Globusz^® Publishing 

Rákóczi szolgái 16-án délelőtt indultak útra a "L'Ange Gabriel" nevű hajón. Ez a hajó másnap találkozott a Rákóczihoz küldött török követ hajójával. A basa átjött Rákóczihoz s még egyszer meghívta ura nevében Törökországba. Rákóczi kijelentette, hogy elmegy, de kéri a követet, hogy az Pápay Jánossal menjen előre s jelentse érkezését. A basa és Pápay el is indult. Rákóczi azonban még várt poggyászára s így csak 17-én este futhatott ki a "L'Ange Gabriel" a Földközi tengerre. Előbb azonban Rákóczi még egykori ezredesét, D'Absac grófot követül küldte a spanyol királyhoz, kérve V. Fülöpöt, hogy küldjön az Törökországba Rákóczihoz követet s ha Rákóczi szerződött már a törökkel, kössék meg a spanyol-magyar szövetséget is.

A tengeri út most is viharokkal kezdődött, mint közel öt évvel azelőtt is. A szél egész Afrika partjaiig sodorta a hajót s Rákóczi úgy véli Márki - vágyakozva kereste szemeivel az egykori Karthagó romjait. A szigettengeren át lassan haladtak előre. Ferenc napját szárazon, a Syra szigeti Hermupolis kapucinus templomában töltötték. Október 10-én este érkeztek meg Gallipoliba, de ki sem fogadta őket, mert Pápayék hajója lassúbb járatú volt s csak 10-12 órával később érkezett meg.

Alig érkezett meg Pápay, a fejedelem azonnal Drinápolyba küldte, hogy jelentse a szultánnak jövetelét. A szultán a belgrádi vereség hírére egy nappal előbb érkezett meg Szófiából Drinápolyba. Rákóczi azonnal százezer tallért kért, hogy azt a hajóval visszaküldhesse fegyver- és hadiszervásárlásra. Megizente Rákóczi Bonnac francia követnek is megérkezését. Bonnac kelletlenül fogadta a hírt. Alkalmatlannak találta az érkezés időpontját, neheztelt Pápayra s magára Rákóczira is, hogy az ő megkerülésével levelezett Horváth Ferenccel s így ő mindenről megkésve értesült. Bonnac és Rákóczi közt később sem volt jó a viszony, mert Rákóczi a hajóra lépés óta ismét szuverén fejedelemnek tartotta magát s levetette a sárosi gróf rangrejtését. Bonnac pedig nem volt hajlandó Rákóczi fejedelmi etiquette-jét akceptálni, sőt utóbb értesítette is Rákóczit, hogy véle a nyilvánosság előtt épp úgy nem érintkezhetik, mint előbb Bercsényivel nem tehette, hisz udvara jó viszonyban van a császárral.

Rákóczi megérkezésének most már a török körök sem örültek. A belgrádi vereség után megindultak a császárral a béketárgyalások s a nagyvezír meg is jegyezte Pápaynak, hogy Rákóczira most semmi szükség nincs Drinápolyban, a szultán közelében. Pápay, akinek túlbuzgósága juttatta ide az eseményeket, ezt nem merte Rákóczinak bevallani. Pedig Rákóczi, ha ezt megtudja, amint azt önéletírásában írja, akkor már Gallipoliban visszafordult volna.

Rákóczi első üdvözlője egy Gallipoliban 17 hónap óta száműzetésben élő tatár kán volt, kinek köszöntését a fejedelem Bercsényi fia, László útján viszonozta.

Az ünnepélyes bevonulás 11-én történt meg. Rákóczit a koronás főket megillető tiszteletben részesítették, de társait ebül helyezték el. Nem is késett megírni Rákóczi Liselottnak, hogy minden másként történik, mint ahogy elképzelte. Csalódása teljes lett, amikor az eléje küldött aga, aki Drinápolyba kívánta vinni a köszvényétől kínzott fejedelmet, mindössze csak 4000 tallért hozott az udvartartás és a hajó költségeire.

Rákóczi betegen is lóháton ülve tette meg az utat Gallipoliból Drinápolyig. Rákóczi olyan fogadtatást kívánt, aminőben annak idején János Zsigmondnak volt része. A szultán viszont kijelentette, hogy úgy fogadja, mint a kánnak nevezett tatár királyt, vagy a véréből származó hercegeket. Rákóczi csak a fogadtatás után jött rá, hogy ez a mód inkább lealázó, mint kitüntető.

Már Drinápoly előtt fényes fogadtatásban volt része. A nagyvezér helyettese, a szultán veje, Ibrahim kajmakám köszöntötte, majd mind Rákóczit, mind kíséretét fényes külsőségek közt megebédeltette. Október 28-án vonult be Rákóczi a janicsárok sorfala közt Drinápolyba. A szultán utóbb kitüntetően királynak nevezte, de az egykori közvéleményt kifejező "Europäisches Fama" hasábjain azt olvassuk, hogy nem tudhatja senki, hogy ebből a Rákóczival űzött török komédiából mikor lesz tragédia.

Rákóczi fogadására csak napok múlva került sor s akkor is csak a már említett nagyvezér-helyettes, Ibrahim kajmakám fogadta, hogy a szultán megbízásából tárgyaljon vele a közös ellenség elleni teendők felől. Rákóczi előadta, hogy neki külön sereget kell szerveznie. Tehát annyi pénzre van szüksége, hogy 30.000 embert vihessen Magyarországra. A spanyolok most lekötik részben a császár erejét, tehát erős sereggel nem maradhat el a török győzelme. Azonban ragaszkodik a külön keresztény hadsereg megszervezésére igért összeghez s kéri, hogy a szultán kössön vele írásos szerződést a hozzá Grosboisba küldött levél szellemében.

A törököket Rákóczi igyekezett rábeszélni, hogy szakítsák meg a császárral folytatott béketárgyalásaikat, mert a spanyolok már megtámadták a császárt s a többi európai uralkodó magatartása egyedül a magyar és spanyol támadás sikerétől függ.

November 29-én megérkezett Drinápolyba Khalil nagyvezír is s Rákóczi véle is folytatta megbeszéléseit. De mivel a császárral folyamatban levő béketárgyalásokat zavarták Rákóczi elgondolásai, az első megbeszélésre csak december 17-én került sor. Khalil ekkor már lehetőség szerint húzta a dolgot és kifogásokkal élt a tervezett szerződéssel szemben.

Csak azt tudta Rákóczi Khalilnak is tanácsolni, amit Ibrahim kajmakámnak tanácsolt. Károsnak tartotta a béke megkötését, pedig a tárgyalások ekkor már a holland és angol hatalmak közvetítésével folytak. Rákóczi első sorban a folyamatban levő spanyol-osztrák háború esélyeit emlegette, mire a nagyvezír megkérdezte, hogy van-e joga Rákóczinak véle a spanyol király nevében tárgyalni. Rákóczi tagadólag válaszolt, de ígéretet tett arra, hogy ezt megszerzi, ha biztosítani tudja V. Fülöpöt, hogy a török alkudozni kíván véle. Rákóczi tanácsára azt is elfogadta a nagyvezír, hogy a két tengeri hatalom közbenjárása mellé még kívánja a francia, lengyel és orosz közbenjárást is. Rákóczi itt is felajánlotta, hogy a francia és orosz közbenjárást megszerzi.

Ez a megbeszélés volt eddig a legeredményesebb működése Törökországban Rákóczinak, mert pillanatnyilag megtörte a békepártot s a török további háborúra készült. Különben azonban nem volt megelégedve, mert a töröktől kapott támogatás elégtelen volt. A természetbeni támogatás helyett inkább pénzt akart volna. A szerződést is hiába sürgette. Aggasztotta, hogy az emigránsok Lengyelországból nagyszámú személyzettel s családjukkal jöttek át s bizonytalan volt, miként tudja őket eltartani. Rákóczi szerette volna Pápayt követül elismertetni, de ezután már fogadni sem akarták. Bercsényit is szerette volna a környezetében látni, de az még Ruscsukban volt s ott a többi magyar tábornokkal a maga szakállára katonai akciók előkészítésén törte a fejét.

Már Francia-, vagy Spanyolországba való visszatérésével fenyegetőzött Rákóczi arra az esetre, ha a keresztény sereg felállítására szükséges 1,500.000 tallért nem adják meg neki. Hajója valóban várt még rá s az csak akkor fordult vissza, amikor 1718 január 4-én végre fogadta Rákóczit a szultán.

Rákóczit fényes, de szerinte megalázó körülmények közt fogadta a szultán. Rákóczi emlékiratot adott át s mind magát, mind célját a szultán jóakaratába ajánlotta. A szultán a nagyvezírnek, az pedig a tolmácsnak válaszolt udvarias formában. Majd Rákóczit és kíséretét is felkaftánozták s a kihallgatás véget ért. A szultán megértéssel fogadta a fejedelmet s közös érdekükben saját maga írt a francia királynak s más udvaroknak. De pénzt nem kapott Rákóczi s emellett valósággal tétlenségre és bizonytalanságra kárhoztatták. Kellemetlen időben jött, vissza nem utasították, de keleti udvarias formák közt csak arra törekedtek, hogy Bécs felé ijesztésül szánt mumusként kezeik közt tartsák.

A szökött császári katonák és az emigráns magyarok szemében Rákóczi személye kijegecesedési központ volt. Viszont ő mit sem akart kezdeni a szerződés megkötése előtt. Beszélték, hogy Rákóczira fogja bízni a porta az egyesített Moldva és Havasalföld kormányát, viszont ez is még a hadiszerencse forgásától függött.

Tetézte Rákóczi kínos bizonytalanságát, hogy értesült az úgynevezett "Triple Alliance" létrejöttéről, amelyet Dubois azzal az elgondolással hozott létre, hogy ezzel biztosítsa Európa sorsára Franciaország döntő befolyását. A Triple Alliance egyrészt a svéd-porosz-orosz megegyezés meggátlására szolgált, másrészt az orleansi herceget és I. György angol királyt kívánta biztosítani V. Fülöppel és III. Jakabbal szemben. Ez a szövetség Franciaországból, Angliából, Németországból és Hollandiából állt. Rákóczi a hírre Pápayt azonnal Péter cárhoz küldte, hogy tőle kérjen menedéket a magyar emigráció részére. A cár ekkor még mindig ragaszkodott eredeti elgondolásához, amely végül is azt eredményezte, hogy sikerült a svéd hatalmat a kontinensről visszaszorítani s az orosz nagyhatalmi állást ezzel megalapozni.

Törökországi kellemetlen tétlenségében s félszeg és anyagi gondokkal terhelt helyzetében, az európai külpolitika spanyol- és oroszellenes kialakulása közben jelentkezett Rákóczinál március folyamán egy francia ezredes, bizonyos Boissiméne nevű ember, aki mint a spanyol király követe mutatkozott be. Ez az úr a valóságban politikai kalandor volt s pillanatnyilag a spanyol külpolitika szolgálatában állt. Alberoni bíboros, spanyol külügyminiszter, Rákóczi követei és levelei nyomán ezt az embert küldte d'Absac ezredessel Rákóczihoz. A küldetésnél valószínűen olyan szempontok vezették Alberonit, hogy ha időközben a helyzet megváltozik, ezt az embert könnyen veszni hagyhatja. Így Rákóczinál végül is egy kém és jellegzetesen kalandor jelent meg Alberoni, illetve a spanyol udvar képviseletében. Alberoni utasítása szerint Boissiméne felelőtlen hazugságok tömegével ígért fűt-fát a fejedelemnek, de azért gondosan kerülte még a látszatát is annak, hogy a törökkel közvetlen érintkezést kívánna felvenni s Rákóczival sem akart szerződést kötni.

Rákóczit nagyon megragadta, hogy Spanyolország ím követtel tiszteli meg s a kétes exisztenciájú követet a lehető legnagyobb udvari pompával és szertartásossággal fogadta. Boissiméne kifejezte Alberoni azon reményét, hogy a spanyolok itáliai támadása s a szultán segítsége Rákóczit visszavezeti országaiba. Rákóczi válaszában pedig kifejtette, hogy mint a magyarországi szabadságharckor is, úgy most is csak örvend, hogy érdekei egyeznek a spanyol király érdekeivel.

A spanyol követ másnap úgyszólván Törökország valamennyi nagyját fogadta, csak a holland és az angol követ botránkozott meg azon, hogy a spanyol király oly fejedelemhez küld nyilvános követet, akinek sem országa, sem hadserege nincs.

Az első benyomás alapján Rákóczi igen sokra becsülte ezt a semmitmondó követséget. Nem csoda, hisz még két évszázaddal később is akadt historikus, aki ebből komoly török-magyar-spanyol szövetséget olvasott ki. De két hét múlva a nagyvezír határozottan megmondta Rákóczinak, hogy a szultán feltétlenül békét köt. Rákóczi ennek ellenére még mindég meg akarta akadályozni a békekötést, de sikertelenül.

Rákóczi komolyan gondolkozott a távozásról. Boissiméne pedig látva, hogy itt semmi keresnivalója nem lehet, szintén a távozásról gondolkozott. Azonban Bonnac, aki oktalanságnak tartotta, hogy Rákóczi eljött a bizonytalanság országába s hogy a spanyol király követet is küldött hozzá, még oktalanabbnak tartotta, hogy az előtt menjenek el, mielőtt a béke megkötése bizonyos lesz. Mert időközben még mindég történhetik valami.

Bonnacnak sikerült is Boissiménet a portához bevezetnie. Jelezte, hogy nem rendelkezik a török szultánhoz szóló formális megbízólevéllel, de utasításai értelmében szívesen ajánlja fel szolgálatait, hogy a spanyol kormány közvetíteni fog a Velencével kötendő béke ügyében. Bonnac ezt nagy diplomáciai sikernek tartotta, mert azt hitte, hogy így állandóan befolyásolni fogja tudni a szultánt a háború folytatására, anélkül, hogy a császár gyanítaná a francia diplomácia kezét a dologban.

Rákóczi helyzete egyre lehetetlenebb lett. Egész diplomáciai rendszere pókhálónak bizonyult. Mivel nem akart oly háborúba belemenni, aminőt a török kívánt tőle s aminőt lelkiismerete tiltott, egyszerre diplomáciai nullává lett s mint ilyen, egy diplomáciai kísérleti nyúlnak használt kalandor kíséretében ment el május 13-án a nagyvezírhez, hogy még egyszer megkísértse azt a háború folytatására rábeszélni.

Ez a közös kihallgatás sem jelentett változást a dolgok menetében. A török sokkal jobban félt Eugen herceg fenyegető árnyától, mintsem Boissiméne üres ígéreteitől befolyásoltatta volna magát. Bonnac csalódva látta, hogy igyekvése hiábavalónak bizonyult.

Boissiméne küldetése csődöt mondott. Küldetésének híre viszont ekkor már elterjedt egész Európában és felháborodással vegyes csodálkozást váltott ki. A vatikáni császári követ magánál a pápánál emelt panaszt bíborosa, Alberoni ellen, hogy keresztény főpap létére a törökkel paktál a katolikus Habsburgok ellen. Alberoni szemrebbenés nélkül letagadta Boissiméne egész küldetését s Gallas császári követ jelentését hazugságnak minősítette. Alberoni szerencséjére kevéssel utóbb a pápa és Spanyolország közt megszakadt a diplomáciai viszony és így hazugságai is feledésbe merültek.

Rákóczi ezekről a római, párisi, bécsi, madridi iratváltásokról még nem tudott semmit sem s így, amikor Ibrahim nagyvezír arra szólította fel, hogy jöjjön vele a béketárgyalásokra s ott támogassa őt a tanácsaival, még mindég bízva a spanyol "ígéretekben," az előzetes szerződéskötést, az önálló keresztény sereget s az ehhez szükséges egymillió piaszter kiutalását követelte. A nagyvezír gúnyosan nevette ki Rákóczit, aki viszont a török birodalom elhagyásával fenyegetőzött. De végül összezsugorodott a kérése annyira, hogy adjon neki a nagyvezír Konstantinápolyban megfelelő lakást, ahol be fogja várni a béketárgyalások kimenetelét.

Mialatt Rákóczi izgalommal leste a Passaroviczból érkező béketárgyalási híreket, hisz arra is el lehetett készülve, hogy a török kiadja, csakhogy minél jobb békét érjen el, Boissiméne bejelentette, hogy Alberonitól parancsot kapott az azonnali visszatérésre.

Rákóczi élete egyik legsúlyosabb csapásának érezte ezt a visszahívást. A török becsapta s megalázottságában egyedül az volt a vigasza, hogy a "katolikus" királynak követe van nála. Erdélyi fejedelmi szuverenitását érezte súlyosan megsértve, hogy a hozzá küldött követet magánlevélben hívják vissza. Követelte a visszahívó levél ünnepélyes bemutatását. Alberoni azonban Gallassal s a pápával keletkezett konfliktusa után mitsem törődött Rákóczi fejedelmi méltóságával s hallani sem akart visszahívó levélről.

A vérig sértett Rákóczi megtiltotta Boissiméne-nek, hogy a visszahívó levél bemutatása előtt el merje hagyni Drinápolyt. A megszorult követ francia állampolgárságára hivatkozva Bonnactól kért védelmet. Bonnac legalább úgy fel volt háborodva, mint Rákóczi, de célszerűbbnek látta, hogy közvetítsen Rákóczi és Boissiméne között. Rákóczi be is látta, hogy nem fogja nimbuszát emelni a török előtt, ha kiderül a spanyol barátság elmúlta. Így hát végül ő maga járta ki a portán az útlevelet a kalandor számára, azzal a megokolással, hogy a nyugati diplomáciai események megkövetelik, hogy Boissiméne mielőbb személyes jelentést tehessen uránál. Boissiméne így szerencsésen megszabadult abból a csapdából, ahová Alberoni ravaszsága ejtette, kevéssel utóbb azonban életével fizetett egy összeesküvésért. Rákóczi azonban egyelőre nem mehetett kívánsága szerint Konstantinápolyba, mert amíg kétséges volt a béketárgyalások eredménye, minden percben szükség lehetett személyére s ezért Drinápolyban fogták.

A már említett fogadáskor, május 13-án, már nem Khalil, hanem Ibrahim nagyvezír, a volt kajmakám, fogadta Rákóczit és a spanyol követet. Khalilt utolérte a száműzetés keserű sorsa. Rákóczi látta, hogy a béke elkerülhetetlen s tartott attól, hogy a török kiadja. Ezért kérte, hogy a tengerpartra, Konstantinápolyba mehessen. Mikor ezt nem engedték meg neki, egy ideig a szökésre gondolt. De visszatartotta az, hogy akkor a török a birodalom területén összeverődött magyar emigránsokon állana tehetetlen dühében bosszút. Így teljesen ki volt szolgáltatva a jó szerencsének s a grosboisi magányban szőtt álma Eugen herceg diadalai és a törökök rémülete folytán még sokkal szerencsétlenebb helyzetbe juttatta, mint aminőben bujdosása folyamán valaha is volt. Súlyosbította Rákóczi helyzetét az is, hogy több ízben biztatta a törököt az orleansi herceg közvetítési készségével s a török porta ezt indiszkréten egész Európában elterjesztette. Mivel pedig a francia politika ekkor a császárral való barátság jegyében mozgott, Rákóczi bizonyos lehetett abban, hogy ez a hír nemcsak a portánál való meghazudtolását vonhatja maga után, de az orleansi herceg amúgy sem túlságos jóindulatát is elvesztheti általa. Végül is kénytelen volt önmagát megalázva az eseményeket megelőzni azzal, hogy kimosakodott előre a francia követség titkára előtt. A szerencsétlen törökországi vállalkozás keserű napjai még az 1711. kora tavaszi keserű lengyelországi napokat is felülmúlták megalázásokban.

Az 1718 június 5-én megnyílt passaroviczi béketárgyalásokon, amelyen Rákóczi beígért közvetítése nélkül kötött békét Velence és a török, valamint a császár és a szultán: Virmont és Talmann császári biztosok Rákócziék bilincsbe vert kiadatását követelték. A jelenlevő angol követ, Sutton, azonnal tudta, hogy a szultán ezt a követelést nem fogja teljesíteni. Valóban, amikor a török megbízottak ezt a nagyvezír elé terjesztették, az kijelentette, hogy inkább megszakítja a tárgyalásokat, de ezt a birodalom becsületébe és a vallás parancsaiba ütköző követelést nem hajlandó teljesíteni. A török megbízottak tehát kijelentették, hogy Rákóczi a birodalom vendége s őt sem bilincsben, sem másként semmi körülmények közt ki nem adják. Mivel a spanyolok ekkor már 35.000 emberrel Messinát ostromolták, a békét siettető császári biztosok eltekintettek ettől a követeléstől s a békét most már az "uti possidetis" alapján húsz pontba foglalva 24 évre július 22-én meg is kötötték. A béke XV. pontja Rákócziról és bujdosó társairól így intézkedett:

"Hogy a határok csendje és az alattvalók nyugalma semmiképen se zavartassék meg: Rákóczi, Bercsényi, Esterházy Antal, Forgách, Vay Ádám, Csáky Mihály és más magyarok, kik a felséges római császárnak tartozó engedelmességtől elpártoltak és a háború idején ottomán területen kerestek menedéket, az ottomán császárság területén tetszés szerint, de a végektől és a határoktól távol eső helyeken nyerjenek és kapjanak szállást; feleségeik azonban akadály nélkül követhessék férjeiket és velők a kijelölt területben tartózkodhassanak."

Amitől francia barátai óvták s amire intették, íme bekövetkezett. A fejedelem élete és megélhetése a fenti jogalapon biztosítva lőn ugyan, de a török szultán pártfogoltja lett, annak kényére hagyva. Elvesztette önálló akaratát s ha lehetett volna is akarata, nem lehettek annak kivitelére eszközei kegyes pártfogója beleegyezése nélkül.

Rákóczi már a tárgyalások alatt szeretett volna Konstantinápolyba menni, de a szultán engedélye csak augusztus közepére jött meg. Időközben azonban a Rákóczi és kísérete számára kijelölt lakások leégtek, mire a szultán Szárijeriben és Böjükderében rendelt lakásokat számukra. Az utazási engedélyt azonnal követte a sürgetés is s Rákóczi felindultan indult el kevés málhájával és kíséretével Böjükdere felé. A török eltitkolta előttük a békekötést és annak feltételeit, de az egyre rosszabb bánásmódból azt következtette, hogy tulajdonképpen száműzetésbe viszik a császár kedvéért. Augusztus 14-én érkeztek a kijelölt Böjükdere s a vele összeépült Szárijeri házai közé, a Kabatas-dagh lejtőire, a Boszporus partjára. A csendesvizű tengerszoros túlsó partjáról átlátszottak a kisázsiai partok...

A helységben egyetlen ép ház sem volt. Eddig is száműzöttek laktak itt. A bujdosók sátrakat vertek s maga Rákóczi is a sátor alatti lakást választotta. Felajánlották neki ugyan lakhelyül a kisázsiai Nikomédiát, ahol Thököly élt, de azt visszautasította: nem azért tett eleget a szultán ünnepélyes meghívásának, hogy száműzzék.

A bujdosók be-bejártak Konstantinápolyba, el-eljárogattak Bonnachoz is s a követ felesége nagyon szíves volt hozzájuk. De Rákóczi előtt még ez a szórakozás is zárva volt, mert Bonnac nem ismerte el fejedelemvoltát s ezért Rákóczi nem érintkezett vele.

Rákóczi előtt ekkor zárult le a keresztény világba való visszatérés utolsó reménye. XV. Lajos szeptember 9-én tudatta Bonnackal, hogy a négyesszövetségi szerződés értelmében többet nem adhatja meg Rákóczinak azt a menedéket, amit addig élvezett Franciaországban. Figyelmeztesse tehát erre Rákóczit s ha vissza akarna térni, akkor beszélje le még a visszatérés gondolatáról is.

Rákóczi spanyol orientációja nem volt titok Páris előtt, viszont ekkor derült ki, hogy egy összeesküvés, élén Maine herceggel és a párisi spanyol követtel, el akarta fogni az orleansi herceget s helyébe régenssé a spanyol királyt, helyettesévé pedig Maine herceget tette volna. Rákóczi spanyol orientációja és a "régi udvar"-ból való barátai összeesküvése váltották ki Rákóczi franciaországi száműzetését.

Ugyanekkor száműzte a lengyel udvar Lengyelországból, a császári diplomácia követelésére, az urával még mindég levélváltásban lévő Rákóczinét is.

Rákóczi most már csak az utolsó csapást várta: hogy a spanyolok is kibéküljenek a császárral. Tudta, hogy akkor elveszti a török szemében minden jelentőségét, mert európai háború nélkül a török nem tudja őt hasznosítani.

Szeptember 22-ikéig laktak Rákócziék sátrak alatt. Ekkorra a nagyvezír gondoskodott emberibb szállásról s a bujdosók átköltöztek a Therapia és Sztenia közt fekvő Jenikőbe. Itt már házakban lakhattak, ha keleti ízlésű és felszerelésű házakban is. Közel voltak a szomszédos Konstantinápolyhoz s Mikesnek a lakása kirúgott a tengerpartra.

Miközben Rákócziék kezdtek beletörődni a száműzetésbe s míg Mikes leveleit irogatta, a fejedelem pedig vallásos tartalommal telített önéletírásának folytatásával foglalatoskodott, nyugaton elvérzett a büszke spanyol flotta s kevéssel utóbb kidőlt a császár utolsó fegyveres ellensége is, a spanyol Bourbon király. Maga V. Fülöp is kénytelen volt hozzájárulni a négyes szövetséghez s Európa végre eljutott; legalább is a Visztulától nyugatra, az évtizedek óta óhajtott általános békéhez. Ezzel elült Rákóczi minden reménye, amelyet egy nyugati háborúhoz fűzhetett. Az emigránsok szívós hitével és kitartásával szőtt tervei szétfoszlottak teljesen. Megalázott, megtört, pogány környezetbe kényszerült ember lett, akinek számára már csak a múlt az egész élettartalom, a jelen kellemetlen átmenet s a jövő csak az elmúlás után tárja fel kapuját.

Rákóczi azonban nem az az ember volt, akit a csalódások örökre kiábrándítsanak. A kábulat most is csak pillanatnyi volt s újra reménysugarakat vélt felfedezni. Klement diplomáciai szélhámoskodása szinte háborút robbantott ki északon. Rákóczi új reménycsírái ennek alapján sarjadtak ki. Vakon bízott abban, hogy ha az orosz és a svéd békét köt, akkor a cár le fog számolni a császárral. Rákóczi azonban most is egészen tévesen ítélte meg az északi helyzetet. Péter cárnak egy pillanatig sem volt terve Károly császár megtámadása. Egész élete arra volt beállítva, hogy megtörje a svéd hatalmat s visszaszorítsa azt a tenger fölé. Vak remény volt tehát az a bizakodás, amely eltöltötte Rákóczit már az 1718-19-es tél fordulóján, amikor még a nagyvezír is tárgyalt vele ennek a háborúnak a lehetőségeiről. De remény volt s ez éltette s tette elfogadhatóvá számára azt az életmódot, amelyre kényszerült.

A töröktől alig kapott pénzt s ez arra sem volt elég, hogy udvarát tisztességgel ellássa. Közben Lengyelországból kiűzött feleségének is ebből a csekélyke összegből kellett valamit kiszakítania, hogy az asszony feje felett össze ne csapjanak a hullámok.

Egyedüli vigasztalása volt súlyos gazdasági gondjai közepette, hogy december 15-én végre Bercsényi és felesége is Konstantinápolyba költöztek. Rákóczi örömmel adta vissza látogatásukat s jó kedvvel látta viszont a neki végtelenül örvendő Bercsényinét, özvegy Ráthonyi Jánosnét, özv. Kajdacsy Péternét s elgyönyörködött Talaba Máté mátkájában és a kis Kőszeghy Zsuzsikában.

Szegény Mikes Kelemen ekkor látta először és rögtön meg is szerette ezt a nem szép, de jóságos "tiszta jószágot", Zsuzsikát, de a hűséges Mikes Kelemen sohasem tudta nőül venni szerelmét...

Február utolsó napjaiban zarándokolt el a fejedelem édes anyjának, néhai Zrínyi Ilonának a konstantinápolyi, galatai, szent Benedek templomban levő sírjához. Tizenhat éve nyugodott már akkor ott a legjobb édesanya s tizenhat évvel utóbb ide tétette saját fáradt porhüvelyét is nyugalomra a legszerencsétlenebb fiú.

A gyászmise után átadta még egy Franciaországban írt vallásos tanulmányát a konstantinápolyi patriarchátus apostoli helynökének, kérve annak megbírálását. Az érsek nemcsak maga olvasta el, de egy ferences és egy domonkosrendi theológussal is elolvastatta. Nagyon bántotta Rákóczit, hogy bírálói kegyetlen ítéletet mondtak művéről s szemére vetették, hogy a XVI. századi De Bay és a hollandiai Jansen Kornél eretnek és hamis elvei nyomán halad.

Említettem, hogy a télen már híre járt, hogy az orosz és a svéd ki fog békülni egymással. Rákóczi ekkor azonnal az orosz-osztrák háborúra gondolt, mint amely biztosítaná neki Erdély visszaszerzését. Kevéssel utóbb értesült róla, hogy XII. Károly svéd királyt egy norvég vár ostroma közben 1718 december 11-én meggyilkolták. Azonnal követet akart küldeni Máriássy Ádám személyében a cárhoz, hogy rábírja, küldjön követet a portához, aki megkösse a török-orosz szövetséget. Rákóczi ezzel a követséggel a cár háborús szándékát akarta kipuhatolni, de a szultánnak is tetszett a gondolat s hozzájárult, hogy Máriássy költségeit a porta fedezze.

Alig indult el Máriássy, amikor híre jött, hogy a cár maga küldött követet a szultánhoz. Rákóczi meg volt győződve, hogy a követ azért jön, hogy őt Moszkvába kísérje s a cár a lengyel trónra akarja őt ültetni. Azonnal elhatározta, hogy ehelyett az erdélyi fejedelemséget fogja szorgalmazni. Nagyot csalódott azonban, mert a követ az első napokban tudomást sem vett Rákóczi létezéséről. Rákóczi előbb Bercsényi, majd Le Bon francia százados útján közeledett a követhez. A cári követ, Daskow Elek, egy ideig mint kegyvesztett Lengyelországban élt s így jól ismerte Bercsényit s a bujdosók ügyeit.

Rákóczi közeledése után Daskow ügyes diplomáciai játékba kezdett. Rákóczit is bevonta célja elérésébe, hogy a török-orosz béke némely pontját, amely szégyenteljes volt a cárra nézve, megjavítsa. Bercsényi azonnal látta, hogy a követnek semmit sem szabad kezdenie a császár és a lengyel király ellen. De mikor Daskow megtudta, hogy a nagyvezír és a miniszterek sokat adnak Rákóczi diplomáciai tudására és tanácsaira, megkísérelte, hogy Rákóczi befolyását is érvényesítse a pruthi béke módosítására. Hogy ezt elérje, egész homályos és senkit sem kötelező kijelentéseket tett Rákóczi előtt a lengyel trónra nézve, ami elég volt arra, hogy Rákóczi valóban akcióba lépjen s maga is igyekezzék meggyőzni a törököt, hogy milyen nagy érdekük a császárral szemben, hogy a török és az orosz jó viszonyban éljen egymás mellett.

Rákóczi arról igyekezett meggyőzni a nagyvezírt, hogy ha a török nem szilárdítja meg az orosz békét, akkor a cár nem hajthatja végre régi tervét, a császár megtámadását. Rákóczi azt hitte, hogy ha meg tudja vetni az orosz-török együttműködés alapjait, akkor már nem lesz nehéz rábírni a cárt a császár elleni háborúra sem. Rákóczi, aki különben is vakmerő tervező volt külpolitikai orientációi közben, az emigráció reménytelenségében és a törökországi messzeség perspektivátlanságában teljesen elvesztette minden reális érzékét a külpolitika tényleges viszonylataihoz.

Rákóczi valóban nem ért el magának és az általa halálig képviselt ügynek semmit, de hozzájárult ahhoz, hogy Daskow valóban elérte célját. Némi vesztegetés is hozzájárult ugyan s bizonyos mértékben Ibrahim nagyvezír békeszeretetén is múlt, de még a közben megérkezett császári követ sem tudta végül megakadályozni, hogy az orosz és a török "örök" szövetséget ne kössön. A porta megengedte, hogy a "lengyel szabadság megvédésére" orosz seregek mehessenek s maradhassanak Lengyelországban s hogy Oroszország is tarthasson végre állandó követet a portán. Az orosz zarándokok bizonyos szabadságokat kaptak s ígéretet tett a két fél a krimi kánok adóügyének rendezésére. Szegény Rákóczi, aki már régóta csak eszköz volt mások kezében, megint csak a gesztenyét kaparta ki másnak. A moszkvai út, a lengyel királyság, az erdélyi fejedelemség épp úgy álom maradt továbbra is, mint a tárgyalások folyamán szóba került liviandi kormányzóság, amiről Rákóczi azt állította, hogy a cár felajánlotta azt neki.

A francia követ jelentette is Párisba Rákóczi álmodozását, mert ezek a tervek már merőben álmodozások voltak s megjegyezte, hogy "mialatt Rákóczi herceg dicsvágyát ilyen kevéssé alapos reményekkel kecsegteti és táplálja, nem számol vele eléggé, hogy a törökök kezében van". Hozzátette azonban, hogy úgy tudja a nagyvezírtől, miszerint a török nem engedi Rákóczit eltávozni, bár semmi oka sincs, hogy visszatartsa.

Míg az emigráns sovány kenyerén és bő reménykedésén élő Rákóczi orosz álmát szőve a cár érdekeiért exponálta magát a portán, Bécs felől súlyos veszély fenyegette. A császár követe, gróf Virmond megérkezett a portára. Érkezése előtt a francia követ gondoskodott róla, hogy Bercsényi elköltözzék Perából, mert a császári követ nem akart vele egy városrészben lakni. Így 1719 július 16-ára a bujdosók már kettő kivételével mind Jenikőben voltak. Csak Csáky és Esterházy voltak meg távol. Ők még északon veszekedtek a román vajdákkal s kölcsönös panaszaikkal terhelték a portát.

A császári követ és a pestis elől Rákóczi és kísérete a portától kölcsönkért sátrakkal átköltözött nyaralni a Boszporus túlsó partjára, Therápiával szembe. Régi szórakozásaiból egyedül a vadászat kedvtelése maradt meg. Többi idejét az elmélkedés, imádkozás, olvasás és írás foglalta le. Lassan-lassan egyre inkább lefoglalta idejét az irodalom.

A császári követ azzal az utasítással jött a portára, hogy Rákóczit kikérje. Virmond, amint alkalom adódott, kérte is a nagyvezírt, hogy Rákóczit és társait szolgáltassa ki a császárnak. Ibrahim nagyvezír felháborodva utasította vissza a követelést. Rákóczi a porta vendége és sem a lelkiismerettel, sem a becsülettel, sem a törvényekkel nem egyeztethető össze, hogy az megszegje a vendéglátás törvényeit. Virmond erre azt kérte, hogy legalább távolítsák el őket minél messzebb a fővárostól s tartsák ott szoros őrizet alatt, hogy senkivel se levelezhessenek. Kérése nyomatékosabbá tételére felmutatott egy állítólagos jegyzéket, hogy ezt a török megbízottak a béketárgyaláskor megigérték volna. A nagyvezír az állítólagos ígéretre megjegyezte, hogy ilyenről nem tud, ő ilyen ígéretre felhatalmazást nem adott, tehát érvényét sem ismerheti el.

Ibrahim sürgősen felelősségre vonta a passarovici béke török biztosait s mikor meggyőződött, hogy a császár követe valótlanságot állít, ridegen elzárkózott Virmond további zaklatása elől is.

1720 tavaszán Rákóczi még egyszer az orleansi herceghez fordult s kérte, hogy tegye lehetővé visszatérését Franciaországba. A külpolitikai helyzet olyan volt, hogy nem érezte magát Törökországban biztonságban. Az orosz-osztrák háború reménye elaludt. A spanyol-francia-német háború utolsó időszakát élte. Alberoni megbukott. Ilyen körülmények között már gondolhatott arra, hogy a császár egész seregét Magyarország déli határain fogja felvonultatni s ezzel a nyomatékkal fogja követelni az ő és társai kiadatását.

Rákóczi napi elfoglaltsága bővült, festegetni és faragni kezdett, de az emigráció kisebb tagjait már elfogta a tunya élet ezer rossz velejárója. Egymás között versengtek, nagyokat ittak, kishitűekké lettek. A halál is megkezdte közöttük lassú pusztítását. Ketten a török szolgálatába álltak s mohamedánokká lettek.

1720 március 4-én a nagyvezír magához hívatta Horváth Ferencet és közölte vele, hogy a bujdosóknak a jenikőinél jobb és alkalmasabb helyet jelölt ki. Pár nappal utóbb megtudta a kis tábor, hogy Rodostóba fogják áttelepíteni őket.

Virmondnak sikerült 1720 elején elérni, hogy a Havasalföldön tartózkodó Esterházy és Csáky tábornokok egy kis makedóniai falucskába internáltassanak s ha többet nem, de azt is kivitte, hogy a szultán távolabb költöztesse Rákócziékat a fővárostól. A szultán nem ment bele az Ázsiába való áttelepítésbe s így került a sor Rodostóra. Rodostó a Márványtenger partján fekszik, de már két napi járóföldre Konstantinápolytól. A török, hogy Rákóczi érzékenységét ne bántsa, figyelmeztette, hogy maga kérje az áttelepítését. Rákóczi azonban nem állta meg, amikor búcsúlátogatást tett a nagyvezírnél, hogy szemrehányólag meg ne jegyezze, miszerint ő kérte Virmont megérkezése előtt Spanyolországba való elbocsáttatását s ha azt megkapja, akkor most nem került volna sor erre az újabb megaláztatásra.

Rákóczit a törökök ágyúdörgés, kiadós keleties tiszteletadással ültették arra a hajóra, amelyet a költözés céljára a szultán bocsátott volt rendelkezésére. Bercsényiért Therápiába szintén külön hajó ment. Utazás közben azonban a szél a hajókat egész közel szorította az ázsiai parthoz, mire Forgách nyugtalankodni kezdett, hogy nem Rodostóba, hanem Kis-Ázsiába, Nikomédiába viszik őket.

A kapudsi basa előrement s szállást csinált. Izenetére folytatták útjukat a hajók s április 24-én érkezett meg a magyar emigráció Rodostóba. Rákóczit partraléptekor a török urak és főtisztek nagy tiszteletadással fogadták. Az internált száműzötteknek legalább a tiszteletadás külsőségeit megadták a törökök. Virmond pedig három nappal később, ha nem is teljes eredménnyel, de azzal a biztos érzéssel indulhatott Bécsbe vissza, hogy sikerült Rákóczi személyét kikapcsolnia az európai nagy politikából.

Rákóczi most már maga is érezte ezt. "A törökök saját hasznukat nézik" írja "és csak saját hasznuk reményében pártfogolnak engemet a bécsi udvarral szemben, hogy egy orosz-császári háború esetében visszaszerezzék maguknak Magyarországot és Erdélyt. Mi lesz velem, ha a cár eldobja magától a császárral való háború gondolatát!"

"Nincs többé hová forduljak" vallja be Önéletírása közben "a mostani helyzetemben. Szomjuzom a magányosságra, melytől az Ur parancsára örökre megváltam: rettegek itt maradni a pogányok közt, de nem kisebb borzadállyal tölt el a gondolat, hogy a cár udvarába menjek; háború és embervér kiontása visszariasztanak, pedig jól tudom, hogy kötelességem fejedelemségemet a szolgaságból kiszabadítani, de már ezt sem kívánom a világi élet veszedelmei miatt, melyek lelkemnek kárára szolgálnak. Mutasd meg Uristen, az utat, mely reám várakozik, mert mindaz, amit magam előtt látok, tele van veszedelemmel".

A Rodostóban rá váró egyhangú életben egyszerre felsír a fejedelemben szörnyű magányossága. Mindég zárkózott volt, az embereket nem engedte közel magához. Bercsényi közelsége nem elégítette most már ki. A magára és környezetére kényszerített udvartartás merevsége ezt a nagy társtalanságot még jobban kihangsúlyozta. Szívében egyszerre csak felcsendült a visszasíró vágy a családja után, amellyel úgyszólván alig-alig élt együtt. "Feleségemtől és gyermekeimtől megfosztottak;" írja "ő inség közepette él, melyet én most a vele való levelezés teljes megszakadása miatt annyira sem tudok enyhíteni, amennyire eddig; hogy pedig emezek üldözőim kezei között minő nevelésben részesültek, egyedül Te tudod, mert én oly keveset tudok róluk, mintha nem is élnének... én értük semmit sem tehetek azonkivül, hogy mindennapi, noha méltatlan és oly végtelenül szórakozott imádságaimban könyörgök hozzád értük".

A spanyol remények után az orosz reményekben is csalatkoznia kellett. A tisztelettel hívott vendégből internált, száműzött lett. Messze északon, Magyarországon pedig új élet sarjadt a romokon. A nyolcéves ellentállás rávezette az udvart az alkotmányos formák betartására, a rendek pedig rendi szabadságuk és kiváltságaik védelmére kompromisszumos hajlandóságot mutattak Bécs felé. A lakatlan pusztákon megkezdődött a telepítés. Az elvadult földeket kezdte visszahódítani a mezőgazdasági kultúra. A társadalom felső rétege egységes volt az udvarhoz való loyalitásában, hisz túlnyomó számban Bécs kegyéből gazdagodott meg, vagy nem is volt magyar. A vezető társadalom Bécs-imádata áttelepítette a világi barokkot. A rekatolizáció sikerei a magyar közjogot is katolikus elemekkel kezdték átitatni. Mind ez Rákóczi szabadságharcának volt köszönhető, mert az hárította el az ország és a nemzet felől az abszolutizmus és németesítés veszélyét. De ebben a Bécsre hangolt új magyar világban gondolt-e vajon valaki Pálffyn és Károlyin kívül Rákóczira. Hisz ez akkor a béke és nem a háború eredményének látszott...

Rodostó a Márványtenger partjának legnépesebb városa volt. Csak fele lakossága volt török, a többi görög, örmény és spanyol zsidó. A város lenyúlt a tengerig s a hegyoldal, amelyen elterült, kellemes látványt nyújtott. A nagyvezír az örmény negyedben üríttetett ki 24 előkelő házat s ezekben helyezte el a magyarokat. A lakbért a porta fizette s a fejedelemnek napi száz, később hatvan piaszter segélyt, "taint" utalt ki a török kincstár. Bercsényi ezen felül külön tartásdíjban részesült s mivel ő nem költötte el politikai levelezésre és követküldésekre, szinte bőségesen is élhetett a tartásdíjból.

A különben sem valami erényes asszonyaikat féltő örmények kezdetben nem nézték jó szemmel a jövevényeket, de utóbb megszerették őket, mert a fejedelem a kis kolónia tagjai közt szigorú rendet tartott. Utóbb már szolgálataikat is felajánlották a fejedelemnek.

Rákóczi ebben a huszonnégy házban úgy élt, mintha az szuverén fejedelemsége lett volna. Rákóczi közvetlen környezetében ott találjuk Sibrik Miklóst, aki az udvarmester tisztjét töltötte be, Zay Zsigmondot, Mikes Kelement, aki az első bejáró nemes szerepét játszta. Volt nemes apródjai közül ott volt még Ilosvay János. Ott élt még néhány hűséges francia tiszt, köztük Charriére ezredes a lányával. Udvari papja Radulovics János, udvari orvosa pedig a híres Lang Ambrus doktor volt.

Ott élt Rodostóban Forgách Simon is, akit elkísért az emigrációba könnyelműségéről nevezetes fia, Zsigmond is. Forgách és Bercsényi régi ellenkezése itt sem oszlott el. Egy ízben a honvágytól gyötört Forgách kihallgatást kért Virmonttól s öreg korára kegyelmet kért rajta keresztül királyától. Az eset azonban valahogy belekerült egyik európai hírlapba s a hír Rodostóba is eljutott. Forgách Bercsényi elől már egy ízben átköltözött a galatai francia kapucinusokhoz, de a török visszaköltöztette Rodostóba. A hír akkora felháborodást váltott ki Bercsényi külön udvarában, hogy szegény Forgách nem bírta tovább. Engedélyt kért a szultántól, hogy Lengyelországba mehessen. 1721 januárjában meg is jött az engedély, viszont ekkor egy fél évig szánogatta rá magát, hogy elhagyja Rákóczit. Lengyelországban még évekig élt s fia 1735-ben ugyanott a legnagyobb nyomorban pusztult el. Gondolkozott azon, hogy átmegy másod-unokatestvéréhez, Bercsényi Lászlóhoz Franciaországba, de soha nem volt erre pénze.

Forgáchon kívül Esterházy Antal érezte magát nagyon kellemetlenül Rodostóban. Havasalföldről előbb Csákyval együtt egy makedóniai faluba került, majd ők is lejutottak Rodostóba. Esterházy ért oda legkésőbb, 1721 nyarán. Esterházy még Moldvában csinált egy vétkes könnyelműséget s ez tette lehetetlenné azt, hogy Rodostó magyar szigetecskéjében megtalálja a maga társadalmi elhelyezkedését. Elvette ugyanis elhunyt második feleségének lengyel szolgálólányát, akit épp ő adott feleségül egy tót szolgához. A lengyel menyecskét elválasztotta az urától s maga vette el. A Rákóczi környezetében megforduló papok ezt a házasságot nem ismerték el törvényesnek s így Esterházynét nem fogadta Bercsényiné, aki még mindég nagyon nagyra volt a maga Csáky voltára s amennyire lehetett, megtartotta udvara fényét és szertartásosságát. Szegény Esterházy gróf így kiközösítve élt, mígnem a következő évben a pestis szabadította meg szerencsétlen sorsától.

Forgách és Esterházy helyzetétől eltekintve a többi száműzött megtalálta a maga elhelyezkedését. Az idősebbeket ugyan nagyon bántotta a honvágy, de a fiatalok ezen elég könnyen túltették magukat.

Rákóczi és Bercsényi közül az idősebb Bercsényi volt az, akiről jobban lepattantak az idő múltának támadásai. Ez az ember tele volt ambícióval, akarattal és tettvággyal. Azonnal belátta, hogy ügyük örökre elveszett s ezért szertelen belső tüzet éles megjegyzésekben, maliciában élte ki. A hetven évhez közeljáró felesége 1723 tavaszán elhunyt. Fél év múlva az ötvennyolc éves generalisszimusz elvette az egyetlen leányzót, Kőszeghy Zsuzsikát. Hosszas betegeskedés után 1725-ben hunyt el Bercsényi s fiatal özvegye elhagyva Rodostót, a lengyelországi Jaroszlóba költözött.

A már idős Csáky Mihály tábornok nem sok vizet zavart a különben is egyhangú és csendes rodostói életben.

Rákóczi csendes háza mellett a rodostói társas élet súlypontja Bercsényi legutolsó házassága előtt a Bercsényi házra esett. Bercsényi, de különösen felesége, a Csáky-lány, nagyon sokat adott arisztokrata voltára s az alacsonyabb rangú nemeseknek bizony nem kis dolog volt látogatást tenni a Bercsényi-udvarban.

Rákóczi a maga fejedelemvoltát életmódjával igyekezett kihangsúlyozni. Tudta, hogy Rodostóban hosszú időre rendezkednek be, tehát pontosan szabályozta a körülötte folyó életet. Mindég szeretett rendelkezni és szabályokat alkotni. Most is szabályozta a napirendet, az étkezéseket, a fogadtatásokat. Életmódjában fel-felcsillan egy-egy szegényes visszaemlékezés a versaillesi udvari élet szokásaira, mint például a reggeli nyilvános felkelés. Évekkel előbb ő is ott állt nem egyszer XIV. Lajos ágyasházában reggel, amikor a napkirály felöltözött. Most az öltöztető szolgákon kívül Mikesnek kellett minden reggel hat órakor, mint első bejáró nemes embernek jelen lennie.

Reggel fél hatkor dobszó költötte fel a cselédséget. Hatkor a második dobszóra ébredt, illetve kelt fel a fejedelem Mikes mindennapos jelenlétében, öltözés után kápolnájában misét hallgatott, majd nemesei körében ebédlőházában kávét reggelizett és dohányzott. Nyolc órakor három dobszó hangzott el s utána az egész háznép misére vonult. Ez a mise nyilvános volt, azon a fejedelem kedvéért Bercsényi is megjelent. Ezután Rákóczi visszavonult s 12 óráig írással foglalta el magát. Ilyenkor vagy magyar, vagy francia titkára volt néha nála. Az ebéd közeledtét újabb dobszó jelezte. A két és fél órát tartó ebéden az egész udvar részt vett. Természetesen a fejedelem ilyenkor is megközelíthetetlen volt. Elmosolygott az anekdotákon, meghallgatta a híreket, de mindenkinek úgy körül volt írva körülötte a hatásköre, hogy már ezért sem juthatott senki közel hozzá az "emberhez". Fél háromtól háromig kápolnájába visszavonulva imádkozott s utána ötig testi munkával foglalta el magát. Festett, rajzolt, vagy kedvenc szórakozásával, asztalos és esztergályos munkával foglalatoskodott, öt órakor újabb dobszó terelte össze az udvart a kápolnába. Az áhítatoskodás után a fejedelem ismét magára maradt. A vacsora fél hatkor kezdődött s utána nyolc órakor az udvar tagjai jelenlétében vetkőzött le. Ugyan ekkor még soha nem feküdt le és már hajnali két órakor megébredt, este nyolc és reggel hat között senki számára nem volt elérhető.

Ilyen életkörülmények között még a hozzá legközelebb eső ember is végtelen távolban maradt tőle. Viszont csak így tudta megőrizni a maga nimbuszát teljes csorbítatlanságában s tudta elejét venni annak a bizalmaskodásnak, ami az egyhangú évek állandó egymásrautaltságában okvetlenül felütötte volna a fejét.

Rákóczi élete utolsó pillanatáig fejedelem maradt a legnehezebb körülmények között is. Élő tiltakozásul a tényleges állapot ellen, amelyben Erdély mély kábulatba esve valósággal kivetkőzött előző önmagából. Élő jogfolytonosság gyanánt. A fejedelemségét Istentől nyert magasztos megbízatásnak tartotta. A francia Bossuet Jacques Bénigne ezen az alapon vezette le XIV. Lajos abszolutizmusának jogalapját. Rákóczinál ez a jogalap nem az abszolutizmushoz vezetett, hanem épp az osztrák abszolutizmus elleni küzdelemhez szolgált erkölcsi alapul. Az Istentől való elhivatás és az isteni megbízatásból folyó kötelesség, a letett eskü ereje vezette végig erdélyi fejedelemsége keresésében és fejedelmi életmódja fenntartásában. Viszont az egyre nagyobb arányokban fellépő mély vallásossága adott lelki erőt a csapások elviselésére is. Így egészült ki benne egyetlen vallásos rendszerré a fejedelemség keresése s így tudta egész életét úgy szemlélni, mint az isteni akarat emberi, tehát gyarló, megnyilvánulását. Vallásosságának ez a politikai tartalma mentette meg attól, hogy valóban szerencsétlen legyen. Helyesen állapítja meg Szekfü, hogy a vallásnak és a politikának ez a szerves kapcsolata Rákóczi lelki életének talán a legegyénibb, de az ő szempontjából kétségkívül legszerencsésebb produktuma volt.

Rákóczit az anyagi gond, ami egész életének örökös kísérője volt, itt sem hagyta el. Mint említettem, segélypénzét a porta már 1721 tavaszán leszállította s azóta állandóan tarthatott tőle, hogy ez a leszállítás nem az utolsó. Nagyon jól látta, hogy a szultán és a nagyvezír egyedül a meglevő hatalom élvezetét tartja politikai programnak s ezért a tehetséges embereket száműzi s csak szürke hivatalnokokat tűr meg a hatalom környékén. Ily körülmények közt az államrezon egyetlen szempontja a takarékosság volt. Rákóczi soha nem lehetett biztos, hogy ezt a takarékoskodást nem fogja-e épp úgy megérezni, mint megérezte az orleansi herceg kormányának hasonló pénzügyi politikáját.

Tetézte rossz anyagi helyzetét, hogy a féktelen ambícióktól hevített és a kétes spekulációktól sem visszariadó Brenner abbé Párisban Rákóczi utolsó vagyonroncsát is megsemmisítette. Brenner a kezéhez kaparintotta Rákóczi értékpapírjainak kezelését s féktelen pénzéhséggel vetette magát az egész francia közvéleményt megbolondító részvényjátékba. Mindenki Law bankár Missisipi társulatának papírjaira vetette magát. Voltak többen, akik vagyont szereztek ezen, mert idejében abbahagyták a játékot. Brenner azonban kitartott s mikor a Law-féle bank 1720 nyarán megbukott s a két milliárd követelést 222 millióra, alig 10%-ra mérsékelték, Rákóczi elvesztette minden franciaországi vagyonát, többek közt a párisi városházára betáblázott követelését is, amit XIV. Lajostól az elmaradt támogatás fejében kapott volt. Rákóczi, amikor a csapásról értesült, megkérte a francia udvart, hogy Brennert zárassa a Bastilleba. Itt Brenner öngyilkos lett. A fejedelem teljesen zilált franciaországi vagyoni ügyeit ekkor régi vadászbarátja, a toulousei gróf vette kezébe s ő mentette meg azt az elenyésző töredéket, ami még menthető volt.

Rákóczit sokszor állította az élet olyan helyzet elé, amely más embernek minden reményét elvette volna. Rákóczi azonban a rodostói berendezkedés után ismét a "nagyszerű álmok" után vetette magát. Álmai egyrészt a török földről való elszabadulással, másrészt az általa most már igazán nem ismert európai nagy politika lehetőségeinek megjátszásával foglalkoztak.

Felesége a kiutasítás után elhagyta Varsót és átköltözött Franciaországba, Párisban akarván letelepedni. Rákóczi azt hitte, hogy neje sikeres képviselője lesz a francia udvarnál érdekeinek. Nem számított arra, hogy a szerencsétlen hercegasszonyt még tulajdon unokanénje, Liselott sem fogadja szívesen. Rosszkor ment Párisba, mint Rákóczi Törökországba. Így vonult vissza a szegény asszony a párisi Chasse-Midi apácakolostorba, ahol megdöbbenve látta viszont azt a szobát, amely varsói álma szerint halottasszobája lesz. Valóban itt hunyta le örök álomra szemét. "A mi szomorúságunknak pedig az az oka" írja Mikes 1722 április 26-án képzelt nénjének "hogy tegnap vettük hirét a fejedelemasszonyunk halálának, aki is Párizsban 18. febr. holt meg 43 esztendős korában. A való, hogy a fejedelem szívesen bánja, de már egy nagy bútól megmenekedett; mert a fejedelemasszony állapotján mindenkor kellett búsulni. A való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a kötelesség mindenkor fenn volt és a gondviselésnek meg kellett lenni, noha a hijával a szegény fejedelemasszonynak nagy nyomorusággal és szegénységgel kelletett életét tölteni."

Rákóczi szép álmai, hogy felesége Párisban támogathatja törekvéseit, hamar megsemmisültek. De Rákóczi azért törhetetlenül izent, levelezett, emlékiratozott. Bármily süket is volt Páris, s a közben bíborossá lett Dubois miniszter. 1721 őszén a Párisba küldött török követet, Mehemet efendit kérte fel, hogy emeljen mellesleg szót őmellette is Versaillesben. Mehemet azonban jobbnak látta Párisban Rákócziról hallgatni. Annál is inkább, mert Rákóczi esetleges elutazása ellenkezett a porta szándékaival. November közepén Bonnacon át Rákóczi juttatott egy emlékiratot Duboishoz. Ebben többek közt nem kisebb dolgot pendített meg, mint a római és görög egyházak egyesítését francia pártfogás alatt. Érzéke előbb sem volt sok a külpolitikai realitások iránt. De most már a négy fal és az íróasztal perspektívátlanságában semmi gátat nem ismert képzelő és kigondoló ereje.

Mikor híre jött, hogy Spanyol- és Franciaország Stuart Jakab kárpótlására el akarnák venni Nápolyt és Szicíliát a császártól, Rákóczi azonnal jelentkezett bekapcsolódási terveivel a francia követségnél és a nagyvezírnél. 1722 február 24-én ismét terjedelmes emlékirattal terhelte Dubois bíbornok urat. Teljes elszigeteltségében, az európai viszonyok teljes nem ismerésében tárgyalta végig ebben az egész európai helyzetet. A terjedelmes emlékiratnak megint csak az volt a vége, hogy bizonyos kedvezőnek látszó körülmények közt megvan most a lehetősége annak, miszerint a császár kénytelen Erdélyt átadni Rákóczinak. Megjósolta, hogy a császár-király halála után Magyarország, Cseh- és Morvaország, Szilézia elszakadnak az örökös tartományoktól s Erdélyt ebben az esetben is helyre kell állítani. Görcsösen ragaszkodott ahhoz a tradicionális nemzeti elgondoláshoz, hogy az önálló magyar Erdély, mint Franciaország szövetségese, nemcsak a magyar szabadság biztosítéka, de a közép-európai német túlsúlynak is megtörését jelenti. Utolsónak vallotta ezt az évszázados múltú elvet, de utolsó percéig kitartott mellette.

Május 24-én újabb emlékiratával közvetlenül az orleansi herceghez fordult. Megpróbálta meggyőzni arról, hogy Franciaország érdekei nem Ausztriában, hanem Magyarországban vannak. Arra kérte a régenst, hogy beszélje rá a portát és a cárt egy németellenes szövetségre, amely Rákóczit visszahelyezné Erdélybe. Azonnal egész európai hadfelvonulási tervvel is szolgált. Felajánlotta, hogy az ügy érdekében visszatér Franciaországba s onnan elmegy Spanyol- és Oroszországba is, - ha kell hogy a szükséges együttműködést megalapozza.

Amikor Rákóczi felesége haláláról értesült, Rodostóban is bőven aratott a halál. Felütötte fejét a pestis s a bujdosók közt is pusztított. Esterházy halála mélyen megdöbbentette Rákóczit s már végrendelet írásának gondolatával foglalkozott. Gyermekei és azok sorsa egyre többet és többet foglalkoztatta. Ősszel Liselottnak írva azon aggodalmának adott kifejezést, hogy fiait váratlanul és méltatlanul házasítják majd meg Bécsben.

Ekkor vette hírét annak, hogy az erdélyi országgyűlés 1722 március 30-án s a magyarországi június 27-én tett indítványok alapján törvénybe iktatta a Habsburg-ház női ágának trónöröklési jogát. "Meg vagyok győződve" írta Liselottnak "rám gondolt királyi fenséged, mikor olvasta, mi történt a magyar országgyűlésen."

Rákóczi 1723 januárjában újabb levelet küldött Liselottnak. Szomorúan írta, hogy a szellemi és testi halálnál van egy szörnyűbb halál is: a politikai halál. Rákóczi kezdte végre belátni, hogy minden igyekvése meddő s ő már politikailag rég halott. Írta, hogy senkije sincs ezen a világon s ő mégis maradni akar. Élni akar még mindég, pedig sem a fejedelmek, sem a bíbornokok nem felelnek a leveleire. Honnan tudhatta volna a szegény, mindentől távolesett politikai halott, hogy levelét halottnak írja. Liselott december 10-ike óta már a saint-denisi kripta lakója volt.

Meghalt Brenner, meghalt a felesége, meghalt Liselott, meghalt Esterházy, meghalt aztán Bercsényiné Csáky Krisztina, meghalt a mindég vidám Horváth Ferenc, Rákóczi hűséges török tolmácsa. Elhunyt 1723-ban Dubois bíbornok s december 2-án az orleansi herceg is. A halál közeléből nem tudott kilépni s minden eltávozott vitt valamit az életéből: vagy a múlt emlékét, vagy a jövő reményét.

Mikest ezekben a napokban hívta haza az anyja, intve, hogy a fejedelem halandó s gondoljon arra, hogy mire jut ura halála után az idegen országban. De Mikes mindennél jobban szerette a fejedelmet, aki napról-napra jobban elárvult és mellette maradt.

A francia politika vezetését a fiatal Bourbon herceg vette át mint régens s mellette Dubois hagyományainak őre, Morville, lett a külügyek államtitkára. A négyesszövetségen belül létrejött egy külön franciaspanyol és egy francia-angol-spanyol szövetség, amely ellensúlyozta a császár és a spanyol korona itáliai érdekellentéteit. Az új regime szorosra vonta a francia-spanyol viszonyt. A régens leányait spanyol infánsok jegyezték el s XV. Lajost eljegyezték egy négyéves infánsnővel.

Ilyen körülmények közt Rákóczi még annyira sem számíthatott Páris támogatására a maga spanyol és orosz reményeiben, mint Dubois alatt.

A francia politika nem volt oroszbarát, bár 1724-ben főleg a francia külpolitikának, személy szerint Bonnacnak volt egyéni sikere, hogy az orosz-török feszültség levezetést talált s a két hatalom megegyezett a Kaukázus és a Kaspi-tenger vidékén. Az új régens, akit szeretője, madame de Prie, vezetett politikájában, azonban elejtette Bonnacot s helyébe D'Andrezel marquist küldte le követül a portához. Rákóczi így megszabadult régi ellenségétől s az új követ személyében jó "barátra" lelt, aki lelkiismeret-furdalás nélkül használta ki Rákóczi portai összeköttetéseit s a török viszonyokkal való ismeretségét. De Rákóczi már ennek a körülménynek sem vehette hasznát, mert közben a francia udvar nyílt szakítást provokált az orosz udvarral. A Bourbon herceg egy darabig azzal hitegette a cárt, hogy leányát, Erzsébet hercegnőt fogja elvenni XV. Lajos. A cár kapva-kapott a francia barátságon, amelynek megszerzéséért évekkel előbb hiába ment el személyesen Párisba. De a Bourbon herceg szeretője tanácsára, ha vissza is küldte a menyasszonyául kiszemelt spanyol infánsnőt, nem a cár lányával házasította össze XV. Lajost, hanem a száműzött lengyel királynak, Leszcsinszkij Szaniszlónak lányával, Máriával. Az állam nyakára ült szerető olyan királynét akart, aki mellett megtarthatja befolyását s ezért kereste ki ezt a jelentéktelen családot. A cár utóda, I. Katalin cárnő levonta az eset konzekvenciáját s ettől kezdve épp úgy Franciaország ellensége lett, mint a vérig sértett Spanyolország. Ettől kezdve Oroszország a császár barátságát kereste s így Rákóczi minden orosz és spanyol terve végleg megsemmisült. Rákóczi politikájának sarkpontja a francia barátság volt. Franciaország most teljesen elszigetelte magát s Oroszországot, valamint Spanyolországot is ellenségei közé kergette. Rákóczi ezzel végleg lehetetlenült minden elgondolásával egyetemben. Többet nem gondolhatott arra, hogy a császár ellenében az orosz, a francia és a spanyol hatalom fogja Erdélybe visszavinni.

De amíg ez a változás 1723 és 1725 között Európa arculatán végbe ment, addig Rákóczi még mindég megragadott minden vélt szalmaszálat. Politikailag ugyan már rég halott volt, de igazi politikai haldoklása, amikor elszigeteltségét végre kénytelen volt maga is észrevenni, mégis ezekben a keserű években folyt le.

Bécsben 1723 július 3-án igen ötletes módot találtak ki arra, hogy az apjukat úgyszólván nem is ismerő Rákóczi-fiúkat apjuktól még jobban eltávolítsák. Józsefet és Györgyöt is szicíliai birtokosokká tették, természetesen bécsi lakhellyel, de mindkettőnek megváltoztatták a családi nevét. Ferencnek Marchio de Romanuccio, Györgynek a Conte di Giunchi nevet kellett viselni, minek ellenében évdíjat nyertek itáliai "birtokaik" után. Biztos fedezet mellett lekísérték őket Nápolyba, ahol beiktatták birtokaikba s azonnal visszavitték őket Bécsbe. Az apától még a fiait is örökre el akarták venni. Milyen érzelmek közt értesült vajon erről a rodostói száműzött? Honnan tudhatnánk...

Rákóczi, amint értesült az orleansi herceg elhunytáról, 1724 március 3-án hosszú emlékiratban tárta fel Morville előtt a maga és Franciaország viszonyát. Hivatkozott arra, hogy Egész Európa úgy ismeri, mint olyan fejedelmet, akit Franciaország felbiztatott s utóbb elhagyott. Sokan figyelmeztették, hogy Franciaország az általa szerencsétlenné tett fejedelmek kórháza s ő mégis kitartott Franciaország mellett. Most sem a maga szegénysége bántja, hanem a vele bujdosott magyar uraké.

Rákóczinak már előbb franciaországi megbízottja volt bizonyos Le Bon, aki már 1720 óta igyekezett érdekeit képviselni a versaillesi udvarnál. Le Bont örökölte Duboistól Morville is. Rákóczi a regimeváltozás után azonnal kioktatta Le Bont, hogy miként nyerje meg a holland és angol követeket, nem különben Bourbon herceget miként győzze meg arról, hogy európai érdek őt az erdélyi fejedelemségbe visszahelyezni. Azonban ekkor felcsendült benne valami, amire addig nem volt példa. Fiai iránti szeretete egy pillanatig túláradt benne még a letett eskü kötelező erején is s felállította azt az alternatívát, hogy ha a gőgös bécsi udvar nem ismerné el jogát Erdélyre, ő sem bolygatná ezt a kérdést egy európai tárgyalás esetén, feltéve, ha öröklött birtokaikat fiai és a vele kibujdosottak visszakapnák. Lemondásról itt sem volt szó. De fiai érdekében hajlandó volt a hallgatólagos belenyugvásba belemenni.

Sürgette segélypénzének rendezését is, mert "bizonytalan helyzete a halálnál is kegyetlenebb".

A párisi levelezésnek, Le Bon jó igyekvésének mi foganatja sem lett. Franciaországban ekkor merőben más szempontok irányították a politikát, mint a rég elhunyt XIV. Lajos politikai öröksége ilyen kellemetlen utórezgéseinek kegyeletes gondozása.

Rákóczi kénytelen-kelletlen egyre jobban belenyugodott abba a fanyar gondolatba, hogy Rodostót már soha nem hagyhatja el. Kitataroztatta a lakóházakat. Némelyiket kívül-belől feldíszítette, szebbé, otthonosabbá tette. Az ekkor megkezdett építkezései több évig tartottak.

A halál pedig, amely pár év óta oly kellemetlen kísérője volt, tovább szedte áldozatait környezetéből és barátai közül. 1725 januárjában elhunyt tudós udvari orvosa, Lang doktor. Következő hónapban elhalt országépítő fejedelmi nagy barátja, Péter cár. Novemberben pedig elvesztette élete munkájának legnagyobb osztályosát, élete legkitartóbb s talán igazán egyetlen barátját a székesi grófot, Bercsényi generalisszimust.

Párisból egyetlen jó hírt kapott. A király újra megadta évjáradékát a 60.000 livret. Évek óta ez volt az egyetlen kívánsága, amely bizonyos mértékben teljesedett.

Maga is száműzött és maga is szegény volt s mégis segítette a más üldözöttet is. Decemberben befogadta Gallani szófiai római katolikus érseket udvarába, aki a török kormány és a görög papok üldözése elől menekült hozzá. Szegény fejdelem nem tudta kit fogad be egy félévre házába. Gallani érsek a császár zsoldjában állt s csak kémkedni jött hozzá. Rákóczit még egyháza méltatlan főpapjai is félre vezették.

Amíg Rákóczi az idegenben egyre elhagyatottabb lett, azalatt termésbe szökkent a Rákóczi felkelés vetése. A felkelés visszaadta a magyar rendi nemzet súlyát a bécsi kormányzattal szemben s ha ez az ország és az összbirodalom viszonyából nem is mutatkozott, de a magyar ügyekben a nemesség kétségtelen súlyt nyert. Mivel pedig a rendi nemzeti felfogás szerint a nemesség volt maga a nemzet, a nemzet ismét befolyást nyert saját ügyeibe. Rákóczi felkelésének tapasztalatai nyomán az udvar és a nemesi nemzet is lemondott a fegyveres megoldás kereséséről s inkább sorozatos kompromisszumot kötött egymással. A kompromisszum abban jelentkezett, hogy Károly megkapta továbbra is a Lipót-féle vívmányokat, az örökös királyságot és az ellentállásról való lemondást; viszont a nemesi nemzet megőrizte minden egyéb kiváltságát. A magyar rendiség ugyan elmaradt az európai fejlődéstől s mint a középkori tradiciók őre, korszerűtlen és merőben önző lett. Viszont ez a korszerűtlen rendiség volt az egyetlen Európában, amely kompromisszumra lépve az abszolutizmussal, azt teljes kibontakozásában fel tudta tartóztatni. Nem szabad elfeledkeznünk, hogy a magyar rendi nemzet ezt a kompromisszumot az ekkor egész Európában diadalmaskodó abszolutizmussal szemben még nemzeti célok által űzetve vívta ki.

A kompromisszumban azonban elestek a további nemzeti célok s így a rendi nemzetben csak a rendiség iránt maradt meg a féltékeny érzék, a nemzet iránt elveszett. A kompromisszum biztosította a rendiség társadalmi rendszerét, de kiölte a rendiség nemzeti tartalmát. Ily körülmények között a nemzeti mozgalom útján rendisége biztosításához hozzájutott politikai nemzet hűtlen lett a nemzeti gondolat évszázados hagyományaihoz. A kompromisszum a nemzeti célok szolgálatának szempontjából teljesen immúnissá tette a rendi szabadságaihoz hozzájutott nemességet. A Rákóczi-szabadságharc nemzetösszefogását felváltotta a legridegebb rendi gondolat s ezzel a magyarság nagy tömege közel másfél évszázadra ismét kizáratott a nemzeti célközösségből s a tulajdonképpeni nemzet fogalmából.

Rákóczi ezt nem láthatta ilyen tisztán, hisz ehhez két évszázad távlatának kellett eljönnie. De a magyar politikai élet hozzá is eljutott eseményeiből mégis megállapíthatta, hogy a belső békéért, újjárendeződésért, nyugalomért és alkotmányosságért a nemzeti egység és nemzeti királyság évszázados történelmi koncepciójának feladása az ár. Joggal láthatta önmagát igazolva s hihette azt, hogy mindez a szatmári béke következménye. A pragmatica sanctio elfogadásából csak azt láthatta, hogy életének törekvése: a német iga végleges lerázása nem hogy nem sikerül, de a nemzet ezt az igát állandósítja a leányág örökösödési jogának szentesítésével.

Látnia kellett, hogy a nemzet az idegen dinasztia kihalásának küszöbén, amikor a szabad királyválasztás joga visszaszállna rá s ezzel évszázados következetes törekvése valósulna meg, önként zárkózik el a természetes felszabadulás elől. Látnia kellett, hogy Károly Erdélyben önálló fejedelemséget rendez be jogara alatt s ezzel a magyar szabadság záloga, Erdély is német kézre kerülve, politikailag értékét veszíti a magyarság számára.

Súlyosabb fájdalom volt ez számára még annál is, hogy összes külföldi kapcsolatai elszakadoztak s hogy az európai nagypolitika egyenesen ellenkezőképpen fejlődött, mint ahogy ő megálmodta. Egész élete művét, minden törekvését megsemmisülve látta s ítélje ezt a törekvését a kései ember a maga pártállása szerint helyesnek, vagy helytelennek, abban egy véleményre jut, hogy tragikusabb sorsú embere aligha van a tragikus sorsokban oly gazdag magyar történelemnek.

"Rákóczi egy százados eszmének legeslegutolsó képviselője volt", írja róla Szekfü "s utolsó éveiben villámcsapott fatörzsként lombtalan koronával, száraz ágakkal állott ott a fiatalság színeiben pompázó gyorsnövésű cserjék között. Rodostóban nem volt többé kivel beszélni és ha mégis megszólalt volna, a körülötte lévők nem értették volna meg beszédét. A világ ismét, mint annyiszor már, megújult s a réginek pusztulnia kellett."

Ebben a nagy magányosságban, amikor már nemzetével és az egész világgal szemben idegen lett, már csak két dologban lelte örömét: az irodalmi munkálkodásban és azokban a kétes exisztenciájú idegenekben, akik minden véleménynyilvánítására helyeslőén bólintottak, minden elgondolását készséggel támogatták, hogy ezáltal megélhetést teremtsenek önmaguknak.

Bizalommal fogadott Rákóczi minden idegent, aki közvetítő kívánt lenni a külvilág és ő közötte. Jól tudták ezt a császári követek: Virmont, utána Dirling, majd 1728 decemberétől kezdve Talman. Ezek a követek egész kémrendszert építettek ki Rákóczi körül. Szolgálatukban állt a bajor származású Musztafa, aki Rákóczi mellett a török tolmács szerepét töltötte be. Császári kém volt Cachod atya, egy galatai jezsuita, aki egykor Zrínyi Ilona gyóntatója volt. A konstantinápolyi apostoli vikárius, Gallani érsek, később utóda, Mauri, hasonlóképpen császári zsoldban álló kémek voltak, akik magas egyházi méltóságuk ellenére is visszaéltek Rákóczi mély vallásosságával s azon keresztül férkőztek bizalmába, hogy a császári követet minél hívebben szolgálhassák. Az a már ismert tévhit vezette őket, ami ellen Rákóczi emlékiratában is kifakadt, hogy a bécsi jezsuiták tanítása szerint a császár ellensége egyben a katolikus egyháznak is ellensége.

Rákóczi egyre kevesebb és egyre lassabban érkező hírt kapott külföldről. Igyekezett ugyan külföldi ágensei útján beszerezni a francia, holland, bécsi lapokat, de azokat csak nagy késéssel kapta kézhez. A hírszolgáltatás elégtelenségére jellemző, hogy Csáky Mihály nyolc évi késéssel értesült leánya férjhezmeneteléről.

A vallásos elmélyedést széleskörű theológiai irodalmi olvasottsággal egészítette ki. Leginkább olyan szerzőket olvasott, akik a janzenizmus vádjával voltak terhelve s bár őt is janzenizmussal gyanúsították, tovább is ebben az irányban mélyedt el érdeklődése. Olvasmányai Bossuet, Bourdaloue, Fenelon, Massillon, Quesnel és Nicole műveiből kerültek ki s gyakran forgatta Sacy egyházilag kifogásolt bibliafordítását is.

Mióta fiaival gondolatban egyre többet foglalkozott, megírta számukra, Szent Istvánnak Imre herceg számára írt "Intelmeit" tartva szem előtt, politikai végrendeletét, aminek az első részét 1725 január 15-én fejezte be s aminek második részével is alkalmasint hamar elkészült. A mű, melynek címe "Reflexions sur les principes de la vie civile et de la politesse d'un chrétien", 1751-ben jelent meg Hágában a "Testament politique et moral" második felében. Ez a mű versaillesi emlékei nyomán született meg s mikor azt megküldte d'Andrelez konstantinápolyi francia követnek, a követ roppant meleghangú levélben elragadtatással nyilatkozott róla. Művében leszegezte, hogy dicsőségét találta abban, hogy a törvényes szabadságért hazaszeretetből és nem uralkodásra vagy hatalomra vágyakozva cselekedett.

Foglalkozott a magyarországi felkelés és szabadságharc történetével is, amelyet a magyar múlt hasonló természetű mozgalmainak egységébe állítva akart bemutatni. Ezzel már foglalkozott Grosboisban Brenner abbé is. Ez a mű utóbb megjelent Hágában 1739-ben "Histoire des révolutions de Hongrie" címmel hat kötetben. E mű szerzőségéről megoszlanak a vélemények. César de Saussure, aki Rákóczi utolsó éveiben Rákóczi környezetéhez tartozott, a műről a következőket írja:

"... van szerencsém Önnel közölni, hogy ama könyv első darabjának, amelyről Ön beszél, minden valószínűség szerint maga a fejedelem a szerzője, aki is azt a darabot, amelynek címe Magyarország Története 1000-től 1699-ig, s amely az első kötet anyagát tartalmazza, latinul fogalmazta. E művet egyik titkára (Bechon Lajos) fordította franciára, de minthogy a fejedelem akaratából szigorúan az eredetihez kellett ragaszkodnia, minden eltérés nélkül s mintegy szószerint adva azt vissza, nem volt neki lehető az irály szépségeit s azt a bizonyos könnyed és természetes hangot megadni, mely az olvasók érdeklődésének fölkeltésére annyira szükséges. Miután a kéziratnak csak azt a néhány ívét láttam, amelyet e titkár közölt velem, nem vagyok abban a helyzetben, hogy ama változtatásokat, vagy hozzáadásokat, melyeket utóbb a kiadó eszközölhetett benne, kijelölhessem. A második, harmadik és negyedik kötetet, melyek szinte kizárólag az egyrészt a császár, másrészt a fejedelem s Magyarország szövetkezett Rendei közt létrejött fegyverszünetre (1706) s békére vonatkozó levelezéseket, emlékiratokat és utasításokat tartalmazzák, ugyanazon titkár fordította le franciára. Ami Az 1703. évtől 1711-ig tartott magyarországi háborúról szóló Emlékirat című második darabot illeti: azt a fejedelem maga fogalmazta franciául. Nemsokára azután, hogy a fejedelem szolgálatába állottam, átadta e művet nekem, hogy több helyesírási hibát, mely a másoló tudatlansága miatt csúszott bele, kijavítsak. Én bátorságot vettem magamnak néhány nem elég franciásan hangzó mondat megváltoztatására is, de e tekintetben igen tartózkodóan jártam el a fejedelem iránti tapintatból és kíméletből, akinek, mint rendszerint minden írónak, megvolt az a gyöngéje, hogy elmeszüleményeit elfogult szemmel nézze s a világtalan apa módjára gondoskodjék róluk. Miután művén néhány kisebb változtatást tettem, letisztáztam azt s úgy adtam vissza a fejedelemnek, aki megelégedettnek látszott. Megjegyzem, hogy ezen munkát a kiadó elég híven közölte a közönséggel."

Szekfü Saussure állításai ellenére is azt hiszi, hogy a mű nem Rákóczi alkotása, mert oly túlzásokra, aminők szerinte abban vannak, Rákóczi még elkeseredése embergyűlölő pillanataiban sem volt képes, Saussureről pedig azt mondja, hogy "Saussure egyedül azon állításaiban megbízható, melyek személyes tapasztalatain alapulnak. Amit ott Rodostóban gyermekes fővel hallott, nem jól jegyezte meg magának s később még rosszabbul írta le". Idézi is Saussurenak egy másik, nem az általunk idézett helyét, melyből Szekfü azt olvassa ki, hogy Saussure csak "hallomásból tudja", hogy "teljesen bizonyos, hogy ennek a műnek szerzője maga a fejedelem".

Szekfü Saussureral szemben elfoglalt álláspontja egészen egyéni. Az idézett helyen a francia szövegben sehol sincs szó arról, hogy Saussure "hallotta" volna, amit állít. Tévedés az is, amit Saussure "gyermekes fő"-jéről is mond, mert Saussure 28 és 30 éves kora között állt Rákóczi szolgálatában, amit gyermekes kornak aligha lehet minősíteni. Szerintem a mű úgynevezett "túlzásai" ellenére is annyira magán viseli Rákóczi történetszemléletét, hogy ha nem is végig ő a szerzője, de a nem általa írt részeknek is ő a sugalmazója. Márki különben társas műnek tekinti, amelyet a fejedelem Brenner Domokossal közösen készített volna.

Ez a nagy mű Rákóczit már Franciaországban foglalkoztatta s azóta is, úgyszólván halála pillanatáig dolgozgatott, csiszolgatott rajta. Az, hogy többekkel átnézette, mint Saussureral is, amellett bizonyít, hogy a fejedelem nagy gondossággal és lelkiismeretességgel igyekezett e művet tető alá hozni, bár egyes eseményekről hiányosan, sőt tévesen írt, mert emlékezete cserben hagyta. Különösen, amikor oly dolgokról írt, amelyekben nem volt közvetlen része.

Ez a mű az első, amely eseményegységnek fogja fel a magyar történetírásban a nemzetnek a bécsi kormányzat ellen megismételt támadásait. Mohács óta tűnt el szerinte az ország kormányzásából az igazság és a méltányosság. 1526-tól kezdve minden egyes kis momentumban felfedezi a bécsi udvar gonosz kezét s rámutat ezzel szemben a magyar nép nagy szabadságszeretetére, amellyel mereven álltak szemben esküszegő, zsarnok, dicsvágyó idegen királyaik.

A mű nemcsak az első olyan magyar történelmi munka, amely a magyar szabadságmozgalmakat a magyar-Habsburg ellentét tengelyébe állítva egyetlen összefüggő eseménysornak látja, de megjelenéséig az egyetlen olyan mű is, amely a magyar történet tengelyének a szabadsággondolatot ismeri fel. Rákóczi másfél évszázaddal anticipálta ezek szerint az úgynevezett liberális történetírás szemléletét, amely a történet tengelyét a szabadságmozgalmakban vélte felfedezni. A műnek ezért a magyar gondolkozás és történetszemlélet története szempontjából alig felbecsülhetően nagy jelentősége van.

Rákóczi egész életműve a magyar nemzet és az idegen dinasztia érdekellentétére épült fel. Ez a történelmi mű is ebből a szempontból nézi az eseményeket s nem alaptalanul a magyar-német gyűlöletben látja a közeli évszázadok legjellemzőbb sajátságát. Ez a mű Rákóczi történelmi önigazolása s egyben a legközvetlenebb kulcs élettörténete megközelítéséhez is.

A vallásos elmélyülés, az irodalmi munkálkodás mellett még a körötte felbukkanó idegenekben lelte örömét a magára maradt s a magyar környezete elől önmagát elzáró fejedelem. Igen helyesen állapítja meg Szekfü, hogy egyetlen trónkövetelő sem tudja elkerülni, hogy ne csatlakozzanak hozzá oly önérdeküket kereső emberek, kik az emberi társaságot kerülik, legtöbbször azért, mert az kivetette őket magából.

Nem kerülte el ezt a fátumszerű sorsot Stuart III. Jakab sem, miként nem kerülhette el azt Rákóczi sem. Kalandorok bukkantak fel, akik bizalmába férkőztek s aztán eladták terveit a császári követnek; vagy pedig külföldi követségekre vállalkoztak, azokon mitsem értek ugyan el, vagy épp bajt okoztak, de a költségeiket saját háztartásától megvonó s földi javakban korántsem dúskáló Rákóczival busásan megtéríttetvén, maguknak fényűző életet teremtettek.

Az első kalandor, aki Konstantinápolyban felbukkanva, Rákóczit sem kerülte el, bizonyos angol, Ploutman nevű szélhámos volt, aki valamely török tartományban polgári életre vágyó gazdag kalózok számára akart telepet alapítani. Ez az ember 1725-ben bukkant fel. Eddig Párisban Le Bon és Máriássy, Lengyelországban Jávorka Ádám ezredes látták el Rákóczi érdekei képviseletét. 1725-tel fordul a fejedelem egyre inkább az idegenek felé.

1727 elején jelent meg udvarában egy dán származású mérnök, Bohn Pál Vilmos. Rákóczi titkárnak alkalmazta ezt a minden hájjal megkent kalandort, aki első perctől kezdve fizetett kéme volt Dirling császári követnek.

A kalandorok sorából messze kiemelkedett nagyvonalúságával egy egykorú orosz ezredes, Vigouroux. Ez a vakmerő kalandor 1726 augusztusában jelent meg Rákóczinál Rodostóban, felnőtt fia és egy Baraillon nevű francia társaságában. Bár a francia követ figyelmeztette Rákóczit, hogy Vigouroux érkezéséről ő mit sem tud, tehát legyen óvatos, de Rákóczi ezzel nem törődött. Rákóczi nem hitt a gyanúsításoknak. D'Andrelez arra is figyelmeztette, hogy a magyar születésű Ibrahim efendi, aki Rákóczi portai ágense volt, gyanús. Rákóczi ennek a figyelmeztetésnek sem adott hitelt, pedig a kitűnő renegát rendszeres díjazást kapott Dirlingtől hírszolgáltatásáért.

Vigouroux és a sokkal jelentéktelenebb Baraillon, miként előbb dán kollegájuk is, a fejedelem rábeszélésére áttértek a katolikus hitre s ezzel szedték le Rákóczit a lábáról. Vigouroux lett csakhamar a fejedelem legbizalmasabb embere s éveken át állandóan útban volt a különböző európai udvarokban, hogy Rákóczi visszatérését szorgalmazza. Semmi eredményt nem tudott felmutatni, viszont Rákóczi előtt egyre nőtt megbecsülésben. Az utolsó években teljesen a kezébe kerítette a pénzügyek vezetését. Ő lett a fejedelmi titkárok és tisztek tanácsának elnöke. Ez a kitűnő férfiú annyira behálózta Rákóczit, hogy az kedvéért még belső udvari magyarját, Kovács titkárt is száműzte egy ízben Drinápolyba. Vigouroux behálózta a gyanútlan Ilosvay Jánost is s miután egy kompromittáló iratot csikart ki belőle, annyira a kezében tartotta, hogy ezután állandóan értesült tőle Rákóczi egyéb ügynökeivel való titkosírású levelezésének tartalmáról is. Mondanunk sem kellene, hogy ez a férfiú is már a második héten felajánlotta szolgálatát Dirling császári követnek s állandóan értesítette őt Rákóczi és a francia követ érintkezéseiről.

Rákóczira, amikor a keresztény világba való visszatérés lehetősége egyre jobban lezárult előtte, újabb gondok szakadtak. Eddig mentes volt a családi gondoktól, azok inkább csak anyagi vonatkozásokban terhelték. Most egyszerre csak a nyakába szakadt a kisebbik fia s ezzel pár évre tervezgetései jórészt családi természetűekké váltak.

1727 április elején értesült, hogy kisebbik fia, György, akit életében még nem látott, Párisból elindult hozzá Rodostóba. A fiatal huszonhat éves - herceg itáliai útján szökött meg kísérőitől s előbb Párisba ment, majd onnan az ifjabb Vigouroux kíséretében sohsem látott atyjához utazott Rodostóba.

György herceg csinos és jó megjelenésű ifjú ember volt. De Bécsben nem sokat törődtek a nevelésével s mint Mikes írja: "a tudomány föl nem ékesítette, a jó nevelés föl nem cifrázta." Szerette az élet örömeit s az élet komoly oldalával szemben ép oly értelmetlenül állt, mint annak idején Bécsben a váratlanul maga lábára állított siheder apja.

A fejedelem túláradó szeretettel fogadta fiát. Politikai pályát szánt neki s ezért azonnal hozzáfogott, hogy hiányos nevelését pótolja. A filozófiát író Kiss István, Mikes Kelemen és bizonyos György deák voltak körülötte s igyekeztek pótolni hiányos ismereteit. Apja annyira a kedvére járt, hogy még a már abbahagyott vadászgatást is újra kezdte kedvéért. Elvitte a jedzsikói fürdőre is. De a szigorú életrendet neki is be kellett tartania s járhatta ő is a "baráttáncot." Sóvárogva emlékezett vissza a szíves bécsi és itáliai lánykákra, asszonyokra s a török világ asszonytalanságában sehogyan sem találta meg a helyét.

Rákóczi látta ezt előre s mivel fiának azonnal szerepet szánt politikai terveiben, már megérkezése előtt arra gondolt, hogy összeházasítja a néhai moldvai hoszpodár, Rakovicza Mihály ifjú özvegyével s így talán Moldva fejedelmi székére is tudja helyeztetni. Ez a terv azonban Ghica Gergely fejedelemmé tételével elvesztette időszerűségét. Ekkor lengyel házasságra gondolt. Szieniavszkijné 1726-ban elözvegyült s a régi szerelem ismét összehozta a két elárvult embert. Sűrű levelezés folyt az özvegy és Rákóczi közt s Rákóczi most arra gondolt, hogy fiát Szieniavszkijné özvegy leányával, Dönhoff gróf özvegyével házasítja össze.

Rákóczi György, akit megérkeztekor apja makoviczai herceggé nevezett ki, nem bírta egy félévnél tovább atyja udvarának rideg kimértségét s "mértéken felüli" vallásosságát. Visszakívánkozott Franciaországba. A fejedelem belátta, hogy fiát nem tudja visszatartani. Vigouroux-val elintéztette, hogy fia megkapta Versaillestől az útlevelet s a porta is hozzájárult a távozásához. Párisban egy ideig ugyan húzódoztak, tartottak tőle, hogy a nyughatatlan természetű György herceg kellemetlenségeket fog okozni a bécsi udvarral szemben. 1728 március 23-án éjjel indult vissza Franciaországba a makoviczai herceg, akinek további anyagi támogatása a szegény fejedelem nyakába szakadt.

A herceg távoztával ismét mély csend ült Rodostóra és a fejedelmi házra. A francia követ, D'Andrezel is meghalt s Rákóczinak ezzel megszakadt az összeköttetése a francia követséggel is. Utódának, Louis Saveur de Villeneuve marquisnak utasításában semmi sem volt már Rákóczi személyét illetőleg. Megismétlődtek azok a bajok, amik Bonnac idejében úgy bántották Rákóczit s a teljesen megoldhatatlan etiquettekérdés lehetetlenné tette, hogy kettőjük közt komolyabb érintkezés alakuljon ki. De ebben a mély szélcsendben is minden lehetőségre felfigyelt Rákóczi s a soissonsi kongresszus alkalmából nem késett a hűséges Le Bon (nem azonos a dán Bohn-nal) emlékiratban fordulni XV. Lajoshoz s a westphaliai békéig visszamenőleg bizonygatni Rákóczi Erdélyre való jogait.

A kétes távolban levő erdélyi remények kergetése közben Rákóczi, fia Párisba térte óta, reálisabb tervekkel kezdett foglalkozni. Valami modus vivendit keresett, amely biztosabb alapokra helyezi mind a maga, mind a fia jövőjét. Mivel Törökország elhagyására különben semmi reménye sem lehetett, arra gondolt, hogy politikai házasságot fog kötni - nem a fia, hanem ő maga.

A fejedelemségét veszített s a körülmények folytán párt nélkül maradt trónkövetelőben fia jövője érdekében előtérbe lépett az apai gondoskodás vágya. Látta, hogy fiának nincs biztos életalapja. Nem örült fia szökése hírének, de annak megtörténte után vállalta a következményeket. Olyan lehetőséget keresett tehát, amely mellett elvet feladása és feje meghajtása nélkül rendezheti a császár-királlyal szemben fennálló rendezetlen viszonyát s ezzel biztosíthatja fia jövőjét. Szíve teljes melegével fogott új terve kiviteléhez. Az atyai szív áttört mindenen s mivel látta, hogy a császárral való kibékülés nélkül fia jövőjét nem biztosíthatja, tisztességes keretek közt erre is hajlandó lett volna.

Rákóczi ezt a főhajtás és elvfeladás nélküli kibékülést a maga megfelelő házassága révén vélte elérhetni. Régi ismerősére gondolt, akihez sok ifjúkori kellemes emlék fűzte, Jablonovszka Konstantina hercegnőre. A hercegnő nagy vagyon ura volt s vérszerinti rokona volt az egykori lengyel királynak, Leszcsinszkij Szaniszlónak. A hercegnő nem utasította vissza az ötvenharmadik életévében járó fejedelem ajánlkozását, csak azt kötötte ki, hogy rendezze előbb ügyét a császárral, mert addig semmi ígéretet nem tehet neki.

Rákóczi 1729 nyarán Vigouroux-t és a Konstantinápolyban lézengő német tudományos kalandort, Bachstrom doktort, elküldte Lengyelországba és Poroszországba, hogy vigyék dűlőre házassági tervét.

A következőt kellett volna elérniök. Ágost lengyel király kérje ki Rákóczit a portától, hivatkozva arra, hogy oly érdekek kötik őt Rákóczi lengyelországi tartózkodásához, amelyek a porta érdekeivel is megegyeznek. Ha Rákóczi már Lengyelországban lesz, akkor Ágost biztosítsa a császárt, hogy Rákóczi részéről többé semmiféle veszély nem fogja fenyegetni. Hogy pedig ne legyenek anyagi gondjai, erről a Jablonovszkával kötendő házassággal fog Rákóczi gondoskodni.

Fia ügyét úgy kívánta rendezni, hogy György herceg a gazdag Dönhoffnét, Szieniavszkijné leányát vegye el.

Ha mindezt Vigouroux Lengyelországban elintézte, akkor a berlini udvarban ki kellett volna járnia, hogy a porosz király adja tudtára a császárnak Rákóczi őszinte békülési szándékát s kérje, hogy a császár járuljon hozzá, hogy ő és fia Lengyelországba mehessenek. Ismerje el a császár őt erdélyi fejedelemnek s fiának adja oda a bargaui őrgrófságot és a nellenburgi landgráfságot évi minimális 200.000 tallér jövedelemmel. Rákóczitól ezek fejében ne kérjen hűségesküt, arra azonban hajlandó Rákóczi, hogy Lengyelországba érkezve egy tiszteletteljes levélben kifejezze a császár előtt hódolatát.

Rákóczi feltételei megszabásánál még mindég abban a hitben élt, hogy nem jelentéktelen személy, hanem súlyt jelent s hogy ajánlata arányban áll azzal, amit kér. Kétségtelen, hogy Bécs még mindég tartott tőle és épp ezért figyeltette is minden lépését. De ennyire veszélyesnek, hogy ilyen alkuba belemenjen, még sem tartotta.

Rákóczi követei először Jablonovszkát keresték fel, aki késznek nyilatkozott arra, hogy egyengeti Rákóczi visszatérésének útját. A házasságról idő előtt nem akart nyilatkozni. Maga a hercegnő ajánlotta az ügyet a lengyel király s egyben szász választófejedelem drezdai miniszterének, Manteuffelnek jóindulatú figyelmébe. Erre annál is inkább szükség volt, mert Szienyiavszkijné, Lubomirszkij Erzsébet hercegnő, március 22-én már elhunyt s így Rákóczi ügyének nem volt egy pártfogója sem a lengyel-szász udvarban. Szienyiavszka halála súlyos csapást mért György herceg és Dönhoffné házassági tervére is. Az anya sürgetése nélkül - mint Szekfü írja - a leány nem volt hajlandó sorsát egy földönfutóhoz kötni.

Rákóczi pontosan előkészítette követei küldetését s a porosz király, a lengyel hercegnő és a szász miniszter jóakarattal is kezelték a kérdést, de a tetszetős terv mégis teljes kudarcba fulladt. Savoyai Eugen herceg ugyanis kijelentette, hogy a császár lázadóval nem alkudozik s az udvar a porosz király közbenjárását nem fogadja el. Rákóczi, aki, mint azt a bécsi udvar vélte, egy végtelen gonosztettekkel bemocskolt lázadó, örökös urától és királyától legfeljebb feltételnélküli kegyelmet kérhet, de alkut nem kezdhet.

A házassági tervek s ennek kapcsán az apa Törökországból való elszabadulása s a fiú jövőjének biztosítása, kútba estek. Jablonovszka nem is gondolt arra, hogy Törökországba költözzék. Dönhoffné is inkább más udvarlását fogadta.

Az így szomorú véget ért 1729. év keserűségét betetőzte, hogy a porta majdnem felére szállította le Rákóczi addig élvezett évdíját. Hogy fiát és a bujdosókat mégis támogathassa, a szegény fejedelem eladta lovait és vadászfelszerelését. Ezzel feladta egyszer és mindenkorra az egészségére oly hasznos utolsó világi szórakozását is.

Egyetlen szórakozása a fúrás-faragáson, festegetésen, olvasáson, Sibrikkel való biliárdozáson kívül az irodalomba való elmélyülés volt.

Rákóczi irodalmi munkásságát már nagyjában ismerjük. Ennek gerince a "Histoire des révolutions de Hongrie, ou l'on donne une idée juste de son legitime gouvernement" című Hágában 1739-ben napvilágot látott hatkötetes mű, amely mint alcíme is mondja, Magyarország törvényes kormányzatának eszméjét szolgálta. Ebbe a műbe van beillesztve a "Memoires du Prince François Rákoczy sur la Guerre de Hongrie depuis l'année 1703 jusqu'a sa fin", amelyet mi előadásunk során Rákóczi emlékirata névvel idéztünk. Keletkezésének időrendjében részben megelőzte ezt a két művet a "Confessio peccatoris", az "egy bűnös vallomása", amit a fejedelem latinul írt s amelyet Önéletrajz címmel idéztünk. Ez a vallomás a fejedelem élettörténetét a szabadságharc eseményeinek mellőzésével 1719-ig adja elő. Ebbe a műbe van beillesztve Rákóczi két elmélkedése. Egyik az emberi természet megújulásáról, a másik Lukács evangéliumáról szól. Ez utóbbi műnek különösen nagy irodalma van s összehasonlító irodalomtudományunk elsősorban Rákóczi és a janzenizmus egymáshoz való viszonyát igyekszik újabban nagy szorgalommal tisztázni. Írt Rákóczi egy, a szent áldozás előtt és után való 32 elmélkedésből álló tábori könyörgés-sorozatot. A politikai végrendeletét, amelyet fiai számára írt s amin 1725 körül dolgozott, már szintén említettük (Testament politique). Rákóczi nagyon gondosan és alaposan dolgozott s tudjuk, hogy egyes tá