Globusz^® Publishing 

"Mondjon, írjon bárki, amit akar a magyar háborúról és kimenetelének okairól; vádoljon engem hiszékenységgel, tunyasággal, másokat kapzsisággal; egyedül te tudod ó örök bölcsesség, miért szabtál az eseményeknek oly végkifejlést, aminő bekövetkezett." Írja Rákóczi Önéletírásában a kimenetele előtti eseményeknek drámai tömörségű összefoglalásában. "Nem tagadom el, hogy én a csatákban tudatlanságommal igen sok tévedést követtem el és hogy mások is sokat elkövettek, de emberi ítélettel vizsgálva meg mindent, a pénzhiány és a hadviselésben való általános tudatlanság vetett véget a jól és bátran elkezdett és a rézpénz kellendőségének ideje alatt annak elértéktelenedéséig jó kedvvel folytatott hadviselésnek; végre a dühöngő pestis miatt elfogyott a várakban a gyalogság és ennek pótlása megapasztotta azok számát, kik a síkon tartoztak katonáskodni. Lassú léptekkel foglalván el a folyókat és a hegyek hágóit, nyomult előre az ellenség és a foglalások biztosítására a gázlókat megerősítette, a gátakat őriztette, sáncokat emelt; mindezeket pedig a mezei gyalogság meggyengülése miatt sem megakadályozni, sem elfoglalni nem lehetett; úgy, hogy amikor a védelmi háborúra került a sor, az erősségek védelmébe kellett reményünket vetni, amelyek ugyan, keletje lévén még akkor a rézpénznek, elég jól meg is voltak erősítve, el is látva, de megvédésükre alkalmas és képes tisztekben hiányt szenvedtem, annakokáért egy részük gyávaságból, más részük a várőrség és a parancsnokok féltékenysége miatt került német kézre. Csak Ujvárt védelmezte méltányolandó serénységgel a katonaság mindaddig az ideig, amikor a bástyák töretése következtében támadt rés miatt a kisebb számú őrség a rohamot kiállani képtelen lévén, a feladás elhatározása után ez is elesett. Minden egyéb csekélyebb jelentőségű várat fenyegetéssel és ígéretekkel foglaltak vissza a németek és így a háború vége felé járván, egyedül Kassa városa és munkácsi váram a szomszédos Unghvár várával maradt meg hűségemen. A németek több részre osztott sereggel nyomultak előre, melynek az enyém nem számánál, hanem erejénél fogva nem bírt ellenállani. Napról-napra jobban meg jobban szorongattak és a hátunk mögött álló néhány vármegye, noha a lovas katonaság élelmezésére elegendő volt, a bujdosó főurak, nemesek és házas katonák nagy száma, kik az ellenségtől elfoglalt vármegyékből birtokaik elhagyásával, önszántukból hívek maradtak a szövetséghez, rendkívüli módon súlyosbította a nyomorult nép helyzetét. A tél dühöngött és oly rengeteg hó borította a földet, hogy még a lovas is alig térhetett le a járt útról. Faluról-falura, összetorlódott parasztszekereken költözködött a bujdosók e sokasága, részben a megélhetés eszközeit, részben biztonságot keresvén a hegyek és a mocsaras helyek rejtekeiben. A katona családja megmentéséről és élelmezéséről gondoskodván, elhagyta zászlóit és folyton füleimbe zúgott úgy a népnek, mint a bujdosóknak oly igen szánalmas panasza; a félig mezitelen katonaság a szigorú hidegtől kényszerítve elhagyta állomásait. Ez fegyverétől, amaz lovától, de mindannyian zsoldjuktól elesve, tárták fel jogos panaszaikat és a katonai szolgálat teljesítéséből inkább lehetőség, mint a jóakarat és hűség miatt állottak ki."

Ebben a drámai helyzetben a nemzeti ügy élén álló két férfiú, Rákóczi és Károlyi, másképpen látták a nemzet jövőjének biztosítását. Rákóczi mereven ragaszkodott a szécsényi konföderációnak adott hitéhez s még mindig bízott a külső segítség megváltó reménységében. Károlyi nem bízott a külföldben. Látta, hogy az ellentállás folytatására nincs eszköz. Tehát megragadta a kínálkozó alkalmat, hogy lehetőleg a legtöbbet mentse meg a nemzetnek és önmagának is. A békemű tető alá hozatalát előbbre helyezte a konföderációnak és Rákóczinak letett esküjénél is. Rákóczi külpolitikai reményei ezúttal is összeomlottak, de nem adta fel az ellentállás elvét s hű maradt letett hitéhez. Károlyi inkább vállalta az árulás vádját, de bekéhez juttatta a nemzetet s így megmentette annak az elérhető legtöbbet. Külön utakon jártak és merőben más volt kettőjük lelki struktúrája s ennek következtében állásfoglalása az élet súlyos feladataival szemben. De mind a kettő egyet munkált: a magyar szabadságból és alkotmányosságból megmenteni azt, amit lehet. A békeművet Károlyi hozta tető alá, de annak megtartására a külföldön bujdosó Rákóczi Bécs felé ismételten fel-felsötétlő árnya késztette rá a dinasztiát...

Alig ment ki Bercsényi 1710 késő őszén Lengyelországba, hogy sürgesse a cár segítségét, a bécsi udvar, amely cári követe, gr. Wilczek Henrik Lajos császári tábornok útján mindent elkövetett, hogy Pétert a maga pártjára vonja, idegesen figyeltette Bercsényit és működését. Kevéssel utóbb gr. Herbenstein János Ernő danckai császári rendkívüli követ már egyességet is kötött egy lengyel nemessel, aki vállalkozott, hogy Bercsényit s az esetleg Lengyelországba jövő Rákóczit saját felelősségére elfogja s bizonyos árért kiszolgáltatja a császárnak. Ugyanekkor br. Tiopolt Ferenc danckai rezidens egy lengyel tábornokkal egyezett meg hasonló értelemben. Maga Wilczek 1711 február 11-én azt javasolta a cárnak és minisztereinek, hogy Bercsényit, ha az Moszkvába menne, fogják el és adják ki a császárnak. A cár és miniszterei ezt a kérést ugyan visszautasították, de a császár követei és ágensei mindenre elszánva lesték az alkalmat, hogy Bercsényit és Rákóczit ártalmatlanná tegyék.

Ilyen környezetbe ment ki Rákóczi, mint hitte, rövid időre, hogy találkozzék a cárral. Nem volt kilátástalan, hogy a cárral megfelelő egyezséget kössön. Minden attól függött, hogy mit tud nyújtani a kért segítség fejében. Mert Pétert, mint mindig, most is csak a hasznosság szempontja vezette s Rákóczi és mozgalma is csak annyiban érdekelte, hogy tud-e neki az a közeli orosz-török konfliktusban valaminő segítséget nyújtani. Pálffy és Károlyi békekísérlete azonban valósággal keresztezte ennek lehetőségét, kiemelvén Rákóczi kurucait a cárral szembenálló XII. Károly háta mögül. Rákóczi utolsó külpolitikai reményének alapját tehát épp Károlyi semmisítette meg.

Rákóczi már március 3-án felkereste levelével Lengyelországból Károlyit. Kifejtette, hogy teljes lehetetlenségnek tartja, hogy jó békét lehessen kötni "honyi trakta", külhatalmak által nem garantált béke útján. Figyelmeztette Károlyit, hogy a még meglévő hadakat hozza ki az országból, ne mint szaladó hadat, de mint a cár szövetségesének segélyhadát. Rákóczi tehát fegyvereit a cár szolgálatára akarta felajánlani, hogy aztán cserébe megkapja az orosz fegyverek segítségét. Ekkor még nem tudta, hogy Péter nem is fogadta Vetésit, miután meggyőződött a francia udvar rosszindulatáról. Mivel Dolgorukijra hiába várakozott, maga indult a cár elé. Útközben értesült arról, hogy Anglia Bécsben élénk figyelemmel kíséri a béke körüli eseményeket s ennek hatására március 14-én újra írt Károlyinak s újra figyelmeztette, hogy "a békesség formális tractájára, - kivált illyen móddal, amint Pálffy uram kívánta vala, - senkinek authoritást nem adhattam confoederationalis ususunk szerént, s most is előbb kellett volna tudnom, mire adjam az instrukciót?"

Károlyi ekkor már nem igen várt Rákóczitól instrukciót, hanem ment a maga útján. Holott Rákóczi a február 18-iki salánki levelében, mielőtt Lengyelországba kiment, az alkudozások kikapcsolásával bízta a felkelés ügyének vezetését Károlyira. Károlyi ugyan még ezekben a napokban is így írt Rákóczinak: "abban pedig bizonyos lehet Felséged, hogy egyszer adott resolutióm szerént particularis békességre nem lépek s Felségedtől el nem szakadok"... de már jelezte azt is, Bercsényire célozva, hogy "viszont particularis emberekért egész nemzetünket elveszteni s reménység fejében az bizonyost elbocsátani képes-e Felséged, bölcs itiletire hagyom." A következmények azt mutatják, hogy végül is Rákóczi a remények s Károlyi a bizonyos után ment.

Pálffy az ismert levél után már nem bízott Rákócziban. A haditanácsnak az volt a véleménye, hogy Károlyinak nem hagy gondolkozási időt s ha Rákóczi nem ad határozott választ, folytatják a hadműveleteket. Károlyi a nyomasztó helyzetben kétségbeesve kérte Rákóczit, hogy térjen vissza s közölte vele a "finalis resolutio"-kat is, amelyek a már ismert módon biztosították volna Rákóczira s a többi felkelőre nézve a kegyelem elnyerését. Jelezte, hogy különben elvesz véle együtt az ország is s hogy "közönségesen megindultanak... az emberek a particularis gratia-sollicitalasban, némelyik penig már másoknak konferált jószágoknak alkuvás által való redemtiojában."

Rákóczinak már előbb említett levelei meggyőzték Károlyit, hogy a lengyelországi távlatból ismét úgy látja Rákóczi a helyzetet, amely mellett nem szabad s nem is lehet külső garancia nélkül megbékülni. Viszont Károlyi nem akarta a béke lehetőségét eljátszva, hontalanul lengyel földön az oroszt szolgálni. Egyrészt Pálffytól való szorongattatása, másrészt Rákóczi merev elzárkózása miatt, arra szánta el magát, hogy Rákóczi akarata ellenére is találkozik Pálffyval és folytatja véle a tárgyalásokat.

Károlyi március 11-én el is ment Debrecenbe Pálffyhoz. Itt kemény belső tusakodás után, főleg Komáromi György és Ebergényi tábornok rábeszélésére március 14-én le is tette Pálffy és Locher előtt Józsefre a hűségesküt. Pálffy a teljes élet- és vagyonbiztonságon kívül még a Szatmár megyei főispánságot is biztosította Károlyinak s határidőt adott arra, hogy közölje a finalis resolutiót Rákóczival és a kurucokkal, miután Károlyi azt állította, hogy azok alapján Rákóczi bizonnyal hozzájárul az egyezséghez.

Károlyi Debrecenből visszatérve kétségbeesve kérte Rákóczit, hogy jöjjön Zavadkára s adjon alkalmat Károlyinak a részletekről való tájékoztatásra, mert - írta - "holtig való gyalázatomra és Felségednek kissebbségére, nemzetönknek elfeledhetetlen veszedelmére lenne, ha felségeddel nem communicálhatnék és per manifestum, vagy per arma menne végbe az dolog..."

Károlyi Rákóczi leveleiből érezhette, hogy kettőjük találkozása meddő lesz. Bizonnyal ezért még mielőtt felkereste volna Rákóczit, megkérdezte a még rendelkezésére álló kuruc haderő főbb tisztjeit a békéről s azok mellette foglaltak állást. Így a kuruc sereg a békés megegyezés mellett döntött.

Rákóczi Forgách Simon, Esterházy Antal és Vay Ádám társaságában március 26-án fogadta a lengyelországi Strijben Károlyit, aki átadta neki Pálffy levelét, melyben az biztosította Rákóczit, hogy a király hűségnyilatkozat- és fegyverletétel esetére hajlandó kegyesen életének és jószágainak kegyelmet adni. Majd átadta Károlyi a finalis resolutiót is, egy oly declaratió kíséretében, amely a végleges feltételek homályos részeit megvilágosította.

Rákóczi, mint Önéletírásában írja, azzal a benyomással tárgyalta végig az eléje terjesztett pontokat, hogy "általánosak, határozatlanok voltak az igéretek, amelyek, minthogy sokról biztosítottak, kevés meggyőző erővel birtak". Ezért azt határozták, hogy kifogásokat emelnek a resolutió ellen. Ha ebből újabb fegyveres összeütközés lenne, Károlyi Bereg, Ugocsa és Mármaros megyékbe vonja össze a kuruc csapatokat. Ha azonban Pálffy meghosszabbítaná a fegyverszünetet, arra az esetre Rákóczi hajlandónak mutatkozott, hogy április 27-ikére összehívja Husztra az országgyűlést s mindent annak döntésétől tesz függővé.

Miután Károlyi látta, hogy ahelyett, hogy elégtételadással és megnyugvással fogadták volna őt és javaslatait, inkább ellenséges indulat fogadta, végtelenül kényelmetlen helyzetbe került. Nemhogy nem merte megvallani, hogy már hűséget esküdött a császárnak, de a kényelmetlenségek elkerülése végett ismét hűséget fogadott Rákóczinak s látszólag belenyugodott abba, hogy az ügyek intézését s a tárgyalások irányítását végérvényesen kivegyék a kezéből.

Sietve hagyta hát el Strijt. Három hét alatt három hűségesküt tett le, kettőt Rákóczinak, egyet a császárnak. Éreznie kellett, hogy tovább becsülete végleges kockáztatása nélkül nem szolgálhat két érdeket és két urat. Döntött magában. Mégpedig a legfrissebb hűségesküje ellen.

Rákóczi is döntött. A hűség elve alapján. Március 31-én írta meg Károlyinak: "Ugy látom, hogy a bécsi udvar subjugálni kivánja nemzetünket; mellyet ha csalárdsággal véghezvihetne, inkább akarná, mint erővel; de, ha az nem succedál, - mintsem valóságra lépjen, inkább fegyverkezik. Tudom, legnagyobb argumentum ebben az, hogy úgyis elhagyattam s még talán az külső reménység is megcsal; - mely ha mind úgy történnék is: mégis jobban szeretem tiszta, tökélletes lelkiismerettel Istenbe vetni reménységemet egyedül, mintsem hitetlenségemmel azt megmocskolván, attul is mind eltávoznom, mind érdemtelenné tenni magamat. Ez oly végső resolutióm, amelytől csak a halál választ el; s nincs oly nyomoruság s rabság, amely elmémben habozást okozzon. Számot adok evvel Istenem előtt: mert lelkemisméretemben convincáltattam s megmutatom hazámnak s nemzetemnek s az egész keresztény világnak, hogy valamint az ügyet nem dicsőségért, gazdagulásért vettem fel: ugy az nyomoruságok félelmétül viseltetve, aztat el nem hagyom."

Rákóczi ekkor még mindég bízott Károlyiban. Az előtte megismételt hűségnyilatkozat megtévesztette. Az eseményeket távolabbról figyelő Bercsényi azonban tisztán látta, hogy Károlyit a Bécsből kapott ígéretek nagyon kielégítik. De szintén azt vallotta, amit Rákóczi, hogy néhányuk menekülésével nem lehet lemondani az ország és a szabadság ügyéről, mert ez nem békesség lesz, hanem életre-halálra való megadás.

Bár a magyarországi mozgalom leszerelésében most már bizonyos bécsi haditanács Pálffy két ezredét Sziléziába rendelte s így Pálffynak a szorosan vett hadműveleti területen csak három ezrede maradt, Pálffy mégis ismét a kardcsörtetés bevált módszeréhez folyamodott. Ez a körülmény, de Rákóczi újabb levelének merev elutasító álláspontja is, amit Károlyi Bercsényinek tulajdonított, arra indította Károlyit, hogy a tárgyalásokat a saját felelősségére folytassa és befejezze. Egyelőre Komáromi Csipkés végezte a közvetítést Pálffy, Locher és Károlyi között. Mivel Károlyi észszerűen indokolta, hogy miért nem időszerű még a nyílt színvallás s különben is a Szamos és Kraszna tavaszi áradása miatt a császári sereg előnyomulásra képtelen lévén, Pálffy április 27-ig meghosszabbította a fegyverszünetet.

Károlyi és Komáromi első találkozásakor Károlyi maga dolgozott ki egy újabb tervezetet, amely az eredeti resolutió néhány homályosabb pontját tisztázta. Pálffy nem zárkózott el ennek a szövegnek a figyelembe vétele elől, mivel az nem módosított a lényegen s így azt is hasznosítva juttatott el Károlyihoz április 5-én egy új "finalis resolutiót", kérve azt, hogy most már siettesse a végleges megegyezést. Károlyi ezt is megküldte Rákóczinak, hogy meggyőzze azt, nincs szó csalárdságról, hanem minden hamisságtól ment a császáriak ajánlata. Megírta Rákóczinak, hogy "az mi hadainkkal még eddig Felséged intentióit közlöttem, mind azt resolválják, ők idegeny országra nem mennek, külső szolgálatra magokat nem kötelezhetik, mert az confoederatióhoz hitesek; azon monarchiának pedig elég könnyű hada lévén, reájuk semmi szüksége, hanem, hogy mivel a confoederatió benn van a hazában, úgy az erősségei is benn vadnak, amellett maradnak, ha hadakozni való ok adatik, hadakoznak, ha békességre út nyittatik, avval együtt békélnek s ha kik confoederatusok külső országokra kimentenek is, jöjjenek vissza s együtt hadakozzanak s együtt békéljenek." "Az élő Istenre s hivatali kötelességére kénszeritem Felségedet egy Bercsényiért Felséged ne vesse meg a confoederatiót, azaz nemzetet, mely hazában vagyon. Ne ragaszkodjék külső monarchiák ál-umbre formában levő reménségéhez és nyolc esztendőktől fogva biztató politicajához s azért ily contemptouose ne vesse meg a császár grátiáját, hagyjon békét a solennitásoknak, pompának, diffidentiának és abból származott félelemnek, jöjjön be a confoederatió közé, ne mondhassa az azt, in extremis, hogy elhadta a vezére őket..." Végezetül ezt írta Károlyi Rákóczinak ebben a kegyetlenül őszinte levélben: "De ha a manifestum kibocsáttatik, Felséged közelebb, vagy be nem jön, hanyatt-homlok nem engedem nemzetemet veszedelemre menni, hanem vélle együtt maradván, in extremitate ha universális békességre találok fakadni, Isten s az világ s az egész kereszténység előtt protestálok, én oka ne legyek, senki pártosnak, hitetlennek ne tartson, mert amit cselekszem, egész nemzetemmel, nemzetem utolsó veszedelmének eltávoztatásáért kéntelenségbül cselekszem."

Rákóczi épp útban volt Strijből Sztaroszelóba, hogy az Ilyvó felé közeledő cár elé menjen, amikor Károlyi levelét megkapta. Rákóczi azzal kezdte válaszlevelét, hogy kettőjük barátságát súlyosan megbántva látja azáltal, hogy Károlyi Pálffynál látja a tiszta szándékot s Rákóczinál az ellenkezőjét, "táplál a reménység" írta "hogy az Kegyelmed hazájához való indulatja talán még eltávoztatja tülem azon keserűséget, amellyet szenvednem kellene, ha Kegyelmed felől concipiált opiniómban megcsalatkoztatnám... készebb vagyok Kegyelmedtűl megcsalattatnom, mintsem szóval és irásban száma nélkül adott hitiben kételkednem..." Felvetette a kérdést, hogy ki szakad el a szövetségtől; aki annyi ezer ember kiontott véréhez méltó békét kíván, vagy aki félelemből, esetleg más okból igába hajtja a fejét. Károlyi lelke adjon számot az egek Urának a magyarok kiontott és kiontandó véréről. Az Úr bírálja meg, hogy ki mivel tartozik az Istennek s az urának! Megrótta Károlyit, hogy be akarja vonni őt abba a rosszba, amit különben neki egymagának kellene elkövetnie. Reményét fejezte ki, hogy az Isten nem engedi, hogy a földig letapodott nemzetet saját vére tegye csúffá a világ előtt s még megvilágosítja Károlyit a maga szent lelkével...

Rákóczi sztaroszelói levele végleg két pártra bontotta az eddig egységes szövetséges rendeket. A szakadás első jelei a húsvétkor, április 5-én, tartott szatmári értekezleten robbantak ki. Ezt azért hívta volt össze Károlyi, hogy beszámoljon a tiszteknek és a bolyongó magyaroknak a Rákóczival történt megbeszéléséről. Ez a gyülekezet a feltételeket elfogadhatóknak mondta ki s kiküldte Rákóczihoz Csajági János brigadérost, Bulyovszky Dániel udvari számvevőt és Cserei János alezredest. Hálanyilatkozatukat küldték a megkezdett béketárgyalásokért s közölték, hogy tanácsosabbnak tartják a bizonyoshoz ragaszkodni, mint a bizonytalanhoz s kérték Rákóczit, térjen vissza s hozza magával a közjó érdekében kibujdosottakat is. Arra az esetre pedig, ha nem térne vissza, kérték, hogy kegyesen mentse fel őket azon eskü alól, amelyet ők neki, mint vezérlő fejedelemnek, tettek. A rendek levelét a sereg nevében néhány tiszt is aláírta. Kérték Bercsényit is, mint fejedelmi helytartót, hogy amennyiben Rákóczi nem tér vissza, ő jöjjön, hogy fő nélkül ne maradjanak.

A máramarosi Verchovinán ennek hírére április 11-én összegyűlt hetven erdélyi nemes és tanácsos is s ők is csatlakoztak a szatmári határozathoz s kiküldték az erdélyiek nevében Rákóczihoz, hasonló megbízatással, Rhédei Lászlót és Kemény Simont.

Mivel Rákóczi a tervezett huszti országgyűlés megnyitását Szieniavszkijék kukizói kastélyában várta, itt fogadta április közepén a szatmári kiküldötteket is. Keserűen vette tudomásul a rendek állásfoglalását, de igérte, hogy ha a fegyverszünet és a biztonság megengedi, elmegy a huszti országgyűlésre. Intette Károlyit és a magyar rendeket, hogy akkor, amikor a cár támogatása a küszöbön van - a sokat várt személyes találkozástól napok választották már csak el a fejedelmet - s amikor Anglia erőteljesen lépett közbe az ügyükért, ne kockáztassanak ily könnyelműen mindent. Április 18-án "egy mennydörgős manifesztumot" is adott ki, de a személyes bemenetelre nem vállalkozott, minden nap várván a cárt. Pedig talán a maga felfogását szónoki készségével még egyszer diadalra tudta volna Károlyival szemben juttatni, ha személyesen nézett volna szembe a békepárttal. A manifesztum hangsúlyozta, hogy a császár békefeltételei eltemetni látszanak a szabadságot. Ítélet lenne ez és nem kiegyezés. Nem megy be Rákóczi az országba, mert az ellenség nem békekötésre, nem országgyűlésre, hanem örökös rabságra hívja. A nemzetet ő nem engedi, hogy belefeküdjék abba a koporsóba, amit neki saját felekezete készített. Tiltakozott az ellen, hogy Károlyi a szövetség megsértésével főnöknek játssza ki magát s hitelét, amit Rákóczitól nyert, a haza veszélyére fordítja s hamis síp hangján hirdesse, hogy a császári ajánlatnál senki sem kíván többet. Ocskay és Bezerédy istentelenségénél Károlyi bűne csak annyival másabb, hogy nagyobb veszedelmet hoz a hazára. Figyelmeztette a nemzetet, hogy Pálffy csak hadi kapitulációt köthet, de nem országos békét s bármennyire magyar is Pálffy, mégis a német parancsol neki. Ha a tárgyalásokat a hűségesküvel és Kassa feladásával kezdjük, akkor előbb öljük meg a hazát és a szövetséget, mint a szabadságot biztosíthattuk volna. A kegyelmet csak odavetve igérik s az ígéret homályos szövegezése mellett ezer lehetőség nyílik az üldözésre. A jószágok visszaadása sem áll különbül. Figyelmeztette a nemzetet Rákóczi manifesztuma, hogy milyen kegyetlen a jobbágyoknak igért kegyelem, amely a kuruc jobbágyot kiszolgáltatja labanc földesura kényének. Azért kössön békét, hogy fegyverrel legyőzöttek, rabok módjára bánjanak velük?! Ismételten hangsúlyozta, hogy ez a megalkuvás bűnösöknek fogja mondani az elesetteket, akik a nemzet és a haza szabadságáért ontották vérüket. Ez a megalkuvás csak kegyelemről beszél, de a szabadság ígéretéről nincs benne szó. Őmaga, Rákóczi, csak jó béke megkötésére vállalkozik, de ez nem békesség lesz, hanem fegyver által való meggyőzetés.

A manifesztum kibocsátásakor Károlyihoz is levelet intézett Rákóczi. Ebben az április 19-én kelt levélben így írt: "tartóztattam ezeket az követeket, az kik által is egyébre nem kérhetem kigyelmedet, hanem lelki üdvösségére kénszeritem ne praecipitalja szegén nemzetünk dolgát s ügyét maga s famíliája holtig való gyalázatára, mert soha nem fogják azt mondani, hogy az fejedelem pártolt el az generálistól, hanem az generális a fejedelemtül."

Amiként nyílt lett a szakítás a vezérlő fejedelem és a tábornoka között, úgy szakadt ketté a konföderált rendek egysége is s így a hadsereg felmorzsolódása után, 1711 tavaszán felmorzsolódott a rendek politikai egysége és ellentálló készsége is.

A szatmári határozat már eldöntötte a felkelés sorsát s elvben elhatározta a békés megegyezést. Rákóczi manifesztuma és Károlyi s Rákóczi éles levélváltása pedig tisztázta, hogy a szövetség kétfelé szakadt s amíg egyik a hazában menti a menthetőt, a másik az idegenben igyekszik továbbra is kivívni a lehető legtöbbet.

Károlyi azonban, amikor látta, hogy Pálffy és Locher még Rádayval, Rákóczi hozzájuk küldött s Rákóczi kifogásait vivő követével is megértően tárgyal, ismét úgy látta, hogy a béke kétségtelen s hogy azt Rákóczinak is el kell fogadnia. Megkísértette tehát április 19-én egy nagyon alázatos és barátságos, sok mindent visszaszívó levélben, hogy ismét közelítsen Rákóczihoz. Kísérlete azonban már időszerűtlen volt, mert Rákóczi épp ekkor adta ki a manifesztumot s írta meg előbb idézett rideg levelét Károlyihoz.

Rákóczi környezete azon a véleményen volt, hogy Károlyi, mint hitszegő és hazaáruló, megérdemli, hogy elpusztíttassék. Ezért azt tanácsolták, hogy Rákóczi írjon egy nyílt levelet s amikor azt a gyűlésen felolvassák, a fejedelem rendületlen hűségében megmaradtak támadjanak Károlyira és koncolják fel a levél felolvasásával támasztott zavarban. Rákóczi azonban elutasította magától ezt a tanácsot, mely lelkületével nem volt összeegyeztethető.

A Károlyihoz visszatérő követeket Rákóczi ellátta szóval, ígéretekkel, parancsokkal és a már ismert manifesztummal.

"De a dolog másként ütött ki a te intézkedésed szerint ó Uram;" írja Rákóczi Önéletírásában "hívebbek voltak a követek hozzája, mint hozzám. Parancsaimat elhallgatták és végre nem hajtották és a fegyver lerakása után az egész had és nemesség az amnesztia feltételeinek elfogadásával megesküdött a császár hűségére és minden ténykedésben és egyezkedésben visszaéltek a szövetség nevével és címével. Szerződésük eredeti oklevelét azonban mégis elküldték nekem, hogy annak megsértése esetén legyen okom újra felvenni a szövetség panaszait és sérelmeit."

Az események most már rohamtempóban követték egymást. Egy részt a császáriak, különösen Ebergényi sürgette a nyílt áttérést, de siettette a dolgot I. József váratlanul bekövetkezett halála is. A császár himlőben hunyt el április 17-én. A hírt el kellett titkolni a katonák előtt, mert a kurucok szerint József halálával az örökös királyság megszűnik önmagától s így az ausztriai házzal nincs tárgyalni való. Sietni kellett, hogy megelőztessék egy magyar örökösödési háború kitörése, még mielőtt a nemzeti mozgalom véget ért volna.

A császár hirtelen halála súlyos időben jött. Az orosz-török ellentétben a bécsi udvar épp állásfoglalás előtt állott s kérdéses lett, hogy a császár elhunyta után meg tudja-e Bécs őrizni semlegességét. Még fontosabb kérdés volt a kormányzás folytonosságának biztosítása. József fiúörökös nélkül halt el s a minisztertanács III. Károly megérkezéséig I. Lipót özvegyét, Eleonóra Magdolnát bízta meg még április 17-én régenskirálynői minőségben Magyarország és az örökös tartományok kormányzásával. Esterházy Pál nádorra, akit ez a tiszt részben megilletett volna, miután már rég elvesztette minden tekintélyét, nem is gondoltak Bécsben s mikor ezt ott a magyar főrendek szóbahozták, a miniszterek s a titkos tanács a külpolitikai helyzet miatt elutasította a nádori kormányzásnak még a gondolatát is.

A régenskirálynő súlyos ellentétben állt Pálffy lányával, aki már egy évvel előbb teljesen elhidegítette Józsefet a feleségétől. A régenskirálynő s egy körüle kialakult kis párt meg is akarta buktatni Pálffyt. Károlyi sietése tehát utólag ezzel is igazoltatott. Pálffy Mária Anna, József szeretője, a régenskirálynő udvarhölgye volt s az maradt azután is, mikor a császári kegy feléje fordult. De amint József elhalt, az özvegy anyakirálynőben felgyűlt gyűlölet asszonyi bosszút követelt s egyszerre meg akarta semmisíteni nemcsak a lányt, de az apát is. Már április 20-án visszahívta Pálffyt és megvonta tőle a főparancsnoki megbízatást. Érvénytelenítette teljhatalmú felhatalmazását is. Utódává Cusani lovassági tábornokot jelölte ki s őt bízta meg a megkezdett tárgyalások folytatásával és befejezésével is. Nem kétséges, hogy Pálffy visszahívása, Cusani megbízása, József halálhírének elterjedése megölhette volna a békevágyat s fellobbanthatta volna az ellentállást. Pálffy és a mindent világosan látó Károlyi azonban siettek kész helyzetet teremteni s így, mikorra III. Károly meghosszabbította Pálffy főparancsnoki megbízatását, ami Pálffynak kétségtelen erkölcsi elégtételül szolgált, arra már nem is volt szükség, mert addig Pálffy és Károlyi tető alá hozták a kiegyezés nagy művét.

Pálffy Márián a régenskirálynő mégis bosszút állt, mert a 22 éves fiatal teremtést férjhez kényszerítette egy 65 éves öreg úrhoz, aki aztán ifjú nejét Prágába vitte.

Hogy Károlyinak sikerült a kiegyezést véghezvinni, azt elsősorban annak köszönhette, hogy Rákóczi nem jött vissza. Rákóczi azonban a cári találkozó elől a világ minden kincséért sem akart kitérni hazajövetelével akkor, amikor erre már hónapok óta várt. Pedig az öreg Sennyey István, Rákóczi egyik belső embere, április 16-án őszintén megírta Rákóczinak, hogy a nemzet megunta a hadakozást, végre otthon akar lakni mindenki s bármilyenek is Pálffy feltételei, azokhoz gondolatlanul ragaszkodik mindenki. Rákóczi mégsem jelent meg az utolsó kuruc gyűlésen s ezzel elvesztette az utolsó alkalmat, hogy az ország sorsának további irányításába valamit is befolyjon.

Pedig a császári haderő is közel oly siralmas állapotban volt, mint a kuruc s Pálffyt és Lochert végtelen zavarba hozta a császár halála. Rákóczi időhúzáshoz folyamodott s a fegyverszünet meghosszabbítását kérte Ráday útján Pálffytól. De amire erre sor került volna, már késő volt. Károlyi gyorsabbnak és határozottabbnak bizonyult s a kurucokat átvezette a császár hűségére.

Károlyi már április 19-én összehívta a rendeket Szatmárra április 25-ére, hogy "oda gyülekezvén, felséges fejedelmünk érkezésével communi omnium votu et consensu hazánk dolgaiban concludálhassunk." Pálffyt siettette a királyváltozás és helyzetének bizonytalansága, Károlyit pedig az a körülmény, hogy az öreg Sennyey, aki még 16-án a béke mellett foglalt állást, Rákóczi levelét véve, mereven a béke ellen fordult s így tartani lehetett attól, hogy a béke ellenzéke Rákóczi kiáltványának hatására megerősödik s veszélyeztetheti a béke kilátásait. A munkácsi, ungi őrség és környéki nemesség Sennyey hatására nem is képviseltette magát a szatmári gyűlésen.

Lengyelországban a magyarországi helyzetet teljesen bizonytalannak látták. Károlyi 15-én kelt megalázkodó levele a fejedelmet tévhitbe ringatta s Rákóczi azt vélte kiolvasni a levélből, hogy Károlyit csak kevesen követik s azért alázza meg magát. Azon gondolkozott tehát, hogy Károlyit leteszi a fővezérségből s Esterházy Antalt, Ebeczki Istvánt, Vay Ádámot és Teleki Mihályt akarta beküldeni új parancsnokoknak.

Rákóczi Vay útján értesítette Károlyit, hogy bár nem akarja megsemmisíteni a béke kilátásait, nem megy be a huszti gyűlésre, mert a fegyverszünet nem tart addig, amíg a tervezett gyűlés s csak olyan gyűlésre megy el, amely mind hely, mind idő szempontjából teljes biztonságot nyújt. Rákóczinak igaza volt, hogy nem kezdhet országgyűlést a fegyverszünet végének napján. Viszont Károlyi elég erősnek érezte magát, hogy április 25-én a Huszt helyett Szatmáron összegyűlt rendeknél dűlőre vigye a dolgot.

Április 26-án vette át Károlyi Pálffytól és Lochertől Nagykárolyban az eddigi tárgyalások eredményének végleges szövegét, amit megtoldott a két császári generális azzal, hogy a közkegyelem a kurucok számára akkor is érvényes lesz, ha Rákóczi nem kíván a maga személyére nézve azzal élni. Viszont Rákóczinak is adtak annyi kedvezményt, hogy az eskü letételére mást is küldhet maga helyett s két-három hetet is késhet azzal. Pálffy és Károlyi találkozása ismét eredményes volt, mert Károlyi kísérete, 18 kuruc nemes és főtiszt, még aznap letette a hűségesküt. Ily körülmények közt nyitotta meg Károlyi 27-én az utolsó kuruc gyűlést, nem Huszton, hanem az ellenség torkában, Szatmáron. Bár sem Rákóczi, sem Károlyit kivéve egyetlen más tábornok nem volt jelen, az összegyűltek illetékeseknek tartották magukat sorsuk intézésére s "egy akarattal és egy torokkal" a tárgyalások folytatása mellett döntöttek.

A gyűlésen felszólalt, mint magánember s nem mint Rákóczi követe, Ráday Pál. Felszólalásának sikere azt mutatja, hogy Rákóczi maga még meg tudta volna személyes megjelenésével fordítani a tárgyalás sorsát, amit a pillanatnyi bécsi helyzet igazolt volna is.

Ráday kimentette a fejedelmet s megokolta annak távolmaradását. Szavaira a gyűlésen résztvevő magyar- és erdélyországi rendek egy-egy követet bíztak meg, hogy Pálffyval közöljék a gyűlés kérését, mely Rákóczi kívánalmának megfelelően a fegyverszünet meghosszabbítására irányult. Rákóczinak még mindig volt akkora tekintélye, hogy kancellárja szavain keresztül is megindítsa a hallgatókat.

A Pálffyhoz küldött két követ útján meghívták Lochert a gyűlésre, hogy a késedelmes izengetést így elkerüljék. A Pálffyhoz ment követséghez különben hozzácsatlakozott a maga jószántából a fejedelem szempontjait már egyedül képviselő Ráday is. Locher már másnap kora reggel átment Szatmárra, ahol Bulyovszky Dániellel és Pongrác Györggyel átszövegezték s most már véglegesnek tekintett formába öntötték a kiegyezés pontjait. Ezeket a rendek megtárgyalták s csak az özvegyekre és árvákra, valamint a háborúban elhunytak vagyonára intézkedő pontokat kifogásolták. Két ízben is megkísérelték, hogy Lochertől erre nézve újabb engedményeket csikarjanak ki, ami részben sikerült is. Ily előzmények után mutatta be Károlyi a megszerkesztett s "megerősítő és bejfejező stílussal" is ellátott okiratot a rendeknek még 28-án este, amit azok most már teljes terjedelmében elfogadtak. Károlyi ekkor már megkapta Lochertől a katonaság által leteendő eskü szövegét is. A gyűlés köszönetet szavazott Károlyinak, Pálffynak és Lochernek a békén való munkálkodásukért s intézkedett az egyezmény kiállítandó példányairól.

Károlyi még aznap éjjel megírta Rákóczinak a történteket. Reményét fejezte ki, hogy Rákóczi is élni fog a rendelkezésére álló három héttel s meggondolva magát, hazatér. "Kérem az élő istenre", írta, "szánjon meg mindnyájunkat és méltóztassék kijönni... legalább plenipotentionariussa által (ha jobbnak itéli) ezeket confirmálni, miért Istentül jutalmat, nemzetünktől áldást fog venni."

A rendek 29-én még néhány követeléssel álltak elő s Locher, kit Károlyi ismét Szatmárra kért, nem egy jelentékeny újabb kedvezmény megadásába belement. Így az özvegyek és árvák birtokjogára, a jászokra, a hajdúvárosokra és Erdély három nemzetére nézve adott újabb engedményt. De ekkor már Pálffy és Locher nem tűrt több huzavonát. Tudták, hogy a király halálát nem tudják már tovább titkolni. Úgy intézkedtek tehát, hogy a jelenlevő tisztek és a közeli csapatok még 29-én tegyék le a hűségesküt, ami meg is történt.

Megtörténvén a kuruc haderő felesketése és a békeokirat szövegének végleges megállapítása, április 30-án a közeli majtényi síkon összevonta Károlyi a még rendelkezésére álló kuruc haderőt, mintegy 12.000 embert s ünnepélyesen letette a fegyvert. 149 zászlót adott át Pálffy dragonyosainak. A fegyverét letett sereg még aznap megkezdte a hazaoszlást. A távolabb lakóknak csak másnap adták ki az útlevelüket. Május 1-én írták alá Károlyban a békeokiratot s Te Deumot énekelve oszlottak szét az összegyűltek. A nyolcéves szabadságharc véget ért. Pálffy ünnepélyes ígéretet tett, hogy a király az egyezséget szentül és híven megtartja, ha a kurucok is hívek maradnak most letett hűségesküjükhöz.

A szatmári béke és a tárgyalási alapul tekintett február 18-iki utasítás között lényeges különbség van, amelyet Pálffy és Locher Bécsben a király meghaltával bekövetkezett helyzettel mentett. Kétségtelen, hogy a külpolitikai nyomásnak nagy szerepe volt a béke engedékenysége körül. Mert az eredeti elgondolással ellentétben amnesztiát kapott most kivétel nélkül minden felkelő s a 10.000 forinton felüli értékű birtokok ügye is megoldódott a nemzeti érdekeknek megfelelő formában.

A béke biztosította Rákóczi számára a személyi kegyelmet és ingó, valamint ingatlan vagyona visszanyerését. Csak a vártartozékokról kellett volna lemondania. A hűségeskü letételére számára három hetet engedélyezett. Hasonlóképpen teljes személyi és vagyoni kegyelmet nyertek az összes főrendek, prelátusok, nemesek, főtisztek, ha három hét alatt az esküt leteszik; ha benn vannak az országban, ha kimentek Rákóczival. A közkatonák is teljes kegyelemben részesültek, felmenttettek a császári katonáskodás alól, de utasíttattak, hogy menjenek haza dolgozni. A külföldi katonák szabad elvonulást kaptak. Az uralkodó ígéretet tett, hogy a vallásügyi törvényeket megtartja s megengedte, hogy az esetleges sérelmeket az országgyűlés elé lehessen vinni. Az elhaltak árváinak és özvegyeinek birtokaira nézve is elég előnyösen intézkedett a békeszöveg. A külföldön tartózkodóknak, követeknek, kereskedőknek, diákoknak stb. a jelentkezési idő meghosszabbíttatott. A felkelt főnemesek és nemesek háború előtti méltóságai nem adattak vissza, nem lévén azok "jószágok", de ilyirányú felfolyamodásuk kedvező elintézése kilátásba helyeztetett. Ígéret tétetett, hogy a király a három erdélyi nemzet szabadságait és jogait megtartja s a jász, kun és hajdú városok kiváltságait is helyreállítja. Kiterjedt az amnesztia a magyarországi illetékességű hadifoglyokra is. Intézkedés történt a háború okozta károk kárpótlásáról, az udvartól ünnepélyesen megerősítendő amnesztia kikézbesítéséről. A király megígérte a békeszöveg szerint, hogy mivel Magyarország és Erdély jogait és kiváltságait megtartja, nem enged semmit tenni az amnesztia ellen. Végül az egyezség utolsó, 10-ik pontja leszegezte, hogy nincs akadálya, miszerint a jövő országgyűlésen a sérelmek előadassanak, vagy olyan javaslatok terjesztessenek elő, melyek a nemzet érdekében állóknak látszanak.

Kicsit részletesebben foglalkoztunk a szatmári béke létrejöttének kialakulásával, mint az előadásunk aránya szerint lehető lett volna, de kívánatosnak látszott, hogy a nemzeti mozgalom befejezésével tüzetesebben ismerkedjünk meg. A továbbiakban már ismét visszatérhetünk előadásunk megszokott arányaihoz.

A május 10. és 12-iki minisztertanácsok kívánságának megfelelően a május 26-án tartott konferencia tett egynéhány lényegbe is vágó módosítást a békeszövegen s ezt a szöveget ratifikálta a régenskirálynő s ez jelent meg nyomtatásban is a különböző történeti művekben.

A béke megkötésének tényét egész Európa igen jelentősnek tartotta. III. Károly uralkodása szerencsés előjelű bevezetésének vélte. 1711 május 27-én így írt az új uralkodó gr. Wratislawnak:

"Az az akaratom és különösképen arra kell ügyelni, hogy ezzel a nemzettel nagyobb megértéssel kell bánni s elejét kell venni azon panaszának, hogy a németek elnyomják; meg kell nekik mutatni, hogy bennük épp úgy megbízom, mint a többiekben s becsületben tartom őket. Szigorúan meg kell hagyni az ottani vezénylő tábornoknak, hogy az országban a legjobb rendet tartsák fenn s a zsarolásokat ne tűrjék; meg kell mutatni a magyaroknak, hogy őket pártatlan igazsággal és szeretettel akarják kormányozni."

A békét Pálffy kezdeményezése és Károlyi elhatározása hozta ugyan tető alá, de az új király fenti elhatározása, amely új korszakot vezetett be a magyar nemzet életében, Rákóczi legszemélyesebb eredménye volt. Ez bizonyítja azt, hogy bár a fegyveres ellentállás összeomlott s Rákóczi a kegyelemmel nem élvén, egyénileg mindent elveszített, de a legszemélyesebb munkája eredményeként nyolc éven át folyt nemzeti ellentállás Bécs új urát új kormányzati elv alkalmazására késztette.

A békét az ország is általános jó benyomással vette tudomásul. Még a munkácsi őrség is, amely egyedül képviselte a meg nem alkuvás elvét, kénytelen volt elismerni, hogy, ha lehet bízni az udvar ígéretében, akkor a szatmári békesség inkább jó, mint rossz.

A munkácsiak valóban kételkedhettek Bécs őszinteségében, mert Pálffy, még mindig aggodalmaskodva, lépéseket tett a két Rákóczihoz hű vár, Munkács és Ungvár megszerzésére. Igaz viszont, hogy erre az késztette, hogy ezidőben tört be Lengyelországból Mármarosba az idegenekből álló Charriére-ezred s híre járt, hogy a cár tényleg megsegíti Rákóczit. Az említett betörés azonban már csak a mozgalom utolsó katonai vállalkozása volt.

A békekötés Rákóczit nem érte váratlanul. De egyrészt nem értett egyet az udvarral való megegyezés eszméjével, másrészt József váratlan elhunytát Isten intő jelének tekintette s így elhamarkodottnak tartotta a fegyverletételt. Mivel az emigrációból nem látta tisztán a magyarországi helyzetet, sőt a kuruc sereg és az ország állapotát, mióta külföldön tartózkodott, határozottan optimisztikusan ítélte meg; egyre jobban elhatalmasodott benne az az ítélet, hogy Károlyit nem az ország, hanem a maga érdekei vezették a gyors békekötésnél.

Rákóczinak az volt a véleménye, hogy a béke végzetes szerencsétlenség, amely épp a törvényes szabadság felvirradásának napján tette a szabadságot lehetetlenné. Megírta ezt Károlyinak is és hangsúlyozta előtte, hogy a császár halálával a békekötés tárgytalanná vált. Tovább is ragaszkodott ahhoz, hogy a konföderáció csak a jövendőbeli legitimus királynak tesz esküt s akkor fogja letenni ő is azt. És ha addig tartózkodni is fog az ellenségeskedéstől, sőt ha ki is vonja az országból a hadait, az nem jelent belenyugvást, csak várakozást. Sőt leszegezte azt is, hogy Husztot mindaddig megtartja, amíg erdélyi fejedelemségéről nem fog a törvényesen összehívandó nemzet törvényesen határozni.

Ezeknek az elvi állásfoglalásoknak azonban már semmi gyakorlati jelentőségük nem volt.

Rákóczi május 13-án utasította Esterházy Antalt, hogy gyűjtse össze a kuruc hadakat, foglaljon velük állást Ungvár és Munkács vidékén s tartsa be a fegyverszünetet. Ha azonban a támadó császáriaknak nem tudna ellentállni, akkor a hadakat hozza ki Lengyelországba.

Csak Munkács őrsége azonosította magát Rákóczi közjogi felfogásával. Kővár, Huszt és Ungvár május közepén megadta magát s Kassa már a szatmári gyűlés előtt kapitulált. Mikor Pálffy május 20-án Munkácsot körülzáratta s felszólította a szatmári egyezség értelmében a feladásra, hogy annak védői is elnyerhessék a kegyelmet, az őrség megkérdezte, hogy tulajdonképpen kinek is adják fel a várat, mert I. József halálával a trón megürült s ők csak az országgyűlés által megválasztandó királynak teszik le a fegyvert. Pálffy ostrom alá vette a várat s a munkácsiak közjogi kételyeit bejelentette Bécsben.

Bécsben azonnal felismerték, hogy ez a Rákóczitól származó álláspont egy új nemzeti ellentállás elvi alapja lehet. Tudták, hogy a fegyverletétel nem vonja maga után a lelkek pacifizálását is s ezért fokozottan kezdték figyelni Rákóczi külföldi tevékenységét, nehogy még egy felkelést robbantson ki Lengyelországból. Ez az aggodalom adott súlyt Bécs előtt Rákóczi és a cár találkozásának is. A bécsi udvar és a cár között a viszony nem volt a legrózsásabb. A kusza lengyel viszonyokba ismét mélyen belenyúlt a francia politika s az utóbbi Bécs nyugtalanságára lanszirozni kezdte Ágost német császárrá való megválasztását s ennek kapcsán Szobieszkij Konstantin herceg, vagy Rákóczi megválasztását a lengyel trónra. A diplomáciai játékok mestere, Versailles, még mindig nem ejtette ki Rákóczit eszközei sorából. Wilczek jelentette is Bécsbe, hogy megfigyelése szerint Rákóczi még mindig aktív politikai tényező, akit a cár és a francia udvar egyaránt támogat. Ily körülmények közt érthető, hogy az udvar fokozottan figyeltette Rákóczi emigrációjának működését.

A sokat várt találkozás a cárral május derekán Jaworowban végre megtörtént. A cár nagy tiszteletadással fogadta az emigrált vezérlő fejedelmet, Erdély hontalan uralkodóját. Tárgyalásaik során Rákóczi egyre jobban meggyőződött arról, hogy a cár is igen jelentős eseménynek látja József halálát s azt rögtön be is illesztette a cári külpolitikába. A svéd-török szövetség ellensúlyozására is igen alkalmasnak látszott a cár és miniszterei előtt, hogy Magyarország trónjára magyar származású király kerüljön. Ők Rákóczira gondoltak.

A szatmári békekötés és a fegyverletétel tényének híre azonban végzetesen lerombolta Rákóczi orosz reményeit. A hír az emigráció súlyát, jelentőségét máról-holnapra tragikus mértékben csökkentette. Hiába igyekeztek a béke és fegyverletétel jelentőségét Rákóczi és Bercsényi is kisebbíteni s hiába hangoztatták, hogy közjogi felfogásuk szerint Magyarországon interregnum van. A hívek és sereg nélkül maradt Rákóczi egyszerre súlytalanná lett. Még leghívebb küzdőtársa, rokona és kedvese, Szieniavszka is belátta Rákóczi ügyének további reménytelenségét s kijelentette, hogy ha a bécsi udvar megkéri, akkor szakít Rákóczival és a francia udvarral. Férje fel is kereste Wilczeket s felkínálkozott a császári érdekeknek. Amikor Szieniavszkij ezekben a napokban a cárt ebédre látta vendégül, már meg sem hívta Rákóczit...

Rontotta a cár és Rákóczi viszonyát az is, hogy az említett Charriére-ezred, mely egyedül jött ki Lengyelországba Rákóczi seregéből, arra a hírre, hogy a cár seregében kellene szolgálnia, feloszlott s így kiderült, hogy a Rákóczi által felajánlott katonai segítségnek semmi értéke sincs.

Időközben kiderült az is, hogy a francia udvar Des Alleurs információi alapján visszavonult a tavaly felajánlott orosz szövetség gondolatától s ezzel Rákóczi éveken át folytatott közvetítési kísérlete a cár és a francia udvar között haszontalannak bizonyult.

Egymás után semmisült meg minden ok, amiért Rákóczit a cár továbbra is számba vehető tényezőnek tekinthette volna. A diplomáciai téren minden lehetetlenre szívesen vállalkozó Rákóczi ekkor végső mentsvárul azt ajánlotta fel a cárnak, hogy közvetíteni fog közte és a porta közt. A cár ezt az ajánlatot el is fogadta. De a feladat megoldhatatlan volt Rákóczi számára...

Bármennyire vesztett is Rákóczi hétről-hétre súlyából s vált egyre jobban "köztiszteletben álló magánemberré, Bécs még mindig tartott tőle, annál is inkább, mert épp május és június fordulóján vált a bécsi udvar és Péter cár közt a viszony a címkérdés merev bécsi kezelése miatt szinte nyílt összetűzéssé. Bécsben mindenki Rákóczit okolta a viszony elmérgesedéseért. Már a május 31-én tartott bécsi minisztertanács úgy határozott, hogy meg kell nyerni néhány jelentős lengyel főurat, közte Szieniavszkijt is és el kell fogatni a magyar emigráció főbb vezetőit. Egy lengyel generális, bizonyos Ribinszkij vállalkozott is Rákóczi elfogatására, de Ágost király rideg elzárkózása miatt tervét nem merte végrehajtani. A minisztertanács megbízta Wilczeket, hogy tiltakozzék a cár előtt Rákóczi támogatása miatt s emellett gondoskodjék arról, hogy követtessék el merénylet a fejedelem ellen. Ugyanekkor Pálffyt is megbízták Bécsből, hogy keressen bérenceket, akik anyagi ellenszolgáltatásért Rákóczit és Bercsényit, vagy élve, vagy halva, de átszolgáltatják Pálffynak. Pálffy azonnal intézkedett, hogy gróf Wallis ezredes és Scholtz kapitány menjen Wilczekhez Lengyelországba s ott álljanak ezen célból annak a rendelkezésére. A "Wienerisches Diarium" indiszkréciója azonban a két tiszt küldetését leleplezte s így a haditanács kénytelen volt őket dolguk végezetlenül visszarendelni. Wallis azonban megkésve kapta a visszahívását s így lépéseket tett a merényletek előkészítésére. Talált egy idegen származású emigránsra, aki hajlandó volt azokat végrehajtani. Azonban valaki a tervet elárulta s Rákóczit idejekorán figyelmeztették. Hartl János ezredes, aki a végrehajtásra vállalkozott, jezsuita ruhában menekült Pálffyhoz Magyarországra. Erre a haditanács levette a napirendről a merényletterveket. Osztoznunk kell Lukinich Imre véleményében, aki megjegyzi, hogy "a Rákóczi-problémának a haditanács által tervezett megoldása, illetőleg erre vonatkozó kísérletezése nem tartozik a császári külpolitika történetének dicső lapjaihoz".

A szatmári béke végrehajtása körül a legnagyobb nehézségek az időközben eladományozott birtokok visszaadása körül mutatkoztak. A haditanács utasította a magyar udvari kamarát, hogy az időközben kegyelmet nyertek birtokai visszaadandók s az időközi birtokosok csak a kimutatható befektetések erejéig tarthatnak kártérítésre igényt. A bécsi kormányszervek most már politikai okokból őszintén óhajtották a békeegyezség pontos betartását s a birtokok visszaadását még Pálffy Jánostól is megkövetelték.

Mivel az egész békeokmányban ez volt a legkényesebb pont s az udvar itt kétségtelenül derekasan viselte magát, az udvar iránti bizalom nagy mértékben megerősödött s nagyban előkészítette a lelkeket arra, hogy meginduljon a nemzet és a dinasztia közt egy évtizedekig tartó, kölcsönös kompromisszumra alapított politika. A birtokviszonyok szerencsés kezű rendezése idézte elő az addig egységes emigráció felbomlását is.

Józsefet III. Károly spanyol király követte a trónon, aki már július 20-án megerősítette Barcelonában a szatmári békét s így az teljes érvényű lett. III. Károly még rosszallását is fejezte ki, hogy az április 29-iki szövegen Bécsben, az anyakirálynő ratifikálása előtt, lényegbemenően s hitelt rontóan változtattak.

A szatmári béke érvényes volt Erdélyre nézve is s azt ott még könnyebben végre lehetett hajtani, mint Magyarországon. Ennek következtében az erdélyiek, az egy Mikes Kelement kivéve, valamennyien elhagyták Rákóczit s visszatértek Erdélybe. Ki azonnal a békekötés után, ki pedig júliusban Lengyelországból.

Mint említettük, a békében biztosított "restitutio in integrum" s a béke végrehajtásánál tanúsított bécsi őszinteség szétrobbantotta a lengyelországi emigrációt is. Az emigráció egyik része elhatározását egy ideig a Rákóczi és a cár között folyó tárgyalások eredményétől tette függővé. Amint azonban ezek a tárgyalások eljelentéktelenedtek s amint a béke becsületes végrehajtásáról egyre több megbízható értesülés jött hazulról, az emigráció bomladozni kezdett. Május utolsó napjaiban egy erdélyi nemes, Gyulay Ferenc, nyitotta meg a Wilczeknél Jaroslavban kegyelemért jelentkezettek sorát. Őt követte Nedeczky Sándor. Június 2-án jelentkeztek Keczer Sándor, Huszár Imre, Hellenbach Gottfried, Sréter János, Haraszti Imre, rozsnyai Lányi Pál és Ráday Pál. Kevéssel utóbb Forgách Simon is jelentkezett, de végül is nem élt a kegyelemmel.

Bercsényi és Rákóczi a kegyelem elutasítása mellett határozott, Bercsényi - úgy hírlett - nem mert visszatérni Magyarországra. Nem annyira az udvartól tartott, hanem az őt meggyűlölt magyar uraktól.

Amennyire hitelt lehet adni a kegyelmet kérők vallomásainak, úgy látszik, hogy maga Rákóczi is komolyan foglalkozott egy ideig az amnesztia elfogadásának gondolatával. Ez azonban csak rövid ideig tartott s mikor hívei amnesztia-kéréséről értesült, valamennyit Szibériába akarta, a cárral küldetni. Ez a fenyegetés Wilczeknek tetszett a legjobban, mert ez teljesen lejáratta volna Rákóczit.

Rákóczi, aki nagyon könnyen reagált minden kis külpolitikai sikerre, épp június első hetében volt Bercsényi társaságában kihallgatáson Ágost lengyel királynál s attól, mint császári helyettestől, támogatást kértek és felajánlották neki a magyar koronát. Ekkor tisztázódott a francia és lengyel udvar közötti újabb együttműködés kérdése is. És ekkor határozta el a lengyel szenátus, hogy a Lengyelországban birtokos, vagy indigena magyarok mellett közben fog járni a bécsi udvarnál. Ekkor kötött egyezséget a cárral is Rákóczi, hogy közvetíteni fog közte és a porta között, viszont a cár szerződésre lép XIV. Lajossal s a portával kötött béke után fegyveresen támogatja Rákóczi ügyét.

Ennek a négy véletlenül találkozó kétségtelen diplomáciai sikernek hatása alatt Rákóczi ridegen kitartott eredeti közjogi álláspontja mellett és Bercsényivel együtt visszautasította a felajánlott amnesztiát. Mint mindég, most is túlértékelte a maga és a magyar ügynek a nemzetközi helyzet szemszöge szerinti politikai jelentőségét. Tévesen ítélte meg, az emigráció nézőpontjából ítélve, a kelet-európai eseményeket is, de ez mint Lukinich megállapítja - helyzetének természetes következménye volt s az adott helyzetben minden emigráns politikus hasonlóképpen cselekedett volna. Más lapra tartozik azonban, hogy külpolitikai reményeiben most is, mégpedig nagyon hamar, súlyosan csalatkozott.

A hazatérni akaró s útlevelet és amnesztiát kérő emigránsok száma egyre növekedett. Az 1711 július 18-iki minisztertanács meg is adta ezeknek az elkésve jelentkezetteknek is az amnesztiát. Bercsényit azonban már kizárta az amnesztiából. Rákócziról ekkor még nem döntött.

Augusztus 20-án az amnesztiában részesült emigránsok elváltak Rákóczitól s haza indultak Magyarország felé. A fejedelem és Bercsényi magára maradt néhány személyes hívével s ezután ez a fáradt kis csapat képviselte a külföld előtt a nemzeti királyság hagyományaiból kisarjadt magyar közjogi álláspontot...

Rákóczi hajlott azon nézet felé, hogy Károlyi anyagi érdekből kötött békét s ezzel árulója lett a nemzeti ügynek. A kurucszellemű történetírás ezt a véleményt pedig köztudattá szélesítette. A ma távlatából úgy látjuk, hogy Károlyi megszegte ugyan azt az esküt, amit a fejedelemnek több ízben is és a konföderációnak is letett. Viszont kétségtelen, hogy 1710 végén már a kurucság nem jelentette a magyar és erdélyi nemesség többségének politikai meggyőződését, s kétségtelen az is, hogy a szatmári béke, amely Károlyinak a legegyénibb műve volt, biztosította a nemzetnek alapjogait és ősi alkotmányát és elejét vette a nagyobb szabású önkényes uralkodói intézkedéseknek. Így legalább annyi érvet lehet mellette felhozni, mint ellene. Azonban az kétségtelen, amit a kortárs Cserey Mihály írt róla, hogy "használt neki, hogy rebellis volt", mert a nagy anyagi érzékkel rendelkező Károlyi már a béketárgyalások alatt alku tárgyává tette a maga anyagi kárpótlását is...

Rákóczi, amint azt már érintettük, minden reményét a cárba vetette. Május 10 óta a Jaworowhoz közeli zaluzei kastélyban várt a cárra. Itt találkozott Rákóczi öt és fél év után feleségével ismét. Az asszonyról sok rosszat beszéltek, Rákóczi pedig még mindég nem szakított immár egy évtizedes szerelmével, Szieniavszkával. Ugyan úgy látta, hogy utóbbihoz inkább politikai szerelem fűzi, mint valódi, de azért a két asszony közelsége s számára teljesen idegenné lett felesége jelenléte, meglehetősen kellemetlen volt számára. Rákóczi tűrhetetlennek tartotta, mint önéletírása írja, a kettőjük erkölcse, kedélye és életmódja közötti nagy különbséget, feleségének komolysággal váltakozó könnyelműségét, pazarlásba átcsapó nagylelkűségét, rendetlen költekezését, szokatlan életmódját és a környezetében élő nők besúgását, pletykáját, amely kettőjük viszonyát már a házasság legelső éveiben is megzavarta.

Szieniavszka a feleség közelében is fenntartotta legbelsőbb kapcsolatát Rákóczival. Sűrűn hívta magához s Rákóczi az akkori korra annyira jellemző könnyelműséggel adta oda magát a megszokássá rögzült kaland folytatásához. Ez elől nem is térhetett ki, megkívánta társadalmi állása és rangja. Korának gáláns Európája vele sem tett kivételt. Maga írja "mindenütt külső kitüntetéssel fogadtak Lengyelországnak mindenünnen összesereglő mágnásai; vendégeskedések, lakomák, táncvigalmak elegyedtek a komoly dolgokkal; de ezen hiábavalóságok és az idő bünös eltöltése nem szabott határt az én rosszaságomnak; aki titkolva közbotrányszámba menő életmódomat, házasságtöréseimet és világi szeretkezéseimet folytattam, nem annyira gyarlóságból, vagy természetes hajlandóságtól vezetve, mint inkább állásom kötelezettségéből és érdekéből folyólag, amelyek sem az állami, sem a magánügyeimre való tekintettel nem ajánlották, sőt meg nem engedték megszakítani azon összeköttetést, melyet már nyolc éve fenntartottam". Ez a viszony számára hova-tovább kényelmetlenebb lett s mikor a magát a politika és Rákóczi közt megosztó Szieniavszka Rákóczit elejtette, Rákóczi is örömmel szakított vele. De nejéhez már nem tudott közeledni többet.

Rákóczinak egyszerre szakadt a nyakába az országból való kiszorulás, a szatmári béke, a majtényi fegyverletétel, csalatkozása a francia-orosz és orosz-török relációkban való közbenjárásban, a vele kiemigráltak nagy részének visszatérése és a szerelmi s családi élet ezer kis kellemetlensége. Ezek a hónapok valóban a megaláztatások hónapjai voltak.

Rákóczi május közepén tárgyalt a cárral s tárgyalása után, amikor még a cár sem a szatmári békéről, sem a fegyverletételről, sem a francia huzavonáról nem tudott, nagyon nagy reményekkel telt el. Ekkor tartotta az utolsó szenátusi ülést a vele kitávozott kilenc szenátorral. A Zaluzén tartott tíznapos szenátusi tanácskozás elsősorban a József halálával bekövetkezett helyzettel foglalkozott s arra az álláspontra helyezkedett, hogy a királyválasztásig minden elhatározással várni kell.

Rákóczi több ízben tárgyalt a cárral, akinek hangulata a kapott hírek szerint változott. Rákóczi személye iránt azonban mindég barátsággal viseltetett, sőt a csatatérre indulásakor Rákóczi invitálását is elfogadta s június 11-én Wysockán Rákóczi vendége volt. A cár, aki nem vetette meg a szeszes italokat, alaposan felöntött Rákóczinál a garatra s így nem csodáljuk, hogy Rákóczi előtt oly kijelentéseket tett, miszerint saját előnyeinek feláldozásával is kész békét kötni, csakhogy egész erejével és személyesen is megsegíthesse Magyarországot és Rákóczit. Egy más alkalomkor az alaposan bepálinkázott Ágost király is minden jót ígért Bercsényinek, miközben alig tudták feltenni hintójába. De az emigrációt már csak a beszeszelt államférfiak hitegették. Amikor kijózanodtak ezek, akkor lényegesen másként intézték a dolgokat.

A kijózanodva másként cselekvő államférfiak tettei aztán felébresztették Rákóczit is rózsaszínű álmodozásából. Június 18-án őszintén megírta véleményét Fiervillenek, Franciország követének. Gyanújának adott kifejezést, hogy az egész orosz üggyel csak azért bízták meg Párisban Vetésit, hogy eltávolítsák onnan minél messzebbre. Vele, hogy elvesztette a magyarországi háborút, úgy bánik a francia udvar, mint a kicsavart citrom héjával. Kérte, hogy legalább híveiről gondoskodjanak. Még aznap utasította Vetésit, hogy sürgősen menjen vissza a francia udvarba s kérje, hogy küldjék Fiervillet melléje Des Alleurs utóda gyanánt.

Vetési ekkor már ismét Párisban volt, de Torcy külügyminiszter nem hogy a királyi audiencia elől elzárkózott, de még csak azt sem igérte meg, hogy Vetési emlékiratát bemutatja neki.

Amint az orosz remények előbb a francia huzavona miatt, utóbb a kútbaesett portai közvetítés sikertelenségeért hirtelen lohadni kezdtek, Rákóczi ismét a francia udvarnál keresett újabb reményt. Mivel a nyugati harctéren még javában folytak a csaták, azt remélte, hogy XIV. Lajos végül mégis csak befoglaltatja őt a békébe. Amily mértékben távolodott lélekben az orosz orientációtól és közeledett a francia felé, oly mértékben vett erőt a vágy rajta, hogy Lengyelországot elhagyja és áttegye működése színterét Franciaországba. Lengyelországban különben a helyzete részben anyagi okokból, részben felesége közelsége miatt, részben a még mindig nyugtalan politikai helyzet kapcsán, egyre kellemetlenebbé lett. A közeli visszatérés reménye egyre távolabb jutott. Június 24-én Munkács őrsége is megadta magát s ezzel a hazában már egy talpalatnyi hely sem szolgált Rákóczinak még reménybeli bázisul sem.

A francia reményekben nagyon hamar csalatkoznia kellett. Vetési már július 12-én értesítette, hogy Torcy mily ridegen nyilatkozott az ügyről, mikor kijelentette, hogy XIV. Lajos nem segítheti tovább Rákóczit, mert maga is békülni akar. Rákóczi, aki uralkodóból alattvaló lett, különben is olyan most már, mint az a püspök, aki molnárságot vállalt, mondta a francia diplomata. Rákóczi erélyesen tiltakozott válaszában az ellen, hogy ő alattvaló s még mindég azt az álláspontot foglalta el, hogy az orosz cárral benyomul Erdélybe s elfoglalja annak fejedelemségét. De csak akkor fog munkába, ha XIV. Lajos most már tényleg szerződik vele, mint Erdély fejedelmével. Arra is utasította Vetésit, hogy az esetben, ha nem szerződnek vele, legalább azt tudja meg, hogy miként fogadnák őt a francia udvarban, mert egyrészt ínségben szenved s jaroszlói uradalmát már kénytelen volt elzálogosítani, másrészt mert élete az orvgyilkosságra kész Ribinszkij lengyel tábornok és Lubomirszkij herceg miatt nincs biztonságban.

A francia csalatkozást követte az orosz. Előbb csak arról értesült, hogy a portára küldött követe el sem jutott addig, hanem a moldvai vajda elfogta és leleplezte. De kevéssel utóbb arról is értesült, hogy a cár tragikus vereség után kénytelen volt a törökkel békét kötni. Augusztus 21-én találkozott ismét a visszatérő cárral, de, kevéssel előbb még hatalmas szövetsége csak egy leromlott éhes kis csapattal tért meg a török csatából.

Ezzel megsemmisült a török-orosz háború diadalmas befejezése utánra remélt orosz-kuruc betörés reménye és az orosz-francia magyarbarát szövetkezés hite is. A cár nagylelkűen újra megismételte, hogy Ukrajnában Rákóczinak és társainak nagy területet bocsát rendelkezésre, de Rákóczi az ajánlat elfogadása elől most is kitért. Egy nappal előbb bomlott fel a magyar emigráció. Rákóczi sorsa mélypontra jutott.

Ilyen körülmények közt a lengyelországi időtöltés céltalannak látszott. Bármily kevésre is becsülte őt Torcy és bármily ridegen zárkózott is el most támogatása elől emiatt a francia udvar, mégis több lehetőséget látott a francia-német csatatér közelében. Különben is XIV. Lajos kedvesebb volt Vetésihez, mint minisztere s augusztus 4-én biztosította őt Rákóczi további támogatásáról. Így egyedüli reménye Rákóczinak az maradt, hogy a nyugati békébe fogja ügyét bevétetni a legkeresztényibb király. Anyagi helyzete, családi viszonyai, a magyarországi belső helyzet a keleti remények teljes összeomlása egyaránt azt tanácsolták, hogy siessen mielőbb Franciaországba.

Ezért úgy határozott, hogy a cárt elkíséri a Dancka közelében levő Elbingbe s onnan, minden eszközt megragadva, átmegy Franciaországba. A cár hajót is bocsátott rendelkezésére s a Visztulán a cár kíséretében el is indult észak felé. Rákóczi augusztus 24-én még részt vett egy oly lakomán, amelyen Szieniavszka is jelen volt. Másnap azonban már örökre búcsút vett élete nagy szenvedélyétől, aki egy évtizeden át állt mellette a támogatás minden fajával. Önéletírásában Rákóczi úgy emlékszik meg az elválásról, mint felszabadulásról a megrögzött bűnös viszonyból, de megvallja, hogy akkor azt nem látta bűnnek s a válás pillanatában döbbenhetett rá igazán, hogy milyen messze esik a jövőben mindattól, ami egy évtizeden át az egész életét betöltötte: hazájától, híveitől, nemzetétől és az "asszonytól" is.

Felesége követni akarta Rákóczit, amikor az augusztus 29-én hajóra szállt, hogy a cárt felkísérje a Balti tengerhez. Rákóczi azonban szabadulni akart mindentől, ami a múltra emlékeztette s ami őt szabad mozgásában gátolta volna. Felesége elájult, amikor elolvasta férje levelét. Rákóczi arra kérte, hogy ne jöjjön vele, hanem maradjon, mert remélte, hogy mielőbb visszajöhet. Úgy látszik, az ideges és víziókkal küzdő szegény asszony megérezte, hogy ura nem fog egyhamar visszatérni. Nem is látták többet egymást az életben. Bizonytalanságban és boldogtalanul nézett céltalan élete elé a jobb sorsot érdemelt Mária Amália Sarolta hercegné. Egyetlen vigasztalása lehetett asszonyi csalódásában, hogy Szieniavszka is örökre elvesztette Rákóczit...

Míg Rákóczi kalandos körülmények közt utazott északra lefelé a Visztulán, Jaroszlóban lassan kialakult a visszamaradottakból az első emigrációs telep, melynek feje Rákócziné és Bercsényi volt. Többen ott is haltak meg. Így lett Jaroszló az évtizedekig húzódó magyar emigráció vándorlásának első szomorú állomása.

A fejedelem a hajóutazás alatt szokatlan vidám és ifjú volt. A hajók zátonyra kerültek és összetorlódtak. Ő a veszély pillanatában is víg volt. Átugrott egyik hajóról a másikra s míg a hajósok kétségbeesetten küzködtek, ő teli boros flaskójából itatta őket. Valami nagy felszabadulás öntötte el. Szabadulás az évtizedes asszonyi lekötöttségből és szabadulás abból a házaséletből, amely évek alatt is csak meghitt napokat és keserves éveket nyújtott neki. Felszabadult az évtizedes mindennapi államgondok tömege alól s fiatal férfiúsága ömlött végig rajta. Hisz ilyen eseménydús élet után is még mindég csak harminchat éves volt.

A tizenkét napos hajóutat a cár állandó vendégeskedéssel és mulatással töltötte el s alig értek Thornba, útjuk első hosszabb pihenőállomására, a cár folytatta mulatását a szárazföldön is s Rákóczit is magával vitte a "fejedelmi álláshoz teljesen méltatlan csapszéki mulatozáshoz".

Péter Thornból Karlsbadba ment s hátrahagyta Thornban Rákóczit és feleségét. Katalin cárné már az úton "benső nagyrabecsüléssel és udvarias eljárásával nagy jóindulatot" tanúsított Rákóczi iránt s ezért Rákóczi, nehogy a férj távollétében a pletyka szájra vegye őket s ezzel elrontsa jó viszonyát a cárral, előre megbeszélte Péterrel, hogy ő sem marad Thornban, hanem Danckába megy s onnan Berlinbe próbál jutni.

Rákóczi már hetek óta foglalkozott azzal a gondolattal, hogy proponálni fogja Berlinben Magyarországnak a német birodalomhoz való csatolását, csakhogy függetleníteni tudja azt az örökös tartományoktól s megkísérti elérni, hogy a bujdosókat befogadják Poroszországba. Remélte, hogy ott az angol-holland közbenjárást is felelevenítheti s lépéseket tehet az erdélyi fejedelemség visszaszerzésére és a magyar ügynek az európai békekötésbe való befoglalására.

Rákóczi, míg magyar ruhái helyett francia ruhákat készíttetett s különben is felkészült az útra, mégis két és fél hetet töltött Thornban. Bercsényi sokat várt Rákóczi és Katalin asszony találkozásaitól, amiket Rákóczi nem is kerülhetett el. Az volt a véleménye, hogy az asszonyon keresztül lehet a legjobban lekötni a magyarok mellett a cárt. Rákóczi azonban látta, hogy a cárnéval való időzése céltalan s inkább veszedelmes, mint okszerű s amint elkészült, október elsején egy orosz tiszt neve alatt továbbindult Dancka felé.

Danckában, mely város a lengyel korona fennhatósága alatt állott s igen szíves viszonyban állt a francia udvarral, báró Bezenval francia követ vendége volt. Már előbb útlevelet kért gróf Sárosi néven a porosz udvartól, amit szeptember 22-ről keltezve meg is kapott. Azonban figyelmeztetés is jött az útlevéllel, hogy megjelenése Berlinben nem kívánatos, mert a porosz királyt igen kellemetlen helyzetbe hozhatja.

A bécsi udvarnak sikerült Rákóczi tervezett karlsbadi és berlini útját egyaránt meggátolni. Így tehát Danckában maradt. Nem volt más dolga, mint figyelni az európai politikai eseményeket s olykor egy-egy levélben fenntartani az érintkezést az emigráció más tagjaival s főleg Vetésivel. Bár anyagi viszonyai nem engedték meg, hogy fényűző és zajos életet éljen, de azért az élet világi örömeit itt is megtalálta. "Az új társaságok új barátságokat szereztek" vallja önéletírásában "ezek megszerezték a vonzalmat, amelyből szerelem állott elő és ez hány bűnt szült és hányfélét, nem titok előtted Uram". Rákóczi egy évvel utóbb Anglia partjairól írva Bezenvalnak, levelében meg is nevezi az illetőt: "la petité Faniche". Úgy látszik, hogy Danckában kedvelték a magyarokat. A bujdosó Balassa Bálint mintegy 120 évvel előbb szintén Danckában talált vigasztalóra, mikor megírta énekét, "kit egy citerás lengyel leányról szerzett".

Rákóczit Danckában is rossz hírek fogadták. Vetési megírta, hogy a havidíját leszállították 20.000 livrere s ha nem jön Párisba, akkor alig számíthat közepes kegydíjnál többre. Klement Londonból küldött rossz hírt. Strafford és Robinson lordok figyelmeztették, hogy most már egészen más Rákóczi állása, mint volt a szatmári béke előtt s így nem lehet közbenjárni érte Bécsben. A fejedelem erre a hírre vissza is hívta Klementet Londonból. Vetési egyre sürgette Rákóczit s minden elkésett pillanatot helyrehozhatatlan késésnek állított.

Rákóczi a figyelmeztetésre újra élénk diplomáciai levelezésbe fogott. Írt XIV. Lajosnak, kérve őt, hogy foglalja be az általános békébe. Fiának elhunyta felett pedig külön levélben fejezte ki részvétét. Írt V. Fülöp spanyol királynak. Írt Torcynak is. November 9-én pedig átment Elbingbe, hogy ott ismét találkozzék a cárral.

Ez a találkozó nagyon aggasztotta Bécset, ahol ekkor kapták kézhez a négy évvel előbb kötött varsói szerződés hiteles szövegét s megdöbbenve értesültek belőle, hogy a cár garantálta Rákóczinak az erdélyi fejedelemséget. Rákóczitól még komolyan tartottak s még mindég hitelt adtak az olyan kósza szóbeszédnek, hogy tavasszal Rákóczi 30.000 emberrel fog betörni az országba.

Bercsényi nagyon félt attól, hogy Rákóczi száműzi számításaiból a cárt. De a helyzet épp a fordított volt. A cár változott meg Rákóczi irányában. Unta előterjesztéseit s mindössze egy udvarias Pétervárra hívással fizette ki Rákóczit. De Rákóczi most már végérvényesen kiábrándult az orosz délibábból. A cár úgy is távozott el, írja Bercsényi, mintha Rákóczi elől szökött volna. Bercsényi még mindég Moszkvába vágyakozott. Rákóczi azonban Páris mellett döntött. Megírta barátjának, hogy jobban bízik a franciában, mint az oroszban s nem akar kíséretestől együtt Szibériába jutni, összeköttetéseit a cárral nem hanyagolta el később sem, mert nem lehetett tudni, miként végződik az újabb orosz-török háború. De ez már csak tessék-lássék összeköttetés volt.

Amikor Rákóczi visszatért Danckába, utasította szűkre szabott udvarát, amely addig Elbing és a Frische Haff közt szállt meg, hogy jöjjön Danckába. Bercsényi még mindig Oroszországba kívánkozott, de Esterházy Antal nem akart oly messzire menni. Az emigráció anyagi helyzete egyre kétségbe ejtőbb lett. Bercsényi az udvartartására szükséges évi 18.000 forintot már nem tudta előteremteni. Forgách Simon már kevéske ékszereit fogyasztotta, de közel járt ahhoz, hogy "forgácsot rágjon". A nemes ifjak csizmája lerongyolódott, de nem akartak Rákóczi hűségéről elmozdulni. Szerencsére XIV. Lajos kifizettetett hátralékából 50.000 livret s így Rákóczi tudott Forgáchnak, Esterházynak és Csáky Mihálynak 1000-1000 forintot küldeni. De kérve-kérte őket, hogy ne költekezzenek.

Vetési kétségbeesve sürgette Rákóczit, hogy siessen Párisba, ahol bár megjelenésének nem nagyon örültek volna, mégsem tudták megérteni, miért késik. De Rákóczi azt hitte, hogy Vetési túl heves. Mire Vetési sértődve ajánlotta fel lemondását. Rákóczi még mindég bízott abban, hogy igényeit az egyetemes béketárgyalásokon érvényesítheti.

Vetési nyíltan megírta Rákóczinak, hogy csak magáról és erdélyi fejedelemségéről igyekezzék gondoskodni, mert Torcy már december 23-án kijelentette, hogy nincs már magyar köztársaság s nincsenek szövetkezett rendek. Rákóczi minden reményét a közeledő utrechti békekongresszusba vetette. Intette is Klementet, akit Londonból Hágába rendelt, hogy járjon a francia követek kezére, mert azok képviselik a magyar ügyet.

Forgách, Esterházy, Csáky ezalatt magyarországi betörési tervekkel foglalkozott. Törökországból szedett hadakkal akarták megkísérteni a Magyarországra való betörést. Bercsényi azt hitte, hogy jó alkalom lenne, ha a török csapatok a Magyarországon keresztül hazafelé vergődő XII. Károly svéd királyhoz csatlakozva nyomulnának be Magyarországba. De ezek a tervek most nem érdekelték közelebbről Rákóczit.

Természetes, hogy Rákóczi, ha álnév alatt is élt Danckában, nem rejtőzködhetett el a bécsi udvar kémei elől. Házában megfordult a francia és a bajor követ, a kulmi püspök és palatínus, a korona maréchalja, az olivii apát, az ország kincstartója, a meávi sztaroszta. Kiléte nem maradhatott tehát titokban. Mint Márki írja, még mindég valaki volt. Így a bécsi kémek is közelébe férkőzhettek s nem egyszer társaságában is megfordultak.

Közben Magyarországon minden ment a maga törvényes rendjén. A Bécsbe bevonult Károly spanyol király közben a német birodalom koronás császára lett. Károly összehívta a magyar országgyűlést, de az örökös királyság 1697: II. t.-cikke alapján, amelyet Rákóczi soha nem ismert el. Már ezért is hiába remélték egyesek, hogy Rákóczi megjelenik az országgyűlésen és leteszi ott a hűségesküt.

III. Károly március 30-án végleg megerősítette a kancellárián addig visszatartott békeokmányt. Április 15-én a szent koronát hazaküldte Pozsonyba. Május 7-én leérkezett a béke megerősítése. Bizonyossá vált mindenki előtt, hogy az új császár-király kiadja a hitlevelet, megkoronáztatja magát, teret ad a sérelmek előadásának és orvoslásának s alkotmányosan fog uralkodni. A rendek, bár a horvátok már március 9-én elismerték a leányág örökösödési jogát, a hitlevél IV. pontjában kimondták, hogy Károly halálával a szabad királyválasztás joga visszaszáll a nemzetre. Május 22-én meg is koronázták III. Károly személyében az első elismert örökös királyt.

Az országgyűlés nagyon várta Rákóczit. Egyszer már négy svadrony díszes lovasságot is küldtek elébe, mert híre jött, hogy útban van a koronázásra. Károlyi még mindég nagy hévvel sürgette Rákóczi számára a kegyelem megadását. Az ország közvéleménye azt tartotta, hogy Rákóczi hazajövetele azt jelentené, hogy őt és a nemzetet pártfogásukba vették a külső hatalmak. Épp ezért tartott még az udvar Rákóczi befolyásától s nyomozott nagy szorgalommal Rákóczi levelei után. Rákóczi azonban kijelentette, hogy senkinek sem küldött be levelet, nehogy bárkit is kellemetlenségbe keverjen.

Nagyobb zajjal járt a vallásügy tárgyalása, mert a protestánsok így akarták az utrechti kongresszus figyelmét a magyar ügyre terelni s azt európai kérdéssé tenni. A kongresszus elnapolása azonban derékba törte az ilyen reményeket s azt a várakozást is, hogy Rákóczi a külhatalmak támogatását bírva, hazajön.

Július 30-án készült el az a törvényjavaslat, amely a hat héten belül nem jelentkezett Rákóczit, Bercsényit, Esterházy Antalt, Forgách Simont és Vay Ádámot rebelliseknek nyilvánította, a kegyelemből kizárta és örökre száműzte.

A porosz udvar ugyan megkísérelte a közbenjárást, hogy Rákóczi és pártja kegyelmet kapjon. De ezzel elkésett. A közbenjáró Bartholdy porosz és Lintolo holland követnek, a nagyszombati tárgyalásokról is ismert Seilern miniszter azt felelte, hogy annyit kérnek, mintha Rákóczi győztes és nem legyőzött lenne. Különben is neki lehet köszönni, hogy a dinasztia elveszítette a spanyol királyságot s kijelentette, hogy most is ismerik Bécsben Rákóczi legújabb konstantinápolyi és utrechti működését. Károlyi most már hiába sürgette a Rákóczi javait biztosító béke törvénybeiktatását. Inkább Károlyit emelte Károly grófi rangra.

Augusztus 2-án a pestis miatt szétment az országgyűlés. Ha nem is végzett sokat, de a rajta betartott alkotmányos formák mégis hazacsaltak néhány újabb emigránst. Így vált meg most Rákóczitól a három Perényi, Szúnyog György, Ilosvay László s pár nap múlva a negyedik Perényi is. Rákóczit egyre nehezebb helyzet elé állította a maga és felesége ellátása. Ezért elhatározta, hogy elbocsátja azt a 60 nemes ifjat, akik eddig követték s akik eddig szegényesen éltek jaroszlói uradalma hozadékán. Az elbocsátás hírét az ifjak keserves sírással hallották. A török befogadta volna őket, de oda nem akartak menni. Végül is Ágost királynak ajánlotta be nemes ifjait és testőreit Rákóczi. Ágost fel is fogadta őket s 1716-ig szolgálatában tartotta őket, mint magyar gárdistákat. A nemes ifjak egy része novemberben megunta a nyomorgást és kegyelmet kérve hazatért Magyarországba. Néhányat azonban Rákóczi közülük és az öregek közül előre küldött Párisba. Már júliusban végleg elhatározta ugyanis, hogy kimegy Párisba. Oly kevés volt a pénze, hogy Lengyelországban nem segíthetett a bujdosókon s a saját fenntartása is gondot okozott már.

Sokat várt Rákóczi az ultrechti kongresszustól, amelytől remélni lehetett, hogy rendezi Európa vitás kérdéseit. A magyar szövetkezett rendek sérelmei I. József halálával megszűntek, így hát az erdélyi fejedelemsége visszaállításának kérdését akarta mindenképpen bevétetni a tárgyalás anyagába. Klement és Vetési azonban hiába magyarázták az Utrechtben tárgyaló protestáns hatalmaknak, hogy a magyarok és protestánsok szabadsága Erdély helyreállításától függ. Azok már jól látták, hogy Rákóczinak és a vallásszabadságnak az ügye már két egymástól teljesen független dolog, amit nem lehet az erdélyi fejedelemség ügyén keresztül egymással junktimba hozva európai üggyé tenni.

A kongresszuson megjelentek inkább a szatmári béke elismerését tanácsolták Rákóczinak s ha mondtak is sok szépet, nem adott egyik sem semminemű kötelező nyilatkozatot. A fejedelem ismét széleskörű diplomáciai tevékenységet fejtett ki. De súlya most már nem volt. Ahol reagáltak szavaira, az udvariasság volt s ahol pillanatokig foglalkoztak is személyével s az általa kért dolgokkal ott a nemzetközi politika pillanatnyi érdeke kívánta azt meg. Klementen és Vetésin kívül a porosz Jablonsky szuperintendens is forgolódott Rákóczi és a protestánsok ügye körül, de minden következmény csak az volt, hogy június elején a protestáns biztosok foglalkoztak egy önálló ülésen a magyar protestánsok dolgával. Az eredmény azonban itt is elégtelen volt, mert a többség azt határozta, hogy a magyar protestánsok dolgát függetleníteni kell Franciaországtól és Rákóczi ügyétől.

A helyzet egyre változott. Októberre már úgy látszott, hogy Hollandia és Anglia is különbékét köt Franciaországgal. Klement azonnal Londonba is utazott s talán ez is közbenjátszott, hogy Rákóczi is búcsút mondott Lengyelországnak s 1712 november 9-én hajóra ült, hogy Franciaországba hajózzék s ott, az európai nagypolitika boszorkánykonyhájának közvetlen közelében, próbálja meg biztosítani a maga igényeinek elismerését.

A fejedelem most már csak Erdélyt akarta. Erdélyt, amely nélkül nem biztos a magyar szabadság. Nagy külpolitikai koncepció, a francia, lengyel-orosz, magyar szövetség, amelyek évszázados útmutatások nyomán sarjadtak ki benne, összeomlottak, de elevenen élt még mindég a nemzeti politika hagyománya: amíg Habsburg ül a magyar trónon, szükség van az önálló Erdélyre...