Globusz^® Publishing 

Az 1640-es években egy Morvaországból vallásáért kiüldözött protestáns lelkész csodálatos égi jelenéseket kezdett látni. Látomásait 1657-ben ki is adta s azokban megjövendölte az Ausztria-ház bukását s dicsőséget jövendölt a Rákóczi-háznak. Drabicius Miklós jóskönyve nagy népszerűségre tett szert. A második kiadást a híres Comenius Ámos rendezte sajtó alá s egy példányt az amsterdami kiadó XIV. Lajosnak is megküldött. Drabicius életével fizette meg vakmerő látomásait, az eperjesi vértörvényszék előbb kezét, majd fejét vágatta le. De könyvének népszerűsége nem múlt el, hisz Bercsényi még 1712-ben is hivatkozgatott rá. Rákóczi szabadságharcának is akadt ilyen prófétája. A mátyusföldi Tallós község molnárja, Koncz Márton, aki sokat olvasgatta a Bibliát, megtelt víziókkal s amikor Rákóczi kibontotta zászlóit, bibliás jóslatokkal és áhítatos extázissal hirdette az ámulva hallgató népnek a Habsburgok bukását s jövendölt Rákóczi királyságáról.

A félévszázad távoli közében fellépő, szebb nemzeti jövendőt hirdető két néppróféta egyaránt a Rákóczi-házban látta a magyar nemzet megmentőjét. Közhangulat volt ez s a látnokok extátikus lelkesedése áthatotta a magyar nemzet legszélesebb rétegeit, kezdve a jobbágyok különböző anyanyelvű nagy rétegétől, a nemességen keresztül a nemzeti érzésükben megmaradt főurakig. A lelki alap tehát megvolt nemcsak a nemzeti felkelésre, hanem Rákóczi vezérségének elfogadására is akkor, amikor Rákóczi maroknyi csapatával 1703 június 16-án a vereckei hágón át benyomult Magyarországba, hogy délben már magyar földön, a Bereg megyei Szentpéteri és Zavadka közt pihenje ki csapatával az út fáradalmait. A fiatal és a lelkesedés tüzétől áthatott Rákóczit is megragadhatta a háza dicsőségét próféciáló Drabicius, mert utóbb többször feljegyezte, hogy hivatást végzett a magyar nemzettel szemben. "Az Ur engem eszközül használa" írja Emlékiratában "hogy fölébressze a magyarok keblében a szabadság szerelmét, mely a rossznak megszokásától már-már hűlni kezdett". "Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába" írja utóbb "hogy fegyverre és szabadságra kiáltó szózat legyek. És meghallá e szózatot az ország minden népe. A nemes szivek lángra lobbantak a szabadság nevére és siettek fegyvert fogni annak visszanyerésére."

Rákóczi vállalkozása, amelybe valósággal a sors kényszerítette be s amelynek közelebbi katonai tervével még a megindulás pillanatában sem lehetett Rákóczi tisztában, hisz a megindulást is tőle független külső körülmények provokálták ki, a magyar történelem legcsodálatosabb eseménysorozatát indította el. Olyan nemzeti jellegű szabadságharc bontakozott ki belőle, amely már nem szorítkozott egyetlen társadalmi rétegre, csak nincstelenekre, vagy a nemesi nemzetre, hanem, amelyben a magyar történelemben először harcolt közös célért, közös lelkesedéssel a nemzet minden társadalmi rétege, a joggal bíró és a jogtalan, a vagyonos és a nincstelen egyaránt. Amint Rákóczi családi hagyományai alapján valóságos testi inkarnációja lett a magyar nemzeti törekvéseknek, úgy lett az ő személye az első élő összekötő kapocs a nemesi nemzet és a jogtalan nép között. S mivel az ő személye volt a lelkekben élő alap és közreműködők közötti kapocs, a magyarság 1703 és 1711 közötti nyolc éves szabadságharca mindég Rákóczi legszemélyesebb munkája és eredménye maradt.

Valóban a gondviselés nyilatkozott meg személyében s ha a szabadságharcot befejező béke Rákóczi egyéni pályáját ketté is törte, de mégis az nyújtotta az alapot ahhoz, hogy a magyarság alkotmányos keretek között foghasson hozzá kimerült erőinek regenerálásához.

A Rákóczi-féle szabadságharc történetének eseményei három síkon mozogtak. Mint szabadságharcnak, természetesen a harctéri és a katonai események voltak a legelhatározóbb jelentőségű momentumai. Mint olyan mozgalomnak, amely részben külföldi ösztönzésre is indult meg s amely állandóan kereste a külföldi támogatást, második fontos eseménysora a külpolitika síkján folyt le. Mivel azonban az egész mozgalom katonai, anyagi és politikai erőforrásai végül is benn az országban gyökereztek, nagy fontosságuk van azoknak az eseményeknek is, amelyek a belső közéletben, közállapotokban, belpolitikában zajlottak le. Bár ez a három síkon folyó eseménytömeg végül mégis csak egyetlen eseményegység volt s minden esemény erősen befolyt a más síkon folyó eseményekre is, ha nem akarunk egyszerű napról-napra haladó kronologikus felsorolást adni, mégis két részben kell előadnunk a három sík eseménysorát. Előbb meg fogjuk ismerni a szabadságharc katonai történetét s vele párhuzamosan tisztába jövünk a diplomáciai történetével is, majd külön fejezetben ismertetjük meg a belpolitika eseménysorozatát.

A Rákóczi-szabadságharcot az 1707-es esztendő határozottan elkülöníthető két részre osztja. Az első négy év az állandó felfelé törés időszaka volt, míg az 1707 után következő évek már a lassú elernyedés, legyöngülés esztendei voltak. Könyvünknek ebben a részében mind a három említett síkon lefolyt eseményeket a felfelé törekvés idejéből, a csúcsig való eljutásig fogjuk elmondani.

*

Rákóczi vállalkozása vakmerő volt. Anyagi eszköze nem volt. A francia király eddigi anyagi támogatása nem jelentett többet személyes kiadásainak fedezésénél. Lekötötte ugyan javait Potoczkijnál és Visnyoveczkij hercegnél, hogy annak fejében bizonyos lengyel katonai segítséget kapjon, de ez sem volt több, mint ígéret. Bercsényi még útban volt messze északon és nem lehetett tudni, hogy minő eredménnyel fog megtérni. Az a seregnek nevezett jobbágycsoport, amely Klimiecz faluban csatlakozott hozzá, nem ismerte a katonai fegyelmet és regulát s fel sem volt tisztességesen fegyverezve. Emellett a felkelés követendő taktikájával és haditervével a legkevésbé sem volt tisztában. Újdonsült csapatában egyetlen képzett tiszt sem volt, altisztekről nem is beszélve. Önmagának sem voltak komoly katonai tapasztalatai, mert csak gyermekkori emlékekből, a két hetes Rajna-melletti táborozásból és a császári tisztekkel való régebbi összeköttetéseinek beszélgetésfoszlányaiból állt minden katonai ismerete. Természettudományos érdeklődése folytán szerzett ugyan a legutóbbi években bizonyos hadmérnöki gyakorlatot, de ez nem lehetett elegendő ahhoz, hogy a hadszervezés és hadvezetés reávárakozó feladatait rá lehetett volna arra bízni. Rákóczi zsenialitására vall, hogy ennek ellenére kitűnő és körültekintő hadszervezőnek s éleslátású hadvezetőnek is bizonyult s csak az volt a tragikuma az egész szabadságharc folyamán, hogy önbizalomhiánya és zárkózottsága miatt gyakran kiengedte a döntést a kezéből s nagyrészt ennek volt köszönhető, hogy döntő csatát soha nem tudott kivívni és hogy vereségeinek, mint azt Markó Árpád kitűnően megállapította, soha sem ő volt az oka.

Rákóczinak nem volt ugyan kész haditerve, mintahogy saját leendő seregeinek létszámát sem tudhatta s nem ismerhette a vele szembekerülendő ellenség erejét sem. Mindazonáltal már a mozgalom kezdetén kialakult benne egy elgondolás: eszerint első sorban Munkácsot akarta megszerezni, Munkács volt ugyanis Rákóczi keletfelvidéki uradalmainak a központja s az erős vár mindenképpen alkalmas lett volna egy nagyobb szabású hadművelet támpontjának. Azután el akarta érni az osztrák határt, hogy valahol Bécs körül egyesüljön az akkor még diadalmasan előnyomuló Miksa Emánuel bajor választófejedelem seregével.

Ennek az elgondolásnak megfelelően már június 24-én Munkács alá vonult s az volt a terve, hogy valahogy hatalmába keríti a várat. Mivel Rákóczi úgy tudta, hogy Károlyi dolhai győzelme után az udvar a felkelést elintézettnek tartotta s a Montecuccoli-ezredet is kiindította Felső-Magyarországból Olaszországba, nem számított arra, hogy császáriakkal fog találkozni. Számítása azonban nem vált be, mert az említett császári vasas-ezred visszafordult s Rákóczit Munkács alatt meglepte. Rákóczi egy kisebb összeütközés után először fegyvertelen embereit távolította el, majd a fegyveresekkel maga is visszavonult újra a hegyek közé a már ismert, Rákóczi birtokában levő Zavadka nevű faluba.

A munkácsi csetepaté után híre támadt, hogy Rákóczi elesett. Annál nagyobb volt a hűséges rutén jobbágyok öröme, amikor Zavadkán meggyőződhettek róla, hogy uruk él. Kevéssel utóbb megjött Zavadkára Bercsényi is, aki minden rábízott dolgot szerencsésen elintézett. Nem jött üres kézzel, mert Potoczkijtól hozott két század oláh katonát és két század dragonyost s Visnyoveczkij hercegtől pedig két más századot. Ennek a kiképzett hat századnak igen jó hatása volt. Egyrészt roppant felbátorította a népet, amely eddig csupán két visszavonulást tapasztalt: egyet Károlyi nemesi csapatainak dolhai győzelme után, egyet pedig a dragonyosok munkácsi megjelenésekor. Másrészt alapjául szolgált annak, hogy a szájról-szájra lopakodó híradás a segítség mértékét fantasztikusan felnövessze, ami a hírektől már alaposan felizgatott országban igen kedvezően fokozta a Rákóczi mellett megnyilvánuló hangulatot.

A zavadkai tábor lett a kuruc sereg kialakulásának színtere. Rákóczi Munkács alatt már mintegy 4000 fő felett rendelkezett, de ez a szám a visszavonuláskor alaposan lecsökkent. Ide vonult be Bercsényi mintegy 800 főnyi reguláris katonasága s itt csatlakozott Rákóczihoz először volt császári magyar katonaság is. Ocskay László és Borbély Balázs ugyanis mintegy 200 főből álló, szökött katonákból toborzott lovas csapattal csatlakozott itt Rákóczihoz. Ebből a lovas csapatból alakult ki a kuruc hadsereg későbbi híres lovassága. Ocskay ekkor már ötödször cserélt zászlót s bár kitűnő és bátor katona volt, féktelen természete, mulatós kedve máris rengeteg kellemetlenségbe sodorta.

A zavadkai táborban kialakult seregmaggal Rákóczi július 7-én indult el a hegyekből a Tisza felé. Serege ekkor már ezer képzett és komolyan felfegyverzett katonából s mintegy 4-5000 főnyi lelkes, de sem nem fegyelmezett, sem fel nem szerelt tömegből állt. Ez utóbbi katonai értéke még nagyon kétséges volt.

A felkelés hírét Bécs nem vette tragikusan. A már említett bécsi angol követ még július 7-én is azt jelentette, hogy a munkácsi esettel valószínűen véget ért a lázadás. Csak augusztus elején kezdtek a hírek komolyabbak lenni s először augusztus 18-án írt Stepney arról, hogy a felkelők Hamburgon és Danzigon át francia anyagi támogatást kapnak.

Időközben Nigrelli tábornok megbetegedett s kevéssel utóbb el is hunyt s így nem érte meg, hogy ellenségként álljon ifjú barátjával szembe. Nigrelli örökét gr. Schlick vette át, azonban megfelelő számú csapattal ő sem rendelkezett. Károlyi Sándor a dolhai siker után Kassán át azonnal Bécsbe indult, hogy jelentést tegyen az eseményekről. Június 28-ától augusztus 16-áig járta Bécs különböző fórumait, hogy meggyőzze azokat a veszély lehetőségeiről, a császári erők elégtelenségéről s hogy rábírja azokat a talán még egészen el nem késett orvoslásra. Bár úgy Lipót, mint József több ízben fogadták (amiket nagy reverenciával fel is jegyzett ránk maradt naplójába), komoly eredményt nem tudott elérni s nem titkolt csalódással tért vissza. Kassán újabb csalódás várt Károlyira. Gyanakodtak rá s tanukat kerestek ellene. Közben értesült arról is, hogy Nagykároly vára elesett s felesége is a felkelők hatalmába került. Minden összejött, amikor Bercsényi levelét vette. Károlyi erre nem habozott tovább. Látta, hogy a németek táborában idegen ügyet szolgál és ott ő is mindég idegen marad. Valamilyen ürügy alatt elhagyta Kassát és jelentkezett Bercsényinél, aki Rákóczihoz vezette. Rákóczi október 15-én fogadta a szabadságharchoz csatlakozó Károlyit, aki azonnal letette kezébe a hűségesküt. Ezzel a németek ügye Magyarországon elveszítette leglelkesebb és kitartóbb hívét. Csak azok maradtak meg a német hűségen Károlyi példaadása után is, akik, mint Rákóczi írja: "austriai vagy styriai nőket vettek feleségül, vagy Bécsben nevelkedtek s az austriai, styriai vagy morva határokon birták ősi birtokaikat s ez volt az oka, hogy szivökben Austriát pártolák, nem akarván kockára tenni szerencséjüket és javaikat."

De térjünk vissza az események előadásához.

Rákóczi még a zavadkai táborban kifizette az első zsoldot abból a francia támogatásból, amelyet Bercsényi hozott volt magával. A szabadságharc folyamán a kurucsereg fennállása jórészt adózásból, önkéntes adományokból, harácsolásból és zsákmányolásból biztosíttatott s a francia támogatás a költségekhez viszonyítva jelentéktelen volt. Nem mondhatjuk el ezt Rákóczi áldozatkészségéről, aki, amint javai élvezetéhez jutott, azonnal tetemes részt követelt magának az állami és katonai kiadások fedezéséből. Tudjuk, hogy nem egyszer egész ezredeket, azok tisztikarát is, maga fizetett ki s maga támogatta a hadiözvegyeket, árvákat s maga térítette meg a katonák által okozott károkat.

A Bercsényi által hozott külföldi támogatással és az első zsoldfizetéssel jó kedvvel eltöltött kisded sereg, mint mondtuk, július 7-én indult le a Tisza felé. Rákóczi Ocskaitól és másoktól is értesült, hogy a Tiszántúl nagy lelkesedéssel várja a nép. Ezért mindenképpen át akart kelni a Tiszán. Maga Rákóczi nem riadt vissza attól, hogy személyesen vegyen részt a hadműveletekben. Tanújelét adta ennek már Munkács alatt, de a későbbi nagy csatákban is. Egyelőre annál is inkább szükség volt Rákóczi személyes jelenlétére, mert az alakulóban levő sereg tisztikara tanulatlan parasztokból, iparosokból, kanászokból és szökött katonákból állott. Csak később kezdett a tisztikar átalakulni nemesi jellegűvé s általánosabban csak 1704 tavaszától kezdve lett feudális jellegű, ami ebben az esetben a tisztikar színvonalának emelkedését és a fegyelem fokozódását jelentette.

Rákóczi szabadságharca akkor, amikor kisded seregével elindult, hogy a tiszai átkelést kierőszakolja, még erősen paraszti jellegű volt s bár a megyék nemessége nagy várakozással tekintett Rákóczira, még mindig tartózkodó volt. Biztos helyre húzta meg magát, mert attól tartott, hogy a mozgalom parasztforradalommá fog kialakulni s a nemesség ellen fog fordulni. Rákóczinak tehát nemcsak arra kellett törekednie, hogy a Tiszán átjutva lábát megvesse a magyar katonaságnak annyira kedves alföldi terepen, hanem arra is, hogy meggyőzze a nemességet, hogy nem szociális forradalomnak állt az élére, hanem olyan nemzeti szabadságharcnak, amelynél a nemzetben nemcsak a nemesek, de a nemtelenek is benne foglaltatnak.

A tiszai átkelés elég simán sikerült. Gr. Csáki nemesi felkelői már arra a felnagyított hírre visszavonultak a kurucok elől, hogy Rákóczi negyvenezer svéddel és lengyellel s sok ágyúval közeledik. Esze Tamás már július 16-án, Rákóczi pedig 18-án átkelt a Tiszán. Majd biztosította a Tokaj felé vezető aranyosi révet s egyre gyarapodó seregével újabb hadműveletekbe kezdett. Csapatai csakhamar Diószegig, Nagykárolyig elportyáztak. Közben egyre újabb s újabb emberhullámok csatlakoztak a felkeléshez. Kezdetét vette az urak csatlakozása is, elsőnek az öt Ilosvay csatlakozott. Gyulajnál, a hajdúvárosok felé menet, csatlakozott július 23-án az első mágnás, br. Melith Pál. Majd letette az esküt az ecsedi vár őrsége is. A kuruc portyázások főleg Károlyi nagykárolyi birtokát pusztították, hogy visszaadják az ekkor még Bécsben ellenük agitáló dolhai győzőnek a kölcsönt.

Július 26-án mutatta be Debrecen városa Sámsonban, az épp egyik nagy ősének, a kenyérmezei csatában diadalmaskodott Báthori Istvánnak sírját felkereső Rákóczi előtt hódolatát. Ettől kezdve, mint Márki mondja, nemcsak parasztok, bocskoros és birtokos nemesek, főrendek, hanem városi polgárok is küzdöttek Istennel a hazáért és a szabadságért. A bihariak 3000 gyalogot és 4000 lovast állítottak ki s 2000 lovast és 6000 gyalogot ajánlottak fel a hajdúk is. Az utóbbiak azonban azt kérték Rákóczitól, hogy foglalja el Kállót, nehogy onnan távollétükben családjukat zaklathassa a német. Kállónak különben, a salétromfőzés kelet-magyarországi központja lévén, a puskapor utánpótlása szempontjából is kívánatos volt a megszerzése. Kálló egynapi ostrom után meg is adta magát s az itt zsákmányolt négy ágyú volt Rákóczi későbbi tüzérségének első ütege. Rákóczi augusztus 2-án De Bonnacnak írt jelentésében így már egy vár megvívásáról is beszámolhatott.

Ezalatt azonban a bihari felkelők két ízben is vereséget szenvedtek. Előbb a Diószegen összegyűlt bihari tábort verte szét a Váradolasziba telepített rácok csapata, amely aztán Popovics Tekelija János ezredes vezetése alatt Pocsajnál ismét megszalasztotta a bihari hadat. Rákóczi tehát Kálló megvétele után a délről fenyegető rác veszélyt kívánta megelőzni. A hajdúvárosokban szekérre ültette seregét s így meglepetésszerű gyorsasággal ért Diószegre, ahonnan Bercsényi ment Olaszi ellen. Bercsényi vállalkozása sikerrel járt, a helységet védő palánkot hajnalban elfoglalta, felégette s a rácokat kardélre hányatta. Ez a siker hozta Rákóczi zászlója alá a sarkadi és a szalontai hajdúkat.

Rákóczi most Erdély felől akarta biztosítani magát s a nemesség megnyerésére egy-egy csapat élén Máramarosba elküldte Ilosvay Bálintot, Krasznába pedig Szőcs Jánost. Őmaga Margitán át Szatmárba nyomult s ostrom alá vette Nagykárolyt, amit Károlyi felesége védett. Rákóczi büntetlenséget igért férje számára az asszonynak Bercsényi útján. Az asszony hajlott a jó szóra s néhány napi látszatvédekezés után feladta a különben nehezen megvívható várat. Nagykároly után Nagybánya és a két Kapnikbánya hódolt meg s ezzel Rákóczi arany-, ezüst- s ónbányákhoz, pénzverdéhez és puskaporos-malomhoz jutott. Három nappal Nagybánya behódolása után, augusztus 17-én Ilosvay Bálint bevonult Huszt várába s a császári erősség feladása után a máramarosi nemesek is felesküdtek Rákóczi zászlajára. Szőcs János újabb négy nappal utóbb Szilágysomlót foglalta el. Báró Glöckelsperg nem merte Somlón bevárni a közben veszélyes hírüket be is igazolt kurucokat, hanem Szatmár várába zárkózott. Így tehát Rákóczi most már csak Szatmárban talált akadályra, különben pedig meghódította a Tiszától délre fekvő egész Kelet-Magyarországot.

Rabutin, az erdélyi császári seregek parancsnoka, komolyan tartott már Rákóczi erdélyi betörésétől, de egyidejűleg esetleges déli török betörésre is gondolt s ezért nem mert Erdélyből kimozdulni. Így Rákóczi nyugodtan hozzáfoghatott Szatmár ostromához. Az ostrom alatt, amelyet Rákóczi irányított, Rákóczi egy ízben életveszélybe került. Az ostrom unalmát elűzendő, Rákóczi többször vadászni ment s egy ízben egy magányos házban szállt meg, ahol éjnek idején egy császári tiszt meglepte s pisztolyt szegezve rá, megadásra szólította fel. Rákóczi azonban nem veszítette el a lélekjelenlétét, hanem lelőtte a tisztet. A lövés zajára palotásai még kellő időben jöttek vissza, hogy a házat felgyújtani akaró császáriakat levágják. Ez az eset érthetően nagy izgalmat okozott s Rákóczi halálhíre is elterjedt, amit aztán alig tudott a táborban személyes megjelenésével eloszlatni.

A szatmári ostrom alatt csatlakozott Rákóczi mozgalmához br. Sennyei István. Rákóczi annál inkább örült ennek, mert kitűnő katonát sejtett benne. Kevéssel utóbb, szeptember 7-én kiadta Rákóczi a második hadi szabályzatát. Rákóczi a magyar történelem egyik legnagyobb szervezője. Érthető tehát, ha seregét állandóan szervezni és jobbítani igyekezett. Sennyei István nagy segítségére volt ebben és ennek köszönhető, hogy október végére a kuruc hadsereg kezdett rendszeres keretek közé alakulni, bár a rendesebb szervezés, a sereg egységekbe tagolása csak 1705-ben következett be. Serege annyira növekedett, hogy november végén bécsi jelentések szerint már 30.000 főre rúgott. Bár ez a létszám azután állandóan ingadozott s 1706-ban elérte a 116.700-as létszámot is, mégis az 1703-as novemberi létszám maradt meg a szabadságharc átlagos kuruc létszámának. Ebben az évben a kurucsereg még inkább csak lovasságból állott s a hajdúk gyalogezredei még alárendelt szerepet játszottak. Rákóczi azonban utóbb felismerte a gyalogság jelentőségét s ezért később a fegyvernemek aránya állandóan javult a gyalogság javára. Rákóczi említett szept. 7-iki hadiszabályzata még főleg irodalmi emlékekből élt. Felhasználta Palocsay György huszárkapitány kéziratát is, aki egy évvel előbb százada számára lefordította volt I. Lipót latin nyelven kiadott hatvan szakaszos hadi artikulusát. Rákóczi "Edictum Militare"-ja még nem foglalkozott kiképzési és harcászati kérdésekkel, inkább csak általános erkölcsi szabályokat, tábori rendet és fegyelmet írt elő, amire éppen legnagyobb szüksége volt a többségében még mindég szedett-vedett kurucseregnek.

A domahidi tanácskozás után, amelyen Rákóczi ezt az utasítást is kiadta, Bercsényit felindította Rákóczi Tokaj felé, hogy biztosítsa a tiszai réveket. Mivel azonban Nigrelli kevesellve a német erőket a Montecuccoli ezredet visszavonta, Bercsényi a harangodi emlékezetes síkságon németek helyett újabb csatlakozókra talált az öreg Szalontay János reáváró hajdúiban. Maga Rákóczi Szatmárt ostromolta tovább, míg Bercsényi a két várat, Tokajt és Ungvárt, vette ostrom alá. Rabutin közben megszállta ugyan Kővárt, de miután előreküldött csapatait a kurucok Szamosújvárnál szétverték, Rabutin sem nyomult tovább Erdély nyugati határa felé. Kevéssel utóbb Rákóczi elfoglalta Szatmár városát s a vár körülzárolására csapatokat hagyva hátra, maga is Tokaj alá vonult. Tokaj elfoglalását Bercsényi sürgette, mert Tokaj 13 megye központja volt s így alkalmasabbnak tartotta, hogy Rákóczi innen és ne a félreeső Szatmár alól intézze a felkelés ügyeit. Rákóczi szeptember 27-én indult vissza a Tiszához, épp amikor arról értesült, hogy hat nappal előbb Szőcs János, Borbély Balázs és Váradi János rohammal Szolnokot is bevette.

Rákóczi Nagykárolyon, Ecseden és Nyírbátoron át ment Tiszalucra. Ide jött eléje Bercsényi október 15-én hozva és bemutatva Rákóczinak a Bécsből teljesen kiábrándult s örömmel csatlakozó Károlyi Sándort. Károlyi példáját követte utóbb gr. Forgách Simon és gr. Esterházy Antal is, akik nagyot lendítettek a vállalkozás katonai részén. Forgách tábornok és kiváló katonai író volt, míg Esterházy ezredesként jött át Rákóczihoz.

A mozgalom újabb sikereket aratott. Október 3-án vereséget mértek a Duna-Tisza-közére előnyomult kurucok a szávamelléki császári csapatokra. Tokaj ostromát maga Rákóczi vette át s Bercsényit Eger ellen küldötte, hogy a Tisza felett tért nyerjen nyugati irányban is. Eger városa október 31-én kapitulált s Telekessy István püspök is hűséget esküdött a felkelésnek.

Most már Bécsben is észbe kaptak. A titkos tanács október 5-én tárgyalta a magyar felkelés ügyét s előterjesztése a szokásos hivatali apparátust végigjárva október 18-ára ért meg annyira, hogy Lipót nyílt levélben fordult az ország lakosaihoz, melyben egyrészt amnesztiát, másrészt azonban súlyos megtorlást is igért. Egy héttel utóbb sereget is indított Lipót a kurucok ellen. A Pozsonyból kiindult 5200 főnyi sereg élén gr. Schlick Lipót tábornok állt. Ezzel a felkelés új fázisához érkezett: Rákóczi begyakorlatlan hadainak most már reguláris katonasággal kellett megküzdeniök.

A császáriak először Ocskay csapataival találkoztak össze. Ocskay szeptember közepe óta tartózkodott a Felvidéken. Bevette Korponát, Bozókot s Selmec-, Béla- és Hodrus-bányát Rákóczi hűségére esketé. Szeptember 17-én elfoglalta Létát is s a kuruc csapatok már a sziléziai és morvaországi határszélekig felkalandoztak. Ocskay azonban nem használta ki győzelmei sikerét, hanem mézesheteit ülvén Tisza Ilonával, másfél hónapig mulatozott Léván, ami cseppet sem szolgálta különben sem fegyelmezett csapatai harci értékét. Ezt az időt használták ki az akkor még császári Forgách Simon, Koháry István, Bottyán János és Esterházy Antal tábornokok, hogy csapataikat összeszedve Schlickkel egyesüljenek. Ocskay már október 31-én csatát vesztett a császáriakkal szemben s ezzel a bányavárosok ismét a németek kezére kerültek.

A hír vételére Rákóczi erélyes ellenakcióra határozta magát: utasította a Lőcse alatt táborozó Bercsényit s a Kecskemét táján időző Károlyit, legújabb tábornokát, hogy egyesülve támadják meg Schlicket és Forgáchot. A hadművelet fényesen sikerült. November 15-én, amikor Besztercebányán Schlick éppen a város hódolatát fogadta és Leopold napját ünnepelte, Bercsényi és Károlyi Zólyom alatt meglepte a három császári tábornok (Forgách, Esterházy, Bottyán) hadait. Az ütközet, amelyben Ocskay párbajt is vívott a később annyi kurucsikert aratott Bottyánnal, a kurucok győzelmével végződött. A város is hatalmukba esett s a várat zár alá vették.

Schlick a vereség hírére Körmöcbányán és Bajmócon át hirtelen visszavonult, sőt visszarendelte Forgáchot is. Feladta a bányavárosokat s védtelenül hagyta Bécset és Morvaországot. A kurucok ekkor körülzárták a Vág menti várakat s Nagyszombat és Pozsony irányában nyomultak tovább előre. Kevéssel utóbb megkezdődtek a kurucok ausztriai betörései, amelyek páni félelmet teremtettek Bécsben, ahol már joggal tartottak attól, hogy Rákóczi és a bajor választó egyesülve ostrom alá veszik a császárvárost. Elesett Nagyszombat is, mire Lipót a koronát Pozsonyból Bécsbe vitette. Károlyi az év utolsó napjaiban már a Kis-Dunán is átkelt és a Csallóközben várt a Duna befagyására, hogy elindulhasson a Dunántúl meghódítására.

Rákóczi vállalkozása a legjobban állt. Kis Albert áprilisban hetven talpassal indította el a mozgalmat, májusban hétszáz, júniusban hétezer, decemberben hetvenezer ember állt rendelkezésére, miként azt Bethlen Miklós feljegyezte önéletírásában.

Erdélyben is Rákóczi javára alakult a helyzet. November 10-én Bonchidánál Orosz Pál szétverte Rabutin székelyeit s néhány hét múlva az egész székelység Rákóczi emberének vallotta magát. Az év végére csupán néhány ostromlott várban voltak császári csapatok. Erdély önmagától lerázta a német igát.

Az első háborús esztendő jó véggel zárult. Az udvar már arról gondolkozott, hogy elhagyja Bécset. Csupán a Nagyalföld déli vége és a Dunántúl nem volt még Rákóczi kezében. Erdély ugyan nem volt kimondottan az övé, de a belső megmozdulás minden veszélyt elhárított abból az irányból. Ha maradtak is a Rákóczi kezére került területen körülzárva megvívatlan várak, azok sem egymással, sem Béccsel nem tudtak érintkezni. Joggal állapítja meg tehát Markó Árpád, a Rákóczi szabadságharc legkitűnőbb hadtörténeti írója, hogy Rákóczi többet ért el, mint lehetett: szervezetlen, katonaságnak még alig nevezhető néphadsereggel elfoglalta az ország túlnyomó részét s amint alább látni fogjuk, felkeltette a külföldi hatalmak figyelmét és megszerezte a semlegesek rokonszenvét.

Mindazonáltal a szabadságharc ügye már ekkor elbukott. Részben a bajor választó, részben Bercsényi mulasztásából. Ha Miksa Emanuel, ahelyett, hogy Tirolba kalandozott volna, Csehországon át egyenesen Bécsnek fordul; Bercsényi, ha a lélektani pillanatot értékesítve Nagyszombat elfoglalása után megrohanta volna a pénz és sereg hiányában alig védett Bécset, sem a két sereg egyesülése nem lett volna megakadályozható, sem a császár békére kényszerítésének alkalmát nem szalasztották volna el. A tiroli kalandozás a következő évben Miksa Emanuel súlyos vereségében bosszulta meg magát. Pedig "ez az esemény" írja Emlékiratában Rákóczi "a bajor választó-fejedelemmel tervezett egyesülhetésemnek minden reményét elvette. Pedig ez volt az egyetlen alap, amelyre támaszkodva a háborút elkezdtem, mert igen jól láttam előre a nehézségeket, amelyekkel találkozni fogok." Ez a két mulasztás a szabadságharc gyors és sikeres befejezésének kilátásait már az 1703. év végére messze elodázta s az addig elért sikerek csak a szabadságharc több éven át való fenntartását biztosították...

Az 1704-es esztendő sikerekkel indult. Január 9-én végre megadta magát Tokaj s így Rákóczi csapataival most már Miskolcra vonulhatott s onnan intézhette tovább a felkelés ügyeit. Károlyi átkelve Győr felett a Dunán, Pápán és Sopronon át Szombathelyig nyomult előre, míg alvezérei, többnyire Thököly egykori katonái, a Dráváig is elkalandoztak. Maga Károlyi húsvéthétfőjén egész Bécsig nyargalt, mire a megrémült bécsiek ingerült szitkokkal támadtak rá a dómból hazainduló Lipót császárra. Erdélyben is egyre kedvezőbb lett a helyzet. A Rákóczi által már az előző évben beküldött Orosz Pál és Boné András sikerei, mint említettük, nagy mozgalmat indítottak Erdélyben. Alig tette át tartózkodási helyét Rákóczi Miskolcra, máris becses foglyokat kapott Erdélyből, nevezetesen Pekry Lőrincet és Mikes Mihályt. Majd Teleki Mihály csatlakozott Rákóczihoz s kezére juttatta az általa védett Kővár várát. Ezeknek az uraknak utóbb nagy szerepük lett Rákóczi erdélyi fejedelemmé való megválasztásában.

Rákóczi, mint azt Emlékiratában bevallja, szabadságharcát annak reményében indította el, hogy azt sikerül az európai nagy politikába beállítania. Számított arra, hogy XIV. Lajos - ígéretéhez képest - nem köt békét a magyar ügy biztosítása nélkül s különösképpen arra számított, hogy a mozgalom zászlóbontásakor diadalmasan előnyomuló bajor választófejedelem seregével együttműködhet s így sikerül a nemzeti ügyet a katonai fölény jegyében diadalra juttatni. Természetes tehát, hogy Rákóczi az egész idő alatt, amíg a nemzet élén állt, nagy és kiterjedt diplomáciai működést fejtett ki. Sőt minél jobban romlott a katonai helyzete, annál vakmerőbb, ne mondjuk, kétségbeesettebb külpolitikai koncepciók realizálásán dolgozott.

De Bécs sem állt diplomáciailag elszigetelve. A spanyol örökösödési háború két nagy európai koalíciót hozott létre. A bécsi diplomáciának sikerült Angliát és Hollandiát is a maga érdekeihez csatolni, sőt szövetségi viszonyra lépett Lengyelországgal is. Franciaország ezzel szemben Bajorországot állította maga mellé s ebbe a koalícióba kapcsolódott be Rákóczi szabadságmozgalma is. Az európai hatalmak közül ennélfogva többeket érdekelt Rákóczi mozgalma. Franciaország és Bajorország jól felhasználható szövetségest talált benne, míg a Lipóttal szövetséges hatalmak azért figyeltek fel az eseményekre, mert azok miatt veszélyeztetve látták a maguk háborús céljának, XIV. Lajos legyőzésének sikerét. Ezért lett Anglia és Hollandia az első külföldi hatalom, amely Lipótot rá akarta szorítani a magyarokkal való kiegyezésre.

Rákóczi valóban alkalmas időben bontotta ki zászlóit, hogy az általa képviselt ügynek a legnagyobb európai érdeklődést biztosítsa. A mozgalom külpolitikai háttere egy pillanatig sem volt másodrangú jelentőségű. Épp ezért nyomatékos figyelmet kell szentelnünk ennek a háttérnek plasztikus megrajzolására.

Amint már említettük, a mozgalom kirobbanását Bécsben nem vették komolyan s ebben osztozott Anglia bécsi követe is. Stepney György angol követ mégis már 1703 június 2-án azt a véleményét közölte Hedges angol miniszterrel, az angol külügyek irányítójával, hogy abban az esetben, ha ezek a zavarok nem lesznek lecsillapíthatok, a császárt akadályozni fogják a francia háború erélyes folytatásában. Mivel Stepney azt vélte, hogy a mozgalmat a túlzott adóztatás és a Rákóczi melletti rokonszenven kívül a protestánsok szigorú üldözése is fűti, már ekkor szükségesnek látta, hogy ő és a bécsi holland követ, Van Hamel Bruyninx János Jakab, kérjék Lipóttól egy részrehajlatlan biztos kiküldését a vallási ügyek rendezésére. Erre a lépésre ugyan nem került sor, de mindennél jobban bizonyítja ez a szándék, hogy Anglia és Hollandia érdekeinek bécsi közvetítői már a mozgalom legkezdetén kívánatosnak tartották a sérelmek orvoslásával annak leszerelését, nehogy a francia harctéri helyzet adja meg ennek az árát. A két követ, akik Lipót anyagi helyzetével is tisztában voltak, nagyon jól tudták, hogy újabb seregek felállítására a bécsi udvar teljességgel képtelen lenne.

Az első hírek után sem Bécs, sem Stepney nem tulajdonított a mozgalomnak komoly jelentőséget. Rákóczi munkácsi kudarca után mindenki bízott a mozgalom elalvásában. Bécs ennek ellenére foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a mozgalmat leszereli. Nem ugyan a sérelmek orvoslásával, hanem Rákóczi személyének kikapcsolásával. Ha már Lengyelországban nem sikerült Rákóczit sem elfogatni, sem legyilkoltatni, akkor Magyarországon gondolták ezt végrehajthatni. Gróf Pálffy Miklós koronaőr közvetítette a tervet gróf Barkóczi Ferenc zempléni főispánnak és vicegenerálisnak. Július 18-án írta ezeket a sorokat Barkóczinak:

"Ha kegyelmetek ottan (Kassán) valami módot találhatnak abban, hogy Rákóczit vagy Bercsényit fogva kaphatnák: igen nagy hirt, szép nevet az által szerezhetne magának, ő Fölségénél is grátiát nyerhetne. Vannak ottan ollyan szegénylegények, az kik pénzért s ajándékért megcselekednék, grátiával is biztathatná őket, ha visszaszöknének és közülük egyikét avagy másikát fogva hozhatnának; igen jó volna, hogyha ekképen vagy másképpen az megfogattatásuk succedálhatna".

Augusztus elején aratta Rákóczi első sikereit s Kálló elfoglalása napján bontotta ki diplomáciai működésének szárnyait, örömmel jelentette De Bonnac lengyelországi francia követnek ezen napon eddigi katonai sikereit s ugyanazon nap számos levelet intézett külföldre: XIV. Lajost lengyelországi követén keresztül értesítette a történtekről, de nem késett azokat közölni lengyelországi barátaival, Szienyiavszkijjel, Visnyoveczkij herceggel, Potoczkij kiovi palatínussal és Konskijjal. Ugyancsak követet indított a portára is Szentandrássi János személyében, akit már Thököly is használt ily célokra s akihez útközben Thököly volt portai ügyvivője, Pápai Gáspár, csatlakozott. Rákóczinak ez már a második követsége volt ebben az évben a török udvarhoz.

Még márciusban küldte el Nicomediából, állandó tartózkodási helyéről Thököly Szőllősy Zsigmondot Lengyelországba Rákóczihoz, hogy értesítse Zrínyi Ilona haláláról. Egyben már ekkor szóba került, hogy Rákóczi és Bercsényi kapcsolják a maguk és a franciák ügyéhez Thököly és a törökországi emigráns magyarok sorsát is. Rákóczi Szőllősyvel az 1697-es lázadás óta Lengyelországban bujdokolt Szentiványi Sándort, a volt zempléni alispánt küldte Ferriolhoz, a konstantinápolyi francia követhez. Szentiványi épp a török palotaforradalomkor ért Konstantinápolyba s így keveset tudott végezni. Ezért küldte utána augusztusban Rákóczi Szentandrássit. Ferriol ki is eszközölte, hogy Rákóczi követeit a portán fogadják s a szeptember 6-án történt elfogadáson az új miniszterek, akik szemben az előzőkkel háborús pártiak voltak, igen kedvező fogadtatásban részesítették Rákóczi követeit.

Rákóczi és Ferriol portai működése természetesen mozgásba hozta a portához akkreditált császári, angol és holland követeket is s mintegy két hónapi szívós küzdelem folyt a francia és az ellenkoalíció törökországi külképviselete között a porta megnyeréséért. Végül is töméntelen vesztegetések árán sikerült a császári, angol és holland diplomatáknak a portát visszatartani a karloviczi béke megszegésétől és a kurucok nyílt támogatásától. Pedig, hogy időközben a dolog mennyire komoly volt, az abból is látszik, hogy Thököly október 30-án már ezt írhatta Rákóczinak: "Ha az török császárral való békességét felbontják, kiben most potenter munkálkodik az francziai követ, nagy biztatásaim vagynak, hogy az operatióra engemet is elővesznek... kiről már assecuratus (biztosított) vagyok az francia királytól, mellyet kérem, tartson nagy titokban". 1703 őszén tehát Franciaország azon dolgozott, hogy a török támadja meg Lipótot, támogassa Rákóczit s fegyverezze fel és bocsássa Erdélyre Thökölyt. Ezt annál is érdemesebb feljegyezni, mert utóbb XIV. Lajos támogatása megvonását helyezte kilátásba, ha Rákóczi a katolikusokat háttérbe szorítaná a keresztény világ szégyenére. Maga azonban, miként elődjei is, skrupulus nélkül igénybe vette volna 1703-ban a katolikus Habsburgok ellen a pogány török segítségét, ha tudta volna.

Az első aggasztó hírt augusztus 4-én küldte miniszterének Stepney, amikor látta, hogy a kettős vereség ellenére egyre növekszik a felkelők száma. Lipót még mindég szociális jellegűnek tekintette a mozgalmat s mint Stepney augusztus 15-én jelentette, kegyesen elengedett az ország négy milliónyi adójából egy milliót. Azonban, mint az már ezidőben természetes volt, az adószedők ennek ellenére megkísérelték a negyedik millió kisajtolását is s így a kegynek mi látszata s eredménye sem lőn. A veszély igazi mérete kezdett már ekkor kibontakozni a bécsiek és Stepney előtt, aki három nappal utóbb kelt jelentésében már annak a gyanúnak ad hangot, hogy Rákóczi és mozgalma havi 100.000 livre segélyt kap XIV. Lajostól Hamburgon és Danzigon át. Újabb négy nap múlva már azt is tudni véli, hogy a pénzen kívül francia tiszteket is kap Rákóczi. Ez az értesülés túl időelőtti volt, épp úgy, mint ahogy túlzott volt a pénzsegély mértékének híre is, mert Lajos csak havi 30.000 livret küldött s Ferriol adott egy ízben pénzt Szentiványinak, hogy fogadjon fel tatárokat Rákóczi számára.

Ebben az utóbbi, augusztus 22-én kelt jelentésben már Stepney attól tart, hogy Törökország is meg fogja támadni a császárt. Ettől kezdve állandósul Stepney jelentéseiben a török veszély híre. 30-án arról értesült, hogy a magyarországi mozgalmak kitörése után minden Törökországba menekült magyar Konstantinápolyban gyülekezik. Egy hét múlva már számol azzal, hogy a felkelést nem lehet tavasz előtt elnyomni, mert az országszerte nagy rokonszenvvel találkozik. Szeptember 26-án, amely napon Rákóczi örömmel jelentette XIV. Lajosnak, hogy az országot a Dunáig már elfoglalta, a rácokat háromszor, az erdélyieket egyszer megverte, öt várat elfoglalt és másik ötöt zár alatt tart, a portai angol követ azt jelenti Angliába, hogy Rákóczi követeit szívesen fogadták a portán s hogy Thököly menekültjei egybegyűltek s útban vannak Erdélyen át Magyarországra. Két nappal utóbb már Thököly megmozdulási szándékait jelenti s azokat a nehézségeket, amelyekkel a császári-angol-holland követeknek meg kell küzdeniök a portán.

A császár azonban nemcsak dél felé akarta elvágni Rákóczi külföldi erőforrásait, hanem északról is s már szeptember közepén felhívta a lengyel királyt, hogy szigorúan tiltsa meg alattvalóinak Rákóczi támogatását. A lengyel király ennek a felhívásnak eleget is tett, kibocsátott egy ilyen tilalmazó kiáltványt, de ez a danzigi-krakói utat nem zárta mégsem el.

A bécsi helyzet egyre rosszabbodott. Nem volt pénz s nem volt felhasználható katonaság sem. Nyugatról a bajor, keletről a magyar csapatok közeledése rontotta a közhangulatot. Október 6-án már kiáltvánnyal fordult Lipót Bécs lakosságához, amelyben elrendelte az idegenek összeírását, felszólított mindenkit, hogy lássa el családját egy évre való élelemmel, ami már nyilt bevallása volt az ostromra készülésnek. Másnap összeült a titkos tanács s foglalkozni kezdett a magyarországi lázadók ügyével. Nyolc pontban foglalták össze a teendőket, amiket Lipót elé terjesztettek. Ezekben a következőket javasolták: az adóból egy millió engedtessék el; pénz hiányában adó fejében naturáliák is fogadtassanak el; a lázadás elülte esetére igértessenek újabb könnyítések; szaporíttassék a felkelők elleni fegyveres erő, részben Passauból hozassanak századok s részben bádeni Lajos seregéből is; mozgósíttassék Alsó-ausztria és Morvaország népe, nemkülönben a magyarországi nyugati vármegyék nemessége; a horvátok is használtassanak fel a magyarok ellen; Rákóczi és Bercsényi fejére tűzessék ki bizonyos összeg, akár élve, akár halva keríttetnek kézre, nemkülönben "hirdettessék ki, hogy valahány magyar egy felkelőt leöl, a felkelő vagyona felét megkapja... hogy lehetőleg mint egyik farkas a másikat ugy irtsák egymást; rendeltessék el Rákócziné és Bercsényiné várfogsága s végül előterjesztése befejezéséül, mentegette a tanács az udvari kamarát a kincstár ürességéért. Lipót másnap elfogadta az előterjesztéseket, csupán a két asszony fogságától tekintett el "egyelőre". A Rákóczi és Bercsényi fejére kitűzött jutalmat 10.000-10.000 rhénes forintban állapította meg. Október 18-án jelent meg ezek alapján Lipót császár-király nyílt levele, amely a hat hét alatt megtérőknek amnesztiát hirdetett. A nyílt levél élesen kikelt Rákóczi és gyalázatos lázadása ellen s ígéretet tett a lázadók kiirtására és a felségárulásért való könyörtelen megbüntetésükre. A vérdíjat ugyan most mellőzte, de a levágott, vagy elfogott kurucok fele vagyonát valóban a tett végrehajtóinak ígérte! A nyílt levéllel egyidejűleg - mint említettük - elindította a magyarok ellen Schlick Lipótot. A reguláris seregekkel való fegyveres fellépést különösen az siettette Bécsben, hogy nagyon féltek a kuruc és bajor seregek egyesülésétől. Ettől nemcsak Bécs félt, de félt Anglia és Hollandia is.

Október második felében újabb híreket küld Sutton portai követ a portáról Angliába. 18-án jelenti, hogy Rákóczi emberei még mindég a portán vannak, a nagyvezér ugyan ki akar tartani a béke mellett, de annak az állása erősen ingadozik. 27-én is ismétli a portai angol követ, hogy a magyar felkelés nagyon foglalkoztatja a törököket s már néhány zászlóalj janicsárt el is határoztak a határra indítani. Bár a császári koalíciónak sikerült a törököt a beavatkozástól visszatartani, a veszély nem múlt el a császár ügye felől, mert Sutton még november 18-án is azt írja, hogy sok török és keresztény állt Törökországból Rákóczi mellé s december 1-én is még mindég kísért Stepney ideiglenes bécsi helyettesének jelentésében, hogy a portának nagy a hajlandósága arra, hogy a magyarországi zavarokat a maga hasznára fordítsa.

Pedig a törökországi eredmények nem voltak túlságos jelentőségűek. Mindössze csak arra utasította a szultán a nándorfehérvári és temesvári pasákat (mert a Maros-Tisza köze ekkor még török kézen volt), hogy Rákóczi fegyver-, lőpor- és ruhavásárlásai elé ne gördítsenek területükön akadályt s a Rákóczihoz átálló török katonákat ne keressék; ugyanerre kérte a fennhatósága alatt álló két oláh vajdát, a havasalföldit és a moldvait; megengedte, hogy a Thököly emigráció a temesi bánságon át Rákóczihoz mehessen; végül beleegyezett, hogy Szentiványi Besszarábiában tatárokat fogadhat fel Rákóczi zsoldjára.

Ez utóbbi célra adott Ferriol pénzt Szentiványinak s így jött létre az a tatár csapat, amelynek Andrássy Miklós minorita barát volt a "dervis-kapitánya" s amelyről utóbb bővebben szólunk.

Thököly, aki Konstantinápolytól elég messze élt, meglehetős későn értesült az eseményekről. Október 30-án még csak azt írhatta Rákóczinak: "hogy csak hallom az közhirbül Erdélyre és Magyarországra való kimenését s némely operációit: de dolgainak bizonyosságát nem tudhatom... Az lengyel és svécziai király, bavariai herczegek (lengyel, svéd király, bajor herceg) dolgainak valóságos ez idei campaniajok, és miben állapodott meg?"

Thököly minden idegszálával bekapcsolódott az első kósza hírre Rákóczi terveibe, hisz a maga visszatérését s talán erdélyi fejedelemségét is remélte tőle. Érthető tehát, ha aggodalommal intette mostohafiát: "Istenért, jól vigyázzon magára, igen-igen: kinek mikor hidjen? Tanuljon az én példámon, kit az mi állhatatlan nemzetünk közül sokan őszinte s hamis hitekkel, az szerencsétlenségnek csak gyenge szelétől is megijedvén, megcsaltanak, és mellőlem félreállván, engemet az sárban hadtanak". Még a következő év júniusában is megismételte ezt az intést:,,Féljen s őrizkedjék az árulóktól, s tanuljon az én példámon; az német hitinek, gratiajának semmiképen ne higyjen, de caute még másoknak is: mert az világ állhatatlan..., addig becsüli, szereti az embert, amíg hasznát veheti."

November 21-én Whitworth; aki az Angliába utazott Stepney helyét ideiglenesen nov. 10-én vette át Bécsben, már azt jelenti, hogy a császár kérni fogja Angliát és Hollandiát, hogy két nyugatra indított ezredét állíthassa meg. A reguláris csapatokban szűkölködő Lipót nov. 22-én felszólította Csernovics Arzént, a rácok patriarcháját, hogy egyházi látogatás ürügye alatt járja körül és lázítsa fel a rácokat a magyarok ellen s megígérte, hogy ha sikerül a magyarokat leverni, akkor megújítja a nekik adott kiváltságokat.

November 25-én a legsötétebb színekkel rajzolta meg Whitworth jelentésében a császár egyre jobban lehetetlenülő helyzetét s jelezte, hogy egyedül Anglia és Hollandia segíthet Lipóton. Ez annál is inkább fontos, mert különben a császár kénytelen lesz a franciákkal előnytelen békét kötni! Bécsben vad hírek keringtek Rákóczi külföldi sikereiről. Híre járt, hogy XIV. Lajos Barbezièrest küldte titkos utasítással Rákóczihoz s a francia támogatás mértékét is sokszorosan túlbecsülték. Lipót szorongatott helyzete szövetségeseit a legnagyobb mértékben és teljes joggal idegesítette. Stepney angliai utazásának és Whitworth sötéthangú jelentésének döntő fontosságú eredménye lett. December 10-én utasította királynője nevében Hedges angol miniszter Whitworthot, hogy értesse meg királynője nevében a császárral, ha nem tud három fronton sikerrel küzdeni, akkor engedjen a felkelőknek. A királynő készséggel felajánlja segítségét, amely természetesen nem pénzbeli, de, hogy közbenjár a felkelőkkel való megegyezés ügyében. Erről a lépésről még aznap értesítette Hedges Anglia hágai követét is, bizonnyal azzal a céllal, hogy alkalomadtán Hollandia is vállalja a közvetítő, vagy a jótálló szerepét s hogy erre Stanhope hágai angol követ készítse elő a hollandi kormányt.

Elsőnek Ágost lengyel király ajánlotta fel közbenjárási hajlandóságát Lipótnak, de az a nyilvánosság előtt kitérő választ adott, sem nem utasította határozottan vissza, sem nem fogadta el. Bécsnek egyelőre más tervei voltak. Whitworth csak 1704 január 5-én nyugtázta minisztere utasításának kézhezvételét s rögtön jelezte, hogy a megbízatás felettébb kényes. Ugyan már előhozta Bruyninx hollandi követ jelenlétében egyik bécsi miniszter előtt a dolgot, de az azt hiszi, hogy a császár könnyen nehézségeket fog támasztani ellene. Január 11-én Bruyninx is megkapta kormánya utasítását, hogy támogassa az angol királynő törekvéseit s a beteg Bruyninx helyett Whitworth azonnal fel is ajánlotta Kaunitz útján Lipótnak az angol királynő és a hollandi köztársaság szolgálatait a magyar ügyben. Kaunitz hangsúlyozta, hogy Ágost hasonló ajánlatát Lipót nem vette igénybe, de azt véli, hogy jót tesz az ügynek, ha a magyarok értesülnek arról, miszerint az angol királynő kész érettük esedezni Lipótnál méltányos feltételekért, ha ők meghódolnak. Az osztrák államférfiak már azért sem nagyon lelkesedtek a gondolatért, mert Göess, a császár hágai követe épp akkor figyelmeztette az udvart, hogy Anglia és Hollandia nem egészen megbízható.

Bécsnek, mint előrebocsátottuk, más terve volt. Le akarta szerelni a mozgalmat, de a maga módján. Rákócziban érzékiségét akarták felkelteni, Bercsényit pedig hiúsága legyezgetésével és ígéretekkel akarták Rákóczitól eltántorítani, hogy ezzel a mozgalom elveszítse irányítóit.

A kitűnő és Bécsre valló ötlet szerzője Savoyai Eugen volt. Kevéssel előbb halt meg Rákóczi kitűnő barátja, gróf Batthyány Ádám horvát bán, a fejedelem jószágainak egykori kormányzója. Bécsben nagyon jól tudták, hogy a siheder Rákóczi ismeretes szerelmi regénye, az öt évig tartó rajongó, fehér szerelem az özvegyen maradt Batthyánynéhoz, a néhai Strattmann miniszter lányához fűzte. A feleségétől évek óta elszakított Rákóczihoz tehát leküldték Bécsből a fiatal özvegyet, hogy bírja rá Rákóczit mozgalma feladására. A kiküldetés azonban semmi sikerrel nem járt. Rákóczit nem indította meg a szép asszony küldetése. Bécs tehát annál inkább ráfeküdt Bercsényi megdolgozására. Annál is inkább célszerűnek találták Bécsben ezt, mert meg voltak győződve, hogy az egész mozgalomnak Bercsényi a spiritus rectora s a tapasztalatlan és fiatal Rákóczi csak báb az ő kezében.

Eugen javaslatára az udvar már decemberben megbízta az események nyomasztó hatása alatt hg. Esterházy Pál nádort, hogy lépjen érintkezésbe Bercsényivel és fényes ígéretekkel vegye rá a fejedelemtől való elszakadásra. Esterházy 1703 dec. 18-án Pyber László esztergomi nagypréposthoz, almysiai püspökhöz fordult, akiről tudta, hogy Bercsényinek kedves embere s felkérte, eszközöljön ki Bercsényitől hozzáküldendő megbízottja részére salvus conductust.

Bercsényi megadta a kért útlevelet, de azonnal jelentette a dolgot Rákóczinak s megindokolta, hogy miért határozott így. Rákóczi azonnal megbeszélte a dolgot az épp körülötte levő főurakkal. Ezek nem nagyon bíztak Bercsényiben s intették Rákóczit, "nehogy Bercsényi a maga személyét illetőleg kiegyezzék a bécsi udvarral, elhagyván a közügyet". Rákóczi figyelmeztette válaszában Bercsényit az ellene megnyilvánuló gyanúra, de a maga részéről biztosította bizalmáról. Küldött a kiküldendő bécsi követ számára is egy latin levelet, amelyben kérte azt, hogy világosítsa fel a külföldet, miszerint a béke ügye nem csak Rákóczitól, hanem az egész nemzettől függ, mert nem az egyesek érdekeiért, hanem a közszabadságért fogott fegyvert.

Amint megjött az útlevél a nádor Jeszenszky Istvánt, a titkárát, elküldte Bercsényihez, aki őt karácsony napján a szempci táborban fogadta. Jeszenszky előadta, hogy a császár-király hajlandó az ország szabadságát és alkotmányát helyreállítani. Rákóczi elvett rangja, méltósága, jószága visszaadatik. Általános amnesztia lesz. Végül, hogy Lipót jelezte, miszerint különös tekintettel lesz a mozgalom vezetőinek érdekeire. Ennek kapcsán Bercsényinek cím- és rangemelés s fényes hivatal, nemkülönben újabb jószágok ígértettek.

Bercsényi kijelentette, hogy nem magáért, hanem elnyomott nemzete szabadságáért fogott fegyvert, miként Rákóczi is. Különben is a hadakozást ő nem szüntetheti meg, hanem csak a fegyvert fogott rendek és Rákóczi, akivel az ajánlatot közölni fogja, a választ meg fogja küldeni. Ő maga szívesen hajlik a kiegyezésre, de az csak egy törvényes országgyűlésen jöhetne létre, amit a felkelők hívnának össze, de amelyen Lipót biztosai is megjelenhetnének.

Amíg az udvar Bercsényit titkon akarta leszedni a lábáról, addig nyíltan is megtette a kísérletet a békére. 1704 újév napján kihirdette, hogy ha a megyék visszatérnek a hűségére, akkor a legközelebbi országgyűlésig nem fog adót szedetni. Másnap pedig felhatalmazta gróf Széchényi Pál kalocsai érseket, hogy vegye kezébe a tárgyalások fonalát. Január 28-án tárgyalt is Széchényi Lébényszentmiklóson Bercsényivel és Károlyival, kik azonban minden elől kitértek, mondván, hogy Rákóczi tudta nélkül semmire sem kötelezhetik magukat. Az érsek ekkor közvetlenül a királyhoz és Rákóczihoz fordult, hogy a béke ügyét előbbre vihesse. Bercsényiék már ekkor hangsúlyozták azt, ami újabb hosszú huzavonára adott alkalmat, hogy külhatalmak garanciája nélkül szó sem lehet semmiről, annyiszor megcsalta már Lipót a magyart. Maga Széhényi is azt ajánlotta a császárnak, hogy fel kellene kérni néhány külföldi fejedelmet a békeközvetítésre.

A bécsi helyzet teljesen megérett arra, hogy komolyan gondolkozzanak ott a béketárgyalásokról. A velencei követ januári jelentései is arról számolnak be, hogy Bécsben a rettegés általános, mert a szabadság nevében az egész ország a felkelők zászlói alá sorakozott. Rákóczi maga csak ennyit jegyzett fel Bercsényi és Széchényi tárgyalásáról: "Bercsényi gróf meghallgatván a kalocsai érsek előterjesztéseit Ruszt városában, tanácsolá e főpapnak, hogy útlevelet kérvén, jöjjön hozzám a béke ügyeiről velem értekezendő; mellyet mégis adnék neki, Gyöngyös városát tűzvén ki a békeértekezlet helyéül."

Bár Kaunitz hangsúlyozta volt az angol követ előtt, hogy ura nem veszi igénybe a lengyel király közvetítői ajánlatát, titkon mégis elfogadta ezt s Wackerbart, Ágost király bécsi követe, január 13-án azt jelentette urának, hogy a császár elfogadja a közbenjárási ajánlatot s kéri is Ágostot, hogy küldjön követet a magyarokhoz, de csakis úgy, mintha arról Bécs nem tudna s azt izenje a magyaroknak, hogy az igazságos ügyért felvett fegyvereiket kész lenne támogatni; de ha nem lesz gyors béke, akkor mégis kénytelen lesz a magyarokat a várható bajok elkerülése végett megtámadni. Különösen azért fontos a gyors béke, nehogy idegen hatalmak is beleavatkozzanak a dologba.

Jellemző a bécsi udvarra, hogy milyen fondorlattal akarta kikerülni Lipót és Kaunitz a holland és angol közvetítést. Wackerbart már január 21-én meg is kapta királyától az utasítást, hogy menjen Magyarországra s tegyen úgy, mintha Bécs tudta nélkül járna el. Wackerbart azonban csak levelet írt Rákóczihoz és Bercsényihez, maga nem ment le, mert Jeszenszkytől értesült, hogy a magyarok a svéd király és a lengyel rendek (nem a lengyel király) közbenjárását kívánják. Mivel pedig Ágost a svédekkel háborúban állt, nem mehetett személyesen Magyarországba. Így a külhatalmak közbelépése késett.

Bécs határozottan félt a külhatalmak forma szerinti közbenjárásától. Attól tartott, amint erről január 16-án Whitworth beszámolt miniszterének, hogy ezzel a lázadók egy rangba állíttatnának a császárral. Ugyanezen a napon Whitworth nemcsak a magyarokkal, de a bajorokkal való megegyezést is fontosnak tartotta. Lesújtó helyzetképet közölt a bécsi állapotokról. Már arról is szó volt, hogy a császár elmenekül Bécsből, de egyrészt nincs hová mennie, másrészt akkor a polgárság, mely Bécsben már különben is nyíltan beszél a kormány ellen, fellázadna. A pénz hiánya egyenesen elképesztő és kimondhatatlan. A bécsi bankárok együttesen nem tudtak 100.000 forintot összehozni. Négy-ötnapi erőlködés után tudtak csak 5000 forintot szerezni Eugen herceg számára, kinek már éhen halnak a katonái s akit már elhagynak a tisztjei. A császár gyengeségén és határozatlanságán minden terv meghiúsul. A miniszterek le vannak törve s kétségbeesésükben egymás ellen acsarkodnak. Ebben a helyzetben nem tudott Lipót a tárgyalások felvételének gondolata elől elzárkózni többé. Még a portáról is rossz hírek érkeztek, igaz, hogy ezek úgyszólván az utolsó ily híradások voltak. Jan. 18-án Sutton még aggasztó híreket küld Londonba a porta és a magyar felkelők levelezéséről s arról, hogy ismét több keresztény és török ment be Erdélybe.

Még az előző év decemberében történt, hogy Bécsben koholtak egy hatvan pontból álló manifesztumot, amely Rákóczi követeléseit adta elő. Whitworth január 15-én küldte ezt el Angliába. Ezeknek a pontoknak alapjául bizonnyal azok a kívánságok szolgáltak, amelyeket Okolicsányi Pál, a protestáns sérelmek szélsőséges hirdetője terjesztett Széchényi elé. E manifesztum szerint Rákóczi felkelése protestáns mozgalom lett volna. Okolicsányi különben nyíltan izgatott amellett, hogy ha a protestánsok nem kapnák meg Rákóczitól kívánságaik teljesítését, akkor kérjék azt a királytól. Bizonnyal nagy szerepet játszott ennek az álmanifesztumnak elterjedése abban, hogy februárban Rákóczi valóban bocsátott ki egy 1703 június 7-ére datált manifesztumot a külföldi közvélemény felvilágosítására. A "Recrudescunt" kezdetű kiáltvány tartalmát legjobban maga a címlapja világítja meg:

,,A' méltóságos Fejedelem, Felső-vadászi Rákóczi Ferenc Kegyelmes Urunk által: Nemzetünknek s' édes Hazánknak a' Német Nemzet kegyetlen Uralkodása alatt lett, hallatlan meg-nyomorittatásárul, maga Méltóságos Személlyének nagy méltatlan szenvedésérül, És Az Austriai Ház erőszakoskodása alól való fel szabadulásáért fogott Magyar fegyvernek ártatlanságárul, az egész Keresztyén Világnak eleibe adatott Manifestum. Köz Tudomány Tétel."

Februárban az udvar újabb kísérleteket tett Bercsényi elcsábítására. Az udvar szabadon bocsátotta és visszakísértette Bercsényi feleségét urához, azzal a reménnyel, hogy talán elvonja férjét Rákóczitól. A számítás ezzel az asszonnyal sem vált be, mert amint azt épp Bercsényi írta meg Rákóczinak, nagyobb kuruc lett az uránál. Ezen kívül felajánlották Bercsényinek a magyar kir. udvari főkancellári méltóságot, ezzel akarván elérni, hogy váljon ki a felkelők közül. Különösen azt a gondolatot akarták megszerettetni Bercsényivel, hogy a külföldi hatalmak helyett József király közbenjárását fogadják el a kurucok. Bercsényi nem tántorodott meg a Tolvay Gábor által előadottaktól, hanem ismételte, amit Jeszenszkynek és Széchényinek is mondott, hogy Rákóczi és a fegyverben álló nemzet határozata nélkül nem bocsátkozik semmi alkudozásba s különben is a békeértekezlet már össze van híva Gyöngyösre, ahol Széchényi is jelen leend. Ezen kívül még közölte is Rákóczival a neki tett külön ajánlatot.

Mikor Bercsényi tanácsára Széchényi levélben fordult végre közvetlenül Rákóczihoz, Rákóczi február 5-iki válaszában kétségét fejezte ki, hogy lehetne egy jó békét létrehozni, hisz a császár most is arra akarta a törököt rávenni, hogy támadja meg a felkelőket, szükséges tehát a külföldi államok garanciája.

Bécsben nem tetszettek a Széchényi által Bercsényitől hozott kívánságok. Idegenkedtek a kívánt országgyűlés gondolatától, az idegen hatalmak garanciájától s attól a követeléstől, hogy Kollonics távolíttassék el a kormányból. Lipót február 12-én válaszolt ezekre a feltételekre. Kifogásolta, hogy a magyarok nem a koronás királyt, Józsefet kérték fel közvetítőül, holott az hajlandó lenne rá s nem volt hajlandó lemondani az országgyűlés összehívásának királyi jogáról a felkelők javára.

Széchényi február 14-én írt újra Rákóczinak. Azzal ijesztgette, hogy az udvar a porosz királlyal alkudozik egy 30.000 főnyi segítség dolgában s ezért jó lesz a veszélyt a gyors engedékenységgel kikerülni. Fogadják hát el a magyarok Józsefet közvetítőül s nyugodjanak meg abban, hogy Lipót fogja összehívni az országgyűlést.

Rákóczi válaszában kifejtette, hogy az országgyűlést csak a protestáns hatalmak, valamint Lengyelország és Velence közbenjárásával megkötendő béke után lehet összehívni s az udvar csak úgy tárgyalhat a magyar nemzettel, mint más szabad nemzettel! Széchényi február 19-én kelt újabb levele után Rákóczi 29-én értesítette végre Széchényit, hogy hajlandó fogadni Gyöngyösön. Rákóczi nagyon készült erre az értekezletre. Bizonnyal értesült már arról is, hogy Anglia és Hollandia erőszakolják Bécsben a maguk közbenjárását, tehát sietve kinyomatta a "Recrudescunt" kezdetű manifesztumot, amelynek szerzőségét magának Ráday Pálnak, a szerzőnek feljegyzése árulja el: "Anno 1704" írja naplójában Ráday "az említett Fejedelem Intimus-Secretariusságra (magántitkárságra) maga mellé vévén: irtam a Manifestumot." Ráday fogalmazványa, amelyet Rákóczi saját kezűleg javított át, ma is megvan.

A császár két szövetségese egyre élesebben sürgette a magyarokkal való kiegyezést. A hollandi rendek február 1-én kiállították Bruyninxnek, bécsi követüknek, a közbenjárásra való felhatalmazást. A császárnak minden oka megvolt arra, hogy hallgasson a hollandokra, mert épp ekkor sürgette kétségbeesve azt a 250.000 talléros holland kölcsönt, amelyre már csak olyan fedezetet tudott adni, ami már egyszer el volt zálogosítva. Február 2-án megemlékszik Whitworth jelentésében a nádor titkárának Bercsényihez való újabb bizalmas kiküldetéséről s arról, hogy bár az udvar hallani sem akar a külső hatalmak közvetítéséről, mégis azt izenték Bercsényinek, hogy a császár elfogadta Anglia és Hollandia közvetítését.

A lehetetlen bécsi helyzet azonban lassan rászorította Lipótot, hogy megbarátkozzék a közvetítők gondolatával. Ekkor már kezdett híre járni annak is, hogy a porosz király is bele akar kerülni a közvetítők közé. Stepney, aki útban volt vissza Bécsbe, ezt a hírt Hágából közölte Angliával. Stepney idegenkedett a porosz beavatkozástól, de minisztere, Hedges már február 8-án közölte vele, hogy nincs kifogása a porosz közbenjárás ellen, csak az ne késleltesse az ügyet. Angliának, amely kétségbeesve szemlélte szövetségese kínos vergődését, nagyon-nagyon sürgős volt a magyar béke.

Végre február 12-én Lipót elfogadta a külföldi közvetítők gondolatát s sürgősen felszólította Whitworthot és Bruyninxot, hogy késedelem nélkül ajánlják fel jó szolgálataikat a felkelőknek. A jég megtört s a magyar szabadságharc ügye most már a nyilvánosság előtt is egyre jobban nemzetközi érdeklődésű ügy lett. Azonban az udvar még mindég halasztani kívánta a külföldi beavatkozást. Egyelőre addig kívánta a külföldi követek közbelépését kitolni, amíg Széchényi nem tér vissza Lipót február 12-iki ajánlatával a magyaroktól. Az angol és holland követek már unták az állandó taktikázást s ezért emlékiratban tiltakoztak az udvarnál az újabb halasztás ellen.

Február 27-én azonban ismét azt jelentheti Whitworth, hogy a közbenjárás mégis aktuális lett. Bécsben már jóvá is hagyták a követek meghatalmazásának szövegét s Esterházy nádor megbízatott azzal, hogy a külföldi hatalmak mediatióját minél szélesebb körben terjessze el a magyarok között, nehogy Rákóczi és Bercsényi eltitkolhassa azt. Ez a jelentés élénk diplomáciai életről számol be: jelenti, hogy Rákóczi komoly biztatást kapott újra a bajor választófejedelemtől, hogy sem ő, sem XIV. Lajos nem kötnek békét nélküle; megemlékszik arról, hogy a lengyel követ is írt Rákóczinak és felajánlotta ura közbenjárását (amint ennek előzményeit fennebb előadtuk!) s jelenti végül, hogy a svéd követ is tesz különböző ajánlatokat a császárnak, de csak a maga szakállára, az ura utasítása nélkül.

Március 4-én végre tettre került a sor. Bruyninx elindult Pozsony felé, miután Whitworth társaságában már előbb írt Bercsényinek, hogy Bercsényit felkeresi s vele a béke előzményeit megtárgyalja. Az udvar nyolc pontban foglalta össze azokat a szempontokat, amikhez Bruyninxnek tartania kellett magát. Ezek a következők:

Ha kénytelen volna Rákóczival érintkezni, megadhatja neki a hercegi címet. Ha biztosíték kívántatna, akkor ajánlja fel József király jótállását, ha ez azonban keveselltetne, akkor ez a kérdés maradjon a békekonferenciára. Ha lehet, köttessék teljes fegyverszünet, ha nem, akkor legalább a hetenkinti ellátás biztosíttassék az ostromlott császári várőrségek számára. A tárgyalások helyére nézve ne tegyen nehézséget, de annál jobb, minél közelebb lesz Bécshez. A császár fenntartja magának a jogot, hogy kiket küld ki biztosoknak, de azt meg lehet igérni, hogy azok közé sem Kollonics, sem a nádor, sem a magyar kancellár nem fog kineveztetni. A tárgyalások idejére nézve: minél hamarabb, annál jobb. A kalocsai érsek mindent közöljön Bruyninxszal, de viszont legyen velük szemben óvatos. Végül a császár kijelöli azt a minisztert, akivel a tárgyalások alatt Bruyninx levelezni fog.

Amialatt Bécsben megértek a dolgok a külhatalmak képviselőinek legalább a tárgyalásokat bevezető megbeszélésekbe való bevonásáig, azalatt Rákóczi személye más vonatkozásban is bekerült az európai nagy politikába. Rákóczi személye bevonatott a lengyel politikába s ettől kezdve Rákóczi egészen bukásáig élénk szerepet vitt az északi probléma, a lengyel-svéd-orosz ügy bonyolításában. Rákóczi ugyan Emlékiratában azt írja, hogy erre már 1703 október-novemberében sor került, de az évek távolából két-három hónapot tévedett.

XII. Károly svéd király emlékezetes lengyelországi diadalai után Ágost király földönfutó lett a saját országában s az 1704 januári országgyűlés 24-én fel is függesztette II. Ágost királyi hatalmát. Három jelölt neve került szóba: Szobieszkij Jakabé, XII. Károlyé és Rákóczié. A svéd király hallani sem akart arról, hogy ő mint protestáns egy katolikus ország uralkodója legyen, különben is ő korlátlan uralkodó s így nem kívánt egy fejetlenül szabados "köztársaság" élére kerülni. Rákóczinak komoly pártja volt. Pártjának élén Radziovszkij Károly bíbornok, Lubomirszkij herceg, marsall és az ismert Szienyiavszkij Ádám álltak. Ez a párt, élén a lengyel prímással, követet küldött a magyarországi sikereivel méltán hírnevet szerzett Rákóczihoz s közölte vele, hogy a svéd király nem lenne ellene Rákóczi lengyel királlyá választásának s ha maga Rákóczi is beleegyezne, akkor máris elkezdik a szavazatok gyűjtését.

Rákóczi január 29-én látta el utasításaival Ráday Pált és Okolicsányi Mihályt s követségbe küldte őket a bíbornokhoz és magához a svéd királyhoz is.

Rákóczi nagyapja életét áldozta fel hiába a lengyel korona megszerzéséért, az unoka azonban kitért a megtiszteltetés elől. Rákóczi ezekben foglalja össze kitérése okát:

"Minthogy a háborút enhazám szabadságáért kezdettem s láttam az ország minden rendéinek ily nagy mozgását és izgatottságát: sem célszerűnek, sem becsületemmel megegyezőnek nem tartottam idegen ország koronájáért és enhasznomért hazám ügyét cserben hagyni s elhagyni hazámat, kitévén azt a legnagyobb veszélynek, tudniillik a németek jármának, hogy szabadságának még amaz árnyékát is elveszítse, amely eddig megmaradt. Elküldeni tehát titkáromat, Ráday Pált és Okolicsányi Mihályt az emlitett bibornok-primáshoz és a svéd királyhoz, hogy előadják az elsőnek az okokat, amelyek miatt nem fogadhatom el a lengyel koronát. A svéd királyt pedig emlékeztessék azon szövetségre, melyet nagyapja az enyémmel kötött volt s amelynek erejénél fogva ez kikötötte, hogy azon esetre, ha utódai az erdélyi fejedelemségtől erőszakkal megfosztatnának, a svéd korona tartozzék segélyünkre lenni, 40.000 tallért fizetvén és megengedje, hogy 6000 svédet fogadhassak zsoldba..."

A svéd királyhoz küldött követségre nagy szüksége volt Rákóczinak, mert a svéd király épp február 9-én biztosította Lipót követét, hogy visszautasít minden részvétet, vagy egyetértést a magyar felkelőkkel.

Ráday a lengyel urakkal való tárgyalásai után áprilisban került XII. Károly elé, majd májusban Berlinbe is ellátogatott s a porosz udvarral is tárgyalt. Hazajövet pedig részt vett az új lengyel király megválasztásán. Mivel Szobieszkij Jakab egy vadászat alkalmakor a svéd király fogságába került, a lengyel rendek Leszczynszkij Szaniszlót választották meg királyukul.

Ágost király követének a levelét Rákóczi messze túlbecsülte jelentőségén s abból komoly barátságot olvasott ki, holott az előzményekből tudjuk, hogy az merőben távol volt minden jóindulattól.

Rákóczi lengyel királyjelöltségének a híre március elején jutott el Bécsbe. Március 6-án még csak azt jelentette Wackerbarth követ Ágost királynak, hogy az udvar idegenkedik a külhatalmak garanciájától, de különösen a lengyel respublika beavatkozásától, mert akkor a két nemzet zavargói mindég összetartanának. Két nappal utóbb már óva inti urát attól, hogy összeköttetésbe lépjen Rákóczival, mert az a hír, hogy a varsói konferenciának ő az egyik jelöltje. Magyarország és Lengyelország egyesítése, írja Wackerbarth, francia befolyásra mutat. Ha Rákóczi békét köt, nem lesz hatalma ártani, ha nem köt, akkor óvakodni kell tőle.

A többször említett manifesztum, mely már januárban, Ráday követségbe indulása előtt elkészült, februárban jött ki a nyomdából. A manifesztum a nemzet előtt is, de elsősorban a külföld előtt akarta felfedni a fegyveres szabadságharc okait. A kiáltvány huszonegy pontban foglalta össze az okokat, nehogy a dolgokat nem ismerők megbotránkozzanak s a királlyal szemben való hűtlenséggel vádolják a nemzetet. A táborozás igazi okának nyilvánosságra hozatalával azt akarta elérni Rákóczi, amint kiáltványa írja, hogy az emberek mint igaz bírók magasabb szempontokból ítéljenek mozgalmáról.

A kiáltvány megállapítja, hogy az ausztriai ház évszázadokkal ezelőtt az ország rendjeinek behálózásával szerezte meg a magyar királyságot. Azóta az uralkodó ház a nemzet ősi szabadsága ellen állandó merényleteket követ el. Ennek védelmében kellett felkelnie a Báthoriaknak, Bocskainak, Bethlennek, a Rákócziaknak és Thökölynek. A mostani felkelésnek az oka ugyanaz, ami az előbbi felkeléseknek volt; az ország törvényeinek roncsolása, szétszaggatása. Elvették a nemzettől a szabad királyválasztás jogát s megfélemlítéssel elvették II. Endre önkényuralmat korlátozó törvényét, az ellentállási záradékot. A többi törvényre ugyan esküt tettek, de nem tartják be. A hadseregből valósággal kiirtották a magyar vezető tiszteket. A magyar valósággal idegen saját hazájában. Tudta nélkül határoznak róla. A magyar urakat kizárták az udvari tanácsból s most az uralkodik. Minden igazságot és törvényt lábbal tipor az udvari kamara működése is. Elveszik és másnak adják az emberek törvényes tulajdonát. Az ősi javakat is elidegenítik. A szabad kunokat és jászokat német igába adták. Megfizethetetlenül felemelték a só árát. Elidegenítették a koronajavakat. Megduplázták a harmincadot. Bérbe adták az árusboltokat. Az ország népével a török jobban bánt, mint az osztrák s egyévi osztrák sarcolás felér ötvenévi török adóztatással. Megadóztatják az adó alól törvénnyel mentesített osztályokat. Igaztalan forgalmi adót szednek. Katonaság szedi be az adót. Megszüntették az eddig szokásos törvénykezést s ennek megfelelően legteljesebb az igazságszolgáltatási zavar. Az igazság valósággal számkivettetett. Megháborítják a vallásokat is s a vallás színe alatt idegen papok az egyenetlenség magvát hintik szét. Az országgyűlések már csak a múltéi. Helyette a kormányszékek uralkodnak s már az országon kívül hívják össze a főrendeket, hogy azok ott teljesen kiforgassák az országot régi szabadságából és alkotmányából. Felállították az eperjesi mészárlással megriasztott országban az örökös királyságot. A király az első törvényszegő és a nemzet csak törvényes jogait védi, csengett ki a kiáltvány summája.

Azután foglalkozott Rákóczi a saját maga és társai meghurcoltatásával is kiáltványában. Most már az isteni irgalmasság sem kívánja, hogy az osztrák tovább lopja az országot. Ezért hozta be Rákóczit az országba a külső fejedelmek jóakaratával, hogy itt a nemzet igaz fegyverének hadi vezére legyen. A természet rendelése, hogy a magyarok nemes elméje el nem szenvedheti a bosszúságot és a szabadságban született haza szabad tagjai szolgai állapot alá vettetvén, nehezebb dolognak tartják azt a keserű halálnál. "Nyilvánvaló legyen azért a keresztény világ előtt a magyar nemzetnek igazi fegyvere... Mi (mert a maguk hitét ennyiszer megszegőknek tovább hinnünk nem lehet) édes hazánknak az ausztriai járom alól való kiszabaditására, mely mindeneknek minden szeretetét együvé foglalja, életünket, javainkat s utolsó csepp vérünket is önként fölszenteljük. És hogy e fegyverfogásunkban nincs semmi negédségünk, nyerekedésünk s magános dicsőségünk: az Isten előtt, a szent angyalok előtt, józan jó lelkiismerettel közönségesen nyilvánvalóvá tesszük..."

A kiáltvány első példányát Bercsényi március 9-én adta át Semptén Bruyninx hollandi követnek s egyidejűleg átadta annak a magyar alaptörvények kivonatát is. Bruyninx nagy reményekkel eltelve indult el Bercsényihez. Pozsonyból még írt Whitworthnak, hogy az bírja rá a Bécsbe visszaérkező Stepneyt, jöjjön ő is el Bercsényihez, mert nagy diplomáciai sikert arathat. De már 10-én azt írta, hogy nincs értelme Stepney leutazásának, mert egyelőre mit sem lehet tenni. Két nappal utóbb már tudta Stepney is Bécsben, hogy a felkelők sem el nem fogadják, sem vissza nem utasítják az angol-holland közbenjárást, hanem függőben tartják elhatározásukat.

Bercsényi a legnagyobb udvariassággal és nagy fényességgel fogadta a holland követet, de azonnal szemrehányást tett neki, hogy miért fordult hozzá s miért nem közvetlenül Rákóczihoz. Kifogásolta, hogy miért nem adják meg hivatalosan Rákóczinak a fejedelmi címet, mikor azt Bécsen kívül mindenhol megadják. Kijelentette, hogy maga nem határozhat sem a békéről, sem a háborúról, de a közeli napokban lesz Gyöngyösön egy értekezlet, ott bemutatja a követek megbízó leveleit s a rendek fognak határozni a dologról, élükön Rákóczival.

Bercsényi udvariassága, de még inkább a manifesztum annyira megnyerte Bruyninxet s utóbb Stepneyt is, hogy gr. Wratislaw miniszter mindkettőjüket megrágalmazta Hágában, hogy inkább a magyarokat támogatják, mint a császár ügyét szolgálják.

Bruyninx két okból ment Bercsényihez, hogy megtudja, mit kívánnak a magyarok s hogy fegyvernyugvást eszközöljön ki. Egyiket sem tudta elérni. Március 19-én jelentette Stepney Hedgesnek, hogy mit végzett Bruyninx Bercsényinél. Jelentette, hogy Bercsényi ügyük igazságára s erejükre hivatkozva azt kívánja, hogy mind a császár, mind a közbenjáró hatalmak úgy alkudjanak velük, mint olyan nemzettel, amely a saját sorsa felett szabadon rendelkezik! Ezt vallja Rákóczi is. Pedig remélni sem lehet, hogy ebbe a bécsi udvar belemenjen. Viszont Stepney azonnal olyan új meghatalmazást kért, amelynek szövegéből minden olyan hagyassék ki, ami a magyarságot bármiképpen is sérthetné. Maga Bruyninx hosszas jelentésben számolt be a császárnak utazásáról s kormányának arról, amit a császár előtt elhallgatott. Ebben bejelentette, hogy a magyarok azt kívánják, hogy mint szabad nemzettel tárgyaljanak velük s mindenek felett biztosítékokat követelnek arra nézve, hogy a kötendő alku megtartatik, mert már annyiszor megcsalattak, hogy garanciák nélkül nem bízhatnak az osztrák ház ígéretében. A követ ajánlotta volt József király közbenjárását, de azt nem tartották elegendőnek. Bercsényi beismerte, hogy minden udvarnál követjük van és több külföldi fejedelemmel szövetségben vannak. Bercsényi közvetlenül Rákóczihoz utasította őt s figyelmeztette, hogy ott oly újabb megbízó levéllel jelentkezzék, amely illendőbb hangon beszél a magyarok mozgalmáról.

Stepney új megbízólevél-kérése nagy zavart okozott Angliában. Ellis, Hedges alállamtitkára március 28-án azzal mentegeti magát Stepney előtt az új megbízólevél késéseért, hogy mivel Rákóczi úgy tesz, mintha Magyarország királya lenne, zavarban vannak a fogalmazásra nézve. De azért három nappal később mégis aláírta Anna királyné Stepney újabb megbízólevelét, amely felhatalmazta őt a magyarokkal való békealkudozásokban való közbenjárásra.

Ezalatt összeült Gyöngyösön a Széchényinek beígért értekezlet. Megjelentek itt a megyék követei, a mozgalom mellett álló főurak s a Rákóczi mellett székelő francia és bajor követ, nemkülönben két lengyel és egy török követ is. A francia és bajor mindent elkövetett, hogy a békehangulatot rontsa, ami annál könnyebb volt, mert az ekkor még nagyon gyenge lábon állt. Az értekezlet március 17-től 28-áig tartott. De a béke ügyében lényeges előmenetelt nem jelentett. Az értekezleten szinte kirobbant a Bécsből is szított felekezeti viszály, amely az egész nemzeti mozgalomnak egyik mindég visszatérő veszélyeztetője volt, de azt Rákóczi különböző ígéretekkel leszerelte. A császári követség feje, Széchényi érsek, kegyelmet, jóakaratot, megértést és a szabadság helyreállítását ígérte. Rákóczi huszonöt pontban foglalta össze az értekezlet hozzájárulása mellett a nemzet kívánságait. A két eddigi hatalmon, az angol és hollandon kívül még Svédország és Lengyelország garanciáját kötötte ki. Az első kettőt inkább csak a protestánsok kedvéért fogadták el a rendek, de kikötötték, hogy a bemutatott megbízólevelek helyett új, tisztességesebb hangúak állíttassanak ki. Határozottan visszautasította az értekezlet József király felajánlott közbenjárását. Mivel a bajok forrásául a felkelők épp az örökös királyság bevezetését, a szabad királyválasztás jogának elvételét tartották, nem fogadhatták el azt a Józsefet, akinek ennek alapján királyságát is kétségbevonták.

Rákóczi szűkszavúan emlékszik meg erről az értekezletről: "Arra törekedtünk, hogy külhatalmak garanciája által biztosított békét köthessünk, hogy azon esetre, ha a bécsi udvar szokása szerint nem tartaná be a feltételeket: a biztosító hatalmaknak jogos cimük legyen minket segiteni. Nem nehéz eltalálni, hogy a bécsi udvar a hasonló békekötéstől irtózott. Ezen első összejövetel csak kevés napokig tartott. Az értekezlet ideje alatt a császár követei meg akarván tudni mozgalmainknak igazi okát: kegyelmet, szívélyességet, őszinteséget és a szabadság tökéletes és nagylelkű helyreállítását igérik. Válaszomban szemökre hánytam ama számtalan királyi szószegést, csalárd kötéseket, ármányokat és végre az oly sok törvénysértést, részletes határozatot kivánván a manifesztumban elősorolt sérelmeink orvoslása felől."

A holland és angol követ a gyöngyösi értekezlet határozott kudarca után is állandó nyomást gyakorolt az udvarra és közvetlenül a császárra is, hogy kezdjen komoly tárgyalást a magyarokkal. Azonban egyre jobban megérlelődik bennük az a meggyőződés, hogy amint a legkisebb császári katonai siker nyoma jelentkezik, a békülés kedve az udvarnál azonnal alábbhagy. Már április 2-án annak a gyanújának ad Stepney jelentésében kifejezést, hogy a jezsuiták és egyes miniszterek inkább fegyverrel akarják az országot meghódítani, mint kibékülni vele. Három nappal utóbb a császári kihallgatáson szerez olyan benyomást, hogy a nemzetet inkább meg akarják hódítani, mint azzal kibékülni. Pár nappal később ismét ezt jelenti. Pedig ekkor már a svéd követ, most már királya megbízatása alapján, forma szerint is felajánlotta Svédország közbenjárási készségét. Április 12-én pedig felháborodva jelenti Stepney, hogy orvgyilkosokat szerződtettek Rákóczi megölésére: hát hogy higgyen akkor Rákóczi a bécsi udvar békés szándékaiban?!

Anglia azonban nem tágított. 18-án Hedges miniszter hangsúlyozza, hogy a királynénak, mint a császár szövetségesének joga van komolyan kívánni a császártól, hogy béküljön ki felkelt alattvalóival. 21-én a holland rendek írnak Lipótnak és sürgetik, hogy méltányos feltételek mellett mielőbb kösse meg a békét a magyarokkal, hogy minden erejét a franciák ellen fordíthassa.

Lipót mindenekelőtt három hónapi fegyverszünetet akart elérni, hogy csapatait rendbehozhassa azalatt. Nem fogadta el a svéd és lengyel királyok garanciájának követelését, de hajlandó volt a svéd király közbenjárását elfogadni. Ily irányban adott Széchényinek április 22-én utasítást. Ez a fegyverszüneti törekvés azonban nem vezetett sikerre. A császár és Rákóczi közt nézeteltérés támadt, mert Rákóczi csak részleges fegyverszünetet akart elfogadni, a császár pedig csak általánost. Végül is nem lett a dologból semmi. "A kalocsai érsek hozzám jött Paksra" írja Rákóczi "fegyverszünetet ajánlott, mellyet azonban el nem fogadék." Amíg Anglia és Hollandia mindent elkövetett, hogy a császárt rábírja a békekötésre, addig az udvar újabb sajátos tervet agyalt ki. A fiút akarták látszólag kijátszani az apával, Józsefet Lipóttal, szemben. Még ma sem elég világos, hogy ez Lipót elgondolása volt-e, vagy pedig József ténylegesen szembe akart helyezkedni apjával. A későbbi események inkább azt látszanak igazolni, mintha a fiú egyetértésben járt volna el apjával. Az udvar már december óta erőszakolta, hogy a magyarok fogadják el Józsefet közvetítőül, illetve garantálóul. Ez a törekvés mindég zátonyra futott. Azonban József napján gr. Forgách Simon borsodi főispán és császári tábornok egyszerűen otthagyta Bécset s megjelent Rákóczinál, kijelentvén, hogy ő kuruc lesz. Bercsényi csakhamar értesült róla, hogy Forgách azzal az egyenes megbízatással jött át a felkelőkhöz, hogy "József részére megcsinálja a magyarokat". Rákóczi Bercsényi értesítése alapján vallatóra vette Forgáchot, aki azonban szorult helyzetében mindent letagadott. Csak Rodostóban vallotta meg a fejedelemnek, hogy ő valóban József megbízásából ment a kuruc táborba. Rákóczi ekkor felelősségre vonta, hogy miért tagadta ezt el akkor, mire Forgách azzal mentette magát, hogy attól tartott, hogy ezen az úton a nemzet kibékült volna az udvarral, már pedig ő annyira megutálta volt az ausztriai házat, hogy nem megmentésére, hanem ledöntésére törekedett. Ő elfogadta a megbízást, hogy Bécsből becsülettel szabadulhasson, de esze ágában sem volt azt teljesíteni. Az udvar, vagy talán József egyéni terve (?) így csődöt mondott.

Ráday és Okolicsányi, miután megfordultak a lengyeleknél és a svéd királynál, Rákóczi február 2-án kelt ajánlása alapján Danzigból útlevelet kértek a porosz udvarhoz. A porosz király május 3-án ki is adatta az útleveleket. Rádayék erősen mosakodtak a török szövetség híre miatt s azt bizonygatták, hogy az nem igaz. Azt kérték, hogy Frigyes király ne ítélje el a magyar szabadságharcot és ne segítse a császárt a magyarok ellen. Kérték, hogy Magyarország békés szándékait segítse elő azzal, hogy garanciát vállal Ausztriával szemben a béke megtartásáért. Kérték, hogy abban az esetben, ha Ausztria török segéllyel támadna a magyarokra, akkor segítse a magyarokat s működjék közre, hogy az angol és holland hatalom is garantálja a békét. Ráday a rendek kívánságán kívül még a hazai protestánsok kérelmét is Frigyes király elé terjesztette, akik azt kérték, hogy ha Frigyes és a többi protestáns fejedelem közt lesz egy liga, abba vegyék fel a magyar protestáns rendeket és hogy járjon közben az udvarnál egy becsületes béke érdekében s vállalja annak garanciáját. A berlini udvarnál Jablonsky Dániel Ernő udvari lelkész volt a magyar ügy, főleg a magyar protestáns ügy szószólója. Ő még frankfurti diákkorában barátkozott össze néhány magyar diákkal s magyar rokonszenvét azóta is megőrizte. Ő vezette be az udvarhoz Rádayékat és ő nyerte meg, a főleg protestáns jellegű kérések támogatásának Fuchs minisztert is. A királyi udvar a császárral való kibékülést ajánlotta a magyaroknak. Jablonsky állandó levelezésben maradt Rádayval. Nagyrészt ennek a levelezésnek lett az eredménye, hogy Frigyes július végén megparancsolta bécsi követének, hogy az angol, svéd, dán és holland követekkel járjon közben az udvarnál a béke érdekében. A berlini udvarnak ekkor is az volt csak az aggodalma, hogy a magyarok szerződést ne kössenek a törökökkel, mert ez végveszélyt hozna rájuk s megbénítaná az evangélikus hatalmak közreműködését a császárnál.

Rákóczi kényes helyzetben volt, mert több hatalom a török szövetség ellen emelt kifogást. XI. Kelemen pápa és XIV. Lajos pedig arra figyelmeztette, hogy nem segíthetik, ha támogatja a protestánsok katolikusellenes kívánságait. Hogy külpolitikai helyzetét megszilárdítsa, számos, nem egyszer ellentétes szempontot kellett figyelembe vennie.

Nem érdektelen, ha megemlékezünk két elgondolásról, amelyek ezekben a napokban születtek meg. Defoe Dániel, a híres angol író, a Robinson szerzője, május 18-án egy politikai emlékiratot juttatott el Harley Róberthez, amelyben Rákóczival foglalkozott. Azt javasolta, hogy utasíttassék a császári udvarnál levő angol követ, miszerint igyekezzék rávenni a császárt, hogy engedjen a magyarok követeléseinek. Ha a császár nem hallgatna a jó tanácsra, akkor 1,000.000 fontsterlinget kellene előlegezni arra a célra, hogy a magyarok a császártól független államot alkothassanak és Rákóczit Magyarország és Erdély királyává tehessék meg s őt ezen államban megtarthassák. Magához Rákóczihoz is követet kellene küldeni, hogy az figyelmeztesse, mennyire itt az alkalom arra, hogy Magyarországon a vallást és a szabadságot visszaállítsa. A protestáns Anglia rokonszenvvel nézte a magyar protestánsok élet-halálharcát s ez vezette Defoe tollát, aki különben épp egy másik politikai röpiratáért való fogságában írta ezeket.

Merőben ellenkező megoldást ajánlott egy erdélyi főúr, a gyenge s épp ezért magáért való Erdély gondolatának fanatikusa, Bethlen Miklós. Ez a magyar terv az angol mellett karikatúrának látszik, mert amíg az angol Defoe önálló magyar nemzeti királyságot akart, amely egyesíti magában Erdélyt és Magyarországot, addig Bethlen "Noé galambja" című, a protestáns hatalmak bécsi követeihez szánt, de soha el nem jutott röpirata azt ajánlotta, hogy Rákóczi magyarországi jószágai helyett kapjon valahol Magyarországon kívül birtokot, mert ez jobb, mint sem "Magyarországon vagy Erdélyben kevés ideig uralkodjék és magát, nemzetségét s házát véghetlen romlásban és veszedelemben ejtse". Bercsényi, Károlyi és a többiek pedig kárpótoltassanak Rákóczi így felszabadult magyarországi birtokaiból! A magyar ügyet és évszázados törekvéseket a tisztánlátó külföldiek sokszor élesebb látással nézték, mint némely, sajátos érdekeitől szűk látókörűvé lett magyar...

Már 1704 februárjában Rákóczihoz érkezett XIV. Lajostól Louis Fierville d'Hérissy lovag ezredes néhány tiszttel és bemutatta Rákóczinak megbízólevelét. A gyöngyösi értekezleten már Fierville igyekezett a béketárgyalásoknak elejét venni. Rákóczi elég sűrű összeköttetésben volt De Bonnacon át, de közvetlenül is a francia királlyal. Már 1703 november 12-én kelt egy utasítás a Rákóczihoz küldendő francia követ számára. December 12-én maga XIV. Lajos gratulált Rákóczinak szerencsés működéséhez s biztatta, hogy haladjon előre a megkezdett úton. Rákóczi február 16-án köszönte meg Lajosnak Fierville kiküldetését, majd egy héttel későbbről is maradt ránk Rákóczinak Lajoshoz intézett levele. Ettől kezdve még élénkebb lesz a magyar-francia diplomáciai összeköttetés, mert Fierville is élénk levelezést fejtett ki s amellett maga Rákóczi is elég sűrűn számolt be továbbra is XIV. Lajosnak.

XIV. Lajos április 1-én elhatározta, hogy Fierville helyett a sokkal nagyobb tekintélyt jelentő Des Alleurst fogja Rákóczihoz küldeni. "Megparancsoltam neki" írja Lajos Rákóczinak "biztosítsa önt arról, hogy közre fogok működni az ön terveinek végrehajtásában és minden alkalomkor gondoskodom önnek és hazájának javáról. Nem is kételkedem, hogy ön hitelt ad mindennek, amit nevemben mond önnek, különösen annak a biztosításomnak, melyet az én tiszteletemről mond. Kérni fogom Istent, hogy önt, rokonom, egészségében megőrizni méltóztassék."

Des Alleurs május 8-án indult el Párisból, s bár az angol diplomácia csak jóval később jön rá küldetésére, Sutton csak október második felében jelenti partraszállását Konstantinápolyból s Whitworth csak novemberben kezd valamit gyanítani az út diplomáciai jellegéről, Des Alleurs már szeptember 30-án Belgrádba érkezett. De a törökök nem engedték továbbmenni. Ez a kényszerpihenő több hónapig tartott. Közben december 2-án Rákóczi követet is küldött Parisba, mint megválasztott erdélyi fejedelem. Kevéssel utóbb a nagyszombati csatában Fierville osztrák fogságba esett s így mikor végre 1705 márciusában Des Alleurs eljutott Rákóczihoz, elődje már nem tudta az előzményekről tájékoztatni.

Rákóczi 1704. évi hadicélja a Dunántúl megszerzésére irányult. Ezért tört Károlyi már januárban a Dunántúlra. Emellett természetesen tová