Globusz^® Publishing 

1703 április 30-án hoztak Bécsben ítéletet a szökevény Rákóczival szemben. Az ítélet megállapította, hogy Rákóczi fegyveres felkelést készített elő, mely francia támogatással támadta volna meg Ausztriát. Ennek alapján határozta el az ítélet: "hogy Rákóczi Ferenc, mint felségsértő és pártütő, megfosztassék tiszteitől és méltóságaitól, hogy mihelyst kézre kerül, arra való helyen hóhér által feje vétessék; hogy összes vagyona a királyi kincstár számára elkoboztassék". Ennek ellenére nemcsak Bécsben nézték a pár héttel később lángra lobbant mozgalmat kis jelentőségű szociális lázadásnak, de maguk a vármegyék is ezt hitték róla.

Az a sereg, amely az első hívó szóra Rákóczi zászlói alá sietett, kétségtelenül olyan összetételű volt, hogy attól egyetemes jellegű nemzeti megmozdulást várni nem lehetett. Nincstelen jobbágyok, bujdosó egykori vitézek verődtek össze, vezetőik a maguk sorából kerültek ki s egyikük-másikuk már szerepet vitt az 1697. évi hegyaljai parasztmozgalomban is. A vagyonát és személyét féltő nemesség tehát, saját érdekeit szem előtt tartva, készséggel tett eleget Károlyi főispáni hívószavának s melléktekintetek nélkül verte szét Dolhánál Rákóczi túlbuzgó felkelő híveit.

Rákóczinak elsősorban arra kellett tehát törekednie, hogy mozgalmát szélesebb alapra helyezze s megértesse a nemzettel, hogy nem egyetlen társadalmi osztályért fogott fegyvert, hanem a nemzet összességéért. Meg kellett nyernie mozgalmának a nemeseket, a városokat. Hadseregének vezetését feudális kezekbe kellett áttennie s emellett a köznép bizalma a feudális elemek közrevonása után sem csökkent Rákóczi és mozgalma iránt. Egyetlen mondatban foglalva össze: a közös sérelmekből és a közös nyomorúságból fakadó közös nemzeti célnak, a szabadság és alkotmányosság visszavívásának érdekében közös alapra kellett hoznia a nemzet nemes és nemtelen rétegeit, amelyeket a külön útú szociális és közjogi fejlődés rég elszakított egymástól.

Ennek a szinte utópisztikus feladatnak, a nemzeti egység megteremtésének Rákóczi a legteljesebb mértékben megfelelt. Mozgalma rövid hetek alatt felszívta a Rákóczi-uradalmak jobbágysága mellé a Hajdúság népét, a Tiszántúl lakosságát, előbb az északkeleti, majd a bányavárosok bekapcsolódása után az északkeleti megyék nemességét. Mozgalma átcsapott a Királyhágón s felkavarta Erdélyt is. Lelkesen fogadták a Tisza-Duna közén s szorongva várták csapatait a Dunántúlon is. Az Ilosvayak csatlakozása megtörte a jeget. Bár egyes nemesi csoportok várakba menekültek a bizonytalan célúnak vélt fegyveres áradat elől, de aztán ezeket is magával ragadta a nemzeti mozgalom varázsa s ezekből a bezárkózott nemesekből került ki nem egy kitűnő híve Rákóczinak. Hisz Ráday Pál is, aki a fejedelem titkára s követe lett, beszorult Gács várába s annyira húzódott a hűségeskü letételétől egy darabig, hogy szinte életével fizetett érte. Hasonlóképpen Ottlyk György, Rákóczi későbbi főudvarmestere is, a trencséni várba menekült Rákóczi elől, mert a szájában érezte még a Thököly-idők kellemetlen ízét. Károlyi átállása nagyot lendített a mozgalmon. Neki különösen a Tisza-vidék északi részein volt nagy tekintélye.

Az Ilosvayak, Melith Pál, Károlyi és a többiek csatlakozása bizonyossá tette a szkeptikusok előtt is, hogy a mozgalom nem a földesurak ellen irányuló fegyveres szociális felkelés. Bécset pedig az ország osztatlan lelkesedése győzte meg lassan arról, hogy az ország kicsúszott Lipót zsarnoki kormányzatának hatalmából s az ország lakossága, kivéve a császárhű horvátságot és rácokat, társadalmi és nyelvi tekintet nélkül egységesen Rákóczi mögött áll. A külföld pedig az 1704 februárjában közrebocsátott manifesztumból értesülhetett arról, hogy a Kárpátok koszorúzta Duna-medencében nem kalandorok ültették fel a könnyen félrevezethető szegény népet, hanem egy nemzeti öntudatában erős és az elnyomás által egységessé kovácsolt nagymúltú nép lépett fel a zsarnoki idegen kormányzat ellen, hogy kivívja ősi függetlenségét és szabadságát s ennek a törekvésnek a vezére tudatosan kapcsolja mozgalmát ősei és a nemzet előbbi generációinak immár évszázados múltú hasonló törekvésének egységébe.

Rákóczi személyi varázsa, Bécs évtizedes kegyetlen elnyomó és zsákmányoló politikája, a kezdeti sikerek átütő ereje néhány hónap alatt évszázadok szakadékait hidalta át s sikerrel oldotta meg a mozgalom első feladatát: a nemzet egységesítését a szabadságharc célegységében.

Rákóczinak azonban még sokkal nagyobb szakadékokat is át kellett hidalnia. Elsősorban a vallási kérdést kellett rendeznie, illetve meg kellett szüntetnie azt az ellentétet, amely a katolikus és a protestáns rendek között kiélesedett. Bécs kíméletlen visszakatolizáló törekvése mély szakadékot szántott a nemesi társadalom katolikus és protestáns tábora közé. A katolikusok, ha talán nem is helyeselték a rekatolizáció kegyetlenkedéseit, de mereven ragaszkodtak az elért eredményekhez míg a protestánsok egy olyan állapot visszaállítását követelték, amely csak a katolikus érdekek és a statusquo megsértésével lett volna végrehajtható.

Rákóczi és Bercsényi, de a mozgalom vezetőségének többsége is katolikus volt. Ezzel szemben az elégedetlenség miatt hozzájuk csatlakozottak túlnyomó többsége protestáns volt, akik azért csatlakoztak Rákóczi mozgalmához, mert attól sérelmeik orvoslását s a régi állapot visszaállítását várták. A mozgalomnak örökké aktuális Achilles-sarka lett a vallási sérelmek ügye. Olyan rés volt ez, amelyen át halálos sebet lehetett ütni a mozgalmon, ha ezen át valaki a meghasonlás magját elhinti a kuruc táborban.

Nagyon jól tudták ezt Bécsben és nagyon jól tudta ezt Rákóczi is. Ezért koholták Bécsben 1703 decemberében azt a követelés-listát, amelyet Rákóczi soha nem ismert el magáénak s amely az egész mozgalmat olyan színben tüntette fel, hogy az merőben csak protestáns jellegű. A protestáns követelések ilyen Bécsben történt kiélezése megoszlást akart kezdeményezni Rákóczi hívei között. De tudta ezt Rákóczi is. Bercsényiben már a mozgalom első hónapjaiban megfogant egy országgyűlés tartásának gondolata. Természetesen nem Lipót hívta volna ezt össze, hanem a felkelők és a felkelt nemzet adott volna itt kívánalmainak hangot s határozatainak formát. Bercsényi előtt történeti példák lebegtek. Hisz Bocskai, Bethlen, Thököly is hívott össze ily országgyűléseket. Rákóczi azonban tiltakozott az országgyűlés gondolata ellen. Attól tartott, hogy Bécsből meghasonlást szítanának ezen az országgyűlésen s a vallásszabadság, az elkobzott templomok ügye, vagy az elkobzott jószágok kérdése veszedelmes zavarokra adhat azon alkalmat. Előbb kezességet kell néhány külhatalomnak vállalnia, hogy Bécs nem fog az országgyűlés végzéseinek ellentmondani s a külhatalmak képviselőinek itt meg kell jelenniök, hogy bizonyíttassék Magyarország szabadsága.

Rákóczi aggodalmai nem voltak alaptalanok, mert már a február végén összehívott gyöngyösi értekezleten súlyos nehézségekkel kellett Rákóczi politikai tapintatának megbirkóznia. Amikor a gyöngyösi értekezlet összeült, már napvilágot látott a "Recrudescunt" című manifesztum, amely a mozgalom bel- és külpolitikai programadása volt. Ennek 16-ik pontja sérelmezte a hitvallások körüli fogásokat, ürügyeket, a vallásszabadsággal űzött csúfot. Azt mondta, hogy Bécs a vallás színe alatt egyenetlenséget hint az országban, hogy azzal meggyöngítse. Ebben a panaszban benne volt a változtatásra való törekvés programja is.

A decemberben Bécsben koholt követelményeket valószínűen azokból a pontokból fejlesztették ki, amelyeket a túlbuzgó protestáns Okolicsányi Pál nyújtott volt át Széchényi érseknek. Ez az Okolicsányi, aki Széchényi és Szirmay István mellett mint császári biztos jelent meg 1704 márciusában Gyöngyösön, nem késett a bécsi érdekeknek megfelelően kiélezni a szabadságharc első népes értekezletén a vallási ellentéteket.

Ennek az értekezletnek az lett volna a kizárólagos feladata, hogy meghallgassa Széchényi érsek békeelőterjesztését és arra a választ megadja. Rákóczi meghívta a tárgyalásra a megyéket, urakat és nemeseket. De a dunántúli és az északnyugati vármegyék luteránus hitvallású követei egyenesen azért jöttek Gyöngyösre, hogy követeljék a linzi békében kimondott szabad vallásgyakorlatot s követeljék az őket illető templomok visszaadását. A követelőző luteránus követek élére maga az idős és nagytekintélyű császári biztos, Okolicsányi Pál állt. Kétségtelennek látszott Rákóczi hívei előtt, hogy a kényes kérdés felvetésében és kiélezésében nagy szerepe van a bécsi intencióknak is. Okolicsányi nyíltan arra izgatta a protestánsokat, hogy ha nem kapják meg követelésük teljesítését Rákóczitól, akkor kérjék kívánságuk teljesítését Lipót királytól.

Rákóczi határozottan kellemetlen helyzetben volt. Tudta, hogy XIV. Lajos és XI. Kelemen pápa nagyon rossznéven venné, ha szembehelyezkedne a katolikus érdekekkel, márpedig a luteránus követelések teljesítése könnyen oly színben tüntethetné fel a rosszindulatú külföld előtt, hogy a katolicizmus kiirtására törekszik. Rákóczi azzal tért ki a luteránus követelések érdemi tárgyalása elől, hogy azok nem lehetnek ennek az értekezletnek tárgyai s azok érdemileg úgy is csak egy országgyűlésen kerülhetnek szóba, ahol azokat elő is fogja terjeszteni. Ezzel sikerült leszerelni a pillanatnyi veszélyt, de a protestánsok a halasztásban veszedelmet láttak. Okolicsányi azzal izgatta a kedélyeket, hogy Lipótnak protestáns szövetségesei vannak s ezért nagy jóindulattal van újabban a protestánsokkal szemben, amit be is akar bizonyítani. Viszont Rákóczi szövetségesei, a franciák és a bajorok katolikusok s ha a bajorok Magyarországba érnek, senki sem tudhatja, hogy a Tiszánál nem kezdődik-e meg a protestánsüldözés. Rákóczi csak úgy tudta a kirobbanással fenyegető vihart leszerelni, mint arról XIV. Lajosnak utóbb levélben is beszámolt, hogy megesküdött, miszerint a francia és bajor hadaknak nincsenek valláspolitikai szándékaik s nem fognak a magyar belügyekbe beleszólni.

Rákóczi egyházpolitikája csak később alakult ki, viszont akkor már bátor kézzel nyúlt a kényes kérdéshez s kétségtelen sikereket ért el. Le tudta küzdeni katolicizmusának belső kifogásait s ügyesen egyensúlyozott az ellentétes felekezeti érdekek között s bizonyos mértékben ki is elégítette azokat a protestáns igényeket, amelyek a súlyos sérelmek jogos, de egyben a katolikus érdekekbe ütköző orvoslására irányultak. A gyöngyösi értekezlet 25 pontban foglalta össze a császárral szemben fennálló nemzeti követeléseket. Ezek közt két pontban protestáns követelés is volt, mert kívánták a protestánsok javára szóló törvények valahára való végrehajtását és követelték a jezsuiták kivitelét az országból.

Rákóczi ekkor még bízott abban, hogy mozgalmát megegyezés és törvényes keretek közt lefolyó országgyűlés fogja lezárni. Ezért óvakodott minden olyan végérvényes intézkedéstől, amelyek ezeknek elébe vágnának. Ezért tiltotta volt meg már a gyöngyösi értekezlet előtt (1704 január 27-én), "hogy a szép egyezség a hit és vallások között megmaradjon", a templomok és iskolák erőszakos visszavételét a katolikusoktól s már akkor hangsúlyozta, hogy ezt a kérdést csak országgyűlés rendezheti. A gyöngyösi értekezleten aztán sikerült is nagy nehézségek között ezt az álláspontját pillanatnyilag elfogadtatni.

Pillanatnyilag, mert a szeptember eleji második gyöngyösi értekezleten megint kirobbant az evangélikusok nyugtalansága, elégedetlensége. Ezúttal is a császári biztos Okolicsányi Pál mozgatta a dolgokat. Az ő bíztatására hívatlanul megjelent az újabb értekezleten a tizenhárom északnyugati vármegye protestáns követsége s kihallgatást kért Rákóczitól, amelyen a Rákóczi dédapja által kötött linzi béke értelmében nekik visszajáró templomok átadását követelte.

Ez a követelés cselvetés volt az udvar részéről s magát Széchényi érseket is igen kínosan érintette, hogy Viza János és Okolicsányi a háta mögött önálló akciót kezdtek Gyöngyösön. Rákóczi most is kitartott már ismert álláspontja mellett, hogy ő nem feje a nemzetnek, de ha az volna is, akkor sem cselekedhetne önhatalmúlag a nemzet megkérdezése nélkül. Az ügy az országgyűlésre tartozik s ő esküvel fogadja, hogy ott a jogos kívánságok teljesíttetni fognak. Ez az ígéret nem elégítette ki a felheccelt evangelikus követeket, mire Rákóczi két belső bizalmi embere, a kálvinista báró Vay Ádám és a luteránus Ottlyk György bírta engedékenységre őket, figyelmeztetve azokat, hogy ha tovább bolygatják a vallás ügyét, azzal csak Bécsnek tesznek szolgálatot.

A bécsi elgondolás különben kitűnő volt, mert ha Rákóczi határozottan megtagadja a protestáns követeléseket, akkor elveszti hívei többségét, mert a kurucok nagy többsége a vallási sérelmek miatt hozzácsatlakozott protestánsokból állt. Ha pedig teljesíti a követeléseket, akkor elveszti XIV. Lajos támogatását, a bajor választó rokonszenvét s magára vonja a pápa haragját. XI. Kelemen ugyanis, amikor Bécsből megkapta a koholt követeléseket, brévét küldött a francia királynak s kijelentette benne, hogy a felkelt magyarok követelése annyira ellenkezik a katolikus hitvallással, hogy XIV. Lajost, a legkeresztényibb királyt csak rászedhették, amikor a magyarokat pártfogásába vette.

"Eszerint" írja Rákóczi emlékiratában "ha a követek kérésének engedtem volna, a bécsi udvar rágalmazó s hazug koholmányait erősítettem volna meg. Elhatároztam, hogy ha a követek meg nem nyugosznak az általam nekik adott biztosításokban, nyílt levelet bocsátok közre ellenük, hogy a pápát és a francia királyt megnyugtassam érzelmeim felől, meg lévén győződve, hogy ama 13 vármegye elfogadandja okaimat, ellenkezőleg könnyen támadhatna mi magunk között háború. Vay és Ottlyk megdöbbentek e veszélytől s miután igy leleplezve átlátták a bécsi udvar cselfogását, adott szavamért mintegy kezesül szolgáltak hitfeleiknek. E vármegyék követei ekkép meg lettek nyugtatva s személyemhez nagyobb ragaszkodást tanúsítottak, mint bármikor. Ezidőtől fogva a vallási ügy megmaradt eddigi békés állapotában..."

A szabadságharc első esztendejének tehát két nagy belpolitikai eseménye volt: a nemzeti egység megteremtése és a nemzeti egység megőrzése a Bécsből szított katolikus-protestáns ellentét többszöri felvetése ellenére is. Mindkét eseménynek igen nagy jelentősége volt a következő évekre nézve is. Ezek nélkül nem lehetett volna elkezdeni azt az országépítő munkát, amely Rákóczi vezetése alatt, olyan határozott jellemzője a szabadságharc esztendeinek s amely mélyen belenyúlt az ország gazdasági és szociális viszonyaiba is, amint arról még alkalmunk lesz részletesebben megemlékezni.

Rákóczi nagy súlyt fektetett arra, hogy mozgalmában lehetőleg egybefogja az ország valamennyi nemzetiségét. Már 1703 őszén kísérletet tett a rácok, majd 1704 január 18-án a horvátok megnyerésére is. Ez a két nemzetiség azonban mindvégig ellenséges szemmel nézte a magyarság nagy nemzeti megmozdulását s osztozott ebben velük az erdélyi szászság egy része is. Az utóbbi nemzetiség mindég a nagy németség politikai exponensének tekintette magát s már Szapolyai János királlyal szemben is Bécshez húzott volt.

Rákóczi még kezdeti nagy sikerei után sem gondolt Erdélyben rendszeres hadműveletekre. Hívei azonban Erdélyben is összetűztek a labancokkal s a megindult folyamatot már sem nem lehetett, sem nem volt tanácsos megállítani. 1703 októberében már csapatai vannak Erdélyben, november 2-án már támadásra utasítja az általa beküldött Orosz, Pált és Bóné Andrást s 1704 elején pedig beküldi Toroczkai Istvánt az erdélyi hadak vezetésére.

A szinte magától adódott kedvező erdélyi helyzetet, melyben nagy szerepe volt az erdélyi belső, most kirobbant elégedetlenségnek, nem akarta kiaknázatlanul hagyni, mert 1704 elején visszaküldte Erdélybe a neki hódolt Teleki Mihályt, mint főárendátort és harmincadost s ezzel hozzáfogott az erdélyi felkelés gazdasági megszervezéséhez. Ekkor még mindég Thököly visszajövetelére gondolt Rákóczi. Thököly Erdély választott fejedelme volt s Rákóczi azt remélte, hogy a porta beengedi Thökölyt s így az Erdélyben biztos fedezéket nyújt a magyarországi szabadságharcnak. Thököly elé azonban a porta makacssága legyőzhetetlen akadályt emelt, viszont Erdélyben a parasztok rohamosan elterjedt kurucmozgalma egyre inkább megoldandóvá és tovább nem halogathatóvá tette a kérdést s így a körülmények egyre jobban előtérbe hozták Erdélyben is Rákóczi személyét.

1704 május 13-án Torda, Kolozs és Doboka megyék követeket küldtek Rákóczihoz. Nem tudjuk pontosan, de a legnagyobb valószínűség szerint a kuruc hadak által okozott károk megtérítését s ezzel kapcsolatban az erdélyi állapotok rendezését kérték Rákóczitól. Ekkor kapcsolódott az erdélyi kérdésbe Pekri Lőrinc, aki Rákóczi foglya volt. A mérhetetlen ambíciójú s érdekeiért szívesen meggyőződést változtató Pekri belekapcsolódott a Rákóczi által június 3-án fogadott erdélyi megyei követek akciójába. Kétségtelen, hogy már ekkor felmerült egy erdélyi országgyűlés gondolata, de hogy Rákóczi megválasztásáról is szó lett volna, nem tudjuk. Az bizonyos, hogy Rákóczi már érdeklődött a francia és svéd udvarnál, hogy a dédapjával kötött szerződés értelmében támogatják-e őt az erdélyi fejedelemség megszerzésében, de csak azt tapasztalhatta, hogy a régi szerződésnek ott kinn már kevés nyomatéka van.

A ravasz és Bercsényire neheztelő Pekri ügyes intrikával éket vert az erdélyi kérdésben Rákóczi és Bercsényi közé s Rákóczi így a saját elgondolása szerint intézkedett. Június 5-ike körül elhatározta, hogy összehív egy erdélyi országgyűlést. Kifejtette az erdélyieknek, hogy neki nem érdeke az erdélyi fejedelemség elfogadása s tőle telhetőleg Thököly személyét ajánlotta. Pekri azonban mindenkéopen Rákóczi jelöltségét erőszakolta, annak ellenére, hogy Thököly a sógora volt. Hogy Rákóczit a jelöltség elfogadására rábírja, azt állította, hogy Bercsényi felkérte, szorgalmazza az ő megválasztását. Rákóczi hitelt adott Pekrinek s most már csak azért sem tért ki a jelölés elől.

Erdély ekkor katonailag Rákóczi hatalmában volt. A császári csapatok csak néhány vár falai közt maradtak meg s így merőben csak elvi jelentősége volt az erdélyi kormányszék Szeben falai közt június 24-én kelt tilalmának, amely megtiltotta a rendeknek, hogy megjelenjenek a Rákóczi által Gyulafehérvárra július 5-én összehívott országgyűlésen. Rákóczi erre az országgyűlésre az evangélikus Radvánszky Jánost nevezte ki biztosául, akinek apját Thököly miatt az eperjesi vértörvényszék kivégeztette. Utasította, hogy ne befolyásolja az erdélyi rendeket szabad akaratuk nyilvánításában, mert nem is új fejedelemválasztás a cél, hanem Thököly 1690-ben történt megválasztásának elismerése s bizonyos ügyek, mint a hadi fegyelem és az adókérdés. Radvánszky mellett Pekrit és Mikest küldte be Rákóczi plenipotentiarius, meghatalmazott címmel s Toroczkai hadai biztosították a gyűlés zavartalanságát. Ez a biztonságérzés megmozgatta egész Erdélyt s a gyűlésen nemcsak a magyarok és székelyek jelentek meg, de Szeben, Szászsebes és Brassó kivételével a szászok is. Különösen nagy volt a bizalom Rákóczi iránt a jobbágyok körében, akik valósággal elárasztották Radvánszkyt hűségükről szóló s helyzetük javítását remélő kérvényekkel.

Az országgyűlés már az első napon egyhangúan és kétségtelen lelkesedéssel Erdély fejedelmévé választotta II. Rákóczi Ferencet. Pekri javasolta, hogy mivel Erdély jogait törvénytelenül kobozták el, éljenek a rendek elkobzott jogaikkal s válasszanak fejedelmet. A választással egyidejűleg felelevenítették a rendek azt a régi szokást is, hogy feltételeket, kondíciókat szabtak a megválasztott fejedelemnek. Ez alkalommal 25 pontban foglalták össze feltételeiket, amelyek közül azonban Rákóczi hatot nem fogadott el, úgy, hogy a beiktatáskor csak 19-re tett esküt. Ezek a feltételek Rákóczi fejedelmi hatalmát erősen korlátok közé szorították. Azt lehet hinni, hogy Rákóczi megválasztásával az erdélyiek a belső békét akarták megteremteni, de ezentúl a legkevésbé sem gondoltak arra, hogy Rákóczit támogassák magyarországi tevékenységében.

Az országgyűlés követeket küldött a választást bejelentendő a két román vajdaságba, amelyek az egykori hűbéri alárendeltség nyomán sűrű kapcsolatban voltak Erdéllyel. Követeket küldtek Rákóczihoz is, hogy kellő tisztességadással jelentsék megválasztatását. Majd az országgyűlés letárgyalta Rákóczi előterjesztéseit s így törvényalkotással is foglalkozott.

Rabutin válaszul augusztus első hetében Szebenben tartott egy nagyon csonkácska labanc-országgyűlést, amely semmisnek jelentette ki a gyulafehérvári országgyűlés fejedelemválasztását és egyéb határozatait. Ez azonban a tényleges helyzeten nem változtatott. Rákóczinak most már kötelességévé tétetett, hogy magára vegye Erdély gondját is. Bercsényi önként jelentkezett, hogy bemegy Erdélybe. Az országgyűlésen erdélyi főgenerálisnak megválasztott, nagy ambíciójú Pekri is messze tekintett. De Rákóczi Forgách Simont küldte be Erdélybe. Erdély pacifizálása, politikai és katonai megszervezése, társadalmi viszonyainak lecsillapítása felülmúlta Forgách képességeit s különben sem tudott úrrá lenni az egymással vetélkedő erdélyi urak ellenségeskedésein. Így Rákóczi nem nyert sem emberanyagban, sem anyagiakban Erdély fejedelmi székével semmit. Épp úgy csak tehertétel volt számára, mint 1848-49-ben súlyos terhet jelentett Kossuth szabadságharca számára is az erdélyi mellékharctér, a maga ezer külön gondjával és bajával. Erdély fejedelmi székének birtoka külpolitikailag lett Rákóczi és a magyar szabadságharc számára jelentős, amikor Rákóczi ezen az alapon tudott a külhatalmakkal tárgyalásokba bocsátkozni s amikor az erdélyi fejedelemséghez való ragaszkodás egyik akadálya lett a Béccsel való megegyezésnek.

Utóbb Erdély is belekapcsolódott az általános szabadságharc ügyébe. Mivel a bécsi reakciótól tartani lehetett, az erdélyiek biztosítani akarták magukat minden lehetőséggel szemben. Ezért a külföldi hatalmak által garantálandó magyar békében akarták biztosítani az erdélyi fejedelemség szabadságát és függetlenségét. Erdélyt nagyon nyugtalanította, hogy Rákóczi nem jött be Erdélybe. Távolléte sokkal többet ront a közhangulaton, írta neki Radvánszky, mintha 10.000 embert vinne ki Erdélyből. Egyelőre azonban nem tudott időt és alkalmat szakítani arra, hogy Erdélybe menjen s a fejedelmi széket elfoglalja. Amikor pedig 1705 őszén Herbeville előnyomulása arra kényszerítette Rákóczit, hogy Erdélybe induljon, a zsibói csatavesztés kirántotta Erdély talaját a lába alól.

Rabutin Herbeville bejövetelét kihasználandó már december 15-ére országgyűlést hívott össze Segesvárra. A csonka országgyűlés a csüggedt közhangulatnak és Rabutin szuronyainak hatására sietve meghódolt I. Józsefnek s semmisnek nyilvánította Rákóczi megválasztását. Rákóczi erdélyi hívei kiszorulva Erdélyből 1706 március 8-án Huszton tartottak országgyűlést, amely a magyarországi kiküldöttek jelenlétében kimondotta, hogy Erdély csatlakozik az előző évben létrejött magyarországi konföderációhoz. A huszti gyűlés detronizálta Erdélyre vonatkozóan a Habsburgokat s a magyar szabadság védelmére, illetve a Habsburgok ellen Magyarország és Erdély véd- és dacszövetséget kötött egymással. Ennek volt a következménye, hogy az erdélyi követek megjelentek a nagyszombati béketárgyalásokon, ami aztán a béketárgyalások csődjéhez vezetett. Ugyanis a szövetkezett rendek szenátusi ülése Érsekújváron felvette a 23 békepont közé azt is, hogy "Erdély az Ausztriai Ház uralma alól kivétetvén, fejedelmét szabadon válassza."

Wratislaw, Aspremontné s bizonnyal maga Rákócziné is a bécsi elgondolásnak megfelelően arra akarták rábírni Rákóczit, hogy a burgaui grófság és a leuchtenbergi hercegség fejében mondjon le az erdélyi fejedelemségről. Rákóczi azonban tiltakozott az ajánlat ellen, mondván, hogy nem családja emelésére, hanem hazája szabadságának kivívására fogott fegyvert. Annál is inkább ragaszkodott a fejedelmi székhez, mert nem akart II. Apafi Mihály módjára érdemtelenné lenni rá. Ha az erdélyi rendek másképpen gondolkoznának, mondta, nem kényszerítené háborúra őket. De tudja, hogy hívei neki s látja, hogy a bécsi udvar azért akarja az erdélyi fejedelemválasztást megsemmisíteni, hogy ezzel Erdélyt kirekeszthesse a magyarországi békéből s így ismét kénye-kedve szerint hajthassa igájába. Bécs és hivatalos képviselője, Wratislaw, mereven kitartott álláspontja mellett s így a nagyszombati béketárgyalásokon az erdélyi kérdés Magyarország számára is döntő jelentőségű lett.

Így kapcsolódott be az erdélyi kérdés a magyar kérdésbe s játszott bele a magyar belpolitikába is. Az erdélyi-magyarországi szövetkezés megteremtette elvben az egységes Magyarországot, azonban azon belül fenntartotta mintegy biztosítékul Béccsel szemben a fejedelmi Erdélyt. A történelmi Magyarország gondolata és a Bocskai-féle elgondolás így lépett kompromisszumra egymással a körülmények kényszerítő hatása alatt...

A második gyöngyösi értekezletből kifolyólag került sor 1704 októberében a selmeczi értekezletre. A protestáns rendek nem bíztak a franciákban és bajorokban s ezért kapva-kaptak a holland-angol közvetítésen. A fejedelem hajlott is a közbenjárásra, de hangsúlyozta, hogy a béke ügye csak országgyűlésen kerülhet szóba s azt csak fegyverszünet alatt hívhatja össze. Az országgyűlés terve nagyon aggasztotta a külföldi követeket, mert ebben Lipót tekintélyének csorbítását s a felkelőkének gyarapítását látták. Az országgyűlésre természetesen nem került sor, mert a tárgyalások a biztosítékok kérdése s egyéb áthidalhatatlan ellentétek miatt megszakadtak.

A selmeczi értekezlet után hadi mozdulatok kötötték le a mozgalom vezetőit s így újabb nevezetesebb belpolitikai eseményekre csak a nagyszombati vereség múló kábulatának elmúlta után került sor.

A nagyszombati ütközet után a fejedelem belátta, hogy seregeinek nagy száma még nem elegendő a sikeres hadviseléshez. Feltétlenül szükség van jól fegyelmezett, rendes hadseregre s szükség van tőkére, illetve állampénztárra, amely biztosítani tudja a zsoldfizetést és a háború egyéb természetű kiadásait. 1705 január legelején tehát kimondatta Rákóczi a Léván tartott tanácskozáson, hogy rézpénzt kell kibocsátani, melyet köteles lesz az országban mindenki elfogadni. A rézpénznek egyik oldalán Magyarország címere, másikán két szó "pro libertate" leend. A rézpénzt kétféle értékben bocsátották ki. A kisebb, amit polturának hívtak, egy drachmát nyomott s negyvennek értéke volt egyenlő fél ezüst tallérral. A nagyobb volt a libertas, amely 5 drachmát nyomott s értéke tíz poltura volt. Rákóczi maga ilyképpen emlékszik meg erről az alapvető fontosságú intézkedésről:

"A vert ezüst nagy szűke, engem mindjárt a hadviselés elején arra kényszeritett, hogy rézpénzt veressek, ha nem akarok hadiadót vetni ugyanazon népre, ugyanazon pórokra, kik jószántukból saját lovaikkal, saját fegyvereikkel katonáskodtak és azonfelül még eleséggel is szolgáltak. De ha a rézpénz belső értéke szerint veretik, nem felelt volna meg sem a szükségletnek, sem hasznavehető nem lett volna, a nagy súlya miatt. Kértem tehát valamennyi város és megye hozzájárulását s ezt megnyervén, a közszabadság emblémáit s nem a magam cimerét verettem rá a rézpénzekre... A rézpénzek jó forgásba jöttek s engem képessé tettek, hogy hadaimat jobb karba hozzam, de az eszélyesség előre láttatta velem, hogy e forgalom nem lesz tartós. Annyi eszközöltetett azonban általuk, hogy a bányák aranyát és ezüstjét fegyver és posztó vásárlására fordíthattam."

A lévai tanácskozások után az addiginál is fokozottabb energiával folytatta Rákóczi a hadsereg szervezését, felszerelését és fegyelmezését.

Az 1705 áprilisi tárgyalások, amelyeken Egerben ismét szóba hozták a császári biztosok Rákóczi előtt a fegyverszüneti tárgyalások felvételét, újra felmerült az országgyűlés összehívásának gondolata. Rákóczi ragaszkodott ahhoz, hogy országgyűlésen kívül nem lehet szó béketárgyalásokról, annál kevésbé sem, mert ő nem ura a nemzetnek.

Az országgyűlés gondolata egyre jobban előtérbe került. 1687 óta nem volt országgyűlés s a kurucok ezt az országgyűlést is csak az ősi szabadság ellen intézett merényletnek tekintették, hisz itt mondatták le a nemzetet az ellenállási jogról s vezették be az örökös királyságot. Lipót, mikor nagyon szorult, 1704 március 25-én megigérte egy Pozsonyban, vagy Sopronban tartandó országgyűlés összehívását, amit ő nyitott volna meg és zárt volna be. De az ígéret realizálására nem került sor s így előbb-utóbb be kellett következnie a kurucok által összehívott országgyűlésnek. Ha ez a gyűlés összeül, akkor kétségtelen, hogy a magyar nemzet nemcsak harcot vív szabadságáért, hanem visszanyertnek tekinti törvényhozói jogát is. Ez a tény a dinasztiára súlyos vereséget jelentett volna.

Rákóczi előző évben is csak hosszas töprengés után határozta el, hogy összehívja az erdélyi országgyűlést, amelyre tulajdonképpen semmi joga sem volt. De a gyulafehérvári országgyűlés megtartása komoly riadalmat okozott Bécsben s már azért is vonakodtak a fegyverszünet megkötésétől, nehogy azalatt Magyarországon is módja legyen Rákóczinak országgyűlést tartani. 1704 október 20-án jelentette ki először Rákóczi a közbenjáró külföldi követeknek, hogy országgyűlést kell összehívnia a béke ügyében. 1705 április 22-én azt ajánlotta Bercsényi Rákóczinak, hogy az országgyűlést hívja össze Hatvanban, majd május 16-án ezt a kívánságot oda módosította, hogy azt Rákos mezejére kell összehívni. Ebben az utóbbi tervben bizonyos történelmi reminiszcenciák voltak Mátyás királlyá választására s a nemzeti ellenzék ismert rákosi végzésére.

Rákóczi már április 25-én felszólította a megyéket, hogy nyilatkozzanak a kezesség elfogadása és a sérelmek ügyében, majd július elsején összehívta a Rákos-mezejére a rendeket "a régi hajdani országgyűlések formája szerint". Az összehívó levél eddigi manifesztumaira hivatkozott s leszegezte, hogy Lipót halálával okvetlen szükséges az országgyűlés összehívása. Ennek az országgyűlésnek az lesz a hivatása, hogy azon a rendek a csöndes békesség és a régi tündöklő szabadságaink teljes gyümölcsét hagyják utódaikra. A harctéri helyzet miatt augusztus 19-én az országgyűlés helyét Szécsénybe tette át: "a nemes haza státusainak egyben való gyűlését... az Isten által fölvett közügynek jobb utakon s módokon a nemes ország közakaratából való előmozdítására." Az új király, I. József május 15-én ígéretet tett arra, hogy országgyűlést hív össze. Tanácsosai két hónappal később ezt az ígéretét be is akarták véle váltatni. De ekkor már késő volt. A Rákóczi által összehívott országgyűlés mellett az akkori katonai helyzet miatt aligha lett volna résztvevője egy József által összehívott gyűlésnek. Különben is ekkor már szétfoszlottak a József személyéhez fűzött kezdeti romantikus reménykedések s a magyar politikai élet homlokterébe épp az a kérdés került, hogy József törvényes király-e, vagy sem s nincs-e az ország az interregnum állapotában, mikor is gátlás nélkül tárgyalhat és szövetkezhet bármilyen külhatalommal. Ez azért is fontos volt, mert Rákóczi ekkor már kényszeríteni akarta az egyre erősbödő békehangulat ellensúlyozására XIV. Lajost, hogy kössön vele, mint független erdélyi fejedelemmel nyílt véd- és dacszövetséget, ha máskép nem ismeri el szuverénnek.

A szécsényi országgyűlés nem a legjobb hangulatban ült össze, hisz kevéssel előbb veszett el a pudmericzi csata, amely fokozta a nemesség békehajlandóságát. Mindenki a legnagyobb bizonytalanságban volt, hogy a gyűlésen mi lesz. Rákóczi kijelentette, hogy ő csak mint egyszerű polgár fog azon részt venni, szavazni fog s végre fogja hajtani a határozatokat. A gyűlés tárgyául azt jelölte meg Bercsényi előtt, hogy alkalmat nyújt a császár követeinek ajánlataiknak a rendek előtt való előterjesztésére s beváltja a protestánsoknak Gyöngyösön tett ígéretét azzal, hogy ügyüket a rendek elé terjesztik. Mivel Bercsényi ezt a programot kevesellte s Rákóczi magatartását sem helyeselte, a szécsényi gyűlésen magához ragadta a kezdeményezést s maga szabott irányt ennek az igen fontos tanácskozásnak.

Hogy megértsük a szécsényi gyűlés légkörét, vissza kell térnünk az örökös királyság kérdésére, amely áthághatatlan elvi akadályt emelt a nemzet és a Lipótot felváltó új uralkodó közé.

Bercsényinek és a kurucok radikálisabb szárnyának Lipót elhunyta után azonnal az volt az álláspontja, hogy József megválasztása az 1687-es országgyűlésen törvénytelen volt, tehát a törvénytelenül megválasztott királyt nem lehet elismerni. Ettől eltekintve is képtelen József az uralkodásra, mert megesküdött koronázásakor a feltételekre és az országgyűlések tartására s mivel egyiknek sem tett eleget, esküje semmis, viszont eskü nélkül nem lehet király. A magyaroknak semmi közük Józsefhez s Isten ítélete szerint interregnum, királytalanság van. Maga Rákóczi is hajlott erre a felfogásra, mert a július 1-én kelt országgyűlési összehívó levélben ezen az alapon nyilvánította a Habsburgok uralkodását képtelennek és törvénytelennek.

Rákóczi és József közt mérhetetlen szakadékot vájt az az elvi kérdés, hogy József, akit az 1687. I. tc. szerint még szabadon választottak, uralkodhatik-e az 1687. II-IV. tc.-kek alapján, amelyek behozták az örökös királyságot és eltörölték az ellentállás jogát? Az udvar az örökös királyság eltörlése és az ellentállási jog helyreállítása alapján nem akart tárgyalni. Ez a két kérdés viszont már a "Recrudescunt" című kiáltvány szerint is alapoka volt a nemzet fegyveres felkelésének és szabadságharcának. A kurucok ezeknek a pontoknak a tisztázása nélkül tárgyalni sem akartak, mert tudták, hogy mindaddig, amíg ezek a pontok nem tisztáztatnak, Bécsben a magyarokat alávetett szolgáknak s Magyarországot pedig örökös tartománynak, birtoklási tárgynak fogják tekinteni.

A magyarok világos disztinkciót kívántak az örökletes királyság és az örökös birtoklás között, mert az első csupán csak a királyi méltóság örökösödése egy családban, a nemzet hozzájárulása szerint, bizonyos megkötöttségeken belül; a másik azonban jogcím az alkotmány elvetésére, a szabadságjogok elkobzására és az önkényuralomra; azt jelenti, hogy Magyarország tulajdona az Ausztriai Háznak. Ezért követelték a kurucok, hogy jelentse ki József, miszerint a királyi örökösödés címén nem fogja az országot az örökös tartományok módjára kormányozni. A szécsényi országgyűlés összehívása után egy félévvel ezt Rákóczi és a szenátus világosan ki is fejezte, amikor leszegezte, hogy József örökös király, de nem örökös ura a rendeknek, mint ahogy nem örökös jobbágya neki az ország sem.

Amint tudjuk az előbbi fejezetből, József csak annyit volt hajlandó az 1706. évi tárgyalások folyamán kijelenteni, hogy az örökösödési törvény alapján nem kíván korlátlanul uralkodni. Az ilyen királyi kijelentések voltak az okai annak, hogy a nemzet egyre élesebben foglalt állást az örökös királyság elvi kérdésében s jutott el végül a végső konzekvencia levonásáig, annak a kijelentéséig, hogy a trón üres!

A magyar állásponttal szeges ellentétben állt az udvar álláspontja. Hisz Lipót házilag rendezte 1703-ban fiai között az örökösödés ügyét s már küszöbön állt az a bécsi törekvés, hogy be kell hozni a leányágon való örökösödést is. A magyarok azonban még abban reménykedtek, hogy a beteges és gyermektelen király halála meg fogja oldani a kérdést, mert ezzel meg fog szűnni az örökösödés s a szabad királyválasztás joga vissza fog szállni a nemzetre. Bécsben pedig már ekkor gondoltak arra, hogy ezt meg kell előzni. A bécsi udvar állandó rideg kitartása az örökösödés és az ellentállási jog kérdésében az örökösödési jognak számára oly kívánatos kiterjesztési célzata miatt is indokolt volt.

A szécsényi gyűlésen hat püspök, számos szerzetes és világi pap, 36 főúr, 25 vármegye s majdnem minden város követsége képviselte az ausztriai ház ellen felkelt nemzetet. A megnyitó beszédet Telekesy püspök, a fejedelem régi híve tartotta. Majd Rákóczi vázolta, hogy az ország karai és rendjei azért gyűltek egybe, hogy a nemzet a békéről és egyéb ügyekről szabadon szólhasson és szavazhasson s tanácskozzék a haza védelméről. A gyűlésen a császárt Széchényi, Viza, Szirmay és Okolicsányi képviselték. A külföldi követek bár kértek és kaptak is útlevelet, végül is elmaradtak. Rákóczi lemondott minden tisztéről és hatalmáról, amelyet a rendek hűségesküjükkel eddig ráruháztak és szabad folyást engedett a tanácskozásnak, amelyben maga is mint egyszerű főúr akart részt venni.

A gyűlés súlyos válsággal kezdődött. A nemesség elhatározta, hogy a tárgyalásokat kétkamarás rendszerrel fogják folytatni s a két tábla csak követek útján fog egymással érintkezni. Ez a határozat a Rákóczi által is csak konventnek nevezett gyűlést országgyűlésnek nevezte és megválasztotta elnöknek, illetve királyi személynöknek Radvánszky Jánost. A nemesek határozata mélyen sértette a felső táblát s Bercsényi és a mágnások kijelentették, hogy abba soha nem fognak belenyugodni. Teljes lett a zavar. Amit növelt, hogy Rákóczinak nem lett volna joga országgyűlést összehívni s azóta még arról a hatalmáról is lemondott, amit a hűségeskükből nyert volt el.

A kivezető utat Bercsényi találta meg. Kijelentette, hogy a nádor, országbíró, kancellár stb. távollétében nem lehet országgyűlést tartani, különben sincs királyválasztásról szó, ami az országgyűlést szükségessé tenné, hisz épp arról van szó, hogy az uralkodó békebiztosait a nemzet meghallgassa. Ezért legyen a gyűlés egyszerű konvent.

Ennek elfogadása után azt ajánlotta, hogy a rendek kössenek szövetséget, esküdjenek meg szabadságuk helyreállítására és válasszanak egy főnököt. Bercsényi a mintát a lengyelektől vette, ahol az ilyen alkalmi konföderációk divatban voltak s amelyet maga Bercsényi is ismert lengyelországi bujdosása idejéből. Ajánlotta, hogy nevezzék magukat szövetkezett rendeknek s Rákóczit "dux"-nak, a haza szabadságáért összeszövetkezett magyarok vezérlő fejedelmének.

Bercsényi ajánlata nagy helyesléssel találkozott. Kimondatott, hogy a gyűlés a szövetkezett magyarok karainak és rendjeinek közönséges konventje, amely azonban a valóságos országgyűlések szellemében és szokása szerint tárgyal és intézkedik. Egy tizennyolc tagú bizottság kidolgozta az új szervezetet, megállapította Rákóczi címét s elhatározta, hogy Rákóczi mellé huszonnégy szenátor neveztessék ki. Szeptember 19-én tették le az esküt a fejedelem és a rendek a szövetségre s az utóbbiak a fejedelemre is. A katolikus klérus azonban kijelentette, hogy a szövetség határozatai ránézve csak annyiban kötelezők, ha a katolikus egyházzal nem ellenkeznek, a fejedelem pedig elhárította magától a szenátorok kinevezésének jogát. Végül is a rendek jelölése alapján nevezte ki a huszonnégy szenátort, akik főleg a külügyek igazgatására voltak hivatottak s akik közül 6-6 a papi és úri, 12 pedig a nemesi rendből került ki.

A fejedelem esküt tett, hogy a megbántott szabadság és törvények helyreállítására kötött szövetséget megtartja, terjeszti, segíti, annak külső szövetségeseket keres. Az egyességet megőrzi, az összeszövetkezett magyarságot és a haza szabadságának ügyét nem hagyja el, hanem lelkéből vezérli. A szövetkezett Magyarország minden nemesét, vitézlő és fölfegyverkezett rendeit törvényes szabadságukban megtartja, igazságaikban, törvényes kiváltságaikban nem háborgatja s háborgatni nem is engedi, sőt védi és oltalmazza. A vallásból származó egyenetlenségeket eltörölni igyekszik azzal, hogy a bevett három vallást a maga törvényes szokott szabadságában megtartja és megtartatja. Végül esküt tett arra, hogy a szövetkezett rendek végzéseit, akaratát megtartja, megtartatja és minden erővel és tehetségével véghezvinni is törekszik.

A szövetségi oklevelet, amelyet mindannyian aláírták, Ráday Pál olvasta fel. Ennek bevezető sorai, amelyek az egész lényegét összefoglalják, a következők: "Mi alul Specificált Magyarországi Statusok és Rendek adgyuk tudtára örök Emlékezetül mindenkinek az kiknek illik ez Levelünknek rendében: Hogy minekutána az Szabados Uraságra vágyódó Austriai Ház az Királyi Diplomákat Hiti-megszegésével átalhágván, minden Törvényeinket megvetvén és földre tapodván, édes Hazánkat, Nemzetünket, minden szabadságától nemcsak megfosztotta, hanem ennek több Tagjait minden kegyetlenséggel öldöklötte és sokakat közülök rettenetes kinokkal az föld szinéről eltörleni nem irtózott volna: Istennek Csudálatos vezérlésébül azon kegyetlen Uralkodó rabságából Méltóságos Fejedelem Fölső-Vadászi Rákóczi Ferenc Kegyelmes Urunk Ö Nagysága kiszabadulván Austriának ellene velünk együtt fegyvert fogván és már harmadfél esztendőktől fogvást hasznosan hadakozván az végre: Hogy ezen Ügy dolgában közösséges akarattal tovább is jobb rend tétessék, ez folyó 1705-ik Esztendőben September Havának első Napjára ide Széchenyi Mezőben Generális-Conventusra bennünket hivogató-Levelei által összehivott és gyüjtött volna: szükségesnek itéltük, hogy mindeneknek előtte egy oly fejet válasszunk magunknak, az ki velünk együtt Hittel confoederálván, ezen Hazánk Ügyét, valamig Isten által régi Szabadságaink helyrehozásával, megnyerésével kivánt czilját el nem érjük, nemcsak az Hadi dolgokban, hanem az Törvényes, Egyházi és Oeconomiai állapotokban is igazgassa, kormányozza és velünk egyetemben oltalmazza..."

Rákóczi beváltotta a protestáns rendeknek Gyöngyösön tett ígéretét s szóba hozta a vallási sérelmek kérdését. Az ügy nagy és heves vitát váltott ki, annyira, hogy Bercsényi már egyenesen a gyűlés abbahagyását sürgette. Viszont Platy Sándor azt követelte, hogy a vallási sérelmek mindenekelőtt intéztessenek el. Rákóczi azonban most is leszerelte a vihart, mert bebizonyította, hogy hiába fognak addig a templomok és iskolák visszavételéhez, amíg az ellenség előnyomulása nincs meggátolva. Hangsúlyozta, hogy ő esküt tett a sérelmek orvoslására s azt állja is. Végül abban egyeztek meg, hogy a vallási sérelmek párhuzamosan tárgyaltassanak a fegyvernyugvás és béke ügyével.

A szécsényi gyűlés 19 törvénycikket alkotott. Kimondta a konföderáció létrejöttét. Törvénybe iktatta a vezérlőfejedelem által kínevezett 24 szenátor névsorát. Az állandó követjárások helyett elhatározta, hogy a megyék a fejedelem mellé 2-2 állandó megbízottat delegáljanak, akik mellette a megyéik ügyeit intézzék. Felhatalmazta a fejedelmet és a szenátust a béketárgyalások felvételére és folytatására. A vármegyék ügyeiben is megadták a szövetkezett rendek a fejedelemnek és a szenátoroknak a teljes auktoritást. Felszólították a jezsuitákat, hogy szakadjanak négy hónapon belül el az ausztriai provinciától, különbeni kitiltás terhe mellett. Az eperjesi vértörvényszék áldozatainak és a Thököly-emigráció tagjainak biztosították javaik visszaszerzését. Biztosították az utóbbiakat, hogy a kötendő békébe bevétetnek. Intézkedtek a gyűlésről igazolatlanul távolmaradt meghívottak büntetéséről. Alkalmat adtak az eddig nem csatlakozottak csatlakozására s intézkedtek az esetleges árulók azonnali büntetéséről. Elhatározták, hogy az erdélyi rendeket is felszólítják a konföderációba való belépésre. Meghatározták, hogy a szövetség alapokmányának egy-egy példányát Rákóczinál, György hannoveri választónál, a későbbi angol királynál, és a lengyel prímásnál teszik le. Az előbbit a protestánsok, az utóbbit a katolikusok kívánták. A vallási ügyek rendezésére az 1608., 1647. évi törvényeket és az 1659. évi hitlevelet fogadták el irányadóul. Ezeknek az alapján biztosították az evangélikusok és a reformátusok szabad vallásgyakorlatát s az 1647-ben átadásra kijelölt 90 templom ügyének csöndes megegyezéssel való elintézését. Felhatalmazták Rákóczit, hogy a templomok szétosztására nevezzen ki biztosokat. A katolikus papság ugyan tiltakozott ezek ellen, amit a rendek tudomásul is vettek, de leszegezték, hogy a hozott törvények értelmében és a szövetséglevél erejénél fogva is köteles a vezérlőfejedelem az evangélikus statust a maga törvényes követeléseiben és jogaiban támogatni. Rákóczi már október 6-án meghagyta a kijelölt biztosoknak, hogy a templomokat, iskolákat, paróchiákat szétosztó működésüket azonnal kezdjék meg. Rákóczi a nekik adott utasításban igen körültekintő és tapintatos eljárásra utasította biztosait s valóban, az osztozás országszerte barátságos úton folyt le, legfennebb csendes, higgadt tiltakozásról van emlékünk. Rákóczi 1705 október 17-én kiterjesztette a bizottságok hatáskörét a királyi városokra is és az eljárás végén is vitásnak maradt kérdések rendezésére 1706 február 5-én a szenátus miskolci gyűlése küldött ki egy héttagú bizottságot.

A szécsényi gyűlés gazdasági természetű végzéseket is hozott. Megadta Rákóczinak a rendelkezési jogot a kincstári birtokok felett s felállította a közgazdasági tanácsot. Rákóczi már október 7-én 23 pontból álló utasítással látta el a "consilium oeconomicumot", amely aztán 1706 január 1-én kiterjesztett hatáskörrel a szepesi királyi kamara helyére lépett.

A szécsényi konvent jelentősége a szabadságharcra nézve alig felbecsülhetően nagy. Az eddigi személyi hűségen felépült rendszert a szövetkezés pontosan felépített szisztémájára helyezte át. Pontosan és közakarattal körvonalazta Rákóczi, a szenátus és a rendek kötelességeit és jogait. Megoldva a vallási sérelmek orvoslását, igen sokat tett arra nézve, hogy a szeretetet visszaállítsa s ezzel a nemzet lelki egységét is elmélyítse. Nem hiába veretett Rákóczi ennek emlékére olyan emlékérmet, amelynek domborművén közös oltáron táplálják a hazaszeretet tüzét a katolikus, luteránus és kálvinista papok.

Rákóczi országépítő munkája kiterjedt minden lehető vonatkozásra. Nemcsak a hadseregre, hanem az iparra, kereskedelemre, közlekedésre, postaügyre, földmívelésre, iskolaügyre, igazságszolgáltatásra stb., stb. Ehhez a sokoldalú építőmunkához szervezeti keretet teremtett a szécsényi konvent. Ettől a perctől kezdve a nemzetnek a szabadságharcban felszabadult erőit már egy látható és irányítható olyan szervezet fogta össze, amelyet a nemzet szabad akaratnyilvánítása teremtett meg.

Rákóczi pénzügyi politikájának az volt az alapelve, hogy mivel a felkelés egyik alapoka épp a pénzügyi kiszipolyozás volt, nem szabad a szabadságharc anyagi terheit azokra hárítani, akik különben is vér-és egyéb áldozattal szolgálják a mozgalmat. Rákóczi a háború első öt évében egyetlen garasnyi adó nélkül folytatta a háborút. Egyedül a kincstári jövedelmekre, magánvagyonára és az elenyészően kismértékű idegen segélypénzekre támaszkodott. A kincstári jövedelem alig jelentett évi félmillió forintot. XIV. Lajos támogatása évi 170.000 tallér volt. Ezzel szemben a hadviselés évente két és fél, három és félmillió forintot tett ki. A különbséget Rákóczinak kellett a sajátjából fizetnie vagy előteremtenie.

Magyarországon alig volt nemesérc-pénz. Ami az országba bejött marhákért Németországból és borért Lengyelországból, az a kíméletlen adópolitika és adóbehajtás révén adó fejében Bécsbe vándorolt. Bármilyen igyekezettel műveltette is Rákóczi a nemesfémbányákat, azoknak termése csak arra volt úgy-ahogy elég, hogy a külföldi behozatalt egy ideig biztosítani lehetett vele. Már Lipót bevezette 1696-ban a rézpénzverést s ezt a példát követte Rákóczi a lévai határozat értelmében. A vármegyék 1704-ben kétmillió névértékű rézpénz kibocsátására hatalmazták fel, de a könnyen hamisítható pénzből a hamisítók is hallatlan tömeget állítottak elő. A rézpénznek a mindennapi forgalomban jó szerepe volt, de a kölcsön- és jelzálogügyleteknél nagyon keresték az ezüstöt és az aranyat. Ezért a rézpénz árfolyamát és kötelező értékét mesterségesen kellett fenntartani.

1706 elején már általános rézpénzellenes hangulat fogadta Rákóczit a miskolczi értekezleten. Hogy megmentessék a rézpénz árfolyama, azt tanácsolták, hogy a további verése szüntettessék meg s térjen rá az ország az adózásra. Rákóczi még visszautasította az adózás gondolatát s inkább leszállította a régi kibocsátású pénz értékét s az új rézpénzre a nehezen hamisítható Boldogságos Szűz-képet határozta ráveretni. A rézpénz kényszerárfolyama különösen a megyékben kedvetlenséget idézett elő s a lassan kiterjedt békehangulatot nagyban táplálta a fizetőeszközök ilyenképpen előállt válsága.

1706 decemberében a rozsnyói tanácsülésen Bercsényi is az adózás mellett tört lándzsát. Különösen a hadsereg ruházatának beszerzése vált lehetetlenné a nemesfém-pénz hiánya miatt. Ezért felbecsülte, hogy mekkora volt a megyék termése, mennyi kell abból maguknak a megyéknek s mennyit adhatnak belőle a nemzetnek. Ennek alapján az ajánlotta, hogy vettessék ki Felső-Magyarországra két millió forint adó, de nem pénzben, hanem a megyénként legjobban megfelelő terményben. Így szarvasmarhával és más terménnyel lehet megvásárolni a morvaországi és sziléziai árukat. Ez a természetbeni adózás megmentette az ország importlehetőségét, átmenetileg emelte a rézpénz árfolyamát s a behozott nyerstermékek feldolgozásával lendületet adott az ipar különböző ágainak.

Az ország csak így tudta biztosítani a mozgalom gazdasági alapjait s hogy ez a pénzügyi politika végül mégis összeomláshoz vezetett, az elsősorban a háború hosszú időtartamára vezethető vissza. Hisz Rákóczi már a rézpénz bevezetésekor tudta, hogy ez csak néhány évre képes anyagi bázisul szolgálni.

Többször említettük, hogy Rákóczi a nemzet egységét nemcsak a magyar anyanyelvűek különböző társadalmi rétegein belül, hanem a nem magyar és magyar anyanyelvűek célegységének megteremtésével is szolgálni kívánta. Törekvéseit azonban csak részleges siker kísérte. A horvátok és rácok (szerbek) megnyerésére és leszerelésére többször tett kísérletet. Ez a két dél-szláv náció azonban ridegen elutasította magától a közeledést. A horvátok a török hódoltság másfél évszázadában meglehetősen hozzáidomultak Karinthián és Krajnán át az örökös tartományok szelleméhez, míg a rácok és magyarok közt a török hódoltság ideje alatt mérhetetlen gyűlölet halmozódott fel. A bécsi kormányzat szívesen favorizálta is a rácokat a magyarság féken tartására s már a mozgalom kezdetén megtalálta a hatékony utat fellázításukra.

A szabadságharc leghűségesebb nemzetisége a rutén volt. Rákóczi első csapatai hűséges rutén jobbágyainak sorából kerültek ki. Hasonló lelkesedés vitte a tótokat is Rákóczi zászlói alá. Kezdetben ugyan volt megmozdulásuknak bizonyos szociális és úrgyűlölő íze, de azután teljesen beolvadtak a szabadságmozgalomba. A románság csak részben vett részt a szabadságharcban s ezeket az erőszakos unitálás elleni védekezés lehetősége vezette Rákóczi táborába. Nagy szerepet játszott a románok között, mint a magyaroknál s a többi nemzetiségeknél is, az a reménykedés, hogy a mozgalomhoz való csatlakozás mentesíteni fogja az embereket a jobbágyságtól. A szászok egységesen soha nem álltak a mozgalom mögött. Mindamellett a szászok között is akadtak Rákóczinak elég szép számmal hívei. A zsibói csatavesztés azonban ezek számát nagyon megtizedelte. A felvidéki német lakosságú városok szívesen csatlakoztak Rákóczihoz, mert a bécsi rekatolizáló törekvésekkel szemben Rákóczitól remélték evangélikus hitük konzerválását. Különösen kitűnő hívei kerültek ki a vezérlő fejedelemnek és mozgalmának a szepesi németség sorai közül.

Rákóczi mozgalmának sikere nagyrészt azzal is magyarázható, hogy igen nagy szociális érzékkel rendelkezett, különösen kora általános érzékéhez viszonyítva. Elve volt, hogy a szegény nép elnyomását meg kell szüntetni, mert a szegénység kétségbeesése veszedelmesebb a gazdagok panaszolkodásánál. Már 1703 szept. 27-én felmentette Rákóczi a hadbavonult jobbágyokat mindennemű adózás és közteherviselés alól. Viszont erélyes kézzel nyúlt a dologhoz, ha a jobbágynép fegyverviselés nélkül követelt magának szabadságot és tehermentességet. A vallási kérdés mellett a jobbágy és földesúr problémája is állandóan kísértett a szabadságharc folyamán. Bécs fel is ismerte az ebben rejlő lehetőségeket s gondolt is arra, hogy a pórnépet szembefordítja Rákóczival. De a mozgalom átütőerejét jellemzi, hogy annak ellenére, hogy az úr-paraszt ellentét nem szűnt meg, Rákóczinak sikerült a célközösség tudatát a nincstelenekre, a parasztokra is átvinni s a kuruc harcok folyamán még a pórnép is az addig előtte érdekkel nem bíró ideák szolgálatának szentelte magát: az ország függetlenségének, a nemzet szabadságának, az alkotmány helyreállításának, egy szóval: a nemzeti szabadságnak.

A szécsényi konvent után a miskolczi értekezletnek volt mélyebb jelentősége az események kialakításában. 1706 január 30-án nyitotta meg Rákóczi az értekezletet, amely először Bercsényinek jelentését hallgatta meg a már hónapok óta folyó nagyszombati tanácskozásokról. Az értekezlet felháborodással vette tudomásul, hogy József január 20-iki nyilatkozata nem ismerte el Magyarországot szabad országnak, de a szenátorok mégis a tárgyalások folytatását határozták el s megállapították a béketárgyalások számára követeléseiket. Az itt hozott feltételek azután éveken át a követelések tengelyéül szolgáltak. Kívánták az angol, holland, svéd, porosz, lengyel vagy ehelyett a velencei hatalom kezességét; az ellentállási záradék helyreállítását; Erdély és a Tiszántúl külön fejedelemségét a magyar koronától való elszakadás nélkül; Erdély és Magyarország kölcsönösen biztosítsa egymás szabadságát; vitessék ki az idegen katonaság és állíttassék fel egy 40.000 főnyi állandó nemzeti hadsereg; legyen az ország újra szabad, állíttassék vissza a magyar respublica; szűnjék meg a neoacquisticum; az elkobzott birtokok adassanak vissza a tulajdonosoknak; a vallásszabadságot sértő 1681. és 1687. évi vallásügyi törvények semmisíttessenek meg; a királyi méltóság öröklése szoríttassék az első szülöttre s annak ivadékaira; a rézpénzt ismerjék el az örökös tartományokban is. Az értekezlet felhatalmazta Rákóczit a béketárgyalások folytatására s arra, hogy a fegyverszünet megkötését halassza tavaszra. Belpolitikailag a rézpénz megvédése volt a legjelentősebb tette a miskolci értekezletnek. A kancellária felállítása, több hadiszabály kibocsátása, a jezsuita ügy megtárgyalása hat vármegye beadványa alapján, csak mellékes jelentőségű események voltak.

A kátyúba jutott nagyszombati tanácskozások után a rozsnyói tanácsülésnek (1706 dec. 18-1707 febr. 5.) volt jelentős szerepe a mozgalom további útjának kijelölésében. Itt először a vármegyékre kivetendő előbb említett hadiadó ügyét hozták a szenátorok tető alá, majd néhány kisebb jelentőségű pénzügyi intézkedést foganatosítottak. A tanácskozáson került szóba XIV. Lajos izenete, hogy csak a beiktatott erdélyi fejedelem Rákóczival lép diplomáciai és szövetségi viszonyba s a magyarországi konföderációt sem ismerheti el addig, amíg az ki nem mondja az ausztriai háztól való függetlenségét. Nem lehet a francia királyhoz méltó, írta Lajos, hogy más uralkodó alattvalóival tárgyaljon. Ekkor már kibontakozóban volt a lengyel-svéd-magyar szövetség és együttműködés terve s határozottabban kezdett kibontakozni a magyar politikai élet hátterében az új királyválasztás gondolata is. A Nagyszombatban kétségtelenné lett áthidalhatatlan elvi szakadék, amely a nemzet és a dinasztia közt tátongott és a külpolitikai lehetőségek megjátszásától egy pillanatig el nem tántorodó szabadságmozgalom új külpolitikai horizontja súlyos események csíráját bomlasztották ki. Erdély Rákóczi-hű része már a huszti országgyűlésen, tehát egy évvel előbb kimondta Erdély függetlenségét. A példa adva volt, hogy Magyarország is ezt az elhatározó lépést követve induljon el független és szabad élete új útján.

A rozsnyói tanácskozáson már felvetődött a detronizálás gondolata s a tanács el is határozta, hogy a szövetkezett rendeket összehívja, hogy az új gyűlés mondja ki a király letételét. Addig is elhatározta a szenátus, hogy a külhatalmakhoz követeket küld, akik feltárják a magyar nemzet ügyét s kimutatják az önkényuralomra törekvő dinasztiával való kibékülés lehetetlenségét, kérve a külhatalmak jóindulatú támogatását. Egyelőre azonban a határozat titkos volt, nehogy idő előtt veszedelmes híre támadjon. Rákóczi ekkor tisztán látta az európai helyzetet s tudatosan visszatért az ősi magyar észak-déli külpolitikai koncepcióhoz. Ráday Pálnak adott utasításában kifejtette, hogy a svédlengyel-magyar szövetség európai szükségszerűség a különböző hatalmi csoportok egyensúlyának biztosítása miatt.

A rozsnyói tanácskozás az országgyűlést május 1-ére Ónod mezejére hívta össze s megbízta a követeket azzal is, hogy a legalkalmasabb külföldi fejedelemnek nyújtsanak reményt a magyar trón elnyerésére. A tanácskozás még egyszer felajánlotta az együttműködést Horvátországnak. Jóváhagyta Forgách fogságra vetését. A megbízhatatlan Illyés István szenátort, c. püspököt lemondásra kényszerítette. Tárgyalta és elfogadta Bercsényi terjedelmes elaborátumát a hadsereg újjászervezésére nézve, amit aztán az ónodi országgyűlés is elfogadott, mint arról a hadiesemények előadása közben megemlékeztünk. A tanácskozások közhangulatára méltán találta Márki jellemzőnek Rákóczi Rádaynak adott s a svéd és lengyel királyokhoz szóló utasításának alábbi szavait: "Nem szorultunk meg annyira, hogy, ha kell, a háborút még több esztendeig ne folytassuk... A nép velünk van egy lélekkel." Valóban az előző évek békehangulatát nagyon lehűtötte a nagyszombati tárgyalások kudarca s az újonnan felcsillant külföldi lehetőségek s a belpolitikai események határozott karaktere új hangulati lendületet adtak a szabadságharc továbbviteléhez.

A XIV. Lajossal folytatott tárgyalásoknak, a svéd-lengyel terveknek, a huszti országgyűlésnek, a rozsnyói tanácskozások szellemének s nem kis mértékben az erdélyi katonai helyzet pillanatnyi lehetőségének következménye és összejátszása kényszerítette Rákóczit arra, hogy a rozsnyói tanácskozások berekesztése után Erdélybe siessen s ott végre beiktattassa magát a fejedelmi méltóságba.

Vay Ádám küldetett előre Erdélybe, hogy Pekrivel, Mikessel, Telekivel és a két Barcsaival készítse elő az országgyűlés összehívását és a fejedelem bevonulását. Maga Rákóczi febr. 11-én Munkácsról összehívta március 28-ára Marosvásárhelyre az erdélyi országgyűlést, amelyre meghívta a tiszai Részek, az úgynevezett Partium követeit is. Összehívó levelében büszkén hivatkozott fejedelmi őseire: "Repeső szives óhajtással eleink által is sok időtől várt s az egész világ előtt nagy emlékezetben forgó nemzetséges szabadságunk, mely a törvényekkel semmit nem gondoló Ausztriai Ház által... fundamentumostul felforgattatott vala... mintegy porából is megelevenedést vévén, édes hazánkban állandó megmaradását mutogatja."

Amíg Vay a beiktatás előkészítésén fáradozott, Munkácson nagyvonalú diplomáciai tárgyalások folytak. Rákóczi már egy évvel előbb birtokot vett Lengyelországban. Most pedig felkereste Szienyiavszkij hercegnő, egykori nagy pártfogója s talán már ekkor szóba került Rákóczi lengyel királyságának kérdése is. Ekkor vetette fel Rákóczi a svédekkel Sziléziában való katonai együttműködés gondolatát, amely már a lengyelországi tervekkel is összefüggött. Március 12-én indult Rákóczi Erdélybe, hogy részt vegyen az utolsó erdélyi fejedelmi beiktatáson...

Rákóczi kísérete egyre növekedett az úton. Díszes küldöttségek csatlakoztak hozzá. Erdély határán a partiumi seregek élén Mikes, Barcsay, Bethlen János s mások fogadták a fejedelmet. Nagynyulason egy ezred élén Pekri csatlakozott hozzá. Mezőbándon pihent meg Rákóczi s ott fogadta a három nemzet és a Részek küldöttségét, amelyet már az országgyűlés küldött ki üdvözlésére. A beiktatást a hitlevél feletti egyezkedés előzte meg; Rákóczi túl szigorúnak, lealázónak tartotta az eléje terjesztett, fejedelmi jogkörét egészen kis körre szorító feltételeket. Végül 19 pontban megegyeztek s ezután díszes külsőségek között bevonult Marosvásárhelyre, ahol megtartották a beiktatást. Mivel azonban már a legöregebbek sem emlékeztek a fejedelmi beiktatás ceremóniáira, a magyar koronázási szertartást követték. A fejedelmet az ország nevében Pekri üdvözölte, majd Rákóczi válasza után ismét Pekri kérte fel, hogy fogadja el a beiktatás feltételeit, tegyen rá hitet s fogadja el a Felséges címet, amit az országgyűlés ráruházott. Rákóczi újabb beszéde után - meggyőző s olykor patetikus hatású szónok volt - Bartha András főítélőmester olvasta fel a már megbeszélt feltételeket, mire Rákóczi gr. Zichy Pál udvari főpap segédletével letette a fejedelmi esküt, majd feltett fejedelmi süveggel elfoglalta az emelvény közepére helyezett trónját, amelyben annyi őse és rokona ült ő előtte. Az ország nevében a beiktatott fejedelmet Bartha András köszöntötte. Beszédében kiemelte annak jelentőségét, hogy Erdély elszakadt a Habsburg-dinasztia kegyetlen birodalmától. Hivatkozott őseire is. Biztosította, hogy őseire, saját megbecsülhetetlen érdemeire való tekintettel és a nemzeti ügy jövőjének biztonsága érdekében választották meg ősei utódjának. Rákóczi válaszolt. Majd nagy ünneplések közepette elvonult mindenki a hálaadó istentiszteletekre.

Az első nyilvános kihallgatáson Des Alleurs átnyújtotta XIV. Lajos üdvözlőiratát, majd a magyarországi rendek követsége üdvözölte a beiktatott fejedelmet. A rendek még aznap letették a hűségesküt. Rákóczi a hadakat Szeben ostromának erősítésére küldte s maga április 8-án megnyitotta a várbeli református templomban a tulajdonképpeni országgyűlést. A hadakat főleg azért küldte el, hogy senki se vádolhassa azzal, miszerint fegyveres terrorral tartotta meg az országgyűlést. Rákóczi már kezdte kiismerni az erdélyieket...

Rákóczinak ezzel az országgyűléssel nem voltak különösebb céljai, csak eszközöket akart nyerni a háború további folytatására. Azonban az erdélyi reguláris hadsereg felállításának lehetőségét az óvatos erdélyiek nem adták meg. Sőt elgáncsolták a fejedelemnek a katolikus püspökség visszaállítására vonatkozó tervét is. Viszont megerősítették a magyarországi szövetkezett rendekkel Huszton kötött szövetséget és négy követet küldtek az ónodi gyűlésre, hogy azok ott a huszti országgyűlés minden cikkelyét ratifikálják s külön ünnepélyes okiratba is foglalják, amelyet az erdélyi országos levéltárba fognak letenni.

Rákóczi meglehetősen siettette a tárgyalások befejezését s április 21-én már szentesítette az alkotott 26. törvénycikket. Még aznap délután el is hagyta Marosvásárhelyt s Radnóton, Egerbegyen, Kolozsváron át kiindult Erdélyből. Zsibón, Margittán, Debrecenen át sietett a május 1-ére meghirdetett ónodi konventre. Útközben több diplomáciai ügyet intézett el. Írt feleségének, aki karlsbadi fürdőzése után a császár kezei közül megszökött s most épp Berlinben volt, hogy előkészítse a berlini udvart a porosz királyfi magyar királyságának elfogadására. Debrecenből pedig a pápához küldött követet, a később sokat szereplő Brenner abbé személyében, mert a szécsényi vallásügyi határozatokat XI. Kelemen nagyon rossz néven vette.

Az ónodi gyűlés kezdete elhúzódott. Már előbb 16-ikára halasztatott a megnyitás, de a nagy árvizek miatt csak nagyon lassan gyűltek a követek. A nagy víz miatt alig lehetett megközelíteni Ónodot s ezért a szomszédos körömi mezőre tevődött át az országgyűlés színhelye. A lassan gyülekező rendek már megbeszéléseket folytattak maguk között sérelmeik ügyében s 26-án megkezdte tanácskozásait a szenátus is, amelyet a fejedelem megbízott, hogy a gyűlés elé terjesztendő propozíciókat fogalmazza meg. A gyűlés ünnepélyes megnyitására május 31-én reggel 8 órakor került sor.

A gyűlés hangulatát, már megnyitás előtt, elég kellemetlenül zavarta meg Túróc vármegye egyéni akciója. Túróc megye január 1-én körlevelet intézett a többi megyékhez, melyben elősorolta a háború által rájuk nehezedett terheket, költségeket s az őket ért egyéb bajokat. A bajok forrásául egyes emberek egyéni érdekeit jelölte meg a megye s felszólította a szomszédos megyéket, hogy vele egyesülve igyekezzenek ezeket az állapotokat megszüntetni. A körlevélhez csatolva volt egy a fejedelemhez címzett memoriális is, amely határozott hangon követelte a mielőbbi békekötést.

A körlevél Rakovszky Menyhért alispán fogalmazása volt. Az alapindítékot a rozsnyói értekezlet adókivetése szolgáltatta, de a konkolyhintők közt vezető szerepet játszott Okolicsányi Pál, a császári biztos, a vallásügyek ismert méregkeverője, akinek kevéssel előbb engedte volt meg Rákóczi, hogy visszatérhessen megyéjébe. Különösen nagy szerepet vitt az ominózus körlevél körül Okolicsányi Pál fia, Kristóf, aki a megye főjegyzője volt.

Már maga a körlevél igen éles hangú volt, de azon is túltett az önmérséklés hiányában és gyanúsítgatásokban a memóriáié. A körlevél és a memoriális nem kevesebbel vádolta meg Rákóczit, mint hogy saját érdekeit hajhászva zúdít minden bajt az országra. A körlevelet a megyék vagy felbontva, vagy felbontatlanul, de valamennyien beküldték Rákóczihoz s kijelentették, hogy ők minden baj orvoslását csakis a szövetkezett rendek gyűlésén keresik s attól remélik. Rákóczi kevéssel az ónodi gyűlés megnyitása előtt értesült a túróciak fondorlatáról, amelyben az agg Okolicsányi kezén keresztül benne volt Bécs intrikája is. Kétségtelen volt, hogy az őt ért súlyos és méltatlan sértést nem fogja szó nélkül elviselni s alkalmat fog adni arra, hogy Túróc megye magyarázza meg a szövetségi oklevéllel ellentétes szellemű eljárását.

A gyűlést az ország sátrában tartott mise vezette be, majd a távollevő József-párti esztergomi érsek helyett Telekesy egri püspök köszöntötte ékes rögtönzött beszédben a vezérlő fejedelmet. A fejedelem, aki ezen a konventen tizenkét nagy beszédet mondott, meghatott szavakkal köszöntötte a rendeket s köszönte meg az üdvözlést. A rendek elhatározták, hogy nem várják a késedelmeskedőket, hanem azokat pénzbírsággal sújtják s maguk hozzákezdenek a tárgyalásokhoz.

A rendek tekintettel az előterjesztendő, súlyos elhatározásokat követelő fejedelmi javaslatokra bizonyos akadékoskodásokkal jöttek elő. Azt szerették volna, ha azokat nem tárgyalják azonnal, hanem a gyűlés előbb több csoportra oszolva beszélje át azokat. Szavazni sem megyénként és fejenként akartak, hanem négy kerület szerint akarták szavazatukat leadni. Rákóczi mind a két kívánságot visszautasította, de bizonnyal összefüggést keresett magában a túróci kezdeményezés és a rendek bizonytalankodása és a személyes felelősség alól való kibúvás keresése között.

Labsánszky János szenátor, a szenátus kancelláriájának igazgatója olvasta fel a fejedelmi előterjesztést s annak megokolását. A fejedelmi indokolás erélyes szavakkal kelt ki a békepártiak ellen s a portugál, svájci, hollandi szabadságharcokra hivatkozva buzdította a rendeket a további kitartásra. Tiltakozott az ellenség olyan beállítása ellen, hogy ő egyéni érdekből tér ki a béke elől.

A fejedelem élőszóval is kérte a rendeket, hogy előterjesztéseit tárgyalják a közjó szem előtt tartásával. Ígéretet tett, hogy intézkedik az elkobzott javak visszaadására nézve. Felszólította a gyűlést, hogy válasszanak 24 bírót, akikből két főtörvényszék alakíttassék Eperjesen és Korponán, hogy a nádor, országbíró és ítélőmesterek hiányában is biztosíttassék a jogszolgáltatás folyamatossága.

A nagyszombati tárgyalások jelentése leszegezte, hogy a német nemzet sohasem volt őszinte alkuvásaiban és csak rászedni törekedett a magyarokat. Az országgyűlés, a nagyszombati tárgyalások eredménytelenségét részben a nem elég "hazafias" császári biztosok működésének tulajdonította s ezért Széchényi Pál és Szirmay István javait elkobozta.

Forgách Simon felesége és fia kérvényt nyújtottak be a börtönbe vetett generális érdekében. A fogoly ügyének revízióját kérték. A rendek követeket is küldtek a fejedelemhez ebben az ügyben, azonban ő csak mint magánembereket fogadta azokat. Megigérte ugyan, hogy az ügyet revízió alá fogja vétetni, de figyelmeztette a követeket, nehogy a rendek ezzel szakadást akarjanak előidézni.

A hangulat egyre nyomottabb lett. Először húzni akarták a rendek az előterjesztések tárgyalását; aztán kerületenként akartak csak nyilatkozni, szavazni; most pedig Rákóczi utasította vissza beleavatkozásukat a Forgách-ügybe. Mindenki érezhette, hogy valami nyomasztó van a levegőben, ami alól csak nagy események szabadíthatják fel a gyülekezetet.

Ebben az izgatott légkörben került sor a rézpénz ügyének tárgyalására és az adó kérdésére. A kért 2.691.640 forint helyett csak 2.000.000 forintot szavaztak meg, ezt is csak Rákóczi makacs kitartású kívánságára. Egyesek hajlandók lettek volna a mindenkit egyaránt érintő 10%-os hadi adót is megszavazni, de ezek kisebbségben voltak. Ezt a kétmilliót porták szerint kívánták elosztani, de dikák szerint vetették ki s a nemesség hozzájárulása elmaradt. Rákóczi és Bercsényi ezen az ülésen határozottan a közadózás alapján álltak s azt kívánták, hogy az úr és a szegény egyaránt adózzék. Azonban ez épp oly ellenkezésre talált a rendeknél, mint akár másfél évszázaddal később az 1848-as törvényhozást megelőző időkben.

A rézpénz ügye csak fokozta azt az izgalmat, amelyet már a közadózás kérdése is felkorbácsolt. Abban egyetértettek a rendek, hogy a mintegy 12 millióra becsülhető rézpénz további verését be kell szüntetni, az értékét jelentékenyen le kell szállítani s legfennebb csak az egy harmadát szabad forgalomban hagyni. A vihart Bercsényi javaslata váltotta ki, aki azzal az indokolással, hogy nem lehet a rézpénz használatát csak a katonaság fizetésére szorítani, azt javasolta, hogy lehessen azzal adósságot is fizetni és elzálogosított jószágokat is kiváltani. A javaslat ellen többen tiltakoztak, de ezek ellentmondását a rendek túlnyomó többsége izgalmas szavazás után elvetette.

Június 6-án a rézpénz ügyének tárgyalása folytatódott. Elsőnek maga Rákóczi szólalt fel előterjesztése érdekében. Szavai nem sokat használtak, mert Berkess András váci prépost utána 13 megye nevében jelentette be tiltakozását az ellen, hogy a rézpénzzel adósságot lehessen törleszteni, úgy, mint a nemesfémpénzzel. Nyomban utána Bercsényi, Károlyi és több más főispán cáfolta meg, mintha Berkessnek jogában lett volna 13 vármegye nevében szólni, mert a megyék ilyen tiltakozásra senkit sem hatalmaztak fel. Bercsényi felhasználta az alkalmat s rámutatott arra, hogy miért helyes Rákóczi álláspontja, hogy a megyék ne ötönként-hatonként együtt, hanem ki-ki szabadon adja elő a maga dolgát, mert úgy vissza lehet élni a megyék nevével. Hivatkozott Túróc megye eljárására, amely nem a fejedelemhez fordult először a béketárgyalások továbbvitelének ügyében, hanem alattomban előbb a vármegyéket akarta közös elhatározásra bírni.

Bercsényi ezzel, hogy szóbahozta az ominózus túróci ügyet, kirobbantotta az addig felgyűlt szenvedélyeket s páratlanul izgalmas jelenetsort indított meg, amely végül is levezette a gyűlés addigi nyomott hangulatát. Az események rohanva tolultak egymásra. Bercsényi után Rákóczi szólalt fel. Kimondhatatlanul fáj neki, mondta, hogy amidőn minden idejét, javát a haza szolgálatára áldozza, akkor a köszönet helyett Túróc megye azt vágja a szemébe, hogy a császár alatt nagyobb volt a szabadság s hogy most nincs, akihez apellálni lehetne. Álljon elő, mondta, akit ő nem hallgatott meg valaha. Jelentkezzék s bizonyítsa be, ha valaha is egyetlen poltura beszedett adót a haza java helyett a maga szükségére fordított, mint a túróciak állítják. Feleljenek azok, akik gyanúsítanak.

Rakovszky Menyhért és Okolicsányi Kristóf hallatlan izgalom és nagy zaj közt megmagyarázni iparkodott a megye körlevelét. A fejedelem őrizte meg egyedül hidegvérét. Hogy hallja, közelebb kérte őket, majd mikor felolvastatta a két túróci iratot, ismét felszólalt. Bizonyította, hogy a felsorolt s a két követtől itt elmondott panaszok a háború következményei. "Édes Nemzetem" mondta "Hát ezt érdemlettem sok szives, hazám ügye mellett való fáradságaim után... Vagy öljetek meg, avagy nyeljen el a föld; készebb vagyok az országnak egyik szegletében megvonnom magamat, mintsem reméllett köszönet helyett tirannusnak mondatnom".

Sennyey István kancellár azt javasolta, hogy indítsák meg a törvényes eljárást. Okolicsányi és Rakovszky azonban fennen ismételték előbbi védekezésüket. Rákóczi türelmét vesztette. Okolicsányiék újabb szavait arra magyarázta, hogy Túróc megye nyíltan kijelentette ezzel, miszerint nem bízik a fejedelemben. Ha bízott volna, akkor eléje terjesztette volna panaszát s nem kerülte volna el őt. Igazságot és elégtételt kért tehát a rendektől az őt ért méltatlan és becsületsértő eljárásért. A rendek Rákóczi szavait döbbenetes csenddel fogadták. A csendből Rákóczi azt vette ki, hogy a rendek egy része valóban elfordult tőle. Megdöbbenését éles elkeseredés váltotta fel s ebben a lelkiállapotban törte meg a fejedelem ismét a csendet. Fájdalmasan érinti, mondta, hogy haboznak kérését teljesíteni, amikor az igazságszolgáltatást nem lehet a szövetség legkisebb tagjától sem megvonni. Szavaira a csend csak nem oldódott fel. Most már viharos erővel tört ki szívéből a fájdalom. Elkeseredetten ajánlotta fel lemondását s azt, hogy visszavonul erdélyi fejedelemségébe, ha már azt hiszik, hogy azért kezdett háborút, hogy a haza megkárosításával kincseket halmozzon fel magának. "Életemet, véremet, mindenemet éretted fölszenteltem" kiáltotta, "Feleségemet, gyermekeimet, szerencsémet megvetettem, sőt az én édes Eleim is hozzád való szerelmekért s virágzó előbbi szabadságodnak helyire hozásáért mindeneket kockára vetvén, vérüket, hitüket feláldozták. Nem tűröm, nem szenvedem, magammal koporsómba viszem, mert te tudod Istenem, hogy igaz szivü vagyok és privátumot nem kivánok. Ne szenvedd édes Hazám rajtam ezt a gyalázatot". Szólt és felugorva távozni készült.

Beszéde és indulatos távozási kísérlete egyszerre szabadította fel a mélységes csendből a vihar orkánját. Klobusiczky Ferenc erőszakkal kényszerítette vissza a fejedelmi székbe. Bercsényi könnyes szemmel ugrott fel. Szaggatott szavai túlharsogták a zajt. Tört mondatait egy felkiáltás fejezte be: "haljanak meg inkább a gazok". Ekkor már kardot is rántott Bercsényi s rásújtott Rakovszky vállára. Károlyi is kardot rántott s fején sújtotta Rakovszkyt. A túróci követek menekülni próbáltak. Ilosvay Bálint és Imre is vagdosták Rakovszkyt, aki alig egy kőhajításra az ország sátorától halva esett össze. Még a ruháját is letépték róla, hogy aztán ott hagyott meztelen testét a hóhér vontassa ki később a mezőre étekül az ég rabló madarainak.

A fegyveres támadás nagy izgalmat váltott ki. A franciák a fejedelem életét féltve ágyúkkal vonultak az ország sátra elé. Okolicsányi Kristófot, aki súlyos sebekkel menekült, ők fogták el.

A gyűlés ezután őrizet alá vétette a túróci nemeseket s Bercsényi indítványára elrendelte a törvényes vizsgálatot ellenük.

A fejedelem másnap mélyen megdöbbenve jelentette ki, hogy nem gondolt arra, hogy szavai ilyen gyászos esetet robbantsanak ki. Majd szabad folyást engedett a hivatalos eljárásnak. A gyűlés az Okolicsányi kihallgatásával megbízott biztosok jelentésének meghallgatása után halálra ítélte Okolicsányi Kristófot, akit június 9-én le is fejeztek. Tetemének azonban kegyelmet adott Rákóczi s míg Rakovszkyt az ég madarai falták fel, addig Okolicsányit tisztességesen eltemették.

Az országgyűlés amúgy melegében összetépette Rakovszky teteme felett Túróc megye zászlóját, visszavette a megye pecsétjét s elhatározta a megye feloszlatását a szomszédos megyék közt. Pár nappal később azonban a megye eltörlését megsemmisítette s az elfogott főispán helyett a kinevezett adminisztrátornak adta át a megye új zászlóját és pecsétjét. Rákóczi még az ősz folyamán közgyűlést is engedélyezett a megyének s a megye kérésére és hűségnyilatkozatára új főispánt nevezett ki s új zászlót adva, kiadatta a régi pecsétet és a megyei levéltárat is.

A véres események után a konvent most már minden különösebb izgatottság nélkül tárgyalta tovább a rézpénz ügyét. 60%-kal csökkentették a libertások értékét s a devalvált rézpénzből csak 2.200.000 forintot hagytak forgalomban. Ezt a hamisítások elkerülése végett Szűz Mária képével felülbélyegeztetni rendelték. Rendezték az adókivetés ügyét. A fejedelemnek udvartartási célokra évi 100.000 tallért, Bercsényi főmarsallnak 50.000 tallért ajánlottak fel. A vallásügyi panaszokat pedig kiadták egy bizottságnak.

A közbejött pünkösd miatt június 13-án folytatta a konvent további tanácskozásait. Először megválasztották a fejedelmi előterjesztés értelmében a felállítandó törvénytáblákhoz kiküldendő huszonnégy asszesszort, megválasztották a törvénycikkek szövegezésére kiküldött bizottságot, majd sor került a fejedelmi előterjesztés azon részére, mely az ország belállapotáról, a megszakadt békealkudozásokról és az Ausztriai Háznak Magyarországgal szemben követett eljárásáról szólt. Az előterjesztés idevágó részének felolvasása után Rákóczi szólalt fel. Ismertette az alkudozásokat, amelyeken az udvar ki akarta játszani a rendeket. Ezek után be kell a rendeknek is látniok, mondta, hogy az ausztriai háztól semmi jót nem lehet várni, mert a békére semminemű hajlandósága nincs. Szükségesnek látja és tartja ennélfogva, hogy a rendek az ausztriai háznak, mint amely áskálódásai által az országnak nem javát, hanem csak kárát okozza, uralmát megszűntnek jelentsék ki és József királyságáról abrenuntiatiót tegyenek.

A detronizáció gondolatának külpolitikai és belpolitikai kialakulását már vázoltuk. Itt tehát csak a gyorsan pergő eseményeket összegezzük. Rákóczi után Bercsényi állt fel. Tüzesen pártolta Rákóczi előterjesztését s beszédét ezekkel a szólás-mondássá lett szavakkal fejezte be: "Eb ura a fakó!"

Már Rákóczi is mély benyomást tett a rendekre, de Bercsényi tüzes szónoklata határozottan magával ragadta a rendeket s kitörő lelkesedéssel kiáltoztak: "Eb ura a fakó! Mai napságtól fogvást József nem királyunk, abrenuntiálván mindenekben ellene. Inkább egy óra alatt elveszünk, semmint örökös jobbágyságot viseljünk".

A lelkesedés elülte után megszövegezték az idevágó törvényszöveget, amely bőségesen megokadatolta az abrenuntiatió kimondását. Kijelentették a rendek, hogy ezt a határozatukat a szövetségre tett hitükkel megerősítik s az országot interregnumnak nyilvánítják mindaddig, amíg a következő országgyűlés új királyt nem választ. Addig is felkérték Rákóczit a fejedelmi teendők ellátására s arra az esetre, ha fejedelmi kötelezettségei Erdélybe kényszerítik távozni, mindenkori helyettesévé Bercsényi Miklóst választották meg. Az abrenuntiatiót három példányban adták ki, kellően aláírva és megpecsételve.

A trónfosztó irat, amely különben az ónodi törvények II. cikkelye, megállapította, hogy az ausztriai ház csalárd alattomossággal és álnokul tört arra, hogy az országot erőszakosan utálatos igája alá hajtsa. A nemzet kiirtására tört s nem a királyi igazságszolgáltató és oltalmazó tisztében szorgoskodott, hanem az ország nyílt ellenségévé lett. Ezt a zsarnokságot már az eddigi manifesztumok is a világ elé tárták. Igazságos fegyverkezésével és a zsarnok elleni szövetkezésével a nemzet ellene mondott ugyan már a nem jól folytatott országlásnak és ezzel magát felszabadítottnak is tekintette, mindazonáltal most megvizsgálva azokat a koholt indokokat, amelyek Józsefet törvénytelenséggel, álnoksággal, erőszakos szavazással, megfélemlítéssel ültették a királyi székbe, a nemzet magát mindenki közös akaratával az ausztriai ház alól felszabadultnak és megmenekedettnek határozza és nyilvánítja s az országot király nélkül levőnek jelenti és hirdeti.

Ezzel a határozattal a gyűlés legfontosabb és tulajdonképpeni tárgya el volt intézve. A nemzetnek az országgyűlésen képviselt abszolút többsége detronizálta az uralkodóházat, visszaszerzettnek tekintette a szabad királyválasztási jogot s ezzel a maga és sorsa feletti szabad rendelkezés teljes visszaállítását elvégezte. Most már mi akadálya sem volt annak, hogy az uralkodóháztól magát függetlenített s ősi szabadságát visszaszerzett, önrendelkezésében teljes nemzet bármely másik szabad külországgal egyenjogúság alapján szövetséget köthessen. Az ónodi gyűlés határozata helyreállította a nemzeti királyságot s mivel az erdélyi választott és beiktatott fejedelem személye és a szövetkezett magyar rendek vezérlő fejedelme egyazon személy volt, elvben, sőt azon túlmenően is megvolt a történelmi Magyarország egysége is. Bármennyire átmeneti állapotnak bizonyult is ez s bármennyire külső tényezők játsztak is be ennek a kialakulásába, a történelmi Magyarország és magyar nemzet közel két évszázad óta nem volt ennyire egységes és ennyire független. A nemzet lelke és az ország területe a mozgalom bukása után csak száznegyvenegy évvel később jutott újra erre az egységre.

A felkelés célja: az ősi alkotmányosság és szabadság helyreállítása, valamint az ősi, az évszázados nemzeti cél: a nemzeti királyság visszaállítása és az ország területi egységének megteremtése, az ónodi gyűlésen megvalósult. A szabadságmozgalom elérte a csúcsot.

Az már más lapra tartozik, hogy Rákóczi és a felszabadult nemzet ezt az állapotot nem tudta állandósítani.

Már az ónodi országgyűlés előtt, Huszton detronizálta Erdély a Habsburgokat. Más volt ugyan a közjogi alap, de egy volt az eredmény. Benne volt már ennek a magja a szécsényi konföderációban, mint ahogy a törvény szövege utalt is rá s benne volt a marosvásárhelyi törvény szövegében is.

Igaza van Angyal Dávidnak, az ónodi gyűlés történetírójának, hogy az ónodi gyűlés trónfosztó határozata alapjában véve nem volt történetünkben új. 1505-től minden alkalmat megragadtak a rendek, hogy azon elvnek, miszerint Magyarország trónjára idegen nemzetiségűt nem választanak, tehát a nemzeti királyság elvének, kifejezést adjanak. Így az ónodi határozat sem volt más, csak ennek a régóta meglévő elvnek továbbfejlesztése, amely később csak egy láncszem lett abban a határozatláncolatban, amelybe a következő szemet a debreceni trónfosztó határozat kapcsolta be.

Egy egykorú, Vay Ádám, a függetlenségi nyilatkozat védelmére írt röpiratában klasszikus mondatban foglalta össze a Habsburgok bűneit s a jövő iránti reményeket. "A népek" írta "nem avégre teremtettek, hogy a fejedelmek nagyravágyásainak szomorú játékai és nevetséges mulatságai legyenek; hanem a fejedelmek a népeknek boldogulásáért és békességéért állíttatnak elő és mindenikének csak az Istennek kell cselekedetei czéljául lenni: akármi vélekedéssel legyenek is e felől a magyarok ellenségei".

A gyűlésnek most már csak kisebb jelentőségű ügyei voltak hátra. Az erdélyi beiktató gyűlésre kiküldöttek megtették jelentésüket. Jelentették, hogy az erdélyiek helyeselték a szövetséget Erdély és Magyarország között s annak megkötésére követeket is küldtek ki. Az erdélyi követek június 20-án jelentek meg az ország sátorában s bejelentették, hogy Erdély belépett a magyar konföderációba s most csak azt kéri, hogy ezt a szövetséget tartsák fenn sértetlenül. A fejedelem és a rendek nevében Sennyei István biztosította az erdélyieket, hogy a szövetséget minden körülmények között fenntartják.

Ezután még elfogadták a már említett hadi szabályzatot. A fejedelemtől bocsánatot kérő fogoly túróci nemeseket szabadlábra helyezték. Megegyeztek a szécsényi gyűlés vallásügyi végzései végrehajtása körül felmerült panaszok mikénti orvoslásában. Majd 22-én Rákóczi ékes szónoklattal bezárta az országgyűlést, amely 15 tárgyalási napon 24 törvénycikkelyt alkotott. A vallásügyi bizottság még 27-éig tárgyalt ugyan, de a rendek már 23-án hazaoszoltak. Maga a fejedelem is átment Szerencsre, mert már harmadnapja várt ott rá néhány előkelő lengyel úr és hölgy. Ugyanis június 8-án a lengyel rendek is detronizálták Ágost lengyel királyt, viszont Leszcsinszkij Szaniszlót trónbitorlónak nyilvánították. Rákóczi teljes energiával vetette magát a lengyel s az északi ügyekbe. Ottlyk Pált már 28-án Lengyelországba küldötte s 30-án 12 futárt indított 12 irányba, hogy hírül adja a világnak a Habsburg-ház detronizációját s a magyar nemzet függetlenségét.

Rákóczi még az országgyűlés alatt manifesztumot intézett a nemzethez és Európához, amelyben tudatta és megmagyarázta a Habsburg-háztól való elszakadást. Hivatkozott arra, hogy a nemzet csak ősei példáit követte, mikor letette Józsefet, mert a régiek is letették Pétert és Abát, akik a törvények megrontói voltak s Ottót, akit mások segítettek s nem a nemzet a királyi trónra. A nemzet csak Szent Istvánnak és II. Endrének a zsarnokság ellen hozott törvényeinek szerzett most érvényt s Portugália, Németalföld és Svájc példái lebegtek előtte függetlensége kimondásakor. Arra kérte tehát a manifesztum a keresztény hatalmasságokat, hogy álljanak az igazság mellé, mert az lehet a legméltóbb tárgy, ami egy nemzet gondolatát lekötheti. A magyar ügy pedig igaz ügy...

A felkelés, a magyar szabadságharc ügye az ónodi napokban járt a csúcsokon, ekkor látott a legmesszebb, ekkor kelthette legjogosabban mindenkiben a nemzeti álmok realizálása eljövetelének reményét. Méltó a pillanat tehát arra, hogy megszakítva előadásunkat, ismertessük azt, ami ebből az álomból meg is valósult pár évre: Rákóczi Magyarország