Globusz^® Publishing 

1

Théba városában akkortájt Ámon papjai ragadták kezükbe a felsőbb oktatás irányítását, és semmiféle magasabb állást nem lehetett megpályázni a papok által kiadott végbizonyítvány nélkül. Mindenki tudja, hogy az Élet Háza és a Halál Háza már ősidőktől fogva éppúgy a templomfalakon belül helyezkedett el, mint a hittudományi iskola, mely magas rangú papok képzésére szolgált. Azt még meg lehet érteni, hogy a matematikai és csillagászati oktatást a papok irányították, de amikor a kereskedelmi és jogtudományi iskolákat is megszerezték, a művelt rétegek bizalmatlanná váltak a papsággal szemben, hiszen olyan dolgokba avatkoztak, amelyek inkább a fáraóra és az adófelügyelőségre tartoztak. Igaz, hogy a kereskedelmi és jogtudományi iskolában nem követelték meg a pappá szentelést, de mivel egész Egyiptom, s így a kereskedelemnek is majdnem egyötöd része Ámon hatalmában volt, és a papok mindenütt nagy befolyással rendelkeztek, mindazok, akik nagykereskedők, vagy a közigazgatás irányítói akartak lenni, számításból letették az alsó fokú papi vizsgát, és ezzel Ámon engedelmes szolgái lettek.

Jómagam, mielőtt lábamat az Élet Házába tehettem volna, a hittudományi iskolában erősen készülődtem az alsó fokú papi vizsgára. Három évem ment rá, mert közben eljártam apámmal beteget látogatni, hogy az ő tapasztalataiból is merítsek jövendő életpályámhoz. Otthon laktam továbbra is, úgy éltem, mint azelőtt, de mindennap részt kellett vennem valamilyen órán.

Egyre jobban megismerkedtem Ámon templomával, és a templom roppant méretei, mérhetetlen gazdagsága kitörülhetetlen nyomokat hagytak gyermeki képzeletvilágomban. Az előcsarnokban és a templom termeiben reggeltől estig tülekedő embertömeg látványosságszámba ment. Elzarándokoltak ide mindegyik társadalmi osztályból valók, jöttek mindenféle nyelvű és mindenféle színű népek, hogy leborulva tiszteljék Ámont, hogy könyörögjenek hozzá maguk és öveik boldogulásáért, s hoztak dús ajándékokat, melyeket Ámon azzal érdemelt ki, hogy megóvta boltjukat, egészségüket, és sikerre vitte kereskedői cselfogásaikat. Szemem kifáradt a kincsek, a drága edények, elefántcsont szobrocskák, és ébenfa dobozok nézésében. Orrom érzéketlenné vált a füstölőszerek és a drága gyanták illatától. Fülem eltompult, mert annyi idegen nyelvet hallott, és olyan szent igéket, amiket ma már nem ért meg a köznép. Ámon emberfeletti nagysága szinte agyonnyomott, éjjelente rosszakat álmodtam, és panaszosan nyöszörögtem.

Azokat, akik az alsó fokú papi vizsgára készültek, a soron következő vizsgájuk szerint csoportosították. Mi, akik az Élet Házának voltunk jövendő tanulói, külön csoportot alkottunk, de társaim között nem találtam barátra. Eszembe véstem Ptahor bölcs figyelmeztetését és magamba zárkóztam, alázatosan teljesítettem a parancsokat, ostobának tettettem magam a többiek élcelődései közepette, s nem törődtem azzal sem, ha az isteneket gúnyolták ki. Csoportunkban néhány fiúnak szakorvos volt az apja, akinek beteglátogatását és tanácsait arannyal fizették. Sok fiú csak egyszerű vidéki orvos apával dicsekedhetett, ezek a naptól barnára égett fiúk legtöbbször idősebbek voltak nálunk, szinte már felnőttek, esetlenül próbálták leplezni félénkségüket, és lelkiismeretesen hadarták el számtalanszor a lecke szövegét, hogy jól megjegyezzék.

De voltak nálunk alacsonyabb származású fiúk is, akik természetes szomjúsággal vetették magukat a tanulmányaikra, akik nem akarták ott folytatni, ahol elkezdték, és más foglalkozást választottak, mint apáik. Velük azonban szigorúbbak voltak, s többet is követeltek tőlük, mert a papokban velük született bizalmatlanság élt mindazok iránt, akik nem törődtek bele helyzetükbe.

Óvatosságom hasznosnak bizonyult, mert hamar felfedeztem, hogy a papoknak besúgói és kiszolgálói is vannak közöttünk. Minden vigyázatlan szó, és nyilvánosan elhangzó kétkedés, vagy gúnyolódás könnyűszerrel a papok tudomására jutott, ilyenkor a bűnöst kihallgatták, aztán szigorúan megbüntették. Akadt olyan, aki megúszta botozással, de olyanok is voltak, akiket kiűztek a templomból, s az Élet Háza Théba városában csakúgy, mint egész Egyiptomban, mindörökre bezárta kapuját előttük. Ezek, ha volt elég akaratuk hozzá, valamelyik gyarmati helyőrséghez kerülhettek felcsernek, vagy Kús földjén, esetleg Szíriában alapozhatták meg jövőjüket, mert az egyiptomi orvosok híre bejárta az egész világot. De a legtöbbje hamar kidőlt a sorból, és nem vitte többre egy hitvány írnoki állásnál, ha ugyan egyáltalán megtanult már írni.

Nekem nagy előnyt jelentett társaimmal szemben, hogy írni, olvasni tudtam. Ezért eléggé érettnek tartottam magamat arra, hogy az Élet Házába felvegyenek, de felszentelésem napja egyre késett, nekem pedig nem volt bátorságom, hogy megkérdezzem az okát, mert neveletlenségnek tartották volna Ámonnal szemben. Időmet halotti szövegek másolásával vesztegettem, melyeket aztán az előcsarnokokban árultak. Értelmem fellázadt, rosszkedvű, befelé forduló lettem. Sok gyengébb képességű társam már megkezdte tanulmányait az Élet Házában, de én azzal vigasztaltam magamat, hogy apám jóvoltából talán már eddig is jobb oktatást kaptam, mint akármelyikük. Később arra gondoltam, hogy Ámon papjai nyilván bölcsebbek nálam, belém látnak, megsejtették, hogy dacos és elégedetlen vagyok, s ezért csupán próbára tesznek.

Ám a bánatom egyre nőtt, álmaim nyugtalanabbá váltak, esténként kimentem a Nílus partjára, bámultam a naplementét, és vártam, mikor gyúlnak ki a csillagok. Valósággal betegnek éreztem magamat. Az utcán sétáló lányok vidám nevetése is bosszantott, sőt feldühített. Vágytam valamire, amit még nem ismertem, a mesék és versek kábító mérge felszívódott a tudatomba, elgyengítette szívemet, és amikor egyedül voltam, könnyeket csalt a szemembe. Apám olykor csendesen elmosolyodott, ha rám nézett, anyám pedig egyre buzgóbban mesélt nekem csalfa asszonyokról, akik férjük távollétében szép ifjakat hívnak magukhoz, hogy velük szórakozzanak.

Végül aztán egyszer csak bejelentették, hogy rajtam a sor, én fogok virrasztani a templomban. Egy álló hétig a templom belső helyiségeiben laktam, és nem volt szabad elhagynom a szent területet. Meg kellett tisztulnom, s böjtölnöm kellett, apám feladata pedig az volt, hogy sürgősen levágja gyermekfürtjeimét, és összehívja szomszédainkat nagykorúságom napjának megünneplésére. Ettől fogva tehát nagykorú lettem, megértem arra, hogy pappá szenteljenek, habár a szertartás semmitmondó és jelentéktelen volt a valóságban, de még így is szomszédaink és a velem egykorúak fölé emelt.

Kipa igazán kitett magáért, nekem mégsem ízlett a mézes lepény, s nem vidítottak fel vaskos tréfáikkal a vidám szomszédok sem. Este, amikor vendégeink már hazamentek, szomorúságom Szenmutra és Kipára is átragadt. Szenmut belefogott születésem történetébe, Kipa is felidézte az emlékeket, én meg bánatosan nézegettem az ágyuk felett függő kis nádcsónakot. Az időtől megfeketült, töredező nádszálak mély sebet ütöttek szívemen. Hiszen nem volt nekem sem igazi apám, sem anyám. Magányos vándorként álltam a csillagok alatt a hatalmas városban. Talán csak nyomorult idegen voltam Kemet földjén. Talán születésem is szégyenletes titok. Vérző szívvel indultam el a templom felé, abban a felszentelési ruhában, amelyet Kipa szerető és gondos keze készített.

2

Huszonöten készülődtünk a felszentelésre. Miután megfürödtünk a templom vízmedencéjében, és leborotválták hajunkat, durva szövetű ruhát öltöttünk fel. Az a pap, aki a mi felszentelésünket végezte, egyáltalán nem volt kicsinyes. Az ősi szokásoknak megfelelően, mindenféle megalázó ceremóniának vethetett volna alá bennünket, de voltak közöttünk előkelő fiúk és olyan férfikorban járó jogtudós jelöltek is, akik már korábban letették vizsgáikat, és csupán pályájuk biztosítására vállalták Ámon szolgálatát. Ezeknek bőségesen volt ennivalójuk, a papokat gyakorta leitatták, s néhányan közülük éjjelenként még az örömházba is elszökdöstek, hiszen a felszentelés nekik semmit sem jelentett. Szívemet folyton kínozta valami, borongó hangulatban virrasztottam éjszakákon át. Beértem azzal a kis darab kenyérrel és pohárka vízzel, amely étkezésünket alkotta, és hol remények, hol sötét kételyek közepette vártam, hogy mit hoz a jövő.

Oly fiatal voltam még akkor, úgy szerettem volna hinni. Azt mondták, a felszenteléskor Ámon megjelenik, és beszél hozzánk, de nagyon megkönnyebbültem volna, ha megszabadulhatok saját lényemtől, és rájövök arra, hogy valójában mi rejtőzik a dolgok megett. De az orvos előtt még a fáraó is mezítelen. Apám mellett már gyermekkoromban megismerkedtem a betegséggel és a halállal egyaránt, és szemem megélesedett, hogy többet lásson, mint a velem egykorúaké. Az orvos előtt nincsenek túlságosan szent dolgok, és csupán a halál előtt hajt fejet. Ezt tanította nekem az apám. Ezért éltek bennem kételyek, és amit a templomban három éven át tapasztaltam, csak növelte őket.

Mégis, néha arra gondoltam, hogy talán a függöny mögött, a mindennél szentebb sötétségben, van valami, amit még nem ismerek. Ki tudja, egyszer talán megjelenik nekem Ámon, és békét hoz szívemnek. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, ahogy a templomnak a világiak részére engedélyezett folyosóin bolyongtam, és a színes szent rajzokat meg a szent feliratokat nézegettem, melyekből kiderült, hogy a nagy fáraók milyen mérhetetlen sok ajándékot hoztak Ámonnak a háborúkban szerzett zsákmányukból. Egyszer csak egy szép nővel találkoztam, aki olyan vékony lenruhát viselt, hogy keble és csípője keresztülvillant az anyagon. Egyenes tartású, karcsú nő volt, ajkát, orcáját és szemöldökét festette. Megállt, és kíváncsi, elfogulatlan tekintettel nézett rám.

– Mi a neved, szép ifjú? – kérdezte aztán, és zöld szeme vállkendőmre tévedt, mely mutatta, hogy felszentelésre készülök.

– Szinuhe – válaszoltam zavartan, s nem mertem a szemébe nézni. De olyan szép volt, és a homlokán csillogó olaj oly különös illatot árasztott, hogy egyre csak azt reméltem, majd engem bíz meg a templom bemutatásával. Ilyesmi gyakran megesett a templom tanulóival.

– Szinuhe – ismételte elgondolkozva, és fürkészőn rám tekintett. – Tehát ha titkot bíznak rád, hamar megijedsz, és elmenekülsz.

A mondabeli Szinuhe kalandjaira célzott, engem pedig nagyon felingerelt, hiszen épp eleget bosszantottak ezzel már az iskolában. Kihúztam magam, egyenesen a szemébe néztem, ám a tekintete olyan furcsán, kíváncsian ragyogott, hogy átforrósította arcomat, lángba borította testemet.

– Miért félnék – válaszoltam. – Egy jövendő orvos nem félhet semmiféle titoktól.

– Ó! – mondta mosolyogva. – Csipog már a kiscsibe, pedig még ki se bújt a tojásból. De mondd csak, van–e a társaid között egy Metufer nevű fiatalember? Apja királyi építész.

Éppen Metufer volt az, aki leitatta a papot, és arany karperecet adott neki felszentelési ajándéknak. Fájt a szívem, mégis elárultam, hogy ismerem, és megígértem, hogy elmegyek érte. Azt hittem, hogy a szép nő testvére Metufernek, vagy valamilyen rokona. Ettől egy kissé jobb kedvre derültem, bátran belenéztem a szemébe, és rámosolyogtam.

– Csak egy baj van. Hogyan hozzam elő Metufert, ha nem tudom a nevedet, és nem tudom megmondani neki, ki hívatja őt – magyaráztam az ismeretlen nőnek.

– Ne félj, tudja ő azt jól – felelte, és színes kövekkel díszített szandáljával türelmetlenül toppantott. Így láttam meg apró lábát, élénkpirosra festett körmét, melyet sosem ért por és piszok. – Tudja ő jól, hogy ki várja. Meglehet, hogy tartozik nekem valamivel. Meglehet, hogy távol van a férjem, és azt várom, hogy Metufer megvigasztaljon bánatomban.

Újra összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy esetleg férjes asszony. Mégis nekibátorodtam, s így szóltam hozzá:

– Jól van, ismeretlen! Elmegyek érte. Megmondom, hogy várja őt egy nő, ifjabb és szebb, mint a Hold istennője. Akkor aztán biztosan rájön, hogy ki vagy, mert aki téged csak egyszer is látott, az nem felejt el sohasem.

Rögtön utána megdöbbentem saját merészségemen, és gyorsan megfordultam, hogy elmenjek, de ő visszahúzott, és eltűnődve mondta:

– De sietős neked! Maradj még egy kicsit, lehet, hogy kettőnknek is van még beszélnivalónk.

Megint rám nézett, de úgy, hogy a szívem egészen elgyengült. Előrenyújtotta gyűrűkkel és karperecekkel ékesített kezét, végigsimított a fejemen, és barátságosan folytatta:

– Nem fázik ez a szép fej, hogy a gyermeki fürtöktől megfosztották? – S azon nyomban gyöngéden érdeklődött: – Igazat beszélsz–e? Valóban szépnek tartasz? Nézz meg jobban!

Ránéztem újra, ruhája királyi szövetből készült, s ő maga is szép volt nekem, szebb minden nőnél, akit valaha láttam. Szépségét igazán nem rejtegette. Ahogyan néztem, elfeledtem szívem bánatát, elfeledtem Ámont, elfeledtem az Élet Házát. Közelsége mint lobogó tűz, égette egész testemet.

– Lám, nem szólsz semmit – mondta bánatosan. – De nem is kell, hogy válaszolj, mert biztosan öreg és csúnya vagyok neked, és szép szemednek nem telik öröme bennem. Menj hát, és keresd meg a felszentelésre váró ifjút, Metufert. Tőlem aztán megszabadulsz.

De én mégsem mentem el, csak álltam, és nem tudtam megszólalni, pedig éreztem, hogy tréfálkozik. A templom hatalmas oszlopai között félhomály borult ránk. A nő szeme csillogott a távoli kőrácsozaton átszűrődő fényben. Nem látott bennünket senki.

– Talán nem is kell megkeresned – szólalt meg csendesen, és rám mosolygott. – Talán az is elég lesz, ha te vigasztalsz meg engem, s te töltőd velem kedvedet, mert különben senkim sincs, akivel örülhetnék.

Eszembe jutott, amit Kipa mesélt azokról az asszonyokról, akik a szép ifjakat magukhoz édesgetik, hogy velük kedvüket töltsék. Oly hirtelen rémlett fel Kipa intő szava, hogy egészen megriadtam, és hátrálni kezdtem.

– Gondolhattam volna, hogy Szinuhe ijedős – mondta a nő, és közelebb lépett. Szorongva emeltem fel a karom, hogy távol tartsam, és így szóltam hozzá:

– Tudom már, ki vagy. Férjed elutazott, a szíved csalárd kelepcét rejt, és az öled jobban éget, mint a tűz. – Így szóltam, de mégsem tudtam otthagyni őt.

Egy kicsit zavartnak látszott, aztán mosolyogva egészen közel férkőzött hozzám.

– Azt gondolod, hogy mindez igaz? Ne hidd! Ölem nem éget meg senkit, sőt azt mondják, nagyon kellemes. Próbáld ki te magad! – Megfogta akarat nélküli kezemet, és a keblére vonta. A vékony anyagon keresztül a lüktető test szépségét tapintotta kezem, megremegtem, arcom kipirult. – Bizonyára még most sem hiszel nekem – mondta megjátszott csalódottsággal. – Biztosan útban van a ruhám, de várj csak, félrehúzom. – Szétvonta ruháját, kezemet odahúzta meztelen kebléhez, és én éreztem szíve dobogását, de azt is éreztem, hogy keble puha és hűvös.

– Jöjj, Szinuhe! – szólt egészen halkan. – Jöjj velem, bort fogunk inni, és gyönyörködünk egymásban.

– Nem hagyhatom el a templom területét – válaszoltam nyugtalanul. Szégyelltem gyávaságomat, kívántam is őt, de féltem is tőle, mint a haláltól. – Meg kell őriznem tisztaságomat, amíg fel nem szentelnek, mert különben kiűznek a templomból, és sohasem juthatok be az Élet Házába. Könyörülj hát rajtam!

Azért beszéltem így, mert tudtam, hogy követném őt, ha még egyszer kérné. Ám tapasztalt nő volt, és megértette szorongásomat. Ezért figyelmesen körültekintett. Még mindig egyedül voltunk, de tőlünk nem messze emberek járkáltak, a vezető hangos szóval magyarázta a látnivalókat a más vidékről érkezett vendégeknek, és rézpénzt koldult tőlük azzal az ígérettel, hogy további csodákat is megmutogat.

– Túl szegyellős ifjú vagy te, Szinuhe! – mondta a nő. – Az előkelők és gazdagok drága ékszereket és aranyakat kínálnak fel, hogy velük kedvemet töltsem, te meg tiszta akarsz maradni.

– Azt akartad, hogy előkerítsem Metufert – nyögtem ki kétségbeesve, mert tudtam, hogy Metufer habozás nélkül megszökne éjszakára a templomból, habár rajta volt az őrködés sora. Apja királyi építész volt, így hát könnyen megtehette, de én képes lettem volna megölni ezért.

– Talán már nem is akarom, hogy elmenj Metuferért – válaszolt, pajkosan rám kacsintva. – Talán inkább azt akarom, hogy úgy váljunk el egymástól, mint barátok. Ezért a nevemet is elárulom neked. Nefernefernefer a nevem, mert azt mondják, szép vagyok, és aki a nevem egyszer kimondja, nem állhatja meg, hogy ne ismételje másodszor és harmadszor is. Ha barátok elválnak egymástól, ajándékot szokás adni, hogy egyik se feledje el a másikat. Kérlek tehát, Szinuhe, ajándékozz meg valamivel.

Akkor döbbentem rá újra, hogy milyen szegény vagyok, hiszen nem volt semmim, amit neki adhattam volna, még egy aprócska ékkő vagy rézgyűrű sem. Keserűség és szégyen vett rajtam erőt, lehajtottam a fejem, egy szó sem jött ajkamra.

– Adj hát valami ajándékot, ami felvidítja szívemet – kérlelt Nefernefernefer, ujjával felemelte az államat, és arcát az enyémhez szorította. Amikor rájöttem, hogy mit kíván, ajkammal megérintettem lágy ajkát. Könnyedén felsóhajtott.

– Köszönöm, Szinuhe, ez szép ajándék volt. Sohasem felejtem el. De te biztosan távoli ország szülötte vagy, mert nem tanultál meg rendesen csókot adni. Hogyan lehet, hogy Théba leányai még nem tanítottak meg a csók művészetére, pedig a gyermekfürtjeid is lehulltak már? – Aztán lehúzott az ujjáról egy gyűrűt, amely aranyból és ezüstből készült, közepén csiszolatlan zöld kő volt. Odanyújtotta nekem, és hozzátette: – Én is megajándékozlak valamivel, hogy ne feledkezz meg rólam. Amikor már felszentelt pap leszel, és bekerülsz az Élet Házába, pecsétedet ebbe a kőbe vésetheted, s ez egyenrangúvá tesz a gazdagokkal meg előkelőkkel. De jusson eszedbe az is, hogy a kő zöld színű, mert Nefernefernefer az én nevem, s egyszer azt mondták, hogy a szemem is olyan zöld, mint a Nílus a nyári napsütésben.

– Nem fogadhatom el gyűrűdet, Nefer – válaszoltam, és hozzátettem, hogy "Nefernefer". Nevének ismétlése valami furcsa örömmel töltött el. – Ne félj, a gyűrű nélkül sem feledkezem meg rólad soha.

– Ostoba fiú! Tartsd meg a gyűrűt, mert így akarom. Tartsd meg a kedvemért, mert egyszer még nyerni fogok rajta. Felemelte ujját és megfenyegetett, de a szeme mosolygott, amikor gúnyosan így szólt: – És ne feledd, óvakodj azoktól a nőktől, akiknek öle jobban éget, mint a tűz. – Sarkon fordult, és már nem engedte meg, hogy elkísérjem. A templom kapuján keresztül láttam, amint díszes gyaloghintóba ült. Előtte egy fullajtár loholt, és nagyokat kiáltozva csinált szabad utat neki. Az emberek félreálltak az útból, aztán a gyaloghintó után bámultak, és összesúgtak. Kimondhatatlan nagy ürességet éreztem, mintha fejjel előre sötét szakadékba zuhantam volna.

Metufer pedig néhány nap múlva meglátta ujjamon a gyűrűt, és megragadta a kezemet, mint aki nem hisz a szemének.

– Ó, magasságos Ozirisz negyven igaz páviánja! – kiáltott fel. – Nefernefernefer van a dologban, nem igaz? Ezt igazán nem gondoltam volna rólad. – Majdnem tisztelettel nézett reám, noha a paptól én kaptam a legalantasabb munkákat, s a kövezetet is nekem kellett tisztítanom, mert nem tudtam ajándékokat hozni neki, úgy, mint mások.

Nagyon meggyűlöltem akkor Metufert, gyűlöltem azért, amit mondott, olyan szenvedélyesen, ahogyan csak egy éretlen ifjú gyűlölhet. Bármily szívesen kérdezősködtem volna tőle Nefer felől, nem alacsonyodtam odáig. Titkomat szívem legmélyére temettem el, mert a hazugság sokszor édesebb az igazságnál, s az álom pompásabb, mint a megtörtént egyesülés. Ha ujjamra néztem, s a gyűrű közepén a zöld kőre, eszembe jutott róla az ő szeme, hűs mellét tapintottam újra, és kenőcsének illatát éreztem ujjaimon. Ráborultam, lágy ajka újra az enyémhez ért, és megvigasztalt, mert Ámon megjelent már nekem, és a hitem összeomlott tőle.

Amikor róla ábrándoztam, arcom forró lázban égett, s ajkam azt suttogta: "Húgom". Ez a szó nagyon–nagyon gyengéden hangzott szájamból, mert ősidőktől fogva azt jelenti, és örökkön örökké azt fogja jelenteni: Kedvesem.

3

De még hadd meséljem el, hogyan jelent meg nekem Ámon.

A negyedik éjszakán én voltam soron, hogy Ámon nyugalmát őrizzem. Heten voltunk ott: Mata, Mósze, Bek, Szinufer, Nefru, Ahmesz és én, Szinuhe, Szenmut fia. Mósze és Bek szintén az Élet Házába készültek, ezért őket már régebbről ismertem, de a többi fiú ismeretlen volt.

A böjtöléstől és izgalmaktól egészen elgyengültem. Mindnyájan komoly képpel, egyetlen mosoly nélkül követtük a papot – neve legyen a feledésé –, amikor a templom zárt részébe vezetett bennünket. Ámon már elhajózott a nyugati hegyek mögé, az őrök is megfújták ezüstharsonáikat és a templom kapuit bezárták. A pap igen jóltáplált volt, áldozati állatok húsán, gyümölcsön és édes kalácson hízott arca olajtól fénylett, és piroslott a bortól. Halkan nevetgélt magában, amikor felemelte a függönyt, és megengedte, hogy a szentélybe benézhessünk. Ott állt Ámon egy roppant kősziklából kivájt kamrában, süvegén és gallérján a szent lámpák világában piros, zöld és kék fénnyel szikráztak a drágakövek, mint megannyi élő szem. Reggel a pap vezetésével testét be kellett kennünk és új ruhába öltöztetnünk, mert Ámonnak minden reggel új ruhára volt szüksége. Én láttam már őt régebben is. Láttam, amikor a tavaszi ünnepen aranycsónakon a külső udvarra vitték, és az emberek földre vetették magukat előtte. Láttam, amikor a legmagasabb volt a víz, cédrusfa csónakon a szent tavon hajózni. Ám akkor még, egyszerű tanuló koromban, csak messziről láthattam, és piros ruhája sohasem tett rám olyan megrázó hatást, mint most a lámpák fényében, és a szentély mélységes csendjében. Piros ruhát csupán az istenek hordanak, és amikor fenséges arcára néztem, olyan érzésem volt, mintha súlyos kőlapok ereszkednének mellemre, hogy megfullasszanak.

– Virrasszatok, és imádkozzatok a függöny előtt! – mondta a pap, és megfogódzott a függöny szélében, mert nem állt biztosan a lábán. – Lehet, hogy hívni fog benneteket, mert szokása, hogy megjelenik azoknak, akik felszentelésre készülnek, nevükön szólítja őket, és beszél hozzájuk, ha méltóak rá.

Kapkodva vetette kezével a szent jeleket és közben Ámon szent neveit mormogta. Aztán helyére húzta a függönyt, de eszébe sem jutott, hogy újra meghajoljon, és kezét a térdéhez kapja.

El is ment, és otthagyott mind a hetünket a sötétben, a templom elülső csarnokába zárva, amelynek kőpadlója félelmetes hideget lehelt mezítelen lábunkra. De Mósze egy lámpát húzott elő vállkendője alól, Ahmesz pedig a legnagyobb hidegvérrel belépett a szentélybe, és hozott Ámon szent tüzéből, úgyhogy világot gyújthattunk.

– Bolondok volnánk sötétben ülni – mondta Mósze, és mindnyájan jobban éreztük magunkat, bár féltünk is kicsit. Ahmesz kenyeret és húst szedett elő, Mata és Nefru kockajátékba fogtak, és dobásaikat olyan nagy hanggal kísérték, hogy csak úgy visszhangzott a csarnok. Ahmesz, miután evett, becsavarta magát a vállkendőjébe és aludni tért, de kis ideig még átkozta a kemény kőpadlót. Nemsokára Szinufer és Nefru is melléje heveredtek, hogy egy csomóban jobban melegítsék egymást.

Én azonban fiatal voltam és virrasztottam, bár jól tudtam, hogy a pap egy kancsó bort kapott Metufertől és meghívta őt, meg vele együtt pár előkelő ifjút a cellájába, s ezért nem lephet meg bennünket. Virrasztottam, pedig mások is mondták, hogy a felszentelésre készülők titokban sokszor esznek, játszanak és alszanak. Mata az oroszlánfejű Szehmet templomáról kezdett mesélni, ahol Ámon fenséges leánya szokott megjelenni a hadviselő uralkodóknak, hogy karjába zárja őket. Ez a templom Ámon temploma mögött volt, de már elveszítette tekintélyét. A fáraó évtizedek óta nem látogatta, a gaz kisarjadt az udvar kőlapjai közt. Mata azonban kijelentette, hogy egyáltalán nem lenne ellenére a ruhátlan istennőt ölelgetni, Nefru pedig a kockát dobálta kezében, nagyokat ásított és azon búsult, hogy miért nem hozott bort magával. Később mindketten ledőltek aludni, és csak én maradtam ébren egyes–egyedül.

Az éjszaka hosszúra nyúlt, s míg a többiek aludtak, engem mély áhítat és sóvárgás kerített hatalmába, mert még fiatal voltam és azt hittem, mert tiszta maradtam, böjtöltem, és megtartottam minden régi parancsolatot, Ámonnak meg kell jelennie előttem. Szent neveit mondogattam, és minden zörejre, apró neszre éberen figyeltem, de a templom üres maradt és hideg. Hajnaltájt a léghuzattól egyszer meglibbent a szentély függönye, különben semmi sem történt. Amikor megvirradt, mérhetetlen csalódással fújtam el a mécset, aztán felébresztettem társaimat.

A katonák megfújták a kürtöt, a falakra új őrök érkeztek, és a külső udvarokból újból morajlás áradt felénk, amely olyan volt, mint távoli vizek zúgása, és jelezte, hogy a templomban megkezdődött a nap és a munka. Végül, sietős léptekkel a pap is megérkezett, és vele együtt, legnagyobb csodálkozásomra, Metufer. Mindkettőből dőlt a borszag, karonfogva jöttek, a pap a szent szekrények kulcsát lóbálta kezében, és Metufer segítségével a szent igéket ismételgette, mielőtt bennünket üdvözölt.

– Mata, Mósze, Bek, Szinufer, Nefru, Ahmesz és Szinuhe papjelöltek! Virrasztottatok–e, imádkoztatok–e, hogy a felszentelésre méltók legyetek?

– Virrasztottunk és imádkoztunk – feleltük kórusban.

– Megjelent–e nektek Ámon, ahogy megígérte? – folytatta, és böfögve vizsgálgatott bennünket réveteg szemével.

Egymásra sandítottunk, és nem tudtuk, mit tegyünk. Végül Mósze bizonytalanul így szólt:

– Igen, megjelent, ahogy megígérte.

Erre aztán társaim egyik a másik után válaszolták: "Igen, megjelent." Utolsónak Ahmesz szólt lelkes és erős hangon:

– Bizony, valóban megjelent. – Egyenesen a pap szemébe nézett, de én még egy szót se szóltam. Úgy éreztem, mintha egy marok szorítaná össze szívemet, mert társaim szavai gúnyt űztek Ámonból.

Metufer arcátlanul kijelentette:

– Én is virrasztottam és imádkoztam, hogy a felszentelésre méltó legyek, mivel holnap éjszaka van jobb dolgom is, mint hogy itt töltsem az időt. Ámon nekem is megjelent, ezt a pap bizonyíthatja. Nagy boroskancsó alakjában jelent meg, sok–sok szent dologról beszélt, amiket nektek most nem fogok megismételni, és szavait olyan édesnek érezte szájam, akár a bort, így aztán egyre jobban szomjaztam utána egész éjszakán át.

Erre aztán Mósze is felbátorodott, és így szólt:

– Nekem fiának, Hórusznak alakjában jelent meg, vállamra ült, mint a sólymok teszik, és ekképpen beszélt: "Légy áldott, Mósze, legyen áldott családod, és legyen áldott a munkád, hogy majd egyszer olyan házad legyen, amelynek két kapuja van, és számtalan szolgának parancsolhass." Így szólt a fenséges Ámon.

Most a többiek is siettek elmesélni, mit mondott nekik az isten, és nagy igyekezettel beszéltek összevissza, amin a pap jót mulatott, és bólogatott hozzá. Nem tudom, hogy álmaikat mesélték–e, vagy csak hazudoztak. De emlékszem, hogy árván és egyedül álltam közöttük, és nem szóltam semmit.

Végül a pap hozzám fordult, összehúzta leborotvált szemöldökét és szigorúan kérdezte:

– No és te, Szinuhe, nem vagy talán méltó a felszentelésre? Vagy néked nem jelent meg a magasságos Ámon semmilyen alakban? Hát még kis egér alakjában sem láttad őt? Nem is gondolod, mily számtalan alakban szokása néki megjelenni!

Az Élet Házába való felvétel forgott kockán, úgyhogy összeszedtem magam és megszólaltam:

– Pirkadatkor annyit láttam, hogy meglibbent a szentély függönye, de mást nem tapasztaltam, és Ámon nem beszélt hozzám.

Ekkor a többiekből kitört a nevetés. Metufer úgy nevetett, hogy a térdét csapkodta, aztán így szólt a paphoz:

– Ez bolond. – Megrángatta a pap borfoltos ruhaujját, és felém kacsintva, valamit a fülébe súgott.

A pap megint szigorúan rám nézett, és kijelentette:

– Ha nem hallottad Ámon hangját, nem tudlak felszentelni. De könnyen segítünk a dolgon, mert szeretném remélni, hogy megbízható és jó szándékú ifjú vagy. – Majd bement a szentélybe, és eltűnt a szemünk elől. Metufer odalépett hozzám és barátságos mosollyal biztatott: – Ne félj!

Ám kis idő múltán mindnyájan megrémültünk, mert a sötét csarnokban természetfeletti hang csattant fel, amely nem hasonlított semmiféle emberi hanghoz, és egyforma erővel dörgött a tetőről, a falakból, és az oszlopok közül. Ijedten forgolódtunk összevissza, és kerestük, hogy honnan szól. A hang ezt mondta:

– Szinuhe, Szinuhe, te álomszuszék, merre vagy? Lépj azonnal színem elé, borulj le előttem, mert nem sok az időm, és nem várhatok reád egész napon át!

Metufer ekkor félrehúzta a függönyt, belökött a szentélybe, és tarkómnál fogva lenyomott a kövezetre, hogy üdvözöljem Ámont, ahogyan az isteneket és fáraókat szokás. De én felemeltem a fejemet, és láttam, hogy a szentélyt vakító fény tölti be; a hang Ámon szájából jött, amint folytatta:

– Szinuhe, Szinuhe, te disznó, te pávián! Leittad magad és aludtál, amikor téged szólítottalak? Megérdemelnéd, hogy sáros kútba süllyedj és egész életedben iszapot zabálj, de fiatal korod miatt megkegyelmezek neked még akkor is, ha buta, lusta és koszos vagy, mert megkegyelmezek mindazoknak, akik hisznek bennem, a többieket viszont az alvilág mélységébe taszítom.

Még sok mindent beszélt a hang, ordítozott, gyalázkodott, és nagyokat káromkodott. Ma már nem emlékszem mindenre, de nem is akarok emlékezni, olyan megalázó és keserű érzés lett rajtam úrrá. A természetfeletti hangból néha mintha a pap hangját hallottam volna kicsengeni. Ez megdermesztett és rémülettel töltött el, annyira, hogy nem is bírtam hallgatni tovább. Ott maradtam Ámon szobra előtt arcra borulva még akkor is, amikor a hang már elhallgatott. Aztán megjelent a pap, félrerúgott az útból, társaim pedig sietve kezdték hordani befelé a tömjént, a kenőcsöket, szépítőszereket, és végül behozták Ámon piros ruháit.

Már régebben megkapta mindegyikünk a maga feladatát, én is emlékeztem az enyémre, és az előcsarnokból behoztam a szent vízzel teli edényt meg a szent törülközőket, hogy megmossuk az isten arcát, kezét és lábát. De ahogy visszafelé jöttem, már ott állt a pap, odaköpött egyet Ámon arcára, majd pecsétes ruhaujjával végigtörülte. Aztán Mósze és Nefru kifestették ajkát, arcát és szemöldökét. Metufer bekente szent kenőccsel, de nagy vigyorgás kíséretében a pap olajos képére, meg a sajátjára is kent belőle. Végül a szobrot levetkőztették, megmosták és megszárították, mintha szükségét végezte volna, aztán alsóruhát és redőkbe vont köntöst aggattak rá.

Amikor elkészültek, a pap összeszedte a régi ruhadarabokat, és magához vette a mosdatáshoz használt vizet meg a törülközőket. A vizet gyógyvízként adták el bőrkiütésben szenvedő betegeknek, a törülközőket pedig apró darabokra vagdosva a tehetősebb látogatóknak árusították a külső udvaron. Szabadok voltunk tehát, kitódultunk a napfényes udvarra, és én öklendezni kezdtem.

Szívem is megüresedett, akár a gyomrom és a fejem, mert az istenekben már nem hittem többé. De egy hét múltán fejemet bekenték olajjal, és Ámon papjává szenteltek. Elmondtam a papi esküt, és erről díszes írást kaptam. Az íráson ott ékeskedett Ámon templomának pecsétje és az én nevem, és ezzel jogot nyertem ahhoz, hogy átlépjem az Élet Házának küszöbét.

Így jutottunk az Élet Házába, Mósze, Bek meg én. Kapuja megnyílt előttünk, és nevemet beírták az Élet könyvébe, mint ahogyan előttem beírták apámnak, Szenmutnak, előtte pedig az ő apjának nevét. De én már nem voltam boldog.

4

Az Élet Házában az oktatást névleg a királyi orvosok irányították, ki–ki a saját szakterületén. Ám velük csak nagy ritkán találkoztunk, mert sok betegük volt, a gazdagabbaktól értékes ajándékokat kaptak, és nagy kőházaikat a városon kívül építették fel. De amikor olyan beteg érkezett az Élet Házába, akinek betegsége zavarba hozta az állandó orvosokat, vagy pedig nem merték vállalni a kezelését, eljött a királyi orvos, és bemutatta tudását a hozzá tartozó tanulóknak. Ilyenkor, Ámon jóvoltából, a legnincstelenebb beteg is élvezhette a királyi orvos kezét Ámon dicsőségére.

Az Élet Házának betegeitől vagyonuk arányában ajándékokat szedtek, de többen magukkal hozták a városi orvosok igazolását, amely azt bizonyította, hogy közönséges orvos nem tud segíteni bajukon, így a legszegényebbek is egyenesen az Élet Házába jöttek, és nem kértek tőlük semmiféle ajándékot. Mindez nagyon szép és igazságos volt, mégse kívántam volna szegény emberként megbetegedni, mert az ügyetlenek rajtuk próbálták ki tudásukat, a tanulók pedig rajtuk tanulták a mesterséget. Fájdalomcsillapító szereket sem pazaroltak rájuk, érzéstelenítés nélkül kellett tűrniük a csipeszek és kések okozta kínokat. Ezért hallatszott oly gyakran keserves jajgatás és üvöltés az Élet Házának külső csarnokaiból, ahol a szegényebb betegeket kezelték.

A tanulás és gyakorlás ideje a tehetségtelenebbeknek is ugyanolyan hosszú volt, mint a többieknek. Meg kellett ismernünk a gyógyszereket és a növényeket, sőt azt is, hogy mikor gyűjtsük őket. Megtanultuk a gyógynövények szárítását és kifőzését, mert az orvost gyakran kényszeríti arra a szükség, hogy saját kezűleg készítsen orvosságot. Néhányan zúgolódtunk ellene, nem fogtuk fel hasznosságát, mert írott orvosi rendelésre az Élet Házában minden ismert gyógyszert teljesen készre keverve és adagolva meg lehetett kapni. Ebből a tanulmányból nekem mégis sok hasznom származott, majd később elmondom, miért.

Ismernünk kellett a test minden részének nevét, a különböző szervek működését és célját. Megtanultunk bánni a késsel, a foghúzóval, de elsősorban azt tanultuk meg, hogyan kell kézzel kitapogatni a bajokat a bőrön keresztül, meg a test belsejében. Megtanultuk azt is, hogyan lehet a bajt már a beteg szeméből kiolvasni. Tudnunk kellett olyan szüléseket levezetni, ahol a bába már nem segíthetett. Tudnunk kellett előidézni a fájdalmat, de tudnunk kellett csillapítani is. A kisebb fájdalmat megtanultuk megkülönböztetni a nagyobbaktól, a lélek okozta sebeket a test sebeitől. A beteg panaszaiban a hazugságokból megtanultuk kiszűrni az igazságot, és megismertük azokat a kérdéseket, amelyekkel a beteg a feje búbjától a lába ujjáig ellenőrizhető, s amelyek segítségével rátalálhatunk a nyavalyára.

Érthető tehát, hogy minél előbbre jutottam tanulmányaimban, annál jobban éreztem, milyen keveset tudok. Minden orvos talán csak akkor válik igazi orvossá, amikor alázattal eltelten bevallja magának, hogy valójában semmit se tud. Erről persze idegeneknek nem szabad beszélni, mert mindennél fontosabb, hogy a beteg higgyen orvosának, és megbízzék tudásában, hiszen minden gyógyításnak ez az alapja. Ezért az orvosnak sohasem szabad hibáznia, mert aki egyszer hibát követ el, elveszti tekintélyét, és lejáratja a többit is. Így hát, amikor gazdagabb házakba valami nehéz esethez az első orvos után még egy másodikat, vagy harmadikat is kihívnak, az orvostársak inkább elleplezik az első hibáját, semhogy felfedjék az egész orvostársadalom szégyeneként. Ezért azt is mondják, hogy az orvosok együttesen temetik el betegüket. De akkor én még semmit sem tudtam az ilyen dolgokról. Tisztelettel telve és azzal a hittel léptem át az Élet Házának kapuját, hogy minden földi bölcsességet és jóságot megtalálok ott. Az első hetek nehezen múltak, mert a kezdő tanulót mindenki a szolgájának tekintette, és nem volt egyetlen olyan alacsony rendbéli sem, aki ne állt volna magasabban és ne parancsolgatott volna neki. A tanuló első leckéje a tisztaság volt, mégis minden piszkos munkát vele végeztettek, úgyhogy az undortól valósággal megbetegedett, míg végül érzéketlenné vált minden iránt. De hamarosan még álmában is tudta, hogy a kést tűzben kell megtisztítani, a ruhát pedig lúgban és vízben kell kifőzni, hogy tiszta legyen.

Mindazt, ami az orvosi mesterséghez tartozik, elmondják másféle könyvek, ezért nem is beszélek többé ilyesmiről. Helyette azt mondom el, ami velem történt meg, amit én magam láttam, és amiről mások nem írtak.

Végre, mikor letelt a hosszú próbaidő, szent ceremóniák során megtisztultam, fehér ruhába öltöztettek, és megengedték, hogy a betegfogadó teremben megtanuljam, hogyan húzzák ki nagydarab emberek fogát, hogy kötözik be a sebeket, hogyan szúrják fel a keléseket, és a törött végtagokat hogyan rakják sínbe. Sok újat nem tudtak mutatni nekem, hiszen apám mindenre megtanított. Ezért gyorsan haladtam előre, társaim parancsolója és tanítója lettem. Néha én is kaptam ajándékokat, akár az orvosok. Bevésettem nevemet a zöld kőbe, amellyel Nefernefernefer ajándékozott meg, hogy orvosi javaslatom alá pecsétet nyomhassak.

Egyre nehezebb feladatokat bíztak reám, felügyeltem a gyógyíthatatlan betegek csarnokában, részt vettem híres orvosok műtétjein, melyekbe tíz beteg belehal, és egy felgyógyul. Megtanultam azt is, hogy az orvos szemében a halál nem félelmetes, a betegnek pedig sokszor legnagyobb jótevője, mert a halálán levő ember arca gyakran boldogabb, mint életének nyomorúságos napjaiban.

És mégis, vakon és süketen éltem egészen addig, míg el nem jött felébredésem napja, éppúgy, mint egyszer kisfiú koromban, amikor megelevenedtek előttem a képek, a szavak és a betűk. Eljött a pillanat, midőn megnyíltak szemeim, mintha álomból ébredtem volna fel, midőn mámoros szívvel kérdeztem magamtól: Miért? Mert minden igazi tudás félelmetes kulcsa ez a kérdés: Miért? Erősebb ez a fenséges Thot íróvesszőjénél, előbbre való ez minden kőbe vésett írásnál.

Ez így történt. Jött hozzánk egy asszony, akinek nem volt gyermeke, és azt hitte magáról, hogy terméketlen, mert már betöltötte negyvenedik évét. Havibaja megszűnt, ezért nagyon megrémült, eljött az Élet Házába, mert azt hitte, hogy a testébe gonosz szellem bújt, és megmérgezte. Úgy tettem, ahogy parancsolták: magokat vettem és egy darab földbe nyomkodtam őket. Néhány magot a Nílus vizével, néhányat az asszony vizeletével öntöztem meg. Aztán a maroknyi földet kitettem a napra, az asszonynak pedig meghagytam, hogy néhány nap múlva újra jöjjön el. Amikor eljött, a magok már kicsíráztak, de amelyet tiszta vízzel öntöztem meg, csak apró szárat hajtott, a többi viszont buján zöldellt. Tehát igazat mondott az írás, ahogyan magam is mondtam az ámuló asszonynak:

– Örvendj, asszony, mert a fenséges Ámon az ő nagy irgalmasságában megáldotta méhedet, és gyermeked születik, mint a többi áldott asszonynak.

A szegény nő sírt örömében, csuklójáról lehúzott egy két deben súlyú ezüst karkötőt, és nekem ajándékozta, mert visszaadtam rég elvesztett reményét. Alighogy lecsillapodott, már megkérdezte:

– Fiam fog születni?

Nyilván azt gondolta, hogy mindentudó vagyok. Nekibátorodtam, és a szemébe nézve feleltem: – Igen, fiad születik.

Az esélyek egyformák voltak, és akkoriban nekem mindenben szerencsém volt. Az asszony még jobban örvendezett, és másik csuklójáról is odaadta két deben súlyú ezüst karkötőjét.

De amikor elment, magamnak feltettem a kérdést: "Hogyan lehetséges, hogy az árpaszem tudja azt, amit orvos nem tudhat, orvos nem láthat, mielőtt a terhesség jelei megmutatkoznának?"

Összeszedtem magam és feltettem a kérdést tanítómnak is, de ő úgy nézett rám, mint a bolondra szokás, és csak ennyit mondott:

– Így van előírva.

Ezzel aztán igazán nem kaptam választ örökké nyugtalanító kérdésemre, a miértre. Még egyszer összeszedtem bátorságomat és a királyi szülészorvostól is megkérdeztem, hogy miért van ez. Ő így válaszolt:

– Ámon minden istenek királya. Az ő szeme belelát az asszony méhébe, ahová bejut az életet fakasztó mag. És ha megengedi, hogy az asszony méhe megtermékenyüljön, miért ne engedné meg azt, hogy az árpaszem is kicsírázzék a földben, ha a megtermékenyült asszony vizeletével megöntözöd? – Miközben beszélt, úgy nézett rám, mintha azt gondolta volna: ostoba fickó. Ő sem adott tehát választ a kérdésemre: miért?

Ekkor kinyílt a szemem, és rájöttem, hogy az Élet Házának orvosai csak a régi írásokat és szokásokat ismerik, semmi többet. Ha megkérdeztem, hogy a tályogos sebet miért kell kiégetni, az egyszerű sebet viszont bekenni és bekötözni, vagy hogy a keléseket miért penésszel és pókhálóval gyógyítják, csak annyit feleltek: "Mindig így cselekedtek ezt régen is." A gyógyító késsel dolgozó orvosnak joga volt ahhoz, hogy megcsinálja azt a száznyolcvankét vágást és metszést, ami elő volt írva. Tapasztaltságától, tudásától függően jól vagy rosszul, gyorsabban vagy lassabban, fájdalom nélkül, vagy fölösleges kínokat okozva meg is csinálta, de semmi mást nem tudott tenni, mert a régi könyvek írásban és képben csak erről beszéltek, nem mondtak semmi többet. Voltak emberek, akik megsoványodtak és arcuk színét is elvesztették, az orvos mégsem talált bennük semmiféle betegséget. Ha viszont drága pénzen áldozati állatból nyers májat szereztek, és megették, egyszeriben meggyógyultak. Akadtak olyanok is, akiknek a gyomruk fájt, és tüzelt arcuk és kezük. Ezeknek hashajtó és fájdalomcsillapító szereket adtak, mire az egyik meggyógyult, a másik meghalt, de az orvos nem tudta előre megmondani, ki gyógyul majd meg és kinek puffad fel a hasa, hogy végül is belehal. Azt, hogy miért gyógyul meg az egyik, és miért hal meg a másik, nem kérdezte meg senki, de nem is volt szabad megkérdezni. Hamar észrevettem, hogy túlzásba viszem a kérdezősködést, mert görbe szemmel kezdtek nézni, és akik messze elmaradtak mögöttem, most megelőztek, és parancsokat adtak. Akkor levettem fehér ruhámat, megmosakodtam és elhagytam az Élet Házát. Két ezüst karkötő volt nálam, összesen négy deben súlyú.

5

Amint fényes nappal, hosszú évek múltán először kiléptem a templom kapuján, szemem újra felnyílt, és csodálkozva láttam, hogy a tanulásban és munkában töltött évek alatt Théba városa megváltozott. Észrevettem a változást mindenütt, amerre csak jártam, a Kosok útján, meg a tágas tereken egyaránt, mert mindenbe valami szokatlan nyugtalanság vegyült. Az emberek drágább és előkelőbb ruhákat hordtak, mint régen, a redőkbe vont ruhák meg a vendéghaj miatt nem lehetett a nőket és a férfiakat megkülönböztetni egymástól. A bormérésekből és örömházakból nyekergő szíriai muzsika áradt, az utcákon egyre több volt az idegen szó, a szíriaiak és a gazdag négerek egyre szemtelenebbül tolakodtak az egyiptomiak közé. Egyiptom mérhetetlenül gazdag és hatalmas volt, városaiba már évszázadok óta nem tört be az ellenség, és a javakorabeli férfiak nagy része még sohasem látott háborút. Nem tudom, hogy boldogabbak lettek–e az emberek ettől, mert mindenki nyugtalan tekintettel, sietősen járt–kelt, és elégedetlenül várt valami újat.

Keresztül–kasul jártam Théba utcáit, egyedül voltam, szívemben dac és bánat tanyázott. Aztán hazamentem, és azt láttam, hogy Szenmut megöregedett, hátát meggörbítették az évek, szeme már nem tudta kibetűzni az írást. Látnom kellett, hogy anyám, Kipa is öregasszony lett azóta, néhány lépés után már nehezen lélegzett, és örökké csak a sírjáról beszélt. Apám, megtakarított pénzecskéjén, már mindkettőjüknek megvette a nyughelyét a folyó nyugati oldalán elterülő Halottak Városában. Láttam a sírt, agyagtéglából épült tisztességes sír volt, oldalán a szokásos rajzokkal és feliratokkal. Mellette és körülötte száz meg ezer hasonló sír sorakozott, melyeket Ámon papjai drága áron adtak el jóravaló és takarékos embereknek, hogy azok elnyerhessék vele a halhatatlanságot. Anyám kedvéért elkészítettem a sírjukba a Halottak Könyvét, hogy majd ne tévedjenek el hosszú útjukon a túlvilágon. Hibátlan, szép írással írtam meg, pompás Halotti Könyv lett belőle, ha festett rajzok nem is voltak benne, mint az Ámon templomában kapható könyvekben.

Anyám ételt hozott, apám pedig a tanulmányaimról kérdezgetett, de aztán semmi több nem jött a szánkra. Idegen volt nekem a ház, és az utca, és az utcán járkáló emberek is mind idegenek voltak. Szívem egyre bánatosabb lett, mígnem eszembe jutott Ptah temploma és Thotmesz barátom, aki művésznek készült. Ekkor azt gondoltam: "A zsebemben van négy deben ezüst. Elmegyek és felkutatom Thotmeszt, hogy együtt mulassunk, együtt vidítsuk fel borral a kedvünket, mert kérdéseimre úgysem kapok választ senkitől."

Ezért elbúcsúztam az öregektől, azt mondtam nekik, hogy vissza kell térnem az Élet Házába. Napnyugta körül találtam meg Ptah templomát, a kapuőrnek megmondtam, hogy a művészek iskoláját keresem, aztán beléptem a kapun és kértem, hogy szóljanak Thotmesznek. Azt a választ kaptam, hogy Thotmeszt már rég kizárták az iskolából. A tanulóknak, akikkel beszéltem, agyagos volt a kezük, és amikor kimondták Thotmesz nevét, nagyot köptek a földre. Az egyik közülük így szólt:

– Ha Thotmeszt keresed, legjobb, ha sörmérésben, vagy örömtanyán nézel utána.

Egy másik hozzátette:

– Ha meghallod valahol, hogy az isteneket gyalázzák, akkor Thotmesz bizonyára a közelben van.

A harmadik meg azt mondta:

– Ahol nyomorékra és véresre verik egymást, ott biztosan megtalálod Thotmesz barátodat.

Mivel Thotmesz barátjának mondtam magamat, kiköptek előttem a földre, de csak a tanítójuk miatt tették, mert amikor elfordult, azt tanácsolták, hogy menjek a "Szíriái korsó" nevű borozóba.

El is indultam, és hamarosan ráakadtam a borozóra, amely a szegénynegyed és az előkelő városrész határán állt. A bejárat felett díszelgő felirat Ámon szőlődombjainak és a kikötőnek borait dicsérte. Belsejében a falakon mindenféle vidám képek sorakoztak: táncosnőket ölelgető páviánok és sípon játszó kecskék váltogatták egymást. A földön művészek ültek, és buzgón rajzolgatták papírra, amit láttak, egy öreg férfi pedig bánatosan nézegette üres borospoharát.

– A fazekaskorongra esküszöm, Szinuhe az – szólalt meg valaki és amikor felugrott, hogy üdvözöljön, csodálkozva tárta szét a karját. Azonnal megismertem Thotmeszt, pedig szakadt és piszkos vállkendő volt rajta, a szeme véreres, és a homlokán jókora púp éktelenkedett. Lefogyott és meg is öregedett, szája szegletén már megjelentek a ráncok, pedig még fiatal volt. De amikor rám nézett, szemében ugyanaz a merész és vidám mosoly csillogott, mint régen. Közelebb húzódott és lehajtotta fejét, úgyhogy összeért az arcunk. Ebből értettem meg, hogy barátom maradt.

– Bánatos a szívem, és minden hiábavaló – mondtam Thotmesznek. – Azért jöttem utánad, hogy együtt vidítsuk fel borral a szívünket, mert nem válaszol nekem senki, amikor azt kérdezem: miért?

Thotmesz felemelte a felsőruháját és mutatta, hogy nincsen semmije, amin bort vásárolhatna.

– A csuklómon négy deben ezüst van – jelentettem ki büszkén. De Thotmesz a fejemre mutatott, amelyet most is simára borotváltattam, hogy mindenki lássa: alsó fokozatú pap vagyok. Nem is volt másom, amivel büszkélkedjek. Most azonban bosszantott, hogy nem hagytam a hajamat megnőni. Ezért türelmetlenül mondtam Thotmesznek:

– Orvos vagyok, nem pedig pap. Kint olvastam, hogy itt kikötői bort is árulnak. Kóstoljuk meg, ha jóféle! – Megcsörgettem az ezüst karkötőket, mire a tulajdonos nagy sietve odajött hozzám, meghajtotta magát, és kezét térdéhez kapta.

– A pincémben vannak szidóni és bübloszi borok, amelyeknek még nem nyitottam fel a pecsétjét. Édesek a mirhától, mint a méz – kezdte mondókáját. – Ajánlom kevert boraimat is, színes poharakban. Úgy elbódítják az ember fejét, mint a szép leány mosolya, a szívét pedig felvidítják. – Még nagyon sokáig beszélt, egy szuszra sorolta a borokat, úgyhogy zavaromban kérdően néztem Thotmeszre. Thotmesz kevert bort rendelt. Egy rabszolga vizet öntött a kezünkre, és az asztalunkra pörkölt lótuszmagot tett. A tulajdonos hozta a tarka poharakat. Thotmesz felemelte a sajátját, és egy kevés bort a földre löttyintve, így szólt:

– Az istenek fazekasának egészségére! Enné meg a döghalál a művészek iskoláját a tanítóival együtt! – Aztán név szerint felsorolta mindazokat a tanítókat, akiket legjobban gyűlölt.

Én is felemeltem a poharamat, és egy kis bort a földre öntöttem.

– Ámon tiszteletére – kezdtem – kapjon a csónakja örökös léket, pukkadjon szét papjainak kövér hasa, és egye meg a döghalál az Élet Házának tudatlan tanítóit! – Mindezeket fojtott hangon mondtam és körül is kémleltem, nehogy valami idegen meghallja.

– Ne félj! – nyugtatott meg Thotmesz. – Ebben a kalyibában Ámon fülei közül már oly sokat szétvertek, hogy felhagytak a hallgatódzással. Mi, akik idejutottunk, különben is el vagyunk veszve. Én se keresném meg a sörömet és a kenyeremet sem, ha nem segítek úgy magamon, hogy képeskönyveket rajzolok a gazdagok gyerekeinek.

Megmutatta a papirusztekercset, amelyre képeket rajzolt, amikor megérkeztem. Nevetnem kellett, mert egy erőd volt rajta, amelynek falait egy félelemtől reszkető macska védelmezte hevesen támadó egerek ellen. Egy másik rajz vízilovat ábrázolt, amely a fa tetején énekelt, egy galamb viszont létrán mászott nagy kínnal a fára felfelé.

Thotmesz rám nézett, és barna szeme mosolygott. De aztán kigöngyölítette a tekercset és komolyra vált az arca, mert a következő képen egy aprócska pap kötélen vonszolta a nagy fáraót a templom felé, ahogy az áldozati állatokat szokás. Még egy képet mutatott, amelyen a fáraó apró termetű figurája volt látható, amint leborul Ámon hatalmas szobra előtt. Kérdően néztem rá, ő pedig bólogatva mondta:

– Talán nem így van? A felnőttek is megmosolyogják ezeket, mert olyan bolondosak. Hát nem nevetséges, hogy az egér nekimegy a macskának, és a pap fáraót vonszol? De azok, akik megértik rajzaimat, gondolkozni kezdenek. Ezért csak addig lesz kenyerem és söröm, amíg a papok ki nem veretik belőlem a lelket az őrökkel valamelyik utcasarkon. Ilyesmi megesett már.

– Igyunk! – mondtam neki, de hiába ittunk, a szívemet nem vidította fel a bor. – Hiba–e, ha azt kérdezzük: "miért"? – faggattam Thotmeszt.

– Hát persze hogy hiba – válaszolta –, mert annak az embernek, aki ezt meg merészeli kérdezni, nincs többé otthona, és még nyugovóra se hajthatja le fejét Kemet földjén. Hiszen te is tudod, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy régen volt. Biztosan emlékszel még arra, hogy amikor a művészek iskolájába bejutottam, valósággal reszkettem örömömben és büszkeségemben. Olyan voltam, mint a szomjazó vándor, aki forrásra talált. Olyan voltam, mint a puha kenyérre áhítozó koldus. Az iskolában sok szépet és jót tanultam. Megtanultam bánni a rajztollal meg a vésővel is, megtanultam azt, hogy miképpen készül a mintáról a viaszlenyomat, mielőtt kőből kifaragnák, hogyan csiszolják a követ, hogyan illesztik egymáshoz a színes köveket, és hogyan festik az alabástromot. De amikor aztán elfogott a munka láza, és szemem gyönyörködtetésére olyasmit akartam megformálni, amit magam álmodtam meg, egyszerre rideg fal emelkedett az utamba, elzavartak, hogy agyagot dagasszak a többieknek. Mert a megszabott forma mindennél előbbre való. A művészetben is megvannak a formák, akárcsak a betűk írásában. Mindennek megvan a maga mintája, és aki a régi mintától eltér, nem alkalmas arra, hogy művész legyen. Az idők kezdetétől előírták, hogy miképpen kell rajzolni az álló embert és miképpen az ülőt. Az idők kezdetétől előírták, miképpen emeli fel lábát a ló és hogyan húzza az ökör a kocsit. Az idők kezdetétől előírták, hogy miképpen kell a művésznek dolgoznia, és aki az előírásokat megszegi, az nem juthat be a templomba, és sohasem kaphat kezébe vésőt és követ. Ó, barátom, Szinuhe, én is azt kérdeztem: miért? Ezért ülök itt, ezért van összevissza verve a fejem.

Ittuk a bort, s a kedvem felderült, szívem megkönnyebbült, mintha valami kelést szúrtak volna fel benne, mert már nem voltam egyedül. Thotmesz így szólt:

– Barátom, Szinuhe, különös korban jöttünk mi a világra. Minden mozog és változtatja formáját, éppúgy, mint a fazekas korongján forgó agyagdarab. Megváltoznak a ruhák, megváltoznak a szavak és a szokások is, az emberek nem hisznek már az istenekben, ha még félnek is tőlük. Talán akkor születtünk meg, amikor az egész világnak leáldozik a napja, hiszen már ezer vagy kétezer év is eltelt azóta, hogy megépítették a piramisokat. Amikor erre gondolok, legszívesebben tenyerembe hajtanám a fejemet, és sírnék, sírnék, mint egy gyermek.

Mégsem fakadt sírásra, mert kevert bort ittunk színes poharakból, és ahányszor csak kiürültek, mindannyiszor mély meghajlással, kezét térdéhez kapva odajött hozzánk a Szíriái korsó tulajdonosa, és újra töltött. Időnként rabszolga szaladt hozzánk, hogy vizet öntsön a kezünkre. Szívem könnyű volt és szárnyaló, akár a fecske a tél küszöbén, verseket szerettem volna mondani fennhangon, szívesen megöleltem volna az egész világot.

– Menjünk el egy örömházba! – javasolta Thotmesz, és felnevetett. – Menjünk zenét hallgatni és táncoló lányokat nézni, hogy a szívünket felvidítsuk, és ne kérdezzük többé azt, hogy miért, és ne akarjunk teli serleget sem.

Sok–sok utcán mentünk keresztül, a nap már nyugovóra tért, és én most kezdtem csak igazán megismerni Thébát, ahol soha nincsen éjszaka, mert a mulatozók jóvoltából olyan fényben ragyog, mint nappal. A nyilvánosházak előtt fáklyák világítottak, az utcasarki oszlopokon lámpások szórták fényüket. Rabszolgák rohantak hordszékekkel, a fullajtár kiáltozása egybevegyült a házakból áradó muzsika hangjával és a részegek ricsajozásával. Bekandikáltunk a Kús nevű borozó ajtaján, és négereket láttunk bent, amint kézzel és botocskákkal dobokat püföltek. A dobok döngő hangja ijesztőn hullámzott végig a környéken. Hangjukkal versenyre kelt a kezdetleges és nyekergő szíriai muzsika, amelynek idegensége ugyan fülsértő, de ritmusa fülbemászó és vérpezsdítő volt.

Még sohasem tettem be lábamat örömházba, ezért féltem egy kicsit, de Thotmesz karon fogott és bevitt arra az örömtanyára, amelynek "Macska és szőlő" volt a neve. A "Macska és szőlő" takaros házikó volt, a székeket puha szőnyegek borították, a falakon kellemes sárga fény áradt szét. A fuvolák és húros hangszerek zenéjéhez fiatal, és az én szememben szép leányok ütötték a taktust pirosra festett tenyerükkel. Amikor a zene elhallgatott, odatelepedtek mellénk, és megkértek, hogy kínáljam meg őket borral, mert a torkuk olyan száraz, akár a szalma. Aztán újra megszólaltak a hangszerek, és két meztelen táncosnő körülményes és nagy tudást igénylő táncot mutatott be, amelyet kíváncsian néztem végig. Mint orvos hozzászoktam már a meztelen lánytestekhez, de azoknak sosem ugrált úgy a keble, és nem mozgott kis hasuk és fenekük sem olyan csábítón, mint ezeknek a táncosnőknek.

De a muzsika megint elszomorított, és vágyakozni kezdtem valami után, pedig magam sem tudtam, hogy mi az. Az egyik szép leány megfogta kezemet, az oldalamhoz simult és azt mondta, hogy okos szemem van. De az ő szeme, sajnos, nem volt olyan zöld, mint a Nílus vize nyári napsütésben, és ruhája sem készült lenvászonból, habár szabadon hagyta formás keblét. Ezért tovább borozgattam, nem néztem a szemébe, nem volt kedvem húgomnak nevezni, és arra kérni, hogy együtt örvendezzen velem. Az utolsó, amire emlékszem, az, hogy egy néger dühösen hátsó felembe rúgott, és amikor legurultam a lépcsőn, púposra vertem a fejemet. Úgy jártam, ahogyan Kipa megjósolta. Az utcasarkon feküdtem, zsebemben egyetlen rézpénz sem volt, a vállkendőm szétszakadt, fejemen öklömnyi púp. Thotmesz támogatott erős karjával, úgy kísért a rakpartra, ahol a Nílus vizével szomjamat olthattam és megmoshattam magam.

Reggel visszaérkeztem az Élet Házába, a szemem dagadt volt, fejemen sajgó púp éktelenkedett, a vállkendőm összemocskolódott, és már egy cseppet sem vágytam arra, hogy megkérdezzem: miért? A fülbetegek és nagyothallók között kellett felügyelnem, ezért gyorsan megmosdottam, magamra vettem a fehér orvosi ruhát, és elindultam. De a folyosón találkoztam a tanítómmal és felügyelőmmel, aki rám nézett, aztán szidni kezdett, de amit mondott, azt már olvastam a könyvekben és betéve is tudtam.

– Mi lesz belőled – kezdte –, ha éjszaka a falakon kívül csavarogsz és mértéktelenül iszol? Mi lesz belőled, ha örömházakban töltöd az időt, korsókat csapkodsz bottal és ijesztgeted az embereket? Mi lesz belőled, ha megsebesítesz embereket, aztán menekülsz az őrök elől?

De miután ilyenformán teljesítette kötelességét, magában mosolyogva, megkönnyebbült sóhajtással vitt a szobájába, és valami italt adott, hogy megtisztítsa a gyomromat. Felfrissültem és hirtelen rájöttem, hogy az Élet Házában elnézik az ivást és az örömházat, csak hagyjam abba a kérdezősködést: "miért?"

6

Így tüzesítette fel az én véremet is a lázas Théba, és most már jobban szerettem az éjszakát, mint a nappalt, jobban szerettem a fáklya lobogó fényét, mint a napsugarakat, jobban tetszett a szíriai muzsika, mint a betegek jajgatása, és a széplányok sugdolódzása kedvesebb volt szívemnek, mint a megsárgult papiruszok ősi írásjelei. De azért mégsem mondott rám senki semmi rosszat, mert továbbra is elláttam a kötelességemet, a kikérdezéseken megfeleltem, és a kezem nem veszített biztonságából. Ilyen volt a felszenteltek élete, és kevés olyan tanuló akadt, aki házat szerzett, és megnősült, amíg az Élet Házában tanult. Ezért engedték meg a tanítóim, hogy magam jöjjek rá arra, hogy a legjobb, ha levetkőzöm a vadságomat, ha könnyítek testemen és a szívemet felvidítom. De nőt még nem érintettem, pedig úgy gondoltam, hogy ölük nem olyan forró, mint a tűz.

Nyugtalan, zavaros idők jártak, és a nagy fáraó megbetegedett. Láttam töpörödött, öreg arcát, amikor az őszi ünnep idején arannyal és drágakövekkel teleaggatva a templomba vitték. Olyan mozdulatlan volt, mint az istenek, fejét lenyomta a kettős korona súlya. Nagyon beteg volt, a királyi orvosok gyógyszerei sem tudták többé meggyógyítani, ezért azt rebesgették, hogy elmúlt már az ő ideje, és az uralkodói széket nemsokára elfoglalja a trónörökös. A trónörökös viszont olyan fiatal lehetett, mint én voltam.

Ámon templomában egymás után tartották az áldozatokat és istentiszteleteket, de Ámon nem tudott isteni fián segíteni, pedig III. Amenhotep építette neki minden idők leghatalmasabb templomát. Arról is beszéltek, hogy a fáraó megharagudott Egyiptom isteneire, és gyorsfutárt küldött apósához, Mitanni királyához azzal, hogy indítsa hozzá Ninive csodatevőjét, Istárt. De ez olyan szégyen volt Ámonra nézve, hogy az Élet Házában csak suttogva mertek róla beszélni.

Istár szobra meg is érkezett, láttam, amint göndör szakállú papok furcsa alakú süvegben és vastag gyapjúköpenyben verejtékezve végigcipelték Théba városán. Amerre vitték a szobrot, szóltak a rézharsonák, és döngtek az apró dobok. De a papok örömére az idegen föld istenei sem segítettek a fáraó baján, ezért, amikor a folyó áradni kezdett, elhívták a palotába a királyi koponyalékelőt.

Az Élet Házában sohasem találkoztam Ptahorral, mert koponyalékelések ritkán fordultak elő, és tanulóéveim alatt nem juthattam be a különleges műtétekhez. Most sietve hozták Ptahort otthonából az Élet Házába. A mosdószobában megtisztította kezét, én pedig gondosan ügyeltem arra, hogy ne veszítsem el szem elől. Nem lett kopaszabb, mint volt, de arca megráncosodott, és elégedetlen vénemberszájának két oldalán petyhüdten lógott az arca. Rögtön megismert, és mosolyogva szólított meg:

– Te vagy az, Szinuhe, csakugyan? Hát ilyen sokra vitte már Szenmut fia? – Aztán kezembe nyomott egy ébenfa ládikát, amelyben műszereit tartotta, és felszólított, hogy kövessem. Nem érdemeltem meg ezt a nagy tisztességet, amelyet még királyi orvos is megirigyelhetett volna, ezért igyekeztem szerényen viselkedni.

– Meg kell próbálnom, hogy milyen biztos a kezem – mondta Ptahor. – Előbb lékeljünk meg itt néhány koponyát, aztán majd meglátjuk, hogyan megy a munka. – Ptahornak vizenyős volt a szeme, keze egy kicsit remegett. Beléptünk abba a csarnokba, ahol a gyógyíthatatlan betegek feküdtek, teljesen bénák és olyanok, akiknek koponyasérülésük volt. Ptahor néhányat megvizsgált, aztán kiválasztott egy vénembert, akinek a halál megváltást jelentett, és egy izmos rabszolgát, aki elvesztette beszélőképességét és tagjait sem tudta mozdítani, mert egy utcai verekedés alkalmával kővel fejbe vágták. Bódító italt adtak nekik, aztán mindkettőt bevitték abba a terembe, ahol a műtéteket végzik, és megmosdatták őket. Orvosi szerszámait Ptahor maga mosta és tűzben tisztította meg.

Az én feladatom az volt, hogy a legfinomabb beretvával leborotváljam mindkét beteg haját. Aztán a fejüket megtisztították, és még egyszer megmosták, a fejbőrön megjelölték az eltávolítandó részt. Ptahor először a vénemberhez fogott hozzá. Kivágott egy darabot a fejbőréből, és ügyet sem vetve a bőségesen csurgó vérre, a nyílást mindkét oldalon kitágította. Aztán gyors mozdulatokkal egy üreges fúróval lyukat fúrt a lecsupaszított koponyába, és kiemelte a meglazult csontdarabot. Az öreg zihálni kezdett, és arca elkékült.

– Nem látok semmi bajt ennek a fejében – jelentette ki Ptahor, a csontdarabot visszarakta a helyére, a bőrt néhány öltéssel összevarrta, aztán bekötötte a fejet. Alighogy elkészült, az öreg kilehelte a lelkét.

– Úgy látszik, reszket a kezem – jegyezte meg Ptahor. – Talán valamelyik fiatal lesz olyan kedves hozni nekem egy pohár bort. – A műtét nézői között, a tanítókon kívül, mindenki jelen volt, aki a koponya tudósának készült. Miután a bort megkapta, Ptahor a rabszolgának szentelte figyelmét, aki ülő helyzetben megkötözve, dühösen forgó szemmel nézegetett körül, hiába itta meg a bódító italt. Ptahor megparancsolta, hogy erősebben kötözzék meg, mire úgy odaerősítették fejét a koponyatartó állványhoz, hogy még egy óriás sem tudta volna elmozdítani. Aztán felnyitotta a rabszolga fejbőrét, de most gondosan ügyelt a kiserkenő vérre. A bőr szélén az ereket égetéssel elzárták és gyógyszerrel is csillapították a vérzést. Ptahor ezeket a dolgokat átengedte más orvosoknak, mert nem akarta a kezét elfárasztani. Volt az Élet Házának hagyományos vérzéselállítója is, akinek puszta jelenléte néhány pillanat alatt megszüntette a vérzést, most azonban a műtéttel Ptahor oktatni akart, ugyanakkor a vérzéselállító erejét is meg akarta őrizni a fáraó számára.

Miután a koponyát megtisztította, mindenkinek megmutatta azt a helyet, ahol a csont benyomódott. Fúrót, csontfűrészt és csipeszeket használt, nemsokára tenyérnyi nagyságú csontdarabot távolított el a koponyából, és megmutatta, hogy miképpen került a megalvadt vér az agyvelő fehér barázdái közé. A legnagyobb óvatossággal szedte ki a vérrögdarabocskákat egymás után, aztán kifejtette az agyállományba befúródott csontszilánkot. A művelet elég soká tartott, úgyhogy mindegyik tanuló jól megfigyelhette Ptahor módszerét, és emlékezetébe véshette, milyen az élő agy a valóságban. Ptahor utána befedte a nyílást egy tűzben fertőtlenített ezüstlapocskával, amelyet olyan alakúra készítettek, mint az eltávolított csontdarab. Az ezüstlapot apró szegecsekkel szilárdan odaerősítette a koponyacsonthoz. Miután összevarrta a fejbőrt, és bekötötte a vágás helyét, így szólt: "Ébresszétek fel!" A beteg ugyanis már régóta eszméletlen volt.

Most megszabadították kötelékeitől, bort öntöttek a szájába és valami átható illatú szert szagoltattak vele. A rabszolga nemsokára felült, és káromkodni kezdett. Ez olyan csoda volt, hogy ha saját szememmel nem látom, nem hiszem el, mert ez az ember a koponyalékelés előtt nem tudott beszélni és tagjait sem tudta megmozdítani. Most nem kellett megkérdeznem, "miért?", mert Ptahor maga magyarázta meg, hogy a benyomódott koponyacsont és az agy felszínére folyt vér okozta ezeket a látható tüneteket.

– Ha nem hal meg három napon belül, meggyógyul biztosan – mondta Ptahor – és két hét múlva már ellátja a baját annak, aki beverte a fejét. Életben marad, majd meglátjátok.

Ezután barátságosan megköszönte mindenkinek a segítséget, nekem is, pedig én csak a műszereit adogattam a kezébe. De egyáltalán nem sejtettem, mi volt a célja, amikor ezzel a feladattal bízott meg, mert amikor kezembe adta ébenfa ládikóját, egyúttal engem választott ki segítőül a fáraó palotájába. Igaz, hogy már két műtétjénél segédkeztem, ily módon beavatottá váltam, és koponyalékelésről lévén szó, több segítséget tudtam nyújtani, mint a királyi orvosok. Akkor azonban ezt még nem értettem, ezért nagyon meglepett, amikor így szólt:

– No talán már megértünk arra, hogy királyi koponyához nyúljunk. Kész vagy–e, Szinuhe?

Így kerültem egyszerű orvosi köpenyemben Ptahor oldalán a királyi gyaloghintóba. A vérzéselállítónak meg kellett elégednie a gyaloghintó rúdjával. A fáraó rabszolgái olyan egyenletes futással vittek a rakpartra, hogy a gyaloghintó egy cseppet sem rázott. A partnál már várt bennünket a fáraó hajója, amelynek válogatott rabszolgák voltak az evezősei. Ütemesen, gyorsan eveztek, úgy éreztük, hogy a hajó nem is úszik, hanem valósággal repül a hullámokon. A fáraó kikötőjéből rohanvást vittek az aranyházba. Nem is csodálkoztam a sietségen, mert a város utcáin már katonák meneteltek, a kapukat bezárták, a kereskedők raktáraikba hordozták áruikat, bereteszeltek minden ajtót és ablakot. Mindebből már láttam, hogy a nagy fáraónak nemsokára meg kell halnia.