Globusz^® Publishing 

Nemcsak külpolitikai okok tették indokolttá Rákóczi gyors elutazását, hanem az a körülmény is, hogy a lengyel udvar értesítése alapján tudta, hogy személye biztonsága Danckában tovább nem garantálható. Viszont a legnagyobb zavarban volt, hogy milyen hajón tegye meg az utat. XIV. Lajos megtiltotta a francia hajóknak, hogy a Balti-tenger kikötőit látogassák s így Danckába sem jött francia vitorlás. A hollandok, a bécsi udvar szövetségesei, mégsem szállíthatták Rákóczit, a császár ellenségét. Szerencséjére Anglia ekkor már kilépett a szövetségből s az angol királynő, Anna, aki nagy tisztelője volt a fejedelemnek, nem gördített akadályt az elé, hogy Rákóczi angol lobogó védelme alatt távozzék Lengyelországból. Az épp akkor Danckába küldött angol követ maga ajánlotta fel Rákóczinak, hogy vegye igénybe a "Szent György" nevű vászonszállító angol vitorlást. A kiadatás veszélyétől tartó fejedelem különböző ürügyek alatt kísérete legnagyobb részét előre a hajóra küldte, de maga közvetlen környezetével, Kisfaludi Boldizsárral, Mikes Kelemen úrfival s Szatmári Király Ádámmal, a megszokott életet élte, hogy utazása felől minden gyanút eltereljen. Csak november 9-én éjjel, amikor remélni lehetett, hogy a szél fel fogja végre duzzasztani tudni a vitorlákat s így a hajó kifuthat a kikötőből, szállt Rákóczi is a hajóra.

Az indulás izgalmában azonban az egyik vasmacska kötele elszakadt s így a hajó csak három napi veszteglés után tudott végre kiindulni a nyílt tengerre. Ez alatt szökése híre rohamosan terjedt szanaszét s már azt beszélték, hogy IV. Frigyes dán király a bécsi udvar kérésére fel fogja tartóztatni a hajót.

A nyílt tengerre való kijutás a kellemetlen ellenszél miatt három napig tartott. Az utazás azután sem volt kellemes. A novemberi viharos szelek miatt a Balti- és az Északi-tenger kisebb vitorlások számára nem volt biztonságos. Egy ízben szinte a sziklás parthoz vágta a vihar a hajót s bizony Rákóczinak is meg kellett ragadnia a vitorlák köteleit. A Sund-szorosban Kjöbenhaven, a dán főváros kikötője előtt 25 dán hadihajó horgonyzott. De a hajó úgy itt, mint Helsingőrnél, ahol a szokásos vámot kellett megfizetni a dánoknak a szoroson való áthajózásért, szerencsésen átjutott. Rákócziék a hajó belsejébe vonultak s a kapitány, akit ismertek is a dán vámtisztek, letagadta, hogy idegenek is vannak a hajóján. Ezzel a letartóztatás veszélyén túljutottak.

Az igazi veszély azonban még csak most következett. A hajó olyan viharba került, hogy a hajó alsó szobáiba zuhatagként ömlött be a víz. A másfélnapos viharban már a kapitány is hajótörésre számított. Rákóczi, aki úszni nem tudott, elkészült a halálra. A vihar elülte után a szél szembefordult menetirányukkal s így le kellett arról mondaniuk, hogy közvetlen Angliába menjenek s a kapitány Norvégia felé fordította hajóját, hogy élelmiszerkészletét ott kiegészítse. Végre december 2-án kedvező szél kerekedett s így a norvég kitérés mellőzésével újra Anglia felé fordulhattak.

Ötödikén újabb ijedtségen mentek át. Egy ágyúkkal felszerelt hajó állta útjukat. Azt hitték, hogy holland hajó és Rákóczit akarja letartóztatni. Majd svéd kalózokra gondoltak. A nagy ijedelem csak akkor oszlott szét, amikor kiderült, hogy feltartóztatójuk francia hadihajó és holland hajókra vadászik. Útjukat folytatva csakhamar megpillantották Anglia partjait. A kapitány előbb azt hitte, hogy a viharban irányt tévesztett s nem Hullba, hanem Edinburgh felé jutott. De csakhamar meggyőződött, hogy jó helyen jár s kevéssel utóbb a hulli kikötő előtt horgonyt is vetett.

A veszedelmes tengeri utazást Rákóczi jól, megbetegedés nélkül bírta s mint Bezenvalhoz írt levelében írja, minden szenvedését elfelejtette, midőn feltűntek előtte az angol partok.

Az angliai kitérést Bezenval tanácsolta Rákóczinak. Amióta Franciaország kiegyezett Angliával, Rákóczi arra számított, hogy Anglia és Franciaország közösen fog ügyében a szükséges időben közbenjárni. Magának is szándékában állt, hogy Anna királynőt felkeresse s az addig irányában tanúsított jóindulatát megköszönje. De ezt tanácsolta neki XIV. Lajos is, akit pedig Rákóczi mindég a legtöbbre tartott Európa összes uralkodója közt s aki londoni követét is megbízta, hogy a magyar ügyet Angliában a legmelegebben támogassa.

Anglia partjain érte Rákóczit nyugati útjának első csalódása. A hajónak, mivel Lengyelországból, tehát pestises vidékről jött, negyven napig kellett vesztegelnie. Rákóczit ez az időfecsérlés kellemetlenül érintette s azonnal írt a külügyek államtitkárának, Bolingbroke viscountnak, kérve azt, hogy eszközöljön ki számára egy más hajót a királynőtől.

A királynő még egy héttel Rákóczi megérkezése előtt igen barátságosan nyilatkozott Rákócziról s miniszterei előtt késznek nyilatkozott Rákóczi magánjavainak visszaszerzésénél közbenjárni, ha az lemond az erdélyi fejedelemségről és ha azt a kongresszuson Franciaország is kérni fogja. Bolingbroke ekkor azonnal átküldte Klementet Franciaországba, hogy ott készítse elő az udvart Rákóczi támogatására és ellátására. De amikor megtudták, hogy Rákóczi az angol parton áll, épp úgy, mint Berlin, úgy London is elzárkózott a fogadása elől. A királynő utasította ugyan a hulliakat, hogy bocsássanak Rákóczi rendelkezésére egy árukkal színleg megrakott hajót, amely őt Franciaországba vigye át, ugyanakkor azonban Bolingbroke államtitkár udvarias formában megkérte a fejedelmet, hogy tekintsen el London felkeresésétől, mert az Anglia számára politikailag kellemetlen volna.

Rákóczi így egyetlen pillanatot sem töltött angol földön s bár a nép szerető ünneplésével találkozott, a hivatalos Anglia az udvariasságon kívül ridegnek bizonyult.

Rákóczi 1712 december 24-én Mikes, Kisfaludy és Király kíséretében, felhasználva a dagályt, egy kis csónakban felevezett a városka alá, hogy bár közelről lássa ezt, az Angliának oly jelentős kikötő és kereskedelmi helyét. Egész a mólóig eveztek. A fejedelem kirándulásának híre a városka lakóit kicsődítette a partra, sőt a város polgármestere egy hajón Rákóczi mellé evezett s latin orációval köszöntötte Rákóczit, aki nyolc hosszú éven át dacolva a császárral és annak szövetségeseivel, a szabadságot szerető angol kispolgárok szemében a szabadság legendás hírű hősévé lett. Rákóczi hasonlóképpen latinul köszönte meg a nem várt köszöntést és a parton állók lelkes tüntetését s eztán visszaeveztetett a "Szent György"-höz.

Bár még újév előtt megkapta Rákóczi a rendelkezésére bocsátott hajót, a zord téli viharok miatt csak 1713 január 7-én indulhatott el a francia part felé.

Rákóczi londoni utazását, amelyet XIV. Lajoson kívül Torcy miniszter is igen fontosnak tartott, ismét a bécsi diplomácia akadályozta meg. A londoni császári követ tiltakozására Harley miniszter szavát adta, hogy többet Anglia nem keveredik a rebellisek dolgába s a királynő, aki pedig ekkor már különben kilépett a császár szövetségéből, ezt a szívességet még megtette a császárnak.

D'Absac, Rákóczi egykori francia testőrezredese, Dunkerquenél várt fejedelmi urára, hasonlóképpen ott várt rá Brenner prépost és Klement is, akik Párisból jöttek eléje, hogy a francia udvar álláspontjáról tájékoztassák. A vihar miatt, bár már 12-én este látták a dunkerquei tornyokat, tovább kellett hajóznia Rákóczi kis és alig terhelt s így a hullámok játékának fokozottan kitett hajójának Calais felé. Végre nagy nehézségek közt január 13-án bevergődtek a dieppei kikötőbe s Rákóczi végre francia földre léphetett. A vár parancsnoka tisztelettel fogadta az érkezőt, akit bár itt nem tartottak szuverénnek, de az udvar utasítására mint előkelő idegent kellő reverenciával kezeltek.

Rákóczi nagyon sokat várt franciaországi látogatásától. Nem csak személyes biztonságáról volt végre meggyőződve, de hitte, hogy személyes megjelenése a francia külpolitikát ügye iránt fokozottabb érzékre fogja hangolni és nagyobb pénz-, esetleg katonai segítséget tud elérni.

Franciaország a teljes kimerülés szélén állt s érdeke volt, hogy mindenáron kiegyezzék a császári udvarral. Ezért 1711-ben határozottan elejtette Rákóczit, amint azt Torcy jelezte volt is Vetésinek, mikor leszegezte, hogy Rákóczi most már alattvaló s így véle és követeivel az udvar csak mint magánemberrel érintkezhetik. Ekkor nagyon kellemetlen lett volna, ha Rákóczi felbukkan Párisban, mert attól lehetett volna tartani, hogy meg fogja nehezíteni mindkét szemben álló félnek a békekötést. Mivel azonban az utrechti tárgyalások Rákóczi számára teljes kudarccal jártak s ezzel Rákóczi mint szuverén a nemzetközi viszonylatban teljesen befejezte pályafutását, most már nem volt semmi akadálya annak, hogy Rákóczi mint magánember megjelenjék Franciaországban s tiszteletét tegye az udvarnál is.

A francia külpolitika, amely egy abszolút uralkodó érdekeinek szálait szövögette, semmi érzékkel sem bírt egy rendi nemzetnek a hasonlóképpen abszolutizmusra törekvő uralkodója ellen vívott szabadságküzdelméhez. Még kevésbé érthette ezt meg maga a napkirály. Nem is rokonszenv, vagy veleérzés vezette a franciák teljhatalmú királyát, amikor olykor egy-egy biztatást vetett oda a benne bízó magyaroknak, hanem egyedül az a célszerűségi gondolat, hogy a magyarok szabadságharca igen kellemesen tehermentesíti a császári seregek ellen küzdő francia csapatokat. Rákóczit most sem fogadta XIV. Lajos túláradó szeretettel, vagy különösebb nagyrabecsüléssel. Viszont nem tagadta meg tőle azt, hogy a szívélyes fogadtatás minden látszatával ki ne tüntesse. Ha Rákóczi gyönyörűségét lelte volna abban, hogy magát ünnepeltesse, erre Párisba érkeztéig minden lehetősége megvolt.

XIV. Lajosnak már volt egy-két hasonló sorsra juttatott külföldi uralkodója, akik most udvara hívságos fényében emlékezhettek szuverenitásuk egykori napjaira. Ott élt a Stuart-házból származott III. Jakab angol király, ki mint Szent György lovag élt a versaillesi udvarban, de akinek szuverén voltát XIV. Lajos legalább az udvari ünnepeken és hivatalos alkalmakkor elismerte. Kegyelemkenyéren élt az egykori bajor választó fejedelem is, Rákóczinak és a magyar szabadság-mozgalomnak hosszú időn át volt magyar trónjelöltje.

Még Rákóczi szerencsecsillagának legmagasabban állása idején sem kötött XIV. Lajos szövetséget Rákóczival, mert nem tartotta őt magával egyenrangúnak, akivel szövetséget is köthet s nemcsak kihasználhat. Most még kevésbé remélhette a bujdosó fejedelem, hogy őt a ranglistára oly halálosan figyelmező versaillesi udvarban szuverén fejedelemnek tartsák s úgy is fogadják. Saját bölcs belátása és a párisi udvart már jól ismerő követei tanácsára önmaga vágott elébe ennek a kényes kérdésnek, kijelentve, hogy tovább is inkognitóban kíván maradni s mint "comte de Charoche" (sárosi gróf) kíván élni. Így mi akadálya sem volt, hogy megtalálja az elhelyezkedését a versaillesi udvar ranghierarchiájában.

Rákóczi be is illeszkedett ebbe az inkognitóba s az így számára kijelölt társadalmi elhelyezkedésbe. Csak az erdélyi fejedelmi cím elvesztése bántotta. Szíve mélyen, esküjének megfelelően mindég erdélyi fejedelemnek tartotta magát s ezért az udvari életen kívül, például a külügyi államtitkárral folytatott levelezésében, "prince de Transsylvanie" címmel szólíttatta magát.

A roueni kormányzót XIV. Lajos utasította volt, hogy Rákócziban előkelő személyt lásson, aki megérdemelte Franciaországtól a szíves fogadtatást. Ennek megfelelően már a dieppei fogadtatás is szíves volt, de azt még felül is múlta a Rouenban történt fogadtatás. Itt Normandia kormányzója, Charles François Frédéric Luxembourgh herceg fogadta Rákóczit. Amíg poggyászai megérkeztek, Rákóczi kénytelen volt Rouenban tartózkodni. Itt hamarosan nagy udvar vette körül a sárosi grófot s mindeki azon igyekezett, hogy feledtesse vele a közelmúlt kellemetlen emlékeit. Életmódjáról ezt írja önéletírásában: "társalgás a férfiakkal ebéd idejéig, melynél válogatott női barátaim foglaltak helyet és igy sem az izlésnek, sem a látásnak nem volt fogyatkozása. Az ebédlőasztalt a játékasztalok váltották fel a késő órákban lefolyó profán szinjátékokig, amelyek után a férfiak és nők roppant társasága gyűlt össze a pamlag körül, melyre ledőltem és ezt a késő éjszakába nyúló pazar vacsora fejezte be. Mindezt akkor én a legártatlanabb dolognak láttam. Igaz szinészélet volt ez az enyém, ha jól megfontolom, játszottam a katonát a katonákkal, a politikust a politikusokkal, a keresztényt a papokkal, tettem a szépet, hazudoztam és hizelegtem a nőknek és akik nekem tetszeni igyekeztek, azok részemről ép oly módon viszonzásra találtak."

A roueni napok alatt megismerhette Rákóczi a francia nagyvilági élet szellemét. Maga mindég szerette a zajos és pompás életet s így könnyen beletalálta abba magát. Csak később, a szigorú korlátok közé szorított udvari etiquette megszokása lehetett kényelmetlen Rákóczinak, aki eddig sohsem alkalmazkodott, hanem hozzá alkalmazkodtak.

Rákóczi, bár minél előbb szeretett volna a királynál jelentkezni, csak január 28-án érkezett meg Párisba. Útközben megpihent Jean Babtiste Hélissantnál, aki, midőn ő Danckában tartózkodott, a segélypénzeket számára átutalta s aki felkérésére már több mint egy éve őrizte a Rákóczi aranygyapjas rendjéhez tartozó gyémántokat.

A Hotel de Soissons épületében jelölt ki XIV. Lajos lakást Rákóczi számára. Ezt az épületet 1572-ben Medici Katalin építtette Jean Bullanttal. A király a Rákóczinak kijelölt lakosztályt újra bútoroztatta s Torcy által vizsgáltatta felül az új berendezést. A palotában még számosan laktak s egyes helyiségeiben savoyai Eugen húgai titkos játékbarlangokat is tartottak fenn.

Rákóczit, amikor Luxembourgh herceg hintóján megérkezett a palota elé, a király nevében Torcy fogadta, aki aznap nagy ebédet is adott ugyancsak a király nevében a Colbert-palotában Rákóczi tiszteletére. Pár nappal később elküldte XIV. Lajos Rákóczihoz Voisin hadügyminisztert és Breteuil bárót, aki az idegen követeket szokta az udvarhoz bevezetni.

Február 12-én került a sor a királyi fogadtatásra. Rákóczi saját hintóján kocsizott ki Versaillesbe, ahol a svájci testőrök parancsnoka, Dangeau marquis fogadta. A marquis különben Rákóczi apósának volt a sógora s így szívesen fogadta a fejedelmet. A királyhoz reggel 9 órakor Breteuil báró vezette fel Rákóczit azon a titkos lépcsőn, amelyet azok a fejedelmek használnak, akik meg akarják őrizni inkognitójukat. De adjuk át itt a szót a visszaemlékező Rákóczinak: "A titkos lépcső felső végén Torcy marquis fogadott. A kitárt kétszárnyú ajtón bevezetve, köszöntöttem a királyt, aki jóságos arccal és nyájas megszólítással üdvözölt. Ugyanezen szerencse ért azután minden királyi vérbeli hercegnél és hercegnőnél is és igy engemet, Uram, kedvessé tettél azok előtt, kiknek példája után az egész udvar, kiki saját hajlandóságának engedve, indult". Rákóczi így bejutott az udvarhoz s végre szembeállhatott nagy ideáljával, a napkirállyal is.

A királyi kihallgatás után csak pár napot töltött Rákóczi a Soissons-palotában s aztán kiköltözött a Páris közelében levő Challios nevű faluba, majd pedig Passyba, a boulognei erdő szélére. Március elején Rákóczi ismét kiment Versaillesbe, ahol Dangeauék vendége volt. Itt szívesen fogadták a távoli rokont s bevezették az udvar ismert társaságába.

Rákóczi diplomáciai körökkel is érintkezésbe került. Polignac bíbornok, aki ekkor tért vissza Utrechtből, március 24-én egyszerre látta ebédre vendégül Rákóczit és az angol követet, Shrewsbury herceget. A franciák az újsütetű angol barátság kapcsán nagyon megbecsülték a herceget, mert abban bíztak, hogy az utrechti tárgyalásokon támogatni fogja a franciák ügyét. Az ily alkalmak azonban csak társadalmi súlyát emelték Rákóczinak, de ügyét semmivel sem vitték előbbre.

Közben intézkedett XIV. Lajos Rákóczi anyagi helyzetéről is. A párisi városháza terhére utalványt adott neki 200.000 tallér erejéig. Ezenkívül évi 24.000 tallér pensiót utalt ki számára, amelyet később még 10.000 tallérral fel is emelt. Ezenkívül még 4000 tallért fizettetett neki, hogy azt ossza ki a Lengyelországban maradt száműzöttek között. Végül ígéretet tett arra, hogy kieszközli a spanyol királytól, miszerint Rákóczinak, mint az aranygyapjas rend tagjának évi 30.000 livret (10.000 tallért) utaljon ki.

Ezek az összegek kétségtelenül jelentőseknek látszanak, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a kiutalástól a kifizetésig akkortájt az állami pénzeknél igen nagy volt Franciaországban a távolság. Az állam nem egyszer súlyos pénzzavarban volt s nem egyszer a gyorsabb gáláns kiadások megelőzték a költségvetésszerű tételek kifizetését. Így Rákóczi elég hamar és elég gyorsan került súlyosabb természetű anyagi zavarok közé. 1714-ben Törökországból többen jöttek utána az emigránsok közül. Így Szentiványi, Gosztonyi, Giczei. Külön udvarmestere is volt Sibrik személyében s a Torcyval folyó mit sem eredményező tárgyalásokon Brenner prépost töltötte be a diplomata szerepét. Ezen személyzet, illetve kíséret részére Rákóczinak Párisban egy háromemeletes házat kellett fenntartania. Ezt a személyzetet ruháznia és élelmeznie is kellett, ami különösen akkor jelentett számára elviselhetetlen terhet, amikor XIV. Lajos életének utolsó időszakában már alig kapott valami pénzt az államkasszából.

Franciaországi tartózkodását Rákóczi csak másodsorban tekintette életmentésnek, elsősorban diplomáciai eredményeket várt tőle. Így természetes, hogy amint egyre több és több ismeretségre tett szert az udvarban, a legfelsőbb ezer körében, egyre többet időzött Versaillesben s Passyban csak időnként töltött néhány napot. Különösen idegesítette a Lengyelországban maradt bujdosók kétségbeejtő anyagi helyzete. Emlékiratszerű levélben fordult emiatt már április 27-én a napkirályhoz. Kérésében a békébe való felvétel óhajtása mellett az a konkrét kérdés volt a fontosabb, hogy a király utaljon ki Bezenval útján havi 20.000 livret a Lengyelországban nyomorgóknak.

Rákóczi ismeretségi köre igen kiterjedt volt. Sz. Király Ádámnak, titkárának feljegyzései a francia legfelsőbb körökből 71 kimagasló egyéniség nevét sorolják fel, mint akikkel Rákóczi sűrűbben érintkezett. Legtöbbet Marlyban, Versaillesben, Trianonban tartózkodott s személye érdekelte a párisiakat is. Az újságok többször megemlékeztek róla s foglalkoznak személyével Saint-Simon feljegyzései is.

A franciák, angolok, hollandok, poroszok, portugálok és a savoyaiak 1713 április 11-én megkötötték az utrechti békét. A béke súlyos csalódást jelentett mind Rákóczinak, mind a bajor választónak, mert a békében szó sem esett róluk. De azért megjelentek a Marlyban rendezett békeünnepélyen. A fényes tűzijátékon azonban mindketten az udvartól külön, oldalt félrevonulva vettek részt, hogy a ceremóniákat bizonytalan jogállásukkal ne zavarják. Rákóczit azonban még mindég éltette az a remény, hogy a legkeresztényibb király folytatja a háborút a császár ellen s a király véle a marlyi sétákon és vadászatokon kitüntetően kedves volt, sőt a tiszteletére május 29-én díszebédet is adott.

A Lengyelországban maradt emigránsok helyzete a francia támogatás késése miatt már alig volt elviselhető. Az emigránsok ezért június 7-én, miután előzőleg Rákóczit már eleget zaklatták s még Vay sem akarta elhinni neki, hogy nem tud rajtuk segíteni, magához XIV. Lajoshoz fordultak. Erre a király végre június 22-én tényleg kiutalt számukra havi 6000 livret. Torcy azonban mereven elzárkózott az elől, hogy az emigránsok Rákóczi után Párisba jöjjenek. Bercsényi, izente, csak akkor jöhet, ha Franciaország már békét kötött a császárral. Abban megkísérti személyükre és vagyonukra a kegyelmet kieszközölni s ha az nem sikerül, akkor gondoskodik ellátásukról. De ezt várják előbb be.

Pedig igazán nem mondhatjuk, hogy Rákóczi nem találkozott elégszer a királyi keggyel. A nyilvános sétákon Lajos majdnem mindég megszólította. Egy vadászaton kijelentette, hogy örül, hogy kíséretében olyan ember van, mint Rákóczi. Magánszobájában is sűrűn fogadta. De mindez csak olcsó vigasznyújtás volt, amit nem követtek a reáliák... Alig jelentett ez többet, mint az, hogy az 1713-14-es báli idényben sűrűn táncolták az udvarban a Cotillon Hongroist és a Menuet de Transsylvaniet. Nem jelentett ez többet, mint azt, hogy divat volt Rákóczi s érdekes volt a magyarokról és Erdélyről beszélni.

A versaillesi udvar viszonyai olyanok voltak, aminőre mai fogalmak szerint csak a botrányos jelző volna megfelelő. Az udvar családi élete szemérmet nem ismerően botrányos volt, az erkölcs fogalma teljesen devalválódott. A király maga semmiben sem ismert korlátot s egyedül a látszat volt az, aminek fenntartására még energiát fordított. De ezzel csak egy páncélszerűen merev külső életformát sikerült teremtenie, amely alatt tombolva keresték kielégülésüket a megfagyasztott arc mögé kényszerített szenvedélyek.

Az udvar tengelye XIV. Lajos kegyence, utóbb titkos neje, Maintenon asszony volt, ki mielőtt erre a magas polcra emelkedett volna, Maine hercegnek, a király és Montespanné, a király hivatalos szeretője fiának volt a nevelője. Maine herceg, aki nem akarta a királyra gyakorolt befolyását elveszteni, maga távolította el az udvartól anyját s csatlakozott az új szeretőhöz, volt nevelőnőjéhez, aki Scarronnak volt az özvegye. Utóbbi hálából kiküzdte a királynál, hogy az Maine herceget és öccsét a toulousei grófot, a vérbeli királyi hercegek rangjára emelte. Így a törvénytelen fiúk nemcsak rangban előzték meg a legkiválóbb francia hercegi családokat, de miután a trónörökösök sorában a halál hatalmas aratást vitt végbe, már-már kilátást nyertek a trónra is. A király szintén sugalmazott végrendelete a kiskorú XV. Lajos mellé régenstanácsot rendelt, élén névleg az orleansi herceggel, de a fiú nevelését Maine hercegre bízta s rábízta az udvart, a testőrséget, a pénzügyi és a katonai hatalmat. Így biztosítva látszott hosszú-hosszú időre Maine herceg és Maintenon asszony uralma.

Az udvar tehát két táborra oszlott, Maine herceg, Maintenon asszony és környezete volt a jelen és a látszólagos jövő, míg a kitűnő szellemi képességekkel megáldott orleansi herceg, Fülöp, hallatlan kicsapongásai között egyelőre nem sok tanúságot tett amellett, hogy önállósítani akarja magát, bár már bizonyos párttal rendelkezett. Pedig XIV. Lajos arra kényszerítette Fülöpöt, hogy vegye feleségül Montespan leányát, Maine herceg nővérét. Bármennyire is tiltakozott ellene Fülöp anyja a német "Liselotte", Rákóczi feleségének második unokanénje.

Rákóczi a Maine herceg körül kialakult úgynevezett "régi udvar" körében találta meg a maga elhelyezkedését. Az orleansi herceg környezetéből csak annak anyjával, felesége rokonával, volt közelebbi kapcsolata. Az idős hölgy szívesen fogadta Rákóczit, aki nem sikamlós történetekkel szórakoztatta s aki abban a fertelmes bűnbarlangban, amelyet Fülöp herceg s különösen Liselotte minden szemérméből kivetkőzött unokája, Berry hercegné környezete jelentett, kivételesen tiszta képviselője volt annak az elveszített szolid világnak, amelyből a német Liselotte kiszakadt.

A XIV. Lajos halálát követő napon azonban a "régi udvar" elvesztette pozícióját. Az orleansi herceg a vérbeli hercegek biztatására, akik XIV. Lajos életében fogcsikorgatva tűrték csak a fattyúk előtérbe nyomulását, a parlamentben oly ügyesen támadta meg a király végrendeletét, hogy az önállóságra törekvő parlament hatályon kívül helyezte a jóformán még ki sem hűlt király valahány intézkedését, Fülöp így megszerezte a legszélesebb régensi jogokat. Maine herceg nem mert véle szembeszállni s bár, mikor felelősségre vonását javasolta Fülöp, végül is felszólalt, mégis teljesen elbukva hagyta el a parlament épületét.

Ebből az elbukott pártból került ki Rákóczi egész baráti köre. A toulousei gróf, Tessé, Dangeau, Torcy, d'O marquis, mind háttérbe szorultak s ezt súlyosan megérezte Rákóczi is, mert az orleansi hercegnek legkevésbé sem volt érdeke Rákóczi ügyének támogatása. Ha XIV. Lajostól biztatásnál és némi anyagi segítségnél többet nem is kapott, ez mégis több volt Fülöp és az általa kreált vezetőréteg közönyénél. Joggal hatott rá oly nagyon 1715 szeptember 15-én a király halálának híre. Ez a nap franciaországi sorsának változását vezette be.

Bolygóként követte volt Rákóczi XIV. Lajost különböző kastélyai közti vándorlásában s mint a többi udvaroncok, neki is egy nappal előbb kellett szállást kérnie ilyen esetekben. Ezalatt alakult ki baráti köre, amely XIV. Lajoshoz való viszonya miatt nem is rekrutálódhatott máshonnan, mint a titkos feleség és a törvényesített fattyú környezetéből. A közös vadászszenvedély hozta össze Maine herceg öccsével, a toulousei gróffal. A gróf egykedvű, beosztott életű ember volt, aki zárkózottságával egyaránt visszatartott magától ellenséget és tolakodó barátot. Rákóczi vadászszenvedélyéről már többször tettünk említést. Ez volt a kapocs a két közel egykorú férfi közt. Emellett nagyon megfelelt Rákóczinak a gróf temperamentuma. Rákóczinak nagyon kellett ügyelnie, hogy senki ne szánja és senki ne nevethesse ki s ezért bizonyos nyugodt szenvtelenséget kellett állandóan magára erőltetnie, ami nagyon talált a gróf hideg simaságához. Ez a barátság, mint Szekfü megállapította, kellemes volt Rákóczira, de politikailag annak ellenére sem jelentett semmit, hogy a gróf utóbb még arra is vállalkozott, hogy Rákóczinak a Törökországban nagy rendetlenségbe jutott pénzügyeit megkísértse kibogozni és rendezni.

XIV. Lajos korában mindenki Maine hercegben, a gróf bátyjában látta a jövő emberét. Rákóczi a herceghez is barátsággal közeledett s ha köztük mélyebb baráti viszony nem is alakult ki, de az a kölcsönös udvarias figyelem, amit egymással szemben tanúsítottak, biztosította Rákóczinak a herceg környezetébe tartozó kisebb emberek szíves viselkedését.

A már több ízben említett Dangeau marquis vonzódott ebből a környezetből legmelegebben a bujdosó fejedelemhez. Német származású felesége, Maintenon asszony bizalmasa, különben szegről-végről rokona is volt Rákóczinak a hesseni ház révén. Dangeau nem sok vizet zavart az udvari életben s aki ifjú korában fáradhatatlan stréber volt, öreg korára, mikor a sors Rákóczival összehozta, már egyszerű megelégedett udvaronc volt.

De Tessé maréchal minden hájjal megkent ravasz diplomata volt s így a legaktívabb is volt Rákóczi egész közvetlenebb udvari környezetében. Kellő időben visszavonult azonban az öreg XIV. Lajos udvarából s így elkerülte, hogy Maine herceg bukásával az ő napja is leáldozzék. De Tessét komoly érdeklődés fűzte a politikához, de mindég csak közvetítő szerepig jutott el s így Rákóczi neki sem vette politikailag hasznát.

Még d'O marquis tartozott azok közé, akikkel Rákóczi sűrűbben találkozott. Kétségtelen, hogy melegebb barátságnak kellett kettejük közt lennie, különben nem tudta volna Rákóczi több ízben d'O marquis-n keresztül rávenni a királyi atyját nagyon respektáló toulousei grófot, hogy érdekében járjon közbe a királynál.

Ebben a baráti körben igazi barátság nem alakulhatott ki. Ez a kor és ez a környezet nem is volt erre alkalmas. Még arra sem volt alkalmas, bár a király legközelebbi környezetét jelentette, hogy Rákóczi politikai álmainak realizálásában közreműködjék. Csak arra volt alkalmas, hogy Rákóczi mindennapi életéhez kellemes keretet nyújtson. Ezek az évtizedek nem ismerték a nemzeti gyásznak, a közügyek feletti magánéletig menő országos kétségbeesésnek fogalmát. Nagy életvágy tombolt mindenek felett. Kihasználni az élet örömeit, minél szabadosabban. Ez volt a felső ezernek egyetlen életprogramja. Mindent ünnepélyek fontak körül s mindent lakomák, bálok tettek élvezetessé. Erkölcstelenség és féktelenül hazárd játékszenvedély tombolt mindenhol a felsőbb rétegekben, ahol még Európához tartozóknak érezték az emberek magukat, éltek légyen akár Firenzében, akár Bécsben, akár Lengyelországban. Rákóczit ezek az életkörülmények mindenhol körülfonták s olykor magukhoz is kényszerítették.

Csak a nyugati világ folyásától évtizedekkel elmaradt életű s a Lipót-féle abszolutizmus kábultságában megmerevedett magyar világban volt idegen ez a szellem s ez volt az oka, hogy a kuruc ellenállás utolsó vergődésének napjaiban akadtak olyanok, akik megbotránkoztak afelett, ha híre jött, hogy Bercsényi és Rákóczi az idegen segítség kétségbeesett hajszolása közben meg-megfordulnak az életvidám lengyel udvarházaknál is s vidám női kacagás közt siklanak szánjaikkal a végtelen hómezőn, mialatt a Kárpátok barátságtalan vidékein az utolsó kuruc csapatok az elemek csapásaival küzködnek.

Rákóczi franciaországi élete sem lehetett ment az udvar általános gáláns életének kényszerű elfogadásától s olykor jóleső élvezetétől. Ez volt az egyedüli élet, amelyet élhetett. De ez az élet döbbentette Rákóczit lassan az addig elhanyagolt belső életére, lelkének gondozására, amely aztán eljuttatta őt oda, hogy a világi élettel s egész fiatalságának s férfikorának világi vonatkozásaival szemben meghasonlottan oppozícióba került. A véletlen azonban megóvta attól, hogy az udvar romlottabb részével kerüljön kapcsolatba. Berry hercegnének, XIV. Lajos törvénytelen leánya s Fülöp herceg gyerekének szalonjában egyetlen egyszer fordult meg három év alatt s akkor is a király kíséretében. A hercegné különben, akiről szerte beszélték, hogy apjával folytat viszonyt, rulettet tartott fenn házában s az állandó jövedelmi forrása volt. Ez különben kedvelt pénzforrása volt a felsőbb rétegek egyébként vékonypénzű urainak és hölgyeinek.

Idegen volt az a szellem és az a hang Rákóczinak, amely a francia udvarban uralkodott, bár maga nem volt idegen az udvari élettől s az etiquettetől, amit francia tisztjei hatására maga is megkedvelt és bevezetett volt magyarországi udvarában. Kétségtelen, hogy voltak sikerei és voltak balsikerei is. A nagyon hamar lángot fogó fejedelem abban a légkörben, amelyben a szerelem volt az egyetlen komoly elfoglaltsága az embereknek, maga sem maradhatott érintetlen. Azonban maga nagyon diszkréten kezelte ilyen vonatkozású ügyeit s mindössze egy esetről tudunk, amikor a szép és szellemes, húsz év körüli Conti hercegnő körül forgolódva s visszautasításban részesülve, napokig kerülte az udvart, hogy ne tegye ki magát az udvaroncok léha csipkelődésének.

Udvari vadászatok és a toulousei gróf vadászata tették nappali szórakozása zömét. Az utóbbit annyira kedvelte, hogy még későbbi grosboisi önkéntes remeteségét is megszakította hetenként kétszer annak kedvéért. Az estét társaságok látogatása, színház, kártyázás foglalták le. De nagyon kellett vigyáznia arra, hogy anyagi viszonyainak szűk korlátait ne lépje túl életmódjával. Hajlott a divatos álarcos bálok inkognitó látogatására is. De alapjában véve mindvégig lelkileg előkelő idegen maradt ebben a környezetben és ebben az életben, aki mindezt azért csinálja, hogy azt az eszmét, amit élete vezéréül vállalt, az erdélyi fejedelemség biztosítását s ezzel a magyar szabadság megerősítését a francia diplomácia támogatásával megvalósíthassa.

Ebben a légkörben nem szabad meglepődnünk azon, hogy a Hotel de Transsylvanie-ban, Rákóczi párisi bérházában is működött egy elég emlegetett játékkaszinó. Bizonnyal egyik párisi nemes agyában született meg ez a gondolat, amelytől senki sem irtózott a vezető körökben s jellemző a korra és helyre, hogy ennek az intézménynek az emigráció egyházi férfiúja, Brenner prépost, aki évekkel ezelőtt Rákóczi pápai követe volt, állt az élén. Brenner volt az üzem adminisztrátora s a tényleges vezetést két francia nemes, bizonyos D'Absac és Péan urak végezték. A rendőrfőnökség is tudomást vett a dologról. Ekkor Brenner azzal védekezett, hogy a játékbarlangot Rákóczi tartja fenn s arra engedélye is van. Amikor Argenson rendőrfőnök nem érte be ezzel az igazolással, a király el is engedte a büntetést. Hogy ezt miként érte el Brenner, ki különben Torcynál Rákóczi diplomáciai megbízottja is volt, nem tudhatjuk. Kétségtelen, hogy Rákóczi egyetlen direkt lépése sem derül ki abból a levelezésből, amit Brenner, D'Absac és Péan folytatott a kártyabarlang ügyében Argensonnal. Maga nem is lakott Párisban s ez a ház csak a személyzetének volt fenntartva. Amint nem tett egyetlen lépést sem a kártyabarlangot fenyegető rendőri beavatkozás elhárítására, majdnem annyira biztosra vehető, hogy kezdetben nem is tudott közelebbit ennek az üzemnek a működéséről. Ha hallott is róla, közelebbről nem érdekelték Brennernek a dolgai, bár a párisi császári követ nagy örömmel jelentette Bécsbe 1715 decemberében, hogy Rákóczi abból él, hogy játékház-tartási engedélye van. Magam kétségtelenül hajlok Márki álláspontjához, hogy Rákóczi távol állt az üzem alapításától s az inkább csak személyzetének magánüzlete volt. Erre mutat, hogy a király már 1713 április 20-án felfüggesztette a kártyabarlang ügyében hozott rendőrfőnöki ítéletet. Ez oly korai időpont, amikor még nem volt szüksége Rákóczinak, hogy ehhez a jövedelmi forráshoz folyamodjék. Különben is ő csak január 28-án érkezett Párisba s így a legelső dolga lett volna a játékház-alapítás. Viszont Brenner már előbb Párisban volt. Később pedig Rákóczi egyre jobban elfordult a világi örömöktől s már 1715 tavaszán hozzáfogott írni a grosboisi erdő csendjében, a kamalduli atyák környezetében, önéletírását, ezt a szent célú vallásos öngyakorlást, ezt a Szent Ágoston-i írást. Viszont Brenner még 1716-ban is kérvényeket adott be Rákóczi nevében a játékház érdekében a külügyi hivatalhoz.

Előttem kétségtelennek látszik, hogy a játékház Brenner egyéni üzlete volt s amikor Rákóczi erről utóbb tudomást szerzett, látva udvara különben teljes pénztelenségét, mindössze elnézte azt, ami többek közt Berry hercegné s a savoyai Eugen-húgok legitim jövedelmi forrását jelentette.

Rákóczi előtt megnyílt a versaillesi udvar a maga teljességében, amennyire azt a "sárosi gróf" elvárhatta, de ezen túl nem tudott komoly politikai eredményt is elérni. Anyagi ügyekben is csak féleredményre tudott jutni a napkirállyal, politikailag azonban csak szerepet nem játszó statiszta maradt. Jelen volt, de mit sem jelentett. Nem egyéni tragikuma volt ez. Figyelmeztették erre a sorsra már 1706-ban Érsekújváron Stepney és Rechteren s intő például felhozták a bajor választó és Thököly Imre sorsát. Bár épp úgy idézhették volna a Wesselényi-féle szövetség szereplőinek sorsát is. Sorsa most is közös lett a bajor választóéval. Mindkettejüket kihagyták a béketárgyalásokból és a békeszövegből is. Hiába tiltakozott Rákóczi írásban és élőszóban is az ellen a mód és eljárás ellen, amellyel a király és Torcy békét akar kötni, hiába követett el mindent karöltve a bajor választóval, hogy a békét megakadályozza. Sikertelenül. Ha szóba is hozták a francia békedelegátusok a tárgyalásokkor Rákóczinak és Magyarországnak az ügyét, savoyai Eugén ezt a legmerevebben kizárta a tárgyalás anyagából s mivel XIV. Lajos egy lelkiismereti rohamában s kimerülve minden áron békét akart kötni, végül is a sokkal szívósabb császári szempont lett az irányadó s a béketárgyalások nem akadtak meg azon, hogy a francia udvar ragaszkodni kívánt volna a magyar ügynek és Rákóczi dolgának a béke szövegébe való beiktatásához.

A régi diplomáciai készség Rákócziban ekkor felébredt. Egy ligát akart létrehozni, amely Itálián keresztül támadta volna meg Ausztriát. Tervében a savoyai herceg, a pápa, a velencei köztársaság és az angol királynő szövetkezett volna, hogy a császárt kiverje Itáliából s Magyarországot felszabadítsa. Érintkezett ez ügyben a svájci pápai nunciussal, a svájci angol követtel, a velencei köztársaság hollandiai titkárával, Lengyelországgal és Oroszországgal, sőt még Magyarországba is küldött leveleket. Mondanunk sem kell, hogy a tervezés nem jutott túl az embrionális állapoton.

A Franciaország és a Habsburg-ház között kötött rastadti béke (1714 márc. 7.) alapelve az volt, hogy a két hatalom ezután barátságban fog élni egymással. Egyik sem fog sem tenni, kezdeni, vagy pártolni olyan valamit, ami a másik kárára törne. Teljesen hasonló szellem jellemezte a szeptemberben megkötött bádeni békét is, amelyet Franciaország a legutolsónak maradt ellenfelével, a német birodalommal kötött. Ebben megegyeztek, hogy a másik fél lázadó és ellenkező alattvalóit nem fogja a másik sem befogadni, sem valamilyen úton pártolni, hanem egymás hasznán fognak munkálni.

Ez a két béke Rákóczi franciaországi működését is egész szűk körre szorította, mert ezek alapján csak addig élvezhette Franciaország vendégszeretetét, amíg tartózkodik minden olyan mozgalomtól, amely a császár kárára, vagy veszélyére irányul. Ebben az esetben Franciaország csak a békeszerződés nyílt megsértésével tűrhetné meg tovább is Rákóczit határai között.

A császár a XIV. Lajossal kötött békében dicsőséges békét kötött, mert megtartotta Flandriát és új birtokokat szerzett Itáliában. De Rákóczit sokkal jobban bántotta az, hogy ez a béke kizárta azt, hogy Franciaország támogassa az ő erdélyi fejedelmi igényét. Hogyan jöhetett volna a békében elő Rákóczi fejedelemsége, amikor XIV. Lajos Károly császár-király címeinek felsorolása közben maga nevezte III. Károlyt Erdély fejedelmének. Az erdélyi fejedelem címét ez a két béke végérvényesen elvette Rákóczitól s az már csak a francia külügyi hivatal udvariassága volt, hogy bizalmas négyszemközti érintkezés közben mégis átvett tőle oly iratokat, amelyekben ő magát erdélyi fejedelemnek nevezte s XIV. Lajos életében elfogadta tovább is Brenner abbét, mint a szuverén erdélyi fejedelem követét. A legkeresztényibb király halálával azonban ez a helyzet is megváltozott.

Rákóczi, mikor így minden reményét megsemmisülni látta, ismét lengyelországi bujdosó társainak, feleségének s önmagának nehéz helyzetét tárta a napkirály elé s ismét azt kérte, hogy gondoskodjék róluk. A nagy álmokból, a közjogi elvek fenntartásából, a történelmi hagyományok követéséből csak az apanázskérés joga maradt meg Rákóczinak.

A békekötések esztendejében egyéb kellemetlenségei is voltak a fejedelemnek. Klement, látva, hogy ura ügye menthetetlenül elveszett, kegyelmet kért Bécstől. Rákóczi haragjában nemcsak fizetését tagadta meg, de el is akarta fogatni, amit azonban a francia kormány nem engedett meg. Klement erre Hollandiába menekült s onnan zaklatta kegyelmi kérvényeivel az udvart. Hogy Rákóczi diplomáciai titkait ki ne szolgáltassa, Rákóczi Torcy útján igérte meg javadalma kifizetését. Klementet utóbb gyászos vég érte. 1720 április 18-án diplomáciai ármányaiért, melyeket a porosz és szász királyok kárára szőtt, a császár Berlinben kivégeztette.

Nagyon bántotta Rákóczit bizalmas diplomatájának hűtlensége. Pedig egy évvel később másik diplomatája is cserben hagyta. 1715-ben Vetési is áttért a császár-király hűségére s ettől kezdve Rákóczinak és embereinek megfigyelésével foglalkozott. A diplomácia intrikái s az idők változásai kalandort faragtak mindkét tehetséges emberből.

A másik kellemetlenség anyagi természetű volt. A napkirály június 20-án újból szabályozta évdíját. Az összeget természetesen lefelé kerekítette ki. Így Rákóczit tetemes veszteség érte. Ezúttal a lengyelországi emigránsokkal is törődött a király s Bercsényinek, Forgáchnak, Esterházynak és Csákynak 8000-8000 livret, Vaynak 5000-et, Gerhardnak 1500-at és Pápay, valamint Krucsaynak 1500-1500 livret utalt ki. Ezt a 42.000 livrenyi összeget váltóra és Lengyelországban kellett fölvenni s így még ez az összeg is tetemes levonást szenvedett. A lengyelországi állapotokra jellemző, hogy például Vayék abból éltek, hogy Vayné két aranyos szoknyájából értékesítette az aranyszálakat.

Rákóczi időközben áttette lakását Passyból a Versailles melletti Clagnyba. De itt időzött a legkevesebbet, mert vadászatai és a király körüli udvari élete elvonták onnan.

A békekötések kellemetlen hírét szomorú hazai hírek is tetézték. 1714 őszén, mint arról Rákóczi a német újságokból értesült, újabb összeesküvést fedeztek fel. Egykori tisztjei közül 36-ot elfogtak s a kassai börtönbe zártak. Közöttük volt Czelder Orbán és Pongrácz János, kik közül az első a gyalogságnak, utóbbi a lovasságnak lett volna a parancsnoka. Az elfogottakat Kassán kínzás alá vették s ugyanakkor sietve letárgyalták Korponay Jánosné felségárulási pörét is. Korponaynét lengyelországi levelek közvetítéseért Pálffy már 1712 júliusában elfogatta s a szép asszonyt, ki különben a lőcsei fehér asszonyról szóló monda megszemélyesítője volt, Vöröskő várába záratta.

A szerencsétlen elfogottakat kegyetlen kínzások után kivégezték. Korponaynét is megcsigázták. Pongrácz bele is halt a kínvallatásba s már csak a holt tetemét négyelték fel. Czeldert és Korponaynét 1715 szeptember 25-én végezték ki. Érdekes véletlen, hogy azok az emberek: Esterházy Dániel, Ebeczky István, br. Andrássy Pál, Csajági, akiknek az emigránsok még 1712-ben leveleket írtak Lengyelországból, rövid időn belül elhunytak.

Az ilyen hírek, a békekötések szomorú ténye, diplomatáinak hűtlensége, anyagi helyzetének romlása, bírták rá Rákóczit arra, hogy, foglalkozzék a lármás élettől való elvonulás gondolatával. Már Clagnyban elfogta bizonyos vallásos elmélyedés, amely a csapások könnyebb elviselésére Isten akaratában való megnyugvással kezdte eltölteni a lelki életével addig nem sokat törődő s negyvenedik életéve felé közeledő fejedelmet.

A negyvenedik életév a mai viszonyok mellett nem magas életkor. De a XVIII. század első évtizedeiben az akkori életiram s a kezdetleges higiéniai viszonyok mellett s a nagyarányú halandóság kapcsán az emberek átlagos életkora jóval kevesebb volt a mainál. Így egy negyvenéves férfi, ha nem is érezte magát fáradt öreg embernek, de mindenesetre eljuthatott oda, ahonnan az ember már számot vetően szokott visszatekinteni addigi életére s ahol már foglalkozni kezd az elmúlás s a túlvilági élet gondolatával. Rákóczi ezekben a kiábrándító eredménytelenségű franciaországi napokban élete delelőjére jutott s az elfogatásától eltelt, izgalmakban, munkában, tervekben és gondokban oly gazdag másfél évtized után nosztalgiát kezdett érezni a csend és az egyedüllét iránt. Ha nem is fáradtság volt ez, de mindenesetre már pihenésvágyat jelentett.

Önéletírásában írja, hogy "Clagny várában a szokottnál tovább tartózkodván, imádságok készitésével és a szentirás olvasásával foglalatoskodtam, mert már akkor felhagytam a világi mesék és az ifjúság behálózására költött regények olvasásával; azonkivül a házikápolna nyujtotta kényelemmel élve, már-már naponként megjelentem a megrenditő miseáldozaton... Velem voltál Uram kegyelmeddel és kezdted megvilágositani elmémet. Én meg felismertem, hogy ördögi ösztön volt, amely engem a miseáldozat látogatásától azon ürügy alatt elvont, hogy jobb azt elhanyagolni, mint áhitat nélkül ott lenni".

Ezidőtájt már megtörtént, hogy mikor egy társasággal esti áhítatosságra egy karmelita kolostor templomába tért be, az oltári szentség előtt oly mély áhítatba merült, hogy nem vette észre, midőn társasága eltávozott. Ekkor még nem tudott ugyan elszakadni az udvar életétől, ám már kezdte a meghívásokat visszautasítani s böjtjeit most már szigorúan betartotta.

1715 tavaszán, április 27-én ment el abba a fontainebleaui úton fekvő falucskába, amelyre már egy évvel előbb figyelmes lett. A Brunoy község határában épült Yerres falunak a templom mögötti része, amit Grosbois-nak hívnak, nagyon megtetszett neki. Egy park közepén állt egy XVI. századi kis vadászkastélyka. Ez a hely vonzotta s ezt a helyet annyira megszerette, hogy ide is temettette el a szívét. Grosboisra pedig egy kamalduli kolostor hívta fel a figyelmét, amellyel pedig a véletlen hozta össze. A kamalduli barátokat már a Nyitra melletti Zoborhegyről ismerte, ahol - mint írtuk is - két remete ellátására ezer forintot adományozott volt. Előzőleg a legnagyobb titokban három napra szállást kért a barátoktól s a náluk mély áhítatban töltött három nap után vette meg az imént említett vadászházat.

Elhatározta, hogy más emberré válik. Az udvari társaságokban különbözőképpen kommentálták elhatározását, különösen azon csodálkoztak, hogy máról-holnapra felhagy a kártyajátékkal, amely pedig egész siheder kora óta szenvedélye volt. XIV. Lajos iránt érzett mély tisztelete és hozzá való vonzalma miatt ugyan elég gyakran részt vett a vadászatokon, mi különben is nagy öröme, volt s egyelőre még egy gyengéd érzelem szálai is vissza-visszavonták a társasági élethez. De szilárdan elhatározta, hogy a nagy ünnepeket megelőző napokat és a telet magányban fogja tölteni s a gyónás és áldozás szentségével élést többé nem fogja elhanyagolni. Rákóczi, aki soha sem volt közlékeny és bizalmaskodó lélek, az élet sok súlyos csapása után megkezdte teljes bezárkózását.

Van ebben a Saulus-Paulus változásban valami nagy leszámolás és elismerése annak, hogy az élete tartalmául választott feladat megoldásától egyre távolabb esik. Most már maga is belátta, hogy a magyar szabadság biztosítása többet nem az ő feladatköre s hogy az erdélyi fejedelemséget, a magyar szabadság zálogát többé nem szerezheti vissza. Élete művének lezáródását kellett belátnia s emelkedett lelkiségére vall, hogy megvolt az erkölcsi bátorsága levonni ennek következményeit. Rákóczit ezután is érdekelte a nagy politika s ezután is felvillanyozódott minden kis reménysugár érintésére. De 1714-15 fordulóján már befejezettnek látta földi hivatását s megkezdte elvonulását a lélek mélyére, mert annak, akinek földi pályája véget ért, már csak a nagy útra való készülés lehet egyedüli hivatása...

A magyar országgyűlés 1714-ben ismét összeült. A királynét koronázták meg s új nádort választottak Pálffy személyében. De a szatmári béke törvénybe iktatása elmaradt, annak ellenére, hogy a király kezét adta rá Károlyinak. Még mindég akadtak, akik tiltakoztak az általános amnesztia ellen.

Károly császár-király egy évvel előbb hirdette ki spanyol szokás szerint titkos tanácsosai előtt az osztrák leányági örökösödést, az osztrák pragmatica sanctiót. Ha ez még nem is juthatott el az európai köztudatba, Rákóczi azonban már aggodalommal gondolhatott arra, hogy miként fogják megnyerni a nemzetet a leányági örökösödésnek. Ily politikai körülmények közt, lelki újjáalakulása vajúdó napjaiban érte élete legnagyobb gyásza. 1715 szeptember 1-én meghalt XIV. Lajos.

Május 31-ike óta már grosboisi házában lakott, de elkísérte június elején a királyt Marlyba. Ez volt a legkeresztényibb királynak legutolsó nyaralása. Rákóczi derekasan állta elhatározását, kártya helyett a sokkal szolidabb biliárdjátékkal szórakozott, mint huszonöt évvel ezelőtt a prágai jezsuiták közt s mint egy évtizeddel utóbb Rodostóban.

Rákóczi a toulousei gróffal vadászott Fontainebleauban, amikor hírét vette, hogy a király állapota rosszabbra fordult. Sietve visszatért tehát a királyhoz s így tanúja volt a király végóráinak s annak a nagyszerű színjátéknak, amely a haláltusát ünnepélyes külsőségekkel kísérte. A haldoklásnál asszisztált Lang doktor, Rákóczi híres orvosa is, akinek összetűzése is akadt a többi orvossal, hogy melyiknek jobb a szere.

Valószínűen igaza van Márkinak, aki azt hiszi, hogy Rákóczi volt Franciaországban az egyedüli lény, aki a haláltusát látva magányába vonult s ott imádkozott a haldoklóért. Talán mások is imádkoztak, de szívéből ő egyedül. Mert ő igazán Európa legnagyobb politikusának és második édesatyjának tartotta a napkirályt, akinek elmúlása most a legtöbb embert csak annyiban érdekelte, hogy melyik párt kaparintja meg elköltözése után a hatalmat. Talán még csak az ötéves kis dauphin, a későbbi XV. Lajos sírt őszintén, amikor dajkája haldokló dédapja elé vezette, hogy annak áldását átvegye. A kis gyermeket kétségtelenül megrázta a haldokló látása.

A hetvenhét évet élt királyban Rákóczi hatalmas támaszát veszítette el. A király tette kedvessé száműzetése éveit s feledtette el figyelmességével sok megcsalatását.

A király halálát követő küzdelem, amely az orleansi herceg diadalával végződött s az a végtelen hálátlanság, amely orgia módjára tobzódott a még el sem temetett király teteme felett, mélyen megrázta Rákóczit. "Mindent hirtelen oly megváltozottnak láttam" mondja Önéletírásában, "hogy harmadnapra a király halála után alig ismertem többé az udvarra, miután az elhalt király barátai is vagy úsztak az árral, vagy elhagyták az udvart". Ez az emberi színjáték oly hatással volt rá, hogy még a király temetésére sem ment el. Otthon imádkozott az erdőktől körülvett Grosboisban.

Bár személyes tisztelgésekor az orleansi herceg igen szívesen fogadta, amit főleg annak köszönhetett, hogy az ellenpárthoz tartozott ugyan, de soha nem kompromittálta magát, mégis éreznie kellett, hogy az új régenstől, az orleansi hercegtől, semmi jót nem várhat. A király halálakor lett nyilvánvaló, hogy az állam anyagi helyzete kétségbeejtő. Már-már arról gondolkoztak a hivatalos körök, hogy nem ismerik el a napkirály hátrahagyott adósságait s megszüntetik az általa adományozott felelőtlenül nagy penziókat. Ha a herceg ezt nem is engedte meg, mert nem akarta nagybátyja emlékét ezzel megszégyeníteni, mindenesetre elrendelte, hogy kevesebb kamatot fizessen az állam a hitelezőinek. Ez ismét súlyosan érintette Rákóczi anyagi helyzetét, mert ezzel újra kevesebb hasznát látta a párisi városházán való követelésének, amellyel őt XIV. Lajos a szabadságharc alatt elmaradt segélyrészletek helyett kárpótolta volt.

A régens teljesen új hivatali apparátust állított a régi helyére. Szerencséjére Rákóczinak, a külügyi hivatal élére Fülöp herceg d'Huxelles maréchalt állította, aki ugyan kevéssel előbb Maine herceg embere volt, de most csúszással-mászással sikerült magát átmenteni a régens kegyébe. Viszont a tehetségtelen d'Huxelles korántsem jutott akkora hatáskörhöz, mint Torcynak volt. A régens saját felelőtlen embereivel s elsősorban egykori nevelőjével, Dubois abbéval intéztette a külpolitikát.

Alig halt meg XIV. Lajos, még Torcy ült a külügyi hivatalban, amikor báró Imhoff, a császár párisi követe, már követelte Torcytól, hogy ne fogadja többet Brennert a francia udvarnál akkreditált követek sorában. A kérdés Imhoff győzelmével végződött s a külügyi hivatal előtt ettől kezdve Brenner nem tartozott többé a hivatalos diplomáciai testülethez s jegyzékeit, amelyek már leginkább csak a segélykérés és a játékbarlang körül mozogtak, csak mint magánember nyújthatta be.

III. Károly 1715 június 10-én szentesítette az 1712-15. évi országgyűlés alatt alkotott 136 törvénycikket. Ezek közül a XLIX. t.-c. Rákóczit, Bercsényit s mindazokat, akik a kitűzött határidőre nem jöttek haza, mint törvényes királyuk és hazájuk nyilvános ellenségeit és mint árulókat s az igaz szabadság felforgatóit összesen és egyenként törvényesen száműzte, elrendelte üldözésüket, illetve elfogatásukat és elkobozta összes ingó és ingatlan javaikat. Ez a törvénycikk még az emigránsokkal való érintkezést is eltiltotta.

A csapások egymásra tolultak. A két békekötést, amelyből Rákóczi kimaradt, követte követei hűtlensége, anyagi helyzetének újabb romlása, királyi pártfogója halála, udvari körének háttérbe szorulása, követének törlése a hivatalos külképviselők sorából. Mindezt pedig betetőzte a magyar törvénykönyvbe beiktatott száműzetése és árulónak nyilvánítása. Utóbbi alapján a császár párisi követei ettől kezdve magában Franciaországban támadhatták meg Rákóczit, aki többek közt ennek következtében határozta el magát 1717 nyarán arra, hogy átköltözik Törökországba.

A hazai száműzetéssel egyidejűleg Rákóczi is száműzte magát a grosboisi csend magányába. Lang doktoron, orvosán, kívül mindössze Szatmári Király Ádám, Mikes Kelemen s talán még Kisfaludy Boldizsár volt a környezetében. Kísérete többi tagja Párisban élt a fejedelem által számukra bérelt házban.

Még nehéz anyagi helyzetében is foglalkozott Rákóczi az őt követő nemes ifjakkal. Róla tudjuk, hogy Franciaországban is érdeklődött a tudományok és a művészetek iránt, sokat olvasott, megnézte a nevezetes festményeket s operákat hallgatott. A fejedelem rászoktatta az őt követő ifjakat is a francia nyelvre. Kényszerítette őket, hogy ismereteiket és műveltségüket rendszeresen kiegészítsék. Nem csoda, hogy az így kiművelt magyar ifjak néhányából francia szolgálatban utóbb számottevő ember lett, mint például Bercsényi fiából, aki francia tábornagy, vagy Nyitrai Tóth Andrásból, aki tábornok lett.

Anyagi helyzete súlyosbodása közben Rákóczi 1716 márciusában kérvénnyel fordult a régenshez s kérte, hogy hátralékos évjáradékát fizettesse ki, mert költöztetnie kell embereit, mivel a Hotel de Transsylvanie számára nagyon terhes lett a már régente (cidevant) ott levő játékterem miatt. Ez is arra mutat, hogy a játékteremmel nem volt összeköttetése s az erről szóló feljegyzések csak rosszakaratú megszólások emlékei.

Rákóczi legutolsó hazai diplomatája, Brenner prépost, Rákóczi embereinek átköltöztetése után visszamaradt a Hotel de Transsylvanieban, de kevéssel utóbb öngyilkosságot kísérelt meg. Fátuma azonban csak 1722-ben következett be, amikor, mint a Bastille rabja, elmetszette a torkát.

A sárosi gróf reményeit, melyeknek felköltéséhez a legkisebb momentum is elegendő volt, grosboisi visszavonultságában a török-velencei háború ajzotta fel megint. Azt remélte, hogy ez a konfliktus egy török-Habsburg ellentétre, majd háborúra fog vezetni. Magyarországi évei alatt, bár, végig összeköttetésben állt a törökkel, elkerülte még a látszatát is annak, hogy a török az erkölcsi együttérzésen túl is támogatja. Számkivetettsége reményt vesztett napjaiban, amikor a porosz és más udvarok törökirtózata diplomáciai okokból nem tartotta vissza attól, hogy a törököt szorosabban bevonja terveibe, visszaemlékezett a nemzeti hagyományokat őrző erdélyi fejedelmek törökre támaszkodó Habsburg-ellenes koncepciójára s mint esküt tett s ahhoz hív erdélyi fejedelem, most már gátlás nélkül érdeklődött azok után a lehetőségek után, amelyek az erdélyi fejedelmek hagyományai nyomán egy török és emigráns-magyar együttműködésből kisarjadhatnak.

Érdeklődése nem volt egyoldalú, mert a törököt hasonlóan érdekelte Rákóczi személye és a magyar emigráció. Állítólag a török már nagyon korán megtette azt a fényes ajánlatot Rákóczinak, hogy jöjjön át Konstantinápolyba s vegyen részt a törökök tervezett Habsburg-ellenes hadjáratában.

Kétségtelen, hogy amikor Rákóczi látta, hogy Velence egymagában nem boldogul a törökkel, tehát keresni fogja a császár barátságát, azonnal utasította Pápay Jánost, egyik Lengyelországban élő hívét, hogy magánemberként lépjen érintkezésbe Kantakuzenos János oláhországi fejedelemmel. Rákóczi Kantakuzenos útján akarta a török figyelmét maga felé fordíttatni, mint olyanra, aki alkalmas arra, hogy a töröknek az osztrák hatalom ellenségei közül szövetségest szerezzen. Ekkor még élt XIV. Lajos s Rákóczi azt remélte, hogy a francia király fogja közvetíteni a szövetséget közte és a török között.

Ezt a pillanatot használta volt fel Klement és Vetési arra, hogy Rákóczit elárulva, iratait a császárnak kiszolgáltatva (ketten több mint ötszáz kuruc kori diplomáciai levelet és okiratot adtak át Bécsnek), átmentsék magukat a császár szolgálatába.

Az ambíiciózus Pápay, aki tárgyalása folyamán nem egyszer a maga intencióit tolta a Rákóczié helyett az előtérbe, túlment megbízatása határán s miközben Rákóczi egy teljes éven át mit sem tudott holtartózkodásáról, tárgyalásaival Rákóczit meglehetősen kész helyzet elé állította. A császár 1716 április 13-án kötött védő és támadó szövetséget Velencével. Rákóczi most már bizonyos volt a török háborúban s Bercsényit, Forgáchot, Esterházyt és Csákyt egyaránt figyelmeztette leveleiben a lehetőségekre. Ekkor már Magyarországon a szultán nevében lázító tartalmú iratokat terjesztettek, melyek ellen Bécs erélyesen lépett fel. A török ellen készülődő császári erő élére savoyai Eugen herceg állt. Az összecsapás kétségtelennek látszott. Rákóczi Brenner közreműködésével lázasan dolgozott Grosboisban a magyarországi háborúról szóló "Emlékirata" írásán, melynek közreadását egy újabb európai bonyodalom esetén a magyar ügyre nézve fontosnak tartotta.

Az események elsősorban a Törökországhoz közel élő lengyelországi bujdosókat mozgatták meg. Khalil basa, nagyvezír, meg is bízta Alboér Ábrahám belgrádi nagykereskedőt, aki egykor Rákóczi szállítója volt, hogy kutassa, merre tartózkodik Rákóczi és hol vannak a hívei. Rákóczi és a török tehát egy időben és kölcsönösen érdeklődött a másik iránt.

Pápay Oláhországból, hol már volt néhány emigráns, köztük Rákóczi egykori portai követei, Damat Mehemed basához, Oláhország török katonai parancsnokához ment, aki magához hívatta a már nála levő Esterházy Antalon kívül Bercsényit, Forgáchot és Csákyt is. Az itt lefolyt tárgyalásokkor az emigránsok nem voltak egységes véleményen. Bercsényi azt hitte, hogy Pápay valóban mindent a fejedelem utasítására cselekszik s bántotta, hogy Rákóczi nem avatta be ily mélyen a terveibe. Bercsényi különösen kettőért aggodalmaskodott: hogy elhamarkodott lépésekkel ne rontsák a császárral most már békében élő Franciaországban levő Rákóczi helyzetét s hogy a nagyon erős császári sereggel szemben jelentéktelen erővel ne kezdjenek vállalkozást.

Bercsényi ezt meg is írta a már Nándorfehérvár alatt álló nagyvezírnek, de az nem hallgatva rá, átkelt a Száván s augusztus 5-én Pétervárad alatt csatát vesztett s maga is elesett. Az új nagyvezír, a már említett Khalil basa Belgrádba kérette Pápay Jánost s a törökül jól beszélő Horváth Ferencet. Hosszasan tanácskozott velük, hogy a szultán hogy és miképpen hívja be Rákóczit. Közben azonban október 16-án savoyai Eugen elfoglalta Temesvárt s ezzel befejezte Magyarország teljes felszabadítását.

Mindez azonban nem vette el a nagyvezír kedvét a további tárgyalásoktól, sőt megkérte Franciaország konstantinápolyi követét, Bonnac marquist, hogy járjon közbe Rákóczi bejövetele ügyében. Pápay és Horváth teljesen meggyőzte Khalil basát, hogy Rákóczi jövetelének a hírére is már legalább 10.000 ember kel fel csak a határon a magyar szabadságért. Bonnac tényleg tárgyalt is ez ügyben a portán s ott azt a benyomást szerezte, hogy a szultán kész Erdélyt felajánlani Rákóczinak s a szükséges segítséget is rendelkezésére fogja bocsátani. Pápay Drinápolyban folytatta megkezdett tárgyalásait s sikerült is elérnie, hogy a nagyvezír követet küldjön az ő kíséretében Rákóczihoz Franciaországba Rákócziért.

A fejedelem egyelőre elégedetlen volt Pápay működésével. A múlt szomorú tapasztalatai alapján nem akart addig Franciaországból kimozdulni, amíg a török nem köt vele szabályszerű egyezséget. Utasította is Pápayt, hogy amíg ez meg nem történik, ne vegye át a szultán meghívó levelét s ha már átvette volna, ne induljon el vele. Bonnacot is kérte, hogy a szultán hozzá szánt követét tartsa vissza.

Rákóczi kész volt ugyan a török szövetséget igénybe venni, de régi aggodalmai nem oszlottak teljesen el s biztosítékokat akart nyerni, hogy a török nem fog sem Erdély, sem Magyarország területéből semmit megtartani s hogy nem fogja bántani Magyarország ősi szabadságát sem.

Savoyai Eugen csapatai állandó sikerek közben nyomultak előre. Megszállták Bukarestet is s a Kantakuzenost kevéssel előbb felváltó Maurocordato Miklóst kurucbarátsága miatt Szebenbe hurcolták. A bujdosó magyarok erre a török meghívásnak engedve Törökországba mentek. Az erdélyi császári biztos ekkor követelni kezdte Rákóczi erdélyi híveinek száműzetését, amit a szebeni országgyűlés 1717 január 28-án teljesített is.

Bár az emigránsok közt a követendő politika szempontjából nem volt teljes az összhang, mégis akadtak, akik elhatározó lépésekre szánták magukat. Így Esterházy Antal egykori hadsegéde, Talaba Máté, állandóan sürgette Bonnacot, hogy Pápayt a szultán levelével valamelyik kéznél levő francia hajóval most már késedelem nélkül küldje el Rákóczihoz. A nagyvezír is elhatározta, hogy Pápayt most már egy basa kíséretében csak elküldi Rákócziért. Bonnac Rákóczi érdekében még nem helyeselte ezt. Tartott attól, hogy a császár Rákóczi Bécsben fogott fiain áll majd bosszút. Azt ajánlotta, hogy a török Rákóczi valamelyik már Törökországban levő emberével hajtassa végre a terveit.

A török azonban Pápay és Horváth előadásai nyomán ragaszkodott Rákóczi személyéhez s még Bercsényire, vagy Forgáchra sem bízott csapatokat. Pedig Bercsényi már január 26-án Drinápolyban volt s Bonnac hangsúlyozta a portán, hogy a felkelést könnyebb megcsinálni a kéznél levő Bercsényivel, mint a 7-8 hónap előtt nem is várható Rákóczival.

Párisban a hivatalos külügyi szervek ugyan figyelemmel kísérték Rákóczi és a török tervezgetését, Bonnac jelentéseit figyelemmel olvasták, de mint a császár barátai, csak kézalatti segítséget ígértek.

Pápay és a melléje beosztott török másod-tengernagy február 24-én indult el Franciaországba. A fejedelem Grosboisban egy csendes erdőben fogadta egy hónappal később Pápayt, aki átnyújtotta neki III. Ahmed szultán ezüst tokba helyezett, aranyos pecsétű levelét. A szultán levelében hivatkozott arra, hogy Rákóczi egyik feje Erdély és Magyarország szövetkezett rendjeinek s így szükséges, hogy a magas portával együtt törekedjék felszabadítani Erdélyt és Magyarországot a németek alól. A szultán ígéretet tett arra is, hogy meghallgatja Rákóczinak Magyar- és Erdélyországra vonatkozó kívánságait s azokat be is foglaltatja a császárral kötendő békébe. Megígérte, hogy a magyar nemzetet védelmébe veszi s hivatkozott arra az igaz és őszinte barátságra, amelyet Rákóczi ősei tanúsítottak a felséges Ottomán-ház iránt, amiért az felszabadítani igyekezett a magyar nemzetet a német zsarnoki iga alól.

Ibrahim kajmakán is írt Rákóczinak, amit Pápay át is adott. Ő is biztosította a szultán nevében Magyarország jogainak és szabadságának helyreállítását s hogy a szultán az erdélyi fejedelemség helyreállítása és Magyarország szabadságának biztosítása nélkül békét nem köt.

Rákóczit mélységesen megragadta az a lehetőség, ami a két levélből kicsendült: Magyarország és Erdély függetlensége s hogy a két ország szabadságát önálló nemzeti hadsereg biztosíthatja. Tetszett neki, hogy a szultán hajlandó vele Törökországba érkezte után pontos szerződést kötni. A reménytelenségből egyszerre - úgy érezte - ott állt újra élete törekvéseinek megvalósulása előtt. Igazat adott Pápaynak, hogy a szultán minden levelezést csak bizalmatlan időhúzásnak tekintene a maga mindent felajánló levele után s ezért elhatározta, hogy ismét kilép a porondra, elmegy Törökországba s ott a felállítandó keresztény csapatok élére áll.

Helyzete különben sem volt kellemes már Franciaországban. Anyagi helyzete egyenesen siralmas volt. Tudta, hogy az udvar kémei állandóan szem előtt tartják. Bizonnyal nem kerülte el a tudomását, hogy Pentenriedter báró, a császár új párisi követe már 1716-ban kérte az udvartól az ő kiutasítását Franciaországból, hivatkozva arra, hogy Rákóczi a törökkel konspirál. D'Huxelles a régenshez utasította a követet, aki viszont a conseil de Régence elé terjesztette az ügyet, bár hivatkozott arra, hogy Rákóczi egy szegény földönfutó, aki a legteljesebb visszavonultságban él a kamalduliaknál. A régenstanács Rákóczi mellé állt s így Pentenriedter akciója kudarcba fulladt. Utóda, Königsegg gróf ugyan nem foglalkozott Rákóczi ügyével, de azért egy eset nagyon gondolkozóba ejthette a sárosi grófot.

A franciák időközben ugyanis szövetségre léptek régi ellenségükkel, az angolokkal s a szövetség záloga a XIV. Lajos által királynak elismert Stuart trónkövetelőnek, III. Jakabnak, Franciaországból való eltávolítása volt. Jakab előbb pápai területre, Avignonba, vonult vissza, majd onnan is távoznia kellett s végül Itáliába ment, ahol politikailag teljesen eljelentéktelenedett.

Ez az intő példa s az a körülmény, hogy Rákóczi új utat látott a magyar szabadságot biztosító erdélyi fejedelemség visszaszerzésére, eldöntötte Rákóczi elhatározását s 1717 márciusában, éppen negyvenegyedik születésnapján, azzal az elhatározott szándékkal ment a dolgokat bejelenteni az orleansi herceghez, hogy elhagyja Franciaországot s Törökországba menve szövetségre lép a szultánnal.

Fülöp régens intette Rákóczit, hogy a porta ígéreteiben kevés a bizonyosság. De eltávozása elé nem gördített akadályt. Olyan volt az európai helyzet, hogy Franciaország Rákóczi távozásával csak nyerhetett. Mert ha megjelenésével jobbra fordítja a török fegyverek sorsát, akkor a császár gyöngülése Franciaország erősödését fogja jelenteni. Ha azonban a császár győz, akkor már előre kényelmes, ha a megerősödött császárral való szövetség érdekében már előre elhagyja Franciaországot.

Rákóczi mindenre el volt szánva. Arra is, hogy a török ki is adhatja s azt is tudta, hogy ez esetben a leggyalázatosabb halálnemmel végeztetnék ki. De visszaemlékezett a szövetkezett rendeknek és az erdélyi fejedelmi beiktató országgyűlésen tett esküjére és a hívséges ember kötelességérzetével ment a felcsillanó remény után.

Már Szekfü helyesen állapította meg, hogy Rákóczi külföldi helyváltoztatásainak mindvégig egy oka volt: az erdélyi fejedelemség vágya és reménye. Kétségtelenül ez volt élete politikai működésének a vezérfonala már az erdélyi választás elfogadásának pillanatától kezdve. Bizonyos az is, hogy az erdélyi fejedelemséghez, mikor azt már elnyerte, valami őseitől örökölt nosztalgia is fűzte. De ezen a reminiszcencián túl elsősorban és döntően mégis csak a letett eskü vezette és az az általa vallott elv, hogy önálló és magyar Erdély nélkül bizonytalan a magyarországi szabadság. Bizonyos az is, hogy a Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György és az ő Erdélye közt nagy volt a különbség. Azok Erdélyből indultak ki Magyarországra s végig arra támaszkodtak. Ő Magyarországból jutott Erdélybe s Erdélyre sohsem támaszkodhatott. De előtte épp a Bocskai, Bethlen és I. Rákóczi György Erdélyének visszaállítása lebegett mint életcél s a reális viszonyokat lelkében teljesen elhomályosította a célgondolat, amelyhez az ő álomerdélye igazodott.

Rákóczi a felkelés alatt az arisztokratától a szuverénig szárnyalt fel, mint aminők ősei voltak a fejedelmi széken. Ez a szuveréni magasság, amely abban az időben szédítően magas volt, még akkor sem engedte volna, hogy Erdélyről s ezzel a maga szuverenitásáról lemondjon, ha ahhoz nem kötötte volna az egész életének vezérlő és értelmet adó gondolata, hogy ő Istentől hívattatott el a magyar szabadság biztosítására s ezt neki kell elvégeznie, mert ősei kötelezik erre s mert ezt senki más el nem végezheti.

Nemcsak családi nosztalgiáit, nemcsak szuverenitását tagadta volna meg Rákóczi, ha nem fogadja el a szultán hívását, de szembe fordult volna egész közéletével és elhivatottságáról vallott öntudatával. Rákóczi azonban számos mindennapos emberi hibája; nevelésének hibáiból és a kor szelleméből folyó emberi esendősége mellett is óriásivá magasztosul előttünk elhivatottságáról vallott öntudatának következetes megtartásában.

Nem rontja ezt le még az sem, hogy Rákóczi - mint egy historikusunk megjegyzi - akkor is ment "az erdélyi fejedelemség bármily kis reménye után, mikor az török háborún, tatár hordák pusztításán át, felégetett magyar falvak füstjéből látszott feléje inteni". Ez a megjegyzés tetszetős, de olyan szentimentális lélekre vall, aminők nem vittek politikai vezérszerepet a XVIII. század első évtizedeiben. Ily szempontokat akkor egy államférfiúnál sem találunk. Viszont Rákóczi a magyarországi szabadságharc alatt épp elég bizonyságot tett amellett, hogy kímélte a magyar népet.

Amíg Rákóczi Franciaországban döntött élete újabb fordulatáról, addig a bujdosók, ha nem is a legnagyobb egyetértésben, de komolyan készültek a magyarországi betörésre. Bercsényi memorandumban fordult a portához s abban három kuruc ezred felállítását javasolta. A haditerv szerint a támadás fél karéjban az ország legkülönbözőbb pontjain érte volna a császári seregeket. Az emigráns tábornokok ismét elemükben érezték magukat, bár alig ezer magyar vitéz állt egyelőre rendelkezésükre.

Minden emigrációnak egységes hibája, hogy nem ismervén hazája belső viszonyainak újabb alakulását, azt hiszi, hogy az ottani közhangulat változatlanul ugyanaz, aminő akkor volt, mikor ő elhagyta az országot. Így csúszott most is egy számadási hiba az emigráció elgondolásába, amikor nem számolt azzal, hogy Magyarországon egyrészt a lelkek az elmúlt években meglehetősen pacifizálódtak, másrészt pedig az erős császári ellenőrzés mellett most nem törhet ki egykönnyen lázadás. Akadt ugyan mégis bizonyos szervezkedés bent az országban is, de csak igen-igen szűk körre lokalizálódon; s a rebellis hajdúk közt nem akadt egyetlen kaputos ember sem. Az ország kétségtelenül lelki válság előtt állt volna, hogy kitart-e Károlyi békeműve mellett, vagy felveszi a Rákóczi távoztával elejtett nemzeti függetlenségi harc fonalát, ha Rákóczi betörése sikerül. Mielőtt azonban ez a válság időszerű lehetett volna, Eugen herceg döntő jellegű győzelme kétségtelenné tette, hogy a török vállalkozása komolytalan s így az ország sem juthatott komoly válaszútra. Az egész török vállalkozás alatt csak egyetlen ízben léphettek Magyarország, illetve Erdély területére fegyveres kurucok az egész emigráció alatt. 1717 augusztusában tört be egy tatárhorda Erdélybe, a moldvai Rakovicza Mihály románjainak és Esterházy Antal kurucainak társaságában. A betörés azonban balszerencsés véget ért s csak arra volt alkalmas, hogy két évszázaddal később ennek a betörésnek az alapján látszólag el lehessen ítélni Rákóczit, hogy minő szövetségesekkel kísérelte meg erdélyi fejedelemségét visszaszerezni s ezzel a "történelem folyását 50-100 évvel visszafordítani".

Pedig ekkor Rákóczi még Franciaországban volt, szerződést sem kötött a szultánnal, nem is tudta, hogy egy-egy emigráns tábornoka mit csinál. Ekkor még semmi befolyása sem volt a török-magyar együttműködés szabatos szabályozására, amit pedig az együttműködés előfeltételének tartott. Különben is mindég tiltakozott még a gondolata ellen is, hogy török vagy tatár seregek keveredjenek török földről támadó keresztény csapatok közé.

A szellemesen csevegő és híres levélíró Liselott egyik levele megőrizte számunkra a kívülálló kortárs véleményét Rákóczi elhatározásáról: "A mi jó, becsületes Rákóczi hercegünk éppenséggel és semmiképpen sem kicsapongó; szorgalmasan, majdnem sokat is imádkozik s valósággal ájtatosnak is mondható. Hogy a törökhöz megy, nem csoda; mert a császár rosszul bánik vele, élete ellen tör; a törökök pedig megigérték Rákóczinak, hogy nélküle nem kötnek békét s visszasegitik fejedelemségébe". Liselott pedig kétségtelenül jobban belátott Rákócziba, mint a kései kutató, a holt betűk mindenkor egyéni színű magyarázatán keresztül...

Nem csak Pápay sürgette Rákóczit, hanem a fejedelem legnagyobb meglepetésére s Pápay referátuma ellenére, Bercsényi is sürgetni kezdte Rákóczi indulását. Bercsényit a porta készsége annyira megnyerte, hogy Rákóczi mielőbbi megérkezését még a szerződés megkötése előtt kívánatosnak vélte.

A Törökországba ment emigránsok április 10-én ismét letették egymás közt az esküt II. Rákóczi Ferencnek, mint a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmének s ezzel is jelezték, hogy a magyar szabadságküzdelmet akarják feleleveníteni. Rákóczi, bár elhatározta, hogy elmegy Törökországba, mégis utasította Pápay portai helyettesét, Horváth Ferencet, hogy siettesse a portán a szerződés megkötését s elindulását ettől tette függővé. A porta maga pedig már értesítette XII. Károly svéd királyt, hogy Rákóczi érkezik. Bonnac, aki régi gyűlöletét még nem tudta elfeledni a császári ház ellen a francia külpolitika kényszerű császárbarátsága ellenére sem, Bezenval útján a lengyel s De Campredon útján az orosz udvart értesítette a remélhető fejleményekről. Rákóczi különben még a török tervek legelején összeköttetésbe akart lépni Ágost lengyel királlyal s kilátásba akarta helyezni neki, vagy valamelyik fiának, a császári korona megszerzését a Habsburgok férfiágának küszöbön levő kihalása esetére, ha megsegíti őt Magyarország felszabadításában és Erdély visszaszerzésében.

Rákóczi a török lehetőségekre egyszerre visszanyerte régi külpolitikai mozgáskészségét, bár nem szakított új, visszavonult életmódjával. Küszöbön állt a XV. Lajos esetleges elhalálozása esetén a francia trón újabb betöltése körül kitörhető európai válság. A trónra a spanyol király, V. Fülöp, tarthatott leginkább igényt s ezt megakadályozandó, egész európai koalíció kezdett kialakulni. V. Fülöp emellett állandóan ki volt téve annak is, hogy a megerősödött császár meg fogja kísérelni tőle a trón visszaszerzését. Rákóczi tehát a spanyol lehetőségeket sem hagyta ki számításából s mivel joggal számított egy spanyol-osztrák háború lehetőségére, ami pedig az egy időben folyó török-osztrák háborúval nagyon lekötné a császárt, olyannak tarthatta az európai konstellációt, amely mellett nem volt kilátástalan a török szövetség elfogadásának haszna.

Sűrű érintkezésben volt Rákóczi a portán levő követével és kikötötte, hogy tatárokat nem szabad Magyarországra küldeni. Mivel azonban késett, a török mégis tatárokat zúdított Erdélyre. Talán hogy ezzel is siettesse a még mindég késedelmező Rákóczit. A szultán követe is megérkezett Franciaországba, de a francia külügyi hivatal kérésére Toulonban várakozott Rákóczira, nehogy Párisban való megjelenése a császárral szemben a franciákat kellemetlen helyzetbe hozza. Kevéssel előbb V. Fülöp király, mivel egyik követét olasz területen a császáriak elfogták, a barcelonai kikötőben már nyíltan megkezdte készülődését a császár kezén levő Nápoly elleni tengeri csatára. Rákóczi azonnal érintkezést keresett a párisi spanyol követtel. Tehát mindent elkövetett, hogy új vállalkozását mentül jobban beágyazza az európai nagy érdekek közé.

Augusztus második hetét a kamalduli atyák közt mély áhítatosságban töltötte a nagy út előtt álló fejedelem. Majd megköszönve nekik, hogy maguk közé fogadták, elbúcsúzott tőlük s kérte őket, hogy imádkozzanak vállalkozása sikeréért. 16-án minden poggyász nélkül hagyta el Grosboist. Párisban is csak legbensőbb ismerőseitől vett búcsút. Az orleansi herceg még egyszer le akarta beszélni tervéről, de aztán jó tanácsokkal látta el, miként menjen úgy Marseillebe, nehogy a császár ágensei tőrbe csalják. Le igyekeztek beszélni a "régi udvarhoz" tartozó barátai is. St. Simon pedig lesajnálkozóan emlékezett meg e napokban Rákócziról, hogy aki egykor oly nagy zajt csapott a világban s most egy csausz hitegetésében bízik, az tehetségtelen és jelentéktelen, szellemtelen ember kell, hogy legyen.

Augusztus 18-án ismét elindult még egyszer Grosbois felé, de fele úton megakadt s elbúcsúzott barátnéjától, a szellemes és szép Conti hercegnőtől, akinek oly sokszor kereste a társaságát. Ezalatt Pápay elment Toulonba, hogy ott a kiküldött basával tudassa az indulást. Augusztus 19-én folytatta útját Rákóczi Fontainebleau irányában s 25-én egyik ágense házában, Marseilletől alig egy órányira, szállt meg. Itt értesült szeptember 3-án párisi barátai leveléből, hogy augusztus 15-én savoyai Eugen visszavette Nándorfehérvárt és tönkreverte a török sereget. De ugyanekkor értesült arról is, hogy a spanyolok elfoglalták Sardiniát és folytatják megkezdett háborújukat a császár ellen.

Utolsó áhítatait a Les Chartreuxi kolostorban végezte. Itt a gyóntató atyja, aki valamikor császári tiszt volt és Rákóczit még Bécsből ismerte, felismerte és fejedelemnek szólította. Rákóczi ekkor kiöntötte szívét és terveit. Mikor pedig cselédjeit már előbb hajóra ültetve szeptember 17-én a Hyéres-öböl legészakibb részén maga is hajóra szállt, ennek a kolostornak buzgó imái kísérték útját a bizonytalan felé...

Gróf Königsegg párisi császári követ kémje, Welez révén Rákóczi minden lépéséről értesült. Welez, aki előbb Rákóczi szolgálatában állt, azt tartotta volna legcélravezetőbbnek, ha Rákóczit pápai területen, Avignonban, legyilkolják. Ez az ember kísérte nyomon, mert azt hitte, hogy Rákóczi a császári győzelem hírére vissza fog fordulni. De a volt szolga nem ismerte urát. Rákóczit megingathatatlanul vonzotta keletre élete célkitűzése: Erdély és a magyar szabadság.