Globusz^® Publishing 

1707 júniusában jutott el a kuruc szabadságmozgalom a csúcsra. A katonai helyzet is szilárd volt, Rákóczit Marosvásárhelyt beiktatták erdélyi fejedelemségébe. Az erdélyi és magyarországi rendek szövetkeztek egymással. Az ónodi gyűlés kimondta a trón üres voltát s ezzel az addigi szabadságharc függetlenségi harccá lett. XIV. Lajos elismerte Rákóczit független szuverénnek. Rákóczi neve ismét forogni kezdett a közel északi külországok ügyeiben. A mozgalom az eddigi négy év alatt ilyen megmásíthatatlanul határozott irányt még nem öltött. A mozgalom a csúcsra ért, ahonnan messzi horizontok ködbe vesző távlata kéklett a szemlélő felé s csak a fantázia szabott határt a lehetőségek elé. A valóságban azonban ez a nagy perspektíva csalóka volt, amely a dolgok valóságos méreteit túlzottá torzítja. A nagy látóhatár távlatában elveszett az egyre fenyegetőbben fellépő fizetésieszköz-válság s az ezzel kapcsolatos gazdasági csőd s elveszett a hadsereg és a lelkek lassú kimerülése, elfáradása, amely a küszöbön álló években egyre csak növekedni fog, hogy végre felemésszen minden további ellentállási lehetőséget. Nem lehetett felismerni, hogy a csillogó külpolitikai lehetőségeknek nincs reális tartalmuk s a maguk valójában csak közelinek látszó, de soha meg nem közelíthető délibábok.

Rákóczi, a kevéssel előbb beiktatott erdélyi fejedelem, az imént függetlennek nyilvánított Magyarország koronázatlan ura, aki mellé néhány nappal előbb választották meg Bercsényit fejedelmi helytartóul a lelkes rendek, az ónodi gyűlés berekesztésekor joggal mondhatta, hogy örömmel távozik az ország sátrából, mert látja, hogy Isten egységben tartotta a szövetkezett rendek szívét. Őmaga mindig szíves akarattal, nagy veszedelmek közt is jó igyekvéssel és a maga hasznának keresése nélkül kormányozza a magyar hazát s nincs egyéb célja, mint édes hazája boldogságát keresni és nem kételkedik, hogy Isten ezt a boldogságot megadja, ha a rendek megemlékeznek hazafiságukról s megőrzik szívükben az egyességet és az őszinteséget, amellyel óhajtott hajdani szabadságuk visszanyerésére törekedniök kell. Joggal mondhatta, mert tudta, hogy seregei biztosan tartják kezükben az országot s tudta, hogy napok óta lengyel vendégek várnak rá Szerencsen, akiknek útján a magyar ügyet újabb külpolitikai kapcsolatokkal lehet alátámasztani. Nem láthatta még azt, amire csak az év végén jött rá, hogy "szemlátomást kezdett minden hanyatlani..." A csúcsról könnyebb a végtelenbe nézni, mint közvetlen a hegy lába alá látni.

Már a felkelés legelején szóba került Rákóczi lengyel királysága. Már a felkelés kezdete óta állandóan összeköttetéseket keresett és igyekezett fenntartani Rákóczi nemcsak lengyel híveivel és barátaival, hanem Ágost szász választóval, az elűzött lengyel királlyal, XII. Károly svéd királlyal s újabban Nagy Péter orosz cárral is. A sokoldalú összeköttetése közepette egyre jobban belebonyolódott a lengyel kérdésbe, amely - úgy látszott - magas támogatókat fog szerezni, vagy a svéd király, vagy az orosz cár személyében a magyar ügynek.

A kérdés 1707 kora tavaszára lett időszerű. Február 26-án érkezett Munkácsra Bercsényi feleségestől és március elsején jött meg Szkólyából 300 lengyel katona és számos lengyel úr kíséretével Szienyiavszka hercegnő, Rákóczi már ismert lengyel rokona, akit már első találkozásuktól kezdve meleg és belső kapcsolat fűzött Rákóczihoz. Bercsényi a találkozót vidám és hangos farsangnak rendezte meg, hogy annál jobban leplezze azokat a tárgyalásokat, amelyeknek ekkor kellett megtörténniök.

XIV. Lajos 1706-ban megvásárolta Rákóczi számára Szobieszka Mária lengyel királyné jaraszlói uradalmának felét nyolcszázezer livreért. Mivel azonban Rákóczi ősei lengyel honosságáról szóló oklevelét a lengyel országgyűlésen még nem hirdették ki, nem köthetett Lengyelországban adás-vételi szerződést. Így 1706 november 28-án megbízta Fierville francia ezredest, hogy ez ügyben tárgyaljon Szienyiavszka hercegnővel. De Bonac tehát, aki ekkor a svéd király mellett képviselte a napkirály érdekeit, oly szerződést kötött a lengyel korona főmarsalljával, gróf Bilinskyvel, hogy az uradalmat a hercegnő nevére írják. A hercegnő mostani látogatásakor ez a birtokügy is elintéződött s Rákóczi megnyugodhatott, hogy szükség esetén lengyel földön, a magyar határtól nem messze, van saját tulajdonú biztos menedéke. Rákóczi 1707 szeptember 17-én erről azzal a meghagyással utasította a birtok kézhezvételére kedvenc diplomatáját, Kray Jakab késmárki főbírót, kit később a császáriak kivégeztek, hogy "mivel most hamarjában nem kivánjuk mindeneknek tudtára adni azon jószágnak számunkra lett acquisitióját, csak szintén az emlitett palatínusné neve forogjon benne".

A birtokvásár elintézése mellett azonban sokkal fontosabb ügyek kerültek szőnyegre. Rákóczi már januárban megírta Potoczkij kievi palatínusnak, hogy Lengyelországnak csak úgy nyújthatna segítséget, ha biztosíttatik a svéd király részéről, különben kitenné országát az oroszok és kozákok betörésének s ezzel újabb háborút idézne fel. Úgy látszik, hogy már ekkor szóba került ismét Rákóczi esetleges lengyel királysága. Sajnos, hogy Rákóczi ezekről a napokról csak egy semmitmondó mondattal emlékszik meg Emlékiratában: "A lengyelországi főtábornoknő a munkácsi hercegségemmel határos skólyai jószágáról látogatásomra jött Munkácsra. Eltávozta után, március havában, útra keltem Erdélybe". Szienyiavszka, aki Rákóczit mindenképpen Lengyelország trónjára szerette volna emelni, talán, hogy véle, maga is oda emelkedjék, ekkor még a svéd király támogatásával akarta ezt végrehajtani. Kétségtelen, hogy első sorban ily irányú beszélgetések adhatták az impulzust Rákóczinak, hogy március 10-én felajánlja XII. Károlynak, miszerint hajlandó serege egyik részével Lengyelországon át Sziléziába vonulni, amely hajlamos a felkelésre s így közösen támadhatnák meg Ausztriát Csehország felől.

Ez a Szilézián, Csehországon, Magyarországon át Erdélyig húzódó svéd-magyar hadvonal kétségtelenül oly nagy feladat elé állította volna a császári seregeket, hogy Bécs nem térhetett volna ki az áldozatos békekötés elől. Egyben ez az együttműködés Rákóczi lengyelországi királyságához is megnyerte volna XII. Károly támogatását, aki végre rendet akart látni Lengyelországban.

A lengyelországi kérdés az alatt is forrt tovább, amíg Rákóczi Erdélyben járt. A Lengyelország fölötti befolyást két uralkodó kívánta magának biztosítani: a svédek és az oroszok ura. Előrelátható volt, hogy a svéd király nem fogja tűrni Péter egyre erősödő befolyását s a két uralkodó közt nyílt kenyértörésre kerül a sor. Viszont azt is várni lehetett, hogy a szász választófejedelemség területén álló svéd király megtámadja József császárt is. Péter tehát április utolsó napjaiban szövetséget ajánlott fel Józsefnek s XII. Károly ellen 50.000 főnyi támogatást ajánlott fel. Csupán azt kötötte ki, hogy a császár vagy savoyai Eugent, vagy - Erdély megtartása fejében - Rákóczit ismerje el lengyel királynak.

Lengyelországban a már előbb letett Ágost szász választót Nagy Péter támogatta eddig a svéd király ellen, akinek Szaniszló király volt az embere, s utóbbit Rákóczi még 1706 december 2-án is támogatással biztatgatta az orosz ellen. Most azonban megváltozott a helyzet, amikor Péter a svéd király emberével szemben Rákóczit akarta a lengyel trónra ültetni.

Péter ajánlatán Bécsben nem kaptak s megkérték, hogy ne támogassa többet a magyarországi és erdélyi forradalom fejét. Péter így Bécsben visszautasításra találva, még élénkebben Rákóczi mellé állt s mikor Rákóczi a beiktatás után visszatért Erdélyből, már várta Péter követe, egy bizonyos Korbe nevű görög, akit Ráday hallgatott először meg s aki értesítette Rákóczit, hogy a cár elhatározta, miszerint a lengyelek megegyezésével őt, Rákóczit fogja a lengyel királyságra emelni, mivel Ágost a lengyel koronáról az altranstädti békében történt lemondásával megszegte a cárral kötött szövetségét.

Mielőtt az egymást rohanva követő eseményeket időrendben is előadnánk, idézzük az 1707. évi lengyelországi vonatkozásokra César de Saussure levélformában írt emlékirata idevonatkozó részét, mely tömörsége mellett azért is figyelemre méltó, mert minden bizonnyal a fejedelemtől is szerzett írója hozzá ismeretanyagot. Emlékirata ide vonatkozó része a következőképpen adja elő az eseményeket:

"A mindig győztes svéd király Ágost királyt az országból kiűzvén a szász választófejedelemségbe szorította és oly hátrányos békefeltételek elfogadására kényszeritette, amelyeknek első pontja értelmében a lengyel koronáról végkép lemond. Ekkor azonban XII. Károly nagy ellensége, az orosz cár, jókora haderővel még Lengyelországban tartózkodott. Ez látva, hogy a szász választó az ő szövetségét megsértve a trónról írásbeli szerződéssel lemondott: mást, egy harmadikat akart lengyel királlyá választani XII. Károly jelöltje ellen. E célból Nagy Péter cár titkon követet küldött Rákóczihoz, ki neki e királyság koronáját a köztársaság beleegyezésével felajánlotta és javaslá: lépjen szövetségre az ő urával, ki a maga részéről - Rákóczi közvetítésével - szintén szövetkezett volna a francia királlyal, hogy annak segélyével a svédekkel békét kössön. A fejedelem jól tudta, hogy mily segítségére lehetne neki a cár szövetsége, megbizta tehát követét, köszönje meg a cárnak, hogy ő Felsége reá gondolt, de közölje vele, hogy miután Lengyelország szabad királyság, különösen királyának választására nézve, kéri őt, tartaná a dolgot titokban és mint meg nem történtet, mindaddig, mig a prímás és a korona nagytanácsa ugyanezt az ajánlatot meg nem teszik neki. Másrészt a Szászországban álló svéd királyt mind a francia király, mind a szövetkezett magyar rendek szerették volna szövetségesül megnyerni, a fejedelem tehát tartott tőle, ha az megtudná, hogy ő a felajánlott lengyel koronát elfogadta és a cárral szövetkezett, - a császárhoz pártolna és hadseregét ő ellene, annak rendelkezésére bocsátaná. Szóval a dolog igen kényes volt. Azért Rákóczi, nehogy ellenségei számát gyarapítsa, titokban követet küldött Szászországba XII. Károlyhoz s közlé véle I. Péter cár üzenetét és az ő arra adott válaszát, majd megkérdezte, minő segítségre számíthat arra az esetre tőle, ha a cár, aki Magyarország határain áll hadaival, a császár kérelmére ő ellene fordulna? A svéd király válasza határozott és őt jól jellemző volt:

- A követ mondja meg urának, Rákóczi fejedelemnek, maradjon a cárral jó barátságban mindaddig, mig én Lengyelországba betörök, ami nemsokára megtörténik és a cárt én akkor onnan ki fogom verni.

Ez a válasz a fejedelmet arra bírta, hogy a cárt valahogy meg ne bántsa. Rövid idő múlva Lengyelországból egy nemest küldöttek hozzá követ képpen, aki a prímás és a nagytanács nevében felszólította a fejedelmet, hogy tartson igényt a koronára, biztosítván részükről őt, hogy megválasztása érdekében mindent elkövetnek. A fejedelem erre számos előkelő személyből álló követséget indított Varsóba, ennek élén gróf Bercsényi állott, aki egyedül volt beavatva valódi céljába. E célok a következők valának: az ő lengyel királlyá leendő megválasztását elkerülni, a cárt kímélni és békét létesíteni közte és a svéd király között a francia király és a bajor választófejedelem fölajánlott közbenjárásával azon föltétel mellett, hogy ez a választófejedelem emeltessék Magyarország trónjára s tartassék ott meg. Szaniszló Lengyelországban, Rákóczi fejedelem pedig Erdélyben uralkodjék. Azonban mind e terveket csakhamar romba döntötte XII. Károlynak Lengyelországba való betörése, ahonnan a cárt csakugyan kiűzé.

Rákóczi, mint maga feljegyzi, kétértelmű választ akart adni Péter előbb említett első követének, de az figyelmeztette, hogy ha nem vállalná a jelöltséget, akkor ura savoyai Eugen lengyel királyságára gondol. Rákóczi szerint ez az igen kellemetlen alternatíva volt az oka, hogy más természetű választ adott. Rákóczi a sok nyelvet beszélő Nedeczky Sándort küldte Péterhez, akinek 1707 május 24-én kelt követutasításában a következő intenciókat szegezte le:

1. Siessen a cárhoz s ott a szokásos szertartások után, a kézcsókot sem feledve el, köszönje meg a cárnak, hogy Rákóczit nemcsak érdemesnek tartotta a lengyel trónra, hanem annak elfoglalására is kegyesen meghívta.

2. Annál inkább megilletődött Rákóczi, mert ő csak édes hazája, Erdélyország és azok ősi szabadságáért ragadott fegyvert s nincs nagyobb kötelessége, mint azokra gondot viselni s mert annyira hitt a császár és a cár közt létrejövő szövetségben, hogy nem is remélte, miszerint követét a cár elfogadná, melynek ellenkezőjéről most zálogot nyert.

3. Figyelmeztesse a követ a cárt azokra a nemzetközi bonyodalmakra, amelyek Szaniszló király elmozdításával következhetnek s inkább ajánlja a svéd királlyal való kibékülést, amelynek ügyében úgyis megkereste már a cár a francia királyt.

4. Ezek a nehézségek a lengyel korona kívánásától visszariasztják az embert, bár tudja Rákóczi, hogy a cár, mint Lengyelország szövetségese a szabad királyválasztás épségbentartásával épp azt a szabadságot akarja biztosítani, amelyen Szaniszló megválasztása csorbát ütött.

5. Jelezze a követ, hogy Rákóczi biztos benne, hogy a cárt nem Szaniszló személye elleni érzés, hanem a lengyel szabadság ügye vezérli s így reméli, hogy Szaniszló elismerésével a béke akadályai elháríttatnának.

6. Okolja meg a követ, hogy a cárra mennyivel előnyösebb a független Magyarország és Erdély, mint az osztrák uralom, amely neki mindig ellensége lesz s már ezért is hasson oda a követ, hogy a cár keresse a békét a svéd királlyal, hogy Lengyelországgal és Magyarországgal így kezet foghasson. Rákóczi ebben az esetben mindent el fog követni, hogy XIV. Lajost rábírja a cár és XII. Károly közötti közvetítésre.

7. Mivel a cár a rácok megfékezését igérte, sürgesse a követ, hogy erre nézve a cár mielőbb tegyen lépéseket.

8. Bírja rá a követ a cárt, "hogy kéz alatt küldjön puskaport a legigazságosabb ügy folytatására és ekkép a béke megkötésének megkönnyítésére."

Két nappal utóbb még egy 5 pontból álló utasítást adott Rákóczi Nedeczkynek, most már az ónodi táborból, miután valószínűen Bercsényivel megbeszélte az ügyet. Ez a részletes utasítás arra az esetre szólt, ha Péter nem lenne elragadtatva Rákóczi kitérő válaszától s arra utasította Nedeczkyt, hogy ez esetben jelentse ki, van neki titkos utasítása is, de azt csak magánkihallgatáson adhatja elő. Ott pedig ajánlja a cárnak, hogy Lengyelországgal megbékülve lépjen szövetségre a svéd királlyal és a francia királlyal József császár ellen s vegye oltalmába a szabadságától igazságtalanul megfosztott magyar nemzetet. Rákóczi hajlandó élete hátralevő részét a felajánlott lengyel trón elnyerésére fordítani, de a lengyel királyválasztás függesztessék fel addig, amíg az osztrákokkal Magyarországon a béke megköttetik, amit legkönnyebben úgy lehetne siettetni, ha a svéd király megtámadná József császárt. Ajánlja a cárnak, hogy támadja meg maga is Ausztriát s a magyar sereget támogassa. Ha a kikényszerített európai háború miatt Magyarországgal békét kötne a császár, Rákóczi hajlandó a lengyel trónt elvállalni. Ha ez tetszene a cárnak, Nedeczky kérje meg őt, hogy mindez maradjon a magyar háború végéig titokban s hozza elő a szerződéskötés szükségét. A rácok ügyét és a puskaport a titkos audiencián is szorgalmazni kell.

Ily körülmények közt vette kezdetét Rákóczi összeköttetése a cárral, amely új színt hozott a függetlenségi harc további külpolitikai játékaiba.

Rákóczi, mint azt már de Saussure leírásából tudjuk, Ráday Pált azonnal elküldte a Szászországban álló XII. Károlyhoz, akivel még az év elején katonai együttműködésre gondolt. A svéd király ekkor diadalai csúcsán volt s XIV. Lajos is kereste barátságát. Rákóczi a cárral kötendő esetleges szövetséggel nem tehette ki magát Károly neheztelésének s ezzel nem keresztezhette francia patrónusa terveit sem. Valószínűen tudott különben is róla, hogy a Lengyelországban mellette mutatkozó hangulatban nagy szerepe van a francia udvarnak is, melynek politikájában a Habsburg-ellenes magyar-lengyel egységfront jelentős szerepet játszhatott volna. Ráday missziója annál is fontosabb volt, mert XII. Károly azzal a fenyegetéssel tartotta sakkban a feléje orientálódó Rákóczit, hogy a császár kérésére segítséget fog nyújtani ellene. Egyidejűleg Szaniszló királyhoz is követet küldött Rákóczi s azzal bíztatta, hogy Szienyiavszkij és a nagytanács hajlandó Szaniszlót királyul elismerni, ha hajlandó őket elfogadni. A svéd király válaszát már ismerjük, ő egyszerűen Péter kiverését ígérte meg. Szaniszló pedig nem vette igénybe Rákóczi támogatását. Ő Isten kegyelméből Lengyelország királya, izente, amin nem változtat az, hogy elismeri-e őt a nagytanács, vagy sem. A szenátorokat tehát csak mint magánembereket hajlandó fogadni.

A válaszok után igazán nem juthatott Rákóczi más eredményre magában, mint hogy nem ejti el a cárt, hanem békét igyekszik közte és a svéd király között közvetíteni a francia király és a bajor választó közbenjárása mellett. Szaniszlót megkísérti megtartani Lengyelország, magát Erdély trónján s az üresedés előtt álló magyar trónt, régi elgondolása szerint, a bajor választónak szánta. A terv, amely egész Közép- és Észak-európa minden problémáját megoldotta volna, sokkal nagyobb vonalú volt, mint amit Rákóczi tényleges súlyával realizálni is tudhatott volna.

Már az ónodi gyűlés alatt megdöbbenéssel értesült Rákóczi arról, hogy Stahremberg Trencsén és Lipótvár között előnyomulva a Csallóközből Vágújhelyen sáncot hányatott. Ebből arra következtetett, hogy Stahremberg rendszeres hadműveleteket fog kezdeni a Felvidék ellen, amelyeknek végzetes következményei lehetnek. A várható katonai megpróbáltatás miatt is fokozottan a külpolitikai működéstől várta a helyzet megmentését s így a gyűlés után még nagyobb lendülettel vetette be magát az északi ügyekbe. Bizalma teljesen Bercsényibe helyeződött, akit nemcsak helytartójául választatott meg, de a Vág melletti parancsnokságot is Esterházy Antalra bízta, hogy Bercsényit felhasználhassa külföldi küldetésekre.

Még együtt voltak Ónodon a rendek, amikor Rákóczi már Sibrik Miklóst Szerencsre az érkező lengyel vendégek elé küldötte. Két nap múlva, június 23-án a Szerencsre érkezett lengyel vendégek Csepelovszkij lengyel kapitány útján értesítették Rákóczit megérkezésükről. A lengyel vendégek Viszniovszka hercegnő és menye, a litvániai marsall s több főrangú úr és hölgy voltak.

Június 26-án folyt le az ünnepélyes és külsőségekben díszesen zajos fogadtatás a körömi táborban. Az ebéd és a tánc egész estig eltartott s mikor a vendégek elmentek, Rákóczi hosszasan tárgyalt még Bercsényivel. Ekkor értesült Rákóczi arról, hogy június 8-án a lengyel országgyűlés örökre megfosztotta Ágost királyt a tróntól és Leszcsinszkij Szaniszló királyságát trónbitorlásnak nyilvánította, elrendelve az új királyválasztást.

A lengyel és magyar trónfosztás között csak öt napi időköz volt.

Rákóczi Ottlyk Pált két nappal később Lengyelországba küldte s 28-án és 29-én a szenátussal történt több rendbeli tanácskozás után 30-án tizenkét futárt indított útnak a legnagyobb titokban. Még titkára is csak annyit tudott feljegyezni: "kik hová ordereztetettek ő Felségétől és ki eleiben? nem constált még most".

Rákóczi a körömi táborból előbb Kassát kereste fel, majd Szerencs, Sárospatak, Lelesz, Putkahelmecen át július 9-én érkezett Munkácsra. Innen küldte Ráday Pált és Kálnásy Jánost Ungvárra az orosz cár és a lengyel rendek követei elé. 21-én Ráday társaságában érkezett Munkácsra Volniszkij Mihály lengyel megbízott, akinek Rákóczi jelezte, hogy a követségeket Ungváron fogja fogadni, ahová Bercsényi, mint házigazda, már előre is ment. Ungvárra menet Putkahelmecen fogadta Rákóczi Nedeczkyt és hallgatta meg jelentését lengyelországi útjáról. Nedeczky azonnal előre sietett s Ungváron ő üdvözölte előbb a lengyel, majd az orosz követet. Rákóczi külön-külön fogadta nagyfényű külsőségek között a két követet s a cár követével, az erdélyi származású, görög eredetű Korbe (Csorbe) Ivanovics Dávid orosz pappal egy óra hosszat tárgyalt négyszemközt. A követ közölte Rákóczival, hogy a cár a lengyel köztársasággal egyetértőleg elhatározta, hogy Rákóczit emeli a lengyel trónra.

Rákóczit nem lepte meg a hír. El lehetett rá készülve az előzmények alapján. Most azonban határozottan állást kellett foglalnia. A kérdés számára annál nehezebb volt, mert mint Emlékiratában írja, tudta, hogy a lengyel, magyar és erdélyi korona birtokában feltétlenül ellenkezésbe kell jönnie valamelyik esküjével, mert mint Magyar- és Erdélyország urának harcolnia kell a császár ellen, viszont Lengyelországnak az érdekei azt kívánják, hogy jóban legyen Ausztriával. A lengyel korona elfogadása tehát attól is függött, hogy sikerül-e Miksát, a bajor választót, rábírni arra, hogy elfogadja a magyar koronát.

A vezérlő fejedelem a követeket pompásan megvendégelte. Jobbján az orosz, balról a lengyel követ ült. Utána hajnalig folyt a tánc. Másnap, július 25-én megérkezett kökényesdi Vetési László, akit Rákóczi három évvel előbb küldött ki residensül a bajor választó mellé és "sok derék Leveleket és titkos Correspondentiát hozott magával." Vetésitől épp arra vártak választ, hogy Miksa hajlandó-e a száműzetés kenyerét felcserélni a magyar királysággal, ami Rákóczi lengyel királyságának elengedhetetlen előfeltétele volt. A skeptikus Vetési, aki cseppet sem lelkesedett a detronizációs határozatért, a két külhatalom jelenlevő s mindent igérő követe mellett súlytalannak bizonyult. Vetési teljesen bizalmatlan volt XIV. Lajossal szemben s Rákóczinak csak azt tudta ajánlani, hogy mindenáron egyezzen ki a császárral, amíg lehet. Választás csak kettő közt lehet, meg tudja-e tartani a kiegyezéskor magának Erdélyt, vagy sem. Egyedül csak az erdélyi fejedelmek szabad választásának helyreállítására lehet most gondolni, de ha ez sem megy, arról is le kell mondani, hogy biztosíthassa Rákóczi a haza életét és vagyonát. Valószínű, hogy Vetésinek ezeket tartalmazó s Rákóczihoz intézett július 29-éről keltezett emlékirata későbbi eredetű, de előző leveleiből is bizonyos, hogy nagyobb reményeket a 26-án történt kihallgatásakor sem tárhatott a vezérlő fejedelem elé.

Rákóczi azonban úszott a megindított események árjával. Két napig tárgyalt, hol a szenátussal, hol egyik, hol a másik követtel, de legtöbbet az orosszal beszélt négyszemközt. 27-én ünnepélyes búcsúkihallgatáson fogadta a két követet. A cár követének megköszönte, hogy a cár megemlékezett személyéről, azonban arra kérte a cárt, hogy tekintettel arra, miszerint Lengyelország szabad állam s nagyon ártana tervének, ha a lengyelek megtudnák, hogy a cár felajánlotta neki és ő elfogadta tőle a lengyel trónt, tartsa a dolgot titokban s tekintse a dolgot mindaddig meg nem történtnek, amíg Lengyelország prímása és nagytanácsa a trónt forma szerint felajánlják.

Rákóczi még aznap visszatért Munkácsra, ahol, miután Bercsényivel még egyszer meghányta-vetette a dolgot, Ráday Pállal megfogalmaztatta a cárhoz intézendő feleletet. Majd megbízta Nedeczkyt, hogy Gosztonyi Miklóssal és Madocsányi Jánossal kísérjék vissza az orosz követet a cárhoz Lengyelországba.

A lengyel követ 29-én vett búcsút Rákóczitól. Rákóczi nem bízott a lengyelek ajánlatának őszinteségében, mert a prímást és a kancellárt még mindég Ágost hívének tartotta, mindazonáltal megizente mind a cárnak, mind a lengyel nagytanácsnak, hogy a jóakaratot, amiért hálás, külön követséggel fogja megköszöntetni.

Hátra volt Des Alleurs és közvetve XIV. Lajos megnyugtatása. Rákóczinak különben is az volt a benyomása, hogy Des Alleurs, bizonnyal ura utasítására, húzódik Miksa király-jelöltségétől s Rákóczit szeretné a magyar trónon látni. Igyekezett meggyőzni Des Alleurst, hogy mindez nem ellenkezik a francia érdekekkel. Folytatja a háborút a császár ellen s ha XII. Károly a császár mellé áll, akkor a francia érdekeket szolgálva fog Rákóczi szövetségre lépni a cárral.

Rákóczi nagyon érezte új külpolitikai lépésének súlyát s még egyszer áttárgyalta a dolgot most már nemcsak Bercsényivel, hanem Károlyi Sándorral és Vay Ádámmal is. Valószínű, ennek következményeként küldött augusztus 6-án még egy újabb, nagyon kimerítő utasítást és egy terjedelmes utóiratot Nedeczkynek, amelyben még egyszer pontosan összefoglalta mindazt, amit el akar érni a cártól. Ugyanezen nap közelebb vonult az északi határhoz, hogy hamarabb kapja a lengyel híreket.

Az első utasítás csak azt szegezte le, hogy bár Rákóczi eltökélte a lengyel korona elfogadását, de előbb meg fogja ily irányban kérdezni a magyar és erdélyi rendeket s csak azután küldheti ki meghatalmazottjait. Ismét kérte a rácok lecsillapítását, kérte követei számára az útlevelek kiadását s javaslatot tett a közvetlen orosz posta megszervezésére. Az aug. 6-án kelt utasítás már kimerítőbb volt. Ez leszegezte, hogy Magyarországon interregnum áll fenn, hogy Magyarország és Erdély közt olyan szövetség köttetett, amely mind a háborúra, mind a jövendő békére kiterjed s hogy az osztrák kormány ezzel szemben eltökélte Magyarország és Erdély leigázását. Rámutatott arra, hogy Lengyelország helyzete mennyire emlékeztet a magyarországi helyzetre, a svéd király pedig a maga hatalma gyarapítására Lengyelország ellen tör. Ez az a pillanatnyi helyzet, melyet a követeknek ismerniök kell. Mivel Rákóczi elhatározta, hogy bizonyos szövetségben kikötött pontok és feltételek mellett elfogadja a felajánlott lengyel koronát, mert a magyar tanácsosok és az erdélyiek is azt vallják, hogy abból csak haszon háramolhatik, tudakolják meg a követek, hogy a cár és a lengyel rendek hajlandók volnának-e Rákóczihoz meghívást kinyilatkoztató követséget küldeni. A feltételek pedig a következők: Felbonthatatlan szövetség Oroszország, Magyar- és Erdélyország, valamint Lengyelország között. A cár támogatja Rákóczit mint lengyel királyt pénzzel és hadsereggel, amíg erre szükség van. A cár mint egyenjogút tekintse a trónon Rákóczit, aki a cár távollétében az orosz sereg felett intézkedhessék. Mivel Rákóczi Magyarországot és Erdélyt a hazája iránt érzett szeretete miatt nem hagyhatja el, annak biztonsága, java és segedelme nélkül; a cár vegye gondjába Magyar- és Erdélyországot. Ezt az utóbbi kívánságot az utasítás egy tizenkét pontból álló külpolitikai megokolással támasztotta alá. Végül azt ajánlotta Rákóczi, hogy a szövetséget egészítsék ki a bajor választóval, hogy így az európai békébe Magyar-, Lengyel- és Oroszország is bekerülhessen, ami elejét venné a svéd király Lengyelország elleni támadásának.

Az utóirat főleg arra fektetett súlyt, hogy a követek nyilvánosan csak a szövetség megkötéséről beszéljenek s Rákóczi megválasztásáról hallgassanak s ha a választás elmaradna, de a cárral előzőleg a szövetség mégis megköttetne, az esetben a lengyel köztársasággal szorosabb szövetség ne köttessék, csak olyan barátsági szerződés, amelyben nincs benne a véd- és dacháború, nehogy Magyar- és Erdélyország a svédekkel nyílt háborúba bonyolódjék.

Rákóczi valóban megkérdezte nemcsak a magyar tanácsurakat, hanem az erdélyieket is s azok a nemzeti hagyományok alapján mindannyian a lengyel korona elfogadását tanácsolták. Rákóczi közben állandó összeköttetésben állt Lengyelországgal. Augusztus 19-én fogadta Péter cár újabb követét, aki közölte vele a cár és a lengyel köztársaság meghívását. Még aznap tizenkét óra hosszat tartó tanácskozáson megbeszélte Rákóczi a szenátussal a lublini királyválasztó lengyel országgyűlésre küldendő követek utasítását. A cárnak ismét megizente, hogy hatalma csak gyarapodni fog, ha szövetségre lép a francia királlyal, kinek közvetítésével a svéd királlyal is kibékülhet. A cár viszont járja majd ki a versaillesi és a bécsi udvaroknál az európai békében Magyarország szabadságának biztosítását. Végül az európai háború lezárása után a cár indítson háborút Magyar-, Lengyel- és Franciaország szövetségében a török ellen s verje ki azt Európából.

Ily utasítással bocsátotta útnak Lengyelországba menő követeit. A követséget Bercsényi vezette s a szövetkezett rendeket Klobusiczky Ferenc és Berthóti Ferenc szenátorok, Erdélyt pedig Ráday Pál képviselte. A követséget megfelelő díszes kíséret követte. Ugyanezen napon megérkezett Rákóczihoz Danzigból, feleségétől Langh doktor, ki szintén "bizonyos leveleket" hozott...

A régi északdéli államszövetségi rendszer, amely egy nyugati neolatin állammal is kapcsolatban áll s biztosítja Közép-Európa egyensúlyát a nyugati németség s a balkáni török, azelőtt görög hatalommal szemben, Rákóczi új külpolitikai terveiben újjászületett.

Alig indult el a díszes követség, Des Alleurs informálta Rákóczit ura állásfoglalásáról. Míg Vetési azt állította, hogy XIV. Lajos sem Rákóczit, sem Miksát nem akarja a magyar trónon látni, hanem titokban egy Bourbonra gondol, addig Des Alleurs kedvezőbb képet festett XIV. Lajos állásfoglalásáról. A francia király ekkor, hogy a Habsburg-ház helyzetét még jobban nehezítse, Des Alleurs útján épp rá akarta venni Rákóczit, hogy ő maga fogadja el a magyar koronát.

Rákóczi a lengyelországi helyzet forrása közben figyelő szemmel tekintett Szilézia felé is. Sziléziában a nép a tűrhetetlen adópolitika és elnyomás miatt fellázadt a császár ellen. Azonnal a határra küldte Esterházy Antalt egy megfigyelő hadtesttel. Ez annál inkább kapóra jött, mert hisz már hónapok óta kedvenc terve volt a fejedelemnek, hogy Szilézián keresztül fogjon kezet XII. Károllyal Csehország, illetve a császár ellen. Esterházy nyílt levelekkel izgatta a különben is teljesen felbolygatott sziléziaiakat. Rákóczi tudatában talán már felbukkant a porosz királyfi magyar királyságának gondolata is, akinek az útja Szilézián keresztül vezetett volna Magyarországra, mint ahogy pár évtizeddel később el is vették a poroszok Sziléziát a Habsburgoktól. A sziléziai lázadás miatt Stahremberg és Rabutin is más megbízást kaptak s így nagyon fontos volt, hogy a svédek benyomuljanak Sziléziába és magukra vonják a császári erőket.

Bercsényit és követségét már a határnál nagy ünnepélyességgel fogadták a lengyelek. Szienyiavszkij és felesége Varsóban igyekeztek a cárt erősíteni abban az elhatározásában, hogy tartson ki Rákóczi lengyel királysága mellett. Rákóczi pártja egyre növekedett, de egyre bizonyosabbnak látszott, hogy megválasztatása előtt meg kell küzdenie XII. Károllyal. Pedig épp ez volt, amit Rákóczi mindenképpen el akart kerülni. Hisz az ő terve a francia, svéd, lengyel, orosz megbékélés volt, hogy valamennyi hatalmat bekapcsolja a magyar ügy támogatói közé. A lengyelek szeptember 9-ig elnapolták az országgyűlésüket és az ország főurai Varsóba siettek, ahol a cárral együtt türelmetlenül várták Rákóczi követségét.

XII. Károly már előbb értesítette Rákóczit, hogy ragaszkodik Leszcsinszkij Szaniszló királyságához s hogy Pétert ki fogja verni Lengyelországból. Károlyt tehát érthetően kellemetlenül lepte meg, amikor hírét vette, hogy Rákóczi díszes követséget küldött Varsóba a cárhoz. Úgy látszik már előbb élt a gyanúperrel, minden esetre már előbb határozottan készült a Péterrel való leszámolásra, mert augusztus 22-én, két nappal a magyar követség útra kelése után, váratlanul kibékült József császárral. Szászországból nem Szilézia ellen fordult, hanem Lengyelországba nyomult azzal az elhatározott céllal, hogy Szobieszkij Jakabot ülteti Péter cár trónjára. A közhiedelem azt tartotta, hogy az angolok és hollandok vesztegették meg Piper kancellárt s az bírta rá a svéd királyt, hogy megtámadja Lengyelországot és Péter cárt.

Péter 12 évi fegyverszünetet ajánlott Károlynak s az volt a célja, mert közben aláírta a Rákóczival kötött szerződést, hogy minden erejével a császár ellen fordul s kényszeríti azt, hogy a magyar koronát engedje át a bajor választónak. Egyetlen feltétele az volt, hogy a francia király a békekötéskor őt, a cárt is foglalja be a békébe. XII. Károly hallani sem akart a cár fegyverszüneti ajánlatáról. Erre a cár haditanácsa azt ajánlotta a cárnak, hogy csalja Károlyt be az orosz síkságra s ott semmisítse meg. Bercsényi ekkor még mindig Varsóban volt. Rákóczi azonban, amint hírét vette Károly megmozdulásának, egyik futárt a másik után küldötte Bercsényi után, hogy azonnal térjen vissza.

Rákóczi ügye a dolgok ilyen fordulata után Lengyelországban egyszerre reménytelenné lett. A svédek hadmozdulatáról a XII. Károlytól visszatérő francia tisztektől értesült először. A lengyel eseményekről pedig Bártfán keresztül Viszniovszkij hercegné, Krakón át pedig Szieniavszkijné futárjai látták el hírekkel. A fejedelem súlyos napokat élt át. Még vadászatai közben is tárgyalásokat folytatott Des Alleurs-rel, La Motte-tal és gróf Tourneauval.

A lengyel tervek teljes összeomlásáról, mely minden kétségek közt is váratlan csapásként hatott, Bercsényi azon levele számolt be, amelyet egy orosz futár 17-én hozott Terebesre a fejedelemhez.

"Valóban sajnosan esett vala" írja Bercsényi, "hogy értettem: az nap másfelé kigyütt volt előmben az Asszony (Szieniavszkijné) Csernyakorban és micsuda rettenetes indignatióval volt Rádai és Nedeczki uramék előtt; ugyan könnyes szemmel s nem csak előttük, hanem többek hallatára detonált Fölséged ellen: miért kellett az ő hire nélkül declarálni magát? Semmi sem lesz belőle, nem lesz electio, csak ad speciem irtak,... már magok is csúfot üznek; az francia is elhagy, ez se segit! Sőt még micsoda vakmerőség volt zálog nélkül idegyünnöm? Ihon, Stanislaus maga irja: már Bécsből küldték meg neki a conditiókat, az császárral miként végzett Fölséged, hogy elhagyja Magyarországot ezen királyságért... ihon a svécus megindult, ezek semmit sem fognak addig cselekedni; nincs mit hinni lengyel oblatiónak, mert csak exponálni akarják, ut sit occasio pacis (hogy legyen béke-ok) és elállanak."

Rákóczit érthetően megdöbbentette Bercsényi levele, amelyben beszámolt, hogy váratlanul a legnagyobb nehézségek támadtak. És érthető Szieniavszkijné kétségbeesése is. A hercegnő a legnagyobb rajongással csüngött első találkozásuk óta Rákóczin és annak minden ügyén. Mind az első, mind a második lengyel királyság felajánlását ő készítette elő. Most egyszerre évek hosszú és tervszerű munkája gyümölcsének elveszését kellett megértenie. Elhamarkodottnak és időszerűtlennek tartotta Rákóczi vállalkozását. Ő, ki tavasszal még Károly támogatásával akarta Rákóczinak a lengyel trónt megszerezni, hamarabb meglátta, hogy Rákóczi a lehető legrosszabbkor vállalkozott a dologra s hogy az egész ügy csúfos sikertelenségbe fog fulladni.

Vetési is azt írta Lengyelországból Rákóczinak, hogy a lengyelek gyűlölik az oroszokat és szövetkezni fognak a svédekkel. Az ügy egyre romlott. A lengyelek csak azért ajánlották fel Rákóczinak a koronát, hogy alkalmuk legyen béketárgyalásokra. Rákóczi gyanakvása nem volt hiábavaló. Bercsényiék varsói megjelenése csak növelte azt a zavart, amely ekkor már egyre nagyobb lett Varsóban. Közben Szieniavszkij is elfordult Rákóczitól. Végül is a választás elmaradt. Egy eredménye azonban lett Bercsényiék expediciójának. Több napi bizalmas tárgyalás után szeptember 12-én Bercsényiék és a cár megbízottjai: gr. Golovkin Gábor, Dolgurukij Gergely és Safirov Péter megegyeztek a megkötendő magyar-orosz szövetség föltételeiben s azokat 14-én alá is írták. A cár ezen a napon nagyon melegen fogadta Bercsényit és kijelentette, hogy ugyan nem reméli, hogy a francia szövetségre lépjen vele, de ha a svéddel kibékül, akkor Magyarország támogatására siet, mert nem nehéz ellenfél neki a császár. De ha a svéd valóban megtámadná Lengyelországot, akkor tudni akarja, hogy Rákóczi vállalja-e a lengyel királyságot, "mert nekem az kell, hogy akkor ember legyen mellettem" mondta.

A szerződésben Rákóczi kijelentette, hogy a lengyel rendek felkérésére, ha megválasztják királlyá, elfogadja a felajánlott koronát. A cár viszont megígérte, hogy Rákóczi szabad megválasztása esetén őt Lengyelország trónján minden erejével, fegyverével, pénzével stb. támogatni fogja s uralkodását a jövőben is biztosítja. Rákóczi királyi tekintélyét mindenkor tiszteletben tartja s távollétében seregét Rákóczi rendelkezésére bocsátja. Ha a svéd nem tör be, akkor a királyválasztást három hóra, legfennebb négyre elhalasztják, hogy ezalatt Rákóczi megkísértse francia-bajor közbenjárással a svédek és oroszok kibékítését. Azonban, ha ez a kibékítés nem sikerül, Rákóczi köteles minden további halogatás nélkül elfogadni a lengyel koronát. A cár megtartja mind Rákóczit, mind a magyar nemzetet barátságában. Rákóczi megválasztása után a svédekkel semmi esetre sem köt a cár békét a lengyel köztársaság nélkül, viszont a cár tudta nélkül Rákóczi sem tárgyalhat a svédekkel.

A cár kötelezte magát, hogy az esetben, ha a svédek Magyarországra támadnának, a magyarokat haddal és pénzzel is segíti s az orosz seregek a magyaroktól a szokásos ellátáson kívül nem követelhetnek ezért semmit. A pénzbeli segély nagysága csak Rákóczi megválasztása után fog megállapíttatni. A cár kötelezte magát, hogy minden eszközzel oda fog hatni, hogy a császár adja vissza Magyarország és Erdély szabadságát s hogy Rákóczi maradhasson meg erdélyi fejedelemségében.

Arra az esetre, ha a svédek nem békélnének meg s seregüket nem vonnák ki Lengyelországból, akkor a szerződés a cár és Rákóczi közös elhatározásától teszi függővé a teendőket s erre az esetre előírták a szerződés nyilvánosságra hozatalát.

Intézkedett a szerződés arra az esetre is, ha netán Rákóczinak Lengyelországból bujdosnia kellene. Ez esetben a cár mind őt, mind híveit menedékben részesíti s Rákóczi ellátására egy tartományt bocsát rendelkezésül. A szerződés még leszegezte, hogy a Magyarországot megsegítő orosz seregek átvonulhatnak Lengyelországon s hogy ez a szerződés nem másítja meg azokat a szerződéseket, amelyeket a cár Lengyelországgal eddig kötött s a jövőben még kötni fog.

Ez a szerződés, melynek előzményeivel kissé terjedelmesebben foglalkoztunk, Rákóczit végzetesen és visszavonhatatlanul belekapcsolta a közvetlen észak bonyodalmaiba s elhatározó irányt szabott a függetlenségi harc második négy éve diplomáciai törekvéseinek. Pedig a szerződés a lehető legrosszabb időben jött létre. Rákóczi azt véli, hogy Des Alleurs, aki nem szívelte Bercsényit, a szerződésről nem tett kedvező jelentést udvarának s ezzel magyarázza Rákóczi, hogy a XIV. Lajoshoz tett előterjesztései hatástalanok maradtak. Kétségtelen, hogy a békeközvetítés és a francia-bajor mediáció elérésének kísérlete meddő maradt.

Az események Lengyelországban most már heves egymásutánban kergették egymást. Bercsényi 18-án búcsút vett a cártól és haza indult. Nedeczky azonban a cár mellett maradt. A királyválasztásról szó sem lehetett, a svédek előnyomulása hírére még Szieniavszkijné is lemondott arról, amit tervezett, hogy a bizalmas dolgok megbeszélésére, amiket írásra nem bíz, a határon felkeresse Rákóczit. Rákóczi is visszatért a határról és Sárospatakra vonult vissza. A cár megkezdte haditanácsa javaslatára a visszavonulást. Október 2-án érkezett meg Klobusiczky és Ráday s Rákóczi velük ment Bercsényihez Ungvárra, ahol még egyszer átbeszélték a helyzet változását. Rákóczi már belátta, hogy a cár visszavonulásával a tervei dugába dőltek. "A svéd királynak Lengyelországba beütése s a cárnak ugyanonnani visszavonulása óta" írja Emlékiratában "negotiatióm rendszere tökéletesen meghiúsultnak látszik vala". Az Ónod körüli napok szép reményei meghiúsultak.

A lengyelek fellélegzettek, amikor Péter kivonult, mert ellenség módjára bánt velük. Azonban csakhamar torkig laktak XII. Károllyal is, mert ő is lealázóan bánt a lengyelekkel. Az év végén hagyta el Károly a szerencsétlen országot, hogy Oroszországba nyomuljon előre tovább, ahol fegyvereit egy ideig komoly sikerek kísérték. Rákóczi október 11-én írta alá a varsói szerződést, amit a cár néhány nappal Károly oroszországi betörése előtt, december 21-én látott el kézjegyével.

Amely napon Rákóczi aláírta a cárral kötött szerződést, újabb utasításokkal ellátva ismét elküldte követnek a bajor választóhoz Franciaországba Vetésit. A hónap végén figyelmeztette Nedeczkyt, hogy a cárnál ne fogjon újabb tárgyalásokba, mert azokat nem fogja úgy sem jóváhagyni. November 5-én pedig Nedeczky útján figyelmeztette a cárt, hogy ne üljön fel a magyarokat, franciákat és bajorokat illetően a bécsi intrikáknak. Mivel azonban a császár újabban nagyobb erővel készül Magyarország ellen s Lengyelország szabadsága is a magyar szabadságtól függ, szerződésük értelmében most már számot tart a cár segítségére, nem kívánhatván senki, hogy a lengyel korona kedvéért árván és zavarban hagyja Magyarországot.

November közepén Ráday Pált most már a svéd királyhoz küldte el Rákóczi, hogy igyekezzen kimenteni Bercsényi orosz követségét s azt kérte, hogy az osnabrücki békekötés 11., 12., 13. pontja értelmében - téves alapon - a király vegye Erdélyt Szilézia mintájára gondjaiba.

XII. Károly és Szaniszló lengyel király nevében Crassau tábornok figyelmeztetést hozott Rákóczinak, hogy ne engedje a cár követeit Erdélyben és Magyarországon szabadon járni-kelni s álljon el attól a szövetségtől, amitől mit sem remélhet. Inkább bírja rá lengyel híveit, elsősorban a Szieniavszkijeket, hogy ismerjék el Szaniszlót királyul. Ennek fejében Károly és Szaniszló igyekezni fognak, hogy rászorítsák a bécsi udvart a felkelők követeléseinek elfogadására.

Rákóczi azonban, akit a cárral kötött szerződésből már csak a cár által nyújtandó magyarországi segítség érdekelt s a lengyel koronáról lélekben lemondott, ragaszkodott a cárral kötött szerződéséhez. XII. Károly támogatásával sem ment volna sokkal többre, mert azt Péter 1709-ben Poltavánál tönkre verte s évekig bolyongott, amíg valahogy hazajutott hazájába.

Rákóczi még mindig bízhatott az európai helyzetben. A cár nyílt, XIV. Lajos vélt szövetségese volt. XII. Károly és Szaniszló is barátsággal kínálták meg. Ugyanekkor a franciák a felső-Rajna vidékén sikereket értek el és savoyai Eugen is visszavonulásra kényszerült Toulon alól. XIV. Lajos még most is halogatta azonban a nyílt szövetségkötést. Ezidőtájt kísértett Anglia és Skócia egyesítésének kérdése is, ami XIV. Lajos érdeklődését sokkal jobban lekötötte, mint a magyar ügy, amit a függetlenség kimondásával és Rákóczi biztatásával, hogy foglalja el a magyar trónt, kellően bonyolítottnak s egyhamar meg nem oldhatónak látott. Különben is kéziratot intézett Rákóczihoz, biztosította jóindulatú támogatásáról, kilátásba helyezte az aranygyapjas rend megszerzését számára s ígérte, hogy belefoglalja az általános békébe. Jóindulatát nemcsak az elmaradt hadisegély kiutalásával, de még 100.000 livre ajándékozásával is bizonyította. Rákóczi nem akart hallani most sem a magyar korona elfogadásáról. Október végén gr. Touron János rendkívüli követet azzal a megbízatással küldte tehát XIV. Lajoshoz, hogy köszöni a bizalmat, amiért Lajos őt méltónak tartja a magyar koronára, de azt ő éppen hazaszeretetből és XIV. Lajos érdekében sem fogadja el. A magyaroknak és XIV. Lajosnak hatalmasabb fejedelemre van szükségük. Olyanra, aki szövetségeseinek s a külföldi hatalmaknak segítségével megállapítsa és helyreállítsa az ország szabadságát. Ezért gondolnak ők Miksa Emanuel bajor választó királyságára, aki XIV. Lajosnak egyik hadvezére. Rákóczit a cár azzal a fenyegetéssel szólította fel a lengyel korona elfogadására, hogy különben szövetkezik ellene és XIV. Lajos ellen a császárral. Rákóczi azonban inkább azt szeretné, ha a francia király kibékítené a cárt és a svéd királyt. Különben is a svéd királytól remél támogatást, ha őt a cár a lengyel korona elutasításáért megtámadná. (A varsói szerződést ekkor már Rákóczi ratifikálta!) Rákóczi a svéd király hallgatása miatt és azért nem utasította vissza a lengyel koronát, nehogy a cár tényleg szövetkezzék József császárral.

Rákóczi diplomáciai működése tehát nem lankadt azután sem, hogy az orosz-lengyel tervek dugába dőltek. A bajor választó magyar királysága mellett azonban már ekkor szóba került a porosz királyfi magyar királysága is. De Bonnac, kétségtelenül nem ura tudta nélkül, javaslatot tett Jablonszkyn keresztül a porosz udvarnál, jelezve, hogy a francia király a felkelőkkel való szövetsége értelmében hajlandó lenne a porosz trónörökös magyar királyságát keresztülvinni. Indultak is tárgyalások, amelyeket csak a következő év trencséni csatavesztése zavart meg. A magyar trón betöltésére irányuló kuruc törekvésekről azonban későbben fogunk részletesebben megemlékezni.

Igen helyesen állapította meg Márki, hogy Rákóczi egyik ereje Európával szemben az volt, hogy senki sem tudta, hányadán is áll a törökkel. Erdélyi fejedelemségébe való beiktatása után, bár maga mindig húzódozott a törökkel való komoly tárgyalástól, erdélyi tanácsosai sürgetésére nem térhetett ki az elől, hogy követeket küldjön a portára és jelentse be trónfoglalását. Rákóczi tudta, hogy a török belső viszonyai mellett s az európai helyzet miatt a töröktől mitsem remélhet, sőt tartania kellett, hogy a török megneheztel rá a cárral való barátkozása miatt. De nem akarván az erdélyiekkel ujjat húzni, Teleky Mihályt és Henter Mihályt beküldte török földre. Teleky csak Nándorfehérvárig jutott. Henter ugyan leért Konstantinápolyba, de a nándorfehérvári basa őt is visszaküldte Rákóczihoz. A basa egy albániai hadtestet ígért Rákóczinak, viszont azt kívánta, hogy Rákóczi foglaljon el néhány császári kézen levő végvárat. Rákóczi csak szabályos szerződés után akart a várak ostromához fogni, mert nem bízott a törökben, de Károlyi ezt nem várta be, hanem július 28-án ostrom alá fogta Aradot. Az ostrommal azonban nem boldogult s 25-én elvonult a vár alól. Utóbb Rákóczi nyíltan is megizente Nándorfehérvárra, hogy nem bízik a törökökben, akik őt Arad ostromára biztatták s közben élelmezték a vár német őrségét s 1707-ben Havasalföldről 8000 köböl búzát szállítottak a németeknek Szebenbe, akik így tarthatták meg Erdélyt. Így az ónodi nyilatkozat után sem lett bensőségesebb a viszony Rákóczi és a török birodalom közt, viszont Európa továbbra is épp oly kevéssé látott tisztán ebben a kérdésben, mint azelőtt.

A fejedelem már a detronizációt elvben elhatározó február 24-iki szenátusi határozat után követeket küldött a külföldi udvarokhoz, hogy az arra alkalmas személyiségeknek, mint a porosz trónörökös és a bajor választó voltak, reményt nyújtson a megürülő trónra. Az ónodi detronizációs határozat mégis széleskörű feltűnést keltett. Stepney már 1704-ben megakadályozhatatlannak mondta, ha Rákóczi ki akarná magát királynak kiáltatni. A József uralkodása elismerése körül folyó közjogi vita hangulatában is várni lehetett már hosszabb idő óta, hogy erre a lépésre sor kerül. Mindezek ellenére, különösen Bécsben ez a határozott s többé már jóvá nem tehető lépés mély benyomást keltett. Pedig csak Bruyninx jóslata vált be, amit 1706 január 25-én tett Stepneynek és Rechterennek, amikor megjósolta, hogy a magyarok le fogják tenni az örökösödési jogára támaszkodó császárt s megszüntetik a vele való tárgyalgatást. A magyarok elhatározottságát például az angolok oly erősnek tudták, hogy Lord Manchester, amikor híre járt 1707 áprilisában annak, hogy a pápa ki fogja átkozni a felkelőket és Rákóczit, annak a meggyőződésének adott kifejezést Harley miniszter előtt, hogy a bulla csalódást fog okozni, mert az illetők inkább a vallásukat hagyják ott, mint Rákóczit.

Még nem jutott el Angliába az ónodi végzés híre, amikor Harley miniszter értesítette Medows bécsi angol követet, az időközben elhunyt Stepney utódát, hogy a hollandi rendek még egy kísérletet akarnak tétetni, hogy a császárt a magyarokkal való békekötésre rábírják s valószínű, hogy felkérik a hozzájárulásra az angol királynőt is. Ez a kísérlet utolsó lesz a hollandok részéről, s ha nem sikerül, akkor a hollandok talán fel is bontják a császárral fennálló szövetségüket. Harley sajnálata mellett be is vallotta, hogy igazuk lenne. Utasította tehát Medowst, hogy titokban érdeklődjék, mit szólna Bécs a hollandok utolsó kísérletéhez.

Medows még meg sem kapta az utasítást, mikor már jelenthette Rákóczi levele alapján az erdélyi és az ónodi gyűlések végzéseit s megjegyezhette, hogy a magyarok most hangosabbak voltak, mint valaha is. Jellemző a bécsi udvar megdöbbenésére, hogy az ónodi határozatot zavarukban XII. Károly befolyásának tulajdonították s hogy annak haragját enyhítsék, sürgősen kiadták neki gróf Czobor Márkot, aki a bécsi svéd követ jelenlétében a svéd királyt Európa egyik legcégéresebb pártütőjének mondta s Rákóczival és Leszcsinszkijjel együtt emlegette, ami Károly fülébe jutott s amiért Károly Szilézia határán 50.000 fegyveressel súlyosbítva várta az elégtételt.

Medows kevéssel utóbb jelentette, hogy semmi reménnyel nem kecsegtetne a hollandok újabb intervenciója s hogy az udvar most arra törekszik, hogy Rabutint valahogy 4000 emberrel beküldje Erdélybe, mert soha fontosabbnak nem tartotta, mint most, Erdély visszaszerzését. Az év folyamán még többször jelentette, hogy szó sem lehet arról, hogy a magyaroknak békeszándékaik lennének s amikor először híre járt, hogy József labanc országgyűlést akar tartani, rögtön leszegezte Bruyninxszal egyetemben, hogy az csak arra lesz jó, hogy még jobban elmérgesítse a helyzetet.

Az ország labanctársadalma különösen megdöbbent az ónodi határozattól. Esterházy, a nádor, már július 29-én tiltakozott az ország négy rendje nevében az ónodi végzések ellen s augusztus 20-án manifesztumot is intézett a külállamokhoz, amelyben magasztalta a Habsburg-uralkodókat s azt igyekezett bizonygatni, hogy a határozat véres terror alatt jött létre. Hangsúlyozta, hogy ez a mozgalom vezetőinek kétségbeeséséből fakadt lépés volt, látva, hogy őrült szándékaik nem sikerülnek. A manifesztumban, amely éles szatírával íratott, megsemmisítette az összecsődített ónodi konvent határozatait s azok létrehozóit hűtleneknek nyilvánította.

Talán még a nádornál is elhamarkodottabb lépésnek tartotta a detronizációt, ha nem is ekkor, mert irata valószínűen apokrif, de már kevéssel utóbb, Vetési, aki nem bízott a külföldi segítségben s a belső erőt elégtelennek tartotta. Vetési azt hitte, hogy az ónodi határozat még XIV. Lajost is el fogja fordítani Rákóczi mellől. Attól pedig óva intette Rákóczit, hogy a török támogatására szoruljon.

De amíg Bécs kapkodott, amíg a labancok nyilatkoztak s Vetési cassandrai jóslatokkal traktálta a fejedelmet, Rákóczi merész lendülettel vetette magát a diplomáciai játékokba s tovább folyt a mindennél fontosabb katonai küzdelem is.

Augusztusban a haditanács Rabutint visszarendelte Erdélybe, hogy a visszafoglalással a beiktatást követő Rákóczi melletti hangulatot Erdélyben visszafordítsa. A Dunántúlt megszállva tartó Bottyán erre nyugtalanítani kezdte a Fertő és a határ közti területeket. Azonban Stahremberg megerősítette Pálffy János seregét s maga is Sopron alá vonult, mire a túlerő elől a kuruc seregek a Dunántúl nagyobb feléből ismét kénytelen-kelletlen kiszorultak.

Ez még mindig jobb volt, mint amitől Rákóczi az ónodi gyűlés alatt tartott, amikor Stahremberg előtört a Vág vonaláig. Ekkor attól lehetett tartani, hogy Stahremberg a Felvidéken fogja kicsikarni a döntést s az végzetes lett volna, míg a Dunántúl mindig mellékharctér maradt.

A császár harctéri helyzete, mint említettük, ez évben nyugaton jelentékenyen romlott s így újabb csapatokat nem igen vonhatott el onnan, hogy azokat Magyarországon vesse tűzbe. Viszont az ónodi abrenuntiáció után már a szövetségesekkel szemben is kellett valamit tennie erősen megtépázott presztizse helyreállítására. Ez volt Rákóczi szerencséje, mert így nem merte a császár a seregeit központosítani, hanem Stahremberget a Morva-vonal védelmére, Pálffyt a steier határ biztosítására utasította s csak Rabutint bízta meg támadó jellegű mozdulatokkal.

Erdélyben báró Tige erősen váltakozó szerencsével küzdött az erdélyi kuruc erőkkel. Rabutin augusztusban indult Erdély felé. Rákóczi ugyan szeretett volna személyesen ellene fordulni, de a lengyel, svéd és orosz ügyek miatt az északi határon maradt s Károlyi Sándort és Pekri Lőrincet bízta meg azzal, hogy tartóztassák fel és verjék meg Rabutint. Azonban a császáriak második erdélyi benyomulása is sikerült. Károlyi a lehető legrosszabbkor hagyott fel Arad ostromával. Közte és Pekri közt állandó volt a súrlódás. A fejedelem eredeti terveit sem Károlyi, sem Pekri nem hajtották végre s kettőjük torzsalkodása közben Rabutinnak sikerült bejutnia Erdélybe. Esze Tamás Erdély határán a kajáni szorosban csúfosan megfutott kurucaival egyetemben s ezzel Erdély ismét és most már végképpen kicsúszott Rákóczi kezéből és elveszett a mozgalom számára. Pekri nem is annyira Rabutin, mint Károlyi bemenetelétől félt. Az már nem sokat segített a dolgon, hogy Pekri ellen Rákóczi szigorú vizsgálatot rendelt el. Rabutin maréknyi erővel benyomult Erdélybe s azt uralma alá vetette. Mikor Rákóczi előbb Olcsván november 24-én meglátogatta a kiszorult Károlyit s utóbb Kisvárdán fogadta Pekri és a menekült erdélyiek hódolatát, megállapíthatta, hogy Erdély elveszett. Rabutin október 27-én vonult be Kolozsvárra. Mikes Mihály pedig a székely földről hadaival együtt kiszorult Moldvába. A nemesség színe-java, tartva a császáriak bosszújától, kivándorolt. Egész falvak üresen várták a császáriakat. A nép az erdőkbe menekült Rabutin elől. Talán Basta félelmetes emlékének évszázados árnya sötétlett fel előttük...

Bár a hadműveletek közül Rabutin szerencsés erdélyi vállalkozása volt a legjelentősebb, mégsem mehetünk el szó nélkül a másik két vonal állandó csatái mellett sem.

Rákóczi a tavasz folyamán még XII. Károlytól akart 6000 embert kérni, akikkel megverhetni vélte a császáriakat. A segítség ellenében viszont ő támogatta volna Károlyt a cár ellen, sőt hajlandó volt betörni Sziléziába, hogy ott egyesüljön a svéd sereggel. Ez volt az első eset, amikor a fejedelem csapatait a magyar ügy szolgálatában külföldön akarta felhasználni. Károly vonakodása és Péter cár fellépése ezt az elgondolást háttérbe szorította, bár - mint láttuk - Rákóczi még az orosz szövetség után is ragaszkodott Károly jóindulatához.

Rákóczi, említettük, 1707 nyarán, őszén, minden eddiginél nagyobb arányú és szertébb ágazó diplomáciai működést folytatott s ha mást nem is, de azt elérte vele, hogy mindenki a legnagyobb zavarban volt tényleges összeköttetéseit és erejét illetőleg. Így, bár Rákóczi külpolitikai helyzete a valóságban jelentékenyen rosszabbodott s csapatai harci értéke is letűnőben volt, Bécs nem merte egyszerre több oldalról egyforma határozottsággal megtámadni.

A katonai erő gyengülését Bercsényi 1707 októberében vette észre, amikor 18-án azt írta Károlyi Sándornak, hogy a nép már engedelmet kér, hogy hódolhasson a labancoknak, ha a kuruc nem tudja megvédeni. Elveszett a nép szeretete, állapítja meg keserűen... Bottyánnak voltak ugyan helyi sikerei, Bezerédy decemberben ismét Bádenig portyázott ugyan s majdnem elfogta József császárt, Ocskay ugyan beütött Morvaországba s bevette Beckó várát is, de Rákóczi már látta, hogy azért a dolgok nem mennek rendén. Bercsényi meg is írta Károlyinak: az a benyomása, hogy Stahremberg ott jár, ahol akarja, illetve nem akarja, hogy a kurucok járjanak. A had zúgott, rongyosodott, fizetetlen volt s ez a körülmény figyelmeztette a vezetőket, hogy jövőre minden összeomlik, ha nem hajtják végre az Ónodon megszavazott hadisegélypénzek behajtását. A kuruc helyi sikereket mindég ellensúlyozták a labancok helyi sikerei s az év végére Stahremberg elfoglalta Csejtét s még öt más várat, amelyek birtokában hatalmába kerítette a Fehérhegységet, ahol eddig a kurucok voltak az urak. Egyre tolultak az intő jelek, amelyek a dolgok rosszra fordulását mutatták, vagy jósolták. A kuruc ügy a lelkek hirtelen kifáradásán, amit nagyon munkált a pénzválság és a gazdasági helyzet is, egyszerre hatalmasat zuhant bent is. Sokkal nagyobbat, mint azt sötéten látóan is előre hinni lehetett volna.

Az 1707-ik évnek volt egy kellemetlen északi bonyodalma is, amely még ma sincs teljesen tisztázva s amely a 16 elzálogosított szepesi város körül zajlott le. A Lengyelországnál már hosszú évszázak óta elzálogosított városoknak Lubomirskij György volt a helytartója, aki a kurucok számára roppant kellemetlen szomszédnak bizonyult. Mint exterritoriális terület ura, kénye-kedve szerint bánt a területére betévedt kurucokkal s hol a kuruc, hol a császári tisztekkel barátkozott. Attól is lehetett tartani, hogy egyszer csak átengedi területén Rákóczi hátába a császári sereget. Rákóczi így kénytelen volt őriztetni az észak magyarországi hágókat is, annál is inkább, mert a legvadabb hírek keringtek. 1708 januárra azonban Podolinban Ráday Pál, Berthóti Ferenc és Szalay Pál megegyeztek a helytartóval s így elült a kellemetlen zavar.

Még egy kellemetlen körülmény zavarta meg ez év őszén a Felvidék biztonságát. Sokan azt tartották, hogy ez összefügg Lubomirszkij nyugtalankodásával, de valószínűbb, hogy a mozgalom önmagában álló esemény volt. Rákóczi hajlandó volt, a görögkeletiekkel való megbékélés szempontjától vezettetve, beleegyezni abba is, hogy a munkácsi görög katolikus püspökséget a kievi érsekség alá helyezzék s az erdélyi román és a dél-magyarországi szerb görögkeletieket az orosz patriarchátus helyére tervezett szent zsinat alá, az épp kialakulóban levő orosz államegyház alá rendelje. Nem idegenkedett ettől a gondolattól a szerbek "deszpotája", Brankovics György sem, akit Bécs épp hasonló törekvés miatt tartott fogságban s az erdélyi románok kuruc vladikája, Circa János sem. Rákóczi, láttuk, a cártól várta, hogy megfékezi az ellenséges érzelmű szerbeket s azt hitte, hogy a cár vallási befolyásával az ország valahány orthodoxát a magyar ügy mellé sorakoztathatja. Annál meglepőbb, hogy 1707 őszén egyszer csak nyugtalankodni kezdtek Rákóczi ellen a rutének. A mozgalom szítója a Bécsből kinevezett Hodemarszky orosz püspök volt s azzal izgatta a ruténeket, hogy, ha fellázadnak Rákóczi ellen, hasonló kiváltságokat kapnak, mint a szerb (rác) határőrök. Volt a püspöknek néhány fegyverese is, de nem mert az országba a lengyel-sziléziai határról betörni. Rákóczi előbb fegyverrel akart fellépni, de mikor látta, hogy a mozgalom magától elül, megelégedett a határ figyelemmel tartásával.

Bizonnyal erre a mozgalomra céloz Bercsényi, amikor Károlyinak írván, október végén egyik levelében megjegyzi: "Mi Maros s a Vág mind csak egy ág ott az olá, s itt a tót puskáz már. Ez a bökkenője, hogy popularis periit amor."

A katonai és külpolitikai események mellett két nevezetesebb belpolitikai eseményről kell majd a következő fejezetünkben megemlékeznünk. Még 1707 decemberében országgyűlést tartott Rákóczi Kassán, amelyen főleg az ónodi gyűlésen megszavazott adó mikénti kivetése és behajtása volt a tárgyalás tárgya. Sürgős szükség volt a pénzre és a lovasezredek kiegészítésére megajánlott lovakra, mert a fejedelem sürgősen vissza akarta foglalni Erdélyt. A másik esemény a labancok pozsonyi országgyűlése volt, melyet József császár huszonegy évi szünet után 1708 február 29-ére hívott össze. A gyűlés nem okozott nagyobb hatást a kuruc táborban s bár arra Rákóczi engedélyt adott, a szövetkezett megyékből egy sem jelent meg a labancok csonka gyűlésén. A később részletesen tárgyalandó országgyűlés eredménytelensége még a legodaadóbb labancokat is csak lehangolta s amint a jelenvolt porosz követ észrevette, a kurucokat pedig csak a szabadságharc továbbfolytatására ösztökélte. Közben május közepétől június közepéig Rákóczi is tartott egy részgyűlést Egerben, ahol ismét a közteherviselés és az adó ügye foglalkoztatta a megjelenteket, mint amitől függött a küszöbön álló hadjárat sikere. A párhuzamosan folyó labanc országgyűlésről még csak szó sem esett az egri konventikulum alatt.

Rákóczi nem adta fel kedvenc eszméjévé vált sziléziai betörési tervét. Viszont szükségesnek tartotta azt is, hogy Erdélyt visszaszerezze, vagy legalább is megakadályozza azt, hogy Rabutin ismét kijöjjön Erdélyből. Hogy utóbbi tervét megvalósítsa s az év fővállalkozásának tervezett sziléziai expedícióról a gyanút elterelje, januárban maga is Erdély felé utazott s ott Károlyival, akit az erdélyi hadjárattal bízott meg, beható tárgyalásokat folytatott. Február 6-án megtekintette Nagykárolyban az eléje vezetett erdélyi hadakat s a hó végére visszatért Kassára. Mint Markó írja, okulva az eddigi keserves tapasztalatain, bár minden idejét kedvenc terve megvalósításának előkészítésére szentelte, senki előtt sem tárta fel terveit. Külpolitikai és katonai elgondolásainál úgyis figyelmen kívül hagyta mindég a szenátus és alvezérei véleményét s így sikerült most titokban tartani a sziléziai tervet is.

Az erdélyi akció nem sikerült. Károlyi a kezdet kezdetén összekülönbözött az erdélyi urakkal. Görgény várának felmentése, mert a kuruc vár már régebb idő óta ostrom alatt volt, nem sikerült s a vár hősies védelem után elesett. A Dunántúlon Esterházy Antalnak, aki kuruc részországgyűlést is tartott ott, sikerült néhány akciója. Bevette Körmend várát s hadai prédálózva be-betörtek Horvát- és Stájerországba s Alsóausztriába is. A Vág vidékén Andrássy Istvánt Bottyán váltotta fel, aki vissza is nyomta a fővezér öccsét, Stahremberg Miksát és visszavette Beczkó, Bolondócz és Galánta várát. Végül maga Stahremberg Miksa is fogságba esett. Rákóczi azt hitte, hogy az altábornagy ellenében visszakapja két fiát s ezért örült az elfogatás hírének. Március 9-én Viard császári tábornok szétverte Pruszkán Révai Imre hajdúit, de Ocskay már 20-án visszafizette a kölcsönt: lemészárolta a lisszai szorost őrző németeket s betörve Morvaországba, megzsarolta a morvákat.

A Vág melletti viszonylagos csendnek a császári vezér személyében beállott változás volt az oka. Stahremberget a császár február 6-án kinevezte a spanyol hadak főparancsnokává s helyét ideiglenesen a magyar Pálffy János vette át. A végleges fővezér közmeglepetésre ismét az öreg Heister lett, aki március 31-én vette át a főparancsnokságot Pozsonyban.

Rákóczi sziléziai terve a magyar trón betöltésére irányuló tárgyalásokkal volt összefüggésben. Tudjuk, hogy két személy jött szóba, akiktől a magyar felkelés súlyt várhatott. Az egyik a bajor választó, Miksa Emánuel volt, a másik a porosz trónörökös, Hohenzollern Frigyes Vilmos. Mindkettőnek voltak történelmi kapcsolatai Magyarországgal. Miksa Emánuelnek egyik őse, Wittelsbach Ottó az Árpádok férfiágának kihalta után rövid ideig magyar király volt. A porosz trónörökösnek pedig, miként Rákóczi nejének is, egyik ősanyja Árpád-házi szent Erzsébet volt.

Mint Károlyi Sándor önéletírásában írja: az ónodi detronizációnak az volt a célja, hogy "míg királyuk lészen, senki addig nem fogja pártjukat; de ha király nélkül lesznek, találkozik elég, aki pártjukat s ügyüket felfogja. Csakhamar deliberáltatott, hogy a felséges bavariai herczeg hivattasson meg a királyságra, a felséges franczia király assistentiája által, mely iránt is az expedíciók meglettenek. Melyre is másfél esztendő múlva jött levél által a resolutió, hogy a felséges francia király kész volt assistálni, de módja nincsen benne, hogy oly messze fegyverrel secundálhassa intentiojokat és nem is látja módját, hogy a nevezett felséges herczeg penetrálhasson, biztatta mindazonáltal azzal, hogy az universalis békességből ki nem rekeszti a confoederatusokat, együtt a méltóságos fejedelemmel."

Rákóczi már előbb látta, hogy nem bizonyos, hogy Miksa valaha is elfogadja a magyar trónt s gondolhatott benyomásai alapján arra is, hogy XIV. Lajos nem is látná a bajor választót szívesen a magyar trónon. Miután a magyar-lengyel összeköttetések személyes biztosítása a lengyel kilátások elhomályosulásával reménytelenné vált, az északkeleti orosz szövetséges mellé, egy északnyugati szövetségessel akarta a magyar ügyet alátámasztani. Ez az új szövetséges a feleségével rokon porosz királyi ház lett volna.

A bécsi udvar ugyan komolyan számolt azzal, hogy Rákóczi a svéd királynak ajánlja fel a koronát s József egy ízben attól tette függővé, hogy lemegy-e Pozsonyba a labanc gyűlés bezárására, hogy nem ajánlja-e fel a koronát közben Rákóczi a svéd királynak, mégis ez a hír csak kósza mendemondának bizonyult. Sőt József még annak is hitelt adott, hogy az elkergetett Ágost király, a szász választó aspirál a magyar trónra.

Mielőtt a porosz trónörökös királysága komolyabban szóba került volna, Rákóczi még egyszer mindent megpróbált, hogy eredeti elgondolásának megfelelően, a bajor választót bírja rá a trón elfogadására.

Igaz, hogy Vetésit 1707 augusztus 26-án már elküldte volt a porosz udvarhoz, de ekkor még utasításában nagyon tartózkodóan volt szó a királyi trón betöltésének kérdéséről. Vetési komolyabb megbízatása október 23-án kelt, amikor Rákóczi egyenesen a bajor választóhoz küldte el. Az európai helyzet taglalása mellett akarta rábírni Rákóczi Miksát, hogy foglalja el a trónt. 15.000 főnyi sereget ígért neki s azt ígérte, hogy a nemzet akár Csehországig eléje megy. Rákóczi csak az erdélyi fejedelemséget kívánta a maga számára és azt, hogy abban az esetben, ha egy török háború esetén Moldva és Havasalföld felszabadulna, az csatoltassék az ő erdélyi fejedelemségéhez. Erdély elvesztése esetére Rákóczi a munkácsi és makoviczai hercegségeket kérte, hol uralkodó herceg lenne. A már régebb óta függőben levő aranygyapjas-rendet csak a spanyol grandsággal együtt kérte és előbb, mint Bercsényi.

Míg Vetési Miksához ment, addig gr. Tournon János közvetlenül Versaillesbe küldetett, hogy köszönetet mondjon, amiért Lajos Rákóczit alkalmasnak tartotta a magyar trónra s jelentse ki, hogy épp a haza és XIV. Lajos érdekében Miksára van szüksége Magyarországnak. Tournon utasításában benne volt a figyelmeztetés, hogy Erdély követei mindég egy rangban voltak a savoyai és lorraini hercegek követeivel. Ezzel a figyelmeztetéssel Rákóczi nyomatékot akart adni követségének.

Természetesen mindkét követnek munkálkodnia kellett azon is, hogy a francia udvar vegye kezébe a békeközvetítést a cár és a svéd király között. Ez még beletartozott abba az elgondolási rendszerbe, melynek alapján Rákóczi nyáron az orosz szövetséget is elfogadta s amelynek - ismételjük - négy sarokgondolata volt: francia-bajor közbenjárás mellett béke a svédek és oroszok között; a bajor választó a magyar trónon; Rákóczi megtartja az erdélyi fejedelemséget; a lengyelek megmaradnak Leszcsinszkij Szaniszló királysága alatt.

Mint a magyar res publica és az erdélyi fejedelemség követe 1708 január 3-án sürgette meg Miksát Vetési a belgiumi Monsban, hogy fogadja el a magyar koronát. Miksa azonnal értesítette XIV. Lajost Vetési sürgető emlékiratáról, aki épp Tournon grófot fogadva, biztosította általa Rákóczit, hogy kieszközli számára az aranygyapjas-rendet, elismeri Magyarország függetlenségét s követeit épp úgy fogadja, mint a hollandiakat.

Vetésit kevéssel később, 1708 január 17-én fogadta XIV. Lajos, akit arra kért Vetési, hogy hárítsa el az akadályokat Miksa magyar királysága elől. Vetési szokás szerint ismét rossz benyomásokat szerzett, úgy látta, hogy Miksa báb Lajos kezében s önálló akarata nincs. A királyi tanács komoly megfontolás tárgyává tette a kérdést s Monasterol gróf személyében súlyos tekintélyű diplomatát küldött Miksához, hogy a dolgot megbeszélje. A tanács három okból tartotta kivihetetlennek Miksa királyságát. Nem tartotta lehetőnek, hogy Miksa Danckán és Lengyelországon át el tudjon Magyarországba jutni. Nem tartotta valószínűnek, hogy Magyarországon oly sereg várjon rá, amellyel a császárral szemben felvehetné sikerrel a harcot. Nem lehet Miksának akkora csapatot bocsátani rendelkezésére, hogy azzal át tudjon vágni Németországon akár a bajor, akár a magyar határig.

A királyi tanács véleménye alapján XIV. Lajos végül is csak azzal biztatta Vetésit, hogy Rákóczi követeit épp úgy fogadná, mint a hollandi rendekét, viszont addig ne küldjön Rákóczi ilyen költséges követséget, amíg a dolog nem tisztázódik. Rákóczi erre sietve közölte XIV. Lajossal, hogy tavasszal maga áll a hadjárat élére, hogy Miksa bejövetelének tárgyi előfeltételeit megteremtse s jelezte azt is, hogy a pápa a hozzá küldött Brenner prépostnak ugyan nem nyilatkozott a Habsburgok letételéről, de kijelentette, hogy szívesen elfogadná a békebíró szerepét. Azonban ezt Rákóczi kivihetetlennek minősítette, mert szerinte az ország és a nemzet szabadságába kerülne, ha új választás nélkül ismernék el a letett királyt uralkodójuknak.

Monasterol Miksától és a svéd királytól március közepén tért vissza Párisba s XIV. Lajos külügyminisztere, Torcy azonnal értesítette Vetésit, hogy ura gróf Solarit fogja elküldeni előbb XII. Károlyhoz, majd Rákóczihoz s neki lesz a feladata, hogy meglássa, közbeléphet-e Lajos mint békítő fél a svéd-orosz viszályba s hogy tisztába jöjjön Magyarország viszonyaival is. Kijelentette, hogy a király a bajor választót, mint a királyi sereg parancsnokát Németországba küldi, hogy alkalmas időben betörhessen Bajorországba, de Rákóczi igyekezzék tartózkodni a nyílt ütközetektől s csak az ellenség lekötésére törekedjék.

Solari küldetéséről, melyből különben semmi sem lett, Rákóczi azt hitte, hogy csak időhúzó diplomáciai manőver Versailles részéről, holott valószínűen Des Alleurs ellenőrzése lett volna a cél. Rákóczi tehát március 31-én figyelmeztette a francia udvart, hogy ha a király és a választó nem nyújtanak határozott reményt, akkor okai lesznek a nemzet fegyveres leigázásának. Rákóczi még nem tudta, hogy 25-én Lajos újra megnyugtatta Vetésit, fogadkozva, hogy mindent meg fog tenni Magyarország szabadságáért. Vetési ezt az ígéretet is kétkedéssel fogadta, mint ahogy egy pillanatig sem bízott sem XIV. Lajosban, sem Des Alleursben, sem az egész francia diplomáciában. Mikor ezt jelentette urának, nem hallgatta el, hogy kételkedik az ígéret őszinteségében.

Rákóczi a francia udvarhoz intézett figyelmeztetésében rámutatott arra, hogy a nemzet egységesen áll ma még a függetlenségi mozgalom mögött, mert hisz nem ment el a pozsonyi gyűlésre s inkább elviseli a legnagyobb ínséget, mintsem alávesse magát még egyszer az ausztriai háznak. A felkelés erejét sem az öt éve tartó háború, sem a béketárgyalások hangulata nem tudta megtörni. De ha Miksa nem fogadja el a magyar trónt, akkor a nemzet nem kerülheti el a fegyveres leigázást.

Rákóczi azt is kívánta, hogy a király nevezzen ki melléje külön meghatalmazott minisztert, hogy ezzel is jelezze a nemzet függetlenségének elismerését.

Rákóczi egyre türelmetlenebbül várta a megnyugtató francia választ. Végül is Vetési felkereste a Rajna mellé induló Miksát s május 4-én oly hevesen szegezte a kérdést Miksának, hogy vállalja-e a trónt, vagy sem, hogy Miksa nem térhetett ki végre a nyílt színvallás elől s a legnagyobb titokban közölte Vetésivel, hogy ő többé semmit nem kockáztat és a Habsburg-ház ellen sem lép többet fel. Közölte, hogy Franciaországnak nincs elég ereje, hogy egy ilyen vállalkozáshoz segítséget nyújthatna s XIV. Lajos különben is a háború befejezésére törekszik. Miksa azonban javasolta Lajosnak, hogy kössön szerződést a magyarokkal. Mivel a svéd királynak semmi békehajlandósága nem volt, Solari kiküldetése és a francia intervenció elmaradt.

Amikor Rákóczi erről értesült, rávetette magát a porosz kapcsolatok kiépítésére, amelyeknek már voltak a szabadságharc alatt előzményei s amely már 1707-ben szélesebb alapokra helyeződött. De Bonnac danckai francia követ, aki elég sűrűn érintkezett Rákóczinéval, jelezte, hogy XIV. Lajos nem idegenkedik attól a gondolattól, hogy a porosz trónörökös foglalja el a magyar trónt. De Bonnac XIV. Lajos engedélyével ezeket a terveket közölte volt a berlini udvarral s Lajos nevében a porosz semlegesség megvásárlására évi 50.000-60.000 tallért ígért és azt, hogy Lajos a trónörököst a magyar trónra segíti. A francia udvar Rákóczit is értesítette erről a tervről s kétségtelenül igaza van Márkinak, hogy Rákóczi egy királyság megalapítójától, egy kitűnően fegyelmezett hadsereg urától, aki emellett szinte szomszéd is volt, többet várhatott, mint a földönfutó Miksától, aki csak egy szürke francia tábornok volt ebben az időben. Rákóczi Kray Jakab útján, aki ekkor danckai ügyvivője volt, írt is ebben az ügyben Frigyes királynak és Jablonskynak. Frigyes egyelőre Wartenberg miniszter tudta nélkül tájékozódott a dologról s Klement János frankfurti egyetemi hallgató hozta a részletesebb terveket Jablonskynak.

Rákóczi arra számított, hogy Morva- és Csehországban, valamint Sziléziában sok titkos híve van s így a nyár folyamán benyomulhat Sziléziába, ahol egyesülhet a porosz hadakkal. Egyben kérte, hogy engedje meg a berlini és königsbergi kereskedőknek, hogy lőfegyvereket adhassanak el és szállíthassanak Poroszországon át Rákóczinak. Frigyes az utóbbit meg is engedte, de az elsőre csak akkor kívánt nyilatkozni, amikor Rákóczi már legalább egy hadosztállyal Sziléziába ért.

A porosz király csak abba volt hajlandó belemenni, hogy a fia mint magánember, akit ő visszatartóztatni nem tudott, menjen Magyarországra, ha már Rákóczi betört Sziléziába és akkor "nem tudná megakadályozni", hogy néhány, a sziléziai határon állomásozó brandenburgi ezred fia után ne szökjék. Frigyes hintót és saját méneséből kiszakított lovakat küldött Rákóczihoz jóakarata bizonyságául. Rákóczi viszont Krayt küldötte Berlinbe, hogy üdvözölje a királyt unokája megszületése alkalmából. A porosz kombináció határozott sikerrel kecsegtetett. Rákóczi realizálva látta már másféléves sziléziai betörési tervét. Latin, német és cseh proklamációi már készen voltak, amelyekkel a betöréskor fel akarta lázítani a morvákat, cseheket és sziléziaiakat. Ez volt az oka, hogy a fejedelem az egri tanácskozások után a Vág felé indult. A Felvidéket választotta hadműveletei színhelyéül, hogy alkalmas pillanatban betörjön Sziléziába.

Közben azonban egy keserves csalódáson kellett még átesnie. Vetésivel közölte júliusban a francia udvar, hogy XIV. Lajos nem hajlandó többet a szövetséget Rákóczival megkötni az 1705-ös alapon! Vetési a magyarok helyzetére hivatkozva, hangsúlyozta, hogy vagy királyt kell választaniok, vagy a francia király megígért védelme alá kell helyezkedniök. Tehát meg kell kötni a szövetséget! Torcy azonban úgy látta a helyzetet, hogy Rákóczi most már úgysem tud Józseffel békét kötni. Vetési kétségbeesve írta Rákóczinak, hogy ha nem teljesítik a kérését, mutassa meg, hogy igenis tud békét kötni! Végül mégis hajlandónak mutatkozott az udvar, hogy szövetséget köt Rákóczival, mint erdélyi fejedelemmel s a szövetkezett rendekkel, mint szabad állammal, de akkor ebből a célból küldessék felhatalmazott követ Párisba. Vetési most is figyelmeztette Rákóczit, hogy kételkedik XIV. Lajos őszinteségében. Azt tanácsolta, hogy ne áldozza fel magát a francia udvarért. Érdekei veszélyével Franciaország soha nem tart meg úgysem szerződést. Mindegy tehát, hogy köt-e vele szövetséget, vagy sem. Tehát Rákóczi is húzza-halassza az időt s ha XIV. Lajos hajlandó tárgyalni, akkor ő próbálja most már kijátszani a napkirályt.

Rákóczi most sem adott hitelt Vetésinek, azt hitte, hogy Vetési tájékozatlan s nem tud a francia udvar porosz terveiről. De egyelőre ő sem akarta még felvilágosítani. Bizton remélte, hogy a sziléziai betörése sikerül, a porosz trónörökös elfoglalja a magyar trónt s akkor minden rendbe jön. A reményeket azonban derékba törte az augusztus harmadiki csatavesztés, amikor a trencséni mezőn egy nem várt és nem is keresett ütközetben egy csapásra megszűnt a tervezett francia-porosz-magyar együttműködés minden katonai reménye, sőt ezen túlmenően végleg beborult a függetlenségi harc további kilátásainak horizontja is.

Az 1708 nyarára tervezett hadművelet volt Rákóczi legszabatosabban megfogalmazott külpolitikai és hadászati célkitűzése - írja Markó - amelynek előkészítése érdekében minden lehetőt elkövetetett s a nagyszabású hadművelet úgyszólván az utolsóelőtti órában hiúsult meg Trencsénnél.

Rákóczi épkézláb haditervét megint értelmetlen alvezérei gáncsolták el, akik az előttük érthetetlen célú sziléziai betörés gondolatával nem tudtak megbarátkozni s Rákóczi elgondolását több haditanácsban leszavazták s arra kényszerítették Rákóczit, hogy a Vág felé vonuljon.

"A háború kezdete óta nem volt még ilyen szép seregem", írja Rákóczi,,,azonban nem tudtam, hogy hová fordítsam a hadjárat végéig, mert a télen fölötte alkalmasan megfészkelhettem volna magamat Sziléziában s ekkor igen nehezen működhetett volna az ellenség ellenem. A tél volt ugyanis a legalkalmasabb időszak, hogy lovasságomat zászlóim alatt együtt tartsam. Tehát a telet vártam; addig pedig valami vár ostromához sem foghattam, mivel az ostromkészületeket rézpénzen, pedig egyebünk nem volt, már nem lehetett megszerezni."

A nép a tétlenséget nem értette s zúgolódott, hogy Rákóczi csak vadászgat. Még Bercsényi sem a nyugtalanság letörésével foglalkozott, hanem különböző portyázó terveket kovácsolt, mint Ocskay is. Végül is a haditanács leszavazta Rákóczit. Egyedül udvari marsallja, Vay tartott vele s így Rákóczi akarata ellenére Viard ellen indult. Ez lett az egész szabadságharc veszte...

A tavaszi egri tárgyalások alatt Rákóczi minden erejével arra törekedett, hogy a lehető legjobb hadsereget hozza össze, amint az sikerült is neki. Emlékiratából idéztük, nem akarta seregét felesleges hadműveletekbe belevinni s erre Párizsból is figyelmeztették. A télre várt, hogy a sziléziai betörést akkor végrehajtsa. Azonban a tétlenséget a tisztek nem értették s már arról beszéltek, hogy a Rákóczi körül levő tanácsosok közt árulók vannak s azért késik Rákóczi a hadműveletek megkezdésével.

Alvezérei közül ekkor ketten csatázgattak a Felvidéken. Bottyán a Csallóközt próbálta visszafoglalni, Ocskay pedig hol a Vág völgyében, hol a morva határszéleken portyázgatott. Rákóczi 1708 június 15-én indult el Egerből s mind a két alvezér azt szerette volna, ha a fejedelem az ő hadműveleteinek jön támogatására. Ocskay Morvánka mellett már hidat is veretett a Vágon, hogy a fejedelem seregének átkelését megkönnyítse. Rákóczi serege július közepére érkezett Érsekújvár alá, ahol a nyugtalankodó alvezérek lecsöndesítésére haditanácsot tartott. Rákóczi a köznyomás alatt kénytelen volt elárulni, hogy mi tulajdonképpen a terve, de tervének jelentőségét nem tudták a haditanácson résztvevők felfogni. Két napi elkeseredett vitatkozás után, bár Rákóczi elvben nem adta fel a sziléziai tervet, az a közvélemény alakult ki s ebbe Rákóczinak is kénytelen-kelletlen bele kellett nyugodnia, hogy előbb át kell kelni Ocskay megsegítésére a Vágon.

Ezzel a továbbiakban megszűnt a tervszerű eljárás s a hátralevő napokban kapkodás jellemezte a kuruc fősereg mozdulatait. Az eredeti elgondolás elsikkadt a szűklátókörű alvezérek kezén.

Július 30-án értesült Rákóczi arról, hogy Strazsnicánál Viard császári tábornok megverte Ocskayt és Pekrit s hogy egy élelmiszervonattal a körülzárt Trencsén megsegítésére készül. Ekkor értesült arról is, hogy a többször hiába ostromlott Lipótvár labanc őrsége az utolsó napokat éli s így most könnyű szerrel el lehetne foglalni ezt a várat. A hírek hatása alatt hirtelen elhatározta, hogy visszafordul a Vághoz, elfoglalja Lipótvárat és csak akkor megy tovább Szilézia felé.

A komoly hadicél elejtése után tervszerűtlenné lett kapkodásban ez az elhatározás sem bizonyult véglegesnek, mert amint híre jött annak, hogy Trencsén őrsége is végínségben lévén, ellentállásra alig képes, a bizonytalankodó alvezérek lebeszélték Rákóczit Lipótvár tervezett ostromáról is s rábírták, hogy Trencsén ellen vonuljon.

Rákóczi azonnal útnak indította La Mothe ezredest, hogy a Vág hídját biztosítsa s Viardot és csapatát tartóztassa fel. Ocskay dandárját pedig az egész sereg poggyászával Bán község felé küldte, azzal a meghagyásával, hogy csak akkor jöjjön a sereg után, ha az már elfoglalta Trencsént.

Maga a fősereg két oszlopban indult Trencsén felé. A gyalogságot Bercsényi vezette a Vág jobb oldalán. A lovassággal Rákóczi a bal parton haladt Csejtéig, itt átgázolt s augusztus 1-én egy napi pihenést rendelt el Beckó és Rakolub mellett.

Amint Heister értesült Rákóczi főseregének előnyomulásáról, azonnal összefogta a Csallóköz nyugati részén levő lovasságot s erőltetett menetben indult a Fehér-hegyek felé s július 29-én találkozott Viard seregével Szakolca mellett. Viardot azonnal tovább küldte Trencsén felmentésére s maga lovasságával a Vág felé kanyarodott, hogy Rákóczi főseregét felkeresse.

Rákóczi azért vállalkozott Trencsén ostromára, mert arra számított, hogy a kimerült várőrség nem fogja a várat védeni s így seregét nem fogja nagyobb veszteség érni. Ezzel szemben Heister el volt határozva arra, hogy Rákóczit felkeresi és csatára kényszeríti. Augusztus 2-án, amikor Heister már a Vág felé indult, értesült Rákóczi arról, hogy Viardot nem sikerült La Mothenak feltartóztatni. Elkésett. Viard megerősítette a vár őrségét és ellátta élelmiszerrel is. Most már azok az alvezérek is, akik eddig Trencsén ostroma mellett agitáltak, belátták, hogy nincs többé célja a vár ostrom alá fogásának. Rákóczi pedig, értesülve Heister közeledéséről, most már nem vonulhatott titokban tovább, hanem, ha akart, ha nem, táborhelyet kellett választania s figyelnie, hogy mi az ellenség célja. Rákóczi tovább vonult Trencsén felé s Trencséntől délre a barát-lehotai országúton kijelölt táborhelyen állt meg. Egyrészt, hogy könnyebben érintkezhessen a Bán felé küldött trénnel és Ocskayval, részben, hogy támadás esetén kihasználhassa a terep nyújtotta előnyöket.

Heister rosszul volt értesülve Rákóczi seregének helyzetéről s főleg ennek köszönhette, hogy 3-án hajnalban egyszer csak felbukkant Rákóczi serege mögött, szétverve annak gyenge elővédjét. A zavar a kuruc táborban teljes volt. Elsősorban senki sem tudta elképzelni, hogy Heister támadása a tábor milyen része ellen fog irányulni. Rákócziék zavarukban ahelyett, hogy megakadályozták volna, hogy Heister serege a Vág folyó és a hegyek alkotta keskeny szorosból kibontakozzék, amit könnyen végre lehetett volna hajtani, egy ma érthetetlen és bonyolult hadrenddel a hegy lejtőjén álltak fel Turna, Hamri és Szoblahó községek felett, arccal északra fordulva.

A kurucoknak ez a szerencsétlen felállása már maga felért egy fél csatavesztéssel. Pedig a kurucok nagy számbeli fölényben voltak, hisz míg Heisternek mindössze 8 lovasezrede volt, amely együtt csupán 5200 főt számolt, addig Rákóczinak közel 15.000 főből állt a serege, mely felesben gyalogos és lovas volt s volt 14 ágyúja is. Rákóczi csapatai frissen voltak felszerelve, kiöltöztetve. Lassú menetelések után volt egy napi pihenőjük is s már este 10 óta le voltak telepedve. Ezzel szemben Heister hada napok óta erőltetett menetben közeledett s most éjszaka is egész végig nyeregben ült, tehát kimerülten és törődötten ért a csata helyére. A győzelem mégis meglepő könnyen a császáriaké lett.

Heisternek sikerült minden nehézség nélkül kibontakozni a szorulatból. Ekkor csatára felfejlődve arccal kelet felé menetelt s az volt a célja, hogy félkanyarodással megtámadja a fejedelem hadállásának azt a részét, amely lovas támadásra épp alkalmas. A kuruc fegyverek lőtávolán kívül a kuruc állással párhuzamosan, valósággal végig sétált veszteség nélkül az egész kuruc arcvonal előtt. De belátva, hogy a kuruc állásokat lovasságával a szakadozott, lejtős, patakos, bozótos terepen nem tudja megtámadni, egy roppant bonyolult harcalakzattal, az úgynevezett "Contremarche"-sal, balra kanyarodott.

Ez alatt felfejlődött a már említett módon a kuruc sereg is. Az egész sereget Rákóczi vezérelte s maga Turnától délkeletre az arcvonal felett állott úgy, hogy nemcsak a kuruc, de a császári sereget is látta s tanúja volt Heister mozdulatainak. Reggel hétig Heister keleti irányú vonulásából arra lehetett következtetni, hogy Heister támadni fog. Azonban amint balra kanyarodott, azt lehetett hinni, hogy el akar vonulni Trencsén irányában.

Rákóczi teljesen zavarba jött. Eddig azt hitte, hogy neki kell védekeznie s most azt látta, hogy Heister csatarendben elvonult előtte s aztán harc nélkül átengedi a terepet. Tehát neki kell támadni! A helyzet erre igen alkalmas volt, mert Heister lovassága a bonyolult contremarche alatt némileg összezavarodott s a kanyarodás következtében Heister jobbszárnya 7 óra körül háttal állt a kuruc arcvonal előtt. Rákóczi azonban egyrészt késlekedett, másrészt csak fél intézkedést tett. Megparancsolta ugyan Pekrinek, hogy támadjon a jobbszárnyon s gyalogságot is küldött Pekri lovasságának támogatására, de nem számolt a tereppel, amely nem volt alkalmas arra, hogy azon gyors lovasmozdulatokat lehessen végrehajtani. Így Pekri sehogy sem tudhatta átkarolni és oldalba támadni a császáriakat, már csak a két hadvonal közötti nagy távolság miatt sem.

Heister és Pálffy tényleg nem akartak megütközni, különösen nem azért, mert hadaik fáradtak voltak s a két sereg között két patak mocsaras medre feküdt. Ezen a két helyen tóvá kiszélesedő patakmedren akadt meg Pekri lovas felvonulása. Egyetlen szűk töltésen tudott csak átvergődni s lovasai csak egyenként, kettőnként mehettek át így a túlsó partra. Ezzel annyi idő elveszett, hogy most már meglepetésszerű támadásról szó sem lehetett. Időközben a gyakorlott Ebeczky felismerte a veszélyt, hogy mit jelenthet a lovasságnak, ha vissza kellene vonulnia, a háta mögött levő mocsár. Figyelmeztette erre Pekrit, aki annyira szívére vette a figyelmeztetést, hogy lemondván a támadásról, úgy amint átkelt, egyenként, kettőnként visszahúzódott a patakok túlsó oldalára. Pálffy, aki tapasztalt lovasvezér volt, azonnal felismerte, hogy Pekri megrettenését kell felhasználnia s ezzel a császáriak kezükbe keríthetik a támadás kezdeményezését.

Heister maga nem támadt volna, de Pálffy kérelme elől, hogy megtámadja a megzavarodott kuruc szárnyat, nem zárkózott el. Pálffy virtusos támadása, amely alig akart több lenni zavarkeltésnél, döntő hatású lett az egész ütközetre, sőt közvetve az egész kuruc függetlenségi harcra nézve...

Hajnalban Bercsényit Rákóczi kiküldte volt a jobbszárny felriasztására s mikor Rákóczi elrendelte Pekri támadását, épp akkor igyekezett Bercsényi a bal