Globusz^® Publishing 

Rákóczi 1703-ban, amikor zászlóit kibontotta, súlyos szociális nyugtalanságot és viszonyokat talált az országban. Amióta 1608-ban az országgyűlés megengedte, hogy, ha nem akarnak a megyék élni a jobbágyok költözködési jogával, csináljanak arról magánjogszabályt, azóta a jobbágy szabad költözködési jogáról alig beszélhetünk, mert minden megye igyekezett nemeseinek minél állandóbb olcsó munkaerőt biztosítani. A megkötöttséghez járult a földesúri terhek hallatlan emelkedése. Egyre inkább találkozunk a földbirtok jobb kihasználásának földesúri vágyával, viszont az ezzel járó munkatöbbletet is lehetőleg az ingyen jobbágy nyakára sózták. Ugyanakkor megkisebbedtek a jobbágybirtokok is. A majorsági földeket a földesurak a jobbágyoknak olyan földjéből szakították ki, amelyre addig a jobbágy ősi szokásjoggal igényt tarthatott. A köztulajdont képező erdőkből is nemegyszer kitiltották a jobbágyközségeket. Az egykori közös földhöz is elvész minden jobbágyi jog. A jobbágy lassan béresszolgává alakult át. A borkimérés és a mészárszéktartás joga is a földesúré volt, ami ismét csak a paraszt kiuzsorázását segítette elő. A korlátlanná lett földesúri hatalommal szemben nem volt jogvédelem, hisz az úriszék és a megye bíróságában is egyaránt a nemes urak ültek. A földesúr nemegyszer a halálos ítélet megváltásával tette jobbágyát örökös jobbággyá. Az ilyen jobbágy sem a katonaság, sem a város oltalma alá nem menekülhetett. Az ilyen "örökös jobbágy" jelenti a magyar történet folyamán a munkáskérdésben a legalacsonyabb fokot. A földesúri terhek mellett az állami adó, a dica is terhelte a jobbágyot, amit még tetézett újabban az államnak szolgáltatandó évi 12 napi ingyenmunka is. A jobbágy évente 52 napot szolgált ingyen földesurának és az államnak, természetesen a legjobb munkaidőben. Elképzelhetjük, hogy mikor jutott a jobbágy a saját munkája elvégzéséhez.

Érthető ezek után, hogy a XVII. században nem egy kisebb parasztlázadás volt, így 1618-ban Bethlen Gábor első támadásakor; 1631-32-ben Császár Péter mozgalma, amely egész Gömörtől Szabolcsig terjedt; 1659-ben az aradi, a következő második évben a szatmári lázadás; 1690-ben Orás András vallási háttérrel is terhelt ugocsai mozgalma. Ezekben a szociális lázadásokban a század végére, amikor a földesúri terheket messze felülmúlta a bécsi gazdasági rendszer és az idegen megszálló katonaság okozta gazdasági teher, a parasztság gyűlölete a nemességről némileg átvitetett a németségre s a szociális ellentét a szegény és a kizsákmányoló között magyar és német ellentétté színeződött át. Már egészen ilyen színezete volt az 1697. évi tokaji lázadásnak s ez adott nemzeti jelleget és irányt 1703-ban a Rákóczi zászlói alá sereglett jobbágyság megmozdulásának is.

Súlyos szociális kérdés volt a jobbágyság helyzete mellett az egytelkes nemesek helyzete is. A XVII. században részben a magyar királyok, részben az erdélyi fejedelmek igen nagy számban nemesítettek birtokadományozás nélkül jobbágyokat, főleg katonai szolgálatuk elismeréséül. Nem egyszer olyanokat, akik a török hódoltsági területen laktak s akik ilyen alapon meg is tagadták az adózást a töröknek. Ezek a birtoktalan, vagy csak egytelkes nemesek a század végére nagyon felszaporodtak. Nemesi kiváltságuk alapján nem vettek részt az állami terhek viselésében s már ez magában igen nagy mértékben növelte a jobbágyok állami terhét, amelyet valakikre mégis csak át kellett hárítani. Az egytelkes nemeseknek azonban már nemigen volt erejük, hogy az állami terheken túlmenőleg a földesúri terhektől is mentesítsék magukat. Ez állandó nyugtalanságra, katonaéletre s békés időben elégedetlenségre késztette őket. Ezért csatlakoztak volt szívvel-lélekkel az egytelkes nemesek is Császár Péter parasztlázadásához. Ezek az egytelkes nemesek voltak a szítói és lelkei a tokaji lázadásnak s egy testtel-lélekkel csatlakoztak Rákóczi mozgalmához is.

Meg kell jegyeznünk, hogy a jobbágyok és az egytelkes nemesek szociális elégedetlensége nem a nagybirtokos nemesség, hanem a középbirtokos nemesség ellen fordult. Az utóbbi sokkal jobban kihasználta őket és sokkal kevesebb megértést tanúsított velük szemben. Rákóczi az ország legnagyobb birtokosa volt. Magyarországon 18 megyében 396 falu ura s uradalmi területe 1,288.675 katasztrális hold volt. Erdélyben 9 megyében 50 faluja volt 100.341 hold területen. Ennek a hatalmas birtoknak legnagyobb része, közel egymillió hold az egymással szomszédos Bereg, Zemplén, Szabolcs, Szatmár és Szilágy megyékben volt s az itt elterülő uradalmak egymással szinte összeolvadtak. Ez a hatalmas birtok volt a szabadságharc egyik legnagyobb anyagi erőforrása, de egyben a legnagyobb emberrezervoárja is. Rákóczi megértéssel viselkedett mindég jobbágyaival szemben, akik őt ezért ragaszkodással szerették. Ez a jobbágytömeg is sokat szenvedett az uradalmakban garázdálkodott német katonaságtól s a birtokok elkobzása alatt a zálogba adott birtokokon bevezetett kiuzsorázó gazdálkodás miatt. Őszinte bizalommal várta tehát gazdája visszatértétől a gazdasági helyzetének megjavulását is. Nem Rákóczi és nagybirtokos társai álltak tehát szociális ellentétben a jobbágysággal és az egytelkesekkel, hanem a vármegyék közgyűlésének népe, a megyei többtelkes kis- és középnemesség.

Rákóczi a szociális ellentétek csökkentését a jobbágy vállát nyomó terhek csökkentésétől várta. Jobbágyszabadításra nem gondolt és mint korának gyermeke nem is gondolhatott. De tudta, hogy a terhek levétele a gazdasági megkönnyebbülést s ezzel a szociális izgalom lecsillapodását kell, hogy eredményezze.

Rákóczi a hadra kelt jobbágyokat és családjukat mentesítette mindennemű szolgáltatási kötelezettség alól. Nagy súlyt helyezett a hadviselés okozta károk megtérítésére s a hadiárvák gyámolítására. Azonban tudta, hogy a földesúrnál maradt jobbágyság terhén is könnyíteni kell. Ennek viszont csak egy módja volt. Ha leveszi a jobbágyok válláról az állami adózást. Mert a földesúri szolgáltatásokat a gazdasági élet teljes összeomlása nélkül nem szoríthatta volna szűkebb körre.

A szabadságharc első négy évében egyetlen dénár állami adót nem szedetett Rákóczi. A küzdelem költségeit az egyéb állami jövedelmekből, a francia segélyből és a maga uradalmainak hozadékából fedezte. A nemzeti mozgalom egyik kirobbantója a felfokozott állami adózás volt. Az adóterhek csökkentése és a régi mértékre való visszaszorítása hozzátartozott a felkelés céljaihoz. Érthető tehát, ha Rákóczi az állami adózás teljes kikapcsolásával ment a küzdelembe.

Az állami adó ugyan közvetlenül a jobbágyokat nyomta, de közvetve a nemességet is érintette. Mert minél nagyobb állami terheknek kellett a jobbágynak megfelelnie, annál kevesebb értékű szolgáltatást várhatott attól a földesúr. Az állami adók mellőzése tehát nem csak tényleges könnyítést jelentett, de alkalmat nyújtott arra is, hogy a földesúri terheket így könnyebben viselő jobbágy és a földesura közötti viszony is javuljon.

Volt némi szociális íze a vármegyéknek nyújtott kedvezménynek is, amikor a porták számát lejjebb szállították, mert ez is az állami szolgáltatások mértékének csökkentését jelentette, akkor már, amidőn mégsem lehetett tovább is eltekinteni a dicák, az állami adó kivetésétől.

Rákóczi a kifosztott és gazdaságilag tönkretett országban a kiuzsorázott jobbágyosztály szociális nyugtalanságával találkozott. Azonban sikerült neki különböző könnyítésekkel ezt a gazdasági nyomást csökkenteni s ezzel a kérdést nyugalmi állapotba hozni. Ezzel bizonyságot tett annak a felismerése mellett, hogy a helyes gazdasági politika: az egyes osztályok terhének csökkentése, illetve arányosítása a legcélszerűbb és egyben legkevésbé forradalmi szociálpolitika. A magyar történelemben ezzel a felismeréssel is úttörőnek bizonyult.

Már Rákóczi korában is szólás-mondás volt, hogy a háború viseléséhez elsősorban pénz, pénz és még egyszer pénz kell. Az ország anyagi forrásai az egészen lecsökkent teherviselési képességgel egyenes arányban ki voltak merülve. Lipót, IV. Béla óta elsőnek, már bevezette a rézpénzt s a nemes érmek, amikhez az ország külföldi exportja, állat- és borkereskedelme útján jutott, adók fejében kímélet nélkül kivitettek az országból. Anyagiakban felhalmozott erőtartalék tehát semmi sem volt az országban akkor, amikor a mozgalom kirobbant. Ez azt jelentette, hogy a komolyan latba nem eső francia segélyen kívül, abból kell a mozgalmat s az országot is fenntartani, amit az ország napról-napra, évről-évre termel. Az országnak azonban sem számot tevő ipara, sem valamire való kereskedelme nem volt. Egy-egy év rossz termése katasztrofális megpróbáltatással járt. A nemesércbányák termése utóbb még a külföldi áruk biztosítására sem volt elegendő. Olyan pénzügyi politikára volt szükség, amely függetleníteni tudja az ország szabadságharcát a mezőgazdasági termelés esetleges katasztrófáitól, a kereskedelmi és ipari élet hiányából származó megterheltetések gondjától s végül szükségtelenné tudja tenni az állami adók kivetését. Szóval az ország gazdasági erejétől független anyagi erőforrást kellett teremteni. Egy ilyen erőforrás ideig-óráig tényleg megfelelő erőt szolgáltathat, viszont amint nem lehet, fából vaskarikát csinálni, épp annyira biztos, hogy ez az erőforrás csak nagyon rövid ideig vehető igénybe. Csupán csak addig, amíg a gazdaságilag fedezetlen mesterséges anyagi eszköznek van bizonyos, a lelkek elfogadó készségében élő, erkölcsi fedezete. A felkelés pénzügyi politikája az ország erőforrásainak kimerültsége és gazdasági állapotának teljes leromlása miatt kénytelen volt a felkelés fenntartására olyan gazdaságilag fedezetlen anyagi eszközt igénybe venni, amelynek egyedül a lelkek készségének erkölcsi fedezete adott árfolyamot. A kuruc szabadságharc összeomlásának egyik oka és az egész mozgalom egyik tragédiája, hogy a természettől fogva különben oly gazdag országban kénytelen volt a mozgalom önfenntartása érdekében különben értéktelen s csak kényszerrel felértékelt fizetési eszközök útján teremteni magának anyagi alapot. Így a felkelés anyagi alapjának fedezete is csak a lelkesedés volt. Azzal állt s annak letörésével devalválódott.

Rákóczi nagy súlyt helyezett arra, hogy hadait minél jobban és minél pontosabban fizesse, mert le akarta szoktatni azokat a prédálásról, ami egyrészt fegyelembontó volt, másrészt nem kímélte a kurucbarát vidékeket sem. Mivel az első négy évben adót nem szedetett s a francia segély elenyésző volt, a kincstári javak jövedelmein kívül bizonyos szolgáltatásokat mégis kívánt. Így megkívánta, hogy minden porta után 10-10 gyalogos katonát állítsanak ki és fegyverezzenek fel s hogy ennek a megyei hadnak az ellátásáról a megyék gondoskodjanak. A nemesség és a papság a személyes felkelés megváltásaképpen a had fenntartására gabonából, borból és egyéb terményekből tizedet, a négy évet meghaladt lovakból, három évnél idősebb marhákból és a juhokból huszadot tartozott adni. A tábor élelmezési szükségleteit mindég a tábor vidékének lakossága látta el, míg a kereskedők és a mesteremberek jövedelmük tizedével szolgálták a hadsereg fenntartásának költségeit.

Ezek mellett a kincstári jövedelem fordíttatott a hadsereg céljaira. Viszont ez oly csekély volt, hogy a hadi és kormányzati kiadásokat közelről sem fedezte. A kincstári jövedelem legfőbb bevételi forrását a kincstári birtokok jövedelme jelentette. Hogy ez ne rövidüljön meg, szigorúan beszedette Rákóczi a kincstári birtokok jobbágyaitól a taksát, tizedet, kilencedet és a többi szolgáltatmányokat. Tehát már csak a kincstári birtokok jövedelmezőségének fenntartásáért is szükséges volt a hadba nem vonult jobbágyok kötelezettségeinek épentartása. A kincstári jövedelem egyéb forrásai a harmincad és egyéb vámok, a só és egyéb bányajövedelmek voltak és Rákóczi által a kincstár jövedelmei közé soroztatott a papi tized is.

De a hadsereg körüli különböző szolgáltatások és a kincstári jövedelmek együtt sem fedezték a felkelés költségeit. Rákóczi s más főurak, mint például Károlyi is, nemegyszer készpénzkölcsönnel támogatták a nemzeti ügyet, amelyeknek visszafizetésére természetesen soha nem került sor. Emellett az egyes városok is tetemes áldozatot hoztak a felkelés ügyéért, így például a kezdet kezdetén Debrecen, de valahány többi város is, ahol csak a mozgalom alatt Rákóczi vagy seregei tartózkodtak.

Mindez azonban kevésnek bizonyult a költségek fedezésére s a mozgalom vezérkara, élén Rákóczival, 1704 végére belátta, hogy, ha az állami adózást nem akarják feleleveníteni, akkor a hadi kiadások fedezésére szükségpénzt kell kibocsátaniok. A vármegyék és a királyi városok felhatalmazása alapján kezdte meg Rákóczi 1705-ben a rézpénz veretesét. Maga sem hitte, hogy ezzel a hiányzó ezüst- és aranypénzt huzamosabban pótolni lehet. De remélte, hogy egy-két évig átsegíti a nemzeti ügyet a gazdasági nehézségeken. Elsősorban azt remélte ettől, hogy most már rendesen fizetheti a hadakat s amellett a még jelentkező arany- és ezüstpénzt külföldi fegyverek és szövetek bevásárlására fordíthatja, amire égető nagy szüksége volt.

A rézpénzek báró Hellenbach János kamaragróf és Ajtai Mihály felügyelete alatt kerültek kibocsátásra s előállításukkal a nagybányai, besztercebányai, selmeci, kassai, körmöci, majd a munkácsi pénzverőházak foglalkoztak. A kassai egy ideig Szepesváron működött. Az ország pénzügyeit és így a hadi pénztárak felügyeletét is a Rákóczi-birtokok főigazgatója, Rákóczi udvarmestere, Ottlik György intézte. 1706-ban aztán megalakult a Közgazdasági Tanács s mellette a kincstár, amelyek azonban majdnem egymástól függetlenül kezelték a közjövedelmeket. Utóbb a két intézmény összeolvadt s hol Besztercebányán, hol Kassán ülésező gazdasági tanács kezelte az ország összes gazdasági ügyét, kivéve a nagy- és felsőbányai pénzverőházakat, amelyek felügyeletét Rákóczi önmagának tartotta fenn.

A gazdasági tanács elnöke, Rákóczi régi bizalmi embere, Klobusiczky Ferenc volt. Rangban utána a kincstárnok, Radvánszky János következett s a munkát tizenhárom tanácsos, egy titkár, két ügyész s még tizenegy segédhivatali tisztviselő látta el. A tanács a vármegyékben külön tiszteket tartott s külön biztosa volt Erdélyben és a tiszai Részekben is. Erdély pénzügyeit Barcsay Ábrahám, a Részekét Sztojka László vezette. A Bercsényi által szervezett ezredpénztárak a gazdasági tanácstól kapták a pénzt s azok gondoskodtak a zsoldfizetésről s a sereg ruházatára szükséges posztó megvásárlásáról. A gazdasági tanács évről-évre elszámolt a fejedelemnek, aki ezt szigorúan meg is követelte. A tanács fenntartása évente mintegy 50-56.000 forintra rúgott. Bár a katonai biztosok követtek el olykor kisebb sikkasztásokat, nagyobb sikkasztásról nem tudunk, noha a háborús idők igen alkalmasak a hűtlen vagyonkezelésre és egyéb visszaélések elkövetésére.

A gazdasági tanács nagyjában a magyar kamarára emlékeztető kollegiális ügymenetű szerv volt. Azonban nem tudta magát kivonni a szenátus befolyása alól, amely bár csak tanácsadó testületnek indult, a hadvezetés költségeinek fedezését használta fel a maga tekintélyének emelésére. Így végül is a pénzügyekben nem kizárólag Rákóczi akarata érvényesült, hanem a gazdasági tanács intencióin kívül a szenátus is befolyt a pénzügyi politikába. Szekfü szerint Rákóczi az idők folyamán a hadi költségek előteremtésénél egyre jobban a szenátus pénzduzzasztó politikájának a befolyása alá került s így valójában nem az ő gondolata volt a rézpénzek nagymennyiségű kiadása, kényszerkurzusa, majd devalvációja. Így a rézpénz ügyéért, amely kétségtelenül a felkelés legnagyobb bajai közé tartozott, nem egyedül Rákóczi felel, hanem osztozik és nagyobb részt vállal a felelősségben a pénzügyek irányítására károsan befolyó szenátus is.

A fejedelem 1705-ben kétmillió névértékű rézpénzt veretett. Viszont a pénzhamisítók működése elé nem tudott gátat vetni s így már az első hónapokban sokkal több rézpénz forgott közkézen, mint amennyi kibocsáttatott. A felkelés végére az újabb hivatalos kibocsátásokkal és a hamisítványokkal együtt mintegy 12 millió névértékű fedezetlen rézpénz rontotta a piacot.

Már 1705 október 29-én szigorú intézkedéseket kellett elrendelni azok ellen, akik a rézpénzt nem fogadták el árucikkekért, ingóságokért, vagy pedig nemes ércre való átváltásakor felárt számítottak. Egyelőre az árak ugrásszerű emelkedésén kívül nagyobb baj nem is lett. A baj ott mutatkozott inkább, hogy az eladósodott s adósságait csak ezüstben, vagy aranyban törleszteni tudó nemesség nem akarta elfogadni a rézpénzt. A rézpénz hitelének megmentésére egyesek az 1706 elején tartott miskolci tanácsülésen a pénzkibocsátás megszüntetését és az adókivetést tanácsolták. Azonban Rákóczi a nép adóterheit még mindég mellőzni akarta s ezért finomabb veretű rézpénz kibocsátását határozták el s kimondták, hogy a rézpénzzel is lehet adósságot fizetni, ha a törlesztés módja nem volt előre kikötve. Ezzel kezdetét vette a rézpénz kényszerárfolyamon tartása és az áruk árának limitálása, amint ma mondanák: maximálása. A megyék azonban zúgolódtak a kényszerárfolyam ellen s a seregnél is nyugtalankodtak a rézpénz ellen. Az ónodi gyűlés tehát devalválta a rézpénzt, a kongót, amint a nép csúfolta s ezzel a pénzügyi csőd országszerte végzetes gazdasági romlást idézett elő.

A rézpénz elértéktelenedése magával hozta, hogy minden vonakodás ellenére ki kellett vetni a vármegyékre az állami adót, a dicát. A megyékre kétmillió forint rovatott ki, de úgy, hogy az terményszolgáltatásokban is elfogadtassék s egyformán terheljen nemest és nem nemest! Az 1708. késő őszi sárospataki gyűlés azonban a dicának még a nevét is eltörölte s a megyék már csak jelentékenyen kisebb adóösszeget vállaltak. A gazdasági csőd menthetetlenül bekövetkezett, a pénztelenség a tetőpontra hágott. Hiába volt Rákóczinak minden nagylelkű áldozatkészsége, az ország teljesen kimerült s ezzel megbénult az egész nemzeti mozgalom.

Az angol és holland követek nem tudták megérteni, hogy miért kell Rákóczinak rézzel fizetni a seregét, amikor Európa leggazdagabb nemesércbányái vannak a kezén. Nem tudták, hogy a magyar bányaügy Lipót alatt végzetesen lezüllött. A bányák jövedelmét a sok háború és a rengeteg bécsi államadósság annyira elnyelte, hogy a bányák karbantartására, újabb befektetésekre mi sem jutott. A bányák így fokozatosan leromlottak s már Lipót alatt ráfizetéssel dolgozott még a híres körmöci bánya is. A körmöci bányánál 1688-1698 közt közel 50.000 forint volt a ráfizetés, amíg a selmeci bánya 1631-ben még évi 40.000 márka ezüstöt adott, 1690-ben a termés már a felére esett vissza. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy bár Rákóczi és különösen Bercsényi mindent elkövettek a kitűnő Hellenbach segítségével, hogy a bányák jövedelmezőségét fokozzák, az eredmény jelentéktelen maradt.

A felső-magyarországi bányavidék 1703 szeptemberétől 1708 őszéig volt Rákócziék kezén s az alatt visszanyerte régi jelentőségét, annak ellenére, hogy a nehéz munkásviszonyokkal, a szükséges faszén krónikus hiányával és a bányavízzel még a kitűnő Hellenbach is alig tudott megbirkózni.

Rákóczi különös gondot fordított a bányák fokozott művelésére s a munkásviszonyok javítására. 1707-ben súlyos természetű bányászzavargás tette kritikussá a különben is elégtelen nemesfémtermelést. A bányászok fellázadtak, mert őket is rézpénzzel fizették s bérmozgalmukat, melyben a nemesfémben való honorálást követelték, katonákkal kellett leverni. A lázadás során a munkások magát Hellenbachot is megsebesítették.

Az arany- és ezüstbányáknál sokkal hasznothajtóbb volt a rézbányák művelése. A rézbányáknál is voltak bérmozgalmak, de azok nem fajultak el. Ónt és ólmot kezdetben Sziléziából kellett beszerezni, de később már a magyar bányák is megfelelő mennyiséget termeltek. Gondja volt Rákóczinak a vasbányászat fejlesztésére is. Mint a többi bányaágnak, úgy ennek a számára is adott ki utasítást. Különösen a Gömör megyei bányákat műveltette és sikerült is azok terméséből a hadsereg vasszükségletét kielégíteni. Higanyt és ként is bányásztatott Rákóczi. Utóbbi már az egyéb bányákban folyó állandó robbantáshoz is igen fontos volt. A háborús idők magukkal hozták az intenzív salétromtermelést és puskaporgyártást is. A salétromfőzés központja Nagykálló volt.

A fáradhatatlan és mindenre kiterjedő figyelmű vezérlő fejedelem a Lipót-féle lezüllés után nagy lendületet adott az egész magyar bányászatnak. Kettős célt akart ezzel elérni: biztosítani akarta az ország függetlenségét a külföldi nyerstermékektől, vastól, réztől, óntól, ólomtól, kéntől, salétromtól; nemkülönben biztosítani akarta a mozgalom anyagi alapjait a nemesfémek fokozott mértékű kitermelésével. Igyekvését csak az első szempontból koronázta siker. A hazai nyersanyagtermelés elegendőnek bizonyult arra nézve, hogy a külföldi behozatal inkább csak a kész fegyverekre és a posztóra szorítkozzék. A termelt arany, ezüst és réz azonban, mint láttuk, nem volt elég arra, hogy kellő anyagi alapul szolgáljon. Sőt bizonyos idő múlva a nemesfémtermelés már a külföldi vásárlások fedezésére sem volt elegendő s így került sor a nemzetközi forgalomban a természetben, állatokban való fizetésre.

Rákóczi a mozgalom érdekében valóságos nemzeti üggyé tette a bányászatot s az alatta kétségtelen fejlődésnek indult a Lipót-féle állapotokkal szemben.

A só kitermelése és értékesítése kezdettől fogva a kincstár jövedelmi forrásául szolgált. A bécsi kormányzat a só árát is oly magasra emelte, hogy a nép nem tudta megfizetni. Sótlanul ették az emberek nyomorult ételüket, amitől betegségeket kaptak s azt beszélték, hogy a sótalan ételek fogyasztásába sokan bele is pusztultak. A nép dühe már az 1697. évi zendüléskor a sótisztek ellen fordult s a Szatmár megyei Újlakon 1702-ben is kifosztotta a parasztság a sóhivatal pénztárát. 1703-ban, még mielőtt Rákóczi átlépte volna a határt, szintén kirobbant egyszer a nép gyűlölete a sótisztekkel szemben. Rákóczi a só elvonását a mozgalom egyik fő okának hirdette. Természetes tehát, hogy mindent elkövetett, amint a bányák a kezére jutottak, hogy a szegény nép kiuzsorázásának véget vessen, a sóbányák termelését felfokozza s a só árát leszállítsa.

A sóbányák felügyeletét Rákóczi egyik régi embere, Darvai Ferenc, látta el kitűnően. Vezetése alatt a bányák kifogástalanul működtek s az ország nemhogy nem szenvedett sóhiányt a felkelés évei alatt, de még a sókivitel is tovább folyt Németország és Törökország felé. A sójövedelmet teljes egészében a hadiköltségek pótlására fordították. A máramarosi aknák jövedelmének egyharmada fedezte a nemesi társaság fizetését s a sóvári só jövedelme szolgált a profontsütésre. Az erdélyi sóbányáknak az ország semmi hasznát nem vette. Egyrészt a bányaviszonyok is le voltak romolva, másrészt Erdély hamar elveszett a kurucok számára. Azonban Erdélyben is arra törekedett Rákóczi, hogy a bányászatot fellendítse s ezért újra kiadta, illetve megerősítette azt a rendeletet, amelyet 1658-ban adott ki nagyatyja az erdélyi sóbányák mikénti művelésére.

Rákóczi nagy építtető volt s így a kőbányákat is foglalkoztatta. Ennek kapcsán igénybe vette a francia mérnökök szakképzettségét is.

Magyarország igazi anyagi erőforrása a kereskedelem és az ipar elsorvadásán túl, már a kor szelleménél és a sajátos magyar viszonyoknál fogva is az őstermelés volt. A bányászat után tehát egy pillanatot időznünk kell a mezőgazdaság és állattenyésztés állapotánál is. Annál inkább meg kell ezt tennünk, mert erre a természet és az időjárás kiszámíthatatlan szeszélyeitől annyira függő erőforrásra nagyon számított Rákóczi és Bercsényi is. Bercsényi bizakodva írta még Lengyelországból XIV. Lajosnak, hogy a történelem azt mutatja, mindig jó termés van akkor, amikor a magyarság fegyvert fog a szabadságért. Bercsényi optimizmusa azonban nem vált be, mert például az 1707-ik esztendő katasztrofálisan aszályos volt s még abrakot is Sziléziából kellett drága pénzen beszerezni.

A háborús mezőgazdasági termelés nagyon kétséges eredményű szokott lenni. Megcsappan a dolgos kezek száma, nem jut vas az eke számára. Ellenséges dúlás pusztíthatja el a termést. Bár a kuruc sereg nagyrészt szétoszlott a mezei munka idejében, még az uradalmak sem termeltek valami sokat. 1704-ben nagyrészt azért kötött Rákóczi fegyverszünetet, hogy a nép azalatt elvégezhesse a nyárvégi, őszeleji munkákat.

A háborús idők nem alkalmasak arra, hogy intézményesen javítani lehessen egy ország mezőgazdasági termelési viszonyait. Ha ezt Rákóczi nem is tehette meg, de mindent elkövetett legalább arra nézve, hogy magát a békés termelést biztosítsa. Katonáinak szigorúan megtiltotta, hogy a termésben, szőlőkben kárt tegyenek s zokszó nélkül engedte, hogy serege zöme a mezei munka idején hazamenjen. Erre annál inkább szüksége volt, mert a nagy pénzínségben a parasztságon kívánt segíteni azzal, hogy megengedte a terményekben való adófizetést, viszont ez megkívánta a termelés lehetőség szerint való biztosítását.

A gazdasági tanács megtiltotta a mezőgazdasági termékek fölös felhalmozását s kötelezett mindenkit, hogy fölös termését maximált áron vagy a hadseregnek, vagy a rászoruló szegényeknek adja el. 1707 után, 1709-ben is szűkös volt a termés, 1710-ben jó termés ígérkezett, de akkor nagy sáskajárás pusztított s a pestisjárvány annyira megtizedelte az embereket, hogy a termést sok helyen a pásztor nélkül maradt barmok gázolták le. Ilyenkor különösen takarmányban volt nagy hiány, amiért is a hadra kelt sereg nemegyszer a zöld gabonát is lekaszálta. A felkelés második felére eső két aszályos és egy pestises esztendő a mezőgazdaságban nagy kárt okozott s így ez a természeti csapás is gyöngítette az ország ellenálló készségét.

Maradandó jelentőségű volt Rákóczi tevékenysége a szőlőművelés fellendítése körül. Már 1695-ben legbizalmasabb emberét, gyermekkori kamarását nevezte ki szőlői és dézmás borai főfelügyelőjévé. 1700-ban pedig egy 48 pontból álló szőlőművelési szabályzatot adott ki, amely rendet teremtett a hegyaljai szőlők munkásai és borkezelői között. Rákóczi a háborús évek alatt is tovább foglalkozott kedvenc termelési ágának gondozásával. 1706-ban újabb szabályzatot adott ki a szőlőművelésről. Azonban nemcsak a maga szőlői érdekelték, hanem a szőlőtermelésnek országos viszonylataiban is nagy jelentőséget tulajdonított. Hisz még a hadakozó Bottyán is ráért, hogy a győrieknek egy 9 pontos szőlőtermelési szabályzatot dolgozzon ki. A szőlőtermelésnek valóban országos jelentősége volt, mert a bor eladásából fedezte Rákóczi a szabadságharc költségeinek egy igen tekintélyes részét. A kincstári szőlők és dézmaborok a kincstár jövedelmét gyarapították. Mivel többen megkísérelték, hogy, bár nem szolgáltak fegyverrel, mégsem szolgáltatták be a bordézmát, Rákóczi az ilyen egyének szőlőit összeíratta és elkoboztatta.

A fejedelem igen büszke volt tokaji boraira és diplomáciai akcióit a legtöbbször tokaji borok ajándékozásával támasztotta alá. Hamar észrevette, amint Márki megjegyzi, hogy a diplomatákat a tokaji bor jobban érdekli és lelkesíti a szabadságnál és a vallásnál.

A háború, az állandó előre-hátra való hadvonulás nem kedvezett az állattenyésztésnek sem. A legelőkön nem voltak az állatok biztonságban, mert hol a kuruc, hol a labanc hajtotta el azokat. A kölcsönös pusztításnak az állatállomány kipusztulása lett az eredménye. Különösen a szarvasmarha állomány érezte ezt meg. Rákóczi ugyan kíméletet parancsolt a hadsereg számára vágómarhákat gyűjtő biztosoknak, de a labancok részéről nyoma sem volt a kíméletnek. Pedig Rákóczinak is, különösen pedig Károlyinak volt érzéke a marhatenyésztéshez, Rákóczi nagy marhakereskedést is folytatott nyugat felé. Károlyi pedig ausztriai betöréseikor zsákmányolt svájci tehenekkel és anyakancákkal frissítette fel gulyáit és méneseit. A lótenyésztés is inkább a hadsereg céljait szolgálta. A katona megbecsülte a lovát, de a lótenyésztő nem lehetett lova sorsa felől biztonságban. Rákóczinak híres ménesei voltak. Sokat adott a szép és jó lóra. Főlovászmesterei nagy érdemeket szereztek a hazai lótenyésztés fellendítése körül. Rákóczi nemcsak jó lovas, de szenvedélyes vadász is volt s mint ilyen szerette a jó vadászkutyákat. Legégetőbb gondjai között is szakított magának időt egy-egy rövid vadászatra, amely szinte egyedüli pihenője volt. A szarvasmarha- és a lótenyésztés mellett még a juh-, disznó- és méhtenyésztés volt számottevő. Rákóczi Moldvából is hozatott disznókat s tudunk esetről, amikor Rákóczi Husztról egyszerre ezer oldal szalonnát hozathatott át Munkácsra.

A háborús évek - látjuk - korántsem szolgálták az őstermelési ágak békés művelésének lehetőségét. Ezzel szemben Rákóczi minden téren megtett minden lehetőt, hogy az állapotokat feljavítsa s a termelés biztonságát elősegítse. Ha jelentősebb sikereket nem is érhetett el, arról mindenesetre bizonyságot tett, hogy az őstermelés gazdasági jelentőségét teljes mértékben átérezte s nyugodt viszonyok mellett sikerrel vállalkozhatott volna a magyar mezőgazdaság intézményes országszerte való felkarolására. Érdeméül kell feljegyeznünk, hogy nem a máról-holnapra élés kizsákmányolása vezette, mint előtte Lipótot, hanem még a legválságosabb időben is konzerválni akart, biztosítani akarta a holnapot is.

Rákóczi legkevésbé saját uradalmai holnapjával törődött. Azok hozadékát annyira a nemzeti cél szolgálatába állította, hogy beruházásokat alig foganatosított. A nemzeti cél emésztette fel a termést, a tiszta jövedelmet és a birtokrészekre felvett kölcsönöket is. Emellett gyakran folyt a háború a birtokain s az udvari seregei legtöbbször saját uradalmaiban táborozva az uradalmakon éltek. A dicák alól uradalmait sem vonta ki s így minden lehető terhet magára vállalt, amit vállalni csak lehetett. Az erdélyi menekülteket is saját uradalmaiban helyezte el s maga gondoskodott ellátásukról is, amikor azok személyes hűségük miatt Erdélyt elhagyni kényszerültek. Ezt a sok terhet birtokai csak úgy bírták, hogy Rákóczi 1707-ben a személyes kezeléssel felhagyott s Ottlik György vezetése mellett megszervezte az udvari gazdasági tanácsot s ettől kezdve szorosabbra vette birtokai kezelésének módját.

A kincstári birtokok két fejedelem őse, I. és II. György alatt meglehetősen összeolvadtak volt a fejedelem magánbirtokaival. Rákóczi szakított ezzel a gyakorlattal és élesen elválasztotta a kettőt. A kincstári birtokokat az országos gazdasági tanács kezelte, Rákóczi azonban szigorúan ellenőrizte a tanácsot, nehogy az a Habsburgok példáira igaztalan elkobzásokkal növelje a kincstári birtokokat. A kincstári birtokokat Rákóczi már a hadjárat elején lefoglalta és biztosította az állam javára, de a szécsényi gyűlés visszaadatta tulajdonosainak az eperjesi vésztörvényszék által elkobzott, valamint a Thökölytől elkobzott s így kincstárivá lett birtokokat. Az 1705. XVIII. tc. felhatalmazta Rákóczit, hogy az érdemeket kincstári javak adományozásával jutalmazza, amivel különben Rákóczi már azelőtt is élt.

Rákóczinak több oka volt arra, hogy az ipart fellendítse. Az itthon előállított iparcikkért nem kellett nemes fémmel fizetni külföldre és a hazai ipar foglalkoztatása az iparos réteg teherbíró képességének fokozását jelentette. Mivel a mozgalom a katonai helyzettel állt és bukott, első sorban a háborús iparágak fellendítésére került sor. Ez nem csak nálunk volt így, Péter cár és I. Frigyes Vilmos porosz király is a katonaság szükségleteinek kiegészítésére teremtett ipart a maga országában.

Hadiipar alatt első sorban a salétromgyártást, puskaporőrlést, puska- és kardgyártást és a vasipart értjük. De közvetve hadiiparnak kell ezekben az években tekintenünk a hadsereg egyéb szükségleteit kielégítő szabó-, szövő-, tímár-, csizmadia- stb. ipart is.

Rákóczi Kassán, Egerben, Besztercén, Rózsahegyen, Nagybányán, Munkácson stb. tartott üzemben lőportörő-malmokat. Ezekhez a salétromot a Nagykállóban, Tokajon, Munkácson, Erdélyben, Máramarosban és Szepesben felállított salétromgyárak szolgáltatták. A központ Nagykálló volt. A puskaporgyártás központja Munkács volt. Munkács ekkor valóságos ipari várossá lett. Munkács mellett Besztercebányának volt a legnagyobb heti teljesítménye: negyven mázsa. A pénzhiány azonban a puskaporgyártásban is okozott zavarokat, akár csak a nemesérc-bányászatnál láttuk.

Az egész hadjárat alatt mindössze 18.000 puskát sikerült külföldről behozni, részben a nehéz szállítási viszonyok, részben a külföldi nagy kereslet miatt. Ebből 10.000 Danckából, 8000 pedig a császárral szövetséges Hollandiából származott. A kaszával, kapával felszerelve összeverődött sereget fel kellett szerelni s mivel a külföldi szállítás elégtelen volt, nagyon hamar megindult itthon a nagy lendületű fegyvergyártás. 1704 április 26-án állította fel Rákóczi a két első fegyvergyárt Mecenzéffen és Csetneken. Utóbb még Krompachon, Remetén, Svedléren, Gölnicen, Szomolnokon, Stószon, Dobsinán, Rozsnyón, Kassán gyártottak puskát, karabélyt, kardot, szablyát, kopját. Erdélyben Torockón készültek kardok, szuronyok és puskacsövek s vagy Besztercén, vagy Medgyesen puskalakatok is. Erdélyben elsőnek Rákóczi készíttetett puskacsöveket s így egy új iparágat teremtett ott meg. Magyarországon Sréter János, Erdélyben pedig Forgách Simon irányította a fegyvergyártást.

A hadianyaggyártás is 1704-ben vette kezdetét s Kassán, Érsekújváron és Besztercebányán vett nagyobb lendületet. Itt öntötték és fúrták az ágyúcsöveket. A bombákat és a golyókat Dobsinán, Tiszolcon, Libet- és Gölnicbányán állították elő. Időnként pénzhiány miatt itt is mutatkoztak zavarok, különösen az ágyúöntés körül.

1705-ben zsákmányoltak a kurucok első ízben szuronyt s felismerve annak jelentőségét, azonnal gyártani is kezdték. Besztercebányán 1706-ban, Bajmócon a következő évben rendezkedtek be szuronygyártásra.

Melegen érdeklődött Rákóczi a vashámorok működése iránt is. A munkácsiakat a saját jövedelméből évi ezer forinttal támogatta. Azonban nem szorítkozott kizárólag a nagyipar foglalkoztatására. A hutákon kívül számos, főleg gömöri és szepesi mesterember is foglalkozott a sereg ásó, kapa és egyéb vasholmijának előállításával. Mivel több volt a munka, mint amennyit a képzett lakatosok el tudtak végezni, a köpenyegtartó pantallérvasak készítését már cigányokra kellett bízni. A kisipart főleg a javítási munkák foglalták le.

Gondot fordított a fejedelem a kovácsok biztonságára, akik egyben orvosoltak is. Hogy munkájuknak zavartalanul eleget tehessenek, mentesítette őket a katonai beszállásolástól épp úgy, mint a malmokat is. Rákóczi honosította meg a drótvonás mesterségét is. Azelőtt Magyarországon nem értettek a drótkészítéshez és feldolgozáshoz. A rézműipar is beilleszkedett a háborús munkába. Tudjuk, hogy Bottyán számára a dunai átkeléshez és hídveréshez rézpontonok készültek.

Rákóczi nemcsak egyes iparágak megteremtésével és foglalkoztatásával törődött, de belement az egész kis részletekbe is. Tudjuk például, hogy a karabélygyártásnál még a csövek méreteit is ő határozta meg.

Hogy a hadra kelt seregnek mi mindenre volt szüksége, azt csak akkor látjuk, ha egy-egy olyan város számadáskönyvét olvassuk, amelyben az alakulóban levő kurucsereg valamelyik csapatrésze tartózkodott. Ilyenkor a város a kocsi és szekérjavíttatástól, az edénycsináltatáson, zászlóvarratáson, fegyverjavíttatáson át, a legkülönbözőbb nyersanyagszállításig minden elképzelhetővel támogatja a csapatokat s ha a várost ez terhelte is anyagilag, de ez az összeg a maga teljes egészében iparűző polgárai zsebébe vándorolt.

A közvetlen hadiipar után lássuk a közvetett hadiipar működését. Rákóczi szerette a csínt. Szépérzéke nagyra becsültette a tiszta és csinos külsőségeket. Így hát úgyszólván a legelső pillanattól kezdve, amikor először megpillantotta az összegyűlt mezítlábas, rongyos sereget, arra törekedett, hogy csapatait egyenruhával, mégpedig csinos egyenruhával lássa el. A külföldi áru behozatalát elkerülendő, a hadiipar példájára a posztóipart is fellendítette. A puhovai posztósok és a németprónai szűrszabók mellett Erdélyben a disznódi szűrposztó csinálókat állította munkába. 1707-ben Munkácson posztómetsző műhelyt létesített s azonnal 1500 forintot adott annak birkagyapjú vásárlására. Rákóczi, aki békében a legépítőbb uralkodója lehetett volna az országnak, még évtizedek múltán Törökországban is foglalkozott az ország iparának kérdésével s arra gondolt, hogy Magyarországon meg lehetne kísérteni a gyapot- és a selyemhernyó-tenyésztést is.

A posztógyártásnál is fontosabbnak tartotta, hogy a kész anyagot benn az országban hazai mesteremberek készítsék el, dolgozzák fel. Udvarában külön magyar és német szabói voltak, akik a legkínosabb aprólékosságú utasításai szerint dolgoztak. A kisiparosokat közös munkaműhelybe kényszerítette, olykor erőszak alkalmazásával is, viszont jól fizette őket. Szükség esetén szekereken vitette a szabókat oda, ahol épp nagyobb sürgős munka volt.

A Rákóczi által tervezett, ízlése által kialakított pompás egyenruhák előállításához nemcsak szabókra volt szükség, hanem ötvösökre, skófiumgyártókra, hímvarrókra, gombkötőkre is. A hímvarrók a kitervezett mintát Rákóczinak mutatták be, aki, ha az nem tetszett, Mányokival, udvari festőjével rajzoltatott megfelelőbb mintákat. Rákóczi barokk mintákon finomult ízlése alakította ki - állapítja meg Szekfü - az ősi magyar népművészeti motívumok összetételéből a kuruc pompát, melynek csak továbbfejlesztése, itt-ott egyszerűsítése a későbbi úri magyar öltözet.

A megyei csapatok egyenruháját a megyékkel készíttette el. Ekkor jött divatba, hogy a megyék csapatai a megyék színeibe öltözzenek. Ezt a szokást utóbb a labancok is átvették a kuruc kezdeményezés nyomán. A mai megyei hajdúk díszes s külföldiek által méltán megcsodált egyenruhája egyenes vonalon megy vissza a kuruc idők megyei egyenruhájára.

Skófiumvarrók Besztercén, Radványban, Bártfán működtek, de 1708 óta ezen a téren is a munkácsi állami műhely ragadta magához a vezetést. A süveget, a magyar kalapot, morvaországi és sziléziai anyagból készítették mindvégig s így azok elég drágák is voltak. Az idegen katonák sajátos kalapjait pedig még a hadjárat végén is készen kellett külföldről hozatni.

A sátorkészítés és a kötélverés is igen kelendő s a hadsereg számára fontos iparág volt. A sátorkészítésnél különben nagy számmal találunk zsidó iparosokat is, akik különösen a konyha és istálló céljaira szolgáló sátrak készítését végezték. A szőnyegkészítés már fényűzésnek számított, de azért Rákóczi igen érdeklődött aziránt is.

Még a bőr- és a malom- s a sütőipart számíthatjuk olyan iparok közé, amelyeket a háború fellendített. Rákóczi 1704 és 1710 között kerek számban 51.000 pár csizmát vett katonái számára. (Köpenyt 46.000-et csináltatott.) A csizmadiaipar mellett élénk volt a kereslet a szíj- és nyeregipar termékeiben. Természetes, hogy a fokozott bőrfogyasztás emelte a tímárok értékét is. A vezérlő fejedelem súlyt fektetett a bőr jó és szép feldolgozására. 1708-ban Huszton színes bőrgyárat állíttatott fel, amelybe Törökországból hozatott a színes bőrök előállításában jártas örmény szakmunkásokat. A szükséges szerszámokat egy konstantinápolyi zsidó szerezte be. Munkácson karmazsinos tímárokat foglalkoztatott. Ezek is Törökországból hozatott török szakemberek voltak. Amikor a nyersbőr megtörésére nem volt elég szakember, akkor a bőröket az egyes ezredek közt szétosztatta és a katonákkal törette meg.

Szűcsök természetesen több városban voltak, de Rákóczi a párducbőreit a rozsnyói szűcsökkel dolgoztatta ki.

Kezdetben a fejedelem tiltotta a malmok felégetését. Utóbb ettől már eltekintett, de a leromboltakat felépítette s próbálkozott a vízi malmokkal is. Szárazmalmokat is építtetett, de nem a régi méretben, hanem két francia és német hadimérnöke tervei szerint, az eddigieknél sokkal nagyobb szabásúakat. Majd kézimalmokat szereztetett be a német csapatok mintájára, akik ilyen tábori vas kézimalmokat használtak.

Egyes helyeken tábori sütödéket állított fel Rákóczi, amelyek kiegészítői voltak a különböző helyeken felállított katonai raktáraknak. Különben az egyes helységeknek kellett az ott táborozó katonaságot kenyerekkel ellátniok.

A felsorolt iparágak fellendülése mellett találkozunk az ital iparszerű kimérésével s egyéb iparágak fokozott működésével is. Így az agyag- és üvegipar, az építőipar, asztalosipar, papírgyártás sem kerülték el Rákóczi foglalkoztató gondoskodását. A nyomtatott szöveg propagandaerejének felismerése foglalkoztatta a nyomdákat is s a pompakedvelő udvari élet kapcsán fellendült a legmagyarabb műipar, az ötvösség is. Érmeinek metszői közül Ocsvay Dánielt és Enyedy Dánielt kell megemlítenünk. A legszebb érmeket azonban a francia Warrou Dániel véste. Természetes, hogy a rézpénzkibocsátás fellendítette a pénzverő műhelyeket is.

Rákóczi sokoldalúságát, mindenre kiterjedő aprólékos figyelmét igazában csak az ő bámulatos ipartámogatásán keresztül ismerhetjük meg. Sem előtte, sem utána nem volt magyar államférfi, aki annyit tett volna a magyar iparért s annak a külföldtől való függetlenítéséért, mint II. Rákóczi Ferenc. A magyar történelem legnagyobb szervezője ő, aki amint a semmiből teremtette meg a nemzeti hadsereget, épp úgy szinte a semmiből teremtett néhány év alatt egy szerteágazó, nagy termelőképességű magyar ipari életet, valóságos gyáripart. Ha ezt látjuk, akkor tudjuk csak elképzelni, hogy milyen virágzó lendületet tudott volna Rákóczi adni a magyar életnek, ha történetesen nem egy kifosztott és kimerült s ily állapotában háborúra kényszerített, hanem egy békét élvező ország lett volna az ő Magyarországa.

A legnagyobb egyoldalúság lenne részünkről, ha Rákócziban csak a szabadsághőst látnánk és tisztelnénk; Rákóczi a magyar építő államférfiak egyik legnagyobbika, aki szabadságharc nélkül is örök nevet vívott volna ki magának.

Rákóczi a kereskedelem iránt is élénken érdeklődött, hisz mint az ország legnagyobb földesura maga is igen élénk kereskedelmi tevékenységet fejtett ki. A rézpénz felduzzadása, kényszerárfolyama és devalválása azonban sokkal többet ártott a kereskedelemnek, mint az iparnak s így a kereskedelmi élet a mozgalom második felében elsorvadt s a külországokkal való kereskedelem pedig úgyszólván teljesen meg is szűnt. Rákóczi tisztában volt a kereskedelem nagy jelentőségével. Biztos kézzel fogott a kereskedelmi élet szabályozásához. 1705 júniusában értekezletre hívta össze egri táborába az ország kereskedői társadalmát, ahol minden város kereskedői két-két kiküldöttel képviseltették magukat. Rákóczi így az érdekeltekkel, a kereskedőkkel magukkal beszélte meg azt a törvényjavaslatot, amelyet a kereskedelem szabályozása érdekében szeptember folyamán a szécsényi gyűlés elé terjesztett. Ilyen körültekintő törvény-előkészítés és az érdekeltek ilyen előzetes meghallgatása eddig ismeretlen volt a magyar törvényhozásban. A szécsényi gyűlésen azonban nem emelkedett a javaslat törvényerőre, mert a rendek a törvényelőkészítő munkálatok további kiegészítését határozták el. Rákóczi 1706-ban be is kérte a megyéktől a limitációkat, ármaximálásokat, a városok kereskedőinek pontos árujegyzékeit és a fontosabb török árucikkek árjegyzékét, hogy ezek figyelembevételével készíttessék el az új törvényjavaslat. Az idő azonban rohamléptekkel haladván, lehetetlenítette ezt a csak békevilágban keresztülvihető törvényalkotást. A rézpénz egyre jobban elértéktelenedett s az áruk ára négy- sőt ötszörösre emelkedett. Erre Rákóczi a szenátus jóváhagyásával 1707 február 5-én országos ármaximálást, limitálást bocsátott ki. A ármaximálás következtében az áruk eltűntek a piacról, amiért is kivételeket és enyhítéseket kellett életbe léptetni. Ezzel a kereskedelem ügyének törvényes rendezése Magyarországon csődöt mondott. Erdélyben azonban sikerült az árszabásokat az 1707: XXII. törvénycikkben törvényerőre emelni, amit az erdélyi külön gazdasági és pénzviszonyok magyaráznak.

A kereskedelmi élet lassú elhalása, a fizetési eszközök devalválódása és a nemesfémpénzek hiánya miatt, szörnyű áruhiány és drágaság teremtődött, amit nemcsak a polgári lakosság, de a hadsereg is súlyosan megsínylett. A kereskedelmi élet elhalása magával hozta a régi kereskedők elkedvetlenedését is, amit érdekesen használtak fel a zsidók a maguk érvényesülése érdekében. 1707 óta a fejedelem több ízben is engedélyt adott lengyel zsidóknak boltnyitásra. Érsekújvár várát utóbb épp ezek árulták el a császáriaknak.

Nemcsak a hazai kereskedelmi élet sínylette meg a fizetési eszközök válságát, bár a fejedelem derekasan védte a hazai kereskedőket a külföldiek tisztességtelen versenyétől, hanem az országok közötti kereskedelem is. Az első időkben még elég élénk volt a kereskedelem Sziléziával, ahol is magyar marhák ellenében különböző iparcikkeket vásároltunk. Az ausztriai vágómarha miatt a bécsi udvar még a legellenségesebb időkben is elnézte ezt a cserekereskedést. Utóbb azonban a sziléziai határra is átterjedt az ellenségeskedés s ezzel megszűnt a felkelésre oly fontos külkereskedelmi élet errefelé is. Ez különösen a süvegesipart érintette súlyosan, mert az addig kizárólag Morvaországban és Sziléziában szerezte be a nyersanyagát.

Moldvából sertéseket vásárolt Rákóczi. Lengyelországgal igen élénk kereskedelmi forgalom állt fenn. Magyarországból különösen bor ment ki. Lengyelországon keresztül folyt a fegyverek becsempészése is s ezért különösen fontos volt a lengyelországi kereskedelmi út biztosítása. A Varsó, Krakó, Dancka felé irányuló kereskedelem biztosítása végett igen jelentős kereskedelmi pont volt Kassa, Eperjes és Lőcse. A csempészés és illegitim kereskedelem ellen mindenkor szigorúan fellépett Rákóczi s még barátnéja, Szieniewszka hercegnő emberétől is elkoboztatta azt a gyapjút, amit illegitim úton akart kivinni az országból.

Poroszországgal nem volt, egy borvásárlástól eltekintve, komolyabb üzleti összeköttetésünk. A porosz király 1708-ban megengedte, hogy a berlini és königsbergi kereskedők puskákat és pisztolyokat adhassanak el a felkelőknek. Ez már jelentős tett volt.

Oroszországgal a lengyel kereskedők közvetítésével némi borkivitel és szőrmebehozatal kapcsolta Rákóczit üzletileg össze. A nyugati államokkal alig volt üzleti összeköttetés. A felkelés kezdetén még megfordult Magyarországon egy-két angol és holland kereskedő, de már korán visszavonultak a magyar piacról. A béketárgyalásokon közvetítőként szereplő külföldi követek maguk azonban kereskedelmi tevékenységet is folytattak. Gróf Rechteren és Bruyninx felesége értékes angol bársonyt, selyem-szövetet, hollandi csipkét, posztót s más effélét árusított Nagyszombatban részben pénzért, részben tokaji bor ellenében. Maga báró Hellenbach, aki szinte örökös pénz- és kereskedelemügyi miniszteri szerepet töltött be Rákóczi mellett, szintén vásárolt a hadsereg részére a "mediáció boltjából".

Törökországgal volt a legtovább zavartalan az elég élénk külkereskedelem. Volt alkalom, amikor Rákóczi egyszerre százezer vég posztót rendelt török kereskedőktől, emellett kénesőt, puskaport, metélt dohányt, sorbetet, párducbőrt, citromot és egyéb déli árut szerzett be török földről. Sok gondot okozott a török kereskedők biztonsága, mert a temesvári és nándorfehérvári basák könnyen megtorlással fenyegetőztek. Különben török viszonylatban is alig megoldható problémának bizonyult az, hogy Rákóczi nem akarta megengedni az ezüstpénz kivitelét, viszont a törökök nem voltak hajlandók a rézpénzt 100%-os felár nélkül elfogadni. A török kereskedők, mint a lengyel nexusok is, igen fontosak voltak a vezérlő fejedelem számára a külföldre irányuló s onnan jövő politikai levelezés szempontjából is.

Komolyabb gazdasági életnek, kereskedelemnek kifejlődésére nem is gondolhatott volna Rákóczi, ha nem igyekezett volna feljavítani a közlekedési viszonyokat, egyrészt az utak jókarbahelyezésével és a posták rendszeres kiépítésével, másrészt pedig a közbiztonság oly mérvű felfokozásával, amely már biztosítani tudja a szabad belső forgalmat. Ennek végrehajtása állandó hadmozdulatok közepette nem mindennapi feladat volt. A posták kiépítésére már hadászati szempontból is igen nagy szükség volt. Rákóczi volt az egész mozgalom lelke és ébren tartója. Ennek megfelelően állandóan és mindenfelől informáltatta magát s maga is lehetőleg mindenkivel összeköttetésben állt. A legkülönbözőbb égtájak felé, a legkülönbözőbb ügyekben levelezett, úgyszólván minden szerepet vivő emberrel, lett légyen az katona, vagy polgári funkcionárius. Egy ilyen széles információs szolgálatnak és központi irányításnak lehetőleg zökkenőmentes fenntartása jól kiépített és megbízhatóan működő postaszervezetet kívánt meg.

Rákóczi azonnal felismerte a közlekedésügy feljavításának és a postaügy kiépítésének fontosságát. Működése, különösen az utóbbira nézve alapvető jelentőségű is volt.

A teljesen elhanyagolt és leromlott utak rendszeres javítására és karbantartására nem gondolhatott, de jó néven vette, ha a megyék törődtek útjaik jobbításával. Nyugat felé még elég szélesek voltak az országutak, ám állapotuk miatt lassú volt rajtuk a közlekedés, de Erdély felé az utakat Pekri katonai okokból maga rontatván el, az utak kriminálisán rosszak voltak.

A közlekedést nagyon sokszor akadályozták a hatalmas méretű árvizek, amelyek a folyók szabályozatlanságának voltak következményei. Ilyenkor egyes vidékeken csak csónakon lehetett közlekedni, vagy pedig egész közeli helyek között is a légvonalbeli távolság háromnégyszeresét kellett kerülni.

A vezérlő fejedelmet a szárazföldi utaknál sokkal inkább érdekelték a vízi utak, révek, átkelőhelyek. A folyók ugyanis olcsó és aránylag könnyű szállítási lehetőséget nyújtottak s amellett katonai, védelmi szempontból is jelentősek voltak. Így, míg rendszeres szárazföldi út javításáról nem tudunk, addig több folyószabályozási munkáját, tervét ismerjük. Így 1705-ben, amikor a Tisza alacsony vízállása miatt a sószállítás szinte teljesen lehetetlenné vált, betömette a Karcsát, a Tisza egyik zempléni ágát. Ez a gát teremtette meg az úgynevezett Hosszúrétet, amely idővel közel 460 km²-re terjedt ki. Tervei, közt találkozunk az ecsedi láp szabályozásának terveivel, amelyet egy Munkács és Ecsed közt, a Tiszával összeköttetésben levő csatorna egészített volna ki. Ez közlekedési célok mellett kitűnő védővonalat is jelentett volna.

A Tisza az egész szabadságharc alatt a felkelők kezén volt s ezért réveinek biztosítását fontosnak tartotta. Állandó híd csak Szolnoknál volt a Tiszán, a többi átkelőhelyeken csak tutaj- és hajóhidak voltak. A Duna vonala és a Duna-hajózás többnyire a császáriak kezében volt, de a fejedelem is több átkelőhelyet és révet tartott hatalmában. Természetes, hogy itt mind a kurucok, mind a császáriak első sorban arra törekedtek, hogy a maguk réveit biztosítsák s az ellenségét háborgassák. A Vágnak sok hídja és gázlója lévén, annak biztosítása nagy katonai erőt kívánt. A Nyitra nem számított sem akadálynak, sem közlekedési útnak, de a Garam már ezt a célt is szolgálta.

Rákóczi már az első sikerek után, 1703 november 11-én, intézkedett a postaszolgálatról s országos főpostamesterré Szepesi Jánost nevezte ki. Az első posták Szerencs és Szatmár között közlekedtek. A fejedelem anyagi áldozattól sem riadt vissza, hogy a postaszolgálatot tökéletesítse. 1705-ben újjászervezte a magyarországi és erdélyi postaszolgálatot. Ez az intézkedés alapvető volt. A posták ingyen, helyesebben államköltségen fuvarozták a fejedelem követeit, valamint a katonai futárokat. Az útlevéllel ellátott egyének készpénzfizetés ellenében vehették igénybe a postát. Az útlevél használata, miként egész Európában, Rákóczi országában is kötelező volt. A postautak jókarban tartása, minden község szakaszán a községek feladata volt. A postások a levelek, staféták, utasok szállítási díján kívül meghatározott állandó fizetést is élveztek, ezzel szemben szigorúan felelősek voltak a szabályok betartásáért. A posta hetenként kétszer közlekedett meghatározott díjak és utasítások mellett. A postaügy mindvégig érdeklődése homlokterében állt a fejedelemnek. 1706-ban újraszervezte a tapasztalt hibák figyelembevételével az erdélyi postát s Szepesi helyére 1707-ben Kossovich Mártont nevezte ki főpostamesternek. Azonban a közgazdasági tanács és Kossovich között felmerült ellentétek miatt a fejedelem Kossovich ellen is csakhamar fegyelmi vizsgálatot indított s a hivatalos küldemények ügyét Krucsay István szenátusi titkárra bízta.

A postahálózat természetesen mindég a birtokban levő területhez alkalmazkodott. Legnagyobb kiterjedési idején a hetenként kétszer, szerdán és pénteken induló posták a következő útvonalakon közlekedtek. Nagyszombat-Mocsonok. Itt az út kettévált s a déli út Érsekújváron át a Duna karvai réve felé tartott. Az északi út Nagykéren, Verebélyen át Lévára tartott. Innen két főútvonal indult ki s mindkettő Szerencsnek tartott. A déli egyenesen, az északi nagy kerülővel. Az északi főbb állomásai Selmecbánya, Zólyom, Olaszi, Lőcse, Eperjes, Kassa, Szikszó voltak. A déli Ipolyság, Vadkert, Losonc, Rimaszombat, Putnok érintésével ment Szerencsre. Zólyom és Losonc közt, valamint Rozsnyón át Lőcse és Putnok közt az északi és déli út között átlóútvonalak voltak. Az utóbbi Lőcséről északra, Kézsmárkon át Hanusfalváig ment. A déli útból Vadkertnél ágazott ki az Erdélybe menő posta, amelynek útja Acsa, Hatvan, Gyöngyös, Eger, Csege, Debrecen, Margitta, Zilah, Kolozsvár irányában haladt. Debrecen és Várad közt is volt egy szárnyvonalnak tekinthető postaút. Szerencs, Tokaj vidéke volt az úthálózat középpontja. Tokajból két út is vezetett Kállóba, ahonnan az út újra elágazott Szatmár, illetve Mátészalka és Beregszász felé. Utóbbi helyen oszlott el az út Munkács és Huszt felé. A Tokajból kiinduló rövidebb út Bujon át vezetett Kállóra, míg a hosszabb Nánáson és Hadházán át. A Dunántúlon a postaút nyugaton Kőszegről indult ki s Szombathelyen, Jánoshalmán, Pápán át ment fel Etére. Az út Pápa alatt Alásonon elágazott volt Sümeg felé. Az utak és posták ismerete mélyen bevilágít a közlekedés irányának megmutatásával az egész ország belső forgalmába, amelynek központja mindég a Hegyalja volt. A mozgalom bázisa mindvégig a Rákóczi-birtokok központja, a Hegyalja maradt. Két út vezetett ide nyugatról: egyik a legrövidebb út, másik a bányavárosokat kapcsolta az ország akkori szívéhez. A török hódítás északi határától délre még mindég csak egy-két nagy mezőváros van, amelyet nem is kellett bekapcsolni a postaforgalomba, különben is az átvonuló hadak elől ezeket a helységeket nem egyszer ki is üríttette a fejedelem. A legdélibb út a török hódoltság északi határán vonult Erdélybe. Nyugaton Nagyszombatnál, keleten Husztnál ért véget Rákóczi úthálózattal összefogott országa.

Rákóczi szétágazó diplomáciai tevékenységéhez megbízható külföldi postára is szüksége volt. Törökországba rendszerint odavaló kereskedők vitték a leveleit. Oroszországba és Lengyelországba rendszerint egy bizonyos Miklós nevezetű román kurír vitte a leveleket. Emellett azonban alkalmi kurírjai is voltak. Összeköttetésben volt Ross Vilmos krakói postamesterrel s 1707-ben szerződést is kötött azzal, aki vállalta Rákóczi lengyelországi magánpostájának közvetítését. Az orosz összeköttetések idején Oroszország felé is rendszeres postát szervezett Rákóczi.

A legfontosabb külföldi posta, a párizsi, gyakran nagy kerülővel, Konstantinápolyon át jött Magyarországba. Rákóczi tehát a Rossal kötött szerződés után a párizsi postát a Danzig-Krakó-Munkács vonalra terelte át. Ezt a vonalat ugyan később a pestis megzavarta, de Ross ekkor is talált módot a posta továbbítására.

Rákóczi, Márki összeállítása szerint, 1703 június 16-tól 1711 február 18-áig a Dunántúl kivételével bejárta úgyszólván az egész országot s mintegy 350 helyen fordult meg. Bárhol fordult meg, mindenütt csak javítani akart, azoknak a személyes benyomásoknak az alapján, amelyeket szerzett. Ismerte az ország szociális bajait, a gazdasági élet nehézségeit, tisztában volt a közgazdasági élet minden bajával s azon volt, hogy a lehetőség szerint javítson rajta. Törekvése sok kezdeményezést, sok lendületet, sok helyi s olykor országos eredményt is hozott létre s egyedül az idők nehéz és háborús volta volt az ok, hogy Rákóczi a nyolc év alatt nem lehetett eredményekben is a legnagyobb magyar építő fejedelem.

A magyar közgazdasági élet ezer vonatkozásához gyakorlatibb érzékkel és közelebb egyetlen magyar uralkodó nem állt, mint felsővadászi II. Rákóczi Ferenc, aki pedig csak a szövetkezett rendek vezérlő fejedelme vala...