Globusz^® Publishing 

Az ónodi határozat mélyen érintette az ország mindkét érzelmű lakosságát. A nemzeti küzdelem híveit épp úgy, mint a császári kézen levő országtöredéken működő, Bécshez hű vezető tisztviselőket és a kevés számú alacsonyabb rendű labancokat. Az elsőkben a trónfosztás határozottsága megnyugvást, az utóbbiakban megdöbbenést keltett. Ez a megdöbbenés csak rövid időre jelentett egyben kábulatot is s a császárhű apparátus élén megmaradt nádor, Esterházy Pál, már július 29-én az ország négy rendjének nevében tiltakozott a szerinte teljesen törvénytelen, vakmerő határozat ellen. Erről József császár augusztus 4-én testimoniálist adott ki, amelyet ki is nyomatott. A nádor tiltakozását, amelynek az országban kellett volna visszhangot kiváltania, követte az augusztus 20-án kibocsátott s a keresztény államokhoz intézett nádori manifesztum.

Ez az éles szatírával megírt manifesztum, amely egy kétségtelenül eszes és szenvedéllyel telített tollú ember fogalmazványa, a labanc lojalitáson is messze túlmenően dicsőítette Lipótnak és Józsefnek a magyar nemzettel szemben tanúsított "atyai jóindulatát". Azonban nem a császár-király védelme volt a manifesztum gerince, hanem a felkelők vádolása. Azzal vádolta meg Rákóczit és mozgalmát, hogy a közjót feláldozták a maguk magánérdekeiért.

A manifesztum azt igyekezett bizonyítani, hogy a detronizációs határozat kimondása egyrészt kétségbeesett lépés volt, másrészt terror hatására történt. Azt állította, hogy a lázadás vezetői és zászlótartói látva, mennyire nem sikerülnek szándékaik, a népjog és a személyes szabadság sérelmével nyílt ülésen levágatták a túróci követeket s ennek a terror-cselekménynek tragikus légkörében erőszakolták ki a gyűlés határozatát. Hangoztatta a kiáltvány, hogy a lázadók oly féktelenül gyalázták az uralkodót és családját, hogy azt a tisztesség szabályai szerint az ellenséges fejedelmek is szégyellték volna. Vádolta a lázadók vezéreit, hogy amikor azokat a hazafiakat, akik megmaradtak a király hűségén, mert nem akarnak az erény magasságából a gonoszság és az örökös hűtlenség örvényébe bukni, a haza ellenségeinek nyilvánították, akkor a zsarnokság fő-fő polcára és a gonosz meggazdagodásra törekedtek.

A kiáltvány a kérdés jogi oldalát vizsgálva megállapította, hogy József királysága és örökösödése törvényes alapú. Idézte azokat a XVII. századi törvénycikkeket, amelyek a Habsburgok egymást követő trónra léptének minél zavartalanabb biztosítására veszélyesnek nyilvánították az interregnumot. A mozgalom vezetőit a haza pusztítóinak és a szabadság kiforgatóinak nevezte, akik gőgösen és makacsul, lázadás és összeesküvés következtében szerzett hatalomnál fogva érezték csak jogosultnak magukat az interregnum kimondására. Ezzel a végzéssel a lázadás vezetői előbbi társaikat mintegy járomba fogták s ezt a határozatot azoknak már mint szabadságaikból kiforgatott hűbéreseknek hirdették ki.

Az ónodi határozat létrehozói az országgyűlés összehívása jogának bitorlására, a hűtleneknek nyilvánított hűségesek birtokainak elkobzására nem idéztek törvényt, holott magukat a törvények jeles őreinek hirdetik, de nem találtak rá. Ám elfeledték azt is, hogy az 1542. VII. tc., amely a hűtlenek javainak lefoglalását rendelte el, reájuk vonatkozik.

Esterházy a kiáltványban ünnepélyesen megsemmisítette azokat a határozatokat, amelyeket a hűtlenek fejei által törvénytelenül összecsődített ónodi konvent mondott ki s azok kimondóit, illetve eszközlőit büntetés alá eső hűtleneknek nyilvánította. A manifesztum végül is kijelentette az ország négy rendje nevében, számolva az új királyválasztás lehetőségével, hogy I. Józsefen kívül más királyt nem ismer el. Hangsúlyozta, hogy a nemzet biztos abban, hogy József megtartja a hitlevélben igérteket s ezért hajlandó hódolatát vére hullatásával is bizonyítani.

A manifesztum kibocsátója a legalitás álláspontjára helyezkedett s így kapóra jött neki, hogy az ónodi határozat még csak az aranybulla záradékára sem hivatkozott, mint detronizációs jogalapra. Valóban ezt a határozatot az ország többségét jelentő jelenvaló rendek a maguk többségi voltával látták első sorban alátámasztva s mivel 1687 óta ténylegesen szünetelt a törvényhozás s egyéb körülményekben is sokszorosan biztosítva volt annak az ismérve, hogy a király szembehelyezkedett a szabadsággal, joggal és törvénnyel, az utóbbiak védelmére a határozat kimondói az uralkodóval szembehelyezkedett nemzet többségének akaratával a maguk eljárásának jogszerűségét igazolva látták.

A két álláspont között kiegyenlítődés nem jöhet létre. Amennyiben a demokratikus felfogás szerint a többségi elv alapján önrendelkezési alapra helyezkedett nemzet önmagáról való döntése bizonyos körülmények közt a teljes legalitást is elérheti, Rákóczinak és az ónodi végzés megszavazóinak a maguk szempontjából teljesen igazuk volt. Viszont igazuk volt a nádoréknak is, akik az uralkodók törvénytelen uralmát törvényesnek vélték s így a törvényes rend felforgatóit látták a kurucokban. Az ily természetű vitákban mindég az legalizálja az elfoglalt álláspontok valamelyikét, hogy az illető álláspont vallói a végén felülmaradnak-e vagy sem. Rákóczi győzelme, szabad királyválasztás és teljes nemzeti függetlenség kivívása esetén az ónodi végzések forradalmi jellegű törvényalkotását az események legalizálták volna s a nádori kiáltvány lett volna illegitim álláspontú vélemény. Az események azonban a kuruc mozgalom esetében a császár-király javára döntöttek s az ónodi végzések maradtak jogtalanok. Különben József már 1708 augusztus 25-én megsemmisítette "Istentől nyert hatalmánál fogva" az ónodi végzéseket s annak alkotóit hűtleneknek, felségsértőknek és a haza ellenségeinek nyilvánította, elrendelve üldözésüket, elfogatásukat és vagyonuk elkobzását.

Rákóczi 1707-ben, a detronizáció kimondásának évében még egyszer alkalmat adott az ország közvéleményének megnyilatkozására. December 12-én nyitotta meg a kassai gyűlést, amelyen Liptó és Borsod kivételével minden vármegye megjelent.

A gyűlésnek egyetlen komoly programpontja az ónodi gyűlés adóügyi törvényeinek végrehajtása volt. Rákóczi egyetlen mondatban számol be erről a gyűlésről: "Kassára mentem, ahol a telet akartam tölteni s senátus-ülést is tartani, amelyre a vármegyék követei is hivatalosak voltak: hogy megállapítsák a rájok eső adót, amely részint élelmiszerekben, részint rézpénzben vala fizetendő".

Rákóczi ekkor már látta, hogy "szemlátomást kezdett minden hanyatlani, mert a rézpénz, mely alapja volt a háborúnak, napról-napra vesztett értékéből". A dikáknak kivetésére Rákóczi nagy súlyt helyezett. Megvizsgáltatta a gyűlésen az ő birtokaira kivetett hadi járulékot és azt igazságtalanul alacsonynak találva aránytalanul felemeltette. Példája hatott s a városok és vármegyék sem vonhatták így ki magukat a helyreigazítás és az esetleges magasabb megterheltetés alól. Az ország teljes dikáját 1,033.000 forintban állapították meg. A fejedelem javaslatára a szegény néptől 3 réz polturának egy ezüst garas értékében való elfogadását határozták el, különben azonban a kivetett állami hadiadót ezüstben akarták behajtani, de nem zárkóztak el a terményben való fizetés elől sem. A termények árának meghatározása és az ellenség elől menekült lakosság ellátásának, valamint az adó beszedésének módjáról könnyen határoztak, sőt a gyűlés bezárása napján, december 24-én még minden száz dika után egy lovat, vagy húsz tallért is megszavaztak. Ekkor a vármegyék hazamentek. A szenátus 29-én fejezte be tárgyalásait s maga is példát nyújtott az áldozatkészségre, mert amint a fejedelemnek egy a gazdasági tanácshoz 1708 január 7-én kelt utasításából tudjuk, a szenátorok lemondtak a haza javára elmaradt fizetéseikről.

Rákóczi csapatai még a fejedelmi beiktatás évében kiszorultak Erdélyből. Rákóczi nagy súlyt fektetett arra, hogy Erdélyt valamiképpen biztosítsa, visszaszerezze. Ebből a célból kereste fel 1708 február elsején Károlyi új nagykárolyi kastélyát, ahol napokon át értekezett az erdélyi urakkal s annak kiderítését, hogy miért nem hajtattak végre a marosvásárhelyi országgyűlés végzései s Erdély kormányát Károlyira bízta. Mint azonban előbb már láttuk, Erdélyt Károlyi sem tudta többé Rákóczi fennhatósága alá visszaszerezni. Ez volt az utolsó alkalom, amikor Rákóczi még részletes utasítást adott az erdélyi politikai és közgazdasági ügyekre nézve is a Károlyi mellé rendelt erdélyi szenátoroknak s az utolsó alkalom, amikor a fejedelem, ha Erdély határain kívül is, de egy egész hónapot szentelhetett az erdélyi ügyeknek.

A gazdasági helyzet elnehezedése miatt már tartani lehetett attól, hogy a nép nyugtalankodása esetleg zavargásokra is vezethet s ezért figyelt fel Rákóczi aggodalmasan arra a hírre, hogy bizonyos Munkácsi János sorra járja a szabolcsi falvakat és sorra esketi a parasztokat. Arra lehetett gondolni, hogy Bécs északon, az orosz délen a magyar parasztokat akarja kijátszani a mozgalom ellen, hisz a rutén parasztok nyugtalankodása is csak most ült el. Azonban utóbb kiderült, hogy Munkácsi egyszerű szélhámos volt. "Az Munkácsi dolgának mind füle-farka kinn van" írta már március 30-án Rákóczi Bercsényinek "s magam is úgy látom, semmi se lett belőle: mert egy éhenholt ember, aki az elmúlt hetekben az étekfogók közzé recommendáltatta volna magát, de nemességéről is nem lévén illendő attestatiója, be nem fogadtatott..."

Rákóczi decemberi kassai részországgyűlése után 1708 január 15 és 24 között Esterházy Antal tartott részgyűlést a Dunántúlon, ahol a Dunántúl védelmére tett intézkedések mellett szintén a hadisegély megajánlása volt a tárgyalás célja.

Bécsbe ezeknek a részgyűléseknek a híre felnagyítva érkezett már el s február második felében Medows angol követ már tudni vélte, hogy a "magyarok főnökei" újabb országgyűlést hirdettek volna Tapolcsányba. Ezek a hírek, de még inkább az ónodi detronizálás felrázta a bécsi udvart is s lassan ott is úrrá lett az a felfogás, hogy a magyarok megnyerése és leszerelése végett feltétlenül kívánatos az országgyűlés összehívása. A két tengeri hatalom követe azonban most is tisztábban látta a helyzetet s meg volt arról győződve, hogy egy ilyen labanc országgyűlés nemhogy békére nem fog vezetni, hanem még csak fokozni fogja az ellentállást.

József azonban meg akarta mutatni a külföldnek, hogy ő mindenre kész s a titkos tanácsban már január 23-án megbeszélték azt is, hogy erre az országgyűlésre a felkelőket is meghívják. Ugyanezt tartotta kívánatosnak a prímás elnöklete alatt Pozsonyban összeült előzetes értekezlet is. De fontosnak tartották, hogy a felkelt magyarok vezetői, vármegyéi és városai ne fejenként, hanem általánosan hivassanak meg, hogy így meg nem jelenésük esetében is határozhassanak a megjelentek. Ilyen előzmények után hívta össze I. József huszonegy esztendei szünet után Pozsonyba február 29-ére az országgyűlést.

Esterházy nádor már január 26-án meghívta Rákóczit, mint írta "kedves öccse urát a méltóságos fejedelmet" s mindazokat, akik a király hűségétől eltértek. Hivatkozva nádori tisztére és közvetítői szerepére, arra kérte Rákóczit, hogy küldje szét a vármegyéknek szóló királyi meghívót. A fejedelemre és a főbb vezetőkre hárított minden felelősséget, ha megtiltanák a megjelenést, vagy eltitkolnák a meghívást s ezzel meggátolnák, hogy a haza lecsendesítésén és megtartásán együtt tanácskozhassak az egész nemzet.

Rákóczi február 27-én vette kézhez a nádori meghívót s azonnal válaszolt Esterházynak. Levelében csodálkozásának adott kifejezést, hogy az országgyűlést akkor hívják össze, amikor azon a hazafiak nem jelenhetnek meg, mert a császár híveit mégsem lehet országnak nevezni, kik oly kevesen vannak, hogy névsorukat egy fél ív papirosra háromszor is fel lehet írni. Figyelmeztette a nádort, hogy akik az országról az ország nélkül akarnak végezni, azok csak a haza rabságának kötelét fonják újra. Csodálkozott azon, hogy a kitűnő jogász nádor, miért akarja őket jobbágyságra csalogatni. Tiltakozott az ellen, mintha a kurucok a nádort valaha is elfogadták volna közbenjáróul. Óva intette a nádort, hogy ne akarja nemzetét jobbágyságra vezetni s figyelmeztette hogy a nemzet azért ontja évek óta a vérét, mert oly dicsőséges és szabad országgyűlésen akarja ügyét intézni, amelyen mindenki nemesi szabad szavazatát érvényesítheti. Intette vezérlő fejedelmi hivatala szerint Esterházyt és társait, hogy emlékezzenek meg hazafiúságukról, nemzetükről és maradékaikról s ne csak viseljék a magyar nevet, hanem ne is ártsák magukat olyan dolgokba, amelyből a magyarságra csak rossz származik. Végül jelezte Rákóczi a nádorhoz írt levél végén, hogy a császártól, akit nem ismer el, nem fogadja el a megyéknek szóló meghívókat, de jelzi, hogy azok arról értesülve vannak.

A fejedelem még aznap közölte a megyékkel a meghívást. Figyelmeztette őket, hogy az országgyűlésnek bizonnyal az a célja, hogy a detronizációs határozattal szemben megint elismertessék ott József uralmát és királyságát. Óva intette őket az örökös királyság elviselhetetlen vas jármától, amit fegyverükkel, szövetségükkel és hitükkel már levetettek nyakukból. A császár most úgy hirdetett országgyűlést, hogy a béketárgyalásokat még csak meg sem említette, tehát ebből jó nem származhat. Figyelmeztette a megyéket letett hitükhöz, de jelezte, hogyha mégis akadna vármegye, amely hisz az ellenség hitegetésének és meg akar Pozsonyban jelenni, ám jöjjön a fejedelem elé s ő megadja annak az útlevelet. Ilyen megye azonban egyetlen egy sem akadt, sőt sorra tiltakoztak a csonka és fegyveres nyomás alatt összeülő országgyűlés megtartása ellen. Bercsényinek az volt a véleménye, hogy már maga az interregnum kellő tiltakozás ellene s egyedül csak a József által használt királyi cím ellen lehetne még külön is tiltakozni. Rákóczi levelezése azt mutatja, hogy az ügyük állásában ekkor még magukat biztosan érző kurucok számára nem jelentett különösebb szenzációt a labanc országgyűlés összehívása, mert arról alig ejtettek maguk közt szót.

Az országgyűlés iránt különben maga József sem lelkesedett különösen. Az országgyűlésre egyáltalán nem ment le. Március 3-án kezdődtek meg az ülések, amelyeken bizony az ország rendjeinek csak elenyésző kis töredéke jelent meg. Az országgyűlés azt akarta, hogy Rákóczi és a fegyverben álló magyarok meghívására maga a prímás keresse fel Rákóczit. A király azonban tizenhárom napi késedelem után csak Skarbala alnádor és Luby Imre esztergomi prépost kiküldésébe volt hajlandó belemenni. Ezt a küldöttséget Rákóczival szemben még a labancok is sértésnek tartották s azt kérték Józseftől, hogy egyezzen bele abba, hogy a küldöttség gróf Csáky Imre váradi püspökből, Koháry István tábornokból, Festetich Pál soproni alispánból és Röszler Farkas pozsonyi ügyvédből álljon. A prímás ezt személyesen is kérte Józseftől, de az, egy a nádorhoz intézett levélben, nemcsak a küldöttséget tiltotta le, de még a levélbeli felszólítást is megtiltotta.

Ilyen körülmények közt az április 3-án Liechtenstein Ádám herceg és Tran Ottó osztrák tartományi marsall által megnyitott országgyűlés igen nyomott hangulatban kezdődött. Egy bécsi labanc rezignáltán fel is jegyezte, hogy "a békességhez kevés a reménység, mert amint látjuk - a malekontentusok nemhogy embereket küldenének rá, de ingyen nem is fütyülik, csak semminek vélik és diéta helyett konventikulumnak nevezik". Rákóczi maga nem kis gúnnyal írta március 30-án Bercsényinek: "bárcsak azt tudnám, mit statuált afelől az nagy hirrel és méltósággal tündöklő gyülekezetecske?!"

A gyülekezetecske bizony nagyon csonka és egyoldalú összeállítású szánalom maradt, mely nem tudta felvenni az érintkezést a kurucokkal. De még így szánandó véznaságában is kurucosan kitett magáért a sérelmek felsorolásánál, igazolva Medows és Bruyninx előzetes aggodalmát. Az alázatosnak és hűségesnek remélt labanc-gyülekezet bátran követelte az alaptörvények visszaállítását és a személyes szabadság visszaállítását. Elég udvariatlanok voltak ahhoz, hogy félreérthetetlen célzásokat tegyenek Rákóczi elítéltetésének törvénytelen voltára.

Bebizonyították ország-világ előtt, hogy a labanc és a kuruc közt csak vérmérsékleti és módszerbeli különbségek vannak, de a bécsi kormányzat törvénytelenségének felismerésében s a helyzet megváltozásának követelésében egyek.

Követelték a hódítás jogán működő neoacquistica, új szerzeményi bizottság eltörlését. Követelték, hogy csak oly adót kelljen fizetniök, amelyet az országgyűlés megszavazott. Követelték a háromévenként összehivandó országgyűlések megtartását, a kormányzatnak tiszta magyar kézbe való visszajuttatását, a jogbiztonságot jelentő állandó bíróságok működését. Tárgyalták a vallások szabad gyakorlatának ügyét is. Követelték a nádori és egyéb zászlósúri méltóságok régi tekintélyének visszaállítását, a magyar szent koronának az országba való visszahozatalát s az idegen katonaság kivitelét. A sérelmek tehát Rákóczi híres "Recrudescunt" kiáltványának szellemét és szólamait visszhangozták. Elégtétellel írhatta július 9-én Rákóczi a nándorfehérvári török szerdárnak, mikor informálta a hadi helyzetről és a belpolitikai eseményekről, levelében a pozsonyi gyűlésről: "Az Pozsonyban valamely gyülésecskét tartó egynéhány magyar urak magokban szállván és a német eleitül fogva való istentelenségét szivek szerint fontolván: kemény és darabos szókkal küldöttek némely punctumokat az német császárnak, mellyért, az mint mostanában elfogott levelekbül értjük, igen vigyáznak reájuk és tisztességes arestom alatt vannak némellyek közzülük".

A király mereven elzárkózott az elől, hogy az országgyűlés szóba hozza az örökös királyságnak, a katonaság kivitelének és Erdély visszacsatolásának kérdését. Ez aztán megadta a kegyelemdöfést a labanc gyűlés hangulatának. Június 24-én a rendek, Bécs örömére, fölirataik és sérelmeik fölküldése után, a pestis ürügyét felhasználva, szétoszlottak.

A gyűlés nemcsak a labancokat hangolta le, de amint arról a porosz követ megemlékszik, a kurucok ellentállási kedvét is fokozta. Különösen kellemetlenül érintette a túlnyomó többségükben protestáns kurucokat, hogy a vallásszabadság kérdésében a rendek többsége a szabadság ellen foglalt állást. Az országgyűlés eddigi szakasza merőben meddőnek bizonyult s amint Acsády írja, amily mértékben bizonyosabb lett, hogy Bécs minden nemzeti engedményt ellenez s Magyarországot fegyverrel akarja visszaszerezni, oly mértékben emelkedett Rákóczi tekintélye, aki napnál világosabban képviselője volt ekkor a nemzet alkotmányos jogainak.

Még együtt volt a pozsonyi labanc országgyűlés, amikor Rákóczi május 15-ére konventikulumot hirdetett Egerbe. A meghívó szerint itt "hazánk további megmaradását és a célunk boldogulását illető dolgokat", különösen pedig a dikák ügyét akarta megtárgyaltatni. A gyűlés megnyitását a szokásos ünnepségek mellett még ünnepélyesebbé tette, hogy Ocskay ekkor küldte el Rákóczihoz a Morvaországban ezidőben zsákmányolt öt császári zászlót.

Az egri konvent nem foglalkozott a pozsonyi gyűléssel s egyáltalában nem volt támadó éle. Elsősorban gazdasági kérdések foglalkoztatták, mert a dikák behajtásától függött, lesz-e kellő pénz a háború megfelelő mértékű folytatására. A pénzre most különösen szükség volt, mert a fejedelem ekkor készült nagy külpolitikai manőverek közepette arra, hogy az ősz végén betör seregével Sziléziába s ezért olyan jól felszerelt sereget akart összehozni, amilyenre eddig még a felkelés folyamán nem volt példa.

A konventtel egyidejűleg tárgyalt a szenátus és a közgazdasági tanács is. A fejedelem a közteherviselés elve mellett tört lándzsát s annak igazságos keresztülvitelét sürgette. A rengeteg panasz miatt, amely főleg a szegénység körében volt általános, a megyék követeivel ismét végigtárgyalták az egyes megyék megterhelését s ha azt túlzottnak találták, leírtak belőle. A rézpénz értéktelenedése s az ezüstpénz hiánya megint nagy gondot okozott. Igyekeztek a rézpénz árfolyamát biztosítani s ismét elfogadták adóba a réz polturát. A késedelmeskedő megyei tisztviselőket a konvent a fejedelem elé rendelte. A szegénység terheinek könnyítésére fogadta el a gyűlés, hogy a jobbágyok a fuvarokat és a terménybeszolgáltatásokat pénzben is megválthassák.

A szegénység töméntelen panaszának lehetőség szerinti orvoslása mellett gondolt a fejedelem a Túróc megyei még mindig fogságban levő urak szabadon bocsátására is, ami a megyékre igen jó hatással volt.

Az egri gyűlésről Rákóczi gondosan kiépített tervvel és nagy reményekkel indult neki a nyárnak. A nyár azonban a trencséni csatavesztéssel s a franciák és az oroszok vereségének hírével kettétörte mindezeket a reménységeket és terveket. Megindult az addig hűséges vezérek elpártolása is. Országos pánik fogta el a lelkeket. Ilyen körülmények közt hívta össze Rákóczi szeptember 5-ére Egerbe a szenátust, amely 25-éig 15 ülést tartott.

Az erdélyiek kevéssel előbb figyelmeztették a fejedelmet, hogy Erdéllyel szemben kötelességei vannak s felszólították, hogy nyomuljon be Erdélybe. Rákóczi a szenátus elé terjesztette a kérdést. Károlyi nagyon fontosnak tartotta, hogy Rákóczi menjen be Erdélybe s személyes ottlétével bátorítsa fel a népet. Rákóczi azonban a zavaros időkre való tekintettel aggodalmasnak tartotta, hogy elmenjen Magyarországról. A szenátus azt tanácsolta, hogy a fejedelem küldje testőrző hadait Erdélybe s hirdettesse ki, hogy maga is be fog menni, de előbb várja meg amíg Károlyi visszaszorítja Erdélyben a császáriakat. Bercsényi levélben szintén a szenátus véleményéhez csatlakozott s így most Erdély érdekében is csak Károlyi akciója határoztatott el. Tudjuk, hogy eredménytelenül.

Szóba került a szenátusban a béke kérdése is. A trencséni vereség nem ingatta meg a szenátus hitét s az pontosan ugyanazt kívánta a megkötendő békétől, mint azelőtt. Ezt Rákóczi a bizalom jelének tekintette s igen jól esett neki. Általában, amikor a harctéri helyzet rosszabbra is fordult, a belpolitika sokkal kevesebb gondot rótt Rákóczira, mint a felkelés kezdetén, a katonai sikerek idejében. A gondot most inkább az általános elszegényedés, majd a pestis pusztítása okozta.

Rákóczi most már minden hitét elvesztette a rézpénzzel szemben. Ki is jelentette, hogy meggyőződése szerint azt csak a végítélet előtt három nappal lehet feltámasztani. Szóba került tehát az ezüst-alap megteremtésének megoldhatatlan kérdése is. Ennek tárgyalása közben összetűzött a fejedelem és a gazdasági helyzetet nem ismerő szenátus s a fejedelem követelte a számadások felülvizsgálatát, mert "nem lopunk".

Az adó behajtásának kérdése különösen fogas probléma volt. Különböző módokat gondoltak ki, hogy a parasztot a megyei tisztek zsaroló adóbehajtásától mentesítsék. A gyakorlatba azonban ezek már nem mehettek át.

A szenátus nem tudott behatóbban foglalkozni a legújabb orosz javaslatokkal, mert az orosz követ a tárgyalások alatt meghalt. Így a megbeszélések fősúlya végig az adózás, kényszerpénz-kurzus és más pénzügyi vonatkozású dolgok megvitatására esett. A fejedelem a teherkönnyítések miatt még abba is belement, hogy a rendes hadsereg létszámát, kivéve abból a dunántúliakat, leszállítsa 30.000 főre. Az utolsó tárgyalási napokon érkezett meg Urbich bécsi orosz követ értesítése, hogy az udvar a rendes béketárgyalásokat a pozsonyi országgyűléshez intézendő leirattal akarja elkerülni. Ennek megfelelően erősen németellenes hangulatban oszlott szét a szenátus.

A pénz elértéktelenedésével járó gazdasági válság mellett 1708 ősze újabb megpróbáltatásokat hozott. Még ki sem heverte az ország a trencséni vereség után keletkezett általános pánikot, amikor egyre általánosabb lett a pestis. Ez a súlyos epidémia már rég kerülgette az országot. A fejedelem már 1704 késő őszén hallotta, hogy Lengyelországban, különösen a mai Lemberg környékén, nagyon elhatalmasodott a járvány. Ekkor szigorúan elzáratta a mármarosi és a szomszédos megyék lengyel határait s ezt az egészségügyi határzárat egy év után ismét megújította. Magyarországon először 1708 június derekán kezdték beszélni, hogy a császári hadak közt felütötte fejét a pestis. Rákóczi nem rettent meg a hírtől, sőt azt írta Károlyinak, hogy az Isten nagy gondtól szabadítaná meg, ha ezt a csapást elterjesztené a császáriak közt. Valami naiv hit is terjengett, hogy a pestis nem árt a magyarnak. Ez a széles körben hiteire talált állítás azonban csakhamar szomorúan megcáfoltatott. Július elején már nemcsak a Dunántúlon és a császáriak közt, de már Dél-Hevesben a hajdúk s kurucok közt is pusztított "Istennek ez a látogató ostora." Kevéssel utóbb Erdélyben is jelentkezett a járvány. Gyergyói cigányok hurcolták be Moldvából a segesvári vásárra s néhány hét alatt megtizedelődött Rabutin serege. A pestis már gátolni kezdte a hadviselést is. Rákóczi mindenkit utasított, hogy inkább a pusztán vonuljon át, mint falvakban állomásozzék. November elején már annyira általános lett a járvány, hogy Bercsényi is így sóhajtozott: "A pestis, a pestis, csak pestis ne volna."

A pestis felbukkanása mellett újabb menekült-hullám okozott gondot a fejedelemnek. A bányavárosok felé előnyomuló császári seregek elől csapatosan menekültek az emberek Gömör megye felé. Ezeket a fejedelemnek el kellett látnia, pedig már az ő és az ország nyakán ott éltek a menekült erdélyiek is. A közhangulat egyre jobban romlott s Rákóczi a hangulat helyreállítása végett decemberre országgyűlést hívott össze Sárospatakra. Előzőleg, október végi és november eleji szatmári időzése alatt, több ízben tárgyalt az erdélyi szenátorokkal. Ezeken a tárgyalásokon arról igyekezett meggyőzni az erdélyieket, hogy ő továbbra is állja s az orosz cárnak is megírta, hogy Erdély nélkül nincs magyar szabadság s a cárt figyelmeztette is, hogy a varsói szerződés szerint köteles őt az erdélyi fejedelemségben fegyverrel is megvédem.

Az országos zűrzavarban, kábulatban, amikor már mindenki a maga és családja vagyonának megmentésére kezdett gondolni s így a nemzeti ügy melletti szolidaritás kötelékeit lazítani igyekezett, ült össze Sárospatakon a kuruc országgyűlés, vagy amint Rákóczi írja, "a haszontalan fogyasztók" gyülekezete november 27-én.

Rákóczi legelső sorban a nyilvános zárszámadást akarta megejteni. Szükségesnek tartotta, hogy az ország színe előtt számoljon el az ország jövedelmeivel, hadd lássa az egész ország, hogy a törvényes kivetések és egyéb jövedelmek hová lettek. Már nyáron tapasztalta, hogy a szenátus is tájékozatlan az ország financiáival szemben s azóta is jutottak fülébe hangok, hogy a fejedelem és mások az ország jövedelmeit magáncélokra fordítják. A gazdasági és katonai pénztári biztosoknak épp úgy nyilvánosan kellett elszámolniuk Rákóczi utasítására, mint Hellenbach bányakormányzónak. Rákóczi nyilvános elszámolása az országgyűlésen az ország javainak kezeléséről korát messze megelőző eljárás volt. Minden esetre le akart egyszer és mindenkorra számolni minden itthon és külföldön terjesztett rágalommal, amely őt és társait korrupcióval vádolta. Emellett igen alkalmas volt ez az elszámolás arra is, hogy végre mindenki tiszta képet nyerjen az ország anyagi helyzetéről és az esetleg még rendelkezésre álló anyagi erőről.

Már október 16-án jelezte Rákóczi ezt egyik levelében Bercsényinek: "mivel sokaknak számot adni kell: sokkal jobb volna, ha mindazok az egész ország előtt constálnának, jól lehet, tudom, hogy avval minden embernek szája be nem dugódik, mindazonáltal az magyarnak geniussához képest az is nem keveset tenne: mert bizony tapasztaltam Egerben, hogy még a senátorok sem értik az commissariatus dolgait és reparatióit, és sokan oly vélekedésben voltanak, amellyért ennyi sok oktatásaink után inkább szántam őket, mintsem haragudhattam volna."

A nyilvános elszámolás után a fejedelem maga sürgette, hogy a szegények adója méltányosan rendeztessék, nehogy a föld népe elhidegüljön a nemzeti ügy iránt. November 30-án a hadügyi tárca tárgyalására került a sor és sokkal nagyobb haderő számára szavazták meg az ellátást és a hópénzt, mint amennyi ekkor még fegyverben állt. Ugyanekkor tiszteletdíjat szavazott meg az országgyűlés Rákóczinak, Bercsényinek, gr. Csáky Istvánnak, Vay Ádámnak és a szenátoroknak. Mindezekből azt látjuk, hogy az országban egyre jobban elhatalmasodó gazdasági és egyéb bajok ellenére is, ekkor még az ország közvéleménye bizalommal nézett a további hadviselés és teherviselési készség elé. Ez a bizalom a lelkeket elfogott aggodalom alól a december 4-iki ülésen fel is szabadult, amint arról már az előző fejezetünkben megemlékeztünk.

Pedig ettől a naptól nagyon tartott a vezérlő fejedelem. Úgy hitte, hogy amikor ő és a szenátus a megyék elé terjeszti a békekötés kérdését, az általános békevágy oly formában fog megnyilatkozni, hogy eleve gondoskodni kell egy háborús katonai párt jelenlétéről. De a megyék, melyeknek követei közt ismét jelen voltak a túróciak is, derekasan viselkedtek. A fejedelem szónoki készsége most is megmentette a helyzetet. Beszéde, melynek végén mindenkit arra intett, hogy magyarhoz illő elszántsággal menjenek az országgyűlésből az ellenségre, leírhatatlan hatást tett.

Szükség is volt erre a hangulatra, mert a következő napokon újabb kényes kérdések kerültek szőnyegre. Már másnap kimondatott a rézpénz devalvációja, vagy mint akkor mondták "nyakaszakadása". Kényes kérdés volt a hadi-segélypénz kivetésének kérdése, amelynek mikénti kivetésében a rendek nem is tudtak maguk közt megállapodni. Az állami adónak, a dikának még a nevét is eltörölték. Maga a fejedelem sem akarta a vármegyéket a szegénység nyomora és állandó keserves panaszkodása miatt megterhelni ezzel. Az ország pórnépe valóban közel járt az éhenhaláshoz s az állami adókról való lemondás csak a tényekbe való belenyugvás volt. Azonban a kétes nemesekre, akiknek nemességét a megyék nem igazolják, kimondták a teljes teherviselési kötelezettséget. Ilyenek különösen a Hegyalján voltak. Egy újabb fejedelmi beszédre a rendek még megszavaztak hadkiegészítési célra 12.000 hajdút. Mivel minden 50 adóforint után kellett egy-egy hajdút kiállítani, a hadisegélyként kivetett adóösszeg mindössze csak 600.000 forintra rúgott. Ez az összeg már csak alig harmada volt a másfél évvel ezelőtt vállalt adónak.

Ez volt a kurucok utolsó törvényalkotó országgyűlése. Az alkotott 18 cikkelyt december 17-én szentesítette Rákóczi s ezzel ezt a nehéz körülmények közt összehívott, de mégis szerencsés véget ért országgyűlést be is rekesztette. Szétoszlás előtt még jóváhagyta az országgyűlés a szenátorokból és tisztekből álló bíróságnak Bezerédy, Bottka, Szegedi, Ujkéri és Pöstyéni felett hozott halálos ítéletét, de Rákóczi az utóbbi háromnak megkegyelmezett.

A pataki gyűlés szétoszlása után a helyzet állandó romlása tovább tartott. "Szerfölött terhemre voltak azok" írja Rákóczi "akik a németek elől menekülvén, szállást, tartást és kocsikat követeltek tőlem. Egyik felől a németek szorítottak, másik felől a pestis. Alig volt már valami táborozó hadam, mivel azon tisztek és katonák, akik miután biztos szállásra vitték családjaikat, visszajöttenek: alig valának annyian, hogy az ellenség kikémlelésére portyára küldhessem őket. Udvari hadaimmal bolyongtam tehát, hol az egyik, hol a másik faluban - amely még nem volt pestises - tanyázván: hogy elrejtsem valódi állapotunkat az ellenség elől." A hadak kiélték téli szállásukat. Maga Rákóczi is azért hagyta ott Munkácsot, mert kifogytak a munkácsi tárházak. Nyomorgott a had s még jobban a nyomorult nép, amelyen a had élt. Rákóczi már-már arra gondolt, hogy ezüstneműit vereti pénzzé, amikor Bercsényi egy kölcsönnel kisegítette. A helyőrségek is alig éltek, tehát nem lehetett még gyalogságot is összeszedni. Szánandó állapotban volt a lovasság is. Rákóczinak az volt a véleménye, hogy csak a zavart növelné, ha ezekkel a hadakkal akciót kezdene. Így el is húzódott, az őszi szerencsétlen liptói vállalkozástól eltekintve, a fejedelem újabb hadi vállalkozása egész a következő 1710-es év januárjáig. Erdély, a végleg elvesztett Erdély is csak gond volt. Az erdélyi szenátorok még mindég ott voltak Rákóczi mellett s úgy foglalkoztak az erdélyi kérdéssel, mintha még valaha az elgondolásokat realizálhatnák is. Nőve-növekedett a gond és a baj. Rákóczi diplomáciai levelezésébe egyre többször került be az a mondat, amely a bukás esetére alku helyett az emigrációt igérte. Ez ekkor még csak fenyegetés kifelé és önerősítés, önbiztató fogadkozás befelé. De ez a refrénszerűen vissza-visszatérő mondat lassan életprogrammá lett Rákóczi lelkében, önmagát lovalta bele évek alatt s önmagával került volna ellenkezésbe, ha az emigráció kellemetlenségei helyett a hűségesküvel járó gondtalanságot választja két évvel utóbb.

Rákóczi az év első felének legnagyobb részét Munkácson töltötte s az egyre romló katonai helyzet helyett a külpolitikai helyzet eseményeit figyelvén, diplomáciai pókhálót szövögetve akart valami biztos alapot teremteni az egyre jobban lelohadó mozgalom számára.

Június 5-én ismét összeült az egy évvel azelőtt elnapolt pozsonyi labanc országgyűlés. Felolvastatott a királyi válaszleirat. A bécsi porosz követ már tavaly nyáron jelezte, hogy ez a leirat lesz hivatva bécsi felfogás szerint pótolni a béketárgyalásokat. A felolvasott uralkodói leiratnak tényleg volt néhány oly pontja, amely közeledett Rákóczi állásfoglalásához, de néhány más pont, különösen azok, amelyek a pénzügyekre és a vallási kérdésre vonatkoztak, annyira reakciós volt, hogy legkevésbé sem szolgálhatott kibékülési alapul.

A labanc országgyűlés protestánsai, akik itt kisebbségben voltak, érdemeikre hivatkoztak, hogy az uralkodót a vallás szabad gyakorlásának kérdésében jobb belátásra bírják. Bizonygatták, hogy Rákóczit és Bercsényit kezdetben éppen ők akarták a királlyal kibékíteni. Hivatkoztak arra, hogy Rákóczi és a többi katolikus vezér, bár nem teljesítették egészen a protestáns kívánalmakat, a vallás szabad gyakorlatát mégis megengedték. Ezt azonban szemfényvesztésnek tartották s a szécsényi vallásügyi végzésről azt állították, hogy azok csalogatók voltak a protestáns többségre. Saját érdemeikül rótták fel, hogy az ónodi gyűlésen kivégezték a többnyire protestáns Túróc megye követeit s még a katolikus Rakovszkyt is. Azt állították, hogy ez is azért történt, mert békülni akartak a királlyal és felszólaltak a templomok érdekében hozott törvény ügyében. Mindezek a labanc értelmezésű protestáns érdemek kevesek voltak ahhoz, hogy az uralkodót a maguk irányában jobb belátásúvá tegyék.

A lázadókra még ily módon sem volt tanácsos hivatkozni. A császár-király június 19-én megsürgette az országgyűlést, hogy a lázadókkal szemben foglaljon erélyesen állást. Július 14-én ki is adta József császári és királyi nyilatkozatát, amelyet mint kancellár gr. Illésházy Miklós jegyzett ellen. Ez az uralkodói nyilatkozat a magyar felkelés vezéreit és résztvevőit a haza ellenségének nyilvánította és száműzte, ha négy héten belül nem térnek vissza az uralkodóval szemben való engedelmességre.

Az uralkodó azt kívánta, hogy ezt a nyilatkozatot az országgyűlésen hirdessék ki. Mint királyi biztost leküldte tehát Pozsonyba herceg Liechtenstein János Ádám Andrást, hogy hirdesse ki ott a nyilatkozatot. A nyilatkozat kihirdetése minden ellentállás nélkül azonnal meg is történt. Ebben Rákóczit és Bercsényit a haza ellenségének jelentették ki és fölségsértőknek nyilvánították. A többi felkelőnek azonban bűnbocsánatot hirdettek arra az esetre, ha a kihirdetéstől számított négy héten belül leteszi a hűségesküt. Megsemmisítette az országgyűlés az ónodi országgyűlés végzéseit, amit József a maga részéről már az előző évben megtett s megsemmisítette a többi konvent határozatait is.

Voltak egyesek, akik még ezt is kevesellték és sokkal többeket akartak kizárni a közkegyelem lehetőségéből.

A pozsonyi gyűlés együtt tartása az uralkodó számára most már egyáltalában nem volt fontos s öt nappal a kihirdetés után a pestisre való hivatkozással elnapolta az országgyűlést. Az azon hozott határozatokat azonban nem szentesítette, bár köztük volt Rákóczi és Bercsényi "száműzése" is. Acsády úgy véli, hogy a szentesítés azért maradt el, mert az udvar értesült, hogy Rákóczi követségét Londonban és Hágában milyen szívélyesen fogadták s erre a császár savoyai Eugen ösztönzésére kijelentette, hogy Rákócziról szó sem lehet a nemzetközi béketárgyalásokon, lévén a magyar kérdés a császár házi ügye. A házi ügy jellegének kihangsúlyozására József még a saját maga által összehívott országgyűlés határozatait sem szentesítette.

Medows, a bécsi angol követ, úgy látta, hogy a jószágelkobzó határozatot Pozsonyban különösen azok pártolták nagy mohósággal, akik azt remélték, hogy abból részesülni fognak. Különben az volt a benyomása, hogy a katolikusok és protestánsok nagyon összekaptak az országgyűlésen s hogy az udvar a jelenben csak szép szavakkal tartja a gyűlést, de az orvoslást mindenre csak a jövőre igéri. Az uralkodó leiratából is azt olvasta ki, hogy az udvar inkább erőszakkal, mint igazságadással akarja legyőzni a mozgalmat s a magyar népet. Medows kedvét Bécstől végleg elvette a pozsonyi országgyűlés kudarca és épp úgy, mint elődje, Stepney, ő is kérte királynőjét, hogy hívja vissza Bécsből. Alig ért véget a gyűlés, Medows vissza is tért Londonba, az eredménytelen törekvéseknek épp olyan kellemetlen fanyar ízével, mint előtte Stepney is...

A pozsonyi gyűlés ez évben épp úgy nem váltott ki különösebb ellenhatást a nemzeti mozgalom táborában, mint tavaly sem. Az ország belügyei is inkább csak adminisztratív jellegű intézkedéseket kívántak s még csak a szenátus sem jött össze. Mindössze csak egy kis jelentéktelen református vallási ügyben tanácskozott augusztus elején Rákóczi és néhány körülötte levő szenátora a regéci hegyekben. Előzőleg pedig június 16 és július 7 között tartott Sárospatakon tizenegy megbeszélést a szenátussal. Ez a konferencia a fellebbezések reviziójával és a folyó közügyekkel foglalkozott minden különösebb esemény nélkül. Rákóczit sem kötötték le a szenátus ügyrendszerű békés tanácskozásai annyira, mint máskor. Jutott bőven ideje arra, hogy "a reformátusok professzorát Simándit a maga instrumentumaival a várba híva, egész estig sok szép discursusokban mulassa magát." Máskor pedig Rákóczi volt az, aki "a reformátusok collégiumába menvén, Simándi professzor által producált mathezist nézte, maga is disceptálván véle."

Július 9-én, a poltavai csatával, megfordult a hadiszerencse a cár javára s ettől kezdve ismét aktuális lett Rákóczi számára a varsói szerződésben való reménykedés. Szeptember 5-én Mayerfeld svéd tábornok titkára Bardili és a két evangelikus követ, Krmann Dániel és Podhorszky Sámuel, mint szemtanuk mesélték el Munkácson Rákóczinak a poltavai vereséget. Rákóczi, ha a haza állapota engedte volna, maga ment volna ki Ilyvóra, hogy a cárral találkozzék. Az ország belállapota azonban már olyan volt, hogy kimenetelét futásnak magyarázhatták volna s ez visszatartotta. A kimenetel helyett a szenátus és a konvent összehívásán gondolkozott. De amikor egymás után értesült a dunántúli hadak visszaözönléséről, a franciák súlyos vereségéről s a cár pálfordulásáról (hogy Ágost lengyel királysága mellett foglalt állást), lemondott ezeknek összehívásáról.

A fáradhatatlan Szieniavszka hercegné azonban újabb és újabb tanácsokkal látta el Rákóczit. Október 12-én találkoztak is a beregmegyei Zavadkán s azt tanácsolta, hogy Rákóczi igyekezzék Péter cár minisztériumával megismertetni az európai helyzetet, mert különben nem látják ott be, hogy milyen veszély fenyegeti őket még mindég a svédek és a császár szövetségesei részéről. Rákóczinak a cár fegyveres segítséget jelentő komoly ígéretére most annál is inkább szüksége volt, mert az erdélyi urak már szeptember 16-án arra kérték Rákóczit, hogy hívja össze az erdélyi országgyűlést, amit ő október 12-ikére Husztra ki is hirdetett. Ezen a gyűlésen biztosítani akarta a fejedelem az erdélyi menekült rendeket, hogy a cár megtartja őt az erdélyi fejedelemségben.

A fejedelem a zavadkai kirándulás miatt öt napi késéssel érkezett Husztra s előbb három napig az erdélyi szenátussal értekezett s csak 22-én nyitotta meg az országgyűlést. A hangulat kölcsönösen rossz volt. A fejedelem tisztán látta, hogy az erdélyiek soha nem álltak teljes szívvel és minden áldozatot meghozó elszántsággal mellette. A menekült erdélyiek pedig látva az idő lassú téliesre fordulását, belátták, hogy ebben az évben komoly hadi vállalkozást aligha remélhetnek s így ismét bujdosásban kell telelniök valahol az erdélyi északi széleken.

Rákóczi a megnyitó beszédben meg is rótta a rendeket. Rámutatott az erdélyiek megkopott igyekvésére. Beszéde vázát Beniczky a következőkben jegyezte fel:

"A felséges Fejedelem hosszú peroratióval declarálta, hogy melly igen megcsökkent a haza szabadsága prosequálásában való fervorok ezelőtteni időkhöz képest, az holott nemhogy Táborban szállani kivánnának; de restségnek adván magokat, csak mindenkor Quartélyban kivánkoznak, mellyet jóllehet Országunk illy megszorult állapottyában is eő Felsége a maga hiveitül nem denegállya. Mindazonáltal mivel egyedül, maga a közsegitség nélkül semmit sem tehet, egyenlő szivvel az Országban való bémenetelinek modalitásárul necsak gondolkozzanak, hanem azon eő Felségével edgyütt iparkodjanak is."

Beszédét azzal fejezte be a fejedelem, hogy pedig azalatt is megélhessenek és mindenki előadhassa szenvedett rövidségét, várni fogja a tanácsuraknak eziránt való véleményét és folyamodását.

Az országgyűlés nem is foglalkozott egyébbel, mint a bujdosó erdélyiek elszállásolásával s a még Rákóczi kezén levő tiszai Részeknek, a partiumnak közterheivel. Mint Magyarországon, úgy itt is a közterhek arányos kivetése volt a legnagyobb gond és nehézség.

Az országgyűlés kétnaponként mutatta be Rákóczinak munkálatait, aki azonban eddigi szokásával ellentétben igen gyakran és igen lényegbe vágóan is módosított azokon. Rákóczi tudta, hogy semmi jót nem várhat ezektől a hontalanoktól. Jellemző, hogy az ezekben a napokban is sűrű Rákóczi és Bercsényi közti levelezésben egy szó sem esik az országgyűlésről. A nagyon rövid lélegzetű országgyűlés október 26-án már be is rekesztetett.

A pestis közben nem hogy alábbhagyott volna, hanem még jobban terjedt. A szörnyű epidémia előli állandó bujdosásban, leolvadt és leromlott kis seregével, nyugati és keleti menekültekkel a nyakán, a nyílt devalvációt követő letargiában a fejedelem még mindég nem adta fel a reményt. A külpolitikai reménysugarak csalóka játéka mellett decemberben végre valami tényleges segítséghez is jutott a menekült és befogadott svéd-barát lengyelekben és a főseregtől elszakadt svédekben. Közben megkísérelte Bécsben felajánlani a Londonban és Hágában tanácsolt békekötést, de onnan az udvar Bruyninxon keresztül ridegen visszautasította. Ilyen körülmények közt igazán nem tehetett mást Rákóczi, mielőtt a tétlen tespedésben önmagától szét nem oszlik a még megmaradt kis haderő, mint rászánja magát egy támadó hadjáratra, amely siker esetén ismét felrázza a csüggedő és békét sóvárgó kedélyeket.

Rákóczi tisztán látta ezt a belpolitikai helyzetet. Őt mindég csak a külpolitkai remények csalfa visszfénye zavarta meg. Már november elején ezeket írta Bercsényinek: "Olvasván azért az Kegyelmed utóbbi levelét és fájdalmas szívvel szemlélvén az tisztek, Generálisok és az had szíve, elméje bódulásokat: megvallom, médiumot nem látok, hanem qui perdit numerum, incipiat iterum. Zűr-zavart kell indítanunk és az által boldogulásunkat keresnünk: mert soha nemzetünknek tébolygó és sok rosszat lankadásunktól reménlő elméjét újonnan meg nem egyeztetjük jobban, mint ezen újonnan felgerjesztett szivünk jelenségében."

Ez a vállalkozás a romhányi csatával ért véget, melyről ugyan mind a két fél azt hitte, hogy ő nyerte meg, de mely mindenképpen a kurucok kudarcát jelentette. Ettől kezdve a tél végét és a tavasz elejét a haddal való vesződés és a diplomáciai műveletek foglalták le. A lengyel csapatok megszöktek, miután rengeteget zaklatták a népet s több bajt, mint hasznot hajtottak. A svédek felfogadása és a császár ellen való felhasználása miatt XII. Károly tiltakozott, akinek szüksége volt a császár barátságára, hogy magának visszavonulási területet biztosítson.

Június közepén ismét összegyűjtötte Rákóczi Huszt mellett az erdélyi tanácsnokokat és nemeseket s ott maga is megjelent. Ez a tanácskozás már épp úgy nem lendített semmit az erdélyi ügyön, mint az előbbiek sem. Maga írja: "ott velük az erdélyiek felbátorítását illető, mindazáltal meglehetős sikertelen és határozatlan intézkedéseket állapítottam meg."

Már a tél nagy gondok közt telt el. Rákóczi csapataival a tüzelőfa és tábori gunyhók hiánya miatt kénytelen volt a pestis által részben, vagy egészen kipusztított falvak közelében szállani táborba, hogy lebontva az elhagyott házakat tüzelőhöz jusson. Ilyen nyomorúságos táborozás után, végig kergetve a pestistől az egész megmaradt országon, élelmezési gondokkal küzdve s egyre jobban szétmálló sereggel, nem sok kilátással lehetett neki menni a nyárnak. Elmúlt a nép régebbi rajongó lelkesedése. A Dunán átkelő Palocsayt már nem szeretet fogadta, hanem idegenkedés, mert a nép látta, hogy oly kis sereggel jött, amellyel nem arathat maradandó sikert s már tudta, hogy az újabb kivonulás után megint csak rajta áll bosszút a német. Heister mai szemmel alig elhihető kegyetlenkedése a kuruc érzelmű polgári lakosságon az évek egymásra toluló sora alatt megtörte a lelkek ellentállását. A békét és közbiztonságot sóvárgó polgári lakosság lélekben egyre jobban elfordult a kurucoktól, látva, hogy csak bajt hoznak fejükre, de a császáriak bosszújától már nem tudják őket megvédeni. Így fordult Béri Balogh ellen a dunántúli nép közhangulata. A lelkek már feladták az ellentállást...

Érthető, hogy ilyen körülmények között Rákóczi kapva-kapott a híren, hogy a Moldvában álló Gruzsinszkij hétezer lengyelével, köztük a szökevényekkel, ismét szolgálatába akar állani. Tavasszal még szidta őket, amikor megszöktek, most azonban egy pillanatra megint reménykedni kezdett, hogy Erdély felől a lengyel sereggel úgy elöntheti az országot, mint az árvíz. Erre a segítségre azonban már nem került sor.

A téli hónapok alatti látszólagos elülése után tavasszal ismét s még újultabb erővel tört ki a pestis. Egymás után hulltak el a sereg főtisztjei. De pusztított a járvány a fejedelem és Bercsényi környezetében is. A viszonyok napról-napra rosszabbodtak. Már arra kellett Rákóczinak Károlyit utasítania, hogy csak azoknak az erdélyieknek a családjáról gondoskodjék, akik részt vesznek a hadjáratban. Az elmaradt lengyel segítség miatt megint késett az erdélyi hadjárat, ami lassan teljesen elfordított mindenkit Erdélyben Rákóczi mellől. Semmi kétséget nem szenvedett, hogy a felkelés ügye az utolsó hónapokat éli. Csak egy erélyes császári offenzívának kellett bekövetkeznie. Ez pedig nem sokáig váratott magára.

Már a tél utóján kellemetlen hírt hallott Rákóczi. Híre jött, hogy az udvar az elöregedett s kegyetlenkedő Heister helyébe, a kitűnő katonát, Pálffy János grófot bízza meg a magyarországi hadjárat vezetésével. Rákóczi tudta, hogy Pálffy jó katona és jól ismeri a kuruc katona minden hibáját.

Rákóczi már be is vallotta Károlyinak október 1-én, hogy rég nem bízik a nemzet önerejében:

"Én is ezért bátran mondhatom", írta "hogy mindeneket elkövettem, amelyek tüllem telhettenek és noha tudom, hogy eztet kevés ember ismeri meg s még Kegyelmed is megmosolyogja: de, ha külömben vagyon, tudom, - számadás nélkül nem marad Isten előtt. Hitemre mondom, esztendők folynak, - az mióta tudniillik az rézpénz elveszett, - hogy magunk ereje által való boldogulásunkat nem reménlettem, hanem külső segitségekben vetettem reménségemet s ezek által most is bátran bizom, hogy Isten megsegit bennünket: mert tudom, érettünk csudát nem tészen, természet szerint pedig - csuda nélkül más útja nincsen. Ezt nekem is szintén oly nehéz várni, mint akárkinek másnak, - de valamint az drágaságban ámbár nehéz is megvárni az aratást, de avval csakugyan nem érhetik szaporábban a buza: ugy bizonyára azt sem közelithetem én, minek előtte az ideje el nem érkezik; s ehez penig miért s micsoda reménségem vagyon? mi haszna mondanom, mivel kevesen hiszik; megmondom Kegyelmednek, Isten szemben juttatván Kegyelmeddel. Minthogy penig a békességhez, - se jóhoz, se rosszhoz - éppen nem bizhatván, az hadakozással kintelenek vagyunk: arra forditsuk minden erőnket, hogy üdőt nyerhessünk és adjunk azoknak, akiktől minden jót remélhetünk".

A helyzet annyira kritikussá vált, hogy 1710 őszén már nem tudott Rákóczi a tiszai Részekben országgyűlést tartani. Kénytelen volt belemenni az erdélyiek előterjesztésére az exlexbe s a következő évre a tavalyi kulcs szerint vetett ki a Partiumra, a Részekre 18.800 rajnai forint adót, hogy a hadak ne maradjanak rongyosan és ellátatlanul. Rákóczi talán gondolni sem mert arra, hogy a vég oly közel van. Pedig midőn október 17-én elhagyta Patakot, mint hitte pár napra, örökre elhagyta azt...

A császáriak offenzívája megindult. A kör egyre kisebbre szorult. Cusani Szolnokot is bevette. A császáriaknak szabad lett az út Erdély felé s Rákóczi egyre jobban északra szorult a Tiszántúlon is. Nem hiába írta udvarának Palmes új bécsi követ ezekben a napokban Londonba: "Szegény magyarok! Megérdemlik a részvétet s én a szabadságot annyira szeretem, hogy mindent elkövetek érdekükben; de szerény véleményem szerint hiába reménykednek, hogy ezzel az udvarral tárgyalhatnak". Sőt úgy látta Palmes, hogy már a kegyelem kérésével is elkéstek.

A labancok és császáriak előnyomulása kapcsán tartani lehetett attól, hogy Rákóczi és Bercsényi élete nem lesz biztonságban. Nagyrészt ezért is, de mert az elbetegesedett és teljesen tétova lett Bercsényi csak útjában volt, november 20-án elindította Rákóczi Bercsényit Munkácsról Lengyelországba Ágost királyhoz. "Bercsényit még Szerencsről elküldém", írja Rákóczi, "hogy tegye meg előkészületeit lengyelországi útjára, ahová őt azon ürügy alatt akarám küldeni, hogy a cár teljhatalmazottjával Dolgoruky herceggel érintkezzék. Küldetésének valódi oka azonban az vala, hogy oly hadjáratról gondolkodtam, amelyben Bercsényi tétovázó szelleme, gyakori betegeskedése és más egyéb alkalmatlanságai miatt nagyon terhemre lett volna; különben is ő már nem igen volt képes nagy fáradtságok elviselésére". Bercsényi többet nem is tért vissza Magyarországra.

Bár a császár nem szentesítette, csak hét évvel később a pozsonyi országgyűlés proscribáló nyilatkozatát, az mégis csak éreztette a hatását. Egyes gyöngébb ellentállású emberek meginogtak s egyre többen hagyták el a kuruc zászlót. Akadtak egész csapattestek, amelyek elbocsáttatásukat kérték. XI. Kelemen pápa brévéje is éreztette a hatását.

"XI. Kelemen pápa kibékülvén József császárral" olvassuk Rákóczi emlékiratában "intő levelet adott ki az összes magyarországi papsághoz, hogy ismerje el törvényes magyar királyul József császárt, s hagyja oda a konföderációt, különben egyházi átok alá vettetik. Hasonló bullát intézett a lengyel biborosprimáshoz is Augusztus király ügye mellett. Azonban a lengyelországi clerus jobban tudta: mire kell az efféle bullákat becsülni, mint a magyarországi. A katolikus tisztek és nemesek pedig, habár nem igen voltak is vallásosak: mindannyian a papság példáját kezdik vala követni. E cselszövénynek köszönhetem, hogy elvesztettem ama két erősséget (Szolnok, Eger), amelyekre nagy mértékben számítottam. E két erősség elvesztése véget vetett oly rég ápolt tervemnek..."

Rákóczi október 3-án azt írta Károlyinak: "látván, hogy magunk erejével való boldogulásunkat nem reménlhetjük s csak egyedöl a moszkva segitségére kell elménket vetnönk,... nincs egyéb mód benne, hanem az mezőt elhagyván, erősségekre kell szorulnunk". Ebből a kettős célból azonban a rohamos gyorsasággal romló helyzetben már csak egyet lehetett munkálni: az orosz segítség sürgetését. Mert Rákóczi nemcsak a mezőt volt kénytelen feladni, de a várakból való defenzíváról is le kellett mondania, mert várai egymás után estek el. Így páratlan gyorsasággal foszlott szét az utolsó katonai ellentállás reménye is.

Heister bécsi bukását első sorban politikai érzékének teljes hiánya okozta. Hadvezetői képességei is fogyatékosak voltak, győzelmeit nem tudta kiaknázni, de főleg féktelen terrorjával váltotta ki az udvar elfordulását személyétől. A kuruc csapatok felismert bomlásából és Rákóczi észrevehető passzivitásából Bécsben arra következtettek, hogy a felkelés vége felé közeledik. Ezért kellett Heistert elejteni, aki a békekötésnek feltétlen akadálya volt s helyére oly embert kerestek, aki alkalmas arra, hogy Magyarországon akár fegyverrel, akár diplomáciai készségével, de előkészítse a kibontakozást. A haditanács magát savoyai Eugent akarta megnyerni erre a feladatra, de az mereven elzárkózott előle. Pálffy személyét nemcsak Eugen herceg bizalma tolta az előtérbe, de a személye mellett megnyilvánuló császári akarat is. A tábornagy legidősebb lánya, Mária, közismerten nagy hatással volt a fiatal József császárra. Szeptember 27-én értesítette a haditanács Pálffyt az uralkodó elhatározásáról. Heister igyekezett a vezércsere elé akadályokat gördíteni, de Eugen hozzájárulása megerősítette Pálffy pozícióját, aki most már feltételeket szabott a fővezérség átvétele esetére. Pálffynak ma teljesen szokatlan eljárása ugyan némi megütközést keltett Bécsben, olyannyira, hogy Pálffy ezt észrevéve, kívánságaival vissza is vonult s így sikerült fővezéri megbízatását megmenteni. Október 22 körül Hainburgban Pálffy haditanácsot tartott gróf Herberstein és gróf Schlick közrevonásával és az ott megállapított haditervek értelmében megkezdett hadműveletekkel november elején átvette a főparancsnokságot.

Rákóczi Emlékiratában úgy ír, mintha Pálffy kinevezése hírére ő utasította volna Károlyit, hogy keresse Pálffyval az összeköttetést s figyelmeztesse, hogy dicsőségesebb a háborút békekötéssel befejezni s kérjen tőle fegyverszünetet. A valóság azonban némileg másként folyt le. Rákóczi egyes momentumokra már nem emlékezett vissza Emlékirata írásakor.

Kinevezésekor Pálffy negyvenhét éves volt. 1681-ben, tizennyolc éves korában kezdte meg katonai pályafutását és tevékeny részt vett az egész felszabadító háborúban, így Buda ostromában és elfoglalásában is. Utóbb a Rajnánál, majd Itáliában harcolt s 1703-tól mint Horvátország bánja Magyarországon harcolt a kurucok ellen. A császári csapatok sikereiben nemegyszer kiváló része volt. Rákóczi már februárban hallotta, hogy Bécsben Pálffyra gondolnak. Kinevezésekor egy névtelen röpiratban, melynek valószínűen Rákóczi volt a szerzője, vagy sugalmazója, Isten végzésének tartotta Pálffy kinevezését s zálogául annak, hogy a nemzet ügyét most már állandó boldogulásunknak és nyugodalmunknak csendes révébe fogják most vezetni. Kétségtelen, állapítja meg Lukinich Imre, a szatmári békekötés történetírója, hogy Pálffy megbízatása az adott viszonyok között a legszerencsésebb politikai tény volt.

Pálffy feladata nem volt könnyű és egyszerű. A pestis és az élelmezési nehézségek rengeteg költséget okoztak Bécsnek s pénz a bécsi kincstárban soha nem volt fölös számban. Jelentékeny létszámú sereget kapott ugyan, de az szanaszét volt szórva. Viszont Pest felé utaztában maga is látott hazaoszló kuruc csapatokat s látta, hogy a felkelők ereje teljesen felbomlott. Különösen kellemetlen volt a császári seregnek az, hogy hiányzott a magyarországi és erdélyi császári csapatok között az együttműködés. Pálffy azonnal elrendelte, hogy az erdélyi csapatok nyomuljanak Debrecen felé. Maga pedig megkezdte a kuruc váröv felgöngyölését. Így, bár a császári sereg súlyos anyagi és élelmezési zavarokkal küzdött, a gyors és eredményes előnyomulással ezt sikerült elleplezni s Rákóczi csak a győztes sereget látta fenyegetően közeledni. Szolnok, Tokaj, Sárospatak egymást követő gyors eleste a kuruc csapatokat végleg megzavarta. A kuruc csapatok már egymással szemben is bizalmatlanokká lettek. Pálffy nap-nap után meggyőződött róla, hogy a kuruc seregben általános már a békevágy. Talán a hamburgi értekezlet is felhatalmazta rá, vagy csak magyar szíve diktálta, mindegy, de a nap-nap utáni tapasztalatok után arra gondolt, hogy felveti a békés megegyezés gondolatát.

Ezt alátámasztotta az is, hogy talán egyedül, de világosan látta serege rengeteg belső baját, amely egyszer csak az akcióképtelenséggé is fokozódhatik. Számított a békekészség kinyilatkoztatásának nagy erkölcsi hatására, ami nem is maradt el. Minden attól függött s az egész elhatározás azért volt alapjában véve mégis csak merész dolog, hogy Rákóczi mit fog látni Pálffy kezdeményezése mögött. Hitelt fog-e adni annak s őszinte békekészségnek fogja tartani, vagy csak egyszerű fogásnak, amelynek célja a mozgalom katonai leszerelése, hagy azután diktálni lehessen a feltételeket.

Pálffy ennek a merész lépésnek megtételére jól választotta ki a lélektani pillanatot. November 14-én magánlevélben kereste fel Károlyi Sándort. Egyelőre csak Károlyi személyével foglalkozott s igyekezett rábeszélni, hogy hódoljon meg. Kérte, hogy küldje el meghatalmazottját, akivel nyíltan tárgyalhat. Intette, hogy úgy csinálja meg a maga szerencséjét, hogy gyermekei ne átkozzák majd érette.

Károlyi, aki ekkor már az egész kuruc haderő parancsnoka volt, módfelett meglepődött Pálffy váratlan ajánlatán. Rákóczin kívül egyedül ő ismerte igazán a további ellentállás reménytelenségét, azonban bizonnyal kevésbé volt fanatikusa a külpolitikai reményeknek. Károlyi közölte Pálffy levelét Rákóczival, aki úgy értelmezte Pálffy kezdeményezését, hogy az Károlyin keresztül ugyan, de tulajdonképpen hozzá van intézve. A kuruc sereg amúgy is gyenge lábon álló egysége miatt ugyan még nem tartotta célszerűnek, hogy Károlyi és Pálffy személyesen találkozzanak, de utasította Károlyit, hogy levélben feltétlenül válaszoljon Pálffynak. Maga Rákóczi is dolgozott ki egy kibontakozási tervezetet, vagy legalább is sugalmazta azt "Egy igaz magyarnak hazája dolgai felől való elmélkedése" címmel. Ezt az iratot átvette az a követutasítás is, amelyet Károlyi adott annak a követének, aki a fejedelem tudtával és utasításával a Pálffynak adott válaszát vitte Pálffynak. Károlyi még előbb közölte Rákóczival a Pálffynak adandó válasza tervezetét s annak hozzájárulása után december 9-én küldte csak el levelét Pálffynak. Ez a levél teljesen Rákóczi utasítása alapján készült s így kétségtelenül félhivatalos jellegű volt. Károlyi a maga személyét egész a háttérben hagyta a levélben, csak azt említette meg, hogy nem tudja, miként tudja a confoederátióhoz való esküjét összeegyeztetni a Pálffy által ajánlott dolgokkal, de azért biztosította Pálffyt, hogy a béke munkálásán fáradozni meg nem szűnik. A levél másodrangú jelentőségű volt a követ szóbeli utasítása mellett, amelyre az egész diplomáciai tárgyalás súlypontja helyeztetett. A szemben álló két fél között mérhetetlen elvi ellentétek voltak. Ezt kellett a követnek áthidalnia, felismerve azokat az érintkező pontokat, amelyek alapján megindulhatnak az érdembe menő megbeszélések, majd tárgyalások. Erre a kényes és nagy diplomáciai érzéket kívánó szerepre Károlyi választása, kétségtelenül Rákóczi beleegyezésével, a Bihar megyei alispánra és debreceni főbíróra, Komáromi Csipkés Györgyre esett.

Komáromi Csipkés György nem volt hétköznapi ember. Hasonló nevű közvetlen őse korának egyik legkitűnőbb református egyházi szónoka és theológiai írója volt. Ő maga közeli bizalmasa volt Károlyinak s közéleti pályája arról bizonykodik, hogy derekasan megfelelt hivatásának.

Kettős feladat hárult Komáromi Csipkésre. Elő kellett készítenie a szóbeli tárgyalásokat azon utasítás alapján, amelyet Károlyi december 9-én Rákóczi hozzájárulásával részben levélben, részben élőszóban adott neki. Ezenkívül tisztáznia kellett Károlyi személyes meghódolásának lehetőségeit és körülményeit, amelyekre Pálffy november 14-iki levele félreérthetetlen célzásokat tett.

A vett utasítás értelmében Komáromi Csipkésnek le kellett szegeznie, hogy Rákóczi a pozsonyi gyűlés egyoldalú határozatait nem fogadhatja el magára kötelezőnek, mert őt ígérete kötelezi arra, hogy a béke ügyéről a vármegyék jelenléte nélkül intézkedés nem történhetik. Ha úgy látta volna a követ, hogy Pálffy fegyverrel akarja kicsikarni a döntést, akkor figyelmeztetnie kellett volna Pálffyt, hogy Rákóczi tudja, miszerint Pálffy seregrészei szét vannak szórva s ezért nem tart általános támadástól. Résztámadással szemben pedig készen áll az ellentállásra, mert "a vitézlő rendnek is nagy kedve nevelődött és mintegy megújult". Még ha győzne is Pálffy, a kurucok akkor sem tennék le a fegyvert, hanem védett állásokból folytatnák tovább a harcot. Ha pedig kudarc érné Pálffy fegyvereit, akkor az állásába kerülhet. Csipkésnek ezek szerint le kellett beszélnie Pálffyt a háború folytatásáról s legalább egy fegyverszünet szükségéről kellett meggyőznie.

Emellett módot kellett találnia arra is, hogy a fejedelemtől írt, vagy legalább is általa sugalmazott röpiratot, az "Egy igaz magyarnak hazája dolgai felől való elmélkedését", Pálffy kezéhez juttassa.

Ez az Elmélkedés rámutatott arra, hogy a magyar nemzet már volt a tatár, cseh, török és német rabságába vetve, de "mindezen nemzetek között leghosszabb rabságát kétségkívül az német igája alatt" szenvedi. "Valjon van-e oly magyar, aki átal nem látta, hogy miótátul fogvást az Ausztriai Ház fejére jutott a magyar korona, avagyis miólta az Habsburgi Ház Austriai birodalmához jutott, azon nem igyekezett volna: hogy lehessen a magyar nemzetet állandó, jobbágyi birodalma alá hozni? Melyre minekutánna szines házasságbéli kötésekkel magának utat irtott volna: lássuk elsőben, sok titulusok és jószágok osztogatásival mennyire kivánta hódítani nemzetünk elméjét és következendőképpen az kedvezésekkel s ajándékokkal azon véget el nem érhetvén, valjon van-é oly csalárdság, üldözés és kegyetlenség, amellyel nem élt volna feltött szándéka végbevitelére?" Hangsúlyozta az Elmélkedés, hogy az udvar a csalódásait a múltban is véres kegyetlenkedésekkel és jogtalansággal bosszulta meg. Utalt arra, hogy Caprara ígéreteit Caraffa nem tartotta be, Caraffa ígéreteit pedig Kollonics másította meg. Pálffy, mint magyar ember, megtartaná ígéretét, de meddig tartják őt meg állásában s az utód úgy járna el, mint a múltban jártak el az utódok. Utalt arra is, hogy a császár elhalálozása esetén Károly, a császár öccse, távol élne Spanyolországban s így Magyarország felett a kegyetlen bécsi miniszterek uralkodnának s a férfi-ág kihalta után bizonnyal bevezetnék a leányági örökösödést, ami újabb német rabságot jelentene. Az volt az Elmélkedés végkonklúziója, hogy minden igaz magyarnak arra kell törekednie, hogy a hadakozást az általános európai békekötésig, vagy József császár haláláig elnyújtsák, mert ennek a hadakozásnak csak ünnepélyes békekötéssel szabad végződnie. Különben semmi garanciája nincs annak, hogy a magyar nemzet megszabadul rabságából.

Rákóczi tehát még most is ragaszkodott a szabályszerű béketárgyaláshoz és ünnepélyes békekötéshez. Károlyinak, mint Lukinich írja: "anyagiak iránt különben sem érzéketlen lelkére" azonban nagyon hatott Pálffy említett, egyénileg igen kedvező lehetőségeket nyújtó levele, amely neki felajánlotta a "restitutio in integrum" lehetőségét. Károlyi tisztán látta, hogy Eger, Jászóvára, Krasznahorka eleste után már a várakra támaszkodó ellentállás is reménytelen. Valóban a követ elindítását követő napon elesett Eperjes és Bártfa is. Tudta azt is Károlyi, hogy ő is felkerült a proscribáltak listájára s József császár 1710 május 29-én kelt rendeletével Károlyi összes birtokait gróf Batthyány Ádámnénak, Rákóczi legendásemlékű fiatalkori álomképének adományozta. A kurucok rovására 1710-ben egész sereg császárhű magyar főúr és még több osztrák-cseh főúr, hivatalnok és tiszt kapott nagyobb birtokadományt a császártól. Károlyi tudta, hogy egy kiegyezéses békének ezek az új s még többnyire csak reménybeli nagybirtokosok heves ellenzői lesznek, tehát a magáét csak egyéni akció útján mentheti meg. Ez az elgondolás vezette akkor, amikor követet a Pálffy által megpendített saját meghódolása ügyének megbeszélésére is utasította.

Komáromi Csipkés ügyes volt. Meggyőzte Pálffyt, hogy Károlyi elhatározása őszinte. Pálffy azonnal jelentette ezt gróf Wratislaw cseh kancelláron keresztül József császárnak s a minisztertanácsnak, akik egyformán megelégedéssel vették ezt tudomásul. József már december 22-én ünnepélyesen biztosította a minisztertanács tudtával Károlyit, hogy kegyelemben részesíti, javait és főispánságát visszaadja, de azt kívánta, hogy hűségéről Károlyi mielőbb tegyen bizonyságot. Pálffyt pedig teljhatalommal ruházta fel a Károlyival való tárgyalások vitelére.

Károlyi küldöttje a Rákóczival való megegyezés lehetőségeit is felvetette Pálffynak. Pálffy úgy vélte, hogy abban az esetben, ha Rákóczi lemond az erdélyi fejedelemségről s arról, hogy a tárgyalások fegyverszünetben és országgyűlésen folyjanak s "alázatos levélben" magának és híveinek kegyelmet kérne a császártól, a kegyelem nem maradna el. Pálffy azt izente még Rákóczinak, hogy "Ne bizzon a külső hatalmasságoknak segitségekben és hitegetésekben, mert azokban megcsalatkozik, hanem ha valamit akar, a dologgal ne késsen, mivel ő felsége hadai megindulnak és ha az kevés lesz, lészen ő felségének 40 regimentje is".

A hónap közepe táján értesült Rákóczi Komáromitól Nyírbaktán Pálffy javaslatairól. Károlyi ekkor már személyére biztosítva volt Pálffy részéről, ha még nem is adatott ki a császári nyilatkozat s ezért Pálffy álláspontjára helyezkedett s igyekezett Rákóczit is rábírni arra, hogy vegye fel a tárgyalásokat a Pálffy által ajánlott alapon. Sőt még ott Nyírbaktán memorandumban dolgozta fel Pálffy ajánlatait s javasolta Rákóczinak azok elfogadását. Rákóczi Munkácsra ment, ahol a karácsonyi ünnep alatt megadta a maga válaszát a Kisvárdán levő Károlyinak.

Pálffyhoz a már szokott úton Komáromi által élőszóban juttatta el Károlyi Rákóczi udvarias, de inkább visszautasító válaszát. Rákóczi egyetlen egyet sem fogadott el a Pálffy által proponált pontokból. Csak abba volt hajlandó belemenni, hogy ne külön béketárgyalás legyen, ha az a császárra nézve kellemetlen, hanem az országgyűlésen folyjék le a tárgyalás. Rákóczi válasza tehát nem szolgálhatott tárgyalási alapul. Viszont Károlyi biztosította Komáromi útján Pálffyt, hogy ami a hűségre térést illeti, a maga részéről elhatározása végleges és teljes, sőt már célzást tett arra is, hogy Pálffy csak véle tárgyaljon. Erre vonatkozólag ezt írta Komárominak adott utasításában: "Mindezeket jól megfontolván, ő excellentiáját alázatosan kérem, bölcs tanácsival tovább is engem támogasson, igaz hazafiai lévén, visgáljuk meg azokat, amik hazánk törvényeinek megtartására és hazánk boldogulására céloznak, félretévén minden privátumot. A hercegnek (Rákóczinak) is semmi kedvesebben nem eshetik, mint egész tehetségével azon igyekezni, hogy örökösön a békesség öszve köttetve a szabadsággal, országunk boldoggá és szabaddá tétessék".

A nemzeti mozgalom vezérének, Rákóczinak és Károlyinak, a kuruc hadsereg főparancsnokának útjai 1710 karácsonyakor elváltak egymástól...

Rákóczi december elején Kállón még szemlét tartott összevont csapatai felett s azokat jobbaknak, népesebbeknek látta, mint hitte. Ez a kuruc seregszemle aggasztotta a saját seregének belső zavaraival tisztában levő Pálffyt s ezért koncentrikus előnyomulásra szánta el magát Debrecen irányában. Hogy minél nagyobb népszerűségre tegyen szert, kegyesen bánt a meghódított vidék lakosságával. Felére csökkentette a Debrecenre kivetett hadisarcot. Megerősítette a nemesek és polgárok jogait és kiváltságait, sőt még a vallások szabad gyakorlásának kérdésében is elment addig a maximális határig, ameddig az udvar engedte. Helyes és tapintatos politikai érzék vezette ilyen irányú működésében, ami nem is lett hatástalan.

1711 januárjában indult el Pálffy Debrecen felé, ahova kevéssel utóbb főhadiszállását is helyezte. Nádudvaron fogadta Pálffy Komáromi Csipkést. Megmutatta neki József császár leiratát a Károlyinak adott kegyelemről. Rákóczi válaszára azonban teljesen elutasító feleletet adott. Hajlandó volt ugyan, hogy Rákóczi levelét, amint azt Rákóczi kívánta, az esztergomi érsekhez a hivatalos út betartásával eljuttassa, de inkább arra intette a fejedelmet, hogy közvetlenül forduljon az udvarhoz: "alázza meg magát" izente "és alázatosan írjon egy levelet, kérjen kegyelmet mind maga, mind jószágai végett és hogy a felséges császár az országot ilyen pusztult állapotjában kegyelmesen vigasztalja meg, régi szabadságaiban és törvényeiben tartsa meg", azonban intette arra is Rákóczit, hogy "mig ideje van, igazán fogjon a dologhoz, mert ha az időt halasztja, semmi jó sem jön ki belőle".

Pálffy személyes varázsa megnyerte a megegyezés ügyének Komáromit is, aki Károlyit, aki erre már különben is elhatározta volt magát, még külön is biztatta. Pálffy előnyomulása, a hurok szorulása és a császári kegyelem Károlyit most már döntő lépések megtételére késztették. Most már nem lehetett taktikázni és követjárásokkal időt húzni. Pálffy számításai kitűnően beváltak.

Január elején már nemcsak az ország gondjai szakadtak Rákóczinak a nyakába, de az udvarába menekült úriasszonyok siralmait is hallgatnia kellett. Udvarában Károlyiné már arra gondolt, hogy merre szökjék: az olcsóbb Moldvába, vagy a pestises Lengyelországba?

Szieniavszkijné útján állandóan értesült Rákóczi a lengyel-orosz-svéd-török ügy fejleményeiről s ezért elhatározta, hogy átmegy Lengyelországba s személyesen jár utána, hogy mit remélhet Bercsényi sokat emlegetett orosz segítségéből. Rákóczi megírta Károlyinak, hogy visszajön Lengyelországból s kérte, hogy nyugtassa meg a hadakat, mert épp a segítség ügyében megy ki. Végül arra kérte, hogy biztosítsa neki a visszatérés útját Munkácsra, nehogy útja elvágassék.

Január 11-étől 27-éig volt Rákóczi Lengyelországban, ahol nemcsak a segítség ügyében járt, hanem még az erdélyi bujdosók kiküldötteivel is tárgyalt, akik sorsuk iránt érdeklődtek nála. Rákóczi kint meggyőződhetett, hogy az orosz segítség koránt sincs oly közel, mint Bercsényi hitte. Sőt értesült arról is, hogy a török támadása esetén ez a remélt segítség végleg el is marad, összeomlott körülötte minden. Rákóczi később, mikor már egész énjén kisebb-nagyobb botlásainak és szenvedélyeinek mély bűntudata uralkodott, így írt erről Önéletírásában: "Ezen idő alatt én államügyek ürügye alatt Lengyelországba mentem; hogy miért, te tudod Uram; nem is kivánom azt, hogy szégyenem előtted rejtve legyen; ámbár az emberek előtt föl nem fedem; megértem én az ostorcsapásokat, amelyekkel engem nyomorgattál, de azért nem tértem észre. Tanácstalanul, mindenfelől szorongatva, látszat szerint akaratodnak alávetettem magamat és nyugodt lélekkel türtem az idő méltatlanságait, de szivem távol volt tőled, mert a bün lakozott bennem".

Rákóczi utóbb megaláztatását büntetésnek tekintette, amiért szívében még lángolt a szenvedély, amely őt Szieniavszkához fűzte. Pedig ekkor is ez az asszony volt az egyedüli lény, aki mellette állt, támogatta, biztatta. Elment vele Drohobiczára, ahol Rákóczi találkozott Dolgorukijjal. Vele volt a reményekben való csalatkozásban s ott volt Skoljéban is, amikor Károlyi 27-én felkereste ott Rákóczit. Ez az asszony volt Rákóczinak immár egy évtized óta leghűségesebb támasza, míg Rákócziné és Rákóczi közt az évtizedes elszakadás végzetesen elmélyítette azt a távolságot, amely - rövidebb intermezzóktól eltekintve - már házasságuk első éveiben mutatkozott.

Károlyi és Rákóczi találkozása döntő jellegű volt. Rákóczi most már tisztán látta a külföldi remények haszontalanságát, Károlyi pedig közölte vele a magyarországi állapot végzetszerű összeomlását s mindazt, amit a közte és Pálffy közt lefolyt tárgyalásokból közlendőnek vélt.

Pálffy bár megszállta a hajdúságot, nagyon jól tudta, hogy hiányosan élelmezett csapataival a kemény télben támadást aligha kísérelhet meg. Az erdélyi csapatok is olyan elcsigázva érkeztek meg, hogy azokra sem számíthatott. Hogy tehát vérontás és kockázat nélkül jusson az egész Tiszántúl birtokához, Károlyitól hűsége biztosítékául Sarkad, Sólyomkő és Ecsed várak kiürítését és átadását követelte. Károlyi vonakodás nélkül ígéretet tett a kérés teljesítésére, különben időközben Sarkad el is esett, sőt most már ő szorgalmazta a Pálffyval való személyes tárgyalást is. Mivel Pálffy ezekből a körülményekből arra következtetett, hogy a kuruc haderő meghódolása csak idő kérdése, engedélyt kért január 13-án az udvartól, hogy a Rákóczival leendő tárgyalásokat teljhatalmúlag vezethesse.

Január 19-én minisztertanács foglalkozott a kérdéssel. Rákóczinak az esztergomi érsekhez írt levelét már aláírása miatt (François Prince) sem tartották megválaszolhatónak. Rosszallták Károlyi indokát, hogy azért késik a nyílt hűségesküvel, mert felesége, családja és vagyona Munkácson Rákóczi hatalmában van, hisz Rákóczi gyerekei viszont a császár kezében vannak s így az udvar megtorolhatja, ha Rákóczi a Károlyi-gyerekeken bosszút áll. A minisztertanács figyelmeztette Károlyit, hogy ne késlekedjék, hanem addig fogadja el a kegyelmet, amíg nem késő. Nem ellenezte azt sem, hogy amennyiben Rákóczi kegyelemért folyamodna, arról Pálffy tegyen jelentést az udvarnak. Ez a minisztertanácsi határozat, amely Rákóczival szemben a legmerevebb visszautasítást jelentette, savoyai Eugen hercegnek legszemélyesebb műve volt. Bécs úgy látta, hogy Károlyi személyének elvonása a kuruc ügytől annyira elszigetelné Rákóczit, hogy az egyben a kuruc ügy bukását is jelentené.

Károlyi időnként tájékoztatta a fejedelmet a tárgyalásokról, de a Lengyelországba ment fejedelem olykor megkésve vette ezeket a jelentéseket. Mivel a január 13-án kötött nyolcnapos fegyverszünet lejárta előtt nem is tért Rákóczi vissza, Károlyi Munkácsra ment s ott Vay Ádámmal és báró Sennyei Istvánnal megbeszélte a dolgok állását. Vay és Sennyei arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Rákóczinak kell Pálffyval összeköttetésbe lépnie. Pálffy azt hitte, hogy egyszerű időhúzásról van szó az ellenfélnél s ezért megkezdte 21-én az előnyomulást a császári sereggel Kálló felé. Erre Károlyi felkereste díszes kísérettel Pálffyt, aki Téglás községben fogadta a kuruc főgenerálist. Károlyi késznek nyilatkozott Sólyomkő és Ecsed átadására s Szabolcs megye kiürítésére s igyekezett meggyőzni Pálffyt, hogy az esetben, ha nem csapják be, Rákóczi is hajlandó lesz a kegyelemkérésre és hódolásra. Pálffy meglepődött, de mivel azt hitte, hogy Rákóczi beszél Károlyiból, némi vonakodás után hozzájárult a Rákóczival leendő személyes találkozás gondolatához. Pálffy a találkozás alapfeltételéül, hogy valami biztos haszna legyen, Kassa feladását kötötte ki.

Pálffy megbeszélte tábornokaival is a dolgot s báró Ebergényi és gróf Montecuccoli altábornagyok és Graven és Croix vezérőrnagyok egyhangúlag a találkozás mellett szavaztak. Mivel a csípős hideg miatt úgysem lehetett komolyabb hadmozdulatokra gondolni, hozzájárultak az újabb ötnapos fegyverszünethez is.

Rákóczi, bármily vesszőfutást jelentett is neki Lengyelországban az orosz segítség közelségéről való lemondás, még mindég nem adta fel a reményt, hogy XIV. Lajos beveszi őt és ügyét az európai békébe s Károlyi előtt leveleiben semmi esetre sem mutatta reményvesztettségét. Így Károlyi csak a maga jámbor elképzelését hitette el Pálffyval.

Pálffy viszont biztosan ült a nyeregben s bár a hideg miatt csapatainak és lóállományának biztos pusztulása nélkül nem tudott volna megmozdulni, mégis január 25-én, amikor Károlyi még néhány napi fegyvernyugvást kért, hogy Rákóczival tárgyalhasson, csak úgy járult ahhoz hozzá, hogy egyidejűleg hangoztatta a katonai megszállás további kiterjesztésének szükségességét.

Károlyi hitelt adott ennek a beválthatatlan fenyegetésnek s azonnal felkereste Rákóczit Skoljeban, ahol tájékoztatta őt az eddigi tárgyalásokról. Rákóczit különösen a fegyverszünet lepte meg. Károlyi viszont azt állította, hogy annak Rákóczi és Pálffy találkozása az ára. Azt mondta, hogy Pálffy meg van arról győződve, hogy a fejedelemmel töltött egy óra alatt többet végezhet, mint másokkal több napi konferencián. Azt is mondta, hogy a béke játszva megköthető, ha Rákóczi és Pálffy megérti egymást s ha Rákóczi levelet ír a császárnak. Állította, hogy mindenkinek ez a véleménye s arra hivatkozott, hogy Rákóczi, aki sokszor megesküdött, hogy a hazáért szívesen feláldozza magát, ne térjen most ki az elől, hogy a hazáért megalázkodjék.

Mivel Károlyi mély meggyőződéssel beszélt s Munkácson Vay, Sennyey, Forgách is ezt tanácsolták Rákóczinak, az január 28-án előre küldte Károlyit Pálffy hoz, hogy készítse elő vagy Vaján, vagy Apátiban a kettőjük találkozását.

Rákóczi őszintén bízott Károlyiban s érdemének tudta be, hogy a fegyverszünet kieszközlésével feltartóztatta Pálffy előnyomulását. "Ha Károlyi Pálffyt nem tartóztatta volna", írta Rákóczi 29-én Bercsényinek "csak legkisebb hirével is motusának vége lett volna dolgainknak ezen sokféle rémülés között", amelyet Munkácsra való visszatérte közt tapasztalt. A mindenhol látható bomlás és az általános békevágy eltagadhatatlan jelei késztették arra Rákóczit, hogy vállalja a Pálffyval való találkozást.

Rákóczi ekkor sem gondolt arra, hogy egyedül tárgyaljon és végezzen. Arra gondolt, hogy mint a konföderáció feje, összehívja a Bereg megyébe szorult rendeket s eléjük terjeszti a béke ügyét. Tudta, hogy a békét mindenki el fogja bármiként is fogadni, de eleget akart tenni annak az alkotmánynak, amelyet a felkelés számára épp Bercsényi javallatára alkotott meg a szécsényi gyűlés.

Károlyi január 30-án érkezett Pálffyhoz, víve magával Rákóczi Pálffyhoz írt levelét, melyben a vezérlő fejedelem örömének adott kifejezést, hogy annyi háborúskodás után magyar tárgyalhat a magyarral a haza boldogulásáról. Pálffy Vaját jelölte ki a találkozás helyéül s Vay Ádám kastélyában a találkozás január 31-én délután fényes külsőségek közt meg is történt. A kastély előtt maga Pálffy fogadta Rákóczit. Az előzetes megbeszélések után Rákóczi vendégül látta vacsorán Pálffyt, a vele levő császári főtiszteket, valamint Károlyit és Vayt. Majd a roppant barátságos hangulatú és hosszasan elnyúló vacsora után Rákóczi és Pálffy magánértekezletre vonultak vissza.

Pálffy arról igyekezett meggyőzni Rákóczit, hogy írjon egy a király felsőbbségét elismerő levelet s mert József jóindulattal van iránta, ez esetben megadná mind a magyar nemzetnek, mind az erdélyieknek a törvényes szabadságukat s a fegyverben állóknak az amnesztiát. Biztosította Rákóczit, hogy személyére illetőleg mindent megkapna, kivéve az erdélyi fejedelemséget. Viszont figyelmeztette, hogy ha nem fejezi be a háborút olyan szerződéssel, amely biztosítja a nemzet törvényeit és szabadságait, akkor könnyen bekövetkezhetik, hogy a császár tanácsosai, mivel a háborút már kétségtelenül elvesztette, felhasználják a lázadást és ezen ürüggyel épp úgy eltörölnek minden magyar törvényt, mint azt a csehekkel tették a fehérhegyi csata után.

Rákóczi hajlandónak nyilatkozott, hogy ír a császárnak, bár tudja, hogy arra nem fog választ kapni. Viszont ragaszkodott ahhoz, hogy amíg a szövetkezett rendekkel és a szenátussal nem tanácskozik, - amihez pedig idő kell - semmiféle előterjesztést nem tehet. Bár csak olyan követelésekkel fog előállni, amik a nemzetet jogosan megilletik. Kijelentette, hogy a saját személyére nem akar mit sem elérni, mert tart attól, hogy a nemzetnek teendő ígéreteket a császár tanácsosai nem fogják megtartani s akkor nem akarja, hogy a becsapott nép őt árulónak tartsa. Hangsúlyozta Rákóczi, hogy nem bízik az udvarban s kérdezte, hogy ha a császár úgy kívánja a békét, akkor miért nem teszi közhírré a magyarok törvényes igazságának megadását. Bízott abban, amit Pálffy mondott, de érezte, hogy Bécsben másként gondolkoznak. "A megalázkodás által csak felfuvalkodást remélhetünk ellenségünktől" írta Rákóczi március 3-án, már önkéntes emigrációjából Károlyinak.

Károlyi látva Rákóczi merevségét, Pálffyt igyekezett engedékenyebbé tenni. Maga is, Komáromi Csipkés is kapacitálta Pálffyt. Majd Rákóczit igyekezett meggyőzni, hogy tartson ki eredeti elhatározása mellett s írja meg a levelet a császárnak. Rákóczi Károlyi rábeszélésének engedve s meggyőződése ellenére fogalmazta meg még azon éjjel a kérdéses levél fogalmazványát, amelyet másnap Pálffy, Montecuccoli és Croix előtt fel is olvasott. Pálffy csak azt kifogásolta, hogy a levélben Rákóczi az aranybulla ellentállási záradékára is hivatkozik, de erre nézve Rákóczi megnyugtatta, mire Pálffy még aznap elhagyta Vaját s visszatért Kállóra. Rákóczi pedig Károlyi kíséretével Olcsvára ment, ahol már vártak rá hívei és közelben levő főtisztjei. Rákóczi Vajára menetele előtt szemlét tartott megmaradt csapatai felett Kisvárdán s most ezeknek a csapatoknak a tisztjeit informálta a Pálffyval történt megbeszélésről.

A tisztek megnyugvással vették tudomásul, hogy Rákóczi személyesen tárgyalt Pálffyval s arra kérték, hogy a levelet magával Károlyival küldje Bécsbe s Károlyi távollétéig gróf Montecuccolit kérje kezesül, amire Vaján Pálffy hajlandónak nyilatkozott.

Rákóczi valóban meg is írta a császárhoz szóló levelet, amelyet Pálffy már február 2-án elég ingerült hangon sürgetett. Pálffy 4-én este vette kézhez Rákóczi kérdéses levelét.

Ez a levél korántsem volt megalázkodó. Rákóczi a levél megírásakor, amint Márki írja, nem a Pálffyval történt megbeszélésekre gondolt, hanem a szívére hallgatott. A levelet nem kegyelemkérésre, hanem mozgalma jogosságának bizonyítására használta fel. Miután pedig bebizonyította mind a maga, mind a felkelés igazát, így végezte be a levelet:

"Ha azért a felhozott okok fölséged szemei előtt igaznak láttatnak, fölségednek igazságát, különösen pedig atyai kegyelmes voltát kérjük, hogy mi is mindnyájan, akik eddig fegyvert viselni kényszeríttettünk, országunk törvényeinek és szabadságainak (kik fölséged esküjével is megerősittettek), ugy jószágainknak visszaadásával mind Magyarországban s mind Erdélyben is élhessünk. Inditsa erre fölségedet az igazság és a kegyelmesség, akik a királyok székeinek istápjai. Vigye rá a jövendő dolgok általlátása és az országoknak következő romlása, háborúk támadása, ezerféle romlások, a melyeknek következésétől én magamat az én levelem által megmenteni kivánom. Amidőn ezen levelemmel fölséged igazságát és kegyelmességét tovább is kérvén kérem, maradok fölséged alázatos szolgája, Rákóczi Ferenc".

Pálffy nagy csalódással olvasta Rákóczi levelét, amelyben nem ismert arra, amit Rákóczi neki Vaján felolvasott. Különösen kifogásolta a megszólítást, mert szerinte Rákóczi úgy szólította meg Józsefet, mintha egyenrangúak lennének. Pálffy ugyan még aznap külön futárral továbbította a levelet Bécsbe, de ugyanakkor értesítette Rákóczit, hogy sem a levél megszólítását, sem célzatát, sem hangját nem tartja szerencsésnek és célravezetőnek. Károlyinak pedig azt írta, hogy ezt a levelet a megszólítás elégtelensége miatt talán át sem fogják adni a császárnak. Ha nem adta volna Rákóczinak szavát, akkor ezt a levelet nem is továbbította volna.

A levél után nem sokat várhatott Bécstől egyik fél sem, viszont kölcsönösen örültek annak a kétheti fegyverszünetnek, amit Vaján kötöttek.

Bécsben feszült érdeklődéssel figyelték Pálffy előzetes jelentései alapján a magyarországi eseményeket. Január 29-én ismét minisztertanács foglalkozott az üggyel s különböző vélemények után abban egyeztek meg ott, hogy Rákóczinak Pálffy megigérheti a neki adandó teljhatalom alapján a személyét és vagyonát illető kegyelmet, de csak Kassa, Munkács és a többi kuruc vár átadása fejében. Károlyi is csak ennek megtörténte után jöhet Bécsbe. A minisztertanács javaslata alapján január 31-én József meg is adta Pálffynak a tárgyalásokra a teljhatalmat. Az udvar tehát a külpolitikai helyzetnek megfelelően s a magyarországi gyors pacifizálás érdekében most túlment Rákóczi személyét illetően az előző tanácskozáson elfoglalt állásponton. Rákóczi levele azonban ismét kellemetlenül érintette az udvart. Az ezzel foglalkozó február 10-iki minisztertanácson savoyai Eugen rosszallta a fegyverszünet megkötését, Rákóczi levelének elfogadását és Bécsbe küldését s azt, hogy Rákóczi nem mint alattvaló írt a császárnak. Az ügyet különben február 14-én a nagytanács elé vitték, ahol a császár is megjelent. Ezen sem a nádor, sem a magyar kancellár nem jelent meg. Meghívásukat mellőzték.

Itt egyhangúan hibáztatták Pálffyt, hogy a császár tudta nélkül Rákóczival személyesen tárgyalt, hogy fegyverszünetet kötött s elhatározták, hogy Rákóczi levelét visszaküldik. Végül is leszegezték, hogy Rákóczival csak mint magánszeméllyel tárgyalhat Pálffy, mert a szövetséget nem lehet elismerni. Mint ilyennek igérhet kegyelmet, de csak a kuruc várak átadása esetére. Rákóczi hívei, ha vagyonuk nem ér többet, mint 10.000 forint, három hét alatt leteendő eskü fejében elnyerhetik a személyüket és javaikat illető kegyelmet. A külföldön levők hat hét alatt kötelesek az esküt letenni. Károlyi csak mint magánszemély jöhet Bécsbe s nem mint Rákóczi megbízottja. Ily értelemben határozva, megbízták Karl Locher von Lindenheim-ot, a haditanács tagját, az érdemi tárgyalások tulajdonképpeni vezetésével. A császár azonban utasította a minisztertanácsot, hogy a sikertelenség esetére már most gondoskodjék a háború folytatásá