Globusz^® Publishing 

Rákóczi még útban volt ifjú nejével Bécs felé s talán még gondolatban sem merült fel benne a közszereplés vágya, amikor 1694 november 2-án mostohaapja, Thököly Imre messzi török földön ezt írta naplójába:

"Kálnoki Péter uram magános audienciát kéretvén tőlem, hite után referálta, hogy Drinápolyban létekor Orlai uram mondotta neki, hogy Erdély országa inkább kétszer, háromszor elraboltatja magát, mintsem az én fejedelemségemnek consentiáljon. Oka ez, mert az mostoha fiam Rákóczi Ferkó fejedelemségét sollicitálom a portán, másodszor: mert Vizaknai által kértek az erdélyi urak tülem essecuratiót s nem adtam és abba idegenedtenek el tőlem."

Rákóczi tehát már szóba került a külpolitika szövevényes játékában akkor, amikor maga még a legkevésbé sem gondolt rá. De a magyar belviszonyok egyre súlyosabbak lettek. Az egyre több tehertől sújtott s a belpolitikai helyzettől egyensúlyukban megzavart alsó társadalmi osztályok egyre jobban nyugtalankodtak. A külpolitikai helyzet is egyre jobban olyan lett, amely alkalmas szokott lenni egy-egy magyarországi fegyveres ellentállásra. Az idő méhében már megfogant egy újabb kuruc felkelés csírája. Csak időre volt szükség, hogy megérjen s alkalomra, hogy kirobbanjon. Thököly távol volt. Olyan távol és annyira lekötve, hogy az ő vezérségére nem lehetett számítani. A nyugtalan lelkek, akik a reménybeli mozgalomhoz vezért kerestek, nem gondolhattak másra, csak Rákóczira, akit gyermekkorának megpróbáltatásai és családi hagyományai egyként erre a szerepre predesztináltak. Az események már érlelték a jövendőt, amelyben a lassan kibontakozó és magára s hivatására eszmélő Rákóczi és a vezért kereső tömegmozgalom meg fogja találni egymást, hogy egy olyan széles alapú nemzeti mozgalommá fejlődjék ki, amilyenre nem volt még példa.

Láttuk, hogy a dinasztia és a nemzet kiegyezése az 1681-es országgyűlésen nem volt maradandó. Thököly első betörése kiváltotta az abszolutizmust, a vértörvényszéki rendszert, a gályára küldést. Lipót ennek ellenére maga mögött találta a nemzet többségét, mert fegyvereit ezúttal nem hagyta el a szerencse s a magyarság örömmel látta, hogy a török ereje megtört és bekövetkezik a hódoltság alóli felszabadulás ideje. A felszabadításban részt kértek ugyan a magyar erők is, de inkább a császári seregek domináltak. Lipót tehát a felszabadított országot fegyverrel szerzett országnak kezdte tekinteni. Nemcsak a most meghódított részt, de azt is, amelyhez Ferdinánd pártkirályválasztó országgyűlésének révén jutottak ősei. A felszabadító háború lendületében megszállta Lipót a legyöngült Erdélyt is s azt is hódított tartományként kezelte. Az erdélyiek ragaszkodtak önállóságukhoz. Lipóttól pedig mi sem volt távolabb, minthogy egyesítse ismét a szent korona jogán a Habsburgokra külön-külön is olyannyira veszélyes két országot. Thököly ugyan török támogatással 1690-ben betört Erdélybe s ott a császáriak felett diadalt is aratott. Fejedelemmé is választatta magát, de bádeni Lajos hadai elől lassankint ismét kiszorult Törökországba, ahol többet jelentős szerephez már nem jutott.

A bécsi udvarnak az volt a véleménye, hogy a magyarság egyrészt a felkelések következtében hűtlenségbe esve elvesztette szabadságát, másrészt az ország visszahódítása fegyver jogán történt, tehát az alkotmányból mindent ki kell irtani, ami az abszolutizmussal ellentétben van. Különösen a cseh származású Kinsky kancellár hirdette ezt Grotius Hugó jogtudós elméletére hivatkozva. A felkelők táborában viszont Thököly alatt már az volt a vélemény, hogy az aranybullában biztosított ellenállási záradékot kell az alkotmány tengelyévé tenni az udvar meg-megújuló abszolutisztikus célzatai miatt.

Lipót katonai seregeit nyomon követték az újabb abszolutisztikus törekvések. Ennek egy-egy állomása volt Caraffának előbb Debrecenben, majd Eperjesen felállított hirhedt vértörvényszéke, melyen 24 ártatlan ember vérével fertőzte be uralkodója palástját. A rekatolizálási törekvések is egyre féktelenebb formákban jelentkeztek. Így tehát meg sem lepte a rendeket, amikor az 1687-ben végre ismét összehívott országgyűlés királyi előterjesztései a következőket kívánták a nemzettől: Lipót kiskorú fia ne választás alapján, hanem az örökösödés jogán koronáztassék meg; ismerjék el a rendek, hogy amikor 1547-ben Ferdinánd egész családját megválasztották, akkor már lemondtak a választási jogukról; törüljék el az aranybulla ellenállási záradékát és egyezzenek bele abba, hogy új, az eddiginél rövidebb és szűkebb tartalmú hitlevél szerkesztessék.

Az országgyűlés 1687 október 18-án ült össze Pozsonyban. Az elsőszülött automatikus trónöröklése ellen csak gr. Draskovich Miklós szólalt fel, aki felszólalását aztán nem sokkal élte túl. Az ellentállási záradékot már határozottan védték a rendek, de utóbb itt is Lipót akarata érvényesült s a nemzet "hálából" lemondott erről is. Az országgyűlés feltűnő nagy számban honosított külföldit, hivatalnokot és katonát, akik között igen sok elkobzott kuruc birtokot osztottak fel. Már ebben az intézkedésben is látszott, hogy a császár-király az ország elnémetesítésében aláírta Kollonics programját.

Az ország igazi átalakulására is sort akart keríteni Lipót s már az országgyűlésen akart egy reformbizottságot alakíttatni. Az országgyűlés kitért ez elől, de a következő évben Kollonics alatt mégis megalakult egy idegen hivatalnokokból álló bizottság, hogy a magyar ügyeket rendezze. Kollonics híres Einrichtungswerkjét abszolutisztikus színezete mellett a németek pártfogása és a magyarok háttérbe szorítása jellemezte. Igazságszolgáltatás és törvénykezés terén Werbőczi Hármaskönyve helyett az alsóa-usztriai törvénykönyvet kívánta behozni. Be akarta vezetni a káptalani telekkönyveket. Egyházi tekintetben a katolikus államvallás támogatásának alapján állt. Az ország pénzügyi és gazdasági teherbírását annyira akarta fokozni, hogy a birodalom adójának egyharmadát tudja viselni. A terveknek eddig kétségtelenül voltak hasznos oldalai is. De az úgynevezett új szerzeményeknek, a törököktől felszabadult és régi tulajdonosaiktól igazolni nem tudott birtokoknak kincstári újrarendezése (az úgynevezett neoacquisita) súlyosan a magyarság ellen támadt.

A javaslat megvitatására Bécsbe hívott főpapok és főurak megbuktatták a javaslatot, amelynek már előbb Caraffa és Kinsky is ellentmondott. Így a javaslattal elbuktak azok a részlettervek is, amelyek a sok rossz mellett valami jót is jelentettek volna. Az újonnan visszaszerzett területek igazgatása felett megindult a hatásköri harc a bécsi udvari kamara és a hadsereg között. Ennek a hatásköri harcnak mindenki inkább látta hasznát, mint a magyarság. Az idegen tisztviselők mindent megtettek, hogy az újonnan felszabadult területektől a magyar főurakat távol tartsák s azon a vármegyei élet újraszületésének halogatásával a rendiség politikai életformáit visszatartsák. Inkább az idegen rácokat telepítették, illetve fogadták be a Délvidékre, ami a magyarság kulturális és anyagi birtokállományának legsúlyosabb sérelmére vezetett. Az udvar rekatolizáló törekvései megkezdték az orthodoxok erőszakos Rómához térítését, unitálását. Különösen a románok közt folyt hatósági segédlettel a görög katolikus egyház erőszakos támogatása és a mesterséges unitálás, ami a románság addig békés tömegeit évtizedes, nem egyszer forradalmi jellegű nyugtalanságba kergette.

A megújult bécsi abszolutizmus kíméletlen adópolitikával, az állandóan bennlakó császári seregek eltartásából származó súlyos terhekkel és zaklatással, a vallásszabadság elleni mindennapos merényletekkel, az alkotmányos kormányzás mellőzésével, az ősi magyar területek elidegenítésével, az idegen telepesek és nemzetiségek támogatásával olyan nyomasztó légkört teremtett a kilencvenes évek derekára, amely semmiben sem különbözött a Wesselényi-féle szövetkezés időszakának nyomott atmoszférájától. A politikai rétegeket nemzeti elkeseredés hatotta át, az alsóbb rétegeknél pedig az elviselhetetlen terhek és elnyomás, zaklatás, üldözés általános szociális elkeseredéssé alakították át az egyesek nyomorúságát.

Ebbe a légkörbe ment haza Rákóczi, midőn 1694 decemberének közepén feleségével együtt, alig két heti bécsi tartózkodás után, magyarországi jószágaira indult. Egyelőre azonban a saját birtokaira nehezedő terhek és zaklatásokon kívül semmi érzéke sem volt az országosabb ügyekhez. Egyrészt nem volt azokkal tisztában, másrészt teljesen kiszakíttatván 12 éves korában a magyar környezetből, összehasonlítási alapja sem volt a régebbi állapotokkal szemben.

Rákóczi már Bécsben mindent elkövetett, hogy feleségével a császári udvar kellemetlen fogadtatását feledtesse. Mintegy kétezer mázsa liszt árán gyémántokat vásárolt neki. Most Magyarországra jőve, a magyarok követtek el mindent, hogy a fejedelmi új asszonyt minél szívesebben fogadják. Újév napján hívta meg Sáros megye küldöttsége az új párt a megye legközelebbi közgyűlésére s amikor 1695 január 28-án Rákóczi és neje a megye határára érkezett, a megyei urak díszes küldöttsége várta már őket és nyújtotta át az új főispánnénak azt a 250 tallérért készíttetett ékszert, amit a megye erre a célra Eperjesen csináltatott.

A megyegyűlésről január 31-én Sárospatakra vitte át Rákóczi a feleségét, ahol részt vettek a farsangon. Ekkorra már Rákóczi udvartartása is kialakult. Míg feleségének 30, addig neki 80 főnyi szolgálattevő udvara volt s közös testőrségük 44 főből állott. Badinyira már előbb rábízta a családi levéltárat. Kőrösit kincstárnokává és a hegyaljai bortermelés főintézőjévé nevezte ki. Január 1-én változás állt be a jószágkormányzó személyében, mert Klobusiczky báróvá és királyi személynökké neveztetett ki s ekkor Rákóczi és nővére Jantó János volt hegyaljai szőlő- és borinspektort tette meg jószágkormányzóvá. Jantót később a jószágkormányzói tisztben Keczer Sándor, a már ismert sárosi alispán váltotta fel. Mikor pedig 1698-ban Badinyi elhunyt, az ő fontos tisztét Kolosváry András vette át. A Rákóczi-udvarban csakhamar hat, leginkább Sáros, Zemplén és Bereg megyei nemes apród teljesített Rákóczi mellett belső szolgálatot. Köztük az előbb Aspremont mellett szolgáló Berzeviczi Ádám, aki később Rákóczi udvarnoka lett. Az udvar az uradalmak és a várak tiszti személyzete nélkül nyolcvan főt számlált. Tehát mintegy 150-160 fő tartása, fizetése és ruházása terhelte csak udvartartás címén, már a kezdet-kezdetén, az uradalmakat.

Rákóczi korának megfelelő hevességgel vetette magát a főúri szabad élet élvezetébe. Maga írja önéletírásában: "A világhoz és a sátán pompájához szerfelett ragaszkodtam... tele adóssággal, kártyajáték és esztelen költekezés miatt, feleségemmel, sógorommal és nénémmel Magyarországba indultam, ahol neki adván magam a mulatozásnak, vendégeskedésnek, vadászatnak, élve haltam meg neked Uram..." A vadászat később is szenvedélye maradt Rákóczinak. Amint azt Beniczky Gáspárnak, Rákóczi későbbi magántitkárának naplójából tudjuk, Rákóczi még a nemzeti felkelés legválságosabb napjaiban sem mulasztotta el, hogy ennek a szenvedélyének áldozzon. Sőt, amint az Szathmári Király Ádám naplójegyzeteiből ismeretes, Rákóczi még a francia udvarban töltött száműzetési ideje alatt is buzgó vadász maradt.

Mulatozásai közben természetesen érintkeznie kellett a birtokain lebzselő császári ezredek tisztikarával, amit a környék urai és azok családjai, akik Rákóczi udvarában megfordultak, nem néztek jó szemmel, mert a tisztekben valamennyien kémeket láttak. Maga Rákóczi is gyanakodott, hogy az udvar titokban figyelteti s maga jegyzi fel, hogy sárospataki várában azért nem szeretett tartózkodni, mert egyre kiállhatatlanabb lett számára, hogy azt császári katonaság őrzi, hogy a saját tulajdonában más valaki parancsol s hogy bizonyos mértékben a katonai hatóságok jóakaratától függ.

Így gyakran változtatta lakóhelyét. Előbb Szerencsre ment, ahol nem volt német őrség, majd Borsiban, Dobóruszkán és Munkácson tartózkodott, amint arról leveleinek keltjei beszámolnak. Augusztusban királyhelmeci kastélyában volt, majd a regéczi uradalomban vadászgatott. Az ősz elejét Nagysároson és Zborón töltötte. Szüretre lement a Hegyaljára, de decembertől 1696 februárjáig ismét Sárosban, Nagysároson, Zborón, Bártfán és Eperjesen tartózkodott.

Erre az állandó vándorlásra, nemcsak a császári tisztekkel szemben való bizalmatlansága, hanem súlyos lelki válsága is késztette. Ez a lelki válság két okra vezethető vissza, részben vallási, részben családi okra.

Többnyire protestáns urak vették körül s hatásuk csakhamar érezhetővé lett a katolicizmust ekkor még csak külsőségeiben viselő Rákóczinál. A legtöbb nem egységes nevelésű ifjúnál meg szokott történni, hogy a vallási dolgokkal szemben 19-20 éves korában, fizikai énje első nagy kibontakozásakor, bizonyos cinikus gőg fogja el, amely főleg szabad szellemű nyilatkozatokban éli ki magát. Ezen a válságon ment át akkor Rákóczi is, aki maga írja: "Elsötétült egyre jobban a vallás világa. Róla majd cselvető, majd kíváncsi kérdéseket állítottam fel s felettük papokkal beszélgetés és kérkedés kedvéért vitatkoztam. Ezeknek tudatlansága, másoknak hallgatása és némelyek hizelkedése és tetszésnyilvánítása csak vakmerőbbé tett engem és bennem, nem ugyan szent vallásunk mysteriumaival és alapjaival egyenesen ellenkező, hanem mégis a józan lelkiismerettel és a te evangéliumod moráljával ellentétes és az erkölcsök meglazítására irányuló, részben pedig az egyházi rendtartást és a szertartásokat támadó s azért megbotránkoztató félszeg véleményeket szült. Sőt ilyen beszédek folytak egész nyilvános társaságok alkalmával, különböző vallású emberek jelenlétében, akik tapsoltak nekem, tévelygéseikben megerősíttettek és örömüknek adtak kifejezést afelett, hogy sok dologban velük egyetértek, mint annak gyakran látszatát is keltettem." Hogy mennyire a kamaszkorból alig kilépett s a világba lépve önmagától elragadtatott ifjú éretlenkedése lehetett ez, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Rákóczi gyóntatóatyja szemet hunyt felette, bízvást tudva, hogy csak az ifjúság magahívő gőgje beszél az ifjúból. Rákócziban azonban fel-felébredhetett a kételkedés lelki kényelmetlensége is, amely aztán több mint két évtized távolában súlyos megbánássá nemesedett benne.

A családi vonatkozású gondok súlyosabb természetűek voltak. Rákóczi udvarában s a gyakran rokoni jellegű társadalmi érintkezések folyamán bizonyos kedélyes, szabadabb hangú és kedélyű élet alakult ki, mint az a nyugati kötött német udvari életformák között szokásos volt. Ennek a vidéki kúriális, családias összemelegedésnek satnya maradékaira talán még emlékeznek azok, akik - mondjuk - egy félszázaddal előbb vendégszerető vidéki kúriában növekedtek fel. Emellett nincs kizárva, hogy a fiatal Rákóczi is többet engedett meg magának, ha piruló hajadonokkal, vagy bátor tekintetű fiatalasszonyokkal találkozott, mint amennyit egy ifjú férj általában megengedhet magának. Elvégre Bécsben már láthatta az oda is betörő galantéria nyomait s a szabad szellemű firenzei udvarban láthatta a nagyvilági élet szabadosságait. Ezzel szemben fiatal felesége a zárda falai közül jött ki s az anyja által kiválasztott német udvarmesternő besúgásokkal igyekezett magát nála valóban nélkülözhetetlenné tenni.

"Elhagyom Uram" sóhajt fel Rákóczi még két évtizeddel később is "családi háborúságaim felsorolását, melyeket feleségem szerelemféltése okozott, egy vénasszony igazán hazug bemondásai és bujtogatásai miatt, akit anyja rendelt melléje udvarmesternőnek. Ezek a háborúságok néha annyira bántóak voltak, hogy életemet megunva lóra ültem s esztelenül nyargalóztam tüskén-bokron át, bűnös vakmerőséggel kisértvén gondviselésedet. És mégsem hagytál el engem, ki a halált és a poklot kerestem!"

Meglehetős keserű szájízzel és feldúlt lélekkel kísérte 1696 februárjában feleségét nagynénje kistapolcsányi kastélyába. Felesége anyai örömök előtt állt, Kistapolcsányban viszont nagynénje családi gondjai szakadtak a nyakába, aki nem volt tovább hajlandó együtt lakni férjével, Erdődy Györggyel s ügyük már Kollonicsot is foglalkoztatta. Rákóczi a ránehezedő családi bajok hatása alatt gyakran felhasználta Kistapolcsány viszonylagos közelségét Bécshez s családi bajaitól menekülendő, többször felrándult Bécsbe, hogy a még itáliai utazása előtt megszeretett s azóta is szeretett hölgy közelében feledést találjon. Ez a titkolt s mindvégig tisztán maradt áhítozó szerelem vezette át az ifjút a rátámadó gondokon. "Minden cselekedetemben ott volt ő" vallja Rákóczi "és távollétében is eleven képzelettel azt hivém, hogy vele vagyok. Gyönyörűségem egyrésze az volt, ha róla beszélhettem, vagy hallhattam róla beszélni, amikor nem volt alkalmam, hogy lássam őt. Egyszóval semmi foglalatosság nem volt részemre oly kedves, mint róla gondolkozni és az ő képzeletemben megjelenitett tulajdonairól gondolkozni, kívánni érte a szenvedést, vagy pedig kedvére tenni. Minden vágyamnak határa ez volt. És állandó aggodalmam volt, hogy megsértem őt s ez minden cselekedetemben benne élt".

Hiába volt Rákóczi nagykorúsítása, hiába lépett családi érdekeinek megfelelően házasságra, lélekben mégis csak egy túlérzékeny, kiforratlan, álmodozó és szertelenségekre hajló húszéves ifjú ember volt. Erre vallanak vallási álkételyei, könnyelmű halálkeresése és az a fehér, rajongó szerelem, amely mint egy halk sóhaj kísérte életét öt éven át. Ez a fiatalember nagy vagyon ura volt, akit sem szenvedélyeiben, sem másban nem szorított korlátok közé semminemű ellenőrzés. Csodálhatjuk-e, hogy az élet ezekben az években meg-megtépázta egy kicsit.

1696 május 28-án délben megszületett a kistapolcsányi kastélyban a várva-várt fiúörökös. Az újszülöttet Lipót Lajos György József Antal névre keresztelték. Keresztapja Lipót császár-király, Lajos bádeni herceg és Aspremont altábornagy volt. A keresztanyai tisztet a pfalzi választófejedelem leánya, a hannoveri választófejedelem felesége, Zsófia; Mária Amália hessen-kasseli tartománygrófnő és gróf Erdődy Györgyné (Rákóczi Erzsébet) látták el. Az újszülött nemcsak Rákóczi uradalmaiban okozott nagy örömet, de a legszívélyesebb gratuláló sorokra késztette a külföldi ismerősöket is. Különösen ki kell emelnünk III. Frigyes brandenburgi választófejedelemnek, a későbbi porosz királynak meleg sorait, amelyek "Hochgeborner Fürst"-nek szólították Rákóczit.

Rákóczi nejét a Selmecbánya melletti Vihnye fürdőre vitte, majd amikor a gyerek és a fiatal anya is megerősödött, a gyerek gondozását egy híres selmeci orvos, báró Hellenbach János vette át s Rákóczi nejével ismét sorra látogatta kastélyait és uradalmait. Leginkább a nagyvárosi kastélyban laktak s innen mentek fel októberben Bécsbe, ahová lejött hesseni Károly is, hogy meglássa első unokáját.

Károly herceg ezt a bécsi látogatást még arra is felhasználta, hogy lendítsen veje birodalmi hercegi címének elnyerésén, amely ügy már évek óta folyt s lassan minden látható eredmény nélküli elintézetlen aktatömeggé dagadt.

Említettük már, hogy Zrínyi Ilona még 1881-ben tett lépeseket abban az irányban, hogy fia kapja meg a római szent birodalmi fejedelmi címet. Az udvar Rákóczit következetesen grófnak szólította, még a nagykorúsítási okmányban is, annak ellenére, hogy ugyanakkor III. Vilmos angol király, az előbb említett brandenburgi választófejedelem, Miksa Emánuel bajor és Ágost szász választófejedelem is fejedelemnek, testvérének, rokonának szólította.

Rákóczinak az örökös fejedelmi s közelebbről római sz. birodalmi fejedelmi címre két oldalról is jogcíme volt, a Báthori és Rákóczi ágról is. Rákóczi különben is leszármazási táblákkal igazolta, amikor 1694-ben maga is szorgalmazni kezdte a címet, hogy mind a Báthori, mind a Rákóczi, mind a Lorántffi és Zeleméri családok jogainak egyedüli örököse ő és nővére. Igazolta, hogy ő nemcsak Báthori Zsófia fejedelemasszony unokája, hanem ezen az ágon a herceg Radziwill, a gróf Sagresky, a Sieniawsky családdal is rokon s hogy női ágon egyenes leszármazottja a Paleolog-házból való bizánci császároknak. Már Báthori Zsigmond, ki különben Habsburg Rudolf húgát vette volt nőül, megkapta a "római szent birodalom fejedelme" címet s a császár nyolcadik választófejedelemnek is deklarálta. Különben a Rákóczi-ősök is megnyerték ezt a címet, nevezetesen I. Rákóczi György, aki azt az 1645-ben kötött nagyszombati szerződésben biztosította magának. Innen egész I. Rákóczi Ferencig elismerte a császár ennek a címnek az örökletes voltát. Ezért szorgalmazta azt már 1881-ben Zrínyi Ilona. Erre figyelmeztette Rákóczit főispáni beiktatásakor az alispán s ezért kérte még házassága előtt, 1694-ben, maga Rákóczi is. Amikor Rákóczi kérését benyújtotta, nem felejtette el figyelmeztetni kérvénye szövegében a császárt, hogy a Habsburg-ház elsősorban nagyanyai őseinek, közelebbről a pártkirályválasztó, ferdinándi gyűlésen elnöklő Báthori nádornak köszönheti, hogy a magyar trónra került. Rákóczi hatalmas támogatókat talált kérése védelmében. Elsősorban a mainzi érsek és választófejedelem támogatta ügyét, aki egyben birodalmi főkancellár is volt s így nagy befolyása volt az ügyre. Az érsek többek közt magánál a császárnál is sürgette a dolgot. Zsófia pfalzi fejedelemasszony a császárnét kérte meg. Közbenjártak a brandenburgi és a hesseni fejedelmek is, de az udvar elzárkózott a kérés teljesítése elől.

Maga Rákóczi azonban nem tántorodott el s hangoztatta, hogy a címhez, amelyhez joga van, szigorúan ragaszkodik. Az udvar pedig korántsem kívánva Rákóczi tekintélyét még a cím megadásával is fokozni, belement a kínosan hosszú rang-elvitatási históriába. Az udvar végül is meg akarta vásároltatni a címet s egy huszárezredet akartak felállíttatni és legalább tíz éven át finanszíroztatni Rákóczival. Még ily feltételek mellett is csak a fejedelmeket megillető címzéssel és elbánással illették volna Rákóczit, de az ügy kivizsgálásáig "ad graecas calendas" az erről szóló diplomát nem adták volna ki. Emellett még meg kellett volna kenni a korrupt bécsi minisztereket is. Rákóczinak tehát elment a kedve a dologtól s közel egy évig napirendre is tért felette. 1696 őszén aztán a Bécsben szuverén fejedelmeket megillető tisztelettel fogadott após melegítette fel az ügyet. Fia születése után ugyan maga Rákóczi is tett újabb lépéseket, de csak arra kapott ígéretet, hogy a fejedelmi cím használatáért sem a birodalmi, sem a magyar fiscus nem fogja megtámadni.

Az após fellépése végre részben sikerrel járt, mert 1697 legelején az udvar oklevélben engedélyezte a fejedelmi címet és rangot Rákóczinak. A gyermekeire, utódaira azonban mégsem engedélyeztetett a cím.

Rákóczi éppen Bécsben tartózkodott, amikor 1696-ban a császár törvénytelenül Bécsbe rendelte azt az országos értekezletet, amelyen a rendek előzőleg Pozsonyban tárgyalták sérelmeiket. Rákóczi azonban, akinek mint örökös sárosi főispánnak, szintén ott kellett volna lennie Pozsonyban, sem Pozsonyba nem ment el, sem Bécsben nem jelent meg azokon a tárgyalásokon, amelyeken a rendek képviselői Széchényi Pál kalocsai érsek vezetése alatt megtagadták, hogy alkotmánysértő reformterveket országgyűlésen kívül tárgyaljanak. Rákóczit - úgy látszik - az udvarral szemben tanúsított elővigyázatossága tarthatta vissza, mert különben tudatában volt a dolgok jelentőségének, önéletrajzának idevágó sorai legalább is erre mutatnak:

"A dolognak vége az lett, hogy a mágnások ezen tanácskozáson kijelentették, miszerint az ország ilyen életbevágó ügyei és sarkalatos szabadságai felől az ország belsejében összehivandó országgyűlésen kívül döntő végzést hozni a törvények tiltják. Így az ülést az udvar bosszúsan feloszlatta. Én is Bécsben voltam akkor, de tanácskozásaiktól távoltartottam magamat, ámbár hivatalos kötelességem lett volna jelen lenni. Nagy fájdalmára volt szivemnek, látnom mindenfelől hazám nyomoruságait. Pedig a bécsi minisztériumnak reákovácsolt terveit jobban ismertem, mint az egybegyült mágnások, minthogy sokat forgolódtam a németek társaságában".

Valószínű, hogy a folyamatban levő cím- és rangkérdés miatt maradt a tárgyalásoktól a nagyon óvatos Rákóczi távol. Azonban ettől az időtől kezdve egyre jobban figyelt az eseményekre s az ország nyomorúságait egyre jobban átérezte. Kevéssel utóbb Rákóczi perbe keveredett nővérével s a per vitele közben gyakran megfordult Eperjesen is. Itt ismerkedett meg a perlekedés kapcsán gróf Bercsényi Miklóssal, az unghi főispánnal, aki épp ekkor lett Felső-Magyarország tartományi főbiztosa. Az ismerkedést csakhamar barátság váltotta fel az alig huszonnégy éves Rákóczi és a tizennégy évvel idősebb Bercsényi közt. Ennek az ismeretség, majd barátságnak elhatározó befolyását Rákóczi sorsára talán azok a sorok világítják meg legjobban, amelyekben Rákóczi visszaemlékezett ennek a barátságnak kezdetére:

"Nénémmel való perlekedésem alkalmából Bercsényi Miklós gróffal szorosabb ismeretségre léptem, akit azután váraink közeli szomszédsága miatt gyakran meglátogattam. És igy a vadászgatás közben megnövekedett kölcsönös bizalom szoros és őszinte barátsággá fejlődött, amely velem az én, vele az ő szomorúságát gyakorta elbeszéltette és mind a ketten kerestük ezekre a gyógyitó irt. Nem kis csodálkozással és vigasztalódással tapasztalta ő, hogy a német köntös rajtam magyar és igazán honfi szivet takar, melyről a nemzet általában másként vélekedett és azért az ország és a haza ügyeiről nem is merészelt senki beszélgetni. Pedig az egyes előkelő és tekintélyes nemesek egymás között eleget keseregtek emiatt. De mikor a gróftól értesültek az én rejtettebb gondolataimról, rendkívül megörültek, mert egyedül az én személyem volt az, amely az én házam, az én őseim tekintélyénél fogva az egyformán gondolkozók szándékait egyesiteni birta és a külföld keresztény uralkodóinak baráti támogatását kieszközölhette".

Bercsényi ilyen elhatározó jelentőségű befolyása nem máról holnapra ismertette meg Rákóczival az ország közhangulatát s nem máról-holnapra hozta össze a nemzet elégedetlenségét a predesztinált vezérrel. Nemcsak évek kellettek még ekkor ehhez, hanem azok a Rákóczit érő újabb kellemetlenségek, meghurcoltatások, amelyek érdeklődését kényszerítő erővel a nemzet és az uralkodóház viszonyának vizsgálatára és az ország nyomorúságának átélésére kényszerítették. Mindazonáltal Rákóczi Bercsényivel 1697 elején kötött ismeretsége óta nem állt egyedül. Megtalálta benne a bizalmas barátot, minden családi és egyéb gondjai osztályosát. Azt az első idősebb, önzetlen igaz barátot, aki a kétségek közt vergődő s feltisztulás után vágyódó ifjú lelkeket rendszerint rá szokta állítani az élet végső vágányára. A bécsi tárgyalásoktól való tudatos távolmaradástól addig, amikor évekkel később Rákóczi levéllel fordul a nemzet érdekében XIV. Lajoshoz, az átívelés, a kibontakozás Bercsényi támogatásával, segítségével és irányításával történt. Bercsényi a maga éles eszével, nyugtalanságával, nagyvonalú tervező készségével, ellentmondást nem szerető lényével, mindenképpen alkalmas volt erre a szerepre a kis önbizalmú, zárkózott, érzékeny lelkű Rákóczi mellett.

Rákóczi említett pöre nővére ellen az 1692-es osztozásból fakadt. Akkor a két testvér a csak fiúágon örökölhető javakat is elosztotta egymás között. Ez alól Rákóczi, amikor fia született, felmentést kapott Lipóttól. Így a munkácsi, pataki, regéci és tokaji uradalmakkal önállóan kívánt rendelkezni, amihez nővére nem járult hozzá. A dolog vége az lőn, hogy tényleges per lett az osztozásból, ami mindkét fél számára iszonyú költségekkel járt. A per hosszas huzavona után a feljebbviteli bíróságon Ferenc javára dőlt el s ekkor (1699.) a két testvér barátságosan kiegyezett egymással. Így is elegen voltak, írja Rákóczi, akik a per kapcsán meggazdagodtak.

Fiának megszületése és a fejedelmi cím és rang elismerése Rákóczi magánéletében nem sok változást okozott. A pereskedés sok lakomával, dőzsöléssel, eszem-iszommal járt, amik szükségesek voltak ahhoz, hogy egyes a pörben szereplő emberek lekenyereztessenek. Az egész farsangot Eperjesen töltötte Rákóczi "a fent érintett dőzsölések, táncvigalmak, eszem-iszom és sok bűnös alkalmatosság között." A farsang hevében újabb, lelkében is nyomot hagyó kalandon ment át. Beleszeretett egy homályos származású lányba. Márki azt gyanítja, hogy valamelyik bíró, vagy prókátor lányába. A könnyen lobbanó Rákóczi veszélyesen fellángolt. "Kész lettem volna házasságtörésbe is esni" írta utóbb "ámbár tettleg végre nem hajtottam, bár szándékban gyakran elkövettem s a te irgalmad tartott vissza a bűn elkövetésétől".

Ez a futó kaland utolsó fiatalkori meggondolatlansága volt. Az év őszén olyan megpróbáltatások zúdultak rá, amelyek komolyabbá tették s arra késztették, hogy valósággal küzdenie kelljen életéért és szabadságáért akkor, amikor még a gyanú árnyéka sem férkőzhetett hozzá. Az ekkor megindult eseménysor volt az, amely meggyőzte arról, hogy bármily óvatossággal is kerüli el azt, hogy a nemzettel legkisebb belső kapcsolatba is kerüljön, azért a bécsi udvar bizalmatlanságát soha leküzdeni nem fogja s, hogy a nemzet és önmaga érdekében is cselekvéshez kell fognia, mert azt rajta kívül senki más nem teheti meg.

A kellemetlen emlékű eperjesi farsang után rövid pataki tartózkodás után Szerencsen, Nagysároson, Regécen, de leginkább a hegyaljai pagonyokban tartózkodott és vadászgatott Rákóczi. Nem gyanította, hogy a lába alatt már izzik a talaj s hogy a környékén fellobbanóban van egy szociális forradalom zsarátnoka.

Mivel Rákóczi további szereplésében elhatározó jelentőségű, hogy miképpen látta ő a századvég történetét és a szociális felkelés előzményeit is, iktassuk ide önéletírásából az idevágó részleteket:

"Thököly, bár nagyváradi fogságából megszabadult (1686), már később, főleg Munkács várának feladása után, alig bírt három-, vagy négyezer főnyi magyar hadat összeszedni. A mágnások mind s a nemesek a németek erejétől és fegyverétől leverve hazaszéledtek az amnesztia közzététele után, melyet a császár a török vereségek és Buda visszafoglalása után kihirdetett. Maga Apafi, az erdélyi fejedelem, ki a többi, semlegességüket a két császár közt megőrző erdélyi fejedelmek módjára békén kormányzott, a török elhagyásán törte elméjét és végül első minisztere, Teleki Mihály, egy megbízhatatlan hűségű s a bécsi udvar fizetett embere, erre reá is vette. Miután tehát követeket küldött Bécsbe, a császár s a megnevezett fejedelem közt létrejött a megegyezés, melynek lényeges pontjai közé az alábbi megállapodásokat vették föl: hogy nevezett fejedelem hadi szövetségre lép a török ellen; a német katonaságnak pénzfizetés ellenében fejedelemségében téli szállást engedélyez; két erősséget ugyanilyen katonaság által leendő megszállás végett a biztonság okáért a németeknek átalad és Erdélynek a török által bírt s hadi jogon visszaszerzett részeit megtartja. Ezen kívül a császár biztosította a fejedelmet, hogy ő az említett fejedelemségből semmit megtartani nem fog; a lakosokat kiváltságaikban és szabadságaikban megoltalmazza; fiát, az ifjabb Apafit atyja halála után Erdély fejedelmének elismeri s a háború végeztével az erősségeket kiürítteti. De alig kötötték meg az egyezséget, Histler generális húszezer némettel az országba nyomulván, a fejedelmet, aki jóhiszeműen fogadta a szövetséges hadat, oly szorongatott helyzetbe hozta, hogy számkivetetten tulajdon városaiból, családi várában magánéletet volt kénytelen élni. A császári katonaság pedig a lakosságot rémületbe ejtve, minden erősséget elfoglalva, szabadon garázdálkodott. A mágnások és nemesek a fejedelem gyávaságát okolva és a minisztert átkozva, az erősebbhez ragaszkodtak. Úgy, hogy a német had bevonulása óta Apafinak csak az üres fejedelmi cím maradt meg, aki magát most már az ivásnak adva az 1690-ik évben a mértéktelen ivástól kapott lázban meghalt. Miután tehát a bécsi udvar az erdélyi fejedelemség elfoglalásával biztosította nyugalmát, nyomban Váradot, az ezen fejedelemséghez tartozó, de nagyapám halála után a törökök által megostromolt és elfoglalt erősséget lanyha ostrom alá vette és megadásra kényszeritette. Így a határokat ezen az oldalon jól megerősítve Magyarország sarkalatos szabadságainak elkobzására már régóta kovácsolt terveit mind jobban, meg jobban kézzelfoghatóbbakká kezdette tenni. Azért Buda megvétele, Erdélynek - mint mondtam - csalárd elfoglalása után, 1687-ben az ország rendjeinek Pozsonyba országgyűlést hirdetett és a meghívókba világosan belevette annak az okát is, hogy fiát, József főherceget trónörökösül már nem megválasztassa, hanem megkoronáztassa. Hogy pedig ezen az ország ősi szabadságaira igen veszedelmes merényletet végrehajthassa, a nápolyi Caraffa generálist Magyarország felső részeinek teljes hatalmú megbízottjává, ennek cimével és méltóságával kinevezte. Aki kegyetlenséggel és bosszúállással eltelve, a császár közhírré tett kegyelmi levelét félretéve, Eperjes városában az ujabb zavarok szitásával gyanúsitott előkelőbb nemesek ellen inquisitiót rendelt el. A minden hazai törvények és jogok ellenében felállított törvényszékének biráiról és közelebbi dolgairól szólni hagyom a történetíróknak. De nem hallgathatom el a borzalmas és Nero ideje óta hallatlan vérpad felállítását, melyen a nemesség igen sok zászlóvivőt, főrendeket, kiket a munkácsi várőrség egy közkatonájának szökevény fajtalan felesége anyámmal való levelezéssel vádolt, hóhérok kezei iszonyú kinvallatással meggyötörtek, szétszaggattak, éppen abban az időben, mikor Pozsonyban József megkoronázásáról és az ő örökösödési jogának megállapitásáról folytak a tanácskozások. Az országgyűlésen gróf Draskovich országbirónak, ki a német követeléseknek nyilván ellenszegült, hirtelen halála, melyet a közhiedelem mérgezésnek tulajdonitott, a mágnásokat oly nagy rémületbe ejtette, hogy azután a németekkel senki sem mert ellenkezni. Ennélfogva nemcsak az osztrákház fiaágának Magyarországon való törvényes örökösödését állapították meg, hanem Józsefnek törvényben meghatározott eskümintáját is az udvar tetszése szerint, az ország rendjeinek megkérdezése nélkül megváltoztatták és ennek záradékát, a jeruzsáleminek nevezett II. Endre aranybullájának XXXI. cikkét is eltörölték. Ezáltal az az igazán bölcs király az ország szabadságait és kiváltságait megtámadó királyok ellen a nemességnek, anélkül hogy az a hűtlenség bűnébe esnék, a felkelésre és fegyverfogásra jogot adott. Azért a törvényeknek, az országgyűlésen jelen levő és ugyancsak az eltörlött kivánságok sértetlen fenntartására megesküdött Lipót császár, József atyja, hüségesküje ellenére történt felforgatása és értelmükből való kiforgatása után az országgyűlés nem tárgyalt többé az adókról és a segély megajánlásáról, hanem ezek mennyiségét az udvar döntötte el és a hadbiztosság vetette ki német katonákkal a saját tetszése szerint. A nyomorult népből hallatlan és barbár módon zsarolta ki... A pogány zsarnok példáját utánozta a császári katonaságnak a pénz kizsarolásában követett eljárási módja és ezt még bünökkel tetézte! Akik fizetni nem tudtak, azoknak meggyalázták feleségeiket és a tartozás lerovása érdekében saját férjeiket kényszeritették, hogy őket odaengedjék s azoknak szemeláttára követték el... Másokat vertek, néha addig, mig a verések alatt ki nem adták lelküket. Csekély sértések s néha a nyomoruság fakasztotta panaszok is halálbüntetést vontak maguk után. Ezeket és az ezekhez hasonló, gonosz lélek sugallatára kieszelt kinzásokat a közkatona a népen, a tiszt a nemességen gyakorolta. A panaszok felületes vizsgálatánál egyetlen német katonának több hitelt adtak, mint a magyar tanuknak és azért elítélték és gyakran meg is büntették az ártatlanokat. A katonai rend összeesküdött a rombolás munkájára: a tiszt szemet hunyt a katonának, a generális a tisztnek. Ezen dolgok felforgatták az ország törvényes kormányzatát. A vármegyék főispánjai és alispánjai s alantasabb tisztviselői hivatalos teendőiket nem végezhették. Akik buzgólkodtak tisztükben, azokat vagy rebellis gyalázó nevével illették, vagy annak is tartották. Így gyalázták, sőt néha meg is verték őket. Ezeket az udvarnak jelenteni többnyire hiábavaló volt. Sőt mi több, az elintézés sürgetésével járó kiadások növelték azon költségeket, amelyeknek a megfizetése a németektől kizsarolt népre háramlott. Hadbiztosokat neveztek ki, kik a hadbaszálló, vagy téli szállásra visszatérő katonaság szemléit és pénzkiadásról szóló számadásokat vezették, azon meghatalmazással, hogy a panaszosoknak elégtételt adjanak. De ez a hárpia fajzat is a nemzet rontására tört. Némelyek közülök ajándékokat kaptak a németektől azon céllal, hogy elmarasztalják a magyarokat. Mások viszont a magyaroktól, hogy a kihágásokért a katonaságtól levont birságpénzt az ajándékadás fejében meg is kapják. Voltak köztük olyanok, akik szinlelt részvétből visszautasitották az ajándékokat, de a népnek és vármegyéknek isszonyu uzsorára kölcsönöztek pénzt. Ezekhez járult a helyőrségek sürü volta és ezek parancsnokainak türhetetlen haszonlesése. Egy részük eltulajdonitotta magának a tulajdonos földjeinek és rétjeinek haszonélvezetét akkora kiterjedésben, amennyire egy kilőtt ágyúgolyó elhatott. Másrészük csapszékeket, mészárszékeket, vámházakat emelt a portákon. Egyesek pénzt kölcsönöztek jobbágyaiknak és a kamatnak készpénzben fizetése helyett mezei munkára kényszeritették őket, melyekre vonakodókat, semmibe sem véve az eddigi földesuraikkal szemben tartozó munkáikat, erőszakkal elhajtották. Így birtokaink jövedelmét a németek húzták. Mi pedig az urak nevét viseltük. Hogy ezeket büntetlenül cselekedhessek, a generálisoknak évi díjat fizettek. Így a panaszkodó mindenhol süket fülekre talált. Ha pedig Bécsben jelentették be a panaszt, azt információ szerzése végett leküldték a nevezett generálishoz és a költekezés gyümölcseként az ő bosszuállásuk jelentkezett, mellyel lesújtottak a panaszt tevőre. Nem orvosolta meg e bajokat a törökkel Karlócán kötött béke, sőt minden rosszabbra fordult és a nemzetet végső romlással fenyegette az újszerzeményi bizottság felállítása, vagy amint nevezni nem szégyelték: a török jog életbeléptetése. Lipót császár, megfeledkezve azon esküpontokról, amelyekre az esküt letévén a magyar koronát elnyerte s megfeledkezve arról az igéretéről, hogy esküje kötelező erejénél fogva az országnak a töröktől visszaszerzendő határszéleit nem fogja a magáénak tulajdonitani, hanem uraiknak, akiktől annakidején elfoglalták, visszaadni és a koronához csatolni - bármit ragadott is ki a pogány kezéből magyar vérrel és magyar pénzzel, tervszerűen tulajdonitotta el a maga kincstárának. Ennélfogva a mágnásokat és nemeseket kényszeritették okirataik felmutatására és jogaik igazolására egy illetéktelen fórum előtt. Az eredeti bemutatott okleveleket azután visszatartották és a századok által birt javaiktól büntetlenül fosztották meg tulajdonosaikat. Hacsak nagy pénzért vissza nem váltották azokat. Ezekből, miután részben várakat csatoltak hozzájuk, uradalmakat alakítottak, amiket a császár minisztereinek adományozott. De még e bajok mind nem valának elegendők. El voltak határozva ezeknek betetőzésére. Azért is az ország minden főméltóságát, a zászlós urakat és főispánokat a fennálló törvények ellenére az országon kivül Bécsbe idézték és mivel addig ami pénzt kizsaroltak, az önkéntes segély nevét viselte, azt akarta az udvar, hogy az adózás állandósítása és annak mennyisége felől határozatot hozzanak; hogy az ország törvényeit a Kollonics érsek készitette tervek szerint módositsák; és ami a legfőbb, hogy a nemesi kiváltságtól a szegényebb nemeseket megfosszák és a főbb nemességet megszoritsák... Minthogy ez a fentemlitett országgyűlés évétől szakadatlanul 1697-ig tartott, a nyomorult nép hatalmas felkelését idézte elő, melynek értelmi szerzői Tokaji Ferenc, Szalontai János és más három-négy ember, részben jobbágyaim, részben szabadosaim voltak, nagyobbrészt városom, Sárospatak lakói, akik, mielőtt fegyvert ragadtak volna, több hónapon át regéczi erdeimben és hegyeimen összejövetelt tartottak és a titok megőrzésére szigorú esküvel kötelezték magukat. Lappangott ez a dolog, - ámbár sokan tudomással birtak róla, az egész télen át és az előre megfontolt lázadási készülődés észrevétlenül erősbödött a nép között, amely várta, hogy a német katonaság téli szállását hagyja el. Én is, nem tudván a dologról, folytattam megszokott vadászataimat és ámbár teljes egy hétig időztem azokban a hegyekben, ahol ők összejöveteleiket tartották, mégsem lehetett legkisebb okom sem a gyanakvásra".

Rákóczi most idézett összefoglalása két okból is fontos. Mert egyrészt ez a kép alakult ki benne akkor, amikor elhatározta, hogy mint a szabad erdélyi fejedelmek utóda, az elnyomott nemzet élére áll, másrészt, mert a kortárs látásán át élesen rávilágít a szociális felkelés okaira is.

Thököly egykori kurucai nem mind tértek vissza azelőtti békés munkájukhoz. Az ország tele volt bujdosó hajdúkkal és katonákkal, egykori kurucokkal. Ezek szabadlegények módjára hármasával, négyesével bujdokoltak Erdély és Magyarország érintkező határainak hegyeiben és erdeiben. Olykor egy-egy hajdú-hadnagy körül egész kis csapat verődött össze. A nép szeretettel fogadta és élelmezte őket. Ők pedig biztató hírekkel tartották a népben a lelket s beszéltek a töröktől támogatott kuruckirálynak, Thökölynek közeli visszajöttéről. Így tartották életben a néplélekben Thököly nem is régen volt kurucvilágának eleven emlékét.

A hegyaljai községekben egy bizonyos Tokaji Ferenc nevű bujdosó hordozta a biztató hírt és közben toborzott, szervezett. Mint házaló kalmár járta a helységeket. Valamikor hajdú-hadnagy volt a Rákócziak regéczi várában, amit 1686-ban puskaporral vettetett fel a császár. Tokaji lassan kis vezérkart toborzott maga köré. Így állt melléje Szalontai György pataki jobbágy és Kabay Márton, egy egyházából kiűzött hajdúsági prédikátor. A tél és a tavasz folyamán a regéczi hegyekben gyűltek össze a pórnépből és a bujdosó katonák közül kikerült híveikkel. Egymásnak titoktartást fogadtak s valóban oly ügyesen szervezkedtek, oly ügyesen készítették elő felkelésüket, hogy nemcsak a német, de még Rákóczi sem értesült mozgalmukról. Csak Károlyi Sándor tudott meg valamit. Károlyi ugyanis egy ideig szolgálatába fogadta Kis Albertet és 30 hajdúját, hogy kipusztíttassa velük a nagybányai hegyek oláh tolvajait. Ezért két szepesi kamarás feljelentette Károlyit s azt állította róla, hogy maga is kuruc s a bujdosó hajdúkat is ő fizeti. A lojális Károlyi erre éjnek idején elfogatta Kist. Ekkor érdekes híreket vett ki belőle s azt tudatta is a németekkel.

"Kisnek alkalmatosságával több s nagy dolgokat tanulván ki" írja Károlyi önéletírásában "azonnal méltóságos Nigrelli generális uramnak hirt töttem és mindenekről informáltam, hogy vigyázásban legyen, mert rövid időn motustul tarthatunk. De az német nemzet csak semmiben tartván az magyar nemzetet, informátióimat csak vilipendálta".

Pedig, hogy mennyire jól értesült Károlyi, azt a közeli napok fényesen bebizonyították. A téli szálláson a Hegyalján időzött császári ezredek májusban elvonultak s csak az állandó várőrségek maradtak vissza. Tokaji erre kiadta a parancsot. A helyzetet már tovább nem bíró bujdosók és jobbágyok "feles számban" összegyűltek a szalánci erdőben s július elseje éjjelére támadást határozván el, három oszlopban elindultak Sárospatak, Tokaj és Sátoraljaújhely irányába.

Támadásuk meglepő sikerrel járt. Tokaj ellen maga Tokaji vezette a támadást. Hajókon mentek neki. A velük egyetértő városiak segítségével meghágták a falakat s levágták az ott talált kétszáz németet parancsnokostól együtt. Hasonló szerencsével operált Sárospatakon Szalontai György, aki a német őrséget részben levágatta, részben bebörtönöztette. A harmadik csapat a sátoraljaújhelyi vásárt rohanta meg s ott vágott le minden németet, sőt magyart is, ha németes kalap volt rajta.

A sikerült támadást követte a németellenes megtorlás. A kamarai és sóhivatalnokokat tömlöcbe vetették. A németek által lakott, használt épületeket feldúlták és kifosztották. Zászlókat tűztek ki s az ujjongó lakosságot megeskették Thököly hívségére. Lendületük magával ragadta a Hegyalja egész megkínzott és kifosztott jobbágyságát. Csakhamar ezrekre növekedett a zendülők száma. Beszáguldozták az egész Hegyalját. Ahol németre találtak, lett légyen az hadbiztos, kamarai tiszt, vagy más hasonló népzsaroló, agyonverték, házát kifosztották. A mozgalom, amely furcsa keveréke volt a nemzeti fellángolásnak és a szociális elkeseredésnek, égő házak fényével adott magáról hírt az éj sötétjében s németek vére festette meg a földet, amerre elhaladt...

"Noha mind Szalontai, mind pedig Tokaji Ferenc jobbára semmirekellők", írja Károlyi "irástudatlanok, egyik paraszt, másik pedig közönséges talpas és már most utoljára falukon járó kalmár volt, ugy az adhaerensei is jobbára csak colluvies hominum volt, s nem is sok. Sem ész, sem fő, sem tanács, sem pinz nem lévén közöttük, mégis olyan nagy konfuziót csináltanak az egész hazában, hogy az Tiszán innen való föld szatmári és váradi praesidiummal együtt annyira conturbáltattanak, hogy elhitették magukkal, hogy azon sok rossz hirre való nézve, egészen elrekesztettenek az udvartul és az kassai generalisságtul; majd egy egész hétig csak ambiguusok voltak és ő felsége dolgait communicalni is nem kivánták vélünk."

A zendülők már Rákóczi Ferencet szemelték ki mozgalmuk vezéréül s talán ezért is választották ki felkelésük időpontját úgy, hogy Rákóczi épp a közelben vadászott. Bizonnyal hitték, hogy ha hatalmukba kerítik, a kezdeti sikerek hatására élükre fog állani. Rákóczi azonban korántsem gondolkozott így. "Hétfőn virradóra" írja Rákóczi "már felkészültem gyalogos vadászatra, midőn jelentik nekem, hogy két paraszt gyorsan közeleg, akiknek titkon beszélni valójuk van velem. (Rákóczi ugyanis Szerencsen volt ekkor s a vadászat után akart előre küldött podgyászai után Patakra menni.) Csudálkoztam tolakodó kivánságukon, de mégis magam elé bocsátva őket, valósággal elámultam, amidőn tőlük azt hallottam, hogy a német katonaságtól megszállott tokaji és pataki váraimat az éj második órájában egy és ugyanazon időben lajtorják odatámasztásával megmásztak és az őrség felkoncolása után elfoglalták a törökök, tatárok és Thököly hívei (úgy látszik, Rákóczira is a török segítség meséjével akartak hatni!), akik nagy tömegben lepték el a környéket és kiknek határozott célja az, hogy magukat személyem felől biztosítsák. A dolog ugyan hihetetlennek tetszett nekem, de mégis letartóztatván a híradókat, hogy abban az esetben, ha nem igazat állitanak, bűnhődjenek, megparancsoltam, hogy mindent bemálházzanak. Alig van két óra járásra Szerencstől Tokaj és alig mondták el ezeket az első hirhozók, egyes halálra keresett német katonák megerősitették az előbbeniek előadását."

Rákóczi késedelem nélkül befogatott. Csak egyetlen női hintó állt rendelkezésére. Felesége lóra ült. Maga bevárván lovasait, őröket állíttatott, akik a síkon már messziről észrevehetik, ha a lázadók jönnek. Rákóczi, ki ekkor még a forradalomban és felkelésben járatlan volt, iszonyú izgalommal telítődött el minden hiában eltöltött perc nyomán. Nehogy a bécsi udvar gyanúját magára vonja, azonnal Kassára akart menekülni a pórhad elől, hogy ott meghitt barátja, Nigrelli generális igazolhassa ártatlanságát. Közben azonban a pórhad már megszállta a Kassa felé vezető utat s így Rákóczi és felesége a német őrséggel ellátott Szendrő vára felé menekült. Közben híre jött, hogy a pórokkal nem csekély török és tatár had is van s a sereget Petrőczy, Thököly generálisa vezérli, sőt közéjük várják magát Rákóczit is. A szájról-szájra adott hírek, amelyek a mozgalom kirobbanását is elősegítették, egyszerre nyíltan szájra keltek. Akárcsak manapság, mindenki jól értesültnek kívánt látszani...

Szendrő gyanakvó olasz parancsnoka nem engedte be Rákóczit a várba s így a városban kellett éjszakázniok. Rákóczi innen levélben közölte Nigrellivel, hogy miért kellett útirányt változtatnia. Másnap Selmecbánya felé folytatta útját, ahol fia Hellenbach orvos gondjaira volt bízva. Semmi pénze nem volt. A legnagyobb kényelmetlenségben kellett sietnie, mert tudta, hogy a németek telítve vannak vele szemben előítélettel, hazájával szemben pedig gyűlölettel. Felesége férfias lélekkel tűrte a napokig tartó lovaglás erőpróbáját. Rákóczi ismerve a nép általános gyűlöletét a németek ellen, azon volt, hogy állandóan előbb járjon, mint a felkelés híre. Negyednapra értek Selmecbányára. Itt a legnagyobb fejvesztettség és ellenségvárás félemedettsége fogadta őket. A közhangulat ellenük fordult, azt állították, hogy menekülésük vonta a városra a támadást, tehát ki kell őket adni, hogy a bosszút a város elkerülje. Már az ellenség közeledtét jelző második ágyúlövés dördült el a várfalról, amikor Hellenbach kölcsönzött egy kocsit, báró Thavonath bányagróf pedig száz aranyat s alkonyatkor Rákócziék kiszöktek a városból. Alig haladtak valamit, amikor a kétéves fiúcskát vivő hintó összetört. Rákóczi és felesége éjnek idején, úttalan vad erdőn és sziklás meredekek közt siettek előre Tapolcsány felé. Kora reggelre értek az Erdődy kastélyhoz. A közeli erősségek már itt is a második ellenségjelző ágyúlövést adták le. Most már biztonságban lettek volna, mert a brandenburgi választófejedelem négy ezrede már összevonva várta az előnyomulókat, de annál nagyobb volt az izgalom, hogy mi van a tört hintónál hátrahagyott fiúcskával. Egy rettegésben töltött nap után végre este megjött a rendbehozott kocsi is a gyermekkel. Majd kisült, hogy Selmecbányán a zavart vaklárma okozta csupán s így képzelt ellenség elől futottak ezen a szörnyű éjszakán.

Tapolcsányból Galgócra mentek. Innen a hercegnő és kis fia előrementek Bécsbe, maga Rákóczi hátramaradt, hogy végre megbízható értesüléseket szerezzen. Csakhamar Bécsbe igyekvő német tisztekkel találkozott, akik szintén Petrőczy generális vezetése alatt álló ellenségről beszéltek s a végső veszedelemben tanácsot kérni siettek Bécsbe. Erre Rákóczi is neje után indult, lovait s cselédségét nagynénjéhez küldve, mint egyszerű utas a postai alkalmatossággal élvén csupán.

Bécsben kezdetben nem láttak tisztán az ügyben. Délről is török támadás közeledésének híre érkezett. A hegyaljai mozgalom is egyre vészesebb újságokkal szolgált. A jobbágyok itt-ott kirabolták saját nemeseiket is. Megölték a velük tartani nem akarókat. Viszont lassan rájöttek Bécsben arra is, hogy sem Thökölytől, sem a töröktől nincs senki közöttük s csak pórlázadás az egész. Megkezdődött a császári csapatok előnyomulása s fegyverre kelt a nép ellen több nemes vármegye is. Mintegy három hónapig tartottak a zavargások. Nyílt ütközetre is sor került Rákóczi Harangod nevű pusztáján s az elkeseredett, kaszával, kapával, bottal felszerelt nép már-már erőt vett a császáriakon, amikor a harcba beleavatkozó magyar ezred Deák Pál vezetésével a németek felé fordította a hadi szerencsét. A menekülő pórok Tokaj és Patak falai közé húzódtak, de Vaudemont pár napi ostrommal elfoglalta azokat. A gyalogpórok egy része aztán Rákóczi regéczi és szalánci hegyeiben lappangott, míg teljesen szét nem szórták őket, a lovasok azonban átvágták magukat az Alföldön és a törökhöz menekültek. Tokajit és Kabait elfogták és Bécsbe vitték. A bécsi kormány azonban okult, mert elrendelte, hogy a vármegyék szedjenek el mindenféle fegyvert, még a szúró fegyvereket is minden paptól, tanítótól, deáktól, mesterlegénytől, paraszttól s katonától, ha csak nem végvári ember az illető. Szekfü helyesen állapította meg, hogy mindezen társadalmi rétegek valóban megértek ekkor már a forradalomra. Amint látni fogjuk, nemcsak a szociális, hanem a nemzeti forradalomra is.

Rákóczi Bécsbe érkezvén, azonnal felkereste Kollonicsot, hogy annak róla alkotott rossz véleményét eloszlassa. Megérkezése nem kis meglepetést okozott, viszont sikerrel oszlatott szét minden olyan, már elhintett rágalmat, hogy a felkelésnek ő az értelmi szerzője. Rákóczi Kollonics tanácsára, magánál a császár-királynál is jelentkezett, előadta a rá nézve végzetes eseményeket, feltárta ínséges helyzetét, melybe minden java elvesztése útján került és a császár segítségét kérte.

Ez a "segítség" azonban vajmi haszontalan volt, mert amíg a felzendült nép Rákóczi holmiait a várakban biztonságba helyezte és őrizte, addig a német csapatok mindent feldúltak és elraboltak. Különösen kegyetlenül bántak a német katonák a néppel, akik közül számosat a legnagyobb kegyetlenséggel karóba húzattak és úgy tették ki a meggyilkolt, karóba húzott és felakasztott parasztok tetemeit elrettentő például a közutak szélére.

Itt ismét átadhatjuk a szót magának Rákóczinak, kinél tömörebben úgy sem tudnók az eseményeket összefoglalni.

"Ezalatt Bécsben szemlélődtem tétlenül és birtokaim jövedelmétől elesve, a császár támogatása nélkül. Kénytelen voltam adóssággal terhelni magamat. Amidőn pedig hallottam, hogy a német sereg a népet szétkergette, a várak elestét előrelátva és ingóságaim elharácsolását gyanitva, a császárhoz mentem azon kérelemmel, hagyja jóvá azon szándékomat, hogy Vaudemont herceggel összeköttetésbe lépjek. Miután kedvező választ nyertem tőle, két szolgától kisérve, a posta utján, hegyi uton át, a legnagyobb gyorsasággal Eperjesre értem. Ép abban az időben, amikor a császáriak tokaji váram megvétele után Patakra érkeztek. A gyalogos népség a hegyekbe menekült és ezért, minthogy mindenki tanácsolta is, kiséret nélkül nem véltem tanácsosnak az utat folytatni. Eperjesről érkezésemről úgy Vaudemont herceget, mint legmeghittebb barátomat, Nigrelli grófot Kassán levélben értesítettem, az elsőtől kiséretet, a másodiktól tanácsot kértem. Néhány óra múlva meg is kaptam utóbbi levelét, ki ugyan örvendett megérkezésemnek, de az irántam táplált baráti indulatból megirta, hogy jobb lett volna inkább Bécsben maradnom és onnan szemlélnem az eseményeket, amik itt történnek. Nem vetettem meg az olasznak néhány szóban adott tanácsát, melynek teljesebb és világosabb megértésére magam is átmentem hozzá. Nem is volt egyáltalában okom megbánnom a fáradságot. Ugyanis őszintén közölte velem azokat a hireket, amiket rólam Vaudemont táborában terjesztenek. Ott bizonyos gonosz lelkű emberek azzal vádolnak vala, hogy jobbágyaim az én engedelmemből és tanácsomból zavarogtak. Azért is őrizték meg bántatlanul ingóságaimat és kocsiimat (amiket Rákóczi előző nap Patakra küldött) s hogy Vaudemont ezeknek hitelt látszik adni és hogy ezekről az udvarnak is irt. Te tudod, sziveknek vizsgálója, hogy mily igaztalanok voltak ezek a rólam terjesztett hirek! De nem gondoltam tanácsosnak ártatlanságomban bizni. Mert a bécsi udvarban spanyol maximák voltak uralmon és azért mindenféle gyanúsitáson kapva-kapott. Kollonics érsek, kinek szava a magyar ügyekben döntő súllyal birt, engesztelhetetlen gyűlölettel volt irántam. Kinsky gróf is, aki akkor az első miniszteri tisztet viselte, egyedül azon utálatos politikai elvből, hogy a császárnak az én házamat, mely az övével állandóan ellenségképpen áll szemben, ki kell irtania, még nálánál is nagyobb ellenségem volt. Megmaradt élénk emlékezetemben, hogy mi történt velem az udvar tudtán kivül kötött házasságom után. Éppen ezen okból, ép oly gyorsan, amint jöttem, csak két napot töltve a makoviczai várban visszavonultan élő néném meglátogatásával, visszatértem Bécsbe." Rákóczit igazán alaptalanul gyanúsította a bécsi udvar. Ismervén a bécsi udvar róla alkotott véleményét, minden gyanút elkerülendő, tartott magának német és külföldi udvart. Ezért kerülte a magyarokkal való feltűnő érintkezést. Inkább elviselte, hogy a magyarok ezt arra magyarázzák, hogy megveti a saját fajtáját és nemzetét. Mindez az óvatosság hiábavaló volt. A miniszterek eleve megalkotott véleményét ez nem változtatta meg róla. Rákóczi a legelkeseredettebb lelki állapotban utazott Bécsbe. Elhatározta, hogy tiszta helyzetet teremt. Tisztázza a viszonyát a császárral, mégpedig úgy, hogy felajánlja magyarországi birtokait cserébe egy ausztriai hercegségért.

Alig ért Bécsbe, két úton is ajánlatot tett teljes feldúltságában erre. A császárnak Menagetti jezsuita atyán, a császár már említett bizalmasán és gyóntatóján keresztül tette meg ajánlatát. Kinskyhez pedig egy vele akkor bizalmas lábon álló ember közvetítette hajlandóságát. Menagetti néhány nap múlva a császár megbízásából Kollonicshoz utasította Rákóczit.

Kinsky izenete már kellemetlenebb ízű volt. Kinsky ugyan dicsérte az elhatározást, de azt tanácsolta, hogy Rákóczi forduljon a dolgok mostani állása mellett a császári kegyhez, amíg ennek a kegynek még nyitva áll az ajtaja, mert az udvar már tudja, hogy Rákóczi levelezett és összejátszott a császár ellenségeivel! Azt izente, hogy az írásos bizonyítékok sem hiányzanak e tárgyban, melyek bizonyítják, hogy a lázadást Rákóczi szította jobbágyai közt. Tegyen tehát Rákóczi ezen tetteiről töredelmes vallomást, mert ha a császár akarja, most már más eszközöket is talál, hogy Rákóczi javait lefoglalja a maga javára.

Rákóczi érthető felháborodással fogadta Kinsky szemérmetlen izenetét, amely mélyen bevilágított a bécsi udvar politikai szövevényeinek sötét világába és rosszindulatába. Azonban uralkodott magán s felkereste Kollonicsot, hogy tőle közvetlenül tudja meg Lipót császár válaszát. Nem kis meglepetéssel hallhatta itt, hogy a császár az ellenkező véleményen van, mint azt Kinsky állította. Lipót kegyesen vette Rákóczi ajánlatát, de mivel sem a birodalomban, sem a többi örökös tartományban nem volt a kincstár kezén egy olyan birtok, amely Rákóczi birtokaival egyenlő értéket képviselne, nem fogadhatja el az ajánlatot. De ha lenne, izente a császár, akkor is tiltaná a saját érdeke, hogy ezt az ajánlatot elfogadja, mert Magyarországon sokkal több szolgálatot várhat Rákóczitól, mint bárhol egyebütt.

Ez a kegyes és uralkodói bölcsességre valló válasz, mely igazolni látszik néhány történetíró azon állítását, hogy maga Lipót jóindulatú ember volt, csak tanácsosainak nem tudott ellentállni, azok viszont kíméletlenül védték a neki imputált, általuk kitalált érdekeket; felbátorította Rákóczit, hogy szabad folyást engedjen Kinsky elleni ádáz felháborodásának. Kapóra jött, hogy nagyon jól tudta, miszerint Kollonics és Kinsky annyira gyűlölik egymást, hogy soha egy véleményen nincsenek. Előadta tehát Kollonicsnak ármánykodását s Kollonics nem beszélte le Rákóczit arról, hogy amikor majd az a császárnak hálás köszönetet mond jóságos elhatározásáért, egyben elpanaszolja a rajta esett sérelmet is.

Mindenekelőtt értesítette Rákóczi Kinskyt, hogy ne terjessze kérését a császár elé, mert már kedvező választ kapott onnan. Egyben tudatta Kinskyvel, hogy nagy örömére szolgált tapasztalhatni, mennyivel jobb véleménnyel van róla a császár, mint azt Kinsky gondolja.

Kinsky, mint azt Rákóczi helyesen vélte, meg akarta ismételni azt a trükköt, amit kevéssel előbb a fiatal Apafinál sikerrel alkalmazott. Apafit ugyanis hasonló fenyegetésekkel annyira megijesztette, hogy az a törvények és megállapodások ellenére lemondott az erdélyi fejedelemségről a császár javára és belement birtokai elcserélésébe is. Tervének sikertelensége miatt nyílt ellenségeskedés ütötte fel a fejét Kinsky és Rákóczi között. Azonban Rákóczi most már nyugodt volt, mert közben a császár magánkihallgatáson is fogadta s ott izenetét "sok kegyes szóval megtoldotta és megerősítette".

Mivel azonban Rákóczi nagyon jól tudta azt, miszerint "ez a jó és igazán istenes életü fejedelem" nem tud ellentmondani tanácsosainak, hogy Kinsky esetleges ellenséges lépéseit kellő időben kontrakarirozhassa, elhatározta, hogy a telet és a következő nyarat nem birtokain tölti, hanem valahol Bécs közelében. Ezért leginkább Batthyány gróf közeli rohonci kastélyában tartózkodott, bár nővérével ekkor még mindig folyó pere miatt 1698 februárjában és márciusában Eperjesre kellett mennie. Közben arról is értesült Kinsky egyik bizalmasától, Marsiglitől, miszerint amikor előző évben visszatért volt Magyarországba, hogy Vaudemonthoz csatlakozzék, ha nem tért volna hirtelen Bécsbe, feltétlenül elfogják, mert már Vaudemont meg is kapta volt az elfogatási parancsot.

Rákóczi élete így egyre zaklatottabb lett. Egyre jobban rádöbbent arra, hogy milyen állandó vadászat folyt és folyik ellene s hogy sem birtokain, sem Bécsben nincs emberi biztonságban. Fiatalkori szélsőségeit egyre jobban levetette. A ránehezedő gondok, élete és családja jövőjéért való aggódása mindjobban megkomolyították, szinte elkomorították. Lélekben egyre jobban távolodott Bécstől, amelyhez komolyabb kapcsolatok, a kellemetlenségek elkerülésének vágyán kívül, különben sem fűzték soha.

A közelmúlt években egy történetírói ambícióktól hevített vidéki tanár, Málnási Ödön, könyvet írván Csáky bíbornok életéről és koráról, felvetette: "Ki tudja mi lett volna Tokaji Ferencnek és Kabay Márton prédikátornak ugyanezen évben megvillant jobbágylázadásából, vagy öt évvel később Esze Tamás és Kiss Albert jobbágyfelkeléséből, ha az udvar az ifjú Rákóczinak megengedi a birtok és hazacserét? És mi lett volna, ha hesseni Charlotte hercegnő helyett a később oly döntő befolyású Althann család egyik leányát veszi feleségül? Ha az előbbi lehetőséget tekintjük, a kuruc felkelés minden valószínűség szerint nem Kismajténynál, hanem már Bolhánál végződött volna. Utóbbi esetben a szatmári békét nem Károlyi, hanem Rákóczi köti meg". Mivel minden ilyen kérdés feltevése egyrészt tudománytalan, másrészt teljesen meddő, még a feltevését is vissza kell utasítanunk. A történetírónak a legmegközelíthetőbben valószínű múltat kell megelevenítenie, de ilyen tetszetős, ám semmitmondó feltevésjátékokba sohasem szabad bocsátkoznia. Mi sem mondhatunk el mást, csak amiről biztos értesülés maradt ránk. Elég sajnálatos ez akkor, amikor bizony nagyon elkelne, ha Rákóczi kibontakozásának egyes fázisairól az ő lelkiségébe, válságaiba és gondjaiba, elhatározásaiba és terveibe mélyebben bevilágító anyagunk lenne, de ennek híján, le kell mondanunk egy hiánytalan lelki fejlődés művészi rajzának kialakításáról s meg kell elégednünk azzal, ha a kibontakozás egy-egy érzékelhető momentumát figyelhetjük meg.

Rákóczit az egymást követő reázúduló megpróbáltatások edzették megfontolt férfivá. Lassanként teljesen kihalt szívéből a Batthyányné iránt érzett, öt évig húzódott reménytelen, rajongó siheder-szerelem. Mélyen meghatotta felesége ragaszkodása és férfias viselkedése, amellyel elviselte az 1697-es nyári menekülés minden izgalmát és testi fáradalmát. Ezek láttán őszinte megbecsülés alakult ki benne felesége iránt, amely a házasságkötés előtt fellobbant, de hamar el is lobbant érzelem helyett őszinte mély szeretetet lopott szívébe. Élete igazi osztályos társának kezdte érezni nejét azokban az ideges és nehéz bécsi napokban, amikor Kinskyvel szemben életéért és vagyonáért küzdött. És amikor lélekben így rátalált feleségére, a gyerekkorában is sokat gyengélkedő asszony újra betegeskedni kezdett. Betegsége annyira elhatalmasodott, hogy maga az asszony adta fel a reményt s vette fel az utolsó kenetet. Ez a hosszas, olykor haláltusává súlyosodó betegség nagyon megrázta Rákóczit. "Kijutott nekem a fájdalomból", írja "már el is sirattam". Buzgón imádkozott feleségeért. A hercegnő pedig "erős és férfias lélekkel viselte a közelgő halál félelmeit s meg sem indítva sem atyja, sem az én könnyeimtől, azt mondta: inkább vágyik a halál, mint az élet után és igazán azt a látszatot is keltette".

Kinskyvel folytatott harca s feleségének elhatalmasodott betegsége mellett még más megpróbáltatás is szakadt rá. Négyéves kis fia egyévi emésztő betegség után meghalt. "Így sorvadt el ő és elaszva lassan, észrevétlenül ellobbant, mint az elfogyó gyertyaszál, Lőcsén, a híres Spillenberg orvos keze alatt". Gyermekének halála, kit nemcsak őszintén szeretett, de kiben családja fennmaradásának zálogát látta, mélyen megrázta a huszonhárom éves ifjú embert.

A családi bajok mellett a családi gondok sem hagyták el. Kötött ugyan már a felkelés előtt egy egyezséget a nővérével folyó áldatlan perben, de újabb nehézségek keletkeztek s a per megújulva folyt tovább. Rákóczi arra is rájött, hogy nővére titkos rosszakaróinak tanácsai által befolyásoltatja magát. Megtudta, hogy a császári udvar is szítja a pört, különösen Kinsky hatására, mert ezen a peren a Rákóczi-testvérek csak veszíthetnek, annyiba kerül a sok huzavona. Rákóczi szerencséjére Kinsky a vele történt összeütközés után egy évvel elhunyt. Ezek az évek voltak Rákóczi további viselkedésének motiválói. Maga is írja:

"Mindezek szükségesek voltak az elkövetkezendőkhöz, amelyek felől csodálatosan intézkedett a te gondviselésed! Meg kellett ismernem a bécsi udvarnak reám vonatkozó terveit, hogy felzavarodjék életem nyugodalma, amelyet - mint mondtam - jobbára vadászgatásban töltöttem el. Meg kellett győződnöm lelkemben, hogy a fentnevezett udvar politikájának titkos tervében elvégzett dolog az én tönkretételem és házamnak Magyarországból való gyökeres kiirtása. És ámbár azt következtethettem a császár fennidézett feleletéből, hogy ő ezt nem akarta egyenesen, mégis, hogy a miniszterek máskép éreznek, arról világos meggyőződést szereztem a nénémmel való viszálykodásom szitásából, valamint abból, hogy keresve keresték az ürügyeket vádalapul arra, hogy énnekem a fennevezett mozgalom szitásában részem volt... Igy rosszabbodott napról-napra a helyzetem".

Ebben a lelkiállapotban szövődött Rákóczi és Bercsényi között az az egyre jobban elmélyülő barátság, amelynek első szálai már az 1697-es eperjesi farsang idejébe nyúlnak vissza. 1699 szeptember 18-án zárta le a két Rákóczi-testvér a pert gróf Csáky István országbíró előtt kötött barátságos megegyezés formájában. A per újabb másfél éve alatt elég hosszú idő állt rendelkezésre, hogy az Eperjesen gyakran megforduló Rákóczi a szomszéd várbirtokos Bercsényivel összemelegedjék.

Rákóczi életének 1697 és 1700 közé eső három évi szakasza nem a külső események, hanem a lelki események, megpróbáltatások és élmények időszaka volt. Külső említésre méltó dolog mi sem történt. Ezen időszak első hónapjaiban Bécsben és a Bécshez közelfekvő vasvármegyei Rohoncon, Batthyánynál tartózkodott. 1698 február és március fordulóján Eperjesen intézte perét. Május 15-én a nagysárosi várban elnökölt Sáros vármegye tisztújító közgyűlésén. Királyi parancs is kötelezte, hogy megyéjébe menjen, mert Bercsényivel együtt utasítást kapott arra, hogy rendezze a lengyel határon történt határsértéseket, amelyekben jobbágyai is részesek voltak. A megyében hidegen és idegenként fogadták. Bár a nemesség nem vett részt az előző évi felkelésben s Tokaji manifesztuma után is csak parasztfelkelés maradt a dolog, a megye nemessége mégis bizalmatlan lett Rákóczinak a felkeléskor tanúsított magaviselete miatt. Az akkor Európaszerte divatos spanyol ruháját is németnek nézték s különben is látták, hogy idegen az udvara és életmódja s a vadászaton kívül semmi iránt sem érdeklődik.

A közgyűlés után pár napot uradalmaiban töltött, aztán visszatért Bécsbe. Június végén, július elején kétségtelenül Bécsben volt s oda Rohoncról, ahol a nyarat töltötte, zavaros pénzügyei rendezésére többször visszatért. A tavalyi pénznélküli menekülése és hosszas bécsi tartózkodása, aztán uradalmainak a császáriak által való feldúlása egyrészt rengeteg adóssággal, másrészt igen jelentős anyagi veszteséggel járt. Így bizony éveken át súlyos gondot jelentett számára anyagi egyensúlyának biztosítása s birtokainak újra való berendezése. November közepén ment le ismét Magyarországba, most már feleségével. Mivel a per miatt sűrűn meg kellett fordulnia Eperjesen, ezért a szomszédos Nagysároson szállt meg. A következő évben ismét elnökölt a Sáros megyei tisztújító közgyűlésen. Ebben az évben (1699) Szerencsen, Nagysároson, Eperjesen és Munkácson tartózkodott leginkább Rákóczi. Többnyire ezeken a helyeken időzött 1700 első felében is, kivéve Eperjest, ahol a per megszűnte után már nem volt dolga.

Ennek az évnek elején megfordult Bécsben is, amint Thaly és Márki egyhangúan vélik, bizonnyal azért, hogy közbejárjon várai ügyében. A császár-király ugyanis leromboltatta Rákóczi várainak egy részét (Ecsed, Patak, Ónod). Rákóczi közbenjárása azonban eredménytelen maradt, mert a haditanács a megkezdett rombolást folytatta és 1702-re el is készült vele. Rákóczit mélyen sértette ősi várainak barbár lerombolása, de az udvar letörni igyekezett mindent, ami magyar és megsemmisíteni mindazt, ami a magyarságot erősítheti.

1700 nyarára azt remélhette Rákóczi, hogy elhunyt fia helyett ismét gyermekkel áldja meg az ég. Ezért a nyár elején Bécsbe vitte nejét. Itt született meg 1700 augusztus 17-én Rákóczi és hesseni Sarolta Amália második fia, akit keresztapja, a Rákóczinál két évvel fiatalabb I. József király után Józsefnek kereszteltek. Lipót király Józsefet már 1687-ben utódjává koronáztatta s bár ekkor még Lipót élt, Józsefet királynak tekintették.

Három hónappal később az újszülöttet dajkái és egy ékesebb udvarhölgyre bízva Bécsben hagyták s Rákóczi nejével visszatért felső-magyarországi birtokaira.

Ez a bécsi tartózkodás utóbb döntő befolyású lett Rákóczi egész életére. Évek óta foglalkoztatta már az európai hatalmak diplomáciáját, hogy mi lesz, ha II. Károly spanyol király meghal. Halálával a spanyol trónnak nem maradt közvetlen örököse és előrelátható volt, hogy az örökösödés ügyének elintézése az európai békét meg fogja bontani. A Habsburgok biztosítani kívánták továbbra is családjuk spanyolországi uralmát. Ezzel szemben a franciák, angolok és hollandok az európai egyensúly érdekében meg akarták törni a Habsburg-túlsúlyt s szövetkeztek Spanyolország felosztására. 1700 márciusában az említett három hatalom megegyezett abban, hogy a spanyol trónt az Indiákkal és Németalfölddel és Spanyolországgal örökölje I. Lipót második fia, Károly főherceg, mert időközben jelöltjük a bajor választófejedelem, József Ferdinánd, gyanúsan gyorsan elhunyt. Viszont az olasz tartományokat és Lotharingiát Milánó ellenében a francia dauphinnek szánták. Erről a megegyezésről maguk a nevezett hatalmak követei értesítették Bécsben Rákóczit s jelezték azt is, hogy neki is szerepet szánnak az ügyben. A tervezgetésekben benne volt Du Heron, Franciaországnak Rákóczi által nem ismert lengyelországi követe, valamint a fecsegéséről közismert Villars bécsi francia követ is, akik miatt az óvatos Rákóczi tartózkodó volt, viszont lelkében a jobb jövő reményével eltelve s a küszöbön álló háború feletti jókedvében tért vissza hazájába Bercsényihez.

A Bécsben szerzett értesülések most már alkalmasnak mutatták az időt arra, hogy a magyarság akciót kezdjen elkobzott alkotmánya és szabadsága érdekében. Belátta ezt Rákóczi is, akit részben élete tapasztalatai s részben Bercsényi is, az utóbbi években meggyőztek arról, hogy a magyarság számára nincs más lépés hátra.

Rákóczi, mint azt az önéletírásából idézett történelmi összefoglalása igazolja, teljesen tisztába jött a bécsi tendenciákkal és élesen felismerte mindazokat a helyi tüneteket, amelyek azt igazolták. A helyzet az 1697. évi parasztmozgalom óta csak romlott. Pozsega, Valkó, Verőce és Szerem megyéket kiszakították az ország területéből s azokból minden alkotmányos formát mellőző katonai tartományt szerveztek. A felszabadult megyékben az újszerzeményi bizottság uralkodott. Az úgynevezett jász-kun kerületet, szabad polgárok szabad területét, ötszázezer forinton Bécs elzálogosította a német lovagrendnek. 1700-tól kezdve a nagybirtokos nemességre jövedelme 16-odrésze adóul rárovatott. A kisbirtokos nemességet pedig adózás tekintetében egy kalap alá vonták a jogtalan jobbágyokkal. Rendkívüli mértékben felemelték a só árát és újabb regáléjogok gyakorlásával súlyosan megadóztattak mindenkit. Tovább fokozódott a protestánsok elnyomása. Az iskoláknak újabb sorát zárták be. Egyes vidékeken a rekatolizálás élén haladó jezsuiták dragonyos századok élén járták be a helységeket és űzték el a protestáns papot, tanítót, hogy a protestáns templomokat átvehessék. Bécs érzéketlen volt és süket. Az egyre súlyosabb nyomás alatt egyre nagyobb lett az az elkeseredés, amely már előbb is megért a forradalmi kirobbanásra. Ezeknek a vexaturáknak többje érzékenyen érintette Rákóczit is. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy a maga egyéni összeütközései a bécsi udvarral csak egy részét alkotják és beletartoznak a magyarság és a németség egyetemes érdekellentétébe. Egyedül a szerencsétlen külpolitikai helyzet volt az, amely kénytelen béklyót vetett a nemzeti ellentállás minden gondolatára. A császár ugyanis a ryswicki békében (1687 szept. 20) kibékült XIV. Lajossal. Az így felszabadult csapatokat Lipót szintén a török ellen használta fel, mely az angolok és hollandok támogató közbejárására 1699-ben Karlovicban békét kötött Lipóttal. Így Lipót és birodalma annyi év után ismét külső békében volt, hadereje tehát a gyanús országrészeket szállta meg. Ilyen körülmények közt minden önálló akció reménytelennek látszott. Ebbe a reménytelenségbe hozott reménysugárt Rákóczi említett 1700 nyári bécsi értesülése.

Bercsényi Miklós, aki Rákóczi gondjait megosztotta s belső küzdelmei idején őszinte barát gyanánt mellette állt s nagyban elősegítette Rákóczi igazi kibontakozását, 1665-ben született Temetvény várában. A grófi rangot apja nyerte el. Műveltségének alapjait a nagyszombati egyetemen szerezte meg. Fiatal korának egy részét Esterházy Pál nádor udvarában töltötte. Buda várának visszafoglalásakor annyira kitűnt, hogy ezredessé nevezték ki. Kevéssel utóbb Ung vármegye örökös főispánja, majd - mint említettük - Felső-Magyarország hadbiztosa lett. Mint ilyen került Eperjesen 1697 farsangján Rákóczival összeköttetésbe, amely összeköttetés utóbb igaz barátsággá mélyült. Hosszú időn át egyedül ő volt Rákóczi egyetlen bizalmasa. A hadbiztosi tisztség csak kellemetlenséget szerzett neki s ezért már a következő évben visszavonult a magánéletbe.

Bercsényit Thaly, egyik arcképe alapján, e szavakkal jellemzi: "Erőteli vonásai hiven tükrözik vissza jellemét. Dus fekete hajzattól köritett nyílt, domború homloka fényes értelmi tehetségre; jupiteri szemöldökeinek ívei akaraterejére; mélyen fekvő, igen nagy és szép, villogó fekete szemei - melyek haragos tűzben égnek - szenvedélyességre; nagy sasorra bátorságra; erős, dombos álla jellemének szilárdságára, makacsságára; élénk-piros ajkai ragyogó ékesszólásra s humorának nyilaira emlékeztetnek. Szemeinek kifejezése parancsoló, kemény, lángoló. Általában az egész arc tősgyökeres magyar tipusú, rendkivül érdekes; és sokat jelentő". Ebből a kitűnően szemléltető leírásból magát az embert is megismerjük, aki eszerint kitűnő értelmi tehetséggel rendelkezett. Telítve volt akaraterővel, szenvedélyességgel és bátorsággal. Olykor makacs, szónoki készsége nagy s humora gyilkos. Általában erősen uralkodó temperamentum, aki mindég extázisban van, kemény és parancsolni kész.

Hasonlónak ismerte Bercsényit XIV. Lajosnak Rákóczi udvarába küldött követe, Des Alleurs marquis is, aki 1705-ben írt emlékiratában, melyben beszámolt urának tapasztalatairól, úgy jellemezte Bercsényit, hogy az a Rákóczi utáni elsőséget szellemi erejével, fondorlataival és tekintélyével vívta ki s nem előkelő rokonai vagy gazdagsága útján tartja fenn.

A kortársak, így Savoyai Eugen is, meg voltak arról győződve, hogy a szellemi túlsúly Bercsényinél van s Bercsényi a gondolkodó és Rákóczi csak az egyszerű végrehajtó. Azonban ennek ellentmond Szekfü, aki a Magyar Történet megfelelő helyén annyira pontosan és frappánsan rajzolta meg a két férfi közötti viszonyt, hogy szóról-szóra idéznünk kell ezeket a mondatait:

"Rákóczi" írja Szekfü az említett helyen "egész életében az a magába vonult egyéniség volt, amivé tette őt örömtelen gyermek- és ifjúkora: egyszerű szavakkal és fordulatokkal élő szelíd lélek, aki belsejét sem azért nem mutatta meg akárkinek, mintha büszke lett volna, avagy bizalmatlan és zordul ellenségeskedő, hanem abból a természetes szerénységből, mely a bensőnek feltárását mint fölösleges, túlságosan hangos gesztust kerüli és embertársait nem akarja saját maga személyével elfoglalni. Ebből igen gyakran az következett, hogy erős egyéniségekkel érintkezve, látszólag passzív szerepre szorult, átengedve a teret amazok szenvedélyes expektorációinak. Ez a helyzet állt elé nem egyszer Bercsényivel szemben, aki saját álláspontját megvesztegető szóáradattal, szellem, élc, irónia minden árnyalata segítségével tudta exponálni, úgyhogy Rákóczi alig juthatott szóhoz, de nézeteit mégsem hagyta szenvedélyes és túláradó barátjától befolyásoltatni".

Szekfü kétségtelenül találó és helyes megállapításait teljesen fedi az a jellemzés, amelyet maga Rákóczi hagyott ránk Bercsényiről a magyarországi háborúról írt Emlékirataiban, amely először az 1739-ben, Hágában megjelent, Rákóczitól származó "Histoire des Revolutions de Hongrie" című munkában látott napvilágot. Mivel Rákóczi és Bercsényi viszonyának tisztázása már együttműködésük részletes előadása előtt kívánatosnak látszik, idézzük még a fentieken kívül Rákóczi most említett jellemzését is:

"Az örök igazság előtt irván ezt az emlékiratot és félretévén minden emberi gyengeséget, meg kell vallanom, hogy gr. Bercsényinek személye és modora nagy akadálya volt a magyar urak egyesülésének. Őt mindnyájan ismerték, engemet csak nagyon kevesen. Azok is fiatalságomat tekintve képtelennek tartottak bármely hadi, vagy politikai ügyek vezetésére s igy mindent a grófnak tulajdonitának. Többen még hasonlitani sem kivánták magukat hozzá, annál kevésbé kivántak vezénylete alatt állni. Bercsényinek zsenije, mely egyenlőséget nem türt, keménynek és elviselhetetlennek tetszett alattvalóinak. Kiméletlenül csipős és gunyolódó volt fesztelenségében, komoly dolgokban könnyelmü s ha feddenie kellett, élesen és megvetőleg tette. Nyakasan bámulván önön lelkületét, másokét többnyire megvetette. Ékesszóló a beszédben, késedelmeskedő a tettekben, ingadozó a kétes esetekben; tanácsa terjedelmes elméje miatt bő, de bizonytalan volt s a szerencsétlen események okait mindég másoknak tulajdonitotta. Azonban Bercsényi ragaszkodott hozzám, szeretetből és kényszerűségből is. Igy barátsággal és kölcsönös szeretettel viseltetvén egymáshoz, sok dologban pártját fogtam, vagy pedig, magát mérsékelni nem tudó heves természetével mentettem. Különben sem láttam benne semmi rosszakaratot. Sem nem változtathattam meg őt, sem nem büntethettem igazság szerint. Ezért titokban gyakran vádoltak, hogy elnéző vagyok iránta. A közvélemény fukarnak és kapzsinak tartotta Bercsényit, de ő ilyesmire képtelen volt. Elzárkózottnak tartották, mert nem járt senki kedve után, azt hivén, hogy barátságommal beéri. Ezen okokért egész Magyarországon nem volt rajtam kivül barátja. Azonban én sem tetszettem neki mindég, mert a méltányossághoz ragaszkodván, nem birtam mindenkor teljesiteni kivánságát. Mindazáltal - amint már mondám - terjedelmes elmével lévén megáldva, könnyen belátott az ügyekbe, de ritkán tudta másokban felismerni az észt és a tehetséget. A szabadság ügyét védvén, megengedtem neki mindent tenni, amit a lengyel nagyok szoktak cselekedni a király irányában, miként ottlétemkor láttam s amelyekről hittem, hogy törvényeink lényegével nem ellenkeznek. Ez sok rágalomra szolgált okul, mert azt hitték, hogy a gróf hatalomban és méltóságban is egyenlőnek tartja magát velem, noha sohasem tapasztaltam, hogy az irántam tartozó tisztelet s engedelmesség ellen vétett volna. Nehezen birtam mérsékelni e barátom természetét, kit őszintén szerettem, ki birta minden titkomat s hű bajtársam vala a száműzetésben és szerencsétlenségben. Nehéz volt őt a többi nagyokkal, kik pártomon állottak, egyességben tartanom, mert mindnyájan külön-különféle lelkületűek lévén, noha ugy látszottak, hogy önként megadják gr. Bercsényinek a tiszteletet, azon megbecsülésért, mellyel én viseltettem iránta, nemkülönben méltóságáért is - pedig sem maguk között, sem irányában nem volt őszinte közöttük egy sem... Részletesen elmondhatnám majdnem a többi urakról is, amit Bercsényiről elmondottam, kivéve éles elméjét, érett itéletét, barátsága és szeretete tartósságát és hozzámvaló hivségét."

Ezekből az őszinte és jól jellemző sorokból nemcsak Bercsényit, de magát Rákóczit is megismerjük. Mélyen betekinthetünk kettőjük viszonyába is s megérthetjük, hogy mit jelentett ez a két merőben ellentétes, de a maga nemében rendkívüli egyéniség egymás számára.

Az eddigi történetírás, Thalyt és Márkit sem véve ki, bizonnyal túlozta azt a hatást, amelyet Bercsényi a kibontakozás éveiben gyakorolt Rákóczira. Kétségtelen, hogy nagy szerepe volt abban, hogy Rákóczi pontosabban és kimerítőbben értesült az ország dolgairól és első sorban hangulatáról, mintsem különben tehette volna. Azt hiszem azonban, hogy kettejük jellemének ismeretében nem csalódom, ha azt vélem, hogy Bercsényi inkább csak annyiban segítette elő Rákóczi nagy belső kibontakozását, hogy alkalmat adott arra, hogy Rákóczi kibeszélje magát, hangot adjon elrejtett gondolatainak, tapasztalatainak és így az önmaga hangosan kiejtett szavai győzték meg Rákóczit. A megértő barát, aki a hangosan töprengő Rákóczi kételyeit eloszlatta, felfogásának, meglátásainak helyességét igazolta, kétségtelenül mintegy szellemi bábája lett a bábjából kibontakozó Rákóczinak. De a kibontakozás, a szabad felröppenés mégis csak Rákóczi önmagából fakadt lelki fejlődésének volt önkínzásosan fáradságos eredménye.

Felbecsülhetetlen és elvitathatatlan azonban az a szolgálat, amit azzal végzett Bercsényi Rákóczi és a nemzeti ügy érdekében, hogy az óvatos és zárkózott Rákóczi igazi lelkét, nemzete és családja jövőjén mélyen aggódó lényegét megismertette azokkal a nyugtalan, de Rákócziban nem bízó főurakkal és nemesekkel, akik később Rákóczi mozgalmának zászlóvivői lettek. Rákóczihoz viszont elvitte ezek bizalmának és reménykedésének hírét. Így valóban Bercsényi személyes munkája és eredménye lőn, hogy a nemzeti közvélemény Rákócziban látta megtestesülni minden reményének eljövendő beváltóját s Rákóczi megérezhette ezt s így igazolva láthatta, hogy a családi hagyományok valóban vezéri és nemzetvédő szerepre predestinálják őt.

Nem Bercsényi beszélte tehát rá a tettre Rákóczit, hanem csak találkoztak a cselekvés vágyában, amely közben Rákócziban is felébredt. Csakhogy míg Bercsényi cselekvésvágya türelmetlen és heves volt, addig Rákócziéban több volt a megfontoltság, a számítás és a céltudatosság. Rákóczi már korán tudta azt, hogy a szász választóból lett lengyel király, "erős" Ágost, akit a Habsburg-befolyás emelt a lengyel trónra, csalódást hozott Lipót számára s a király kész lenne egy számára dicsőséget hozó háborúra. Német rokoni körökből viszont azt is tudta, hogy a német fejedelmek is neheztelnek Lipótra s az egyenetlenséget nem lenne nehéz közöttük szakadékká mélyíteni. Ezekhez az értesülésekhez járult az a fenti hír, amelyet 1700 nyarán hallott Bécsben. A helyzet mérlegelésével tehát belátta, hogy számára is eljött a cselekvés pillanata.

Már 1699-ben közölte Rákóczi Bercsényivel, hogy tervei vannak az ország bajainak és nyomorúságainak orvoslására. Ékkor már nem az udvarhoz intézendő felszólításra, panaszra, vagy könyörgésre gondolt, mert azt már tapasztalatból tudta, hogy hasztalan dolog, hanem - mint önéletírásában írja - "az iga lerázására, melyet nyakunkra nehezedni éreztünk." De mikor fontolóra vették a belső viszonyokat, látniok kellett, hogy leküzdhetetlen nehézségek tornyosulnak eléjük. Az ország rakva volt császári katonákkal. Minden várban, városban katonai őrség volt, viszont a kincstár mindenhol üres volt. Az országban nem volt pénz, sem felhasználható hadi készség. Reménytelen volt a külpolitikai helyzet is.

Rákóczi ekkor már mindent mérlegre téve rájött, hogy neki kell kezdeményeznie: "Mert egyedül az én személyem volt az", írja, "amely az én házam, az én őseim tekintélyénél fogva az egyformán gondolkozók szándékait egyesiteni birta és a külföld keresztyén uralkodóinak baráti támogatását kieszközölhette. Én rám várakozott inkább, mint bárki másra a dédapám, első György által Ferdinánd császárral kötött nagyszombati békének helyreállítása, mely akkor a később nagyobbrészt eltörölt szabadságait az országnak megszilárditotta. A francia és svéd királyokkal akkoriban kötött szövetsége utódaira is kiterjedt és azért egyedül engem illetett ahhoz folyamodni... A te gondviselésed előkészít vala a nyilvános fellépésre, hogy a visszavonultságból kilépve, az uralkodó fejedelem méltóságát öltözzem fel, amelynek jegyét már származásomnál fogva is magamon hordtam a te jóságodból... Megkezdtem hazám felszabaditásának müvét, a saját és a nyomorult nép szenvedéseitől indittatva, melynek sanyaruságait az elmondottakban alig érintettem, mert sok és nagy sanyaruságban volt része. Azt hittem ezenfelül, hogy eskümből folyó kötelességem volt megmenteni a hazai törvényeket, felsegiteni a nyomorultakat, megszabadítani a szülőteleneket és az árvákat az elviselhetetlen igából, amit a jog és a méltányosság ellenére raktak reájuk... Távol állt tőlem úgy a dicsőség, mint a magasabb méltóság vágya, avagy a korona elnyerésének kivánása, ennek dacára mégis vezetett valami hiu vágy, az Önnön magammal való megelégedés gyönyörűsége."

Már 1700 tavaszán, amikor Rákóczi ez évben először megtért Bécsből, közeledni látta az alkalmas időt s ezért barátaival április és május folyamán több tanác