös gyermeki előérzetével tudta, mi vár rá; hogy szánalmas figura válik belőle az iskolában. Szembenézett az elháríthatatlan megpróbáltatással, mintha ő lenne felelős azért, hogy ilyen a természete, mintha ő lenne a hibás, és anyja elhatározása helyes. Ha az lehetett volna, amihez kedve van, biztosan azzá válik, amit az anyja szeretettel, de hiába remélt. Akkor okos lett volna, és képes arra, hogy jómodorú úriember váljék belőle. Erre törekedett anyja az ő érdekében, és Tom megértette, hogy anyja nem kívánhat jobbat gyermekének. Csakhogy kutyából nem lesz szalonna, mondta anyjának hamarosan, mikor róla volt szó, és ezzel sok gondot és szívfájdalmat okozott neki.

Az iskolában azután keservesen küszködött, mivel fizikailag alkalmatlan volt a tanulásra. Görnyedt a könyv mellett, belesápadt az erőfeszítésbe, hogy odafigyeljen, és felfogja, amit meg kell tanulnia. Minden hiába. Ha legyűrte magában a viszolygást, s az öngyilkos elszántságával nekivágott az anyagnak, alig ment valamire. Hiába akarta, nem tudott tanulni, nem fogott az agya.

Lelkileg Tom jól fejlődött, alkalmazkodott környezete légköréhez, talán nyers volt egy kicsit, de egyszersmind érzékeny is, nagyon érzékeny. Önmagát igen kevésre becsülte. Tisztában volt korlátozott képességeivel. Tudta, lassan működik az agya, és reménytelen, hogy vigye valamire. Ezért lett alázatos.

Minthogy érzéseiben sokkal választékosabb igényű volt a legtöbb fiúnál, nem látott tisztán. Érzelmileg fejlettebb, ösztönösen finomabb volt, mint a többiek. Ostobaságuk miatt utálta társait, és szenvedett is attól, hogy lenézi őket. Mikor azonban szellemi dolgokra került sor, hátrányos helyzetben volt. Ott ő szorult könyörületre. Ostoba volt. Képtelen volt helytállni a legbárgyúbb vitában is, s így nem tehetett mást, elfogadta azt is, amivel a legkevésbé sem értett egyet. Ha pedig elfogadta, maga sem tudta, hiszi–e vagy sem, s akkor már inkább beletörődött, hogy elhiszi.

Képes volt bárkit megszeretni, aki érzések révén közvetített neki tudást. Valósággal belekábult az elérzékenyedésbe, mikor irodalomórán a tanár átszellemült hangon felolvasta Tennyson Ulysses–ét vagy Shelley Óda a nyugati szélhez című versét. Szétvált az ajka, szemében feszült, csaknem szenvedő fény gyűlt, és a tanár egyre lelkesebben olvasott, élvezte, hogy olyan nagy hatással van a fiúra. Tom Brangwen ilyen ellágyulást még sohasem tapasztalt: akkora élmény volt ez neki, hogy szinte már félt tőle. Mikor azonban valósággal titokban és szégyenkezve elővette a könyvet, és maga kezdte olvasni: "Nyugati nyers szél, Ősz sóhajja, vad! Te láthatatlan!", a nyomtatott szöveg keltette viszolygástól a bőre is megfeszült, vér tolult az arcába, szívét majd szétrepesztette az indulat, a düh és a tehetetlenség. Földhöz vágta könyvét, rátaposott, és kiment a krikettpályára játszani. S ezután gyűlölte a könyveket, ellenséget látott bennük. Jobban gyűlölte őket minden eleven embernél.

Akaraterővel képtelen volt a figyelmét irányítani. Gondolkodásának nem volt miben megfogóznia, nem volt mire támaszkodnia, s nem tudta, hol kell kezdenie. Számára semmi sem volt megfogható, magától értetődő, nem tudta, hogyan fogjon a tanuláshoz. Így aztán tehetetlenül állt, amikor céltudatos megértésről vagy céltudatos tanulásról volt szó.

Határozott érzéke volt a matematikához, de ha ösztöne cserbenhagyta, abban is ügyefogyott lett, mint egy idióta. Úgy érezte, sohasem biztos a talaj a lába alatt, nem jut el sehova. Végleges összeomlását az okozta, hogy rájött, segítség nélkül képtelen megbirkózni egy feladattal. Fogalmazást kellett írni a hadseregről, ő tehát először is felsorolta a közismert tényeket: "Az ember tizennyolc éves korában jelentkezhet a katonasághoz. Magasabbnak kell lennie, mint öt láb, nyolc hüvelyk." Miközben ezt írta, meg volt győződve róla, hogy balfogás az egész, csupa megvetendő közhely. Elvörösödött, dühében összeszorult a gyomra a szégyentől, áthúzott mindent, amit írt, és kínlódva próbált valamit kisütni, rendes irodalmi szöveget, de nem sikerült, sértődött lett, dühös és megalázott, lecsapta a tollat, és most már, ha ízekre szaggatnák, sem írt volna le többé egy szót sem.

Elég gyorsan megszokta a középiskolát, az iskola is őt, elkönyvelték, mint reménytelen fajankót a tanulásban, de becsülték nagylelkű, egyenes természetéért. Egyes–egyedül a szűk látókörű, basáskodó latintanár ordítozott vele, és annyira vitte, hogy Tom világoskék szeme elhomályosult a dühtől és a szégyentől. Eljutottak egy borzalmas jelenetig, mikor is a diák egy cseréppel betörte a tanár koponyáját, s minden ment tovább, mint azelőtt. A tanárt nagyon kevesen sajnálták. Brangwen azonban megrendült, és a gondolatát sem tudta elviselni annak, amit tett, még évek múlva, meglett férfi korában sem.

Boldog volt, amikor elhagyhatta az iskolát. Pedig nem volt éppen kellemetlen: élvezte a fiúk társaságát, legalábbis azt hitte, hogy élvezi. A folytonos tevékenységben gyorsan telt az idő, de Tom állandóan úgy érezte, méltatlan helyzetbe került a tanulás színhelyén. Mindig tudatában volt kudarcának, tehetségtelenségének. De egészséges és vérmes volt ahhoz, hogy boldogtalannak érezze magát, ehhez nagyon is eleven volt. Lelkileg azonban elnyomorodott, valósággal reménytelen lett.

Egyetlenegy melegszívű, okos fiút szeretett igazán, egy testileg törékeny, tuberkulotikus típusú gyereket. Szinte klasszikus barátságban voltak egymással: Dávid és Jonatán. De ebben az esetben Brangwen volt Jonatán, a szolgálattevő. Soha nem érezte magát egyenrangúnak barátjával, mert annak a gondolatvilága gazdagabb volt, mint az övé, és ő szégyenkezve kullogott messze mögötte. A két fiú örökre elvált egymástól, mikor kikerültek az iskolából. Brangwen azonban gyakran gondolt vissza egykori barátjára, hordozta magában, mint valami fényességet vagy nagyszerű élményt, amire szívesen emlékezünk.

Tom Brangwen boldogan tért vissza a gazdaságba, ahol ismét otthon érezte magát. – Minden hiába, ha egyszer répát hordok a nyakamon. Itt az én helyem, az ugaron – mondta megszomorodott anyjának, mert ennyire rossz véleménnyel volt önmagáról. De szívesen dolgozott a tanyán, szerette a testi munkát, a földszagot, érezte fiatalságát, életerejét, jó kedéllyel, tréfálkozással és akaraterővel fölébe kerekedett fogyatékosságainak, heveskedett is néha, ha dühbe hozták, de általában jó viszonyban, békességben élt mindenkivel és mindennel.

Éppen betöltötte a tizenhetedik évét, mikor apja leesett a kazal tetejéről, és nyakát törte. Az anya fiával és lányával élt tovább a tanyán, csak néha zavarták meg őket a nagyhangú, elégedetlenkedő Frank látogatásai, aki, mert mészáros lett, irigykedett mindenkire, békétlenkedett az egész világgal, és mindig úgy érezte, hogy kevesebbet kapott, mint amennyi jár neki. Tomra kiváltképpen mindig dühös volt, elkapatott kölyöknek nevezte, Tom viszonozta a gyűlöletet, arca kivörösödött az indulattól, szeme jegeskéken villogott. Effie Tom pártjára állt Frankkel szemben. Mikor azonban Alfred látogatott el hozzájuk Nottinghamből, tokásan és leereszkedően, roppantul szűkszavúan és némi megvetéssel kezelve az otthoniakat, Effie meg az anyjuk inkább vele tartott, háttérbe szorítva Tomot. A fiatalembert bosszantotta, hogy idősebbik bátyja az asszonyoknál elért sikereivel hencegett, s mivel nem élt otthon, és csipkemintákat rajzolt, már valóságos úriemberként kezelték. Alfredben volt valami a leláncolt Prométheuszból, amiért különösen kedvelték a nők. Hosszú évek múlva Tom is jobban megértette a bátyját.

Tom bizonyos felelősséget érzett, mikor legkisebb fiúgyerek létére reá szállt a gazdálkodás gondja. Még csak tizennyolc éves volt, de talpraesetten ellátta, amit azelőtt az apja végzett, és természetesen anyjuk maradt családi életük központja.

A fiatalember felnőtt, fürge volt és talpraesett; élvezte az élet minden mozzanatát. Dolgozott, lovagolt, kocsin piacra járt, cimboráival kiruccant, némelykor becsípett, tekézett, eljárt a vándorszínház előadásaira. Egy alkalommal, mikor berúgott a kocsmában, egy prostituált szobára vitte és elcsábította. Tom tizenkilenc éves volt akkor.

Ez az eset megrázó hatással volt rá. A tanya és a konyha meghittségében a nő felsőbbrendű szerepet töltött be. A férfi minden háztartási vonatkozásban alávetette magát az akaratának, különösen erkölcsi és magatartási kérdésekben. A nő volt a szimbóluma annak a távolabbi életnek, mely magába foglalta a vallást, szerelmet és erkölcsiséget. A férfiak a nők kezébe tették le lelkiismeretüket, mondván: "Légy lelkiismeretem őrzője, őrangyalom, aki vigyázol rám jártamban–keltemben." S a nő eleget tett a fenntartás nélküli bizalomnak, a férfi pedig dicséretet kapott vagy szidalmat, amit olykor örömmel vagy lázadozva fogadott, de lelke mélyén egyetlen pillanatra sem vonta kétségbe az asszony előjogait. Minden az asszony helytállásán múlott. Nélküle olyan lett volna a család, mint pelyva a szélben, melyet kényre–kedvre sodor erre–arra. Az asszony a horgony, a biztonság, Isten visszafogó keze, amiért némelykor átkozták is.

Tom Brangwen tehát tizenkilenc éves korában, lélekben olyan üdén, mint egy tavaszi friss növény, összefonódva anyjával és testvérével, rádöbbent, hogy egy közönséges kocsmában lefeküdt egy prostituálttal. Mert számára mindaddig csak egyfajta nő létezett: anyja és testvére.

De most? Nem tudta, hogyan vélekedjék. Érzéseibe némi csodálkozás vegyült, bosszúság, csalódottság, szégyenkezés, sőt fagyos rémület attól, hogy ennyi az egész, hogy a jövőben sem lesz több a nőkkel való kapcsolata, mint az a semmiség; a prostituált előtt is restelkedett egy kicsit ügyetlenségéért. Hideg undort érzett iránta, de félt is tőle. Egy pillanatra szinte megdermedt a rémülettől, mikor eszébe jutott, hogy talán betegséget kapott el tőle, és akkor az indulatok kavargását hirtelen lecsöndesítette a józanész, mely azt mondta, nem sokat számít az egész, hacsak nem fertőződött meg. Hamarosan visszanyerte lelki egyensúlyát, és valóban nem sokat számított az egész.

De benne volt a döbbenet élménye, megmaradt szívében a bizalmatlanság, és felszínre hozta félelmét attól, ami benne rejlik. Pár nap múlva ismét ugyanúgy járt–kelt, szokott könnyed, nemtörődöm módján, kék szeme éppolyan tisztán és becsületesen nézett a világban, mint addig, arca éppolyan üde volt, étvágya ugyanolyan jó.

Legalább látszólag. Valójában vesztett derűs magabiztosságából, és kétségei akadályozták érzelmei nyilvánításában.

Ezek után Tom egy darabig megcsendesedett, jobban vigyázott, ha ivásra került sor, tartózkodóbb volt a barátkozásban. Féken tartotta a nővel való első testi érintkezés csalódása, párosulva a vele született vággyal, hogy megtalálja a benne élő, szóval ki sem fejezhető, erős vallásos érzéseket megtestesítő nőt. Volt vesztenivalója; attól félt, hogy elveszti azt a valamit, amiről nem tudta biztosan, megvan–e benne.

Az első eset nem sokat számított, de lelke mélyén úgy érezte, a szerelem a legkomolyabb és a legfélelmetesebb dolog az életében.

Ettől kezdve folyvást gyötörte az érzéki vágy, képzelete a kéjelgés körül forgott. A feslett nőktől nemcsak kényes természete, hanem elsősorban és mindenekfelett az első élmény sivár emléke riasztotta el. Olyan semmi volt az, annyira sekélyen gépies, hogy Tom szégyellte kitenni magát az ismétlődés kockázatának.

Ösztönösen küzdött magával, hogy visszaszerezze vele született derűs kedélyét. Természettől fogva bőven áradó életkedv és humorérzék volt benne, a jólét, a bőség érzése mindent megkönnyített. Most azonban inkább feszültséget okozott. Szeme izgatottan fénylett, és gyakran ráncolta a szemöldökét. Csapongó jókedve helyébe nyomasztó szótlanság lépett, és sokszor napokig is kétkedő, tépelődő hangulatban járt–kelt.

Ő maga nem vette észre, hogy megváltozott, pedig többnyire fojtott bosszúság, sértődöttség lappangott benne. Azt mégis érezte, hogy mindig a nők járnak az eszében, illetve inkább egy nő, s emiatt ingerült éjjel–nappal. Ettől nem tudott szabadulni, és ezt szégyellte. Volt egy–két kedvese, reménykedve indult neki a kapcsolatnak, gyors kifejletet várt. De amikor rendes lányra akadt, rájött, hogy képtelen az áhított kifejletig vinni a dolgot. Maga az a tény, hogy a lány ott van mellette, meghiúsította ezt. Képtelen volt ilyen módon gondolni is rá, a lány meztelenségének még a gondolatát sem tudta elviselni. Megvolt, kedvelte is, de valósággal irtózott a gondolattól, hogy felfedje a testét. Tudta, hogy a meztelenség végső pillanataiban ő nem is létezik a leány számára, és a lány sem őneki.

Ha pedig laza erkölcsű lánnyal került össze, és már alakulni kezdett a dolog, egész idő alatt bántotta a közelsége is, és maga sem tudta, ne rázza–e le olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, vagy csak felgerjedt érzékei parancsára fogadja–e el. Ismét megtanulta a leckét: ha élt vele, csak sivárság lett belőle, amit megint csak kénytelen volt megvetni. Nem önmagát, nem is a lányt, hanem ami az élményből megmaradt benne, azt vetette meg, méghozzá mélységesen, nagyon keservesen.

Amikor Tom huszonhárom éves lett, meghalt az anyja, és kettesben maradtak otthonukban Effie–vel. Anyja halála váratlanul, súlyos csapásként érte. Fel sem tudta fogni, hiába is próbálta. Tudomásul kell venni az ilyen előre nem látott megpróbáltatásokat, melyek hirtelen taglózzák le az embert, minden érintésre fájó sérülés marad utánuk. Tom attól félt, mi vár még rá. Nagyon szerette az anyját.

Ezt követően kezdtek el marakodni Effie–vel. Mindegyik jót akart a másiknak, de valami különös, természetellenes idegfeszültségben éltek. Tom, amikor csak tehette, elment hazulról. Megvolt a törzshelye a sarokban a cossethayi Vörös Oroszlánban; hamarosan megszokott figura lett az egészséges, szőke fiatalember a tűz mellett, súlyos tagjaival, felszegett fejjel; bár többnyire hallgatagon üldögélt, mégis élénken figyelt mindenre, ismerőseit szívélyesen köszöntötte, de az idegenekkel félszeg volt. A nők nagyon kedvelték, bár mindig kötekedett velük, a férfiak beszélgetésére pedig udvariasan, tisztelettudóan figyelt.

Az italtól gyorsan kihevült, arca kipirult, felszínre bukkant feszélyezett bizonytalansága kék szemének valósággal ijedt nézésében. Mikor ilyen zavaros, becsípett állapotban tért haza, testvére gyűlölettel nekitámadt és szidalmazta, Tom pedig fejét vesztette, s olyan lett, mint a megvadult bika.

Még egy könnyű szerelmi kalandban volt része. Pünkösdkor két másik fiatalemberrel rendeztek egy kis kiruccanást, ellovagoltak Matlockba, s onnan tovább Bakewellbe. Matlock akkoriban jött divatba, szép fekvése miatt sokan felkeresték Manchesterből és Staffordshire kisvárosaiból. A fiatalemberek az egyik szállodában ebédeltek, s ott megismerkedtek, és kedélyesen összebarátkoztak két lánnyal.

Egyikük, egy huszonnégy éves, csinos és vakmerő teremtés szemet vetett Tom Brangwenre, már csak azért is, mert a férfi, akivel idejött, arra a délutánra cserbenhagyta. Mint minden nő, ő is hamarosan megkedvelte Brangwent, melegségéért, nagyvonalú természetéért és vele született finomságáért. De azt is észrevette, hogy olyan férfira akadt, aki dűlőre akarja a dolgot vinni vele. Mivel ingerült volt, kielégületlen és ennél fogva gonoszkodó, bármire hajlandó lett volna: egy könnyű kaland helyreállítaná sértett büszkeségét.

Szép, melles, fiatal teremtés volt, barna hajú, kék szemű, könnyen, vidáman nevetett, nagyon természetesen és elbájolóan törölgette naptól kihevült, mosolygós arcát.

Brangwen különös, tépelődő lelkiállapotba került. A szokott ingerkedő hódolattal közeledett a lányhoz, izgatottan, de nagyon kevéssé magabiztosan; halálosan félt attól, hogy messzire merészkedik, és restelkedett, hogy a lány esetleg félénknek tartja. Majd megőrjítette a vágy, de a nők iránti ösztönös tisztelete visszatartotta a döntő lépéstől, s eközben állandóan érezte, hogy nevetségesen viselkedik, és egyre fejvesztettebb lett.

A lány viszont annál elszántabban viselkedett, ahogy Tom elbizonytalanodott; mulattatta a dolog, figyelte, mi lesz ebből.

— Mikor kell hazamennie? – kérdezte.

— Nem sürgős – felelte Tom.

Itt megszakadt a beszélgetés.

Brangwen társai felcihelődtek.

— Velünk jössz, Tom – szóltak oda neki –, vagy maradsz még?

— Megyek hát – felelt, és kelletlenül felállt, dühösen érezve a kudarcot és a belsejében egyre növekvő csalódottságot.

Ekkor találkozott a lány csúfondáros tekintetével, és beleremegett a szégyenbe, amiért ilyen esetlenül viselkedik.

— Nem akarja megnézni a kancámat? – fordult a lányhoz, de szívélyes hangjában felindultság vibrált.

— Ó, nagyon szívesen – felelt az, és felállt.

Megindult a férfi kissé csapott válla, lovaglónadrágja, lábszárvédője nyomában. Eközben a két fiatalember már kivezette lovát az istállóból.

— Tud lovagolni? – kérdezte a lánytól Brangwen.

— Bár tudnék, még sosem próbáltam.

— Akkor jöjjön próbálja meg.

És most a piruló férfi nyeregbe emelte a nevető lányt.

— Jaj, le fogok esni... ez nem női nyereg!

— Fogom én, erősen – bátorította Tom, és kiléptetett vele a szálló kapuján.

A lány nagyon bizonytalanul ült, és erősen belecsimpaszkodott. A férfi átfogta a derekát, úgy támogatta, szorosan tartotta, valósággal magához ölelte. Amint mellette lépkedett, szinte leverte lábáról a vágyakozás.

A ló a folyóparton haladt.

— Szeretne férfi módra ülni? – kérdezte Tom.

— Nagyon.

Akkoriban hosszú, bő szoknyát viseltek. A lánynak valahogy sikerült átvetnie a lábát a lovon, és nagyon illedelmesen igyekezett eltakarni szép lábszárát.

— Ez az út sokkal jobb – mondta, s lenézett a férfi szemébe.

— Bizony – felelte Tom, és úgy érezte, hogy ettől a tekintettől a velő is megolvad a csontjaiban. – Fogalmam sincs, mire való az a női nyereg, egészen kicsavarodnak benne a nők.

— Legjobb, ha elválunk tőled, úgy látszik, inkább maradnál – szóltak oda Brangwennek már az országútról a cimborái.

Belepirult a bosszúságba.

— Hagyjatok békén! – szólt oda nekik.

— Meddig akartok itt időzni? – kérdezték.

— Legfeljebb karácsonyig – felelt.

A lány gyöngyözve kacagott.

— Helyes, hát akkor isten veled – búcsúztak a barátai.

Elügettek, ő pedig ott maradt, nekihevülve, s minden igyekezetével azon volt, hogy elfogulatlanul viselkedjék a lánnyal. Eközben visszatértek a szállodába, és Tom a lovászgyerekre bízta a kancát. Aztán kettesben sétálgattak az erdőben, és a fiatalember szinte azt sem tudta, hol jár, mit csinál. Kalapált a szíve, s úgy érezte, végre eljutott életének legnagyszerűbb élményéhez, és majd beleőrült a lány utáni vágyakozásba.

Úszott a boldogságban. A teremburáját, ez aztán valami! Az egész délutánt a lánnyal töltötte, és célozgatott az éjszakára is. A lány azonban kereken megmondta, hogy arról szó sem lehet: estére megjön a barátja, vele kell lennie. Brangwen pedig viselkedjék úgy, mintha mi sem történt volna közöttük.

Bizalmas mosolyától Tom jóleső zavart érzett.

Nem tudott elszakadni onnan, pedig megígérte, hogy távol tartja magát a lánytól. Szobát foglalt éjszakára a szállodában. Étkezés alatt figyelte a másik férfit: alacsony, középkorú ember volt, haja deresedő, és az arca különös, mint a majomé, de nagyon érdekes, a maga módján valósággal szép. Brangwen úgy sejtette, külföldi lehet. Egy másik, szikár és határozott fellépésű férfi társaságában volt, az biztosan angol. Négyesben ültek az asztalnál: két férfi, két nő. Brangwen jól megnézte őket.

Észrevette, milyen modorban kezeli a külföldi a nőket, lekicsinylő udvariassággal, mint a szép állatokat. A lány, aki vele volt, megjátszotta a dámát, de a hangja cserbenhagyta. Vissza akarta hódítani a férfit. Mikor az édességnél tartottak, a kis külföldi megfordult, nyugodtan körülnézett az étteremben, mintha ötletszerűen tenné. Brangwen elcsodálkozott arcának hideg, vele született értelmes kifejezésén. Nagy, kerek, barna szeme volt, tág, sötét pupillája, mint a majomé, nyugodtan tekintett a másikra, s észrevette anélkül, hogy ennek bármi jelét adta volna. Brangwent nézte. Az pedig figyelte a feléje forduló öreg arcot, szembenézett vele, és nem is gondolt arra, hogy meg kellene ismerkedniük. A kerek, mindent értő, de közömbös barna szempár fölött felhúzódott a szemöldök, és pontosan olyan apró kis ráncok képződtek, mint a majmok ábrázatán. Idős, meghatározhatatlan korú arc volt.

Az idegen igazi úriember volt, valósággal arisztokrata. Brangwen megbűvölten csodálta. A lány idegesen tologatta a morzsákat az asztalterítőn, kipirult és bosszús volt.

Később Brangwen a hallban ült, azt sem tudva, mitévő legyen felindultságában. A kis idegen egyszer csak odament hozzá, csodálatos mosolyával és modorával, cigarettával kínálta, és megszólította:

— Rágyújt?

Brangwen ugyan sohasem cigarettázott, most mégis kivett egyet ügyetlen, vastag ujjaival, s közben a haja tövéig elpirult, meleg tekintetű kék szemével viszonozta az idegen félig lehunyt szemhéja alatt szinte keserűen gúnyos pillantását. A férfi odaült mellé, és beszélgetni kezdtek, leginkább lovakról.

Brangwennek tetszett a másik választékosan finom modora, tapintatos tartózkodása, majomszerű kortalansága, magabiztossága. Lovakról beszélgettek, majd Derbyshire–ről és a gazdálkodásról. Az idegen őszintén megkedvelte a fiatalembert, és melegségétől Brangwen izgalomba jött, valósággal örömmámorban úszott. Csodálatos, hogy megismerkedett ezzel a különös, középkorú, barázdás arcú férfival. Élvezte a beszélgetést, de nem ez volt a fontos. Az előkelő modor és a finom társalgás, ez jelentett mindennél többet a számára.

Sokáig beszélgettek, és Brangwen elpirult, mint egy csitri, mikor a másik nem értette a tájszólását. Aztán elköszöntek egymástól, és kezet fogtak. A külföldi meghajolt előtte, mikor elbúcsúzott éjszakára.

— Jó éjszakát és bon voyage?[1]

Azzal megfordult, és felment a lépcsőn.

Brangwen is felment a szobájába, lefeküdt, és kibámult a nyári éjszakába, a csillagos égre, és minden kavargott benne. Mit jelent mindez? Létezik egy egészen másfajta élet is, mint amit eddig ismert? És mi az, amiről eddig sejtelme sem volt, meddig terjed az? És most mivel találkozott? Miféle új benyomással? És mit jelent mindez, hol az élet, abban a világban–e, amit ő ismer, vagy éppenséggel kívüle?

Elaludt, aztán kora reggel, még mielőtt a többi vendég felébredt volna, lóra szállt és elment. Nem akart reggel újra találkozni egyikükkel sem.

De egész lelke izgalomban volt. Nem tudta sem a lány, sem az idegen nevét. Mégis meggyújtották a tetőt a feje fölött, s neki ügyelnie kell, hogy benn ne égjen. A két élmény közül az idegennel való találkozása volt a jelentőségteljesebb. De azért az a lány... még nem tudta biztosan, hogy is áll azzal a lánnyal.

Nem tudta. Tudomásul kellett vennie a félbe maradt élményt. Tanulságot nem vonhatott le belőle.

A találkozásnak az lett a következménye, hogy Tom éjjel–nappal álmodozott, örökösen valami kéjsóvár nő és az arisztokratikus modorú, ráncos kis idegen körül jártak a gondolatai. Alighogy szabadult gondjaitól, alig vált meg régi cimboráitól, képzeletben máris barátságot kötött finom modorú úriemberekkel, amilyen az a külföldi volt Matlockban, és kielégülést talált a kéjsóvár nővel való bensőséges kapcsolatban.

Ebben az álomvilágban járt–kelt. Égett a szeme, fejét felvetette, eltelve az arisztokratikus előkelőség gyönyörűségével, és szüntelenül gyötörte a vágy a lány után.

Lassacskán azonban alábbhagyott benne ez az izzás, lehűtötte köznapi életének hideg levegője. Ez bosszantotta Brangwent. Csalatkozott volna ábrándjaiban? Megtorpant, mint a bika a kerítés előtt, nem akarta, hogy körülzárja a hitvány valóság, nem akart visszatérni élete kitaposott útjára.

Egyre többet ivott, hogy táplálja magában a belső tüzet. Hiába, így is kialvóban volt. Összeszorította fogát, elhatározta, nem adja meg magát a mindennapiságnak, bármilyen könyörtelenül próbálja is az legyűrni.

Nősülni akart, megállapodott életre vágyott, menekülni a zsákutcából, amibe került. De hogyan? Úgy érezte, a tagjait sem képes mozgatni. Véletlenül meglátott egy lépre csalt madarat, és lidércnyomásként nehezedett rá ez a látvány. Valósággal őrjöngött tehetetlensége tudatától.

Fogódzót keresett, amiben megkapaszkodhat. Nem talált. Jól megnézte a fiatal nőket, feleségnek valót keresett. Egyik sem volt kedvére való. Azt is tudta, nevetséges olyan életről ábrándozni, amilyet a külföldihez hasonlók között élhetne.

Erről álmodozott mégis, makacsul ragaszkodott álmaihoz, s nem kért Cossethay és Ilkeston valóságából. Konokul behúzódott a sarokba a Vörös Oroszlánban, töprengve fújta a füstöt, időnként felemelte a söröskorsót, nemigen szólt, és senki sem nézte volna másnak, mint vedelő béreslegénynek, ahogyan maga is mondta.

Ezek után lázas nyugtalanság fogta el. Messzire akart menni, el innen. Távoli tájakról álmodozott. De valamiképpen semmi kapcsolatot nem talált velük. Nagyon erősen kötötték a gyökerek a Marsh Farmhoz, a házához meg a földjéhez.

Akkor férjhez ment Effie, és Tom magára maradt a házban, csak Tilly élt ott kívüle, a kancsal szolgáló, aki már tizenöt éve volt náluk. Tom úgy érezte, mindennek vége szakadt. Szüntelenül élt benne a konok ellenállás a valószerűtlen mindennapisággal szemben, mely elnyeléssel fenyegette. De most már tennie is kell valamit.

Természettől fogva mértéktartó volt. Érzékeny és lobbanékony lévén, már az undor is visszatartotta, hogy sokat igyék.

Most azonban, tehetetlen bosszúságában, látszatra kedélyesen, tudatosan és elszántan inni kezdett, azért, hogy lerészegedjék. – Fene vigye – biztatta magát –, egyik vagy másik úton el kell indulni végre. Az ember nem kötheti a lovát a kapufa árnyékához. Ha lábad van, állj talpra, és emeld fel végre–valahára a fenekedet.

Talpra állt, és elballagott Ilkestonba, eléggé esetlenül csatlakozott hasonló fiatalemberek kompániájához, fizette az italt, és csodálkozva állapította meg, hogy elég jól bírja a szeszt. Aztán kezdett olyasmi motoszkálni a fejében, hogy a helyiségben mindenki kedvére való, és különben is minden csodálatos, minden tökéletes. Valaki ijedten figyelmeztette, hogy kigyulladt a kabátja zsebe, de arra is csak mosolygott, és kipirult, örvendező arccal azt felelte: – Jól van, jól van, hadd égjen, hadd égjen... – És boldogan kacagott, nem értette, hogy mások miért ütköznek meg azon, hogy ég a zsebe... Hiszen ez a legmulatságosabb, legtermészetesebb dolog ezen a világon... nem igaz?

Hazaballagott, és útközben beszélgetett magával meg a holddal. Igen kicsi volt fent a magasban, fénye tükröződött a pocsolyákban Tom lába előtt, s ő botladozva motyogott magában: "Mi az ördög!" Aztán cinkosan rávigyorgott a holdra, és megnyugtatta, hogy minden úgy a legjobb, amint van.

Reggel felébredt, visszagondolt a történtekre, és életében először érezte, milyen az, amikor az ember ingerült, semmivel sincs kibékülve, és nyomorultul rosszkedvű. Ráförmedt Tillyre, aztán szégyenkezve félrevonult, egyedül kívánt maradni. Kitekintett a szürke rétekre, sáros utakra, és azon tépelődött, hogy a pokolba szabadulhatna meg a kínzó undortól és a testi viszolygástól. Tisztában volt azzal, hogy ez maradt benne az előző csodálatos éjszakából.

A gyomra nem akart több pálinkát befogadni. Ő pedig járta elszánt léptekkel a földeket a terrierjével, és mindent sötét színben látott.

Másnap este újra ott ült szokott helyén a Vörös Oroszlánban, tartózkodóan és illedelmesen: makacsul eltökélte magában, kivárja, hogy történjék vele valami.

Hitte–e vagy sem, hogy ő is beletartozik Cossethay és Ilkeston világába? Nincs abban semmi kívánatos. De hogyan menekülhet ki belőle? Van–e olyan képessége, ami kiemelhetné ebből? Vagy inkább ostoba kölyök, nem tud férfi módra viselkedni, mint a cimborái, akik megisszák a magukét, minden tépelődés nélkül szaladgálnak a szoknyák után, és elégedettek a sorsukkal?

Tom jó ideig morcosan járt–kelt. Aztán egyszerre túlságosan nagy lett benne a feszültség. Örökösen valami égető sejtelem marcangolta, csuklóján kidagadtak, rángatóztak az erek, fantáziája buja képeket vetített elé, véreres lett a szeme. Dühösen küszködött magában, mindenáron meg akarta őrizni józanságát. Nem keresett nőt magának. Úgy tett, mintha minden rendben lenne. De rájött, cselekednie kell, mert ha nem, a falba verheti a fejét.

Most már hallgatagon, elszántan, a vereség érzetében kezdett Ilkestonba járni. Ivott, hogy lerészegedjék. Döntötte magába a pálinkát, aztán még több pálinkát, sápadt lett az arca, égett a szeme. De nem tudott szabadulni. Az eszméletlenségig részegen feküdt le, hajnali négy tájban felébredt, és tovább ivott. És mégis megszabadul mindenáron! Lassan, fokozatosan valóban oldódott benne a feszültség. Szinte boldogságot érzett. Kényszerű hallgatása felengedett; beszédes lett, sőt fecsegő. Örvendezett, megbékélt a világgal, testi, vérségi kapcsolat fűzte mindenkihez. Háromnapos folytonos pálinkázás után kiégette véréből az ifjúságát, eljutott a lelkes egyetértés állapotába az egész világgal, s ezzel vége az ifjúkor heves vágyakozásának. Elégedettségének az volt az ára, hogy megsemmisítette egyéniségét, holott meg kellett volna őriznie férfikorára, hogy továbbfejleszthesse.

Így lett belőle időszakos ivó. Amikor rájött ez a hangulat, három–négy napig döntötte magába a pálinkát, és sosem józanodott ki. Ezen nem is gondolkozott, mély sértődöttség égett benne, és konokul távol tartotta magát a nőktől.

Huszonnyolc éves volt már, tagbaszakadt, kissé merev, szőke férfi, arcbőre üde, szeme kék és nyílt tekintetű. Egyszer Cossethayből hazafelé tartott, Nottinghamből vitt egy szekér vetőmagot. Olyan időben volt ez, mikor ismét esedékes volt az ivás, így hát mereven nézett maga elé, figyelmesen, mégis szórakozottan, mindent látva, de semmire sem ügyelve, magába mélyedve. Ez az év elején történt.

Biztos léptekkel haladt a lova mellett, zörgött a szekér a meredek lejtőn. Lefelé kanyargott az út, töltés és élő sövény között, és Brangwen csak pár lépésnyire látott maga elé.

Lassan kanyarodva a lejtő legmeredekebb részén, a ló vigyázva haladt a villásrudak között, amikor Brangwen hirtelen megpillantott egy nőt, aki szembe jött vele. Neki azonban ebben a pillanatban a lovával kellett törődnie.

De aztán megfordult, és megnézte. Feketében volt, kicsi, törékeny teremtés, hosszú fekete köpenyt viselt, kis fekete kalappal. Sietett, s mint aki semmit sem lát, csak előrenézett. Először is különös, szórakozott, libegő mozgása vonta magára a férfi figyelmét; úgy ment, mint aki azt hiszi, hogy nem látja senki.

A nő meghallotta a kocsizörgést, és föltekintett. Sápadt, határozott metszésű arca volt, erős, sötét szemöldöke, széles száján volt valami furcsa. A férfi tisztán látta az arcot, mintha egyenesen az ő számára világították volna meg. Jól megjegyezte minden vonását, és feloldódott a feszültség benne, megkönnyebbült.

— Ez az igazi – szaladt ki önkéntelenül a száján. Mikor a szekér elhaladt mellette, és fölverte a sarat, a nő a töltés mellé húzódott, Tom pedig ment tovább csúszkáló lova mellett, de találkozott a tekintetük. A férfi gyorsan elfordította a szemét, hátraszegte fejét, és fájdalmas boldogság járta át, semmi egyébre nem tudott gondolni.

Egy pillanatra visszafordult. Még látta a nő kalapját, fekete köpenyén átsejlő alakját, járását. Aztán eltűnt a kanyarban.

A nő elmaradt, Tom pedig ismét úgy érezte, hogy nem Cossethayben, hanem egy távoli világban jár, a törékeny valóság világában. Nyugodtan, feloldódva, átszellemülve haladt tovább. Nem tudta elviselni, hogy most másra gondoljon, beszéljen, hangot adjon, vagy változtasson gépiessé vált mozgásán. Még a nő arcára is alig volt képes visszagondolni, az ő tudatával eltelve mozgott a valóságon túli világban.

Az az érzés, hogy mindketten tudomást vettek egymásról, megszállta, gyötörte; olyan lett, mint az őrült. Hogy bizonyosodhat meg e felől, mi támasztja alá? Feltámadt benne a kétség, a véghetetlen üresség megsemmisítő tudata. Szívében mégis élt a bizonyosságot növelő szilárd akarat. Igenis, mindketten tudomást vettek egymásról.

Néhány napig ebben a lelkiállapotban járt–kelt, aztán megint kibontakozott a ködből a megszokott szürke világ. De most emberrel, állattal egyformán szelíden bánt, és rettegett attól, hogy újra ránehezedik a csalódás sivársága.

Pár nap múlva, ebéd után, a kandallónak támaszkodva állt, kinézett, s a nő haladt el az ablak előtt. Tudni szerette volna, ráismer–e, észreveszi–e; bizonyosságot akart, hogy közük van egymáshoz. Utánanézett, figyelte, amint megy az úton, és odahívta Tillyt.

— Ki lehet ez? – kérdezte.

Tilly, a negyvenesztendős kancsal nő, imádta Tomot, boldogan rohant az ablakhoz, mert ujjongott, ha bármit kért tőle. Nyújtogatta a nyakát, hogy kilásson a félfüggöny fölött, szorosra tekert kis fekete kontya szánalmas látványt nyújtott, ugrált fel–le, amint Tilly ágaskodott.

— Ejnye – mondta, miközben pillogó, kancsal szemét meresztve kifelé bámult –, ejnye, hiszen tudja, az az asszony a parókiáról, tudja.

— Honnan tudnám, maga tyúkeszű.

Tilly elpirult, behúzta a nyakát, és felnézett gazdájára, kancsin, élesen, csaknem szemrehányó tekintettel.

— Honnan... hát ez az új házvezetőnő.

— No és aztán?

— Mi az, hogy és aztán? – méltatlankodott Tilly.

— Nő, igaz–e, akár házvezetőnő, akár nem! Azért talán van neve is! Ki ő, mi a neve?

— Hát, ha van neki, én akkor se tudom – felelt türelmetlenül Tilly, hogy ne nyaggassa már az a kölyök, akiből férfi lett.

— Mi a neve? – kérdezte Tom, ezúttal szelídebben.

— Higgye el, nem tudom a nevét megmondani – felelt rátartian Tilly.

— És csak annyit tud róla, hogy házvezetőnő a parókián?

— Hallottam már a nevét, de a világért se jut eszembe.

— Ó, maga tyúkeszű, ostoba nőszemély, hát a feje mire való?

— Arra, amire másnak – vágott vissza Tilly, aki semmit sem élvezett jobban, mint az ilyen ugratást, még ha csúfneveket kapott is.

Rövid csend következett.

— Nem hiszem, hogy más fejben tudja tartani – tért vissza a tárgyra ingerkedve a szolgáló.

— Mit? – kérdezte a férfi.

— Mit? Hát a nevét.

— Aztán miért?

— Mert ez valami idegen tájékról vagy honnan való.

— Hát ezt ki mondta?

— Csak ezt tudom róla, idegen.

— Aztán mit gondol, honnan való?

— Úgy mondják, valahonnan Lengyelországból jött, de én nem tudom – tette hozzá óvatosan Tilly, szinte várva, hogy Brangwen ismét beleköt.

— Valahonnan Lengyelországból? Mi az, hogy valahonnan Lengyelországból? Honnan szedi az ilyen zagyva mendemondát?

— Hát, ezt mesélik... én nem tudom.

— Ki meséli?

— Mrs. Bentleytől hallottam, hogy Lengyelországból való... hogy a nő lengyel, vagy ilyesmi.

Tilly tartózkodó volt, nem akart belemélyedni ebbe a témába.

— Ki mondja, hogy lengyel nő?

— Mindenki.

— És hogy került a mi vidékünkre?

— Nem tudnám megmondani. Egy kislány van vele.

— Egy kislány?

— Három–négyéves forma. Kerek a feje, mint a labda.

— Fekete?

— Kese... szőkébb már nem is lehetne. És mint a labda.

— Akkor talán apa is van velük?

— Úgy tudom, nincs. Nem hallottam róla.

— Minek jött ide?

— Nem tudom. A tiszteletes úr hozta ide.

— Az asszonyé a gyerek?

— Azt hiszem... úgy mondják.

— Kivel beszélt róla?

— Hát Lizzie–vel... múlt hétfőn... amikor láttuk, hogy erre jár.

— Köszörülik a nyelvüket, bárkit, bármit látnak.

Brangwen töprengett a dolgon, és este már azért ment Cossethaybe, hogy a Vörös Oroszlánban többet tudjon meg a nőről.

Arról értesült, hogy az asszony egy menekült lengyel orvos özvegye. Londonban halt meg a férje. Kicsit idegenszerű kiejtéssel beszél, de azért meg lehet érteni, amit mond. A kislányát Annának hívják. Az asszony neve Lensky. Mrs. Lensky.

Brangwen úgy érezte, végre testet öltött a régen ránehezedő valószerűtlenség. Valami különös biztonságérzete támadt az asszonnyal kapcsolatban, mintha neki rendelte volna a sors. Annak különösen örült, hogy külföldi a nő.

Hirtelen az egész világ megváltozott számára, mintha ebben az újjáteremtődésben az ő élete is valóságossá válna. Eddig minden rideg volt, valószerűtlen, sivár, csupa haszontalan semmiség. Most már érezte, hogy van tennivalója.

De gondolni is alig mert az asszonyra. Mégis folyvást érezte, hogy ott van valahol a közelében, valósággal ebben a tudatban élt. De alig mert tudomást venni róla, akár csak gondolatban is közelíteni hozzá.

Egyszer találkozott vele, mikor a kislányával sétált. A gyermek arca olyan volt, mint az almavirág bimbója, szőke haja csillogott, akár a bogáncspihe, tüskésen, rakoncátlanul, szanaszéjjel állt, s ehhez nagyon sötét szeme volt. A kislány féltékenyen anyjába kapaszkodott, mikor a férfi rátekintett, és fekete szeméből haragos pillantást vetett rá. Az anya is ránézett, de kifejezéstelenül. És Tom éppen ettől a kifejezéstelenségtől gyúlt lángra. Nagy, szürke szeme volt az asszonynak, kifürkészhetetlenül sötét pupillával. A férfi érezte, hogy tűz futkároz az ereiben, és mintha bőre, mindene lángra kapott volna. Továbbment, tudomást sem véve semmiről.

Tudta, közeledik, beteljesül a sorsa. A világ alávetette magát az átalakulásnak. Nem tett semmit: jöjjön, aminek jönnie kell.

Testvére, Effie, egy hétre ellátogatott a Marsh Farmra. Együtt mentek istentiszteletre. Alig volt tíz–tizenkét pad a kis templomban, és Tom az idegen asszony közelébe került. Finomság volt a lényében, és megindító az is, amint emelt fővel ült. Így, messziről, különös volt, mégis meghitten ismerős. Távoli idegenből jött, egyénisége mégis annyira közel áll Tom lelkéhez. Mintha a valóságban nem ott lenne Cossethay templomában, kislánya mellett. Nem élte látszólag mindennapi életét. Máshová tartozik. A férfi ezt világosan érezte, és természetesnek vette. A maga életével kapcsolatban azonban fájdalmasan hasított bele a tudat, hogy csak Cossethayre korlátozódik, s ez fájó kétséget keltett benne.

A nő sűrű, sötét szemöldöke csaknem összeért szabálytalan vonalú orra fölött, széles szája volt, kissé vastag ajka. Arcát mintha valamiképpen egy másik világ felé emelné: nem az ég, nem is a halál felé, hanem oda, ahol még most is élt, noha testileg messze került onnan.

A gyermek az oldalán mindent megfigyelt, tágra nyitva nagy fekete szemét. Furcsán gyanakvó volt a tekintete, csepp piros száját szorosan összezárta. Mintha folytonosan féltve vigyázna valamire, és mindig védelemre készen, résen lenne. Ellenségesen viszonozta Brangwen vizsgálódó, barátságos pillantását, s mintha fájdalmas fény lobbant volna fel a rendkívül tudatos, nagy fekete szemben.

Az öreg pap mennydörgött, Cossethay, mint rendesen, közönyösen ült a padokban. De volt ott egy idegen asszony, idegen légkör vette körül, megközelíthetetlenül, és egy különös gyermek, ugyancsak idegen, féltőn vigyázott valamire.

Véget ért a szertartás, és a férfi szinte lényében megváltozva lépett ki a templomból. Mikor a feljárón ment lefelé testvérével, az asszony és gyermeke mögött, a kislány hirtelen elengedte anyja kezét, gyors, alig észrevehető mozdulattal hátrasiklott, lehajolt és felvett valamit, szinte Brangwen lába alól. Fürge, finom ujjai közül mégis kicsúszott a piros gomb.

— Találtál valamit? – kérdezte Brangwen a gyermektől.

Ő is lehajolt a gombért. De a kislány közben már megszerezte, kabátjához szorította, hátralépett, fekete szemét haragosan villantotta a férfira, mintha azt is meg akarná tiltani, hogy róla tudomást vegyen. Belefojtotta a szót, elfordult tőle, azt kiáltotta: – Anya! –, s eltűnt szeme elől az úton.

Az anya nyugodtan várt, nem a kislányt, hanem Brangwent nézte. A férfi ráébredt, hogy őt nézi az asszony, amint ott áll elszigetelten, de mindenen uralkodó idegen személyiségében.

Nem tudta, mitévő legyen, hát testvéréhez fordult, de rabja lett a nagy, szürke szempár kifejezéstelen, mégis oly megindító tekintetének.

— Anya, megtarthatom ezt, enyém lehet? – hallotta a gyermek ezüstös hangját. – Anya – úgy látszik mindig így szólítja, ezzel hívja fel magára figyelmét. Most nem volt mivel folytatnia, mert az anya ezzel válaszolt: – Igen, kislányom. – A gyerek ugrándozott körülötte, aztán azt kérdezte: – Mi a neve azoknak ott?

Brangwen a szórakozott feleletét is hallotta:

— Nem tudom, drágám.

A férfi ment tovább az úton, mintha nem is magában hordozná életét, hanem valamiképpen kívülről irányítanák.

— Ki az az asszony? – kérdezte Effie.

— Alig tudnám megmondani – felelt, mintha valóban nem tudná.

— Különös teremtés – folytatta Effie, kissé fitymálva –, de a gyereket mintha megbabonázták volna.

— Megbabonázták... hogyhogy megbabonázták?

— Hiszen láthatod. Az asszony csúnya, nem mondhatok mást, de a kicsi olyan, mint a váltott gyerek. Az anyját úgy harmincötnek nézem.

Brangwen nem szólt semmit, testvére tovább beszélt.

— Neked való feleség lenne, legokosabb, ha elveszed. – A férfi erre sem válaszolt. Minden maradt a régiben.

Néhány nap múlva, délután, teánál ült, mikor valaki kopogtatott a homlokzati ajtón. Megriadt, mint valami baljós jelre. Soha senki nem kopogtatott be hozzájuk a homlokzati ajtón. Odament, félrehúzta a reteszt, elfordította a nagy kulcsot. Ajtót nyitott, s az idegen asszony állt a küszöbön.

— Kaphatnék egy font vajat? – kérdezte különös, elfogódott hangon, mint aki idegen nyelvet beszél.

A férfi igyekezett csak a kérdésre figyelni. A nő kérdően tekintett rá. De mi rejlett a kérdés mögött, hogy annyira rabul ejtette, miközben az asszony mozdulatlanul állt előtte?

Félrehúzódott, és az asszony belépett a házba, mintha egyenesen az ő fogadására nyílt volna meg az ajtó. Ez meglepte Brangwent, mert az a szokás, hogy mindenki a küszöbön vár addig, míg fel nem szólítják, hogy lépjen be. Megindult a konyha felé, az asszony követte.

Az uzsonnaedény ott állt a súrolt asztallapon, a kandallóban lobogott a tűz, a kutya felállt, s odament az asszonyhoz. Ő pedig megállt a konyha ajtajában.

— Tilly – szólt hangosan a férfi –, van vajunk?

Az idegen úgy állt ott fekete köpenyében, mint a testté vált csönd.

— Hogy micsoda? – hallatszott messziről az éles hang.

Brangwen hangosabban megismételte a kérdést.

— Csak annyi, amennyi ott van az asztalon – kiáltott vissza Tilly a tejeskamrából.

Brangwen az asztalra tekintett: jókora darab vaj volt egy tányéron, körülbelül egy font, a kerek tömbbe tölgylevelet és makkot préseltek.

— Hát nem tud előjönni, ha hívják? – kiáltott a gazda.

— Minek? Mit akar? – szólt vissza Tilly, aztán kérdően benézett a túlsó ajtón.

Nyomban észrevette az idegen asszonyt, alaposan megnézte a kancsal szemével, de nem szólt semmit.

— Van vajunk, vagy nincs? – kérdezte ismét türelmetlenül Brangwen, mintha kérdésével már elő is teremthetné.

— Mondtam már, annyi van, amennyit az asztalon lát – felelt Tilly éppolyan türelmetlenül, amiért gazdája kívánságára sem képes előteremteni többet. – Egy morzsányi sincs ezen kívül.

Pillanatnyi csönd következett.

Az idegen szólalt meg, furcsán tagolt, szenvtelen módján, mint akinek ügyelnie kell a beszédére.

— Hát akkor nagyon szépen köszönöm, és bocsánatot kérek az alkalmatlankodásért.

Nem tudta felfogni ezt a teljes modortalanságot, és zavarban volt. A legcsekélyebb udvariasság személytelenné tette volna a helyzetet, de itt homályos akaratok nyilvánultak meg. Brangwennek arcába kergette a vért a finoman udvarias hang, nem akarta elengedni az asszonyt.

— Szedje össze, amennyi van, és csomagolja be neki – szólt oda Tillynek, az asztalon levő vajra mutatva.

Aztán elővett egy tiszta kést, és levágta a vaj oldalát, ahol megkezdték a darabot.

Az idegen asszonynak feltűnt, hogy az imént azt mondta: "neki", Tillyt pedig bosszantotta.

— Igazság szerint a tiszteletes Brownéktól kapja a vajat – mondta a zsémbes szolgáló –, mi pedig majd reggel köpülünk frisset, azzal kezdjük a napot.

— Igen – hangzott az idegenszerűen elnyújtott válasz –, igen, ott voltam Mrs. Brownnál, de nincs neki több.

Tilly fölszegte a fejét, és már csaknem kiszaladt a száján, hogy a vásárlás illemszabályai szerint nem szokás csak úgy beállítani valahová, bekopogni a homlokzati ajtón, és egy font vajat kérni, kisegítésképpen, mikor a háziaknak is szűken van. Ha Brownékhoz jár vajért, akkor menjen Brownékhoz; az én vajam nem pótlásnak való, ha Brownéknak nincs.

Brangwen tökéletesen megértette Tilly ki nem mondott szavait, a lengyel nő nem. Mivel a lelkész számára kellett a vaj, és Tilly amúgy is köpül reggel frisset, várt.

— Mozogjon már végre – szólt erélyesen Brangwen a hosszú hallgatás után, és Tilly kivonult a hátsó ajtón.

— Azt hiszem, nem kellett volna idejönnöm – mondta az idegen nő a gazdára tekintve, mintha tőle várná az útbaigazítást, hogy mi itt a szokás.

A férfi zavarba jött.

— Már miért ne? – felelte. Barátságos igyekezett lenni, de csak pártfogó volt a hangja.

— Azt hiszi... – kezdte ismét az asszony, de bizonytalannak érezte a talajt, és ismét megszakadt a beszélgetés. Eközben a férfin tartotta a tekintetét, mivel nehezen beszélte a nyelvet.

Ott álltak egymással szemben, a kutya otthagyta az asszonyt, és visszaballagott a gazdához. A férfi lehajolt hozzá.

— Hogy van a kislánya? – kérdezte.

— Igen, köszönöm, nagyon jól – felelte az asszony, s idegen nyelven ez bizonyára udvarias válasznak számított.

— Tessék leülni – mondta a férfi.

Az asszony leült. Köpenye hasítékán kidugta és ölében nyugtatta finom kezét.

— Maga még nem szokta meg a mi vidékünket – mondta a férfi, s még akkor is ott állt a szőnyegen, háttal a kandallónak, ingujjban, és nyílt kíváncsisággal nézett szembe az asszonnyal. Tetszett neki a magabiztossága, és különösen felszabadultnak érezte magát a jelenlétében. Szinte nyerseségnek vélte, hogy ebben a helyzetben ennyire ura magának.

Az asszony egy pillanatra kérdően tekintett rá, mint aki gondolkozik a szavak értelmén.

— Nem – mondta, felfogva a kérdést. – Nem, olyan idegen.

— Ugye, eléggé nyersnek találja?

Az asszony ránézett, mint aki azt várja, hogy megismételje, amit mondott.

— Mármint a modorunkat találja nyersnek – magyarázta Brangwen.

— Ó, most már értem. Igen, itt más és különös. De én voltam már Yorkshire–ben...

— Hát az más – folytatta a férfi –, nem rosszabb a mienk sem, mint arrafelé.

Az asszony nem nagyon értette. Zavarba hozta a férfi pártfogó modora, biztonsága, közvetlensége. Mit akarhat? Ha egyenrangúnak tekinti magával, miért teszi félre a formaságokat?

— Nem... – felelt bizonytalanul, továbbra is rajta nyugtatva szemét.

Az asszony egészségesnek, mesterkéletlennek, kissé faragatlannak látta a férfit, szinte olyannak, akivel semmi kapcsolata nem lehet. De azt is megállapította, hogy jóképű ember a szőke hajával, energikus kék szemével, egészséges testével, és egyedül ebben látott hasonlatosságot önmagával. Erősen figyelte. A beszédét nehezen értette meg, de felfogta meleg, faragatlan magabiztosságát; látta, hogy olyan szilárdan áll a lábán, mint aki nem is tudja, mi a bizonytalanság. Ugyan miből merítheti azt a különös biztonságot?

Nem értette, s ezen tűnődött az asszony. Aztán körülnézett a szobában, ahol a férfi él. Olyan meghittséget érzett benne, hogy lenyűgözte, valósággal megriasztotta. A régi bútor ismerősnek tűnt, akár az öreg emberek, és minden annyira rokon volt a férfival, mintha lényének része volna, s ettől az asszony zavarba jött.

— Régen lakik ebben a házban... ugye? – kérdezte.

— Mindig itt éltem.

— Igen... de a hozzátartozói... a családja?

— Már több mint kétszáz éve vagyunk itt – felelte. Eközben folyvást magán érezte az asszony tágra nyitott szemét, aki próbálta őt megérteni. Brangwen úgy érezte, csakis az asszony számára van itt.

— A magáé ez a ház meg a gazdaság?

— Az enyém – felelte. Lenézett az asszonyra, tekintetük találkozott. A nő zavarba jött. Nem ismeri ezt az embert, idegen neki, semmi közük egymáshoz. De nyugtalanította a tekintete, és tudomást kellett vennie róla. Olyan furcsán magabiztos és közvetlen volt a férfi.

— Egészen egyedül él?

— Igen... ha ezt egyedüllétnek lehet mondani.

Ezt az asszony nem értette. Szokatlannak találta, és azon tűnődött, hogy mit jelent.

És amint figyelte a férfit, s utána véletlenül találkozott a tekintetük, érezte, hogy valami melegség költözik belé. Mozdulatlanul ült, küszködve magával. Ki ez a különös férfi, hogy hirtelen ilyen közel került hozzá? Mi fog történni vele? A fiatalember meleg tekintetéből olyasfélét érzett, mintha jogot formálna rá, szólna hozzá, és védelme alá vonná. De hogyan? Miért szól egyáltalán hozzá? És honnan van a szemében az a bizakodó fény, mely nem vár tőle sem engedélyt, sem buzdító jelet?

Mikor Tilly ismét előkerült a nagy levéllel, éppen mindketten hallgattak. És a férfi ebben a pillanatban, hogy belépett a szolgáló, érezte, meg kell szólalnia.

— Hány éves a kislánya? – kérdezte.

— Négyéves.

— Akkor bizonyára nemrégen halt meg az apja?

— Egyéves volt a gyerek, mikor meghalt.

— Három éve?

— Igen, most már három éve, hogy meghalt... igen.

Különös nyugalommal, szinte szórakozottan felelgetett a kérdésekre. Most ismét rátekintett, és valami lányos volt a szemében. A férfi úgy érezte, mozdulni sem képes, nem tud sem közeledni, sem távolodni. Szinte fájt neki az asszony közelsége, annyira, hogy csaknem dermedten állt előtte. Nem kerülte el figyelmét a lányosan tűnődő kifejezés a szemében.

Tilly átadta a vajat, s az asszony felállt.

— Köszönöm szépen – mondta. – Mivel tartozom?

— Ajándékba küldöm a tiszteletes úrnak – felelt a férfi. – Megváltom vele a templomba járást.

— Okosabb lenne, ha elmenne a templomba, és elfogadná a pénzt a vajért – szólt közbe Tilly, tüntetve azzal, hogy szava van a házban.

— Magának mindenbe bele kell ütnie az orrát, ugye?

— Nos, mivel tartozom? – kérdezte a lengyel nő most már Tillytől. Brangwen hallani sem akart fizetségről.

— Akkor hát nagyon szépen köszönöm.

— Hozza el majd a kislányt, megmutatom neki a baromfit meg a lovakat – mondta a férfi –, ha szereti az ilyesmit.

— Hogyne, az biztosan tetszik majd neki.

Ezzel elment. Brangwen valóságos kábulatban állt ott, azt sem vette észre, hogy Tilly szorongva néz rá, és megnyugtatást vár tőle. Gondolni sem tudott semmire, úgy érezte, láthatatlan kapcsolat jött létre közte s az idegen asszony között.

Bódulat szállta meg elméjét, tudatának új központja támadt. Valahol a mellében, a bensejében, egész testében megindult valami. Mintha erős fény világítana benne, mely elvakítja, annyira, hogy semmit sem tud, csak azt, hogy ez a mindent megváltoztató tűz ég kettejük között, és titkos erővel egymáshoz fűzi őket.

Mióta az asszony a házában járt, ő ebben a bódulatban élt, alig látta, mit csinál, szinte sodródott némán a metamorfózis lelkiállapotában. Alávetette magát annak, aminek történnie kell vele, amiben akaratának már nincs szerepe; elveszítve önmagát, valahogy folyvást a révület határán szunnyadt, mint aki újjászületését várja.

Az asszony kétszer is elhozta a kislányt a gazdaságba, de mintha kettőjük között időlegesen mély, passzív nyugalom következett volna be, szinte zsibbadtság szállta meg őket, s így ténylegesen nem változott semmi. Brangwen szinte alig vett tudomást a gyermekről, de vele született nyájassága megnyerte a kislány bizalmát, talán még a szeretetét is, azzal, hogy lóra ültette, és kukoricát adott neki, hogy etesse a baromfit.

Egyszer, mikor Ilkestonból hajtott hazafelé, felvette a kocsijára az anyát és gyermekét. A gyerek szinte szeretetért csengve simult Brangwenhez, az anya mozdulatlanul ült. Ködös bizonytalanság burkolta be őket, hallgattak, mintha elzsibbadt volna az akaratuk. A férfi nem látott mást, csak az asszony kesztyűtlen kezét összekulcsolva az ölében, és most feltűnt neki a jegygyűrűje az ujján. Ez kirekeszti őt: a zárt aranykarika körbefonja az asszony életét. A jegygyűrű az asszony életét képviseli, abban neki nem lehet része. És mégis, nekik kettőjüknek találkozniuk kellett egymással.

Mikor lesegítette a bricskáról, szinte leemelte; biztosan érezte, joga van hozzá, hogy a karjában tartsa. Most még ahhoz a másikhoz tartozik, ahhoz, aki már a múlté. De ezentúl neki kell gondjába vennie, túlságosan eleven ahhoz, hogy senki se törődjék vele.

Némelykor bosszantotta, feldühítette az asszonynak ez a bizonytalansága, amelyen nem tudott eligazodni. Egyelőre még nem tett semmit, mert az asszony részéről nem érzett viszonzást, sem közeledést. Ez zavarta, ingerelte, de hosszú ideig beletörődött. Aztán felgyülemlett benne a keserűség, amiért a nő nem vesz róla tudomást, és őrjöngő, pusztító indulatában el akart menni messzire, hogy ne is találkozhassak vele.

Egy alkalommal Brangwen éppen ilyen lelkiállapotban volt, mikor az asszony a gyermekkel ismét a Marsh Farmra látogatott. A férfi fenyegetően elébe állt, lázadásában erősen és komoran, és bár nem mondott semmit, az asszony mégis érezhette bosszúságát, és heves türelmetlenség fogta el, ami felrázta érzéketlenségéből. Szívét ismét megdobogtatta valami hirtelen támadt, múló érzés, és úgy nézett a férfira, az idegenre, aki úriembernek sem mondható, de mégis állhatatosan be akar törni az életébe, hogy egész valója átalakult a fájdalmas újjászületésben. Újra kell majd kezdenie, megtalálnia új lényét, új alakját, hogy viszonozza a mellette álló ember vak állhatatosságát.

Borzongás futott át a testén, az újjászületés fájdalma, s ennek lángját a férfi is érezte a bőre alatt. Az asszony is kívánta ezt az új életet, a férfi által és vele – mégis védekezni kell ellene, mert pusztulást hoz rá.

Mikor Brangwen a földön dolgozott, vagy ellés idején a juhai mellett virrasztott, semmibe vesztek a mindennapi élet tényei, anyagi valósága, és csak az előtte álló célt látta világosan. És egy napon készen volt a döntés: elveszi feleségül, és ezentúl ő lesz az élete.

És lassanként, anélkül, hogy újra találkoztak volna, valamiképpen megismerte az asszonyt. Szeretett volna úgy gondolni rá, hogy neki kell védelmébe vennie, mint egy árva gyermeket. De ezt mégsem tehette. El kellett vetnie ezt a kellemes álláspontot, hiszen a nő ki is kosarazhatja. És különben is félt attól az asszonytól.

De a hosszú februári éjszakákon, mikor a vajúdó juhok mellett állt, s feltekintett az akolból a ragyogó csillagokra, biztosan érezte, hogy már nem rendelkezik magával. Bele kell törődnie, hogy már csak részben önmaga, nem teljes, és mástól függ. Vándorolnak a csillagok is a sötét égbolton, minden járja örökre megszabott pályáját. És a kicsinek alá kell vetnie magát a magasabb rendeltetésnek.

Ő nem tehet mást, meg kell maradnia jelentéktelen semmiségében mindaddig, míg az asszony el nem jön hozzá. Ez súlyos tanulság volt.

De minthogy az asszony ismételten megfeledkezett róla, és Brangwen többször tapasztalhatta, hogy nem is létezik számára, s hiába dühöngött, hiába próbált menekülni, és mondogatta magában, hogy ő férfi, egyedül is megáll a lábán, így is valaki – az éjszaka népes csillagvilágában kénytelen volt megalázkodni, és beismerni, hogy most már semmi az asszony nélkül.

Most semmi. De vele együtt igazán önmaga lesz. Ha most a fagyos füvön közeledne hozzá a juhakol felől, a juhok és bárányok fájdalmas bégetése közben elhozná neki a tökéletes beteljesülést. És ennek így kell lennie, el kell jönnie hozzá, így kell lennie... így rendeltetett!

Már hosszú ideje elhatározta, hogy feleségül kéri. És azt is tudta, ha megkéri, igenlő választ kell kapnia. Kell, nem lehet másképp.

Közben megtudott felőle egyet–mást. Szegény volt, teljesen egyedülálló, és nagyon sokat küszködött Londonban, férje halála előtt és után. Lengyelországban azonban jó családból való úrinő volt, földbirtokos leánya.

Ezek azonban csak üres szavak voltak Brangwen számára; az előkelőbb születés, s az a tény, hogy kiváló orvos volt a férje, valamint az, hogy ő szinte minden vonatkozásban alatta áll, elválaszthatta volna őket. A lélek logikája, a belső bizonytalanság azonban összekapcsolta kettőjüket.

Egy márciusi estén, mikor odakint tombolt a szél, elérkezettnek érezte a pillanatot, hogy megkérje. A kandalló előtt ült, és a tűzbe bámult, és anélkül, hogy gondolkozott volna, tudta: még aznap este elmegy hozzá.

— Kaphatok tiszta inget? – kérdezte Tillytől.

— Tudja, hogy mindig van tiszta inge.

— Jó, hozzon egyet, fehéret.

Tilly hozott egyet a fehérek közül, melyeket Tom még apjától örökölt. Szétbontotta, letette szellőzni a kandalló elé. Néma, fájdalmas szeretettel szerette ezt az embert, aki a tűz mellett ült, térdére könyökölve, szótlanul, szórakozottan, és róla tudomást sem vett. Mostanában sokszor csaknem elsírta magát, ha bármi szolgálatot tehetett Tomnak. Most is remegett a keze, mikor kiterítette az inget. Egy idő óta Brangwen nem is kiabált vele, nem is bosszantotta. Tilly reszketett a házra nehezedő mélységes csendben.

Brangwen megmosakodott. Mintha öntudata furcsa kis hasadékokon át szétpukkanó apró buborékként tört volna fel hallgatása mélységeiből.

— Meg kell lennie – mondta fennhangon, miközben lehajolt, hogy elvegye az ingét a kandallórácsról –, meg kell lennie, minek halogatni? – Fésülködött a tükör előtt, s eközben fölényesen replikázott önmagának: – Az az asszony is tud beszélni, nem néma, nem is csecsszopó már. Joga van hozzá, hogy azt tegye, ami tetszik, és hogy elutasítsa, aki nem kedvére való.

Lassan felülkerekedett benne a józanész.

— Mondott valamit? – kérdezte Tilly, aki rögtön megjelent, mihelyt Brangwen hangját hallotta. Megállt mögötte, és bámulta, amint a férfi szőke szakállát fésülte. Tom nyugodtan, szinte derűsen nézett maga elé.

— Hm – mondta –, hova tette az ollót?

Tilly hozta az ollót, és megint nézte, amint Tom előrenyújtott állal megnyírja szakállát.

— Le ne kopaszítsa magát egészen, mintha birkát nyírna – mondta Tilly aggodalmasan. A férfi a göndör pihéket lefújta szájáról.

Tetőtől talpig tisztába öltözött, a levetett ruhát rendesen összehajtotta, legjobb öltönyét vette fel. Már alkonyodott, mire elkészült, s akkor kiment a konyhakerten át nárciszt szedni. Süvöltött a szél az almafák között, vadul tépázta a virágokat is, és mintha finom, halk sóhajt hallana a szirmok közül, amint a virágok szárát eltörte.

— Mire készülsz? – szólt oda neki egy barátja, aki éppen arra ment, mikor Brangwen kilépett a kertkapun.

— Olyan udvarlásfélére – felelte Brangwen.

És Tilly felindultságában és nagy izgalmában azt sem bánta, hogy a szél a nagykapuig sodorja, ahonnan utánanézhetett, ameddig csak látta.

Ment a férfi dombnak fel a parókia felé, a szél tépázta az élő sövényt, és ő védelmezően az oldalához szorította a csokor virágot. Nem gondolt semmire, csak annyit vett tudomásul, hogy fúj a szél.

Leszállt a sötétség, jajgattak, zúgtak a csupasz fák. Azt tudta, hogy a lelkész ilyenkor a dolgozószobájában tartózkodik, s a lengyel asszony bizonyára a konyhában, e barátságos helyiségben lehet kislányával. Az esti homályban Brangwen bement a kapun, végig az ösvényen, melynek szélén néhány nárcisz bólogatott a szélben; ezen kívül csak néhány sápadt sáfrány díszítette a kertet.

A konyha ablakán világosság vetődött hátra, a bokrokra. Brangwen tétovázott. Hogy is lesz a legjobb? Belesett az ablakon, látta az asszonyt a hintaszékben, ölében a hálóinges kislány. Fejecskéjét, rakoncátlan szőke hajával, a tűz melege felé hajtotta, az piros fényt vetett az üde bőrű, derűs gyermekarcra, és a kislány mintha elgondolkozna, akár egy felnőtt. Az anya nyugodtan ült, homályban volt az arca, de a férfi fájdalommal érezte, hogy elmúlt életén töpreng. A gyermek haja csillogott, akár az angyalhaj, s a tűzfényben olyannak tűnt az arca, mint a belülről megvilágított viasz. Süvöltött a szél, odabent mozdulatlanul, csöndben ült az anya, s a gyermek sötét szemével a tűzbe bámult, az asszony a semmibe. A kislány félálomban volt már, csak az akarata tartotta még nyitva a szemét.

Hirtelen feltekintett, aggodalmasan, mert a szél tépázta a házat, és Brangwen látta, hogy mozgott a szája. Anyja ekkor lassan ringatni kezdte a széket, a férfi hallhatta a nyikorgást. Majd idegen nyelvű, csendes, monoton énekszót hallott. Egy erős szélrohamtól megriadt az anya, s a gyermek tágra nyitotta szemét. Brangwen feltekintett az égre, és látta a nagy feketeségen félelmetesen száguldó felhőket.

Aztán meghallotta a gyermek vékony, panaszos, mégis parancsoló hangját:

— Ne ezt énekeld nekem, anya, ezt nem szeretem hallani.

Az énekszó elhallgatott.

— Most szépen lefekszel – mondta az anyja.

A gyermek hozzásimult, tiltakozott, az anya közömbösen, szórakozottan alig vett tudomást a csimpaszkodó kislány ellenkezéséről. Aztán kihallatszott a gyermekes követelőzés:

— Most mesélj nekem!

Fújt a szél, elkezdődött a mese, a kicsi befészkelte magát anyja ölébe. Brangwen várakozott odakint, nézte a szélben hajladozó fákat az egyre sűrűsödő sötétségben. Követnie kellett sorsát, s most itt várakozik a küszöbön.

A kislány mozdulatlanul bújt meg anyja ölében, tágra nyitott szeme sötétlett a szőke hajfürtök közül, olyan volt, mint egy összegömbölyödött kis állat, mely már alszik, csak a szeme maradt nyitva. Az anya ült a félhomályban, a mese folytatódott, mintha magától csörgedezne. Brangwen állt odakint, s leszállt az éj. Észre sem vette az idő múlását. Keze hideg volt és zsibbadt, amint a virágot markolta.

Vége lett a mesének, az anya végre felállt, s a kislány átölelte a nyakát. Erős lehet, hogy ilyen könnyedén viszi azt a nagy gyereket. A kis Anna szorosan hozzásimult. Furcsa kis arca anyja vállán feküdt, mindene aludt már, csak a szeme nem, mintha valami láthatatlan dologgal küszködne.

Eltűntek a szeme elől, s Brangwen először mozdult el arról a helyről, ahol megállt, és körülnézett a sötétben. Azt kívánta magában, bárcsak valóban minden olyan szép és meghitt lenne, amilyennek a megkönnyebbülés e pillanatában tűnt neki. Akár a gyermek, ő is különös feszültséget, sorsszerű szenvedést érzett.

Ismét előbukkant az anya, és összehajtogatta a kislány ruháit. Brangwen bekopogott. Az asszony meglepődve nyitott ajtót, kissé kelletlenül, védekezőn, külföldi módon.

— Jó estét – köszöntötte a férfi. – Bemennék egy percre.

Hirtelen megváltozott az asszony arckifejezése; erre nem számított. Lenézett a férfira, amint ott állt az ablakból ráeső fényben, virággal a kezében s mögötte a sötétség. Rá sem ismert ebben a fekete ruhában. Szinte megijedt.

A férfi azonban már átlépte a küszöböt, és becsukta az ajtót maga mögött. Az asszony megfordult, megzavarta, hogy így rányitnak a sötétségből. A férfi levette kalapját, és közeledett az asszony felé. Megállt a lámpafényben, fekete ruhában, fekete nyakkendővel, egyik kezében a kalapját, másikban a sárga virágot tartotta. Az asszony hátrált, önmagából kizökkentve, kiszolgáltatottan. Nem ismerte ezt a férfit, de annyit tudott róla, hogy érte jött. Nem látott egyebet, csak a sötét ruhás férfialakot, ott előtte, meg a virágot markoló kezet. Az arcát, élettel teljes szemét nem látta.

A férfi nézte; de nem tudatosan, inkább csak ösztönösen érzékelte a nő jelenlétét.

— Szeretnék szót váltani magával – mondta, s az asztalhoz lépett, letette kalapját meg a virágot, mely most laza csomóban feküdt ott. Az asszony hátrált előle, már nem volt sem akarata, sem saját lénye. A szél dudált a kéményben, s a férfi várakozott. Szabad lett a keze, s összezárta öklét.

Most ébredt tudatára, milyen ismeretlenül, rémülten s mégis hozzátartozóan áll ott az asszony.

— Azért jöttem – mondta furcsa módon tárgyilagos és egyenletes hangon –, hogy megkérdezzem, hozzám jön–e feleségül. Úgy tudom, szabad, igaz?

Ezután hosszú csend következett, mialatt a kék szempár sajátságosan személytelenül próbálta kiolvasni az asszony szeméből az igaz választ. Az igazságot várta tőle. S ő, mintegy hipnotizálva, tudta, hogy végre választ kell adnia.

— Igen, szabad vagyok, férjhez mehetek.

Ebben a pillanatban megváltozott a férfi szemének kifejezése, már nem volt személytelen, inkább mintha belemélyedne, hogy kivegye belőle az igazságot. Állhatatosság, elszántság tükröződött most a szemében, valami örökös és változhatatlan. Oldás is, kötés is egyszersmind. Az asszony megrebbent, úgy érezte, újjáteremtődött, akaratlanul feloldódik a másikban, az együttes, közös akaratban.

— Feleségül akar venni? – kérdezte.

A férfi elsápadt.

— Igen – felelte.

Még mindig feszült volt a csend.

— Nem – mondta az asszony bizonytalanul. – Magam sem tudom.

A férfiban lassan oldódott a feszültség, ökle elernyedt, mozdulni sem tudott. Csak állt, és tehetetlenül magába roskadva nézte az asszonyt. Ebben a pillanatban valószerűtlenné vált számára. És ekkor észrevette, hogy közeledik hozzá, különös határozottsággal, szinte mozdulatok nélkül, mintha röpülne, s egyszerre kabátján érezte az asszony kezét.

— Igen, magához megyek – felelte végre személytelenül, és nézett rá, mint akinek most nyílt ki a szeme, hogy meglássa a végső igazságot. A férfi falfehér lett, nem mozdult, csak a tekintetük fonódott egymásba, szenvedett. Az asszony nézte tágra nyitott, szinte gyermeki tekintetével, s egy különös, a férfi számára gyötrelmes mozdulattal, lassan feléje nyújtotta arcát, hozzásimult, amikor meg akarta csókolni, mintha megpattant volna valami a férfi agyában, és pillanatokra minden sötétbe borult előtte.

Most már karjába zárta, és megsemmisülten csókolta az asszonyt. Fékezhetetlen indulat hajtotta, hogy kiszakadjon valóságos énjéből. Karjában tartotta a törékeny, könnyű teremtést, gyermeki súlynak érezte, és mégis olyan bensőséges, végtelen csókban simult hozzá, hogy alig volt képes ezt az érzést elviselni.

Megfordult, széket keresett, s még mindig karjában tartva, leült, és magához szorította az asszonyt. Akkor néhány pillanatra elaludt, mély álomba merült, és az álom meghozta a teljes önfeledtséget.

Fokozatosan magához tért, mindig érezve a meleg közelséget, az asszony pedig éppoly hallgatag volt, s ugyanúgy önfeledtségbe, termékeny sötétségbe burkolózott.

Magához tért, de újjáteremtve, mintegy az újjászületést megérve a sötétség méhében. Légies és könnyű lett minden, új, akár a hajnalhasadás, üde és újrainduló. Eltöltötte az újdonság és a boldogság érzése, mint a napfelkelte. És az asszony belső megnyugvásban csendesen, nyugodtan ült a férfival.

S most az asszony felnézett rá, tágra nyílt, fiatal, csillogó szemmel. Ő pedig lehajolt, és szájon csókolta. És hajnal hasadt mindkettőjükben, rájuk virradt új életük, és ez jó, felfoghatatlanul jó volt, szinte olyan, mint a megsemmisülés, a bűn. Hirtelen még erősebben szorította magához.

Mert érezte, hogy a másikban hamvadni kezd a belső tűz, és bár ott volt a karjában, feje lehanyatlott, de hozzásimult, és nyugodtan pihent az ölében, lehanyatlott fejjel, fáradtan, feloldódva, mert valóban fáradt volt. És ebben valamelyest a férfi tagadása nyilvánult meg.

— De ott a gyerek – szólalt meg később, hosszú hallgatás után az asszony. A férfi nem értette. Már hosszú ideje nem hallott hangot, de most arra is felfigyelt, hogy süvölt a szél, mintha most újra rákezdte volna.

— Igen – felelte értetlenül. Fájdalom szorította el a szívét; kissé összevonta szemöldökét, mint aki erősen igyekszik megérteni valamit, de hiába.

— Szeretni fogja? – kérdezte az asszony.

Ismét valami fájdalomféle rezdült a férfiban.