Globusz^® Publishing 

Rákóczi nem volt uralkodója az országnak. Kezdetben a felkelés és a szabadságharc szinte az ő magánjellegű ügye volt, övé volt a kezdeményezés, az irányítás és a felelősség. A hozzácsatlakozók a személyes hűségen keresztül kapcsolódtak az egyre jobban nemzetivé váló mozgalomhoz. A kijegecesedési központ továbbra is Rákóczi maradt. A szécsényi konvent után a mozgalom intézményesen megszűnt Rákóczi egyéni felelősségén nyugvó felkelés lenni. A felelősségben intézményesen is részt kért most már az ország, a szövetkezett rendek összessége. A szövetkezett rendek a kezdeményező és felelős szerepét addig magában vállaló Rákóczit elismerték továbbra is vezérlőjüknek, "Dux"-nak, de az ország ekkor sem volt az övé abban az értelemben, mint ennek a kornak abszolutisztikus hajlandóságú uralkodói tekinthették országaikat magukénak. Intézményesen csak Erdélyben volt fejedelem, pedig Erdély a valóságban sokkal kevésbé volt az övé, mint az a Magyarország, amelynek nem volt intézményesen ura.

Ennek ellenére mégis ura volt ő Magyarországnak. Ura, mert az ő akarata érvényesült benne; ura, mert az ő elgondolásai öltöttek benne testet, vagy legalább is igyekeztek testet ölteni. Rákóczi volt a felkelésnek, a szabadság-, majd függetlenségi harc nyolc esztendejének lelke, spiritus rectora. Az ő intenciói érvényesültek mindenhol. Ő irányított mindent, ő tartott mindent össze és állandó mozgásban. Ha intézményesen nem is adatott az ország úgy a kezébe, mint egy korabeli abszolút uralkodónak, mégis az övé volt az. Az övé egyszerűen azért, mert ő vállalta maradék nélkül az országépítést, a szervező és irányító szerepet s mikor a felelősségben osztozást vállalt vele a nemzet, az ország, akkor is tovább vállalta legszemélyesebb ügyének az egész felkelést.

Nem frázis tehát, ha ez alatt a nyolc esztendő alatt "Rákóczi Magyarországáról" beszélünk.

Évszázadok óta és újabb évszázadig ezalatt a nyolc év alatt volt magánvalóan magyar Magyarország s élhette a maga sui generis életét. I. Lipót uralkodási rendszere káoszt és nyomorúságot teremtett itt s ebből igyekezett Rákóczi a rendelkezése alatt álló rövid pár év alatt egy új országot teremteni, egy új országot, amelybe új életet és új szellemet kívánt elültetni. Rákóczi igyekvése nem egy pontban hosszú időre kiható maradt. Ami bukásával összeomlott, az is érdemes a megemlítésre. Ismerjük meg tehát Rákóczi soha nem hivalkodó nagy munkáját, a nyolc magyar év Magyarországát: vezéreit, nemzeti hadseregét, az országépítésben részes országot, a gazdasági és szociális viszonyokat, valamint a társadalmi élet és a műveltség kereteit. Ha másért nem, azért, hogy kibontakozzék előttünk az a háttér, amelynek előterében lejátszódott a magyar nemzeti törekvések évszázados folyamatát oly impozánsan bezáró felkelés élet-halál harca.

A felkelés szabadságharcának nyolc éve alatt úgyszólván minden a legszemélyesebb műve volt Rákóczi Ferencnek: hol a kezdeményezésben, hol az irányításban, hol magában a végrehajtásban. Természetes, hogy a maga egyénisége mindenre rá is ütötte a maga sajátos jellegét.

Rákóczit a rajta kívül álló véletlenek egész sora sodorta akaratán kívül a nemzet és az ország élére. Maga sokkal szemérmesebb, zárkózottabb, önmagával szemben kisebb hitű volt, semmint történelmi szerep utáni vágy, hiúság, vagy belsejéből kiáradó mindent elsöprő expanzivitás kényszerének engedett volna akkor, amikor az események odasodorták, hogy meg kellett felelnie egy nemzet minden várakozásának, amely várakozás családjának történelmi és politikai hagyományai alapján feléje fordult. Rákóczit egyedül az a mélyen etikus hit vezette, hogy ő Isten által van erre a szerepre elhívva s így egyetlen kötelessége van: szolgálni az Isten akaratát a magyar nemzet szabadságának és függetlenségének kivívásával. Rákóczit egyetlen valami fűzte össze szétszakíthatatlanul nemzetével és országával: a kötelességérzet, amely a hivatottság missziós érzetéből fakadt. Felkelése szabadságharcának minden mozzanatában egyetlen vezérfonala volt Rákóczinak: a kötelességérzet, kötelességérzet a nemzettel és az országgal szemben, amelyet szolgálni az isteni elrendelés kötelezte s amely hittel, bizalommal, reménnyel fordult feléje, amikor megmozdulása a szabadság lehetőségét csillogtatta meg előtte. A legkötelességérzőbb és kötelességtudóbb vezéralakja Rákóczi a magyar történelemnek. Ez az a vezérmotívum, amely működését mindennél határozottabban jellemzi.

Rákóczi ősei nyomán az ország legnagyobb magánvagyonának volt a birtokosa. Minden olyan Béccsel való megegyezés, amely ezt a vagyont számára biztosította volna, amilyen megegyezésre a felkelés alatt a nemzeti célok feladása esetén, sőt a mozgalom végén anélkül is több lehetőség is nyílt, Rákóczi számára a gondtalan főúri élet minden lehetőségét megnyitotta volna. De, bár az őt közéletbe sodró véletlen események közt nem egy egyéni sérelem is akadt s így megmozdulása egyéni okokra is támaszkodott, mégis annyira eggyé lett a mozgalom magasabb nemzeti céljaival, hogy a maga és családja sérelmei és érdekei egyre jobban a háttérbe szorultak. Kitért a lengyel korona elől, amikor játszva mentesült volna Béccsel szemben minden felelősség alól, mert nem akarta nemzetét odadobni a német bosszúnak. Nem fogadott el egyéni kedvezményeket, hogy ellenükben feladja a nemzeti elveket. Végül is nem élt az anyagi javai megmentésének lehetőségével sem, amikor az ellentállás további lehetősége már megszűnt, mert érezte, hogy most már az ő puszta személye az, ami mint örökös memento a száműzetés idegenségéből is inti Bécset és biztosítja a visszaküzdött alkotmányos szabadságot. Feladta a földi javak, nyugodt élet hiú lehetőségét, mintha érezte volna, hogy neki kötelessége a nemzettel szemben az eszmévé válás mostoha sorsának vállalása. Neki kötelessége, hogy valaki, maga a szabadságküzdelem indítója, irányítója, ne adja fel azt a lehetőséget a főhajtással, hogy még egyszer a nemzeti ügy mellé állhasson felemelt fővel, esküszegés nélkül, ha a körülmények úgy kívánnák.

Nem nevelték magyar patriótának s nem hallotta fogékony gyermeksége napjaiban azokat a gondolatokat, politikai eszméket, amelyeket ősei szolgáltak. Maga mégis azok hív követője és felismerője lett. Atavisztikusan ütött vissza benne nemzete évszázados függetlenségi és nemzeti törekvése. A független és nemzeti Magyarország ideája elevenen élt benne.

Ez az idea tört minden intézkedésén keresztül a megvalósulás fizikai állapota felé. Két cél irányította munkásságát: felépíteni a lerombolt szabadságot újra, hogy meglegyen az ország és a nemzet régi szilárd alapja, majd aztán erre az alapra egy független ország és egy szabad nemzet egységéből új jövendőt építeni fel.

Semmi nem állt távolabb tőle, mint az anyagi érdek és az önös cél. Anyagi lehetőségeit nem fokozni kívánta, hanem áldozatos készséggel állította azt is a nemzeti célért folyó küzdelem szolgálatába. Önös célt még az erdélyi fejedelemség megtartásának követelésével sem szolgált, mert ez a kívánság is politikum volt s csak megértése volt annak az évszázados elvnek, hogy amíg a magyar trónon idegen ül, addig feltétlenül szükség van az önálló, nemzeti fejedelmű Erdély fennmaradására. Mert csak a nemzeti, önálló Erdély őrizheti és szolgálhatja az idegen uralkodójú nemzettel szemben az egység vágyának és a nemzeti függetlenség akaratának valóban nagy magyar gondolatát.

A független országban élő szabad nemzet gondolatának szolgálata megkívánta, hogy azon az országrészen, amely hatalmába került, helyreállítsa a régi szabadságot, közbiztonságot; jobb gazdasági és szociális viszonyokat teremtsen, tehát, hogy a birtokláson túl építő, regeneráló munkával is foglalkozzék.

A függetlenség kivívásához hadseregre volt szükség. Évszázados nemzeti vágyak öltöttek testet a Rákóczi keze alatt kialakult kuruc-seregben. A sereg fenntartására és a hadviselés költségeire anyagi eszközökre volt szükség. Az ország financiálisan immár másfél évszázada szinte az önállóság minden látszatnyoma nélkül felszívódott a birodalom közös szervezetébe. Új pénzrendszert kellett teremteni, új adópolitikát kellett bevezetni, új anyagi erőforrásokat kellett megnyitni. A függetlenség magával hozta a belső ipari termelés felfokozását s ezzel a kereskedelmi és ipari élet fellendítését is. Rákóczi volt Magyarországon az első nagy iparosító, mert szabad hadseregének a külföldtől lehetőleg független ellátása megkövetelte ezt.

A jobbágy helyzete javulásának reményében, a nemes eddigi előjogainak biztosítását tudva csatlakozott a nemzeti mozgalomhoz. Rákóczi volt az, akinek a két egymástól mégis csak divergáló kívánság között úgy kellett igazságot szolgáltatnia, hogy egyik se bántassék meg. Így lett Rákóczi a nemesi szabadságok helyreállítója s egyben a jobbágyokkal szemben az első szívvel érző s demokratikusan gondolkozni tudó magyar államférfi.

Mozgalmának, mely a legrövidebb idő alatt szélesedett a nemzet mozgalmává, legerősebb tömegtámasza az elégedetlen protestáns társadalom volt. Rákóczinak volt akkora államférfiúi bölcsessége, hogy erős katolicizmusa ellenére is szembe tudott fordulni a katolicizmus elnyomó tendenciáival és igazságot tudott szolgáltatni a protestánsoknak is, mert így kívánta azt a független országban élő szabad nemzet elgondolása.

Államférfinak kellett lennie, aki egyensúlyban tudja tartani a társadalmi osztályok és a felekezetek egymásközti vetélkedését, aki Európa ütőerén tartja a kezét s saját maga teremtette diplomáciájával mindent elkövet, hogy a magyar ügyet európai üggyé szélesítse. Hadvezérnek kellett lennie, aki a keze alá tóduló fegyelmezetlen tömegből hadsereget szervez, hadi terveket sző, csatát vezérel. Gazdasági vezérnek kellett lennie, aki financiális problémákat old meg, aki a hadsereg minden szükségéről gondoskodik. Aki ipart teremt, kereskedelmi életet mozgat s mindezt máról-holnapra, hisz igazán nem készülhetett erre.

Rákóczi mindennek a feladatnak megfelelt. Kezében tartotta a bel- és külpolitikát. Hadsereget teremtett és tartott fenn. Gazdasági kérdéseket oldott meg. Igazságügyi problémákkal foglalkozott. S végezte mindezt a legnagyobb szerénységgel, esendőségének és tökéletlenségének, ember voltával járó hibáinak fokozott tudatával. Zárkózottsága és helyzetének tudata magasan föléje emelte őt mindenkinek, viszont szükség esetén szónoki készsége varázsával mindenkihez közvetlen közel tudott férkőzni. Mindenről tudott és mindenkit ismert. Nem kerülte el a figyelmét semmi és senki. Mindemellett pedig ráért, hogy udvarában olykor vadászszenvedélyének, pompakedvelésének és szórakozásnak is éljen. Tudta, hogy mindez csak emeli a tekintélyét az alsóbb osztályokkal szemben. Valódi uralkodóképességek voltak benne s ezeket önmaga oly szerényen viselte, szinte rejtegette, hogy az állandóan dolgozó agy, a mindég munkás lélek, amely az egész mozgalom agya és lelke volt, szinte rejtve maradt még a közvetlen környezete előtt is.

Rákóczi a neki adatott nyolc év alatt beigazolta, hogy nemcsak testi inkarnációja volt az őseiben élt magyar nemzeti törekvéseknek, hanem örökölte nagy ősei minden kiváló államférfiúi, uralkodói tulajdonságát. A legmostohább viszonyok között oly szervező és irányító készségről tett tanúságot, hogy méltán állíthatjuk Bethlen Gáborral egy sorba, aki pedig a XVII. század legnagyobb magyar szervező államférfia volt. Csak sajnálnunk lehet, hogy nem tudta megvalósítani álmát, amiért mindent feláldozott, a független Magyarországot és benne a szabad magyar nemzetet s nem lehetett ennek még évtizedekig áldásosan működő uralkodója. A magyarság akkor száz évvel előbb indult volna el nemzeti öntudatosodása és megerősödése útján s így száz év előnnyel indult volna a XVIII. század végén öntudatukra ébredt nemzetiségeivel szemben a hegemóniáért vívott harcba. Ez a száz évnyi előny hiányzott utóbb ahhoz, hogy a hegemóniáért nemzetiségeinkkel szemben sikerrel vehettük volna fel a harcot, ez a száz évnyi nemzeti öntudatosodás és erősödéshiány vezetett közvetlenül a trianoni eredményhez.

Rákóczi mellett Bercsényi Miklós maradt mindvégig a mozgalom, a szabadságharc másik nagy vezéralakja. Bercsényi impulzív és robusztus alakja olykor mintha el is homályosította volna a szerény és hallgatagabb Rákóczi személyét s nem egyszer a Bercsényiét állította előtérbe. Ez azonban akkor is, ma is csak optikai csalódás. A nyughatatlan, szónokló, pompában úszó Bercsényi, a generalisszimusz, mindvégig második személy maradt Rákóczi mellett. Kiélte ugyan teljesen magát, mint hadvezér, mint diplomata, mint orátor, mint belpolitikus egyaránt, de legtöbbször csak Rákóczi kegyéből és Rákóczi sokszorosan pompázóbb visszfényeként. Kétségtelen, hogy a kor valahány vezető és szerepet vivő embere között ő állt Rákóczihoz legközelebb. Mert Rákóczi minden szociális érzéke és demokratikus hajlandósága ellenére is lényegében erősen arisztokrata volt. Származás, társadalmi rang szempontjából is s talán a mozgalom előtti évek sorsközösségéből kifolyólag is Bercsényi állt legközelebb Rákóczihoz. Kettőjük levelezésében van a legtöbb bizalom és melegség s kettőjük viszonya volt mindég a legközvetlenebb. Bercsényi gondosan ügyelt arra, nehogy bárki is Rákóczi elé helyezze. Rákóczi viszont minden gyűlöleten és intrikán keresztül óva vigyázott Bercsényi személyére és pozíciójára. Merőben ellentétes egyéniségük még jobban egymásra talált, mint a mozgalom előtti években.

Nem egy ponton lényeges felfogásbeli különbségek voltak közöttük. Más volt mindkettő mint hadvezér s mint stratéga. Más volt különösen az első években mindkettő külpolitikai beállítottsága. Rákóczi francia orientációja, amely a mozgalom központi eseményeire oly elhatározó befolyással volt, Bercsényit sohasem tudta lelkesíteni. De egyek voltak mindketten az eszme szolgálatának komoly vállalásában s Bercsényi és Rákóczi is egyaránt rácáfolt a szatmári béke után arra a felfogásra, hogy az egész mozgalom csak néhány százezer hold birtokos-változásáért folyt le, mert mindkettő szó nélkül feladta vagyoni alapját és békés otthonát, az elvek és az eszme fenntartásáért.

Rákóczi és Bercsényi köré csakhamar egész szellemi vezérkar alakult ki. Komoly polgári hivatalnoki kar, ügyes diplomáciai készséggel rendelkező, követségre alkalmas emberek, hivatásos és nem hivatásos katonák, akik közösen alkották azt az apparátust, azt a látható hivatalos független Magyarországot, amely a mozgalmat élettel töltötte meg. Rákóczi körül lassan kialakult az ország kormányzósági ügyvitele. Közjogi, egyházjogi, igazságügyi, gazdasági kérdések merültek fel s találták meg a fejedelem környezetében a maguk szakembereit. A polgári apparátus és adminisztráció természetszerűen inkább háttérben maradt és sem az egykorúak, sem a későbbiek nem igen időztek azok neveinél, akik ennek a szolgálatában állottak, bármily kiváló és fontos volt is feladatuk és munkakörük.

Az egykorúak figyelme természetszerűen első sorban a katonák, a nagyobb hadiegységek vezetői és a sikeresebben működő csapatvezérek felé fordult. Károlyi, Forgách, Vak Bottyán, Ocskay, Bezerédy stb. neve így sokkal jobban összeforrt a szabadságmozgalom emlékével. Ezek közül Károlyinál kell megállnunk rögtön Rákóczi és Bercsényi után.

Károlyi kevésbé volt koncepciózus ember, mint Bercsényi. Viszont nem volt annyira idegember, akinél ezért oly nagy távolság választotta volna el az elgondolást a megvalósítástól. Nála a gondolat és a kivitel meglehetősen közel járt egymáshoz, viszont távol tartotta magát igen gyakran már magától az elhatározástól is s ezért többször múlt rajta nagyobb hadiesemények sikere, illetve balsikere. Családi összeköttetései és vagyona alapján elsősorban a Felső-Tiszavidéken és az erdélyi széleken volt széleskörű tekintélye. Országos súlya csak akkor lett, amikor a felkelés harcainak második periódusában a kezébe került a hadsereg feletti parancsnokság. Károlyi sem volt képzett katona. Dunántúli hadjáratainak következetes végkudarcait elővigyázatlanságára vezethetjük minden esetben vissza. Nem idegenkedett ugyan a bravúros vállalkozásoktól, de nem volt rendszeres ember. Állítólag Thököly volt tisztjei domináltak körülötte s ezek elhatározó befolyást gyakoroltak hadvezéri működésére. Rákóczi és Károlyi között korántsem volt olyan közvetlen a viszony, mint Rákóczi és Bercsényi között. A felkelés utolsó időszakában egyre jobban elmélyült a közöttük keletkezett szakadék s kisebb-nagyobb elhidegülések már azelőtt is mutatkoztak, mint például Károlyi erdélyi megbízatásakor, amikor a megbízást Károlyi csak ímmel-ámmal vállalta volt.

Bizonyos, hogy Károlyi hosszú időn át lelkes és megbízható híve volt a nemzeti szabadságmozgalomnak. Amikor a békekötés körül magához ragadta a kezdeményezést és függetlenítette magát Rákóczi befolyásától, kétségtelenül hasznosan mentette azt, ami még menthető volt. A nemzeti ügynek nem volt árulója, azonban jogosan vethetjük fel a kérdést, hogy vajon nem került-e ellentétbe a Rákóczival szemben fennállt hűségkötelezettségével s még inkább a szövetkezett rendekkel szemben vállalt hűséggel. E két kérdésre a válasz nem lehet felmentő.

Forgách kétségtelenül sokkal képzettebb katona volt, mint akár Bercsényi, akár Károlyi. Viszont emberileg mindkettőnél számosabb hibával volt terhelve. Gőgös és összeférhetetlen ember volt, nem egy súlyos intrika kezdeményezője. Emellett a fejedelem még iszákosnak is ismerte. Erdélyben tapintatlan fellépésével inkább ártott, mint használt Rákóczi ügyének. Különben is több olyan meggondolatlanságra ragadtatta magát, amely a vele szemben való bizalmat teljesen aláásta. Utolsó önálló vállalkozása után valóban megtelt vele szemben a türelem pohara s személyének a mozgalomból való erőszakos kikapcsolása a legkevésbé sem szolgált a mozgalom kárára.

Károlyi és Forgách mellett Esterházy gróf volt még vezető szerepet vivő ember a felkelés katonai részében. Ő sem volt önálló egyéniség s bár nem volt híjával a személyes bátorságnak és vitézségnek, mint hadvezető inkább félénk, mint óvatos volt. Bercsényi, Károlyi és Forgách mögött háttérbe szorult s jelentéktelenebb szerepet vitt, bár ambíciója legalább is nem mindennapi volt.

Az 1709-ben elhunyt gróf Barkóczi Ferenc tábornagy régi katona volt. Maga kitűnő vitéz hírében állott, de vezényelni és irányítani nem tudott. Inkább nagy katonai múltja s Rákóczi bizalma biztosította számára azt a munkakört, amelyet a hadseregnél a felkelés alatt betöltött. A hatodik s egyben utolsó tábornagy báró Vay Ádám volt, egyben Rákóczi udvari főkapitánya is. Vay Rákóczi legszemélyesebb hívei közé tartozott, udvarában első személy volt s korának leghiggadtabb, legbölcsebb magyarjai közé tartozott. Ott volt a vezérlő fejedelem mellett csatái legsúlyosabb pillanataiban s mint bölcs tanácsadó ott állt mellette az állami gondok közepette is. Vay mint politikai író is szolgálta a nemzeti ügyet, amellett, hogy nemcsak a tollat, hanem a kardot is ügyesen forgatta s Rákóczi nem egyszer önálló és fontos katonai megbízatással is kitüntette.

Tábornagyi rangot viselt még, de nem Magyarországon, hanem az erdélyi csapatoknál Pekry Lőrinc, akinek bár jelentékeny szerepe volt Rákóczi erdélyi fejedelemmé választásában, mégsem tartozott a feltétlenül megbízható emberek közé. Mérhetetlen ambíciók hevítették. A természet a legellentétesebb, szélsőségekre hajló tulajdonságokkal ruházta fel, önző és fondorkodó volt s emellett kiváló tehetséggel volt megáldva. Találóan írja róla R. Kiss István, hogy még állhatatlanságában is ingatag volt.

Rákóczi, Bercsényi, Károlyi, Forgách, Esterházy Antal, Barkóczi, Vay és Pekry állt a nemzeti mozgalom szabadságharcának élén, az ő kezükben alakult ki az a nemzeti hadsereg, amely már több mint másfél évszázados vágya volt a nemzeti hadseregétől is megfosztott magyarságnak.

Amikor a magyar trón I. Ferdinánd kezére került s ezzel a maradék-Magyarország, ez a nyugati és északi csonka-karéj hozzásimulni kényszerült a Habsburg-tartományokhoz, mind adminisztráció, mind pénzügyi és hadpolitikai szempontból egyre jobban Bécs alá vonatott s addigi függetlenségét, önállását egyre jobban feladni kényszerült. Így sorvadt el lassan, de annál határozottabban az egykori magyar hadrendszer s jutott az egész magyarországi hadügy a bécsi, merőben idegenszellemű haditanács kezére. Az országot rendszerint idegen pénzen tartott idegen katonaság is védte, amelynek a feje, a fővezér, a király embere, idegen volt. Emellett ugyan fennállt a nádor hadügyi helyettesének, az országos főkapitánynak a szerepköre, azonban az egyre kisebb körre szorítkozott. Alája tartoztak a magyar csapatok, a várak őrségei, a vármegyei katonaság és a mezei hadak. A rendek az ország érdekében szívesen tágították a főkapitány hatáskörét, de ez nem volt elég arra nézve, hogy az állami szuverenitást biztosítani tudta volna az országba behozott idegen katonaság felett. A főkapitányi intézményben benne rejlett ugyan a nemzeti hadsereg, a nemzeti katonaság megszervezésének lehetősége, de a döntő szó mégis azé az idegen katonaságé volt, amely idegen testet jelentett az országban. 1556-ban Ferdinánd megszervezte a bürokratikus jellegű bécsi haditanácsot. Ez, a Ferdinándtól nyert utasítása alapján, nem ismert különbséget a habsburgi területeken belül s bár egyetlen magyar sem volt benne, hatásköre mégis kiterjedt a magyar végvárakra is. A haditanács magyarországi érvényesülésének még a nagysúlyú Nádasdy nádor sem tudott gátat vetni.

Ezzel megindult a magyarság háttérbe szorulása. A tisztikarban, különösen annak magasabb rétegeiben a magyarság nem, vagy csak alig jutott szóhoz s a nemzet által kiállíthatott haderő mindig másodrangú jelentőségű maradt az országban levő idegen sereghez képest. Ez oda vezetett, hogy igen hamar országos óhaj lett a nemzeti hadsereg intézményének, mint a nemzeti szuverenitás biztosítékának és külső kifejezőjének felelevenítése, illetve új alapokon való intézményes megteremtése. A népfelkelés lassan elvesztette katonai értékét. Katonai szempontból a zsoldossereg lépett előtérbe, ami viszont hamar gazdasági és szociális kérdéssé fajult. Az állandó idegen zsoldos-megszállásnak a népre nehezedő súlyos gazdasági terhei egy évszázadon át gyűjtötték a lelkekben az idegen-, főleg németgyűlölet egyre féktelenebb izgalmát.

A XVI. század végére lett ismét időszerű a nemzeti hadsereg kérdése. Olyan rendi seregre gondoltak az idea felvetői, amelyet a rendiség tartott volna fenn, amely felett az országgyűlésen a rendek diszponáltak volna. Ez a sereg független lett volna a királytól s a rendiség, amely egyben a nemzetet is jelentette, szükség esetén a királlyal szemben is felhasználhatta volna azt. 1598-ban Nádasdy Ferenc és Pálffy Móric vetették fel ennek a hadseregnek a gondolatát, majd 1604-ben Thurzó György és Pethe Márton érsek tértek vissza erre a gondolatra. A megvalósulásra azonban részben a rendek tehetetlensége, részben a hatóságok bizalmatlansága miatt nem került sor. Bár a vágy azután is elevenen élt s a század derekán különösen nagy pártfogóra és ékes szavú hirdetőre talált a költő és hadvezér Zrínyi Miklósban, aki nemcsak a magyar katonai irodalomnak volt a megalapítója, de évszázadokra a leghivatottabb hirdetője volt a magyar nemzeti hadsereg szükségességének is.

A rég kialakult formákban a nemzet mindezek ellenére katonáskodott, de nemzeti hadsereg híján a török idők közel másfél évszázada alatt nem jutott nemzeti vezérlethez. Nemcsak a felvidéki várak kapitányai voltak idegenek, de azok voltak a mezei hadakat vezető főkapitányok is. Az országgyűlések lankadatlanul követelték ugyan a magyar parancsnokokat, de a követeléseknek mi foganatjuk sem lőn. Az idegen főkapitányok a legjobb esetben nem voltak ellenségei a magyar katonáknak, de bizony többnyire nyílt ellenségeik voltak. A magyar katonaság háttérbe szorult s nem egyszer szótlanul kellett a legsúlyosabb inzultusokat is eltűrnie.

Ilyen körülmények között természetesen nem aludt el a lelkekben a vágy a nemzeti hadsereg után. Az erdélyi fejedelmek sikeres Habsburg-ellenes hadjáratai alatt meggyőződhetett a karéj-Magyarország népe, hogy a nemzeti vezérlet alatt álló nemzeti katonaság Erdélyben sikeres haditettekre képes. Thökölynek kezdetben szerencsés katonai vállalkozásai, valamint a felszabadító háborúban részt vett magyar csapatok hadi értéke a kuruc idők kezdetén élénken élt az emlékezetben és a köztudatban. A hit a régi magyar katonai erények el nem hunytában és a vágy a nemzet szuverenitását végre kivívó és biztosító nemzeti haderő iránt egymást támogatta a századforduló keserű szájízű és nyomasztó légkörű évtizedeiben.

Ebből a hitből és ebből az immár tradicionális vágyból, törekvésből táplálkozott az a páratlan lendület, amellyel az ország népe rendi, vallási és nyelvi különbség nélkül Rákóczi kibontott zászlói alá sereglett s ez a hit, a győzni tudás hite s ez a vágy, a nemzeti hadsereg vágya, alakított Rákóczi zsenialitása mellett ebből az összeverődött emberseregletből egyre kötöttebb formájú és egyre állandóbb jellegű hadsereget, alakította ki másfél évszázad után újra a szuverén magyarság szuverén nemzeti hadseregét. Ez a sereg már mindenkié volt s későbbi egyre feudálisabb jellege ellenére is nem a rendek, hanem a nemzet serege lett, amelyet már nem a gyűlölet, hanem a szeretet lángja vett körül. A nemzetnek másfél évszázadon át lekötve tartott erkölcsi és fizikai ereje a kuruc nemzeti seregen keresztül szabadult fel s ez a felszabadult erkölcsi és fizikai erő táplálta nyolc hosszú éven át a mozgalmat.

Rákóczi seregének kialakulását, lassú keretek közé szervezését, Rákóczi állandó jobbító, javító törekvéseit már láttuk. Ekkor nagyjában megismertük ennek a seregnek minden erényét és hibáját. Legnagyobb erénye a háború céljával való kétségtelen együttérzés és az önzetlen lelkesedés volt, amely összehozta és összetartotta ezt a hadsereget. Hibái a begyakorlatlanság, nehezen fegyelmezhetőség, a képzett altisztek hiánya, a tisztikar gyakorlatlansága, a nagyobb egységek vezéreinek önfejűségre való hajlandósága, nem egyszer képzetlensége s magának a fejedelemnek is a hadsereggel és az azzal elérhető eredményekkel szemben való hitelvesztése voltak. A kuruc sereg képzetlenül és szervezetlenül indult első csatáiba, az ütközetek és ide-oda vonulgatások alatt szerzett ugyan hadiélményt s némi gyakorlatot is, de nagy tömegében mindig inferiorisabb katonai értéket jelentett, mint a vele szemben álló császári zsoldos csapatok.

Ezek mellett generális baj volt az, hogy a császári és a fiatal nemzeti haderő között korszerűségben volt nagy különbség a császári haderő javára. A császári sereg a kor színvonalán állott, míg a kuruc sereg egy elavult hadviselési módnak volt a híve s úgy a sereg, mint a tisztikar határozottan ellene volt minden újítási törekvésnek, melyekkel Rákóczi s nem kis mértékben Forgách is az irreguláris hadviselés és harcmodor helyett a reguláris harcmodorra akarták nevelni az inkább gyors elhatározást, éles szemet, erős kart és fürgeséget megkívánó régies csatározásokat kedvelő kurucokat.

Ezért nem volt várvívó a kuruc sereg. Markó Árpád igen kiválóan jellemzi a sereget azzal a megállapítással, hogy nem szerette a tényleges és látszólagos tétlenséget és nem volt türelme a passzív hősiességhez. Ez a magyar vérmérsékletből, a török idők végvári magyar vitézeinek és a hajdúk s Thököly emlékein élő kurucoknak hagyományaiból fakadó katonai természet soha sem jutott el oda, hogy egyenlően fegyelmezett és nagy ütközetben egyenlő biztonsággal vezényelhető sereg nőjön ki belőle a császári sereggel szemben, amely ennek épp az ellentéte volt. Ezért alá kell írnunk Markó szomorú, de igaz megállapítását, hogy ez a fiatal nemzeti hadsereg összességében a hadjárat egész tartama alatt nem tudott felemelkedni, éppen a fejedelem által felismert és nemzetünk lélektanában gyökerező fogyatkozások miatt, arra a fokra, amelyre hivatva lett volna.

Rákóczi Emlékiratában gyakran megemlékszik seregéről s abból tudjuk, hogy a gyalogságot megvetette a közvélemény, mondván, hogy a kutya jár gyalog. Pedig Nyugaton a gyalogság már becses fegyvernem volt. A sereg nem szerette a huzavonát, viszont nem szeretett az ellenséghez közel táborozni, mert nem szerette a készenlétben való pihenést. Pihenéskor szívesen lakmározott és szívesen ivott. Szívesen és gyorsan csapott az ellenségre. Épp harci kedve miatt nem lehetett kitérni véle egy-egy ütközet elől. Ha azonban csatát vesztett, épp oly igyekvéssel oszlott fel, ment szét, mint amily buzgalommal kergette maga a futó ellenséget. Minden egyes ütközet a sereg felbomlásának veszélyét hordta magában, mert ha győztek, a zsákmányt vitték haza, míg ha vesztettek, a vereség miatti lelkiállapot vezette vissza a katonákat családjaikhoz. Erősen befolyásolta a legénységet a mezei munka is. A legénységben emellett meg lett volna, mint Markó is megállapítja, a tanulási készség, hogy elsajátítsa a rendszeres hadakozás módját, de a tisztikar végzetesen fogyatékosan volt képezve és maga is fegyelmezetlen volt.

Ez az oka annak, hogy számos kisebb-nagyobb helyi siker mellett a felkelés nyolc évének összefüggő hadtörténelme nem felemelő olvasmány. Rákóczi mindent elkövetett, hogy ezt a hadsereget a megteremtésen és a fenntartáson túl, fejlessze is. Nem rajta múlt, hogy igyekvésével nem volt arányban az eredmény, amelyet elért. De bár Rákóczi törekvései a harcmodor tekintetében alig értek el eredményt, a kuruc seregek - amint azt Szekfü írja a Magyar Történet hasábjain - mindent neki köszönhettek. Ő állította őket össze. Ő gondoskodott élelmükről, felszerelésükről, utánpótlásukról. Ő és hadi irodájának néhány embere soha nem vette le szemét erről a seregről, mely életének legnagyobb pozitív teljesítménye volt s amely oly önálló nemzeti hadsereg volt, - hogy tovább is Szekfüt idézzem - minőről Zrínyi Miklós álmodni sem mert s amilyen Hunyadi Mátyás és 1848 között magyar földön soha nem volt. A fejedelmi teljesítmény páratlansága, valamint a nemzeti hadsereg tényének öt évszázadnyi időközben való magában állása oly nagy dolgok, hogy ezek történelmi jelentősége mellett másodrangú kérdés marad mindig, hogy ez a sereg nem tudott a tökéletesség magasabb fokaira emelkedni s végül is elbukott s véle bukott a nemzeti ügy is, amely az első pillanattól kezdve katonai probléma volt és maradt mindvégig a külpolitikai momentumok fokozott kihangsúlyozása ellenére is.

A kurucok nemzeti hadseregének soha kétségbe nem vont legfelsőbb hadura mindenkor maga Rákóczi volt. A szécsényi országgyűlés óta Bercsényi főtábornoknak tekinthette magát, de ezt a tisztét a tábornoki kar nem ismerte el osztatlanul. 1706-ban Rákóczi az érsekújvári főkapitányság mellett hivatalosan is megbízta a fővezérséggel. Ezt a szerepkört a mozgalom vége felé Károlyi vette át. Rákóczinak egyre jobban terhére lett a nyűgös, beteges, tétovázó Bercsényi közelsége s inkább külszolgálatra alkalmazta.

A tábornagyokról már előbb megemlékeztünk. Mindegyik mellett volt egy-egy tartományi főhadbiztos, aki a pénztárnok és a ruházati biztosok segítségével a tábornagy-főkapitányok seregeinek gazdasági ügyeit intézte és a felszerelést és utánpótlást végezte. Mindegyik tábornagy főbiztos mellett volt egy-egy hadbíró is.

A felkelés alatt gróf Csáky Mihály és gróf Esterházy Dániel jutottak el az altábornagyságig. Egyik sem volt különösebb képességű katona s az utóbbit a fejedelem összeférhetetlen természetűnek is tartotta. Csáky utóbb a személyes hűségnek szép tanúságát adta s Rákóczit messze túlélve halt meg Rodostóban, 1757 decemberében.

A tábornoki kar tagjainál alig idézhetünk többet az egyszerű felsorolásnál. Andrássy György részeges, szűklátókörű katona volt, de a nagyszombati és pudmericzi csatákban tanújelét adta személyes hősiességének. Andrássy István 1706 őszén Dunántúl főparancsnoka volt, de erély nélkül. Bagossy Pál csak 1707-ben állt át s a felkelés végén pestisben pusztult el. Kitűnő gyalogsági parancsnok volt; Rákóczi feljegyzi róla, hogy "becsülte a gyalogságot és értett vezetéséhez, látott rendszeres ostromokat és ütközeteket s minthogy Károlyinak rokona és régi barátja volt, lassanként felvilágosította őt a hadviselésről. Oly elmének, mint Károlyi" írja tovább Rákóczi "nem sok oktatás kellett, a természet megadott neki minden kelléket, hogy jó tábornok váljék belőle." A két Berthóti testvér, Ferenc a szenátor és István, régi katonák voltak, akiknek nagy becsületük is volt emiatt. Ferenc Forgách elfogatása után helyettes kassai főkapitány lett.

Bottyán János volt az egész szabadságharc legnépszerűbb tábornoka. Rákóczi tigris apánknak nevezte. Bercsényin, Károlyin, Forgáchon és Esterházy Antalon kívül ő volt az egyedüli, akire a fejedelem nagyobb seregcsoportok vezetését rá merte bízni. Talán egyszerű származása miatt, de Rákóczi nem értékelte annyira, mint amennyit ért. Pedig gyakorlati és erélyes vezér volt, akit további karrierében Bercsényi erélyes egyénisége szorított a háttérbe, mint Forgách Simont is. Bottyán volt az egyedüli a kuruc generálisok között, aki a nagy folyamok harcászati jelentőségét nemcsak felismerte, de ki is használta.

Bezerédy Imre híres vitéz volt s személye körül valóságos legendakör keletkezett. Ezredét kifogástalanul vezető tiszt volt. Utóbb árulásba keveredvén, kivégeztetett. Buday István, gróf Csáky István, gr. Forgách György, Galambos Ferenc nem vittek különösebb szerepet. Utóbbi mint szenátor többnyire a fejedelem mellett tartózkodott. Ebeczky István rátermettsége mellett megérdemelte volna, hogy magasabb katonai polcra jusson. Számos csatában vitt komolyabb szerepet s háttérben maradása a korszellemmel és Rákóczi feudális világnézetével magyarázható. Gyürki Pál az idegen lovasságot vezette. A fejedelem nem sokat tartott képességeiről. Gr. Mikes Mihály, aki 1708 után a Moldvába szorult erdélyi menekültek feje volt, inkább csak báb volt a ravasz Pekri kezében. A Prágából harminc huszárral Rákóczihoz hazaszökött báró Palócsay György, jó poéta és derék katona, csak a háború vége felé lett tábornok. Orosz Pál a fejedelem legkorábbi csapatvezérei közé tartozott. Erdélyben és a Tiszántúl játszott nevezetesebb szerepet. Rákóczi vele sem volt különösebben megelégedve s a hozzá intézett levelei tele vannak intéssel. Báró Petrőczi István 1708 után mint szenátor visszavonult a tényleges katonáskodástól. 1703-ban török földről tért vissza Rákóczi támogatására. Báró Sennyei István volt a hadviselés első éveiben a hadakozáshoz legjobban értő tábornok. Ő volt az első főtiszt, aki tudott magasabb katonai egységeket irányítani s Rákóczi épp ezért nagyon hallgatott első hadműveletei tervezésénél tanácsaira. Rákóczi mindég igen nagyra becsülte s mindég szokatlan elismeréssel és melegen nyilatkozott róla. Sennyei 1706-ban az új kormánytanácsnak, majd a szövetséges rendeknek kancellárja lett s így megvált a hadseregtől, de mint kancellár még nagyobb hatáskörhöz és szerephez jutott. Teleki Mihály és Thoroczkay István, a két erdélyi tanácsúr és tábornok, nem volt komolyabb értelemben vett katona. Thoroczkay ugyan átmenetileg volt Erdély főparancsnoka is, de inkább később, mikor az erdélyi szenátus elnöke volt, vitt jelentősebb és hasznosabb szerepet a mozgalom érdekében.

A brigadérosok neve közül a következőké lett ismertebb: Ocskay László, aki végül is árulásáért halállal lakolt, Béri Balogh Ádám, Babocsay Ferenc, Galánthai Balogh István, Czelder Orbán, Fodor László és Sréter János. Közülök Sréter János emelkedett ki, aki a tüzérség főfelügyelője volt.

A fejedelem inkább rossz, sőt lesújtó véleménnyel volt vezéreiről, tábornoki karáról, brigadérosairól s egyéb tisztjeiről. A vitézséget azonban méltányolta s a katonai érdemeket különböző arany-, ezüst- és bronzérmekkel jutalmazta. Vitézi rendet is akart alapítani, de terve kivitelében a változott idők megakadályozták.

Nem fordíthatjuk el tekintetünket úgy ez átfogó pillantás után a kurucok nemzeti hadseregéről, hogy meg ne állapítsuk: hogy, bár ez a sereg lassan leromlott s végül is majdnem feloszlott s ezzel a nemzeti hadsereg ügye ismét hosszabb időre leáldozott, de a későbbi világhíres magyar huszárság szelleme a kuruc csaták kuruc lovasezredeibe gyökerezett vissza.

A szabadságharc belpolitikai súlypontja a nemzet akaratát képviselő országgyűlésekre, illetve conventiculumokra és a szövetkezett rendek legfelsőbb organizációját jelentő szenátusra esett. Itt nyilatkozott meg a közvélemény s ezek állásfoglalása mélyen belenyúlt a hadviselés módjába és lehetőségébe is.

A mozgalom első két évében a nemzetnek nem volt alkalma országosan nyilatkozni. Láttuk, hogy milyen problémát jelentett, hogy vajon hivassék-e össze országos gyűlés s így először csak 1705 őszén a szécsényi conventiculumban tudott a rendi nemzet országosan megnyilatkozni és ország-világ előtt számot adni arról, hogy azonosítja-e magát azzal a mozgalommal, amelyet két évvel azelőtt Rákóczi indított meg s amelyhez a benne résztvevőket addig a Rákóczihoz való személyes hűségfogadalom kötötte.

A szécsényi gyűlés mindenben igazolta Rákóczit és a felkelést s annak lengyel mintára kötött szövetkezés formájában szervezetet is teremtett. Ez az országgyűlés még a vallásügyben is derekasan viselte magát s nem ismétlődtek meg rajta azok a válságos pillanatok, amelyek a két gyöngyösi értekezleten kirobbanással fenyegették az elmérgesedett vallási kérdés ügyét. Az ónodi országgyűlés első napjait kétségtelenül megzavarta egy kis ellenzéki csoport. Azonban a rendek többsége a legnagyobb elégtételt szolgáltatta Rákóczinak az egységbontók lekaszabolásával és vád alá helyezésével s azután a gyűlés alkotó munkáját komolyabb incidens nem zavarta meg.

Rákóczi személyes varázsa és kétségtelenül ékes szónoki készsége mindég erősen irányt tudott szabni a gyűlések szellemének és menetének. A két gyöngyösi értekezlet vallási békéjét is személyes hitelével mentette meg s egyedül az ő szónoki sikere volt a döntő momentum, amely az ónodi gyűlés ingadozó hangulatát elhatározóan a felkelés érdekeinek megfelelő irányba befolyásolta. Hasonlóan Rákóczi szónoki készsége volt az, ami az 1708. őszi sárospataki országgyűlést munkaképessé tette. Ekkor már a vármegyékben határozott békehangulat uralkodott s Rákóczi már-már ott tartott, hogy katonai háborús pártot szervezzen a megyék békepártjával szemben. A december 4-ikén tartott szónoklatával újra leírhatatlan hatást ért el, akárcsak Ónodon. A rendek a fejedelem szavaira a legnagyobb lelkesedés csúcsaira emelkedtek s a fejedelem főpohárnoka azt írhatta erről a napról: "Igy még sohasem rezolválta magát az ország ellenségének elrontására, mint most." Pedig ez közvetlenül a trencséni csatavesztés után volt, egy nappal a rézpénz devalvációjának kimondása előtt.

Rákóczi elhatározó befolyását szónoki készsége mellett, egyre jobban kiszélesedett szakértelme is biztosította. Az országgyűléseken és a különböző értekezleteken, szenátusi üléseken a legkülönbözőbb kérdésekhez olyan ügyesen szólt hozzá, hogy hozzászólásaival egy-egy kérdést nem egyszer segített ki a kátyúból.

Bár Rákóczi lenyűgöző egyénisége erősen befolyása alatt tartott minden gyűlést és értekezletet, amelyen részt vett, ez a befolyás az általánosan elismert, történeti szerepet vivő nagy embereket megilletni szokott önkéntes elismerés, hódolás eredménye és nem erőszak folyománya volt. Rákóczi különös nagy gondot fordított arra, hogy még a látszatát is elkerülje annak, mintha a különböző gyűléseket azok elhatározása előtt külső eszközökkel, például felvonultatott katonai erő jelenlétével, akarná befolyásolni. Nagy súlyt fektetett a feltétlen szólásszabadságra s azt a császár követeinek is fenntartás nélkül biztosította. Szabad véleménynyilvánítás a szabad országban a szabad nemzet részéről. Ez volt az elv, amely Rákóczit vezette a gyűléseken megnyilvánuló nemzettel szemben. Ő különben is az ország és a nemzet szolgájának s nem urának tartotta magát s mindég hirdette, hogy a nemzet akaratának aláveti magát. Egyetlen kikötése mindég csak az volt, hogy a nemzeti akarat nem lehet megalkuvó és kishitű, lévén ez a legvalószínűbben a legutolsó alkalom, amikor szabadságáért fegyverhez nyúlhatott.

A különböző részgyűlések, értekezletek és országgyűlések ha nyugtalankodtak is, ha egyes kérdésekben ki is élezték a hangulatot, ha olykor meg is torpantak, de Rákóczi személyes hatására mindenkor egy akarattal tartottak ki a függetlenségi mozgalom mellett.

A fejedelem a felkelés második évében udvari tanácsot állított maga mellé. A szécsényi gyűlés azonban törvényesen rendezte a kérdést, még pedig az 1500: X. és az 1518: XXXVIII. törvénycikkek szem előtt tartásával. A II. szécsényi t.-c. értelmében életre hívott szenátusnak 24 tagja volt s elnöki tisztét Bercsényi töltötte be. A szenátus fele magas rangú katonatisztekből állt. Ez is hangsúlyozta, hogy a felkelés ügye a katonai helyzettől függ.

A szenátus, amely mintegy az alig száz éve kialakult főrendiházat volt hivatva pótolni, elsősorban külügyi kérdésekkel foglalkozott s a békeügyekben is tanácsokkal szolgált Rákóczinak. Politikai ügyekben Rákóczi esetenként önként kérte ki a szenátus közreműködését. Maga a szenátus elég széles hatáskört biztosított magának, nem egyszer törvénymagyarázásra is vállalkozott, vidékre külön biztosokat küldött ki s maga rendelte ki az országos számonkérő bizottságot.

Rákóczi közvetlen környezetében mindég volt néhány tanácsúr, de fontosabb esetekben, összesen 11-szer (a legutolsót már lengyel földön tartva) az egész szenátust is összehívta. Ilyenkor nem egyszer a városok és megyék is elküldték a követeiket, így 1706-ban Miskolcra és 1707-ben Kassára s ilyenkor a szenátus ülései fiókországgyűlésekké szélesedtek.

Az ilyen üléseken rendszerint Rákóczi maga elnökölt. Élénk részt vett a tanácskozásokban s így a határozatok hozatalára éppoly nagy befolyással volt, mint az országgyűléseken. A szenátus még az országgyűléseknél is összefogottabban állt mindég a vezérlő fejedelem mellett s így azt mondhatjuk, hogy a nemzet két megnyilatkozó szerve, az országgyűlés és a tanács mindvégig híve és támogatója volt a felkelésnek, a szabadságmozgalomnak.

Már 1704-ben, amikor Rákóczi életre hívta az udvari tanácsot, megszervezte az udvari kancelláriát is, amelynek élén Jánoky Zsigmond állt. A szécsényi gyűlés a szenátus mellé külön kancellárt nevezett ki, Sennyei Istvánt, amint arról már fennebb megemlékeztünk. Az udvari kancellária végezte egy darabig a szenátusi és az erdélyi kancellária munkakörét is. A szenátusi kancellária 1706-ban szakadt ki belőle s utóbb önállósult az erdélyi is. Ennek élére a fejedelem meghitt emberét, a kiáltványt fogalmazó Ráday Pált állította.

A Sennyei és Ráday alatt működő kancelláriák állami szervek voltak. A fejedelemnek volt külön több magyar, egy francia és két erdélyi magántitkára is, akik közül egyiknek-másiknak határozott munkaköre volt, egyik hadügyekkel, másik bizalmas magánügyekkel stb. foglalkozott.

A tanácskozások és az állami ügyvitel nyelve a magyar volt, s ezt például 1706-ban a bécsi kormánynak is méltányolnia kellett.

Itt említhetjük meg, hogy Rákóczi nemcsak a folyó állami ügyek vitelére fektetett nagy súlyt, de szeretettel gyűjtötte a régebbi idők államiratait, okleveleit, történeti emlékeit is. Úgy látszik, tervezte a magyar és az erdélyi állami levéltár felállítását.

Egy futó pillantással áttekintettük Rákóczi Magyarországának támaszait, a vezetőket, a nemzeti hadsereget s annak vezéreit, az országgyűlést, szenátust és a legfelsőbb hivatali apparátus kereteit. Lássuk most, milyen szerepet vittek, milyen állást foglaltak el az egyes szellemi, rendi csoportok: a felekezetek, a nemesek és jobbágyok, a megyék és a városok.

Minél jobban bekerült Rákóczi a férfikorba, annál mélyebben hívő katolikus lett s ez még jobban fokozódott nála, amikor mintegy Isten eszközének érezte magát magyarországi szerepében s hitte, hogy a magyarság ügye az isteni gondviselés kezében nyugszik. Buzgó vallásossága és mély hite azonban nem befolyásolta államférfiúi önmérséklését és higgadtságát, amikor vallási ügyekről került szó. A vallásos élet megbecsülésében nem ismert különbséget, hogy valaki mint protestáns vagy mint katolikus él-e vallásos életet s merül-e el hitében. Már a felkelés elején olyan imádságot írt a nemzet számára, amelyet felekezeti, dogmai különbség nélkül rebeghetett el nemzetéért bárki az egek urához. Bár kurucainak kilenctizede protestáns volt, tőlük is megkövetelte a vallásos életet, a reggeli és esti imádkozást, viszont protestáns hadserege nem ütközött meg mély katolikus vallásosságán. Személyén keresztül bizonyos régtől hiányzó megértést tudott közvetíteni a két egymással ellenségként szembenálló vallási tábor között, amelyeknek egyike-másika ugyan a fogát csikorgatta, de a fejedelem és a nemzeti ügy kedvéért olyan áldozatok hozatalára is képes volt a fejedelem példájára, aminőt a felkelés előtt senki sem tudott elképzelni.

A Habsburg-uralkodók által minden eszközzel támogatott rekatolizáló mozgalom a XVII. század folyamán mélyen megbontotta a magyar nemzet lelki egységét. Ezt az egységet elsőnek Rákóczi Ferenc hozta vallásos meggyőződése és hite ellenére is össze, mert látta, hogy különben a felkelés nemzeti erőforrásainak leghatalmasabbja szikkad ki. Amikor a "Recrudescunt" hasábjain határozottan a vallásszabadság eltiprását jelölte meg a felkelés egyik indítékául, kötelezte magát arra, hogy az ő Magyarországában helyreállítsa azt a vallásszabadságot, amelyet az előző század nemzetközi szerződései és törvényei nem kis mértékben ősei kezdeményezésére egyszer már biztosítottak. Rákóczi ennek a kötelezettségének eleget is tett, annak ellenére, hogy közvetlen baráti környezete s első sorban Bercsényi ádáz ellensége volt minden olyan kedvezménynek, amely a protestánsok állapotának javítását célozta. Rákóczi és Bercsényi között ezen a téren élénk ellentét állt fenn. Rákóczi kancelláriája, hadi irodája, udvara majdnem teljesen protestáns volt, igaz viszont, hogy összes vezető tábornokai katolikusok voltak, de Bercsényi mégis attól tartott, hogy a felkelés vezetésében a katolikusok háttérbe fognak szorulni.

A féltékenység elfojtása, az elkerülhetetlen kedvezmények megadása a protestánsoknak, a katolikus érzékenység lecsillapítása s ezzel a leglabilisabb ponton az egyensúly biztosítása, mint a felkelés folyamán majdnem minden eredmény, merőben Rákóczi személyes érdeme és eredménye volt. Önuralma annyira ment s a katolikus nyugtalanságokat annyira le tudta küzdeni, hogy még a jezsuita-rend ellen hozott törvénycikket is elfogadta és a katolikusokkal is elfogadtatta.

Rákóczi látva a vallási kérdésben rejlő veszélyt, be sem várta az első országgyűlést, hanem már 1704 nyarán rendeletet intézett a vármegyékhez, amelyben megengedte a szabad vallásgyakorlatot s ha a templomok és iskolák visszaadásáról még nem is intézkedett, de azok építését minden felekezetnek megengedte. Ez a rendelet részben katolikus aggodalmakat, részben protestáns túlkapásokat eredményezett. A vitás tulajdonú templomok ügyét tehát intézményesen kellett megoldani, mielőtt a helyi önkényes erőszakok általánosakká lesznek. Amikor a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmükké választják, már a három felekezet szabadságának megtartására is esküt tett s a szécsényi gyűlés XIII-XVI. törvénycikkei biztosították is a protestáns felekezetek szabad vallásgyakorlatát az 1608., 1647., 1681. évi tc.-ek és az 1659-es koronázási hitlevél szellemében. Ezek a szécsényi törvénycikkek az 1647-ben visszaadásra ítélt 90 templom ügyét csöndes megegyezésre utalták. Nagy súlyt jelentett a protestáns rendek igényeinek szempontjából az is, hogy a protestáns Poroszország, Svédország, Hollandia és Anglia határozott jóindulattal állt a protestáns igények mögött. A ránk maradt három templomátadó-bizottság jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy az osztozás tényleg barátságosan folyt le s a csöndes tiltakozáson túl nem ment az ellentállás. Ezt a tiltakozást a katolikus klérus különben már magán a szécsényi gyűlésen is megtette volt. Az ónodi országgyűlésen ugyan egyesek még szóba hozták, hogy a szécsényi vallástörvény teljes végrehajtására hozassék új törvény, de ettől az országgyűlés a fejedelem közbelépésére eltekintett. Hogy Rákóczi igyekvése nem volt meddő, abból is látszik, hogy még a szatmári béke is átvette a vallás szabad gyakorlatának biztosítását.

Fentiek előrebocsátása után természetes, hogy a katolikus klérus többsége inkább tartózkodó volt a mozgalommal szemben. Rákóczi ezt a jezsuitáknak tulajdonította, akiket az ausztriai kormányzat eszközének tartott. Ezek töltötték el vakbuzgósággal a világi katolikusokat is. "Még a papságnak jobb része is azon balvéleményben volt" írja Emlékiratában Rákóczi "hogy a katolica vallás egyedül az ausztriai kormány alatt lehet biztonságban, azért az ellen fegyvert fogni annyit tesz, mint veszélyeztetni a vallást és ipso facto egyházi átok alá kerülni. Ennélfogva a háború elején tulajdon papjaim annyira kerültek, hogy sokáig lelkipásztor nélkül voltam, az eretnekek bajnokának és egyházi átok alatt levőnek tekintvén engem mindaddig, amíg végre elfoglalván Olaszi várost, a nagyváradi káptalan prépostja néhány pappal táboromba hozatott".

Rákóczi nagy támogatót talált katolikus részről Telekesy István püspökben, akit sikerült volt rábeszélni, hogy ne hagyja el híveit s a Rákóczi kezére került országban tartsa kezében a katolikus egyházat. Telekesy példája hatott aztán a papság azon töredékére, amely nem követte a jezsuiták elveit s csatlakozott Rákóczihoz. Telekesy aztán a felkelés folyamán nemcsak a 12 megyéből álló egri egyházmegyében, hanem a nyitrai, váci, váradi és erdélyi egyházmegyében is püspöki hatalmat gyakorolt. Telekesyt az ónodi trónfosztás után a prímás megfosztotta püspöki méltóságától, de a pápa nem talált benne kánoni vétséget s így a királynak vissza kellett helyeznie hivatalába.

Többször említettük, hogy Rákóczit Bécsben megpróbálták a protestáns mozgalom vezérének feltüntetni s ezáltal a francia udvar és Róma előtt hitelében megingatni. A pápa előtt Rákóczi hangsúlyozta is ismeretes levelében, hogy a vallásháborításért nem a katolikus papságot, hanem az ausztriai házat vádolja. Szerencsére a politikai viszonyok a pápát a Habsburgok katolikus ellenfeleinek táborába kényszerítették s így az egyelőre nem is lépett fel Rákóczi ellen. 1707-ben azonban Rákóczi, mint a magyar királyi jogok tényleges gyakorlója, a később sokat szereplő Brennert szepesi prépostnak nevezte ki, mire a pápa és Rákóczi közt a kegyúri jog gyakorlása körül ellentétek támadtak. Rákóczi erre deferált a szentszék előtt. A pápa végül is a császárral kibékülve 1709-ben brévében szólította fel a katolikus papságot, hogy szakítsanak a lázadókkal és térjenek meg a törvényes király hűségére. Rákóczi ekkor nem késett a pápát a varsói nunciaturán át figyelmeztetni, hogy megeshetik, ha a papjai a brévének engedelmeskednek, hogy törlik a klérust az ország rendjei közül. Telekesy ügyének jóra fordulása már ennek volt a következménye.

Amint nagy gondot okozott mindvégig Rákóczinak a katolikus és protestáns igények egyeztetése s a katolikus külhatalmak megnyugtatása, épp úgy komoly gondja volt mindvégig az egymást gyűlölő két nagy társadalmi rétegnek, a nemességnek és a népnek, a jobbágyságnak békés összefogása. Külön-külön egyik tábor sem jelentett volna gondot, mert mindkettő bizalommal és szeretettel viseltetett Rákóczi iránt, de a kettőjük közötti érdekellentét kiegyensúlyozása mindég időszerű kérdés maradt.

A főnemesség egy része két okból tartotta, Rákóczi szerint, magát távol a mozgalomtól. Egyrészt az ország nyugati részein lévén birtokos, összeházasodott az ausztriai és steierországi családokkal s biztosabban érezte magát a császár közelében annak védőszárnya alatt. Másrészt kevésre becsülte Bercsényi családját és személyét s nem akarván alárendeltjei lenni, inkább távol tartották magukat Rákóczitól is. Pedig "bizonyos, hogy valósággal egyikök sem volt ellensége azon ügynek, amelynek védelmét magamra vállaltam", írja Rákóczi.

A Rákóczi pártján levő főurakról maga a fejedelem így emlékszik meg: "Megveték, gyalázák és gyakran rágalmazák egymást előttem, minekutánna már magok között birálgatták személyemet és tetteimet. Azok közül, kik katonai hivatalokat viseltek, egy sem volt, ki szigorú, de igazságos büntetést ne érdemlett volna parancsaim elmulasztása miatt; s bizonyára nagyon sokszor meg is kapták volna, ha tudatlanságuk s más egyéb esetleges hibáik ki nem mentették volna őket. Különben is ügyes egyénekben hiányt szenvedvén, nem tudtam volna helyeiket másokkal betölteni. A főrendek vagyoni állapota, mióta az ausztriaiak zsarolása miatt elszegényedett a nép, leromlott, jövedelmük igen megcsökkent és ősi javaik hanyatlásnak indulván, nem bírtak oly nagy házat vinni, sem az alsóbb nemességből udvart tartani maguk körül, amelynek vérsége szintén hozzájuk ragaszkodott volna. Ez az oka, hogy annyira elvesztették hitelöket s tekintélyüket a nemesség előtt s ezért nem is igen valának képesek ártani..."

Rákóczinak ez a sötét ítélete nagy mértékben helytálló is volt. Viszont bármilyen nagy megértéssel is volt államférfiúi belátása révén a legkülönbözőbb osztályok, társadalmi rétegek érdekei iránt, a vezető és irányító állásokat nem töltötte be kis nemesekkel. Lélekben erősen feudális volt s nem egy kitűnő tisztjének katonai pályájára is pontot tétetett Rákóczinál annak alacsonyabb származása. Így hát bármily kis értékű volt a körülötte lévő főúri társadalom, azokhoz ragaszkodott, nem tudván pótolni őket.

Rákóczi mozgalmát végigkísérte az, hogy nem lehetett soha válogatni, mindég és mindenben azzal kellett élni, ami adódott. Sem emberanyagban, sem vezetőkben, sem felszerelésben, sem anyagiakban nem volt soha több és más, mint amennyit legtöbbször a véletlen összehozott. Lehetőleg mindenkit és mindent hasznosítani kellett. Nem kerülhetett sor sem a szelekcióra, sem pedig a tudatosan nevelt utánpótlás beállítására. Utóbbihoz kevés volt a hosszúra nyúlt szabadságharc ideje.

A nemességről Rákóczi nagy melegséggel és nagy részvéttel emlékezik meg Emlékiratában. "A harmadik rend" írja "azaz a nemesség és az összes katonaság a legnagyobb tisztelettel viseltetett irányomban s csak azon panaszolkodék, hogy az urak és tábornokok kicsapongásait nem büntetem egész szigorúan a legelső vádra, melyet gyakran meggondolatlanul és alaptalanul emeltek. Mert a közvélemény és a nép ítélete nem vette mindég figyelembe az ügyek körülményeit s azon sok rosszat, mely az elhamarkodásból, megfontolatlan tettekből és végre a rendetlen s törvénytelen eljárásból származhatnék; különben is mily kárhoztatandó lett volna, saját szabadságunkért harcolván, a nagyokkal és főbbekkel ausztriai módra bánni... A nemesség mindég tartós és hű ragaszkodással viseltetett irántam. Jó hazafi nem nézheti fájdalom nélkül a nemzet e nevezetes rendét, látván, mennyire el van hanyagolva nevelése az ausztriai kormány alatt és miként keveredett a legaljasabb néppel. A nagyok pompája és nagyszámú környezete máskor sem járt nehézség nélkül, azonban azok hiánya okozta a nemesség nevelésének elhanyagolását. A nemes ember alig tanulta meg a latin nyelvet a jezsuitáknál s végzé az iskolai tudományokat, hazament s megházasodván gazdaságot űzött, vagy ügyvéddé lett. Eszerint az ügyészek, törvényszéki elnökök s ügyvezetők s más alsóbbrendüek is fiatal nemesek által valának környezve, kiket polgári hivatalnokoskodásokra használtak s kik náluk a törvénytudományt tanulván, elkorcsosodának, s fájdalom, nagyon sokan megfeledkezének születésükről. Ezen rendnek legnagyobb része Luther vagy Kálvin tanaihoz ragaszkodván, nem látogatta a jezsuiták collégiumait, mert ezek ellen dühös vakbuzgóságukért a gyülölet napról napra növekedett. A katolikus ifjúság legnagyobb részint a jezsuiták kreatúrája lévén, nem vétettek fel a törvénykezési elnököktől, minek következtében nevelésük még inkább elhanyagoltatott s durvább erkölcsöket vettek fel. A jószágra vonult nemesség tétlenségben az iszákosságnak adta magát s inkább a gyermekek szaporításán, mint nevelésükben fáradozott. Többen gyermekeiket vagy a nemességhez nem illő kereskedésre adták, vagy mesterségre taníttatták. Boldogoknak tarták magukat, kiknek gyermekeik eszesebbek lévén, ügyvédekké és ügyvezetőkké nevelhették. A törvénytudók feles száma számtalan pörökét támasztott a nagyok között, amelyek csak az ügyvédek és a birák erszényét tölték... Ezeket megvizsgálván, noha kevés szóval adattak elő, senkisem fog csodálkozni a magyarok kevéssé pallérozott voltán, senki sem vetendi meg őket, látván a nemesség járatlanságát a tudományokban és katonai ismeretekben, hogy azon érzelmek, melyeknek vérükben kellene lenni, bennük elhidegültek, hogy a hadi dicsőség keresése, melyre a magyart természeti ösztöne vezeti, egészen elhanyagoltatott. Sőt inkább ferde nevelésük az álbecsületnek és az álerénynek némi agyrémeit bámultatja velük, amelyek által félrevezettetnek. A gyászos eperjesi tragédia fölemészté a legkitűnőbb nemeseket, kik nagy gazdagsággal, vagy személyes tulajdonokkal rendelkeztek. Azok, kik a török háborúk alatt a véghelyeken nevelkedtek, már vagy elhaltak vagy elöregedtek. Ilymódon a szabadságért viselt ez utolsó háborúban a magyar nemzet ereje és vitézsége, jóakarata, tanulékonysága, rendithetetlen lelki nagysága tudta folytatni a hadakozást, minden tapasztalás - mit mondok? - a háború minden fogalma nélkül, dacára annyi szerencsétlenségnek s oly sok csapás ellenére is egy nemzet és a hadtudományokban jártas, gyakorlott, harcedzett, jól fölszerelt, jól élelmezett, s tüzérséggel bőven ellátott hadsereg ellenében. Mert ámbár számra nézve a magyarok gyakran túlnyomók voltak, mégis nagy hátrányban valának az ellenség előtt lovak, fegyverek és tisztek dolgában. Ki sem fejezhetem a szeretet, hűség és folytonos áldozatkészség nagyságát, mellyel a nemesség és katonaság irányomban viseltetett. Ha lettek volna, kik a hadi tudományokra oktatják őket, bizonyosan örömest tanultak s engedelmesekké és vitézekké lettek volna".

Rákóczi szavai két fontos körülményt jegyeznek fel. Azt, hogy a nemesség a vallási ellentétek szította gyűlöletes légkörben, a háborúskodástól elszokva, az állandó súlyos politikai elnyomás alatt és a súlyos anyagi gondok közepette, a felkelés idejére mélypontra jutott. Műveltségi szintje sekély volt. Társadalmi öntudata is elhomályosulóban vala. Régi katonaerényeiből kivetkezett s álideálokat tisztelt. Viszont ezek ellenére sem húnyt el benne a sok derék ősi magyar qualitás s ennek lehet köszönni, hogy minden hátrány ellenére is a magyar szabadságharc addig tudta tartani magát, amíg minden össze nem jött ellene.

A nemességet betegnek, súlyosan betegnek ítélte Rákóczi, mint olyant, amely rendének kötelezettségeitől kezd messze esni. De megtalálta bennük a hűséget, a ragaszkodást, az áldozatkészséget s ezeknek az erényeknek s a szabadságharc alatt felszínre jött ősi tulajdonságoknak eredményét látta az utolsó szabadságharc hosszú ellentállásában.

Rákóczi mozgalmát a nép, a jobbágyok készítették elő. Ők voltak az a gyújtóanyag, amely lángra lobbantotta a mozgalom tüzét. Az első napokban valóban azt hihette Rákócziról bárki, hogy csak egy parasztmozgalomnak a vezére. A kíméletlen adópolitikától, katonai beszállásolásoktól végleg elkeserített és koldussá szegényített köznép lendülete adott az első hetekben, úgyszólván kizárólag, átütő erőt a felkelésnek. Rákóczi tudta ezt s látta, hogy nemcsak saját hatalmas uradalmainak hozzá személyileg hűséges és ragaszkodó jobbágysága, de a földnek népe máshol is bizalommal van hozzá, sőt többet vár tőle, mint amennyit ő megadhatónak vélt s ebben a reményben híven harcol a nemzetivé lett mozgalom zászlója alatt is. Rákóczi ezért mindig érezte, hogy tartozik valamivel annak a jobbágyságnak, amely évszázadok óta először harcolt önként közös nemzeti célokért a gyűlölt nemességgel együtt.

Rákóczi érdeme, hogy a jobbágyok fegyveres felkelése nem fajult bosszúhadjárattá a nemességgel szemben s a nagy ellentét nem lett bontó erejű a szabadságharc hosszú és nem egyszer válságos éveiben.

Rákóczi tudta, hogy a népre igen nagy terhet ró a háború. "A nemes szivek lángra lobbantak a szabadság nevére" írja "és siettek fegyvert fogni annak visszanyerésére. De az ige nem volt elégséges, fizetéssel, fegyverrel, lovakkal és ruházattal kellett ellátni a sereget. A néptől kellett tehát kérnünk, hogy adhassunk neki. Azonban ugyane nép volt katona is, adóra és élelemadásra kellett volna tehát szorítani, anélkül, hogy megszűnnék földet művelni s ugyanezen időben a háború fáradalmai elviselésére is kényszeríteni". Így került sor adóztatás helyett a rézpénz kibocsátására, "nehogy a néptől kényszeríttessem adót követelni, mely úgyis tulajdon lovával és fegyvereivel szolgálván, az élelmet is maga adá a legjobb akarattal". Ez a kímélet Rákóczi mély belátására és emberszeretetére vall. Bár mélyen érezte a közte és a nép között tátongó társadalmilag áthidalhatatlan szakadékot, de sorsa iránt mélységes emberi részvétet érzett. Nálánál egy kortársa sem írt nagyobb szánalommal és helyesebb ítélettel a borzasztó helyzetbe jutott parasztság már valóban nem emberi sorsáról. Az emberszeretet és a megértés volt az eszköze mindvégig, hogy a felszabadulásában csalódott jobbágyságot meg tudta tartani személye s a mozgalom hűségében.

Gyakran hangot adott nézetének, hogy "a felkelés egyik célja a szegénység teljes nyomorúságának megváltása s nem változása." Hangoztatta, hogy a gazdag ne nyomja el a szegényt, mert a szegénység átkozódása és végső kétségbeesése veszedelmesebb a gazdagok panaszánál. Már a mozgalom elején gondoskodott Rákóczi arról, hogy a fegyvert fogott jobbágyok, zsellérek, taksások, bérlők mentessenek fel mindenféle adózás és közteher alól. Viszont gondoskodott arról is, hogy az otthon maradottak továbbra is teljesítsék földesuraikkal szemben fennálló törvényes szolgáltatásaikat. Nem osztály-felszabadítással, hanem a régi szabadság helyreállításából önként fakadó gazdasági feljavulás és vagyonbiztonság útján remélte Rákóczi a jobbágyok sorsát ismét emberi szintre emelhetni.

"Nemzeti hadsereg" írja Szekfü "melynek jobbágy és nemes, városi polgár és a nem-magyar népfajok egyaránt lelkesen szolgálnak az arisztokrácia vezetése alatt, hatalmas ujság volt a magyar földön, alkalmas arra, hogy megjelenésével is növelje a harci kedvet és életkedvet öntsön az évtizedek óta csak panaszkodó magyarságba". Már korábban is megszólalt a német-gyűlölet hangja, mely most általános lett s a magyar katonai dicsőség, amely a nemzet dicsősége, magával ragad valóban mindenkit. Kezdetben a különböző társadalmi osztályokat talán más-más cél vezette a mozgalom zászlói alá, de a mozgalom nemzeti iránya s a hadsereg hosszas ellentállása olyan hazafias légkört teremtett, amely már magába olvasztva együtt tudott tartani, Rákóczi tapintatától is segítve, mindenkit.

A városok a XVII. században hosszú küzdelmet vívtak a nemességgel s így a vármegyével, amely harc már a század derekára a nemesség és a megye győzelmével végződött. A század elején a városok még majdnem annyi szavazatot jelentettek az országgyűlésen, mint a megyék s 1687 óta valamennyiöknek összesen csak egyetlen szavazatuk maradt. Politikailag így teljesen háttérbe szoríttattak, de különben is már megindult a városok dekadenciája, elszegényedése. Az egykor oly hatalmas és büszke Kassának, hogy egy példát említsünk is, 1696-ban mindössze 294 háza volt. A török világ, kuruc évtizedek, ellenreformációs és abszolutista korszak állandó súlyos megpróbáltatásai a városok szellemi és gazdasági életét már-már a végveszély felé sodorták. "Az ország negyedik rende" írja róluk Rákóczi "azaz a királyi városok állapota is hasonló emlékoszlopa volt az ausztriai uralkodásnak: bizonyítván szegénységük, polgáraik megfogyatkozása, a mesterségek és az ipar hanyatlása által, hogy árvaságra jutott az ország s hogy az árva javai eltékozoltattak a gyámok által. A polgárság szintén ragaszkodott hozzám, de szegénysége miatt csak középszerű segítségemre lehetett, mert magok is többnyire csak a boroszlai és danckai kereskedők ügynökei lévén, csupán ezeknek szolgálata által tarthatták fenn magukat".

A vármegyék a XVII. század folyamán egyre jobban kiterjesztették hatáskörüket s politikailag is nagy súlyuk volt. Egyes megyék állásfoglalása még Rákóczi idejében is országos jelentőségűvé tudott lenni, mint például volt Túróc megye szerepe az ónodi gyűlés előtt és magán a gyűlésen is. A vármegyék olykor egymással társulva hallatták különvéleményüket. Ilyen volt például az az alkalom, hogy amikor a szécsényi gyűlés a VI. törvénycikkben kimondta, hogy a jezsuitákat csak úgy tűri meg az országban, ha elszakadnak az osztrák rendi tartománytól és csatlakoznak a szövetséghez, de a német rendtagokat még ez esetre is kiutasította, hat katolikus megye tiltakozást nyújtott volt be Rákóczihoz s kérte, hogy a törvényt ne hajtsa végre.

A vármegyék politikai szerepe mellett talán még fontosabb volt a megyék közigazgatási, katonaállítási, adókivetési szerepe. Az ország közigazgatása, a hadfelkelés és a megajánlott adók beszolgáltatása a vármegyék feladata volt.

A megyei életben meglehetős anarchia uralkodott, s bizonyos szabadossággal is találkozunk. A megyegyűléseken némely megyében boldog-boldogtalan megjelent, amiből legkevésbé sem szabad arra következtetnünk, amire Márki gondolt, hogy ebben a megyék demokratizálódásának csírái jelentkeztek. Az ezidőtájt felbukkanó parasztvármegye nem a nem nemesek párhuzamos szervezete volt, hanem csak némely közrendészeti feladatnak a jobbágyságra való áthárítását jelenti. Fokozta a megyei életben mutatkozó zavarokat az a körülmény, hogy a főispánok többsége tábornok, vagy legalább is ezredes lévén, igen gyakran távol volt megyéjétől, sőt még az alispánok egy része is katona, ezredes volt. Mikor a megye vezetőit a tábori élet elvonta a megyei élet éléről, akkor a másodalispán kezébe került a közigazgatás irányítása. Nem egy esetben a megyének két tisztikara is volt, egy kuruc és egy labanc. A kuruc a helyszínen, a labanc beszorítva valamelyik ostromlott várba.

Ilyen körülmények között érthető, ha az ország közigazgatásában, az adóügyi adminisztrációban a megyei apparátus pontatlansága miatt szembeötlő hibák mutatkoztak. Rákóczi ugyan mindent megtett, hogy a megyék funkciókészségét emelje, de mint egy oly kor fia, amelyben a nemzeti szabadságok alatt a nemesi szabadságokat értették, viszont a nemesek politikai szervezete a vármegye volt, nem fordulhatott élesen a megyék ellen.

Ennek bizonyságául szolgál, hogy oly esetekben, amikor nem hívott össze országgyűlést s kíváncsi volt a nemzet közvéleményére, a megyéket kérdezte meg. Viszont éberen őrködött afelett, hogy a szövetség gyöngítését már csirájában elfojtsa s a közügyek érdekeit mégis a megyék politizáló hajlama elé helyezte. Ezért szigorúan eltiltott minden olyan magánjellegű gyűlésezést, amely megkerülte a megye közgyűlését s így bujtogatásra, vagy zavarkeltésre nyújthatott alkalmat.

Azt a szigort, amellyel a hanyag vármegyék és azok tisztviselői ellen olykor fellépni kényszerült s amellyel a mindég siránkozó, legszívesebben mit sem adó megyékkel szembeszállt, megértés mentesítette az egyoldalúságtól. Megvédte a megyéket a maga katonáitól, a lehetőségig könnyítette a terheiket a porták számának leszállításával s bizonyos esetekben maga figyelmeztette a megyéket arra, hogy éljenek jogaikkal, amelyek módot nyújtanak arra, hogy kebelükben rendet teremtsenek.

Rákóczi vezérlő fejedelem korában is gyakorolta megyéjében az örökös főispán tisztét, Abaújban pedig mint tanácstag vett részt a dikák (állami adók) kivetésének felülvizsgálatában. A megyék adókivető munkáját különösen fontosnak tartotta, mert a szegénység terheit a megyék rendetlenségének tulajdonította. Ezért Egerben, majd Kassán tartott úgynevezett számonkérő üléseket, amelyeken a megyék adóbehajtói működését ellenőriztette.

Mindezeket tudva, meg kell állapítanunk, hogy Rákóczinak nem álltak rendelkezésére a legjobb eszközök a szabadság kivívásáért folytatott háború vitelére. A mozgalom legszűkebb vezérkarában nem volt meg a kölcsönös bizalom és túltengett a dilettantizmus. A kialakult nemzeti hadsereg nem állt a kor katonai színvonalán s bár tanulékony lett volna, hiányzottak a jó csapatvezérek és a képzett tiszti- s altiszti kar. Az ország lakosságának két nagy tábora, a vallásilag két kiélezett ellentétű táborra oszlott nemzet féltékenyen követelte régi jussát, illetve ezzel szemben a statusquo fenntartását. A főnemesi réteg csak részben csatlakozott a mozgalomhoz, de az sem állt osztálya magaslatán, korhely volt és szegény. A nemzet gerince, a nemesség, eddigi életéhez viszonyítva a mélyponton állt s eljutott oda, hogy életszintje a műveletlenség s életformája a semmittevés s a megye határán túl nem látó lokális politika keverése lett. A városok anyagilag kimerültek s politikai súlyuk is megszűnt. Elernyedve s leromolva, reménytelenül néztek a jövőbe, a nagy múlt emlékével és a kilátástalan jövő rémével terhelve. A parasztság a teljes demoralizáció közepén volt. Emlékében még elevenen élt néhány parasztlázadás meddő erőfeszítése. Anyagilag, erkölcsileg egyaránt ki volt fosztva. A megyék ugyan a nemesség politikai fellegvárává fejlődtek, de mint közigazgatási szervek rozogák s mint adózó egységek ridegen önzők voltak.

Súlyos öröksége volt ez a közállapot annak a nemzetet, országot egyaránt kikezdett általános testi-lelki leromlásnak, amely az utolsó húsz-harminc év lelketlen kormányzati rendszeréből fakadt. Nem arról volt tehát szó, hogy egy erős ország kelt fel a maga jussáért, hanem egy nagyon beteg nemzet és egy nagyon leromlott ország tette meg az utolsó erőfeszítést az élet biztosítására a végső összeesés, a halálos letargia beállta előtt.

Rákóczinak és mozgalmának tehát nemcsak gazdaságosan kellett bánnia az ország erejével, de a kimerítő állandó áldozathozatal közben állandóan építenie, jobbítania kellett azt. Nemcsak az ellentállás kérdése volt a fontos, hanem a belső regenerálódás problémája is. A szabadságharc éveinek belső munkája talán felül is múlja teljesítmény-értékben a harctéri események értékét. Az a belső szervező munka, amely a kifosztott és kimerült országban a gazdasági élet megindítására, az ipar fellendítésére, a kereskedelem életre hívására irányult, volt a Rákóczi évek igazi országépítő munkája.

Az ily irányú törekvésekből és erőfeszítésekből azt látjuk, hogy Rákóczi nem csak szabad és független Magyarországot akart, de ebben a gazdasági élet fellendítésével, az ipar és kereskedelem foglalkoztatásával, az őstermelés biztosításával akart egy olyan gazdasági újjászületést kiverekedni, amely aztán magával hozta volna a szociális ellentétek lehiggadását és az általános kultúrszint emelését is.

Anyagi megerősödés, kulturális felemelkedés a szabad és független Magyarországon, ezek voltak azok az álmok, amelyeket Rákóczi, mint a sivár jelen ellentéteit, realizálni szeretett volna. Anyai ősének, Zrínyinek álmai éltek benne tovább s programjában épp úgy, mint a viszonyok kíméletlen ostorozásában s mindennek sötét látásában, Széchényinek másfél évszázaddal előrevetült szellemét ismerjük fel...