Globusz^® Publishing 

1

Én, Szinuhe, írom e sorokat, Szenmutnak és asszonyának, Kipának a fia. Nem azért, hogy Kemet földjének isteneit dicsőítsem, mert az istenekből elegem van. Nem akarom dicsőíteni a fáraókat sem, mert megelégeltem az ő tetteiket is. A magam kedvére írom csupán. Nem keresem isteneknek és uralkodóknak kegyét, nem vezet félelem vagy a jövő reménysége. Életemben oly sokat láttam és vesztettem, hogy nem gyötör hiábavaló félelem, és a halhatatlanság reményére éppúgy ráuntam, mint ahogyan ráuntam az istenekre és a királyokra. Mindezt csupán a magam kedvére írom, és ez különböztet meg minden más írótól, a múltban és a jövőben egyaránt. Mert mindent, amit valaha leírtak, vagy az istenek, vagy az emberek kedvéért írtak le. Én a fáraókat is embernek akarom tekinteni, hiszen haragjukban, félelmükben, szenvedélyükben vagy csalódásukban éppolyanok, mint mi vagyunk. Bizony, semmiben sem különböznek tőlünk, hiába jegyzik be őket akár ezerszer is az istenek közé. Ezer meg ezerszer beírhatják őket az istenek családjába, mégis emberek maradnak, hasonlók a többiekhez. Megvan a hatalmuk, hogy haragjukat kitombolják és a félelem elől elmeneküljenek, de a szenvedélytől és a csalódástól nem védi őket semmi. S amit eddig írtak, vagy az uralkodó parancsára írták, vagy az isteneknek akartak hízelegni, vagy az embereket rászedni, hogy elhiggyenek olyasmit, ami nem történt meg. Vagy éppen azért, hogy elhiggyék: minden másképpen történt, mint a valóságban.

Én, Szinuhe, láttam egy fiút, aki az utcasarkon agyonverte apját. Láttam, hogyan támadnak szegények gazdagok ellen, istenek istenek ellen. Láttam olyan férfit, aki egykor aranyserlegből itta borát, nyomorúságában pedig térdre ereszkedve, tenyérrel mert vizet a folyóból. Azok, akik egykor aranyat mértek, később az utcán koldultak, feleségük pedig hitvány rézkarika áráért adta el magát kifestett négereknek, hogy kenyeret vehessen a porontyainak. Szemem előtt tehát nem történt semmi új, ami pedig azelőtt megtörtént, megtörténik a jövőben is. Ahogyan az ember azelőtt sem változott, éppúgy nem változik meg a jövőben sem. Akik utánam jönnek, ugyanolyanok lesznek, mint azok, akik előttem éltek. Hogyan érthetnék hát meg az én bölcsességemet? Miért remélném, hogy elolvassák szavaimat?

De én, Szinuhe, a magam kedvére írom ezeket, mert a tudás úgy marja szívemet, akár a lúg, és minden öröm kiveszett az életemből.

Száműzetésem harmadik évében kezdem írni ezt a könyvet, a keleti tengernek partján, ahonnan Punt földjére vitorláznak a hajók, sivatagok és hegyek közelében, ahonnan az uralkodók köveket bányásztattak egykor, hogy megörökíttessék képmásukat. Azért írom, mert torkomban megkeseredett a bor. Azért írom, mert elvesztettem a vágy örömét, és nem vidámítja fel többé arcomat a szép kert és a halakkal teli tó. Télidőben, hideg éjjeleken fekete leány melegíti ágyam, de nem telik örömem benne. Elűztem magamtól az énekeseket, fülemet ingerli a lantok és sípok hangja. Ezért írom le mindezt, én, Szinuhe, aki nem veszem hasznát a gazdagságomnak, az aranyserlegeknek, a mirhának, sem az ébenfának és az elefántcsontnak.

Mert mindenem megvan, nem vettek el tőlem semmit. Pálcámat még most is félik a rabszolgák, az őrök is fejet hajtanak előttem, és kezüket térdükhöz kapják, ha látnak. Ám kimérték lépteim terét, és semmiféle hajó nem jöhet ide, a parti vizekig. Soha többé nem érezhetem a fekete föld illatát tavaszi éjszakán, ezért is írom ezt.

Pedig nevemet valamikor a fáraó aranykönyvébe is beírták, és aranyos házban laktam, a fáraó jobbja felől. Szavam súlyosabb volt, mint a hatalmasoké, ajándékokat küldözgettek nekem az előkelők, nyakamat aranyláncok fonták körül. Mindenem megvolt, amit ember megkívánhat, de ember lévén, többet kívántam, mint amit ember elérhet. Ezért vagyok itt, ahol vagyok. Horemheb fáraó uralkodásának hatodik évében száműztek Théba városából azzal, hogy mint a kutyát, agyonvernek, ha visszatérnék; azzal, hogy mint a békát, úgy lapítanak szét, ha elhagyom azt a helyet, amelyen élnem megszabatott. Az uralkodó parancsa ez, a fáraóé, aki egykor barátom volt.

De mielőtt elkezdeném könyvem, hadd panaszolja el szívem a panaszát, mert a száműzöttnek szíve, mely a bánatban megfeketült, egyre panaszkodik. Aki ivott a Nílus vizéből, az visszakívánkozik hozzá, mert szomját nem oltja semmiféle más föld vize.

Aki Théba városában született, az visszakívánkozik falai közé, mert nincs a föld színén Thébához fogható város.

Aranyserlegemet szívesen cserélném cserépkorsóra, csak még egyszer taposhatnám Kemet országának puha földjét. Lenruhámat is felcserélném a rabszolga cserzett bőrével, csak még egyszer hallanám, hogyan susog a folyam menti nádas a tavaszi szélben.

Tiszta volt ifjúságom vize, kedves volt bolondsága. Keserű és fanyar öregségem bora, és a legfinomabb mézes lepény sem teheti ízesebbé nyomorúságom sanyarú kenyerét. Térjetek vissza, forduljatok meg, elmúlt éveim; hajózzál, ó, Ámon, a magas égen nyugatról kelet felé, hogy visszakaphassam újra az ifjúságomat! Egyetlen szót sem másítok meg, minden tettemet úgy vallom, ahogyan volt. Ó, te karcsú nádtoll, ó, sima papirusz, adjátok vissza hiábavaló tetteimet, ifjúságomat és a bolondságomat.

Szinuhe írta ezt, a száműzött, aki szegényebb Kemet földjének minden szegényénél.

2

Szenmut, akit apámnak neveztem, a szegények orvosa volt Thébában. Kipa, akit anyámnak neveztem, a felesége. Gyermekük nem volt, én is csak öreg napjaikra kerültem hozzájuk. Egyszerűségükben az istenek ajándékának tartottak, nem is sejtve, mit hozott nekik ez az ajándék. Anyám, Kipa, egy mese nyomán adta nekem a Szinuhe nevet, mert kedvelte a meséket, és az ő felfogása szerint veszélyek elől menekülve jutottam hozzájuk, a mesebeli Szinuhéhoz hasonlóan, aki a fáraó sátrában véletlenül szörnyű titkot tudott meg, ezért elmenekült, elbujdosott és százféle kaland közepette hosszú éveket töltött idegen országokban.

Ám ez csak együgyű fecsegés volt, megfelelt az ő gyermekes észjárásának. De remélte, hogy mindig megmenekülhetek a veszedelmektől, és kikerülöm a balszerencsét. Ezért nevezett el Szinuhénak. Igaz, Ámon papjai úgy mondták, az ember neve előjel. Ki tudja, talán éppen a nevem sodort veszélyek közé, kalandokba, és idegen földekre. Talán a nevem tett szörnyű titkok tudójává, az uralkodó és felesége titkainak részesévé – s e titkok halált hozhattak fejemre. És végül, a nevem miatt lett belőlem üldözött és számkivetett.

Ámbár, amilyen gyerekes volt Kipa részéről ez a névadás, éppoly gyerekes azt képzelni, hogy a névnek van valami jelentősége az ember sorsában. Ugyanúgy jártam volna akkor is, ha Hepru vagy Kafran, vagy Mósze a nevem. Igaz, nem lehet tagadni, hogy Szinuhe száműzött lett, Hebet viszont, a sólyom fiát, vörös és fehér koronával Horemheb néven Felső– és Alsó–Egyiptom uralkodójává koronázták. Tehát a név végzetszerűségéről higgye mindenki, amit akar, mert hitében vigasztalást talál az élet viszontagságai és bajai közepette.

Én a nagy király, III. Amenhotep fáraó uralkodásának idején születtem, és ugyanabban az évben született ő is, aki az igazságnak akart élni, akinek nevét említeni többé nem szabad, mert átkozott név, habár akkor még senki sem tudta ezt. Születésekor tehát nagy örömujjongás töltötte be a palotát, a király sok áldozatot mutatott be Ámon hatalmas templomában, amelyet maga építtetett, és a nép is örült, anélkül, hogy sejtette volna a jövendőt. Hiszen a nagy királyi hitves, Teje, hiába várt fiúgyermeket, pedig huszonkét esztendeje volt már a nagy király felesége, és nevét az uralkodó neve mellé írták a templomokban és a képeken. Ezért őt, kinek nevét nem szabad említeni, nagy ünnepségek közepette a királyi hatalom örökösévé nyilvánították, alighogy a papok elvégezték a körülmetélést.

De ő csak tavasszal, a vetés idején született meg, én, Szinuhe, viszont az előző év őszén láttam meg a napvilágot, amikor a legnagyobb volt az áradás. Születésem napját azonban nem ismerem, mert egy szurokkal bemázolt kis nádcsónakon érkeztem a Níluson, és anyám, Kipa, a parti nádasban talált rám, nem messze háza küszöbétől: oly magasra emelkedett akkortájt a víz. A fecskék épp akkor tértek vissza, és csicseregtek a fejem körül, én viszont olyan csendes voltam, hogy Kipa halottnak vélt. Bevitt a házukba, szénparázsnál megmelegített, szájamba lehelt, míg csak halkan nyöszörögni nem kezdtem.

Apám, Szenmut, beteglátogatásáról két kacsával és egy véka liszttel tért haza. Amikor meghallotta vinnyogásomat, azt hitte, hogy anyám, Kipa egy macskát szedett fel, és ezért korholni kezdte. De anyám így szólt: "Nem macska az! Egy fiút kaptam! Örvendj, uram, Szenmut, fiunk született!"

Apám méregbe jött, és bolondnak nevezte, de Kipa ekkor előhozott engem, és tehetetlenségem megindította a szívét. Ilyenformán gyermekükké fogadtak, és a szomszédokkal is elhitették, hogy Kipától születtem. Anyám hiúságból tette, és nem tudom, sokan hittek–e neki. De a nádcsónakot, amelyen érkeztem, megőrizte, és felakasztotta szobánk mennyezetére, az ágy fölé. Apám pedig vette a legszebb rézedényét, elvitte a templomba, s engem, mint Kipától született saját gyermekét, beíratott a születések könyvébe. A körülmetélést azonban ő maga végezte, hiszen orvos volt és félt a papok késétől, amely gennyesedő sebeket hagyott hátra. Ezért nem engedte meg nekik, hogy hozzám nyúljanak. De talán takarékosságból is tette, mert a szegények orvosa lévén, egyáltalán nem volt jómódú ember.

Ezekre a dolgokra én persze nem emlékszem, de anyám és apám oly sokszor mesélték el nekem ugyanazokkal a szavakkal, hogy hinnem kell, s nem is lett volna okuk, hogy becsapjanak. Mégis, egész gyermekkorom idején azt hittem, hogy ők az igazi szüleim, és semmiféle bánat nem homályosította el gyermekségemet. A valóságot csak akkor mondták meg, amikor felserdültem, és levágták gyermekfürtjeimet. Azért tették ezt, mert félték, meg tisztelték is az isteneket, és apám nem akarta, hogy egész életemet hazugságban éljem. De hogy ki vagyok, honnan jöttem, és kik voltak a szüleim, ezt sohasem tudhattam meg. Mégis, bizonyos okokból, amelyeket később el is mondok, gyanítom, bár lehet, hogy csupán saját feltevésem ez. Egyet azonban biztosan tudok: nem én voltam az egyetlen, aki szurkozott nádcsónakon jött erre, a folyón lefelé. A templomokkal, palotákkal teli Théba óriási város volt, a templomok és paloták körül a szegények sárkunyhói sorakoztak végeláthatatlanul. A nagy fáraók idejében Egyiptom számos országot hajtott uralma alá, s a nagyság, a gazdagság megváltoztatta a szokásokat, az erkölcsöket. Idegen kereskedők és kézművesek telepedtek le Thébában, s templomokat építettek az isteneiknek. Amilyen nagy volt a pompa, a gazdagság és csillogás a templomokban és palotákban, éppolyan nagy volt a szegénység a falakon kívül. Sok szegény kitette gyermekét, viszont sok gazdag asszony is, akinek férje távol volt, nádcsónakon küldte el házasságtörésének bizonyítékát a folyón lefelé. Ki tudja, talán egy hajós felesége dobott ki engem, miután megcsalta férjét egy szíriai kereskedővel. Ki tudja, talán idegeneknek vagyok a gyermeke, mivelhogy nem estem át a körülmetélésen. Amikor levágták gyermekfürtjeimet, és anyám, Kipa, egy kis faládikába rakta el őket, első sarum mellé, sokáig nézegettem a csónakot, amelyet megmutatott nekem. A nádszálak már megsárgultak, töredeztek, és rég bekormozódtak a parázstartó füstjétől. A madarászok csomózásával voltak egymáshoz kötözve, de a szüleimről, e kis apróságon kívül, semmi mást nem mondhattak. Ilyenképpen szereztem szívem első sebét.

3

Amidőn közeleg az öregkor, a gondolat, akár a madár, úgy repül vissza a gyermekkor napjai felé. Öregségem napjaiban világosan és fényesen ragyog gyermekségem kora, mintha akkor minden jobb és szebb lett volna, mint ma. Ebben nincs különbség szegény és gazdag között, hiszen senki sem lehet annyira szegény, hogy öregkorában a gyermekségre visszaemlékezvén, ne fedezné fel a fénynek és örömnek futó visszfényét.

Apám, Szenmut, a templom falaitól a folyó mentén felfelé terjedő lármás, szegény városrészben lakott. Háza közelében húzódtak a Felső–Nílus kövezett rakpartjai, ahová a bárkák kirakták terhüket. A szűk sikátorokban sör– és bormérések voltak a hajósok és kereskedők számára, meg örömtanyák, ahová a belváros tehetősebbjei is ellátogattak hordszékeiken. Szomszédaink között adószedők, altisztek, dereglyevezetők és az ötödik rend papjai laktak. Apámmal együtt ők jelentették a szegények negyedének legtekintélyesebb lakóit; olyanok voltak, akár a víztükör fölé emelkedő kőfal.

A legszegényebb sárkunyhókhoz mérten, amelyek egymáshoz simulva vigasztalan sorokban szegélyezték a szűk sikátorokat, a mi házunk tágas, levegős volt. Előtte még néhány lépésnyi kertecske is akadt, amelyben ott zöldellt az apám ültette szikomorfa. Akácbokrok választották el a kertet az utcától. Egy kis tó is volt ott, kőmedence, amely csak áradáskor telt meg vízzel. Magában a házban négy helyiség volt, ezek egyikében készítette anyám az ételt. Étkezni a verandán szoktunk, amelyről apám fogadószobájába is be lehetett jutni. Anyám minden héten kétszer súrolóasszonyt fogadott, mert szerette a tisztaságot, egyszer meg a mosóasszony jött, kivitte ruháinkat a folyópartra és ott mosta ki. Az idegenekkel egyre inkább elárasztott szegény és nyugtalan városrészben, amelynek romlottságát csak felserdülve értettem meg világosan, apám és szomszédai képviselték a hagyományokat és a régi idők tiszteletre méltó erkölcseit. Amikor Théba városában a gazdagok és előkelők között erősen meglazult az erkölcs, csak ő és az ő néposztálya őrizte rendíthetetlenül, sziklaszilárdan az ősi Egyiptomot, az istenek tiszteletét, a szív tisztaságát és igénytelenségét. Úgy látszott, mintha szemben állnának az egész városnegyeddel és az emberekkel, akik között élniük és dolgozniuk rendeltetett, és szokásaikkal, viselkedésükkel azt akarnák hangsúlyozni, hogy nem tartoznak közéjük.

De miért meséljek olyan dolgokról, amelyeket csak később értettem meg? Miért ne emlékezzem inkább a szikomorfa érdes törzsére, susogó lombjára, mely oly hűs árnyékot borított reám a perzselő nap hevében. Miért is ne emlékezzem kedvenc játékszeremre, fából készült krokodilomra, amelyet szíjon húzgáltam magam után a köves utcákon. De szép is volt az, amikor fa állkapcsát csattogtatva, kitátotta vörösre mázolt torkát, és csak úgy rohant mögöttem! Hogy csodálták a szomszédok gyerekei, amikor összeverődtek. Rengeteg édességet, csillogó kavicsot és egy rézdarabot is szereztem, mert megengedtem a többieknek, hogy húzzák a krokodilt. Ilyen játékok csak az előkelők gyermekeinek juthattak, de a krokodilust apám a királyi udvar egyik ácsától kapta ajándékba, akit annak idején borogatással gyógyított ki súlyos ülőtályogjából.

Reggelenként anyám kivitt a zöldségpiacra. Valójában nem volt sok vásárolnivalója, mégis egy vízmértéknyi időt töltött el azzal, míg kiválasztott egy koszorú hagymát, és arra is képes volt, hogy akár egy héten keresztül minden délelőtt lábbelit keresgéljen. Szavaiból mindenki azt gondolhatta, hogy gazdag, aki mindig a legjobb árut akarja választani. Ha nem is vett meg mindent, ami szemének tetszett, csak azért volt, mert takarékosságra akart szoktatni. Azért mondogatta gyakran: "Nem az a gazdag ember, akinek aranya, ezüstje van, hanem az, aki beéri kevéssel is." Így oktatgatott engem, szegény öreg szeme mégis megcsodálta a szidóni és a bübloszi tarka szöveteket, amelyek olyan vékonyak voltak, mint a lehelet, és könnyűek, mint a pehely. Munkától kérges, barna kezével simogatóan tapogatta meg az elefántcsont ékszereket meg a strucctollakat. "Mindez felesleges és semmirevaló" – bizonygatta nekem, és nyilván saját magának is. Ám az én gyermeki észjárásom fellázadt az efféle tanítások ellen, s nagyon szerettem volna, ha enyém lehetne a cerkófmajom, amely karját gazdája nyaka köré fonta, vagy a cifra tollú madár, amely szíriai és egyiptomi szavakat fecsegett. Nem bántam volna azt sem, ha nyakláncot vagy szép aranyozott sarut kapok. Csak sokkal később értettem meg, hogy a szegény öreg Kipát is kimondhatatlan vágy fűtötte a gazdagság után.

De hát ő csak a szegények orvosának felesége volt, s ezért az álmait mesékbe temette. Esténként, mielőtt elaludtunk, halk hangon elmondott nekem minden mesét, amit csak ismert. Szinuhe történetét, meg annak a hajótöröttnek kalandjait is, aki a kígyókirály országából mérhetetlen sok kincset hozott magával. Mesélt nekem istenekről és boszorkányokról meg varázslókról, és régi fáraókról. Apám gyakran morgott is emiatt, és szemére vetette, hogy hiábavaló ostobaságokkal terheli a fejemet, de mihelyt horkolni kezdett, Kipa folytatta meséit, azt hiszem, a maga örömére és az én szórakoztatásomra egyaránt. Ma is emlékszem azokra a forró, fülledt nyári éjszakákra, amikor az ágy szinte perzselte meztelen testemet, s nem jött szememre álom; még mindig hallom álomba ringató, halk hangját, és újra ott érzem magam, az ő védő oltalmában. Saját anyám aligha lehetett volna jobb és gyengédebb hozzám, mint ez az egyszerű és babonás asszony, akinél a vak, nyomorék, öreg mesemondók mindig számíthattak valami jóféle ennivalóra.

A meséket szerettem, de ellensúlyozásukra ott volt az élő utca, az illatoktól meg bűzöktől egyformán terhes utca, ahol legyek ezrei tanyáztak. A kikötő felől érkező szél néha cédrus és szagos gyanta átható illatát hordta az utcánkba. Vagy illatos kenőcs cseppent ki egy előkelő hölgy hordszékéből, amikor kihajolt, hogy az utcagyerekeket elkergesse. Estefelé, amikor Ámon aranycsónakja elvitorlázott a nyugati hegyek felé, minden verandáról és sárkunyhóból olajban sült hal és friss kenyér szaga áradt. Théba szegénynegyedének szagát már gyermekkoromban megszerettem, és azóta sem felejtettem el soha.

A verandánkon, étkezés idején kaptam apámtól az első tanácsokat is. Fáradtan lépett be a kertbe, néha meg a fogadószobájából jött az asztalhoz, s ruhájában gyógyszerek és kenőcsök fanyar illatát hordozta. Anyám vizet öntött a kezére, aztán leültünk a zsámolyra, és Kipa kiszolgált bennünket. Egyszer, amint ott üldögéltünk, az utcán sörtől lerészegedett tengerészek lármás csapata rohant végig. Botokkal handabandáztak, verték a házfalakat, aztán éppen a mi akácbokraink alatt álltak meg, hogy szükségüket elvégezzék. Apám óvatos ember volt, ezért egy szót sem szólt egészen addig, míg el nem tűntek. Csak aztán kezdett oktatni engem: "Csupán nyomorult néger vagy koszos szíriai képes arra, hogy utcán végezze a dolgát. Az egyiptomi falak között csinálja!"

Ilyeneket is mondogatott: "A bor isten adománya, és ha mértékkel élvezed, szívderítő. Egy serleggel senkinek sem árt, ha kettőt ürítesz ki, beszédes lesz a nyelved, ám ha egész korsóval iszol, csak az utca árkában térsz magadhoz, kifosztva és összeverve."

Időnként drága kenőcs illata szállt a verandáig, amikor valami áttetsző ruhába burkolódzott, kívánatos asszony sétált el a ház előtt. Az ilyen nők erősen festették ajkukat, arcukat, szemöldöküket, és nedves szemükben olyan csillogás vibrált, amilyet tisztességes asszonyoknál sohasem láthatunk. Amikor túlontúl eltátottam a szájamat, apám komolyan így szólt:

– Óvakodj az olyan nőtől, aki szép fiúnak nevez, és magához akar édesgetni, mert szíve helyén háló és kelepce rejtezik, és az öle jobban éget, mint a tűz!

Nem csoda hát, hogy ilyen kioktatás után már gyermekésszel irtózni kezdtem a boroskorsóktól és a szép nőktől, akik másmilyenek voltak, mint a többiek. Ugyanakkor titokban veszedelmesen vonzott mind a kettő.

Apám még kisgyermek koromban megengedte, hogy részt vegyek a betegfogadásain. Megmutatta műszereit, a késeket és az edényeket, és mindről elmondta, hogyan, mire használják. Mialatt a beteget vizsgálta, ott álltam mellette, kezébe adtam a vizesedényeket, a kötszert, az olajokat és a bort. Anyám, mint általában az asszonyok, nem bírta elviselni a sebek és gennyes kelések látását, és sohasem értette meg a betegségek iránt való gyermeki érdeklődésemet. A kisgyermek nem is fogja fel, mi az a fájdalom és a betegség, amíg csak maga is el nem szenvedi. Egy kelés felszúrása nekem izgalmas volt, és büszkélkedve meséltem el a fiúknak mindent, amit csak láttam, hogy ezzel is tiszteletet ébresszek magam iránt. Ha új beteg érkezett, mindig nagy figyelemmel követtem apám munkáját és kérdéseit, míg csak ezt nem mondta: "A betegség múlóban van", vagy "elvállalom a kezelését". De voltak olyan betegek is, akiknek kezeléséhez nem mert hozzáfogni. Ezeknek egy papiruszcsíkra felírt néhány sort és elküldte őket abba a templomba, amelyet úgy hívtak, hogy Élet Háza. Amint az ilyen beteg elment, rendszerint szomorúan felsóhajtott, és fejcsóválva kifakadt: "Szegény szerencsétlen!"

Apámnak nem mindegyik betege volt szegény ember. Az örömtanyákról gyakran hoztak elébe kötözésre férfiakat, akik a legfinomabb lenvászon ruhát hordták, időnként meg szíriai hajósok is érkeztek, daganatokkal, vagy közönséges fogfájással. Így aztán nem lepődtem meg azon sem, hogy valamelyik nap egy fűszerkereskedő felesége jött el vizsgálatra, a legdrágább ékszerekkel, csillogó drágakövekkel teleaggatva. Az asszony sóhajtozott és nyöszörgött, panaszkodva sorolta el százféle baját, apám pedig figyelmesen hallgatta. Nagy volt a csalódásom, amikor elővett egy papiruszcsíkot, és ráírt valamit; azt reméltem, hogy meg tudja gyógyítani, amiért aztán sok finom ajándékot kaptunk volna viszonzásul. Ezért én is sóhajtottam egyet, megcsóváltam a fejem és halkan mormoltam magam elé: "Szegény szerencsétlen!"

A beteg asszony ijedten összerezzent, és aggódva leste apámat. Szenmut egy régi, elsárgult tekercsről ősi betűket meg jelképes ábrákat másolt át egy papiruszcsíkra, aztán olajat és bort öntött egy keverőedénybe, és belemártotta a papírt, míg a tintát el nem mosta a bor. A folyadékot cserépkorsóba öntötte és orvosságul odaadta az asszonynak, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ebből vegyen be, mihelyt megfájdul a feje és a gyomra. Ahogy a beteg elment, kérdően néztem fel apámra. Zavartnak látszott, néhányat köhintett, aztán megszólalt:

– Sok–sok betegséget lehet legyűrni ezzel az erős varázsitalként használt tintával. – Mást nem is mondott, de kis idő múlva, mintegy magának, ezt motyogta: – Végül is, a betegnek ettől semmi baja nem lesz.

Midőn betöltöttem hetedik életévemet, én is megkaptam a fiúknak kijáró ágyékkendőt, és anyám elvitt a templomba, hogy áldozaton vehessek részt. A thébai Ámon–templom abban az időben Egyiptom leghatalmasabb temploma volt. A Holdistennő szentélyétől és a mellette levő tó partjától vezetett hozzá egy út a városon keresztül, véges–végig kőből faragott kosfejekkel szegélyezve. Ámon templomát hatalmas téglafal vette körül. A körülötte emelkedő épületekkel külön várost alkotott a városban. A hegymagasságú oszlopokról tarka szalagok libegtek, és az isteni lakhelyet a hatalmas rézkapu két oldalán régvolt királyok óriás szobrai őrizték.

Alighogy a kapun beléptünk, megrohanták anyámat a Halottak Könyvének árusítói, és hol halkabban, hol meg harsány kiáltásokkal kínálták árujukat. Anyám kézen fogott és megmutatta a fafaragók műhelyét, ahol sok–sok fából készült szobor hevert, amelyek szolgálókat és rabszolgákat ábrázoltak. Ezek, a papok varázslata folytán, a másvilágon is gondoskodnak tulajdonosaikról, dolgoznak, úgyhogy nekik az ujjukat sem kell többé mozdítaniuk. De minek is mondjam el azt, amit már mindenki tud, hiszen minden újra ismétlődik, s az emberi szív sem változik meg soha. Anyám kifizette a pénzt, amit kértek, hogy jelen lehessünk az áldozatnál. Láttam, amint a fehér ruhás, ügyes kezű papok egy szempillantás alatt levágták és feldarabolták az áldozati ökröt. Az ökör szarvai közé csavart nádfonaton pecsét bizonyította, hogy az állat hibátlan és nincsen egyetlen fekete szőrszála sem. A szent papok kövérek voltak, csupaszra borotvált fejük olajtól csillogott. Több száz néző vett részt az áldozaton, ám a papok jóformán figyelemre sem méltatták őket, inkább a saját ügyeikről beszélgettek fesztelenül, amíg csak az áldozat tartott. Én, a magam részéről, a templom falára festett hadijeleneteket nézegettem és elámultam az óriási oszlopokon. Sehogy sem bírtam megérteni, miért hatódott meg anyám, miért csillogtak könnyek a szemében, amikor kézenfogva hazavezetett. Otthon a gyermeki sarut levette a lábamról és új lábbelit kaptam, ami kényelmetlen volt, törte a lábam, míg meg nem szoktam.

Amikor emiatt panaszkodni kezdtem, apám jóakaratúan elmosolyodott és azt mondta, hogy ma már egy jó családból való fiú nem járhat a városban mezítláb, mert nagyon megváltoztak az idők. Elmesélte, hogy nagyapja idejében sokszor még a legelőkelőbb urak is nyakukba akasztva hordták a sarut, és mezítláb jártak. A szokások akkor egyszerűbbek és egészségesebbek voltak, mint manapság. Az asszonyok akkor megelégedtek egy ujjatlan, szűk ruhával, most meg minden valamirevaló nő bő ruhára, tarka nyakbavalóra vágyik. Régen kinevették volna azt a férfit, aki keményített és redőkbe szedett alsóruhát hord, vagy a bő ujjakat kedveli. Bizony, való igaz, hogy az a nagyapa, ha felkelt volna sírjából, többé nem ismer rá Théba városára, és még a mindennapi beszédet sem érti meg, olyan sok szíriai szó keveredett már az ősi város nyelvébe. Minél több idegen szót használ az ember, annál előkelőbbnek képzeli magát – magyarázta apám.

Étkezés után elkomolyodott, ügyes, nagy kezével jobb halántékomon megsimogatta gyermekfürtjeimet.

– Hétéves vagy, Szinuhe. Döntened kell, hogy mi lesz belőled.

– Katona leszek – mondtam én tétovázás nélkül, és nem értettem, miért komorodik el jóságos arca. Hiszen kint az utcán a fiúk legkedvesebb játéka a háborúsdi volt, és magam is sokszor megfigyeltem az igazi katonákat, amint birkóztak és a fegyverforgatást gyakorolták szálláshelyük előtt. Nagy hadiszekereket is láttam: lengő tolldíszekkel, dübörgő kerekekkel robogtak ki a városból gyakorlatozni. Igazán nem volt pompásabb, tiszteletre méltóbb pálya, mint a katonáé. A katonának nem kellett írni tudni sem, s ez tetszett nekem a legjobban, mert az idősebb fiúk ijesztő dolgokat meséltek arról, hogy milyen nehéz az írás tudománya, meg a tanítók milyen kegyetlenül megtépázzák tanítványaik üstökét, ha az agyagtáblát elejtik, vagy a nádtollat ügyetlenül fogják, s megreped.

Apám, ifjúkorában, minden bizonnyal gyengébb tehetség volt, hiszen másképpen többre viszi, és nem a szegények orvosa lesz. Igaz, munkáját mindig lelkiismeretesen végezte, betegeinek soha nem ártott, és az évek hosszú során át végül is sok–sok tapasztalatot szerzett. Jól tudta, milyen érzékeny és makacs vagyok, ezért elhatározásomhoz egy szót sem szólt. Egy kis idő múltán azonban anyámtól kért egy edényt, bevitte dolgozószobájába, és teletöltötte olcsó borral.

– Gyere, Szinuhe – szólt oda hozzám, kézen fogott, és elindultunk a folyópart felé. Csodálkozva lépkedtem utána. A kikötőben aztán megállt, s egy dereglyét vett szemügyre, amelyről a verejtékező, görnyedt hátú teherhordók épp akkor cipelték partra a gyékényekbe varrt árut. A nap már lebukott a nyugati hegyeknél a Holtak Városa mögé. Mi jóllakva álldogáltunk ott, ám a teherhordók egyre csak cipekedtek, tüdejük zihált, oldalukról csurgott a veríték. A felügyelő korbáccsal noszogatta őket, egy ernyője alatt ülő írnok pedig minden kihordott árut sorra feljegyzett.

– Ilyen akarsz lenni, mint ezek? – kérdezte apám.

Nagyon ostobának tartottam ezt a kérdését, és nem is szóltam rá semmit, csak csodálkozva bámultam őt, hiszen senki sem szeretne olyan lenni, mint a teherhordók.

– Ezek a szerencsétlenek kora reggeltől késő estig kínlódnak – szólalt meg Szenmut. – Bőrük kemény és cserzett, mint a krokodilbőr, tenyerük olyan durva, akár a krokodilmancs. Csak sötétedés után jutnak haza nyomorult sárkunyhóikba, egész vacsorájuk egy darab kenyér, hagyma és egy korty savanyú házisör. Ilyen a teherhordó élete. Nem jobb a földművesé sem. Egyformán nyomorultul élnek mind, akik a kezük munkájával tartják el magukat. Talán csak nem irigyled őket?

Tagadóan ráztam meg a fejemet, és tanácstalanul meredtem apámra. Hiszen én katonának készültem, és egyáltalán nem teherhordónak, földet túró parasztnak, öntözőmunkásnak vagy koszos pásztornak.

– Látod, fiam, ezek az emberek sohasem képesek sorsukon változtatni – folytatta apám komolyan. – Ha meghalnak, még jó, ha besózzák és legalább homokkal betakarják a holttestüket. Őket nem várja halhatatlanság és kifogyhatatlan öröm, mint a többieket, akik maradandó nyughelyét tudnak építeni maguknak, s van elég vagyonuk arra is, hogy testüket bebalzsamoztassák, s így az örökkévalóságig megmaradjon. Vajon mi ennek az oka, tudod–e, Szinuhe?

Sírásra görbült a szájam, úgy fordultam a Holtak Városa felé, ahol a lenyugvó nap vérvörösre festette a fáraók hófehér templomait. Értettem már, hogy Szenmut mire céloz.

– Ezek az emberek nem tudnak írni. – Apám újra nagyon komoly lett. – Aki pedig írni nem tud, sem az életben, sem a halálban nem boldogul.

Elgondolkozva emelte fel a borosedényt, hátrapillantott, mert félt, hogy Kipa utánunk leselkedik az utcasarkon, aztán kortyintott egyet a borból. Megfontolt, lassú mozdulattal megtörülte száját, kézen fogott, és sétáltunk tovább. Szívem elnehezült a bánattól, de nem engedtem abból az elhatározásomból, hogy katona leszek.

– Apám – mondtam séta közben –, a katonák élete nagyon kellemes. A fegyverházban laknak, jó ételeket esznek, esténként bort isznak az örömtanyákon, és a nők kedvesen néznek reájuk. A magasabb rangúak nemegyszer aranyláncot viselnek, pedig írni ők sem tudnak. A hadjáratokból mindig sok zsákmánnyal meg rabszolgával térnek vissza. A rabszolgák aztán kiszolgálják őket, és nekik dolgoznak egész életükön át. Miért ne legyek én is katona?

Szenmut egy szóval sem válaszolt, csak sietősebbre fogta lépteit. Egy nagy szemétdomb közelében, ahol zümmögő legyek felhői vettek minket körül, egyszer csak megállt. Alacsony sárkunyhó lapult ott meg. Apám lehajolt, és bekandikált az ajtónyíláson.

– Barátom, Inteb, itthon vagy–e? – kiáltott félhangosan, és nemsokára meg is jelent egy botra támaszkodó, féregcsípésekkel teli öregember, akinek jobb karját a válla alatt valamikor levágták, s akinek olyan piszkos volt az ágyékkötője, hogy szinte már megkeményedett. Arcát kiszárította, és összezsugorította az öregség, fogai rég kihullottak már.

– Ez... ez lenne Inteb? – kérdeztem suttogva apámat, és megdöbbenten néztem a vénembert. Hiszen Inteb hős katona volt, aki minden fáraók legnagyobbjának, III. Thotmesznek híres szíriai hadjáratában is részt vett, s hőstetteiről és kitüntetéseiről még mindig sokat beszélt a nép. Az öreg a katonák szokása szerint emelte kezét üdvözlésre, apám pedig odanyújtotta neki a borosedényt. Aztán leültek a földre, mert Intebnek még padja sem volt a kalyibája előtt. Remegő kézzel emelte ajkához az edényt, és mohón szürcsölte a bort, miközben erősen ügyelt, nehogy egy cseppet is kicsurrantson.

– Szinuhe fiam katona akar lenni – mondta apám elmosolyodva. – Elhoztam tehozzád, Inteb, mert egyedül te élsz még a nagy háborúk hősei közül. Mesélj hát neki a katonák pompás életéről, és a hőstetteikről.

– Széthre, Baálra, és minden gonosz szellemre! – fakadt ki az öreg, és élesen felnevetett. Rám meredt rövidlátó szemével. – Megbolondult a fiad?

Fogatlan szája, homályos tekintete, himbálódzó karcsonkja és ráncos, piszkos melle olyan ijesztő volt, hogy apám mögé bújtam, és belekapaszkodtam a ruhaujjába.

– Fiú! Hallgass meg! – kiáltotta, és vihogott hozzá. – Ha minden átkomért, amellyel megátkoztam életem napjait és szerencsétlen sorsomat, hogy katonát csinált belőlem, csak egyetlen korty bort kapnék, könnyűszerrel teletölthetném azt a tavat is, melyet a fáraó építtetett a hitvesének. Igaz, a tavat még nem láttam, mert arra nincs pénzem, hogy a vizeinken hajókázzam, de biztos vagyok benne, hogy színültig megtelne borral, sőt maradna még annyi korsóval, hogy egy egész hadsereg lerészegedhetne tőle.

Elhallgatott, és mohón szürcsölte tovább a bort.

– De hát... – kezdtem remegő szájjal – mégiscsak a katona foglalkozása a legdicsőbb...

– Hajaj, fiam, dicsőség és hírnév? – válaszolt erre Thotmesz vitéz harcosa. – Tudod mi az? Mocsok és szenny, amiből csak a legyek tudják fenntartani magukat. Elhiheted, én már életemben sok hazugságot meséltem a háborúról, meg a hősi tettekről. Tátva is maradt a legtöbb ostobának a szája, aztán hálából borral kínáltak mindig. De a te apád becsületes ember, és én nem akarom megcsalni őt. Ezért elárulom neked, hogy minden mesterség között a katonáé a legeslegutolsó, a legnyomorultabb.

A bor elsimította arcán a ráncokat, és tüzet gyújtott fénytelen szemében. Felemelkedett, és egyetlen kezével a nyakát kezdte markolászni.

– Ide nézz, fiú! – kiáltotta. – Ezt a sovány nyakat valamikor ötsoros aranylánc díszítette. A fáraó saját kezűleg aggatta rám. Ki tudná megszámolni a sok levágott kezet, amelyet a sátra előtt halmoztam fel? S vajon ki mászta meg elsőként Kádes falait? Ki rontott az ellenség sorai közé, akár egy bömbölő elefánt? Én voltam az, én, Inteb, a hős! És mit gondolsz, ki mond nekem köszönetet mindezért? Aranyam odaveszett, mint a többi múlandó földi dolog, a rabszolgák pedig, akiket hadizsákmányul szereztem, mind megszöktek, vagy belepusztultak a nyomorúságba. A jobb karomat Mitanni országában hagytam, és már régen utcasarki koldus volnék, ha jó emberek hébe–hóba nem hoznának egy kis szárított halat meg sört, hogy igaz históriákat meséljek a régi háborúkról gyermekeiknek. Inteb vagyok, a hős, de nézz rám, fiam! Az én ifjúságomat kietlen sivatagok, éhezés, ezernyi gyötrelem és kínlódás emésztette el. Akkor száradt le tagjaimról a hús, bőröm kicserződött, szívem akkor vált kőnél keményebbé. De a legborzasztóbb az volt, hogy a víztelen sivatagokban kiszáradt a nyelvem, és azóta engem is örökös szomjúság gyötör, éppúgy, mint a többieket, akik élve tértek haza a távoli harcokból. S amióta karomat elvesztettem, úgy tengődöm, mintha már a Halottak Völgyében lennék. De minek is beszéljek sebeim gyötrelmeiről, minek is beszéljek azokról a kínokról, amelyeket akkor álltam ki, amikor húsomat és csontomat vágták, s arról a rémségről, hogy sistergő olajba mártották utána a karcsonkomat. Áldott legyen a neved, Szenmut, mert te becsületes és jó ember vagy, de a borod elfogyott!

Az öreg elcsendesedett, lihegve leült a földre, aztán csüggedten lefelé fordította az agyagedényt.

A vad tűz kialudt szemében, és megint csak egy megtört, vén öregember ült előttünk.

– De... a katonának nem kell írni tudnia – suttogtam félénken.

– Hm... – mordult fel Inteb, és apámra sandított. Szenmut gyorsan lehúzott csuklójáról egy rézkarikát, és odanyújtotta az öregnek. Inteb kiáltott egyet, mire előszaladt valahonnan egy szurtos fiú, fogta a rézkarikát meg az edényt, és elrohant a bormérésbe, hogy innivalót hozzon.

– Nehogy a legdrágábbat vegyed – szólt az öreg türelmetlenül a gyerek után. – Végy inkább savanyút, abból többet kapsz érte! – Elgondolkozva nézett újra énrám. – Igazad van. A katonának nem kell írni tudnia, csak harcolni kell hogy tudjon. Mert ha írni tudna, akkor ő lenne a hadvezér, aki a legbátrabb harcosoknak is parancsol, és a többieket küldi előre a csatába. Mert akármelyik írástudó ember képes arra, hogy katonáknak parancsolgasson, és még száz embert sem vezényelhet az, aki nem tud a papiruszra szarkalábakat mázolni. Mi öröm van az aranyláncokban és a kitüntetésekben, ha az parancsol, aki a nádtollat fogja? De így volt ez mindig, és így is marad. Ezért, fiam, ha katonáknak akarsz parancsolni, először írni tanulj meg! Akkor aztán meghajolnak előtted azok is, akik aranyláncot hordanak, és rabszolgák visznek majd hordszéken a csatatérre.

Közben visszaérkezett a szurtos fiú, hozta az edény bort, és még hozott külön egy korsóval is. Az öreg arca felderült.

– Apád nagyon jó ember – mondta barátságosan. – Látod, ő írni is tud, és meggyógyított, amikor krokodilokat meg vízilovakat láttam, mert nem hiányzott a borom, amikor erős és boldog voltam. Bizony jó ember ő, habár csak orvos, és nem tudja megfeszíteni az íjat. Hála legyen neki!

Riadtan figyeltem a korsót, amelyhez Inteb éppen hozzálátott. Türelmetlenül rángatni kezdtem apám orvosságfoltos bő ruhaujját, mert attól féltem, hogy a bor miatt nemsokára mi is valamelyik utcasarkon fogunk felébredni, összeverten. Apám szintén vetett egy pillantást a korsóra, felsóhajtott, és kézen fogva elvezetett. Inteb metsző aggastyánhangján szíriai dalba fogott, a meztelen és napbarnított utcagyerek pedig nevetett rajta.

Én, Szinuhe, pedig eltemettem a katonák hősi tetteiről szőtt ábrándjaimat, és nem ellenkeztem másnap, amikor apám és anyám kézen fogva elvittek az iskolába.

4

Persze apámnak nem volt annyi vagyona, hogy a templomok nagy iskoláiba járasson, ahová az előkelők és gazdagok, meg a főpapok fiai, olykor leányai is jártak. Az én tanítóm csupán a következő utcasarkon lakó öreg Oneh pap volt, aki iskoláját egy omlatag verandán rendezte be. Tanítványai nagyrészt kézművesek, kereskedők, kikötőfelügyelők és altisztek gyermekeiből kerültek ki, akiknek a becsvágyó szülők írnoki pályát szántak. Oneh valamikor Mut istennő templomában a raktárkönyvnek volt a vezetője, és ahhoz valóban jól értett, hogy az írás mesterségéből mindazt megtanítsa a gyermekeknek, amit később áruk súlyának, gabonamennyiségeknek, állatok számának vagy a katonák porciójának feljegyzéseinél hasznosíthattak. Hasonló kis iskolák tucatjával, sőt százával akadtak a hatalmas Théba városában. A tanítás nem került sokba, mert a tanulóknak csak Oneh ellátásáról kellett gondoskodniuk. A szénkereskedő fia a hűvös téli estékre szenet hozott a parázstartójába, a takács gyereke ruhával látta el, a gabonakereskedőék lisztet adtak neki, apám pedig gondosan kezelte, sőt még fájdalomcsillapító gyógynövényfőzeteket is adott öregségének százféle bajára.

Ez a függőség okozta, hogy Oneh egyáltalán nem volt szigorú tanító. Ha valamelyik gyerek elaludt az írótábla mellett, nem cibálta meg a haját, minden büntetése az volt, hogy másnap valami nyalánkságot kellett otthonról szereznie az öregnek. A gabonakereskedő fia olykor egy egész korsó sört hozott neki, s ilyenkor feszült figyelemmel hallgattuk tanítónkat, mert nagy lelkesedéssel tudott mesélni a túlvilágról, Mut istennőről, a világ teremtőjéről, Ptahról, és más istenekről, akik közel álltak a szívéhez. Persze, közben nagyokat vihorásztunk, mert azt reméltük, hogy sikerül becsapni őt, és már egész napra megfeledkezett a nehéz feladatokról s az unalmas írásjelekről. Csak sokkal később jöttem rá, hogy az öreg Oneh bölcsebb és értelmesebb tanító volt, mint ahogy gondoltam. Meséinek, amelyekbe gyermekesen jámbor fantáziája életet öntött, határozott célja volt. Hiszen az ősi Egyiptom erkölcsi törvényeit tanította nekünk. Azt, hogy semmiféle rossz cselekedet nem marad megtorlatlanul. Azt, hogy egy napon Ozirisz ítélőszéke előtt minden ember szíve könyörület nélkül megméretik. Azt, hogy az olyan embert, akinek gonosz cselekedeteit a Sakálfejű mérlege elárulja, a Mindent Elnyelőnek dobják eledelül. A Mindent Elnyelő pedig krokodil, meg víziló is egy személyben, de mindkettőnél rettenetesebb.

Mesélt a mérges Hátranézőről, a holtak birodalmának félelmetes révészéről is, akinek segítsége nélkül egyetlen halott sem juthat el az üdvözültek mezőire. Ez a révész evezés közben folyvást csak hátrafelé néz, nem úgy, mint a földi evezősök, akik mindig előrenéznek a Níluson. Oneh számtalanszor elismételtette velünk azokat a varázsigéket, amelyekkel a Hátranézőt ki lehet engesztelni, és le lehet csitítani. Ezeket írásjelekkel is leíratta velünk, aztán meghagyta, hogy írjuk le mindegyiket emlékezetből is. Hibáinkat kijavítgatta, és mindig szelíd korholással figyelmeztetett. Meg kellett értenünk, hogy a legkisebb hiba a túlvilági boldogságot hiúsíthatja meg. Ha a Hátranézőnek olyan levelet adunk át, melyben csak egyetlen hiba is van, már boldogtalan árnyként kell bolyonganunk örök időkre a sötét víz partján, vagy ami még rosszabb, a holtak birodalmának szörnyűséges szakadékaiba jutunk.

Sok éven át látogattam Oneh iskoláját apám kívánsága szerint. Az volt a véleménye, hogy senkit sem szabad olyan pályára erőltetni, ami ellenére van. Ha nem mutatkozom tehetségesnek, nem erőszakolja rám az írnoki pályát. Ha viszont igyekezetet és buzgalmat tanúsítok, tanítóm, Oneh, majd beajánl valamelyik templom iskolájába, és onnan aztán megnyílik előttem az általa annyira remélt életút. De hogyha ez nem sikerülne, még mindig lehet belőlem számvivő hivatalnok vagy alacsonyabb rangú írnokféle, vagy esetleg a hadseregben is kipróbálhatom a szerencsémet az élelmiszerraktárnál. Hogy mi leszek valójában, akkor még nem is sejtettem.

Legérdekesebb iskolatársam Thotmesz volt, pár évvel idősebb nálam, egy hadiszekér–különítmény parancsnokának fia. Thotmesz már gyermekkorában megtanult bánni a lovakkal, s jól tudott birkózni is. Apja, akinek korbácsát rézfonat erősítette, híres hadvezért akart nevelni fiából, ezért taníttatta az írás tudományára. Neve, Thotmesz, a dicsőséges, mégsem bizonyult jó előjelnek, ahogyan apja remélte. A fiú, alighogy az iskolába került, nem törődött többé a gerelyhajítással, és nem vett részt a hadiszekerek gyakorlatain. Játszva megtanulta az írásjeleket, és míg a többiek kínlódva vesződtek a jelekkel, ő képeket rajzolt írótáblájára: hadiszekereket, vadul ágaskodó lovakat és birkózó katonákat. Egyszer agyagot hozott az iskolába, és míg Oneh, a sörtől nekibuzdulva, mesékkel szórakoztatott bennünket, nevetségesen eltorzított szobrot formált a Mindent Elnyelőről. A Mindent Elnyelő idomtalan, hatalmasra tátott szájjal fenyegetett egy kopasz emberkét – görbe hátáról és kerek kis pocakjáról nem volt nehéz Onehre ismernünk. Tanítónk mégsem haragudott meg. Thotmeszre senki sem tudott haragudni. Termete olyan volt, mint a köznép többi gyermekének: széles, kerek arc, vastag, rövid láb, ám szemében állandóan pajkos vidám fény tanyázott, és ügyes keze agyagból olyan állatokat és madarakat formált, amelyek mindnyájunkat elszórakoztattak. Eleinte katonás természete miatt kerestem barátságát, de ez a barátság akkor is megmaradt, amikor már rég kialudt benne a katonai pálya iránt érzett becsvágy.

Ahogy haladtam a tanulásban, egyszer csak csodálatos dolog történt velem. Olyan hirtelen jött, hogy még ma is emlékszem a pillanatra, amely olyan volt, akár a váratlan jelenés. Emlékszem, üde tavaszi nap volt, madarak csiviteltek az égen, a vályogkunyhók tetején pedig gólyák tapasztgatták fészkeiket. A víz leapadt, élénkzöld színben pompázott a föld. A kertekben magokat vetettek, palántákat ültettek ki. Hancúrozásokra, kalandokra való idő volt, s alig tudtunk nyugton maradni Oneh rozzant verandáján, amelynek falai minden kopogtatásra jobban omladoztak. Szórakozottan rajzolgattam az unalmas írásjeleket, a betűket, melyeket kőbe vésnek, és melléjük a papíron használt rövidítéseket. Ekkor hirtelen Onehnek egy már–már elfelejtett szava, valami különös dolog, élővé változtatta bennem a betűket, a szavakat. A képből szó lett, a szóból szótagok, a szótagokból betűk. Miközben a képek betűit egymás mellé sorakoztattam, új szavak keletkeztek, különös, élő szavak, amelyeknek a képekhez már semmi közük sem volt. Egy képet még a legegyszerűbb öntözőmunkás is megért, de kettőt egymás mellett nem ért meg senki más, csak az írástudó. Azt hiszem, aki valaha írást és olvasást tanult, jól ismeri ezt a különös élményt. Ez az élmény kaland volt számomra, izgalmasabb és csábítóbb, mint egy gránátalma elcsenése a gyümölcskereskedő kosarából, édesebb, mint a szárított datolya, üdítőbb, mint víz a szomjazónak.

Ettől fogva többé nem kellett engem buzdítani. Valósággal magamba szívtam Oneh minden szavát, akár a Nílus áradó vizét a kiszáradt föld. Gyorsan megtanultam írni, s lassanként azt is el tudtam olvasni, amit mások írtak. A harmadik évben már régi papirusztekercseket kaptam, és tanulságos történeteket olvastam fel a többieknek, hogy leírhassák.

Akkortájt azt is észrevettem, hogy nem vagyok olyan, mint a többi fiú. Arcom keskenyebb, bőröm világosabb volt, és tagjaim is karcsúbbak, mint az itteni fiúké. Sokkal inkább az előkelők gyermekeire hasonlítottam, mint azokéra, akik közt éltem, és ha nekem is lettek volna drága ruháim, senki sem különböztet meg a gazdag fiúktól, akiket gyaloghintón hordoztak, vagy rabszolgák kísértek végig az utcán. Ez aztán mindenféle gúnyolódásra adott okot. A gabonakereskedő fia ölelgetni akart és lánynak nevezett, mire kénytelen voltam megdöfködni az íróvesszővel. Ha közelembe került, már viszolyogtam, mert kellemetlen szagot árasztott. Inkább kerestem Thotmesz társaságát, aki egy ujjal sem ért hozzám soha.

Egyszer viszont félénken megkérdezte:

– Akarsz–e nekem modellt ülni? Formálok egy szobrot rólad.

Elvittem hozzánk, és az udvarban a szikomorfa alatt elkészítette a szobrot, amely a hasonmásom volt, és íróvesszővel belevéste a nevemet. Anyám néhány lepényt hozott ki nekünk, de amikor megpillantotta a szobrot, nagyon megrémült, és azt mondta, hogy varázslat. Szenmut azonban kijelentette, hogy Thotmeszből még udvari szobrász is lehetne, ha felvennék valamelyik templom iskolájába. Én pedig csupán játékból mélyen meghajoltam Thotmesz előtt, karomat térdemhez kaptam, úgy üdvözöltem, mint az előkelő urakat szokás. Thotmesz szeme felcsillant, de aztán sóhajtott, és megjegyezte, hogy abból ugyan nem lesz semmi, mert apja úgy akarja, hogy a harcosok házába menjen és a hadiszekér–különítmények iskoláját járja ki. Hiszen már írni is épp elég jól tudott ahhoz, hogy valamikor majd hadvezér lehessen. Apám akkor elment, anyám pedig még sokáig motyogott a konyhában, de Thotmesz és én ügyet sem vetettünk rá, csak ettük a lepényeket, mert finomak voltak és jó zsírosak, és nagyon jól éreztük magunkat.

Akkor még boldog voltam.

5

Egy napon apám felvette legjobb, frissen mosott ruháját, nyakába pedig feltette a széles sálját, amelyet Kipa hímzett. Ámon hatalmas templomába ment, bár szíve mélyén sosem szerette a papokat. De a papok segítsége és közbenjárása nélkül Thébában csakúgy, mint egész Egyiptomban nem történhetett semmi sem. Törvényt ültek, ítéleteket is hoztak, s ha akadt olyan bátor ember, aki az uralkodói törvényszék ítélete ellen fellebbezni mert, a templomokban megtehette. Az ő kezükben összpontosult az egész felsőbb fokú oktatás. Ők jósolták meg, hogy milyen magasra emelkedik majd a víz, sőt megmondták előre, milyen termés várható, és ennek alapján ők szabták meg az adókat is egész Egyiptom területén. De minek is magyarázzam ezt tovább, hiszen mondtam már, hogy minden újra ismétlődik, és soha nem változik meg semmi sem.

Azt hiszem, apámnak egyáltalán nem volt könnyű dolog ez a papoknál tett látogatás, hiszen egész életét a szegények orvosaként élte le a szegénynegyedben, így elidegenedett a templomoktól s az Élet Házától. Most, mint a többi vagyontalan apának, neki is ott kellett várakoznia a templom igazgatási épülete előtt, hogy majd egy magas rangú pap nagy kegyesen fogadja, és meghallgassa. Még ma is magam előtt látom őket, a szegény öregeket, amint legjobb ruháikban ott ülnek sorban, és becsvággyal telve arról ábrándoznak, hogy fiaik élete jobb lesz saját nyomorúságos életüknél. Nemegyszer fárasztó hajóút volt már mögöttük, amikor kis elemózsiás batyuikkal Théba városába érkeztek. A kapuőröknek és írnokoknak rögtön elajándékozták mindenüket, hogy bejuthassanak a templomba, és az aranyhímzéses ruhákban dölyfösködő, drága olajjal kikent–kifent papokkal beszélhessenek. A papok aztán orrukat fintorgatva, fanyarul és mogorván bántak velük. Ámon viszont egyre újabb és újabb hódolókat követelt, s ahogyan gazdagsága és hatalma növekedett, egyre több írástudóra volt szüksége. Mégis, minden apa isteni kegynek tartotta, ha fiát bejuttathatta a templomba, pedig azzal, hogy elhozta gyermekét, minden kincsnél nagyobb és értékesebb ajándékot adott az istennek.

Apámnak kedvezett a szerencse, mert alig félnapos várakozás után találkozott egy Ptahor nevű volt tanulótársával, aki az idők folyamán királyi koponyalékelővé lépett elő. Amint közelébe ért, összeszedte magát, és megszólította. Ptahor pedig megígérte, hogy saját becses személyében meglátogat bennünket, hogy megismerkedjen velem.

A megbeszélt napra apám libát szerzett, és a legfinomabb borból hozott. Anyám sütött–főzött, és szitkozódott. A konyhánkból kiáradó, finom libazsírillatra koldusok meg vakok gyűltek oda, és énekkel, zenével akarták kikényszeríteni, hogy részt vehessenek a lakomán. Amikor Kipa megelégelte a lármát, rájuk rivallt, de szétosztott közöttük némi zsírban sült kenyeret is, mire aztán elkotródtak. Mi Thotmesszel a házunk előtt, sőt még azon is túl az utcát söpörtük tisztára. Thotmeszt apám figyelmeztette, hogy legyen a közelünkben, hátha vele is óhajt beszélni magas vendégünk. Apám meggyújtotta a füstölőt, hogy a veranda illatos legyen, s habár még tudatlan gyerekek voltunk, mégis olyan ünnepi hangulat fogott el bennünket, akár a templomban. Én egy illatozó vízzel teli kannát őriztem, és egy hófehér gyolcskendőt védelmeztem a legyektől, melyet anyám a temetésére tartogatott, de erre az alkalomra mégis elővett, hogy Ptahornak kéztörlőül szolgáljon.

Emlékszem, nagyon sokáig vártunk. A nap is nyugovóra tért, a levegő hűvösödni kezdett. Leégett már a tömjén, a lúd pedig csüggedten sistergett az edényben. Egyre éhesebb lettem. Anyámnak megnyúlt az arca, szeme dermedten meredt a sötétbe. Apám egy szót sem szólt, de amikor besötétedett, nem gyújtott világot. Mind együtt üldögéltünk a verandán de nem akartuk látni egymás ábrázatát. Akkor értettem meg igazán, hogy a meggondolatlan, könnyelmű gazdagok és előkelők milyen sok bánatot és keserűséget tudnak okozni a kisembernek meg a szegényeknek.

Végül mégiscsak feltűnt a lobogó fáklyafény, apám felugrott, és a konyhába sietett, hogy parazsat hozzon, aztán meggyújtotta mindkét olajmécsünket. Reszkető kézzel felemeltem a vizesedényt, Thotmesz izgatottan szuszogott mellettem.

A fáraó koponyalékelő orvosa egyszerű gyaloghintón érkezett, két fekete rabszolga cipelte. Előtte egy kövér szolga világított imbolygó lánggal, szemmel láthatóan többet ivott a kelleténél. Ptahor zsémbesen nyögve szállt le a gyaloghintóról, de aztán hangos és vidám szavakkal üdvözölte apámat, aki meghajolt előtte, és tisztelettudóan térdéhez kapta a kezét. Aztán megfogta apám vállát, talán azt jelezve, hogy nem kell ilyen ünnepélyesnek lennie, vagy csak azért, hogy támaszt találjon. Miközben apámra nehezedett, nagyot rúgott a fáklyahordozóba, és meghagyta neki, hogy dőljön le a szikomorfa tövébe, és szellőztesse ki mámoros fejét. A négerek belökték a gyaloghintót az akácbokrok közé, és parancsszó bevárása nélkül földre heveredtek.

Vendégünk továbbra is apám vállára támaszkodva, végre, a verandához ért. Láttam, hogy ellenkezik, mégis vizet csurgattam kezére, és átnyújtottam neki a gyolcskendőt. Arra kért, hogy ha már megvizeztem, hát törüljem is szárazra kezét, s amikor teljesítettem kérését, barátságosan megköszönte, és szép gyereknek nevezett. Apám a fő helyre vezette, egy nagy, támlás székhez, melyet a fűszerkereskedő házából kölcsönöztünk. Ptahor leült, apró, kíváncsi szeme vizsgálódón tekintett szét az olajmécs fényénél. Egy ideig mindenki hallgatott. Aztán bocsánatkérően köhintett, és valami innivalót kért, mert a hosszú úton kiszáradt a torka. Apám, ezt hallván, igen megörült, és bort töltött neki. Ptahor először bizalmatlanul szagolgatta, kóstolgatta, de aztán szemlátomást elégedetten ürítette fenékig a serleget, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

Alacsony termetű, kopaszra borotvált, görbe lábú ember volt, melle és hasa petyhüdten lógott vékony szövésű ruhája alatt. Gallérján drágakövek ragyogtak, de a gallér ugyanolyan pecsétes volt, mint ruhája. Az egész ember a bor, az izzadság és a kenőcs összevegyült szagát árasztotta.

Kipa fűszeres lepényt, olajban párolt apró halat, gyümölcsöt és libapecsenyét szolgált fel. Ptahor udvariasan evett mindenből, noha bizonyosan valami bőséges lakomáról érkezett hozzánk. Minden fogást megkóstolt, és megdicsért, Kipa nagy örömére. Kérésére vittem a négereknek is ennivalót meg sört, de ők szemtelenül és gorombán utasították vissza, és azt kérdezték, hogy vajon nem készülődik–e már a pókhasú hazafelé. A szolga jóízűen horkolt a szikomorfa alatt, s nem volt szívem felébreszteni.

Az este nem valami szerencsésen alakult, mert apám jóval több bort ivott, mint valaha is láttam, anyám pedig kint üldögélt a konyhában, a fejét fogta, és fáradtan himbálta magát ide–oda. Amikor a boroskancsó kiürült, apám gyógyborát kezdték kóstolgatni, de nemsokára az is elfogyott, és közönséges sörrel folytatták, mert Ptahor úgy nyilatkozott, hogy italban nem válogatós.

Az Élet Házában eltöltött tanulóéveikre emlékeztek, aztán mindenféle tréfás történetet meséltek egymásnak volt tanítóikról. Ptahor azokról a tapasztalatokról is beszélt, amelyeket mint udvari koponyalékelő szerzett, és foglalkozását a legutolsó dolognak nevezte, melyet orvos csak űzhet, mert sokkal jobban illik a Halál Házához, mint az Életéhez. Igaz, nem kellett sokat dolgoznia, azonfelül mindig lusta ember is volt, amire az én béketűrő, csendes apám jól emlékezett. Ptahor véleménye szerint a fogak, a torok és a fül kivételével, amelyek külön szakorvost igényelnek, a koponyát lehet a legkönnyebben megismerni, ezért is választotta ezt a mesterséget.

– Ha elég akarat lett volna bennem – mondta Ptahor –, én is köztiszteletben álló orvos volnék, olyan, mint a többi, kezem életet osztana, nem pedig halált. Ilyen a sorsom. Halált osztogatok, ha a gyermekek megunják az öregeiket, vagy már elegük van gyógyíthatatlan hozzátartozóikból. De szívesen osztanék én is életet, úgy, ahogyan te csinálod, Szenmut barátom! Meglehet, hogy szegényebb volnék, de életem napjai becsületben és egészségben telnének.

– Ne higgyetek neki, fiúk! – szólt közbe apám, mert már Thotmesz is közöttünk ült, és teli borosserleget tartott a kezében. – Büszke vagyok, hogy barátomnak mondhatom Ptahort, az udvari koponyalékelőt, aki mesterségében a legelső ember Egyiptomban. Soha nem felejtem el nagyszerű műtéteit, amelyekkel megmentette előkelők és alacsony rangúak életét. Nemcsak én, mindenki csodálta őt! A betegek fejéből mindig kieresztette a rossz szellemeket, amelyek megrontják az embert, és agyukból is eltávolította a gonosz daganatokat. Mennyi aranyat, ezüstöt, nyakláncot és ivóedényt ajándékoztak már neki a hálás betegek!

– És még többet a hálás rokonok – fűzte hozzá Ptahor, akinek a bortól már akadozott a nyelve. – Mert, ha mondjuk, tíz közül, vagy ötven közül, de még inkább száz közül egyet sikerül meggyógyítani, a többieknek annál biztosabb a haláluk. Hallottál te egyetlen fáraóról is, aki koponyalékelés után tovább élt volna három napnál? Bizony nem hallhattál. A gyógyíthatatlanokat és őrülteket annál hamarabb küldik hozzám, hogy kovakésem tegyen rajtuk próbát, minél gazdagabbak és előkelőbbek. Kezem megszünteti a szenvedéseket, kezem örökségeket oszt, földet, vagyont, aranyat adományoz, az én kezem fáraókat képes trónra emelni. Ezért félnek engem, és szavamnak sem mer ellenszegülni emberfia, mert túl sokat tudok. De minél többet tudok, annál nagyobb a bánatom. Ezért vagyok én örökre szerencsétlen.

Ptahor elsírta magát, és orrát Kipa szemfedőjébe törülte.

– Te szegény, de becsületes ember vagy, Szenmut. Azért szeretlek téged, mert én gazdag vagyok, és mégis züllött. Hajjaj, nagyon züllött vagyok én! Nem érek semmivel sem többet, mint a ganéj, amelyet az ökör pottyant az útra.

Így szólva, levette drágakövekkel kirakott gallérját, és apám nyakára terítette. Ezek után danolászni kezdtek, de nem értettük tisztán a szavakat. Thotmesz azonban buzgón fülelt, és megállapította, hogy ilyen trágár nótákat még a katonák házában sem énekelnek. Kipa a konyhában hangosan felzokogott. Egyszer csak megjelent az egyik néger, ölébe kapta a részeg Ptahort, és a gyaloghintó felé cipelte, mert már réges–rég aludnia kellett volna. Ám Ptahor nem hagyta magát, hangosan siránkozott, őröket hívott segítségül, és azt bizonygatta, hogy a néger meg akarja gyilkolni. Miután Szenmut nem segített, Thotmesszel botot ragadtunk, és kizavartuk a négert, aki szörnyen megdühödött és durva szitkozódás közepette társával meg a gyaloghintóval együtt eltűnt a sötétben.

Ptahor nemsokára fejére borította a söröskancsót, arcára kenőcsöt kért, és fürödni akart a kerti medencében. Thotmesz odasúgta nekem, hogy le kell fektetni az öregeket. Így történt, hogy apám és a királyi koponyalékelő, egymás nyakát átölelve, Kipa hitvesi ágyában végre nyugovóra tértek, és még az utolsó pillanatban is akadozó nyelvvel bizonygatták egymásnak örök barátságukat.

Kipa egyre jajveszékelt, haját tépte, és fejére hamut szórt a kemencéből. Engem csak az bántott, vajon mit szólnak majd a szomszédaink, mert a lárma és danolászás nagyon messzire hallatszott a csendes éjben. Thotmesz viszont teljesen nyugodt volt, és azzal biztatott, hogy sokkal bolondabb dolgokat is látott már a katonák házában, meg otthon, apjánál is, amikor a hadiszekér–hajtókkal a régi szép időkről, vagy a Szíria és Kús földjén vezetett büntető hadjáratokról adomáztak. Hozzátette, hogy az este nagyon is jól sikerült, hiszen az öregek egyetlen zenészt vagy leányt sem hozattak maguknak az örömházból. Thotmesz még Kipát is megnyugtatta, és miután legjobb tudásunk szerint eltakarítottuk a duhajkodás nyomait, aludni tértünk. A szolga ott hortyogott a szikomorfa tövében, Thotmesz pedig mellém heveredett, átkarolta a nyakam, és lányokról kezdett mesélni, mert egy kissé ő is mámoros volt. Fiatalabb lévén nála, nem nagyon érdekelt, amit mondott, így aztán hamar elaludtam.

Másnap kora reggel arra ébredtem, hogy a hálószobából éktelen zaj és csoszogás hallatszik. Amikor beléptem, apám még mélyen aludt Ptahor gallérjával a nyakában, a vendég ellenben ott ült a padlón és fejét két kezébe fogva, bánatos hangon ismételgette: "Hol vagyok? Hol vagyok?" Mély tisztelettel köszöntöttem, és megnyugtattam, hogy most is itt van a kikötőnegyedben Szenmutnak, a szegények orvosának házában. Erre megnyugodott, és Ámon szent nevében rögtön sört kért tőlem. Eszébe juttattam, hogy előző nap fejére borította a sört, ami a ruháján is látszott.

Ptahor felkelt, kihúzta magát, méltóságteljesen összevonta a szemöldökét, és kilépett a verandára. Vizet öntöttem kezére, ő aztán nagyokat nyögött, előrehajolt és megkért, hogy kopasz fejét is locsoljam meg. Közben felébredt Thotmesz és egy korsó savanyú tejet, és sózott halat hozott neki. Ptahor elfogyasztotta, és újra jókedvre derült. Odasétált a szikomorfa tövében hortyogó szolgához, s botjával addig csapkodta, amíg fel nem ébredt. A szolga ruháját megfogta a zöld fű, képe tele volt földdel.

– Nyomorult disznó! – kiáltott rá Ptahor, és még egyszer megcsapta a bottal. – Így viseled te a gazdád gondját? Így hordod a fáklyát előtte? Hová lett a gyaloghintóm? Hol a tiszta ruhám? Hol vannak a gyógynövényeim? Takarodj a szemem elől, te nyomorult tolvaj, te disznó!

– Tolvaj vagyok, uram, disznó vagyok – hagyta rá a szolga alázatosan. – Mit parancsolsz, uram?

Ptahor kiadta parancsait, mire a szolga elindult, hogy megkeresse a gyaloghintót. Vendégünk kényelmesen a szikomor tövébe telepedett, hátát a fa törzsének támasztotta, elszavalt egy verset a hajnalról, a lótuszvirágról és a folyóban fürdőző királynőről, aztán mindenféle olyat mesélt nekünk, amit a fiúk szívesen hallgatnak. Ekkor már Kipa is felébredt, tüzet rakott, majd bement a hálószobába apámhoz. Még az udvarra is kihallatszott a hangja. Apám végül is megjelent, tiszta ruhát viselt, de nagyon rosszkedvű volt.

– Szép fiad van – mondta neki Ptahor. – Tartása olyan, mint egy hercegé, szeme szelíd gazellaszem.

Bár még gyerek voltam, rögtön értettem, miért beszél így. Nyilván azért, hogy elfelejtsük, hogyan viselkedett az előző estén. Rögtön meg is kérdezte:

– Ért–e a fiad valamihez? Vajon lelki szemei éppúgy nyitva vannak–e, mint valóságos szemei?

Ekkor előhoztam az írótáblámat és Thotmesz is a sajátját. A királyi koponyalékelő szórakozottan meredt a szikomorfa csúcsára, úgy mondta nekem tollba azt a kis verset, amelyre még ma is emlékszem. Így hangzott:

Örvendj ifjúságodnak, te ifjú ember,
Mert öregnek torkát hamu kiszárítja,
S a múmia szája sem nyíl többé mosolyra
A sír sötétjében.

Leírtam olyan szépen, ahogy csak lehetett, de először közönséges írással. Azután képekben írtam le az egészet, végül pedig az öreg, a múmia és a sír szavakat írtam a táblámra mindenféle írásfajtával, ahogy csak lehetséges, szótagokkal meg betűkkel is. Amikor elkészültem, megmutattam Ptahornak, s ő nem talált benne egyetlenegy hibát sem. Jól tudtam, hogy apám büszke reám.

– No és a másik fiú? – kérdezte Ptahor, és Thotmesz írótáblájáért nyúlt. Thotmesz először vonakodott, nem akarta megmutatni a rajzait, csak a szeme mosolygott huncutul. Amikor odahajoltunk, láttuk, hogy Ptahort örökítette meg, amint a gallért apám nyakára teríti, a söröskorsót pedig saját fejére borítja. Egy másik rajzon apámmal egymást átölelve énekeltek.

Ez a rajz olyan jól sikerült, hogy szinte látni lehetett, miféle nótát fújnak. Nevethetnékem támadt, de magamba fojtottam, mert féltem, hogy Ptahor megharagszik. Hiszen Thotmesz egy cseppet sem hízelgett neki, az öreg a képen éppoly apró, kopasz, görbe lábú és lógó hasú lett, mint a valóságban.

Ptahor hosszú ideig egy szót se szólt, csak szúrós szemmel vizsgálta hol a rajzokat, hol meg Thotmeszt. Thotmesz meg is szeppent egy kicsit, s lábujjhegyre ágaskodva várta, mi lesz. Végül az öreg megszólalt:

– Mit kérsz, fiú, az írótábládért? Megveszem.

Thotmesz fülig elvörösödött, de így válaszolt:

– Írótáblám nem eladó. De barátnak szívesen odaajándékoznám.

Erre már Ptahor is felnevetett:

– Jól van. Legyünk hát barátok, és a tábla az enyém. – Aztán még egyszer figyelmesen megnézte a táblát, elmosolyodott, és nekivágta egy kőnek, hogy darabokra tört. Nagyon megijedtünk, és Thotmesz alázatosan bocsánatot kért, ha netalán megbántotta volna.

– Hát haragudhatom a víztükörre, ha meglátom benne magamat? – kérdezte Ptahor barátságosan. – A rajzoló keze és szeme pedig még többet lát, mint a víztükör. Most már legalább tudom, hogy milyen voltam tegnap, és nem akarom, hogy rajtam kívül másvalaki megtudja. Ezért törtem össze a táblát, de elismerem, hogy igazi művész vagy.

Thotmesz örömében ugrándozni kezdett. Ptahor pedig apámhoz fordult, reám mutatott, és ünnepélyes hangon mondta el az orvosok ősi fogadalmát:

– Gondomba veszem, és meggyógyítom. – Aztán Thotmeszre mutatott, és így szólt: – Megteszem, amit csak tehetek. – Az orvosi nyelv birodalmába jutva, Ptahor és Szenmut elégedetten nevettek. Szenmut a fejemre tette kezét, és azt kérdezte:

– Gyermekem, Szinuhe, akarsz–e orvos lenni, olyan, mint apád?

Könnyek szöktek a szemembe, torkom elszorult, egy szót sem tudtam kinyögni, csak bólintottam, hogy igen. Körülhordoztam a tekintetem, és egyszerre minden drága lett számomra; a szikomorfa is, a kövekkel kirakott medence is, minden, amit csak láttam, az egész udvar...

– Gyermekem, Szinuhe – folytatta apám –, akarsz–e orvos lenni, különb és jobb orvos, mint én vagyok? Akarsz–e életnek és halálnak ura lenni, akire minden rendű és rangú ember egyforma hittel rábízza életét?

– Se apádhoz, se énhozzám ne légy te hasonló – vágott közbe Ptahor. – Légy igazi orvos! Az igazi orvos minden ember közt a legelső ember. Előtte még maga a fáraó is meztelen, s a leggazdagabb is csak annyi, mint a legszegényebb.

– Én igazi orvos szeretnék lenni – jegyeztem meg félénken, hiszen még gyermek voltam, nem ismertem az életet, s nem tudtam, hogy az idősebbek a saját álmaikat és csalódásaikat mindig továbbadják az ifjabbaknak.

Thotmesznek viszont Ptahor megmutatta a csuklóján levő arany karperecet, és így szólt:

– Olvasd!

Thotmesz kibetűzte a belevésett jeleket, és tétovázva olvasta:

– Teli serleget akarok mindig! – önkéntelenül elmosolyodott.

– Ne mosolyogj, gézengúz! – feddte meg komolyan az öreg. – Nem a borról van szó. Ha művész akarsz lenni, teli serleget kell követelned. Az igazi művészben maga a teremtő és építő Ptah jelenik meg. Az igazi művész nem víztükör, hanem sokkal, de sokkal több annál. Igaz, hogy a művészet sokszor hízelkedik, előfordul, hogy hazudik is, de a művész maga mindig több lesz, mint a közönyös víztükör. Követelj mindig teli serleget, fiú, ne elégedj meg azzal, amit mások mondanak, a legjobban a saját, tiszta szemednek higgy!

Ezek után megígérte, hogy nemsokára megkapom az engedélyt az Élet Házában való tanuláshoz, s ha egyáltalán lehetséges, Thotmesznek is segít, hogy felvegyék Ptah templomának művésziskolájába.

– Még egyet, fiúk! – tette hozzá sietve. – Amit mondok, hallgassátok figyelemmel, de felejtsétek is el azonnal, s felejtsétek el vele azt is, hogy a fáraó koponyalékelője mondotta. Nemsokára a papok kezébe kerültök, és idővel Szinuhét magát is pappá szentelik, hiszen engem és Szenmutot is felszenteltek egykor, bár csak első fokon. Akit nem szentelnek pappá, az sohasem gyakorolhatja az orvosi mesterséget. De amikor a papok kezébe kerültök, legyetek óvatosak, mint a sakálok, és ravaszok, mint a kígyók, hogy ne veszítsétek el saját magatokat és ne legyetek vakká soha! Színre legyetek szelídek, mint a galamb, hiszen a férfi csak akkor fedheti fel magát, ha már elérte célját. Így volt ez mindig, és így lesz mindörökké. Jegyezzétek meg jól a szavamat!

Egy ideig még beszélgettünk, aztán visszajött Ptahor szolgája, és egy bérelt hordszéket meg tiszta ruhát hozott a gazdájának. A saját hordszéket a rabszolgák elzálogosították a közeli örömtanyán, és még akkor is ott aludtak. Ptahor megbízta szolgáját, hogy fizesse meg a hordszék bérét, és váltsa ki az örömházból a rabszolgákat, aztán szívélyesen elbúcsúzott tőlünk, apámat biztosította barátságáról, és útnak indult.

Így kerültem én Ámon templomába, az Élet Házába. A következő napon Ptahor, királyi koponyalékelő, egy drágakőből csiszolt szent szkarabeuszt küldött Kipának ajándékba, hogy majd ha meghal, szemfedője alá helyezhesse a szíve felől. Ennél nagyobb örömet igazán nem szerezhetett volna Kipának, aki most mindent megbocsátott és nem szólt többé egy szót sem Szenmutnak a közös duhajkodásért.