Globusz^® Publishing 

I. Rákóczi Ferenc részvétele a Wesselényi-féle szövetkezésben nemcsak tetemes anyagi áldozatra kényszerítette Rákóczit, de bizonyos mértékben elveszítette azt a szabad kezet is, amellyel addig dolgait intézte. Személye sokkal inkább gyanús maradt, semmint ne kellett volna óvatosan élnie. Ez az azelőttinél bizonyos mértékben zárkózottabb élet azonban korántsem jelentette azt, hogy Rákóczi szerény és visszavonult életre lett volna kényszerítve. Választott fejedelmi címének és hatalmas vagyonának megfelelően nagy házat vitt s váraiban, kastélyaiban dús udvari élet fénye vette körül. Ebből a ragyogásból azonban sokáig hiányzott az örökös jelenlétének bensőséges tüze. Rákóczi és Zrínyi Ilona házasságát ugyan hamar fiúval áldotta meg az ég, de az 1667 októberében született György néhány hónap múlva elhunyt. Az 1672-ben született második gyerek leány volt s a keresztségben a Juliánna Borbála nevet nyerte.

Több mint tízéves házasságuk után végre újabb gyermekáldás érte a Rákóczi családot. 1676 március 27-én, pénteken a Zemplén megyei Borsi kastélyának emeletén megszületett a régtől várva-várt fiú utód, akit atyjáról Ferencnek és a királyról Lipótnak kereszteltek. Rákóczi Ferenc pontos születési dátuma nagyon sokáig vitás volt, ma már azonban Thaly Kálmán kutatásai nyomán kétségtelenül ismerjük a fenti helyes időpontot. A keresztelés körülményeit és időpontját azonban még most sem ismerjük.

A Bodrog melletti Borsi nem tartozott a választott fejedelem kedvenc tartózkodási helyei közé. Ő és udvara leginkább Sárospatakon, Makovicza várában, vagy a zborói kastélyban tartózkodott s Borsiban csak akkor szállt meg, ha Patakról Báthori Zsófia látogatására útban volt Munkácsra. Amint tehát az anya állapota engedte, az udvar az újszülöttel együtt Patakra ment, majd a nyári melegek beálltakor előbb a nagysárosi kastélyba, majd Makovicza várába vonult.

Itt, a Makovicza alatt épült Zborón váratlan mély gyász érte a Rákóczi-házat. Valamilyen hirtelen betegség támadta meg az alig harmincegy éves választott fejedelmet s 1676 július 8-án kioltotta életét. Felesége 11 évi házasság után élete virágjában, harminchárom éves korában maradt özvegyül, megterhelve a hatalmas birtok és vagyon megőrzésének s a négyéves Juliánna és négyhónapos Ferenc felnevelésének gondjával.

A halálát érző választott fejedelem a halálos ágyán levelet intézett I. Lipóthoz s árváit a császár-király különös oltalmába ajánlotta. Hogy a bécsi udvar nem magyarázta ezt olyképpen, hogy az árvák feletti gyámságot s így a vagyon kezelését is magának tartsa fenn, az kizárólag az özvegység nehéz feladatait férfias határozottsággal és körültekintéssel vállaló Zrínyi Ilona érdeme.

Alig helyezték ideiglenes nyughelyére a fejedelmet, az özvegy azonnal megbízta Kazinczi Péter királyi táblabírót, hogy a négyhónapos Ferencnek, mint örökös főispánnak nevében elnököljön Sáros vármegye július 20-iki közgyűlésén. Bécsben az volt a felfogás, hogy a fejedelmi árvák gyámsága a császár-királyt illeti. A bécsi szándékról idejében értesült az elhunyt végakaratát Bécsbe vivő Várady László s azonnal értesítette a tervről Kazinczit. Az elhunyt özvegye és anyja, nemkülönben Várady és Kazinczi is mindent elkövettek, hogy érvényt szerezzenek a Tripartitum idevágó intézkedésének, ennek a világos törvénynek és "megrögzött szokásnak", amely az özvegynek biztosította a kiskorú árvák feletti gyámságot mindaddig, amíg elhalt férje címét és nevét megtartja és nem lép újabb házasságra. Nagy segítségére volt a két özvegynek néhány igen befolyásos katolikus egyházi férfiú is, akik előtt a vakbuzgó Báthori Zsófia különös tiszteletnek örvendett. Végül is győzött a magyar törvények és szokások álláspontja s augusztus 20-án végre arról értesítette a kancellár Zrínyi Ilonát, hogy a császár beleegyező iratai már készen vannak s "Nagyságod az törvény és természetszerint való tutorsághoz tartván magát, Isten, hirével nevelheti árváit".

A határozott karakterű Báthori Zsófia maga szerette volna az árvákat nevelni s mivel az özvegy az árvákkal Munkács várába anyósához költözött, csakhamar szembe találta magát anyósa bigottságával és zsarnoki hajlamaival. Báthori Zsófia különben is nagyon bigott lélek volt s ezt még fokozta, hogy lassan teljesen a jezsuiták befolyása alá került. Különösen nagy hatással volt rá a nem egészen tiszta kezű és jellemű Kiss Imre jezsuita atyának, valamint nővérének, Báthori Hedvignek a befolyása. Hedvig a lengyel gr. Luptowskyhoz ment nőül, majd elözvegyülve belépett egyik apáca rendbe. Kettőjük hatására Zsófia asszony kiűzte a Rákóczi uradalmakhoz tartozó városokból és falukból a protestáns papokat s ezzel magára vonta az uradalmakban lakó nagy számú protestáns mélységes gyűlöletét. A magyarországi bujdosók, akik a Lipót féle megtorlás elől a Tiszai-részekre vonultak vissza, úgynevezett kuruc csapatokba tömörültek és állandó betörésekkel nyugtalanították a magyarországi területeket. Ezek a protestáns érzelmű kurucok, akik Kassa és Munkács alá is elkalandoztak, nem hagyták megtorlatlanul Zsófia asszony protestánsüldözését. A Rákóczi-uradalmak így állandó támadások színterévé lettek és tetemes kárt szenvedtek.

Az állandó kuruc betörések, rajtaütések miatt késett több mint egy évet az elhunyt fejedelem végső és díszes eltemetése is. Kassa császári parancsnoka ugyanis attól tartott, hogy zavargás, vagy éppen lázadás törhet ki azalatt, amíg a tetemet Zboróról Kassára szállítják. Végül is nemesi felkelést rendelt el az özvegy Sáros megyében s a nemesi csapatok fedezete alatt sikerült 1677 augusztus 18-án Kassán az akkori jezsuita, későbbi premontrei templomban örök nyugovóra helyezni a fiatalon elhunyt fejedelmet.

Az özvegy és az anyós között egyre jobban elhidegült a viszony. Ilona szomorúan látta, hogy anyósa vakbuzgósága miatt milyen súlyos vagyoni kár éri árváit s igyekezett anyósa protestánsüldözéseit mérsékelni. Zsófia asszony azonban vallástalannak és kapzsinak tartotta s azzal vádolta, hogy szabadon akar gazdálkodni árvái vagyonában. Az anyóson kívül Hedvig is igyekezett lehetetlenné tenni Ilona munkácsi tartózkodását, aki végül is, nehogy a viszony közte és egykori férje családja közt nyílt ellenségeskedéssé váljék, 1677 december 15-én elhagyta Munkácsot. Fiacskája már húszhónapos volt. Szépen fejlődött. Anyja Ferkónak, nagyanyja Ferkőnek becézte.

Útjuk Borsin keresztül vezetett Sárospatakra. Itt töltötte az özvegy gyermekei körében a karácsonyi és az újévi ünnepet s január közepe táján tartózkodását az abaúji Regécz várába tette át.

Regécz vára lett a fiatal Ferkó élete első oly eseményének tanúja, amely szélesebb körben érdeklődést keltett. A kis fiú ugyanis a nagy hidegben meghűlt s betegsége már-már halálos lett. A könnyen izguló fantázia azonban nem elégedett meg a meghűlés magyarázatával, a súlyos betegség mellett "kézenfekvőbb" magyarázatot kerestek. Ebben az időben nagyon hajlamosak voltak az emberek arra, hogy a betegségek mögött gonosz emberek bűnös cselekedetét, vagy emberfeletti hatalommal bíró lények boszorkánykodását keressék. Ferkó betegségénél is többen azt vélték, hogy bizonyos, többször is már boszorkánygyanús volt Doleszné babonázta meg a bölcsőjét, mások viszont azt gyanították, köztük az új kancellár, Gubassóczy nyitrai püspök is, hogy a gyermeket megmérgezték. A gyermek, akinek egészségi állapota már-már országos érdeklődés tárgya lett, szerencsésen felgyógyult. Közben Szelepcsényi érsek, aki levélben figyelmeztette az özvegyet, hogy vizsgálja meg a fiúcska minden étkét és italát s vigyázzon arra, ki kerül a gyermek közelébe, békét közvetített az özvegy és az anyós között. Valószínűleg közrejátszott Ilonánál az idősebb anyósa iránti tisztelet, Zsófiánál pedig az unokák utáni vágy s a kibékülés létrejött. Már előbb, május havában átköltözött a kis család Sárospatakra, ahol az alig két évet betöltött Ferkót a szerencsi tiszttartó alig kecske nagyságú lovacskával lepte meg. A kibékülés megtörténte után az özvegy gyermekeivel június közepén visszatért Munkácsra, ahol ez alkalommal több mint egy évet töltött el egyfolytában.

Együtt szorgoskodott itt az anya és a nagyanya a gyermekek nevelésén. Ferkó ekkor még az asszonyok és dajkák gondozására volt bízva, de anyja felügyelt minden tettére. Már is igyekezett jellemét jó irányban befolyásolni, de nemcsak jellemére ügyelt, hanem testi nevelését sem tévesztette szem előtt. Maga mellett hálatta s így mindég gondját tudta viselni. Rákóczi önéletrajzában feljegyzi, hogy anyja igazán anyailag komoly szeretettel szerette, minden illetlen tettére figyelt. Különben erre a koragyermekségére, mint az természetes is, nem emlékezett vissza.

A Munkácson töltött tizennégy hónapnak Zrínyi Ilona számára komolyabb jelentősége volt. Ekkor került ugyanis összeköttetésbe az Erdélyre támaszkodó kuruc felkelők fiatal, daliás vezérével, gróf Thököly Imrével, akihez utóbb élete sorsát is kapcsolta.

Munkácson ezúttal az özvegy nem maradt támogató nélkül. Meglátogatta testvére, Zrínyi János, aki a császári hadseregben kapitánykodott. János július 1-én érkezett Zboróra, ahol a hűséges Kazinczi Péter fogadta s onnan Nagysároson, Kassán, Regéczen, Patakon át ment Munkácsra. János nagyon szerette nővérét és gyermekeit, kiket egyik levelében "kedves angyalainak" nevezett.

Már János megérkezése előtt felkeltette Ilona érdeklődését Thököly híre. Thököly apja szintén belekeveredett a Wesselényi szövetkezésből keletkezett 1670-es felkelésbe s ezért vagyonától megfosztatott. Fia ekkor mint siheder-ifjú menekült Erdélybe. Kiváló szellemi tehetsége csakhamar magára irányította a menekültek közfigyelmét és a kurucok 1678. tavaszi támadásában már egy dandár élén vett részt. A még alig gyermek-férfira vonatkozhatnak Zrínyi Ilona udvari káplánjának 1678 jún. 27-én kelt sorai: "azon Erdélyben levő személynek formáját értem... Magas, szőke hajú s bajszú, kerek ábrázatú ifjú". Ezt az érdeklődést kevéssel utóbb személyes kapcsolatok felvétele követte.

Az Erdélybe menekült bujdosók először 1672-ben intéztek támadást a császári Magyarországot megszálló idegen csapatok ellen. Eleinte helyi sikereket értek el ugyan, de utóbb kénytelenek voltak visszavonulni. A császáriak erőszakos térítése lázadásba kergette az árvai evangélikus tótokat, de lázadásukat a császári csapatok leverték. Nagyban folyt a protestáns iskolák és templomok elvétele, a zsarolás, fosztogatás, üldözés. Az egykori alkotmányosságnak most már a látszatát is elvetették Bécsben. A bujdosók első támadására Lipót eltörölte az alkotmányt, megszüntette a nádori méltóságot s az ország élére diktátori hatáskörrel Ampringen Gáspár személyében kormányzót állított. Az idegen hadak formálisan megszállták az országot s nemzeti hadsereg hiányában az ország kísérletet sem tehetett az ellenállásra. Egyedül a kurucoknak nevezett bujdosók évről-évre megismétlődő támadásai nyugtalanították a császári csapatokat. Közben a Pozsonyban felállított vésztörvényszék százával ítélte el a protestáns lelkészeket, 67-et pedig gályarabságra küldött. Ezeket 1676-ban Ruyter hollandi admirális szabadította ki. A bujdosók meg-megismétlődő támadásai közben kegyetlenül és gyűlölettel irtotta és pusztította egymást és egymás vagyonát a kuruc és a németpárti labanc. A magyarság élete a mélypontra jutott.

A bujdosók seregét nagyban erősítette és növelte a végvárak elbocsátott magyar katonasága. De komoly hadsereggé csak a külpolitikai helyzet változása fejlesztette ezt az összeverődött hadat, amely a tiszai részeken várta a jobb jövőt. Már 1672 óta folyt a háború a franciák és a császár között. Lipót Brandenburgot, Hollandiát, Spanyolországot állította csatasorba XIV. Lajos ellen. Lajos viszont mindent elkövetett, hogy a császár fegyvertársait gyöngítse. Brandenburgot Svédországgal támadtatta meg. A magyar bujdosók pedig kapóra jöttek, hogy bevonja őket is a Habsburg-ellenes kooperációba. A bujdosók végül is az úgynevezett varsói szerződésben megegyeztek a francia udvarral. A török támogatása is biztosítva volt. Tehát 1678-ban Apafi erdélyi fejedelem erélyesebb támadásra határozta el magát. Azonban csakhamar bebizonyosodott, hogy Teleki Mihály amilyen kitűnő diplomata, épp olyan tehetetlen hadvezér s így tőle csakhamar az észrevétlenül kuruc seregek élére fejlődött Thököly vette át a kuruc seregek parancsnokságát. A 21 éves ifjú nagy ügyességgel, kétségtelen katonai és diplomáciai érzékkel indította meg 1678. évi hadjáratát. Megverte Lesliet, Labordeot. Megvívta Putnok, Torna, Murány várait. Megszállta a bányavárosokat. Kassát nyugtalanította. Be-betört Ausztriába és Morvaországba. Visszafoglalta ősi birtokait s a megerősített helyeken kívül hatalmába kerítette egész Felső-Magyarországot. Bár utóbb a császáriak elől visszavonult s XIV. Lajos béketárgyalásának hírére fegyverszünetet is kötött, a következő évben (1679) Szikszó mellett ismét jelentős katonai sikert ért el, minek hatására a bujdosók 1680 január 8-án fővezérükké választották.

1678 nyarán tehát épp felkelőben volt Thököly csillaga s joggal lehetett tőle várni, hogy méltón lép Bocskai, Bethlen és Rákóczi György nyomába.

Gróf Zrínyi János Antal a császári udvar felügyelete alatt nevelkedett fel, majd a császári hadseregbe lépett. Hűséggel és vitézséggel próbálta katonai pályáját megalapozni s ősei vagyonát, atyja javait visszaszerezni. Midőn a kurucok, élükön Thököly-vel a bányavárosok felől visszavonulóban voltak, amint azt Thököly életrajzában Angyal Dávid valószínűsíti, Zrínyi János nénje valamelyik veszélyeztetett várából néhány értékesebb holmit biztosabb helyre kívánván vinni, fedezetet kért Leslie tábornoktól, aki különben barátja is volt s akit nénjéhez jövet Kassán fel is keresett. A tábornok nem tudott kellő fedezetről gondoskodni és azt tanácsolta, hogy hagyja valamivel későbbre a vállalkozást. Zrínyi azonban lebecsülte a kurucok erejét s fedezet nélkül is útra kelt. Útközben egy körülbelül ötszáz főnyi kuruc csapattal találkozott. Talán lestek is rá a kurucok, akiket érdekelt a vértanúhalált halt Zrínyi Péter fia s akiről már előbb is elterjedt a hír, hogy Erdélybe ment. Különben is erősen szem előtt tartották a munkácsi várat, melyben Báthori Zsófia nem csinált titkot féktelen kuruc-gyűlöletéből s az Erdélyből támadt felkelés helytelenítéséből. A kuruc csapat legyőzte Zrínyi kíséretét, felprédálta a kincseket s Zrínyit is foglyul ejtette. Az eset a Bodrog-közben levő Vékénél történt s egykorú feljegyzések szerint közel négyszáz halottat veszített Zrínyi s csapatából ezeken felül többen vízbefulladtak. Zrínyi Kazinczival együtt került fogságba, ahol azonban legkevésbé sem éreztették császári tiszt voltát. Thököly kivétette a foglyok közül s azóta Zrínyi Thököly, majd Apafi udvarában volt tisztességes vendéglátó őrizet alatt. Bizonnyal számítottak arra, hogy apját megbosszulandó, a vendéglátók közé áll.

Zrínyi János tisztes fogsága és jó sorsa kellemes benyomást keltett Zrínyi Ilonában, aki minden lehetőt megtett, csakhogy testvére sorsán könnyítsen. Többek közt levéllel fordult Thökölyhez is, aki a kezébe esett testvéren keresztül megtalálta az utat az özvegy szívéhez. Ilona egyik levelében, melyet fogoly testvérének írt, megemlékezett a gyerekekről is, írván, hogy Ferkó és Juliánka "most Istennek hála, jó egészségben vannak".

Az özvegy kérésére Thököly 1679 nyarán szabadon bocsátotta Zrínyi Jánost, aki augusztusban már ismét Munkácson volt nénje és annak kis családja körében. A megszabadulást megelőző levelezés, amely az özvegy és az ifjú Thököly közt folyt le, közel hozta a két szívet egymáshoz. Úgy látszik, arcképet is cseréltek egymással s talán az 1679 elején Erdélybe küldött Hidyvel azt is megizente az özvegy a daliás és az előző évi sikereitől egyszerre európai hírűvé lett Thökölynek, hogy hajlandó lenne hozzá menni. Ez a frigy különben is titkos óhajtása volt az egész nemzeti közvéleménynek.

A kötendő frigyet ugyan 1679 nyarán erősen veszélyeztette Teleki Mihály terve, aki elözvegyült lányát, Teleki Annát kívánta Thökölynez adni, hogy azt magához és családjához kösse. Thököly azonban, bár kezdetben politikából hajlandóságot mutatott erre, csakhamar visszatért az évek óta táplált tervhez, hogy Zrínyi Ilonát fogja elvenni. A házassági tervnek azonban több akadálya volt. Egyrészt tartani kellett a bécsi udvar nehezményezésétől, másrészt Báthory Zsófiától, aki előtt Ilona alig merte az ügyet előhozni. Az anyós amúgy is az idős és fiatal asszonyok közt magyarázható természetes ellenszenvvel figyelte menyét. Emellett bántotta, hogy fiát menye rokonsága rántotta volt be a szövetkezésbe és a felkelésbe. Nem tudta összeegyeztetni azt, hogy valaki katolikus létére ujjat húzzon a császár-királlyal. Hiába izengettek neki a felkelők, ő ridegen elutasított minden közeledést. "A nagy emlékezetű Báthori-család utolsó sarja lévén, nem akarom magamat állhatatlansággal megjegyeztetni" írta Wesselényinek, Teleki hívének. Másszor azt izente vissza egy üzenetre, hogy ahány házát felégetik, annyi kálvinista prédikátort ölet meg.

Mindazonáltal a dolog csak érlelődött. Ilona és gyermekei már 1679 szeptemberében átmentek Zboróra s a makoviczai várban töltöttek közel egy félévet. Itt látta 1780 február 19-ére Zrínyi Ilona ebédre Thökölyt, aki tisztjeivel kereste fel az özvegyet. Itt találkozott először a leendő pár s Ferkó és mostohaapja.

Thököly ekkor fegyverszünetben volt a császáriakkal, nem kis mértékben azért is, mert így több reménye volt ahhoz, hogy a császártól tartó Zrínyi Ilona nem fog félni hozzámenni nőül s a császár is hozzájárul a házassághoz.

Thököly látogatása igen rossz benyomást keltett Zsófia asszonyban. Már a látogatás előtt, február 3-án rosszalló levelet írt menyének, melyben arról is írt, hogy a szóbeszéd szerint Thököly gróf a "mátkájához" megy Makoviczára. A Thököly látogatását bejelentő tisztek állítólagos bárdolatlan viselkedésére pedig megjegyezte, hogy "ha szegény édes fiam élne, megpökné ezt!" Zrínyi Ilona a látogatás után (február 21-én) méltóságteljes sorokban utasította vissza a vádaskodásokat. Magáról a találkozásról így írt: "Az armistitium (fegyverszünet) publicáltatván, Gróff Thököly Uram ideizent, hogy eljön; ki is feljövén a várban hétfőn, ebéden levén itt, ebéd után mindjárt lement. Én nem mondhattam, hogy ne jöjjön; mint más becsületes embert, úgy kellett ő Kegyelmét is látnom, az mint mások is azt cselekszik, az merre megyen".

Zsófia asszony állapota egyre jobban romlott s Ilona az árvákkal március végén, fia születése napja után a makoviczai várból átment Munkácsra. Zsófia már április 11-én elkészítette végrendeletét, sőt már május 18-án elkészíttettek azok az esküminták is, amelyek szerint a munkácsi vár katonái felesküdtek volna az új gazdáknak "kegyelmes asszony méltóságos Zrínyi Ilona fejedelem őnagyságának" és "mind két ágon levő magzatának, Méltóságos Rákóczi Ferenc és Rákóczi Juliánka őnagyságuknak". A nagyasszony hosszas halálküzdelem után június 14-én hunyta örök álomra szemét. Végrendelete szerint, melyben nagy alapítványt tett a jezsuitáknak is, a munkácsi, ecsedi, borsii és somlyói uradalmakat és az ingóságokat unokáira hagyta. A kis Ferenc azonban egyedül örökölte a szentmiklósi uradalmat. Az uradalmak örökléséért a végrendelet szerint az örökösök 50.000 forintot tartoztak fizetni a kincstárnak. Unokái gyámságára, a menyében úgy látszik nem bízó Zsófia, I. Lipótot kérte meg.

Az alig négy éves Ferkónak alig maradt emlékképe nagyanyjáról, de úgy annak, mint nem is ismert apjának szeretettel őrizte emlékét s a kassai családi templomban 1706 és 1708 között többször felkereste sírjaikat, hogy ott imádkozzék lelki üdvösségükért.

A nagyasszony elhunyta után Munkács őrsége felesküdt Zrínyi Ilonának és "mind két ágon levő magzatainak". Ettől kezdve az özvegy állandóan Munkács várában tartózkodott.

Ebben az időben történt Rákóczival az az emlékezetes eset a kígyóval, amelyet aztán a gyerekségére visszaemlékező férfi szimbolikus jelentőségűnek tartott. Egyik este, mikor már az özvegy lefektette két gyermekét s maga a házi oltára előtt áhítatoskodott, majd lefeküdt, a távolabb fekvő komorna egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az asztal alól nagy kígyó csúszik elé s a fejedelemasszony ágyába mászik. Sikoltására Ilona hirtelen felriadva azt hitte, hogy tűz van s leánykáját felkapva kirohant. A megrémült komorna utána rohant s így a kis Ferkó magára maradt a kígyóval.

Ezt az eseményt és az ezzel kapcsolatos riadalmat aztán sokszor hallotta Rákóczi s önéletírásában megjegyezte, hogy kevéssel utóbb a kígyó valóban becsúszott anyja ágyába. Mert szerinte anyja Thökölyvel kötött házasságával "akár véletlenül, akár a Te rendelésed szerint történt a dolog Uram,... anyánk, a te szolgáló leányod, férjének személyében kígyót fogadott ágyába". Nagyanyja erős katolicizmusa annyira megvolt az unokában is, hogy anyjának a luteránus Thokölyvel kötött házasságát mindég súlyos családi szerencsétlenségnek tartotta s önéletírásában nem egyszer adott utólag gyanújának kifejezést, hogy Thököly az ő halálára törekedett: "Hogy engem, házam utolsó sarját, láb alól eltéve és megtartva magának az örökös jogon házamat illető várakat és erősségeket, Magyarországot és a magyar koronát (melyre vágyott), megnyerje és megtarthassa". Ezzel a váddal illette különben mostohaapja lutheránus tanácsosait is.

Munkácsra költözésük után az özvegy érkörösi és sámsondi Kőrösi Györgyöt osztotta be Ferkó mellé. Ez a derék nemes ember lett aztán a gyermek leghívebb gondozója és őrizője, bár Ferkót az asszonyok kezéből csak ötéves korában vette ki teljesen az anyja. Kőrösi mellett, aki inkább a testi nevelést intézte, Badinyi János foglalkozott Ferkóval, amint az az ötödik évét betöltötte. Badinyi Zólyom vármegyei nemes ember volt, aki iskoláit Patakon végezte s valószínűen Thököly ajánlatára került a gyermek mellé. Az elemi ismereteket, a hittant és az ábécét Bárkány János ferencrendi atya tanította. A kegyesrendiek budapesti rendházában ma is őrzik azt az 1674-ben kiadott ábécés könyvet, amelyből Ferkó első ismereteit szerezte. Ebben a könyvecskében maradtak ránk a gyermek első írásgyakorlatai. A könyvben különben a következő igen kedves ajánló sorokat olvashatjuk tanítója tollából: "A bölcsességnek kezdete az Ur félelme. Kitől mindennemű jóknak áldását kivánja Páter Bárkány János a méltóságos és nagyságos nevendék fejedelmi nagy Rákóczi-familiának méltóságos csemetéjére, Rákóczi Ferkére. Kinek az Ur napjait sokakra terjessze, földön, menyben örökösen nagyra nevelje".

Rákóczi élete egyenes út volt első oktatója első igazságának felismerése felé. "A bölcsesség kezdete az Úr félelme". Élete második felét valóban az Úr félelmének szentelé. Első tanítójának képe azonban nem maradhatott meg élénken benne, mert a száműzetésben már nem emlékezett tanítója keresztnevére vissza.

A száműzött Rákóczi már csak nagyon hiányosan emlékezett nevelésének erre a szakára. "Tanitóim képezték ki bennem a rangomhoz illő erkölcsöket és reászoritottak az imádkozásra" írja "feljebbvalóimnak nagyon is engedelmes voltam... amennyire emlékszem, legkevésbbé sem tanúsitottam ellenszegülést a koromhoz mért kegyességi gyakorlatokban... Gyakran mondták nekem, hogy semmi rossz hajlandóságaim nem voltak, mégis gyakran megbüntettek, mivel rest voltam a tanulásban és tulságosan szerettem a fegyvereket s a hadviselés képét ábrázoló gyermeki játékokat... Oh Uram, látod, mily zavaros mindannak a képe és ábrázata, ami velem gyermekségem kezdetétől történt!"

1681 tavaszán mind a két gyermek megbetegedett. De betegségük, bár az özvegyet megijesztette, nem bizonyult súlyosnak. Sokkal nagyobb gondot okozott anyjuknak, hogy ellentálljon gróf Caprara kassai császári tábornok törekvéseinek, aki mindenképpen császári csapatokat akart Munkács várába helyezni. Anyai gondoskodására mi sem jellemzőbb, minthogy már 1681-ben lépéseket tett arra nézve, hogy fia, mint a Rákóczi-ház utolsó sarja, kapja meg a "római szent birodalmi fejedelem" címet. Azonban Klobusiczky Ferenc minden ügyessége, kit ez ügyben Zrínyi Ilona a soproni országgyűlésre küldött, csődöt mondott s Rákóczi Ferenc csak 1697-ben tudta az ügyet dűlőre vinni.

Zrínyi Ilona és Thököly házasságának terve most már a közvéleményt is foglalkoztatta. Már mendemondák is keletkeztek. Maga Rákóczi is feljegyezte, hogy híre járt annak, mintha a császári udvar tanácsa vette volna rá az özvegyet, hogy Thökölyt megnyerendő menjen nőül hozzá. Az özvegyet többen figyelmeztették, hogy fejedelmi férj után mindössze csak egy grófhoz megy nőül. Thökölyék erőteljes protestáns színezetét maga sem kedvelte. Azonban nagyon tetszhetett neki a végül is előkelő családból származó fiatal és eszes ember, akinek szerencsecsillaga egyre fennebb szállt, aki már maga mögött érezhette a porta bizalmát és akiről az egész világ tudta, hogy XIV. Lajos támogatja. 1681 karácsonyakor Thököly munkácsi látogatása kapcsán tisztázták egymás közt az ügyet az özvegy és a nála tizennégy évvel fiatalabb Thököly. Pár nappal később, 1682 január 8-án már maga Zrínyi Ilona fordult az érsekhez és a kancellárhoz, valamint Lipót mindenható miniszteréhez, Kollonicshoz, kérve közbenjárásukat a császárnál az engedély megadásához. Annyi hévvel sürgette a házasságot, írja egyik historikusunk, mintha attól függött volna egész boldogsága.

A házasság terve ellen az udvar már 1680 elején fellépett s Caprara megbízása alapján Zrínyi János lett volna hivatott nővérét a dologról lebeszélni. 1682 áprilisában az udvar újra nénjéhez küldte, de már ekkor nem merték ott sem a tervezett házasságot nyíltan ellenezni. Mindenesetre kellemetlen lehetett Zrínyi János küldetése, mert Thököly mielőbb szabadulni kívánván tőle, úgy intézkedett, hogy Izdenczyvel, Thököly követével, aki többek közt az udvar engedélyét is kérendő volt Thököly tervezett házasságához, térjen vissza Bécsbe.

Thököly már a házasság előtt úgy kezdett intézkedni leendő asszonya városaiban, mintha máris az övéi lettek volna. Sőt nem is várta be, amíg Izdenczy meghozza az engedélyt s a házasságkötés nagy pompával Munkácson már 1682 június 15-én megtörtént. Utána azonnal Thököly katonái szállták meg Munkács, Regécz és Makovicza várát. Két nappal a házasságkötés után jött meg Izdenczy Lipót beleegyezésével, amely azért még mindig fontos volt, mert ezzel Lipót elismerte Thököly nejét a Rákóczi árvák további gyámjának.

A házasságtól mindkét félnek politikai reményei is voltak. Az ifjú férj neje és a Rákóczi-árvák vagyonával és családi tekintélyével alátámasztani vélte nagyra törő terveit, amelyek az erdélyi fejedelemségen át a magyar korona felé törtek. A tizennégy évvel idősebb, boldog új asszony pedig Thökölytől várta, hogy fiát visszasegíti családja erdélyi fejedelemségébe.

A hatéves Rákóczi Ferkó alig emlékezett később vissza erre a menyegzőre, amelyet ő mindég elítélt: "Anyámnak a lutheránus felekezethez tartozó Thököly Imre gróffal kötött második házasságáról is alig tartottam meg emlékezetemben valamit az ünnepi lakomákon kivül, melyeket nemzeti szokás szerint ünnepies szertartással, de mégis nagy evéssel-ivással és pazar fénnyel tartottak meg".

Kevéssel a házasságkötés után Zrínyi János bécsi kezdeményezésből még közvetíteni próbált az udvar és Thököly között, de Thököly bízva fegyvereiben és a török támogatásának sikerében, kitért a béke lehetősége elől, mire a török ünnepélyesen kikiáltotta őt Magyarország királyává. Thököly ugyan visszautasította a királyi címet, de a valóságban kevéssel utóbb egy tényleges új királyságot szakított ki magának Felső-Magyarország területéből.

Thököly 1681 előtti szerepének igen nagy történelmi jelentősége van, mert nagy részben az ő nyomására bukott meg a bécsi abszolutizmus Magyarországon s hívta össze Lipót az 1681. évi soproni országgyűlést, amely az alkotmány visszaállítását jelentette. Ezen kívül Thököly fellépésének volt a következménye az, hogy az ország keleti megyéiben a protestantizmust soha nem érte olyan korlátozás, mint a nyugati részekben. Thököly azonban nem elégedett meg ezekkel az eredményekkel. Érezte, hogy azok az ő, és nem az elgyöngült Erdély sikerei s ez fűtötte. Telekivel és Apafival különben is már előbb halálosan összekülönbözött. A nyugati magyarság az új alkotmányosság fennmaradásának reményében kiegyezett a Habsburgokkal. Egyedüli támogatója a török maradt. Thököly a Lipóttal kötött fegyverszünetben már a Garamig kapta meg Magyarországot. A bányavárosokért havi 3000 forintot fizetett neki a császár. Felső-Magyarország Thököly országa lett. Országgyűlést tartott Kassán s adót szedetett. A török évi 40.000 tallér adófizetésért ismerte el őt királlyá. De mint emlitém, Thököly csak a fejedelmi címet fogadta el. Pillanatnyilag tehát négy részre oszlott az egykori Magyarország területe: a török hódoltságra, az Apafi alatti Erdélyre, a Lipót kezén maradt magyarországi csonkra és Thököly felső-magyarországi fejedelemségére.

A sikerei tetőfokán levő Thököly mellett vidáman élt a kis család. Az 1682. évi szüretet az asszony és a gyerekek a Hegyalján töltötték. Thököly a karácsonyi ünnepeket töltötte családi körében. A következő év farsangját Kassán töltötte férje mellett az áldott állapotban levő fejedelemasszony s a gyerekek is ott voltak. Majd Lőcsére ment, ahol fia született. Tavasszal tette át a család a szállását Zboróra, de már május végén mindannyian a szerencsi várba mentek át. Mikor pedig Thököly a szultán és a nagyvezér üdvözletére Eszékre ment, Patakot és Regéczet kereste fel az asszony, aki maga is segített előkészíteni a tervezett nagy hadjáratot s szorgos kezekkel készítette az új hadi zászlókat.

A kis Rákóczi életében az esküvő után csak annyi változás állt be, hogy Badinyi most már megkezdte a latin nyelvbe való bevezetését. A nyugodt tanulást azonban csakhamar megzavarta az, hogy mostoha atyja, aki mostohafiát hozzá akarta szoktatni a katonaélethez, az 1683-as nagy hadjáratra magával vitte a táborba. A gyermek már előbb is tett kisebb-nagyobb utakat, így például előző év májusában nagybátyjával, a Bécsből épp lejött Zrínyi Jánossal Munkácsról egész Leleszig eléje ment leendő mostohájának, aki diadalmas kedvvel tért meg Budáról, ahol épp szövetséget kötött a törökkel. De a tábori élet az alig hétéves gyerek számára túlon-túl nagy megpróbáltatást jelentett.

Különben a most említett szövetkezéskor került először máris komoly politikai vonatkozásban szóba a gyerek Rákóczi neve. A török ugyanis szabad választást engedett Thökölynek az erdélyi és magyar fejedelemség közt. Thököly tanácsosai mind a kettőt szerették volna, de ha már ezt nem lehet, az volt a tanácsuk, hogy Thököly válassza Erdélyt. Erdélyből aztán megszerezheti Magyarországot s akkor átengedheti Erdélyt Rákóczi Ferencnek.

Thököly és Zrínyi Ilona házasságából még a tél folyamán fiuk született, miután Kassáról Lőcsére mentek át. De az újszülött, Thököly István mindössze február 20-tól április 3-áig élt s Ilona Zboróra már gyermeke elhunyta után ment át. Thökölyt tehát még nem tölthették el dinasztikus reménységek, amikor 1683 július 22-én feleségétől búcsút véve, Rákóczi Ferencet is magával víve, elindult, hogy a törökkel együtt megvegye Bécs várát.

Thököly szerencséje azonban ekkor már hanyatlásnak indul. A nemrég újra megerősödött török birodalom ép Thököly sikerein felbuzdulva indította el hadait Bécs megvívására. Maga a szultán is elkísérte Nándorfehérvárig a negyedmillió főt számláló sereget s ott Kara Musztafa nagyvezért szeraszkirré nevezte ki és átadta neki a próféta zászlaját. Apafinak minden szabadkozása ellenére szintén sereggel kellett a vállalkozást támogatnia. Kara Musztafa azonban tehetségtelen és részeges ember volt, aki nyomába sem léphetett Köprüli Mohamed és fia, Köprüli Ahmed tehetségének. Vezetése alatt a seregre nem sok siker várt. Különösen nem azért, mert a pápa a török támadás hírére semlegességre bírta XIV. Lajost. Lipót pedig szövetséget kötött Szobieszky János lengyel királlyal. Esterházy Pál nádor a töröktől való felszabadulás reményében 5000 főnyi sereg kiállítására vállalkozott s a német birodalom egyes választó fejedelmei is segítséget igértek. A török Bécs elleni vállalkozása nem sikerült. Kéthavi meddő ostrom után 1683 szeptember 12-én a Szobieszky János és Lothringeni Károly által vezetett egyesült lengyel, osztrák, szász és bajor seregek döntő győzelemmel felmentették Bécset. A török még Esztergomot is elvesztette. Thököly pedig egymás után ürítette ki Szécsényt, Késmárkot, Kisszebent és Lőcsét. Egyszerre tizenhét megye és tizenkét város tért át Thököly mellől Lipót hűségére. De Thököly mereven ragaszkodott a fejedelmi címhez és a tizenhárom északkeleti megyéhez s így nem kötött békét. Pedig Thököly sorsa most már meg volt pecsételve. Kara Musztafát Nándorfehérváron a szultán parancsára megfojtották. A bécsi diadal megindította az úgynevezett 16 éves felszabadító háborút, amely a törököt kiszorította az országból. Thököly nem vette észre, hogy az alkotmány visszavívásával történelmi feladata beteljesedett s megmaradt a felkelő vezér most már esztelen szerepében, amivel elhomályosította addigi fényes érdemeit. A kétségbeesett török, az állandó térvesztés hatása alatt, 1685-ben, abban a hitben, hogy Thököly elfogatásával kiengeszteli Lipótot, Váradon láncra verette a szerencsétlen Thökölyt. Ennek hírére szétzüllött az egész kurucpárt s elveszett a felkelés számára az egész Felvidék. A török maga alatt vágta el a fát. Hiába próbálta volt híveit még egyszer a maga pártjára vonni, azok a haza felszabadításának reményét hozó, törökverő Lipót mellett maradtak. A következő évben a török pártján már Erdély ellen háborúzott Thököly, ez a megtévedt ember, aki még néhány évvel ezelőtt örökre beírta nevét nemzete sorskönyvébe, az Ausztria nagy megerősödése előtti utolsó percben riasztva vissza az abszolutizmust s ezzel nagyobbat lendítve a magyar sors kerekén, mint szerencsésebb végű és ragyogóbb pályájú elődei. A császári hadak kezére került Felvidéken egyedül Zrínyi Ilona védte közel három hosszú éven át Munkács várát, nem is annyira mint Thököly felesége, hanem mint a Rákóczi-árvák anyja és vagyonuk éber őre.

A diadalmenettel kezdődött és gyászos futással végződött táborozás mély élménynyomokat hagyott a gyerek Rákóczi lelkében. Mikor Pozsonyt lövetni kellett, kamarásával, Kőrösi Györggyel a pozsonyi szőlőhegyekről nézte a város égését. Örökre feledhetetlen, kellemetlen emléke maradt az a látvány, ahogy a török és a tatár Bécs alól rabságra hajtotta a kifosztott keresztény foglyokat. Thököly nem akarta az országot elhagyni s így csak Nagyszombaton, Cseklészen és Királyfalván táborozott.

Ferenc külön sátorban lakott s vele volt kamarása, Kőrösi és tanítója, Badinyi, aki amennyire lehetett, itt is tanította tovább. Thököly nemesapródi szolgálatra tartotta maga mellett a 7-8 éves fiút, aki idősebb korában súlyos megaláztatást vélt ebben is felfedezni. Ferkó már a pozsonyi táborozásnál megbetegedett, de senki sem gyógyította. A vérhas mellett egy szerencsétlen eset is veszélyeztette Ferkó életét. A Bécs alól menekülő törökök-tatárok szeptember 12-ike éjjelén irányt tévesztve nekiszaladtak a bécsi kudarcról még mitsem sejtő cseklészi tábornak. Eszeveszett zűrzavar támadt s Thököly is elvesztette önuralmát. Táborával együtt majdnem negyven kilométerre vonult vissza teljes rendetlenségben, egész a semptei várig, ahol már a férjét mindenhol nyomon követő Ilona asszony napok óta tartózkodott. A nagy zűrzavarban felborultak és legázoltattak a kuruc sátrak. A vaksötétben Rákóczi sátrát is felborította a menekülő török csorda s a veszélyt felismerő Kőrösi csak élete kockáztatásával tudta Ferkót még idejében felkapni fekhelyéről és kirohanni véle az összeomló sátor alól. A kis fiú könnyen arra a sorsra juthatott volna, mint Thököly szolgálatos udvarnoka, akit egy leomló sátorgerenda agyonütött. A tábori élet megpróbáltatásait Semptén, majd Léván és Munkácson anyja mellett pihente ki a gyermek.

Hogy a tábori élet milyen maradandó és milyen nyomott emléket hagyott a gyermek lelkében, azt mindennél jobban elárulják a késői férfikorban lejegyzett erről szóló visszaemlékező sorok:

"Engem valamennyi uton és hadmüveleteken, hőségben és fagyban meghordoztak, noha gyakran szomjúhoztam, még gyakrabban éheztem és fáztam. Mert anyám a leggyengédebben szeretett ugyan, de nyomoruságaimat részint nem tudván, részint nem hivén el, másfelől megváltoztatni nem birván, férjének minden akaratába beleegyezett. Hordoztak... a törökök és tatárok seregei között, akik nagyatyámnak ellenük való hadakozása miatt házamat gyülölték... Uram, de még a legfenyegetőbb bajra is találkozott gyógyító ir: mert te adtál nekem erőt, hogy a fent elmondott nyomorúságokkal dacoljak; te takartál be engemet, amikor fáztam és a földön hóval fedetten feküdtem; te élesztettél fel egy korty vízzel, aki igen gyakran szomjúhoztam és egy darab kenyérrel, amikor éheztem és ezek dacára megmaradt egészségem s gyenge testem megerősödött... Borzadva emlékezem vissza, mint egy álomra, a keresztény népnek a töröktől és tatártól való kifosztására és rabságba hurczolására; mert a bécsi megszállás idején én is ott voltam közöttük a pozsonyi magyar táborban, anyámat a lévai várban hagyva, ámbár a vérhas igen gyötört és minden orvosi segedelem nélkül voltam, mert mostohaatyám orvosait, akik megmentésemen buzgólkodtak, nem akarták hozzám bocsátani; de a te gondviselésed Isten velem volt és meggyógyultam".

Thököly újabb támadásának a családra nézve súlyos következménye lett. A bécsi udvar Thököly támadására Zrínyi Jánost minden különösebb ok nélkül elfogatta s előbb a tiroli Rottenbergben, majd Grazban fogságban tartotta. Az ifjú elfogatásakor huszonnyolc éves volt s húsz évet töltött a halálnál is gyötrelmesebb fogságban, amelyből 1703 február 18-án váltotta meg a halál...

Thököly az egész telet a táborban ide-oda vonulva töltötte s felesége mindenhová követte, mindég magával víve fiát s olykor leányát is. "A telet is" írja Rákóczi "különböző utakon töltöttük, amelyeken egyáltalán nem voltam hijján a nyomoruságaimnak; de amint megszoktuk, - kevesbbedett napról-napra a szenvedés." Schultz császári generális egyre jobban szorongatta Thökölyt. "Tőle üldözötten majd pusztákon, majd mocsarakon bolyongtunk által, de miután a sereg napról napra apadt és a várak elestek, munkácsi várunkban kellett menedéket keresnünk."

Ebben az egyetlen mondatban sűrűsödött össze később Rákócziban közel két esztendő története. Jeléül annak, hogy csak a nyomorúságra emlékezett vissza. 1684 márciusában festették le a nyolcéves kis Rákóczit. A képről egy teltarcú, nyíltszemű fiúcska néz le ránk. Barna haja vállaira göndörödik. Bár még erősen gyermeki vonásokban, de már felismerhetők a képen a későbbi arc jellemző vonásai. A képet, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia őriz, bizonnyal Thököly festtette felesége számára.

Ezt a tavaszt Ferkó anyja mellett békés körülmények közt Eperjesen és Sárospatakon töltötte. De már a nyár ismét a vándorlás ideje volt. Thököly nyomán bejárta anyjával Szádvárt, Krasznahorkát, Tornát, Kassát. Az eperjesi vereség után Regéczen verődött össze a család s onnan vonult Szerencsre, majd ismét Regéczre. Thököly ügye egyre rosszabbodott. A világ figyelme már nem reá, hanem a felszabadító hadjáratra összpontosult. XIV. Lajos is elejtette s a lengyel király sem igért többet a puszta menedéknél. 1685 márciusától májusig a tiszai táborozásra kísérte el Thökölyt neje s talán mostohafia is. Ez a nyár volt az, amelyre fenti mondatban Rákóczi visszaemlékezett s szeptember végére szorultak be a munkácsi várba. Ez a két év a minden benyomásra élénken reagáló korban levő gyermek előtt megismertette a megpróbáltatás, a harcviselés, a fanatikus nemcsüggedés, az asszonyi hőslelkű hűség ezer színét. Ezek az évek bizonnyal eszébe jutottak, amikor húsz évvel később ő és seregei mentek át ezeken a megpróbáltatásokon.

Ez alatt a két év alatt történhetett az a valami, amit a mendemondák nyomán maga Rákóczi jegyzett fel. Ismeretlen tettesek, Rákóczi maga mostohájának lutheránus tanácsnokaira gyanakszik, egy kastélyt és terjedelmes jószágot igértek Kőrösinek, ha a fiút megmérgezi. Kőrösi riadtan utasította vissza az aljas ajánlatot, s azóta önmaga főzött a fiú számára s nem engedett senkit a közelébe jutni. Rákóczi különben azt is feljegyzi, hogy a lutheránus tanácsosok őt, a tapasztalatlan és éretlen gyermeket ravasz próbákra tették, hogy katolikus hitétől eltántorítsák. Sajnos, ma már nincs módunk arra, hogy ezeket a szóbeszédeket ellenőrizzük s megállapítsuk, hogy mi volt mindebből igaz s mit írhatunk a gyermek félénk gyanakvására, aki - úgy látszik - mostohaapjával szemben sohasem tudott felmelegedni.

A rengeteg vándorlás és megpróbáltatás ellenére is állandóan foglalkozott Badinyi a gyerekkel. 1685 május 12-én írja Csató András Regéczből: "Kisurunk ő nagysága igen nagy s friss jóegészségben vagyon s jól is tanul."

A helyzet katasztrofális romlása a munkácsi várba történt beszoruláskor Thökölyt kétségbeesett tervre ragadta. Elhatározta, hogy Váradra megy a törökhöz s erre az útra is magával viszi a kilencéves Rákóczit, akit esetleg túszul is ad Konstantinápolyba, ha a török nem bízna benne. Az elhatározás nagyon megrázta Zrínyi Ilonát. Zokogva kérte férjét, hogy tekintsen el attól, hogy fiát magával vigye. A fiú nem sejtette, hogy mi vár rá. "Az indulás napja itt volt" írja utóbb "s én, a halálra szánt áldozat, lovaglásra vágyva örültem; mert minden podgyászt otthon kellett hagynunk és engem már néhány hónappal előbb lóraültettek."

A tisztán látó Badinyi misét mondatott, csakhogy az Úr mentse ki a fiúcskát ebből a reménytelen helyzetből. Thököly, úgy látszik, végül nem tudott felesége könyörgésének ellentállni, vagy pedig rossz sejtelmei támadtak, de a legutolsó percben lemondott tervéről s a fiút a tőle nehezen búcsút vevő anyánál hagyta. Rákóczi Ferkó ekkor, 1685 szeptember 27-én látta utoljára mostohaapját, akit a török Váradon október 15-én vasra veretett s aki azóta haláláig csak a török kegyelmében és szolgálatában élt, annak teljesen alárendelve. Közel húsz évvel később ismét felvette mostohaapjával a levelezést, aki mintegy internáltként élt Törökországban, miként utóbb maga Rákóczi is.

Thököly melegebben emlékezett meg mostohafiáról, mint az őróla, amint az végrendelete bevezető soraiban olvasható: "Méltóságos Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc fejedelemnek, eddig is hozzám való relatiójához képest, amennyiben édesanyját feleségül vévén el, kezem alatt nevekedett egy darab ideig, ebben a bujdosó állapotomban sok jóakaratjával élvén, velem való jótétéjért... minden jussomat ő kegyelmére legálom..." A halálra készült Thököly feljegyzendőnek találta, amit Rákóczi annyira fájlalt, hogy Rákóczi egy darab ideig az ő keze alatt növekedett.

A Thököly-féle mozgalom összeomlása után egyedül Munkács vára állt ellen Zrínyi Ilona hősies védelme alatt közel három hosszú éven át a császári seregeknek. Megacélozta erejét gyermekei iránti áldozatos szeretete, férje iránti olthatatlan hűsége s az az intő példa, amely öccse szomorú fogsága képében figyelmeztette, hogy mi sors várhat a lázadó Thököly hozzátartozóira, különösen akkor, ha azoknak hatalmas elkobozható vagyonuk is van.

Az ostrom három esztendeje a fiúcska számára a tanulás és a komoly katonásdiban való gyönyörködés között telt el. Az ostromot már november elején elkezdte Caraffa tábornok, amit négy hónap után gróf Caprara, majd még utóbb gróf Terzi Guidó vett át tőle. Az ostromlók kétszer is felszólították a vár védőasszonyát a megadásra. Zrínyi Ilona azonban Zrínyi-utódhoz méltóan válaszolt:

"Én mint I. Rákóczi Ferenc fejedelem árváinak anyja vontam meg magam gyermekeimmel ezeknek várában; melyet mint Örökségüket, köteles vagyok számukra megoltalmazni, ha megtámadtatik. Sem én, sem kiskorú ártatlan gyermekeim nem vétettünk semmit a császárnak: miért foglalják el tehát várainkat egymás után? Én nem ellenségeskedem senkivel, de a bántóknak ellentállok; s ha a császár fegyvereit egy nő és gyönge árvák ellen fogják fordítani: nem hiszem, hogy az ilyetén harc akár Ő Felségének, akár tábornokainak valami nagy dicsőségére válnék! Kéretem tehát a tábornagy urat: szűnjék meg háborgatni Munkácsot; ha pedig e kérelmemre nem hallgat: hát tudja meg, hogy engemet, bár gyönge asszonyt, sem többi várainknak elveszte, sem az ostrom félelme sem képes arra kényszeríteni, hogy megfelejtkezzem arról, amivel gyermekeimnek tartozom."

A többi várak, Kassa, Szádvár, Regécz, Patak, Ungvár már ősszel meghódoltak. Jellemző azonban a Rákóczi-várak katonáinak lelkületére, hogy a várak feladásakor, mint azt például Regéczben is tették, kikötötték, hogy a várak és a hozzátartozó jószágok fenntartassanak "Kegyelmes kis Urunk Rákóczi Ferencz és Ő Nagysága, Kegyelmes Kisasszonyunk Rákóczi Juliánna" számára s a jövedelmek a Kamaránál számukra tétessenek le.

Ezek a kikötések azonban mit sem használtak, mert a várakat nemcsak megszállták a császáriak s nemcsak a királyi kincstárba gyűjtötték be a jövedelmeket, hanem mind a regéczi, mind a pataki családi kincstárat feltörték s az ott talált több milliót érő családi kincseket hivatalból fellajstromozván a királyi kamarába vitték. Az indokolás az volt, hogy ott fogják őrizni az árvák nagykorúságáig, a valóságban azonban ezek a kincsek is a Nádasdy-kincsek ismert sorsára jutottak. Az árvák sohasem kaptak belőlük vissza semmit. "Mig munkácsi várunkban ostrom alatt álltunk" írja önéletírásában erről Rákóczi "zálogául a hűségre való visszatérésünknek, lefoglalták sárospataki és regéczi váraimat, amelyekből házunknak, azon királyi és fejedelmi családok kihalása után, amelyekből én is származtam, reámháramlott s ott talált minden kincsét a császári kincstárba szállították át. Meggazdagodtak abból többen, mert a több milliónyi értékből, amint a jegyzékek mutatják vala, nekem egy fillér értéket sem adtak vissza, a császár nevében adott becsületszó dacára sem."

Az ostromlott Munkácsban az élet korántsem volt veszélytelen. Egyszer Zrínyi Ilona mellett tépte le egy ágyúgolyó egy szolgálólányka fejét. Másszor Juliánna szobájának boltozatát gyújtották fel a tüzes golyók. A fiúcska, aki nagy vonzalmat érzett a katonáskodáshoz, nem riadt meg az ostromtól. Tizedik születésnapján azt a kegyet kérte édesanyjától, hogy aznap a máskor megengedettnél többet lehessen a bástyán. "Megvallom" írta évtizedekkel később Rákóczi "kellemes látvány volt csaknem mindennap látnom a magas hegyről a csatározásokat és a nagyobb s elég merész hadműveleteket is és ezért néha keményebben kellett engemet a humaniorák tanulására szorítaniuk, amelyekkel nem szivesen foglalkoztam."

A fiú oktatása ekkor már eléggé előre haladt. Elvégezte a két alsó gimnáziumi osztályt s már a harmadikba is belefogott. Már elég jól beszélt latinul, de a pataki hagyományok szerint történelmet, földrajzot és számtant csak mellékesen tanult. 1687-ben azzal küldte a fejedelemasszony a már ismert Izdenczy Mártont a lengyel királyhoz, hogy kérje azt meg, nyújtson módot fia magasabb fokú kiképzéséhez. A király szívesen felelt az özvegynek. Valószínűleg Krakóba került volna Rákóczi, ahol főleg a XV-XVI. században annyi jeles magyar tanult s amely város az 1530-as években a magyar nyelvű nyomdászat otthona volt. De Munkács várának 1688 elején bekövetkezett kényszerű feladása a gyermek további nevelésének merőben más irányt szabott.

Az ostrom idejéből különböző feljegyzések néhány poétikus jelenet emlékét őrizték meg. Így, amikor 1686-ban tavasszal a császáriak egy ideig abba hagyták az ostromot, a várbeliek nagy örömmel ülték meg az Ilona-napot. A tízéves Ferkó nagy nyilvánosság előtt szavalta el ekkor azt a köszöntőt, amelyet számára a poétai hajlammal megáldott Badinyi szerkesztett. Idézzünk három szakaszt a kedves versezetből, mert jellemző arra a szellemre, amelyet a gyermek ekkor magába szívott.

"Két pelikán-fiát szárnyával fedezte,
Szempillantás nem volt: szemeivel nézte.
Hogy vagy egyikének ne legyen eleste...
Kevéssé távozván, azonnal kereste.

Munkács-Betulia, mit mondasz ezekre?
Vitéz sok lakóssai szóltok mindenekre:
Hogy Isten tartotta sok szerencsétekre - -
Ilona, nem Judit ment az ellenségre!...

Rabság bilincseit kerülő magyarság:
Egy Munkács várába szorult az szabadság,
Kit egy Zrínyi-szivü tartott meg asszonyság, - -
Hol vagy s hálát nem adsz az egész magyarság?"

Ekkor tartotta élete első beszédét is Rákóczi. Ellovagolt a tisztek sorai előtt s megköszönte azok igaz hűségét és fáradságát. Valószínűleg ebből az időből maradt fenn róla a második festmény. Ez életnagyságban ábrázolja a gyereket, gazdag fürtökkel, aranygombos piros dolmányban, lábán sárga csizmákkal; oldalán karddal, kezében buzogánnyal. Ebből az időből való első fennmaradt levele is, amelyben mostohaapját hívta nagy szívességgel Munkácsra.

Valószínűleg nemcsak a szeretettel túltelített anyai szív íratta le Zrínyi Ilonával ezekben a napokban ezeket a meleg sorokat: "Isten soha ne adjon anyának jobb gyermeket, mint ezek még eddig az ideig voltak; mert soha nem tapasztaltam egyebet bennök az igaz szeretetnél és engedelmességnél hozzám, semminemű változásokban. Egymáshoz igaz atyafi szeretettel voltanak; ha tovább is hozzám és az én édes Uramhoz abban megmaradnak: vesznek jutalmat mitőlünk, az Isten áldását s adnak jó példát a világ fiainak." Bizonnyal volt józan tárgyi alapja is ezeknek az anyához méltó soroknak.

Dacára a vár környékét állandóan nyugtalanító labancoknak, a kis Rákóczi olykor mégis ki-kilovagolt. Dobay Zsigmondnak Munkácson írt 1686. évi naplójában olvashatjuk ezt az október 10-iki feljegyzést: "Az urfival ő nagyságával sétálni lovakon jártunk". Holott előzőleg hat nappal labancok nyargaltak elő az erdőből s úgy látszik, Rákóczi kilovagolása is feltüzelte a labancokat, mert másnapra "virradatkor valami egynéhány labanc az palánkhoz nyargalózott".

Mivel a lengyel királyné, Szobieszky neje, a Báthoriak révén rokona volt a Rákócziaknak, elég sűrű volt az érintkezés Zrínyi Ilona és a lengyel királyék közt. Állítólag még az is szóba került, hogy a királyi pár legidősebb fia, Constantin herceg elvegye a 14 éves Rákóczi Juliannát. Ezt csak annak illusztrálására jegyezzük meg, hadd lássuk, hogy Zrínyi Ilona milyen körültekintéssel igyekezett mindenkivel fenntartani az érintkezést árvái érdekében.

Thökölyvel is élénk levélváltásban volt s így pontosan értesült róla, hogy mennyire megnehezedett a reménye annak, hogy a férje valaha is felszabadítsa az ostrom alól. A több mint két évi állandó ostrom és körülzárás lassan kimerítette a vár védőinek ellenállását. Ehhez járult Thököly ügyének végleges rosszra fordulása. Így került a sor arra, hogy 1688 elején a hiányos és fizetetlen őrségű Munkács átadása ügyében Thökölyné alkudozást kezdett Caraffával. Hogy a dolog ide fog jutni, hacsak segítséget nem kap, azt már előre, 1687 december 8-án jelezte Béthune lengyelországi francia követnek. Ez a segítség pedig elmaradt. Caraffa figyelmeztette a vár asszonyát, hogy ha tovább is védi a várat, akkor inkább mostohája, mint édesanyja lesz a gyermekeinek. Talán ez a figyelmeztetés is hatott, de a kényszerítő körülmények is belejátsztak, hogy 1688 január 15-én papíron s három nappal később ténylegesen is átadta Zrínyi Ilona a várat a császáriaknak.

Minden időkben megvolt az, hogy az emberek egész természetes dolgok magyarázatára is körmönfont híreszteléseket találnak ki, hogy ezzel mindég ingerre szomjas érdeklődésüket minél jobban kielégítsék. A munkácsi vár feladásával kapcsolatban sem elégedett meg a közvélemény egy része azzal a magyarázattal, hogy feladták, mert tovább tarthatatlan volt, hanem körülményes mesét talált ki, amelyben a vár feladását Absolon kancellár árulásának tüntette fel. Ez a magyarázat jobban tetszett a kíváncsi füleknek. Az viszont a korra jellemző, hogy az állítólagos árulás vezető motívumául a katolikus-lutheránus ellentétet s Thököly állítólagos katolizálási készségét állították be. Rákóczi, aki mint gyermek, nem láthatott a dolgok mélyére, maga is hitelt adott utóbb ennek a mendemondának, annál is inkább, mert Absolon Thököly embere és lutheránus volt, kikben pedig - mint láttuk - nem nagyon bízott.

A vár feladása tisztességes feltételek mellett ment végbe. A megállapodás szerint mindenki, aki Munkácson tartózkodott, úgy személyére, mint vagyonára nézve teljes amnesztiát nyert. A fejedelemasszony és árvái számára lakhelyül Bécs jelöltetett ki, ahol megfelelő kísérettel szabadon lakhatnak rangjuknak megfelelően, csak nem hagyhatják el engedély nélkül a várost. A megállapodás szerint a már előbb a kamara kezére került és a Munkácson levő javak visszaszolgáltatandók a Rákóczi-árváknak. A fejedelemasszonynak az első férjétől lekötött hitbére megfelelő évi járadékképpen biztosíttatik, nemkülönben biztosíttatnak azok az ingóságok, amiket magáénak, illetve gyermekeiének fog vallani. A többit jegyzék szerint fogja Szentiványi László kamarai tanácsosnak átadni, mivel néhai atyjuk "végrendelete" szerint a királyt illeti a gyerekek gyámsága. Thököly javait s a töröktől nyert atnaméját azonban ki kell adni az erre kirendelt királyi biztosnak. Végül mindenki tartozik Lipótnak a hűségesküt letenni.

A tisztességes feltételeket a császár-király azonban a legkevésbé sem tartotta be. Zrínyi Ilonától elszakította a gyermekeit s azokat a világtól elzárva neveltette tovább. A javak visszaszolgáltatása sem történt meg. Bár Caraffa intette a kamarai tisztviselőket, hogy a kincsek jegyzékbevételét becsülettel végezzék el, azért Szentiványi László mégis elsikkasztotta a kincsek egy részét, sőt a várat ostromló de Terzi gróf is jelentős "emléktárgyat" sikkasztott el. Emellett Szentiványi a milliós értéket jelentő vagyont csak 70.477 forintra becsülte, úgy, hogy a vár feladásával a Rákócziak ősi kincsei valósággal megsemmisültek. A fejedelemasszony hamar rájött, hogy rútul kijátsszák s a gyermek Rákóczi is észrevette ezt, mert utóbb feljegyezte, hogy "kevéssel azután anyám panaszkodott a várfeladás pontjainak meg nem tartása miatt".

A hűségeskü letétele már január 23-áig megtörtént. Február elsejére megjött Lipót hozzájárulása is a feladási megállapodásokhoz. Időközben nagyban folyt a várban talált ingóságok osztályozása és jegyzékelése. Ezeket a jegyzékeket a Rákóczi-kor legnagyobb munkássága kutatója, Thaly Kálmán, többször is kiadta s így közkézen forogván, azokból mindenki megállapíthatja, hogy micsoda értékek mentek veszendőbe. Ekkor veszett nyoma két valószínűen érdekes és értékes tárgynak is, amelyeket a jegyzék Attila paizsának és tollas-botjának (buzogányának) említ s amelyek 1627-ig a Széchiek murányi kastélyában őriztettek s onnan kerültek a Rákócziak kezére.

Thököly 12 láda válogatott ötvös-kincsét, ékes buzogányait és fegyvereit, nyeregszerszámait, becses szőnyegeit, díszöltözeteit elkobozták. A sokat keresett atnámét azonban nem találták meg s az utóbb eljutott Törökországba Thökölyhez. A Thököly-kincsek értékesebb darabjai a bécsi udvari kincstárba kerültek. De bőségesen válogatott belőlük Caraffa, de Terzi és a többi német tiszt is. Ami fennmaradt, azt Nagybányára vitték, ahol az aranyat és ezüstöt beolvasztották s pénzzé verték.

A jegyzékelés munkája után, február 10-én került sor a fejedelmi család Bécsbe indulására. A hűséges katonáktól való búcsúvétel már előbb megtörtént. 10-én búcsút vett Zrínyi Ilona Munkácstól, Európára szóló fegyveres sikere színterétől - örökre. A bécsi internáltságot a férje melletti szabadsággal cserélte utóbb fel s így sohasem jutott vissza változatos, sok gonddal s olykor büszke örömmel is gazdag ifjúsága színterére. Huszonnégy éves korában került erre a vidékre, mint az élet örömeinek boldog várományosa s mint negyvenöt éves, az élet minden gondját megpróbált asszony indult el gyermekei kíséretében a nagy bizonytalanság felé, mely kevéssel utóbb a gyermekeit is elvette tőle.

A kis Rákóczi nem nagyon tudta, hogy mit határoztak róla. Az anyja társaságában minden különösebb izgalom nélkül vágott neki az ő számára is új, idegen életet jelentő útnak. Amikor a drága bútorokkal, kiválasztott személyi használatra szolgáló értékekkel s a levéltár kiválogatott részével a nehéz szekerek kigördültek a munkácsi vár kapuján, követve az illő kísérettel ellátott fejedelmi hintót, ki sem gondolt arra, hogy a kis család utolsó napjait tölti együtt.

Az út a Felvidéken át majdnem mindenütt Rákóczi-birtokokon vezetett keresztül. A család hűszívű jobbágyai bizonnyal könnyes megindultsággal tekintettek az urukat vivő hintó után, melynek keréknyomát hamar behavazta a tél. Dobrony, Borsi, Sátoraljaújhely, Regécz, Nagysáros, Zborón át vitt az útjuk. Február 16-án itt időztek. Innen a Thököly birtokokon vitt át a hatlovas batár útja. Stavnik, Likava, Rózsahegy, Lietava után értek a trencsénmegyei Ledniczére, amely ismét Rákóczi-birtok volt s a hozzá tartozó rovnei kastélyban pihentek meg. Itt várták be, hogy tulajdonképpen miként is fog Lipót intézkedni bécsi sorsukról. A téli utazás nem volt kellemes s hogy milyen kalandok színezték, arra még idősebb korában is jól emlékezett az önéletírását író Rákóczi:

"Már a Likava vára alatt levő Rózsahegy városához értünk, a hatalmas hegyláncolattól és a Vág folyó vizétől erősen összeszorított úton haladtunk, melyek a sebes folyó romboló árjától elmosva, iszonyú szakadékokat képeznek, - ami föld van, azt a folytonos ár elragadja és ime váratlanul a nyerges ló alatt az egész part leszakadt, a lovat a szokás szerint rajta ülő kocsissal együtt a mélységbe lerántotta, ennek a sulya pedig természetszerűen az első kerekeket és azután az egész hintót is magával rántotta volna, ha a te láthatatlan jobbod távol lett volna tőlünk, kik veszedelemben forogtunk. Ez volt az, amely abban a pillanatban ugy a többi előlmenő lovat, mint az utánunk jövő kocsit megállította, a cserjékbe kapaszkodó kocsist és a gyeplőn függő lovat sértetlenül megtartotta és nekünk időt engedett a kocsiból való kiugrásra, mig a mindenünnen odasiető cselédség a bajon nem segített."

A rovnei kastélyban tudta meg a család, hogy Lipót a gyerekek gyámjául legeszesebb és legtekintélyesebb államférfiát, gróf Kollonics Lipót bíbornokot jelölte ki. Kollonics a Macchiavelli-iskola kitűnő tanítványa volt, aki céltudatossága mellett bőséges tehetséggel is megáldatott. Fáradtságot nem ismerő munkása volt a birodalomnak, aki hol büntetőjogi újításokkal foglalkozott, hol közigazgatási reformokon, hol egy egész ország gazdasági életét átalakító gazdasági terveken dolgozott. A nagy államférfi osztatlan népszerűtlenségnek örvendett a magyar körök előtt. Méltán jellemezte egyrészt Kollonics működését, de másrészt a magyarok róla táplált véleményét is az a szájába adott állítólagos kijelentés, amely szerint ő Magyarországot először rabbá, koldussá, majd katolikussá és németté kívánja tenni, amint azt az egységes Habsburg-birodalom elve meg is követelte volna. Az általa inaugurált politikai és kormányzati elvek másfél évszázad múlva is követőkre akadtak s amint azt Márki helyesen ismerte fel, még gyámfia, Rákóczi sem maradt mentes a hatása alól, mert átvette tőle a katolikus egység és a közadózás elvét. Lipót nem bízhatta határozottabb kezekre a veszedelmes családi hagyományokkal terhelt Rákóczi-gyerekeket, hogy az lehetőleg elaltassa bennük a múlt tudatát s kezes bárányokká, ártatlan, egyszerű társadalmi tényezőkké alakítsa őket.

A hír vétele után folytatódott az út Bécs felé. 1688 március 27-én érkeztek Bécs falai alá, Ferenc épp aznap töltötte be tizenkettedik életévét. És ezen a napon érte élete első nagy megaláztatása. A város kapuja zárva volt s órákon át a tömeg gúnyos csipkelődésének kitéve kellett várniok a bebocsáttatásra. "Két vagy három órára terjedő ideig várakoztunk, kitéve látványosságul a bennünket vérig sértegető népnek". A fejedelmi család mellé adott kíséret fénye már megkopott s a kíséret őrséggé lett. A bécsi nép, az utca és a váraljának söpredéke bántatlanul gúnyolhatta a legnemzetibb magyar politikai hagyományok egyetlen, vérségi alapon méltó örökösét. Ez a fogadtatás előrevetette a következő napok drámai gyorsasággal pergő kíméletlen eseménysorozatának árnyát, Vajon rádöbbent-e ekkor a fejedelemasszony, hogy nem rangjához méltóan jött élni a császárvárosba, hanem vezekelni egész eddigi életéért?

A kis családot a Burg mögött, az Ágoston-rendiek kolostorában szállásolták el. Estefelé már meggyőződhetett az anya, hogy milyen bánásmódra számíthatnak gyermekei és ő maga is. Ugyanis beállítván a kolostorba Kollonics, bemutatkozott mint a gyermekek gyámja s azon ürügy alatt, hogy a gyerekeket elviszi a császárhoz bemutatni, mindkét gyereket magával is vitte. A gyerekekkel már a fejedelemasszony előtt ridegen bánt. Mint Rákóczi visszaemlékezett erre a jelenetre, nem nézte rangjukat, csak úgy kezelte őket, mintahogy az ily korúakat szokás, lenézéssel. A kocsi azonban nem a Burgba, hanem az Orsolya-rendi apácák zárdájához ment. Itt Kollonics Juliánnát minden sírása és ellenszegülése ellenére erőszakkal betaszigálta a zárdába. Egy verzió szerint az érsek berugdosta a 16 éves leánykát a zárda kapuján. A kocsi aztán Kollonics jószágigazgatójához vitte Ferencet, kamarásával, Kőrösivel és tanítójával, Bodonyival együtt.

A kis fiút nagyon megrázták a történtek. Anyjától is könny és zokogás között választották el, nővérét is erőszakkal rángatták el mellőle. Három napot töltött szállásán anyja miatti aggódása közben állandó sóhajtozás és panaszkodás között. Negyedik nap közölték vele, hogy elviszik Bécsből, de nem mondták meg, hogy hová. A gyerekből, mint egy egykorú jelentés feljegyzi, akkor már kitört az elkeseredés. "Mi jogon teszik ezt" kérdezte, "nem lázadtam fel a király ellen. Ártatlan lévén, miért alkalmaznak ellenem erőszakot?!"

Az elutazás előtt engedélyt kapott, hogy anyjától és nővérétől búcsút vegyen. Rákóczit először édesanyjához vitték. Bármily szomorú is volt a búcsú és bensőséges a válás, mind kevés lett volna, ha tudják, hogy az életben az anya és a fiú utoljára látják egymást. Pedig csak negyvenhét évvel később haló poraikban találkoztak újra, amikor török földön végső akarata szerint Rákóczi tetemét anyja mellé temették s az anya megmaradt hamvait a fiú koporsójába zárták. "Tizenkét éves korában anyjától elszakíttatott, ám a csodálatos isteni gondviselés rendeléséből börtönön, száműzetésen és az életnek különböző veszélyein át, a halálon keresztül visszaadatott itt nyugovó anyjának" írja a sírirat latin szövege.

Mind a gyermekét vesztett anya, mind az örökre anyátlanná lett fiú, élete utolsó percéig a legnagyobb szeretettel emlékezett vissza a másikra. A fiú mindég úgy emlékezett meg anyjáról, mint az ő "dicső" anyjáról, akit igazán csodálni a munkácsi ostrom idejében tanult meg, azokban az években, amikor az eszmélő gyermek addig ösztönös szeretete megtelik tudatos elemekkel is, anyjára, aki szerető anya volt, irányítani és parancsolni tudó férfi erély is, ha kellett s aki szeretetéből egy kicsivel mindég többet nyújtott fiának, mint lányának. Az anya pedig, akitől az élet ezután minden igazibb örömet megtagadott, élete utolsó percéig úgy őrizte meg a maga Ferkó fiának emlékképét, mint amilyennek megálmodta, amikor először látta lóra ülni, a vitézeknek beszélni s azon a feledhetetlen Ilona-napon őt bátor ügyességgel felköszönteni. A sors még azt is megtagadta tőle, hogy megérje és eljusson a híre hozzá is, hogy fia kitűzte a szabadság zászlaját s fegyvert fogott az ismét elorzott magyar szabadságért, mint apja, dédapja, anyai nagyapja tették. Haldoklása pillanatában is fiára gondolt s férje titkárának meghagyta: "Tudassák fiammal utolsó anyai áldásomat; ő soha nem szomorított meg engemet..."

Az anyjától nővéréhez az apácazárda rácsához vitték búcsúzni Rákóczit, akitől szintén heves sírások közepette vált meg. Másnap, április elsején Kollonics érsek misére vitte a fiút, majd egy bizonyos préposttal és Badinyival egy eléggé rongyos bérkocsiba ültette, amely elé két lovacska volt fogva s elindultak az ismeretlen felé. Csak a második napon mondták meg Ferkónak, hogy Csehországba viszik. Kőrösitől már előbb meg kellett válnia. Kőrösit utóbb Klobusiczky Ferenc, a Kollonics által kinevezett jószágkormányzó sárospataki várnagy gyanánt alkalmazta s Kőrösi nagy gondossággal őrizte ura hazatértéig azt a néhány ingó értéket, amit Munkácsról az árvák tulajdonából átszállítottak Patakra. Badinyi amennyire tudta, vigasztalta fiatal urát és tanítványát s amíg tudta, rejtegette szomorúságát és azzal biztatta, hogy ő mellette marad. Rákóczi előtt pedig, mint írja, mivel sem a nyelvvel, sem a szokásokkal nem volt ismerős, minden újnak tűnt fel s minden egyes tárgy felújította fájdalmát, melynek oka anyjától és nővérétől való elszakíttatása volt. A több napi megszakítás nélküli utazásból csak lelke állandó szomorúságának emléke maradt meg.

A császárvárosban, úgy látszik, híre ment annak a méltatlan bánásmódnak, amelyben császári jóváhagyással, vagy éppen akaratból, Kollonics érsek bánt a félrevezetett anyával és a két ártatlan gyerekkel. Mert, amikor a Ferencet vivő rozoga kocsi a város kapuja felé döcögött, a városban időző magyar uraknak valóságos bandériuma várta a kapu előtt, hogy megadják a fejedelmi gyereknek az őt megillető tiszteletet. Azonban az uralkodói parancs visszarendelte őket.

A kocsi a csehországi Neuhausba vitte Ferkót és két kísérőjét. A jezsuita rendházban szeretettel és nagy tiszteletadással fogadták a gyereket. Átöltözködése után templomba vezették, ahova méltósága tudatában és látható dísszel, fényes öltözetben, kezében fejedelmi buzogánnyal vonult be. Ugyanígy jelent meg az iskolai színjátékon és a lakomán is, amit tiszteletére rendeztek. Az ünnepség után a prépost azonban tudatta Ferkóval, hogy ott fog maradni és a kollégiumban fog tovább tanulni s egyben közölte a szomorú hírt is, hogy parancs szerint Bodonyit másnap reggel vissza kell küldenie, tehát ha akar az anyjának izenni, akkor az izenetet bízza rá.

"Hiába volt minden panaszom" hogy átadjuk a szót ezen napok majdnem egyedüli forrásának, az önéletírásnak "hivatkozásom az érsek azon igéreteire, hogy emlitett tanitóm még néhány hónapig vélem fog maradni: nem inditották meg sem kéréseim, sem könnyeim, sem jajgatásom, melyek közt a lakásomul rendelt szobába vezettek... amikor e sorokat irom, szinte elfog a szomorúság e történtek emlékétől; mert mi eshetett keservesebben a gyermek-fejedelemnek, mint számkivetésbe mennie hazájából, elszakadnia szülőjitől, ismeretlen tartományba hurcolva, születéséhez és rangjához nem méltó bánásmódban részesülnie és teljességgel idegen erkölcsökkel és szokásokkal biró emberek közt, nyelvüket sem tudva, magára maradnia..."

Ferkó azzal a tudattal feküdt le, hogy reggel még találkozik régi tanítójával, de azt éjnek idején eltávolították s reggelre arra ébredt, hogy a nagy idegenségben teljesen egyedül van. Még az a tudata sem volt meg, amire később az élet megtanította, hogy az Isten soha nem hagyja el az embert.

Új környezetében nem csak az idegenség bántotta, hanem az is, hogy nem bántak vele rangjához illően. Csak grófnak szólították, ami ellen tiltakozott: "engemet grófok szolgáltak" mondta "hiszen én fejedelem vagyok". "Minek kínoznak?" kérdezte szemrehányóan a jezsuitáktól "inkább öljenek meg, ha megérdemlem; inkább pusztitsanak el, minthogy elhagyatva, nyomorultul éljek".

Amíg Rákóczi a neuhausi jezsuita kollégiumban próbálta megszokni új környezetét, addig a fiától megfosztott anya, miután anyagi ügyeit úgy-ahogy rendezte, leányához költözött az Orsolya-apácák kolostorába, hogy legalább leányával legyen együtt. Ez ellen a császárnak sem volt kifogása. Fiával azonban nem találkozhatott, mert még a szünidőben sem engedték meg annak, hogy anyját felkeresse. Férjével csak a legnagyobb titokban, a bécsi francia követség közvetítésével, tudott nagyritkán levelet váltani. Igazán kevés örömét lelhette az életben. Férjétől országok választották el, fiát kebléről szakították le. Öccse reménytelen rabságban töltötte napjait, két nővére pedig a császár kívánságainak megfelelően apáca lett.

Kollonics jegyzék mellett átvette még azokat az ékszer- és ötvöstárgyakat is, amelyeket a fejedelemasszony magával hozott Munkácsról, sőt még azokat is, amelyeket az asszony kamarására, Záborszky Jánosra bízott. Természetes, hogy az értékeket sokszorosan alábecsülve vették jegyzékbe. Az ingatlanok kezelésénél azonban figyelembe vette az érsek az asszony kívánságát s az uradalmak kezelésével a család régi bizalmasát, Klobusiczky Ferencet bízta meg. Viszont határozottan megtiltotta, hogy a birtokokon Klobusiczky bármi befektetést is eszközöljön s így az uradalmak hamar leromlottak. Az érsek a Rákóczi-birtokokon elűzette a protestáns lelkészeket és tanítókat, bezáratta a protestáns iskolákat, köztük a Lórántffi Zsuzsánna által alapított híres sárospataki főiskolát is, amelynek épületét katonai raktárnak használtatta. A Rákóczi-uradalmakba beszállásolt császári katonák mérhetetlen károkat okoztak s a jövedelmekben is érzékenyen megkárosították az uradalmakat. A királyi kamara nem volt hajlandó elszámolni a már 1686-ban megszállt Rákóczi-uradalmak három évi jövedelmével. Kollonicsot főleg annyiban érdekelték a birtokok, mert mint gyámot a jövedelemből hatodrész illette meg. Elképzelhető, hogy a befektetés nélkül dolgozó, de mindenáron jövedelmet sajtoló rablógazdálkodás mennyire aláásta az idők folyamán a birtokok jövedelmezőségét.

A fiatal Rákóczi azonban korántsem tudott még vagyona szétkallódásáról. Érzékeny lelkét egyebek foglalkoztatták. Alig tette túl magát anyjától és nevelőjétől való elszakíttatásán, azokat a megaláztatásokat kellett megszoknia, amelyek azzal érték, hogy neki, a fejedelmi gyereknek bár grófokkal, de más gyerekekkel kellett egy szobában laknia, számára idegen és szegényes kosztot kellett ennie és vadidegen szokásokhoz kellett szoknia. Néhány napi súlyos elkeseredés után mégis csak beletörődött sorsába. Egy április 12-én kelt róla szóló jelentés már azt írja, hogy most már jókedvű s megigérte már, hogy haját németesen fogja viselni és németül is megtanul. A jelentés, mely e napokból egyedül maradt ránk, kiemeli, hogy a 12 éves gyerek 3-4 évvel idősebbnek látszik. Arca piros, szeme ragyogó és nagy, szája szép metszésű s dús gesztenyeszín haja a vállára göndörödik. Jelleme nyílt s okossága és tanultsága mindenkit meglep.

Meg kell jegyeznünk, hogy németül csak legkésőbb és jól soha sem tanult meg Rákóczi, bár az idők folyamán a latinon kívül franciául, olaszul, lengyelül s valamit csehül és tótul is megtanult.

Rákóczi tanárai közül leginkább az igazgatóhoz, az öreg Zimmermannhoz ragaszkodott, akivel el-elsakkozgatott. Lakótársaival, a Kollonics és Wolkra gróffiúkkal fel-fellátogatott a neuhausi várba is, ahol gróf Slawata Joachim tartományi marsall szíves szeretettel fogadta a fiúkat s a fiatal Rákóczival gyakorta kijárt vadászni és lovagolni is. De nagyon megszerette az őt Neuhausba hozó eiskori prépost is, aki természettudományi ismeretekre szomjas lelkét gyakran kielégítette.

Neuhausi tartózkodása első napjaiból jegyezték fel, hogy a páterek a kis Rákóczit felvitték Slawatáékhoz a várba, hogy valamivel felvidítsák. Itt Ferenc azonnal a térképhez szaladt s megkereste rajta Munkácsot. Aztán szemeit elöntötték a könnyek. Amikor az egyik páter hozzá fordult, csak ennyit mondott neki: "Nem lehet oly hamar felejteni". Mintha tudta volna, hogy őt azért hozták Neuhausba és azért szakították el mindenkitől, aki a magyarországi múltra emlékeztette volna, hogy felejtsen...

Rákóczival először átismételtették a három alsó osztály tananyagát, de már június elején felvették a negyedik osztályba a szintaxisták közé. Nagy ismeretvággyal volt telítve, de érdeklődése első sorban a természettudományok és a matematika felé vonzotta. Tanárai azonban papot akarván belőle nevelni, a lehetőségig korlátozták ilynemű érdeklődését s inkább a klasszikusok ismeretével tömték. Emellett elhalmozták kegyes olvasmányokkal s annak ellenére, hogy utóbb maga is vallásos író lett s már most elnöke volt az iskola Szűz Máriáról nevezett társaságának, ekkor még inkább untatták, mint érdekelték a vallásos jellegű művek.

A magyar nyelvből lassan kijött. Ugyan havonként írt magyarul anyjának és nővérének, de magyar nyelvérzéke az állandó latin nyelvhasználat miatt jelentősen romlott. 1690 júniusából ránk maradt egy levele, amelyet nővéréhez írt s abban már ilyen mondatokat találunk: "talán haragud nekem Kegyelmed, hogy Commerci Uramat hattam Kegyelmed által köszöntni?"

Az elmondottakon kívül Rákóczi gimnáziumi éveiről alig tudunk valamit. Maga is nagyon szűkszavúan emlékezik meg róla: "Ez a három egész esztendő a tanulás ideje alatt klasszikus tanulmányokkal való szokásos foglalkozásban, a szünetek alatt a különböző jezsuita rendházak látogatásával telt el".

Rákóczi már tizennégy és fél éves korában befejezte gimnáziumi tanulmányait. Utolsó vizsgáján szép latin szónoklatával tűnt ki. Ránk nézve ez a vizsga azért kedves emlékű, mert egyik tanára, bizonyos Guttwirtt Menyhért hosszú latin verses művet ajánlott neki, amit Rákóczi kinyomatott. Ezt az ünnepi kiadványt a tizennegyedik életévét betöltött Rákóczi jól sikerült rézmetszetű képe díszíti s így a középiskolás Rákócziról is van arcképünk. Az arckép egyformán emlékeztet az 1684-ben készült képre s azokra is, amelyek már érett férfikorban készültek róla. Csak a szemének tekintete lágyabb és szelídebb, mint azt Thaly igen helyesen megállapította.

1690 augusztusában ment Rákóczi, Kollonics intencióinak megfelelően, az ősi prágai egyetemre. Itt is a jezsuiták felügyelete alatt volt s a jezsuitáknak az egyetemtől meglehetősen távol levő rendházában szállásolták el. Közvetlen felügyelője azonban a legkevésbé sem állott feladata magaslatán. "Az én nevelőm" írja róla Rákóczi "csöndes, jámbor életű pap, egyszerű ember s a szó teljes értelmében alárendeltje volt a jezsuita atyáknak, aki sem kegyességre, sem erkölcsökre, legkevésbé pedig valamely tudományágra volt képes engem tanítani. Azért az egész idő alatt ő maga s én is a magam dolgaival foglalatoskodtam. Szertelen tudásvágy lakott bennem s azért alkalmatos órákban majd az építőművészetek, majd a mathematikusok könyveit forgattam, geometriai ábrákat rajzoltam, festettem, de mivel senki sem oktatott, semmit sem értettem". A filozófiai és logikai olvasmányokat szerfelett meddőknek tartva, unta, bár professzora az ebben tett előhaladásával meg volt elégedve. Nem lehet tehát csodálkoznunk azon, ha ezek után a prágai egyetemi évekből legkedvesebben az atyákkal való biliárdozásokra emlékezett vissza Rákóczi.

A következő évben közelebb költözött az egyetemhez, ahol most már az őt sokkal inkább érdeklő tárgyat, a fizikát hallgatta. "Természetes ösztön volt bennem" írja "a látatlanokat fürkészni és a ritkaságokkal foglalkozni". Ez a szenvedélye követtetett el vele két diákcsínyt, amelyre visszaemlékezve, öreg korában súlyos megbánást és nagy lelkifurdalást érzett. Egy ízben a már említett eiskori préposttól hozott el egy látcsövet, ami után nagyon vágyakozott, de amit szemérmetességében nem mert elkérni s egyszer ugyancsak szó nélkül vitt el egy nem használt körzőt a jezsuiták meisseni híres könyvtárából. "Most, mikor érett itélettel tekintek vissza" vallotta be önéletírásában "látom, hogy egyik is, másik is felebarátom kára nélkül történt; nem is ismerte fel senki, hogy a tárgy hiányzik s nem is kereste. Tudom azonkivül, hogy nem a tett elkövetésében találtam gyönyörűségemet, hanem az elvett tárgyban; tehát az ártás, vagy hasznos tárgy elvételének szándéka, te tudod Uram, nem volt meg bennem, hanem az elvételre az vitt rá, hogy a kérést szégyeltem..."

Az a körülmény, hogy Rákóczi még atyai jó barátjával sem tudott annyira felmelegedni, hogy kérni tudjon tőle, rámutat arra a szívet és lelket figyelmen kívül hagyó, merőben csak egyoldalú nevelésre, amelyben az anyától, s bizalmas vezetőktől megfosztott gyermek Rákóczi részesült. Holt betűket, lélektelen ismereteket igyekeztek közölni véle s hajlamát természete ellenére a kegyeskedés felé igyekeztek fordítani. Nem csodálhatjuk tehát, ha aztán a maga lábára állt fiatal Rákóczi a szertelen és könnyelmű életre hajlott s később is, élete nagy pillanataiban is megmaradt nevelése hibájaként az, hogy alaptermészete a zárkózottság, tartózkodás, tehát bizonyos fokban a passzivitás volt s hogy még jobban visszahúzódott, ha ezt tapintatlanul a szemére vetették.

Sokkal részletesebben foglalkoztunk Rákóczi gyermekkorával, emlékezetében megmaradt élmény-anyagával, neveltetése körülményeivel, mint azt élete további szakaszaival tehetjük, de mivel ezeknek egész életére nézve döntően elhatározó jelentőségük volt, nem térhettünk ki ez elől.

Hogy mennyire nem törődtek a fiatal Rákóczival nevelői a külső formákon túl, arra jellemző, hogy Prágában a második évben a városba kiköltözve, addigi tisztaságát is elvesztette. A tizenhat éves szabadjára engedett kamaszkorú ifjú, szenvedéllyel vetette magát az új élménybe, hogy aztán néhány hónappal utóbb egy erkölcstani könyv olvasása közben annál súlyosabban döbbenjen rá arra, hogy helytelen utakon jár. Azonban ekkor sem mert tanácsot kérni, még gyóntatóitól sem s gyóntatója különben sem feddte. Súlyos lelki válságon ment át ismét. Megint csak lélek nélküli nevelése és lelketlen nevelői miatt.

Az anyai kéz és meghitt, kitűnő magyar nevelőinek gondozása alól kikerülve, a legérzékenyebb fiúkorban levő Rákóczi szerezhetett szép és gazdag, bár nem egyszer érdeklődésével ellentétes jellegű ismeretanyagot a jezsuiták felügyelete és irányítása alatt eltöltött öt esztendő alatt, de komoly jellem- és erkölcsnevelésben nem volt része. Érthető, hogy amikor Bécsbe visszatérve ellenőrzés nélkül belépett az életbe céltalanul és magasabb ideáloktól mentesen vetette abba bele magát. Öröklött lelki képességeit az élet későbbi nagy megpróbáltatásai bontották ki benne, de a mostoha évek alatt beleoltott lelki gátlásokat soha nem tudta leküzdeni. Önbizalma egész életére megcsappant s az hozott csak igazi megnyugvást lelkének, amikor idősebb korában az önbizalmát veszített, érzékeny és zárkózott lélek a mélységes vallásosságon keresztül bizalmát Istennél fellelte.

1691-ben és 92-ben Rákóczi családjában jelentős események történtek. Kollonics tudta nélkül 1691 június 24-én Juliánna nőül ment a már meglehetősen koros gróf Aspremont-Reckheim Nándor Norbert altábornagyhoz. A házasságkötés romantikus körülmények közt jött létre s még azután is sok bonyodalommal járt. A gyámi jogaira hivatkozó Kollonics Juliánnát a tullni apácakolostorba záratta, a grófot pedig vizsgálati fogságba vetette. A császár és Kollonics Júliából apácát és Ferencből szerzetest akart neveltetni, hogy a család kihaljon s a vagyon a jezsuita rendre szálljon. Kínosan érintette tehát a pápaválasztásról visszatért Kollonicsot, amikor megtudta, hogy a leány anyja hozzájárulásával és a bécsi püspök áldása mellett házasságra lépett. Amikor már a házasságot felbontani nem sikerült, Kollonics a vagyonrész kiadását tagadta meg. Az érsek, amikor pörre került a dolog, Ferenc nevében is pört indított Juliánna ellen s különböző fondorlatokkal annyira meggyűlöltette Ferenccel a nővérét, hogy az ifjú végül már fel sem bontotta annak hozzá intézett levelét, hanem felbontatlanul küldte el Kollonicsnak, pedig Juliánna az ő érdekében harcolt, mert azt szorgalmazta, hogy Ferenc, aki a magyarországi törvények szerinti tizennyolcadik éve felé közeledik, a gyámkötelezettség alól kikerüljön s nyerje vissza máris a javai felett való rendelkezést. Mialatt a pör javában folyt, Zrínyi Ilona eltávozott Bécsből.

Ugyanis az 1690 augusztus 21-én vívott s Thököly számára diadalt hozó zernyesti csatában Thököly két császári generálist is elfogott: Heisslert és Doriát. A császár hosszas alkudozás után hozzájárult, hogy a két elfogott tábornok ellenében a fejedelemasszony elmehessen Törökországba, férjéhez. De ahhoz már nem járult hozzá a császár, hogy fiát is magával vigye. Sőt még a búcsúra sem adott engedélyt. Zrínyi Ilona így csak lányától vehetett búcsút, amikor 1692 január 20-án elhagyta Bécset. Négy hónappal később, május 13-án hagyta el Magyarországot, amit aztán életében, miként gyermekeit sem, sohasem látott többet viszont.

Anyjának mostohaapjához való költözését sokáig eltitkolták Ferenc előtt, bár ekkor már a célzatos nevelés révén alig élt benne nyoma a rokoni érzésnek. "Midőn megtudtam" vallotta be utóbb "nem is igen bánkódtam miatta; mert idegen erkölcsökhöz szokva, nem fogtam fel, hogy minő állapotra jutottam... közben mind gyűlöletesebbé lett előttem a nénémmel folytatott per, akinek minden tettét felfújták előttem, mintha családom gyalázatára és az én teljes romlásomra szolgálnának azok; meg is volt sikere a csalásnak."

Közben Juliánnának sikerült Strattmann udvari kancellár támogatása mellett elérnie, hogy Lipót császár-király Kollonics minden ellenszegülése ellenére idő előtt felszabadította Ferencet a gyámság alól. Alig jött meg az erről szóló császári végzés, Ferenc otthagyta Prágát és Bécsbe sietett. Kollonics arra akarta rábírni az ifjút, hogy térjen vissza Prágába, végezze el ott a filozófiai évfolyamot, majd a következő évben tanuljon jogot Olasz-, vagy Bajorországban. Természetesen a jezsuiták felügyelete alatt. Első sorban pedig azt kívánta Rákóczitól, hogy bízza továbbra is rá ügyei vitelét.

Azonban Kollonics minden igyekvését felborította az egymást már négy éve nem látott testvérek találkozása. Este ugyanis meglátogatta öccsét Aspremontné és felvilágosította a dolgok igazi állásáról, aminek addig épp az ellenkezőjét hallotta Kollonics ügyvédjétől Rákóczi. A beszélgetés ugyan nehezen ment, mert Rákóczi már jóformán elfelejtett magyarul, németül még nem beszélt s csak latinul tudott. Mégis megértette, hogy nénje csak javát akarja akkor, amikor arra ösztönzi, hogy hagyjon fel tanulmányaival és vegye át öröklött birtokait.

Nővére távozása után annak ügyvédjével meghányta-vetette a dolgot, áttekintette a magyar törvényeket és már másodnap átköltözött nővére palotájába. A harmadik nap történteket idézzük Rákóczi szavaival:

"Harmadnapon pedig, mit nékem az érsek elhatározásom megadására tűzött ki, őt felkeresvén, előtte kinyilatkoztattam, hogy jogaim és a gyámhatóság nevében tőle indított per felől mindkét fél ügyvédjétől kellő tájékozottságot nyertem, de a néném iránti testvéri gyengéd szeretetem arra indított, hogy abbahagyván a pereskedést, a barátságos megegyezést többre becsüljem az ezen ügyben való eljárás egyéb lehetőségeinél. Néném nemére, korára, áldott állapotára való tekintet azt követelte tehát, hogy a komoly barátság és vonzalom ápolása kedvéért lakásomat megváltoztassam. Ennélfogva fontolóra vevén a császár figyelmes rendeletének tartalmát, amelyet önönmaga küldött meg nekem, amennyiben a gyámság alóli felszabadulás törvényileg megállapított esztendejét elértem, annak eddigi intézéséért és gondviselésemért hálás köszönetemet fejezem ki; egyúttal illően megkértem, hogy nénémet és engemet illető ingóságainkat, jövedelmeinket és birtokainkat visszaadva, tartson meg továbbra is baráti jóindulatában. Te tudod Uram, jobban nálamnál, mily lelki felindulással fogadta beszédemet, mert homloka és arca a legnagyobb méltatlankodást tükrözte vissza, melyet szaggatottan előadott szavai is megerősítettek. Azt válaszolta ugyanis, hogy átenged engem hizelgő néném és sógorom fondorlatainak, ifjúi szenvedélyeimnek, amelyek kétségtelenül javaim elpocsékolására vezetnek és ne is reméljek semmit az ő megbántott baráti indulatától. Erre karon ragadva vezetett és kivezetett a kapun."

Kollonics dühe nem ismert határt. Mikor a bíróság felszólította, hogy Rákóczi öt évi jövedelmét és ingóságait adja vissza, annak megtagadására minden ürügyet felhasznált. Attól sem riadt vissza, hogy a jezsuiták javára hamisított végrendelettel tagadja meg a pénz kiadását. Szerencsére az előrelátó Zrínyi Ilona, aki tudta, hogy kikkel áll szemben, jóelőre gondoskodott róla, hogy a vagyoni vonatkozású oklevelek gyerekei rendelkezésére álljanak s így sikerült a koholt okmányok alapján emelt hamis igényeket visszaverni. Végre-valahára nagy nehezen visszakapták a Rákóczi-árvák örökösi jogaikat, "de bizony annyira elpusztultak és elnéptelenedtek jószágaink, hogy alig bírták néhány esztendeig aztán a szokott jövedelmek egynegyedét megadni."

Ezzel a tizenhetedik évében levő Rákóczi a jezsuiták célzatosan inkább rontó, mint jobbító nevelése után visszanyerte jószágait, vagyona romjain való rendelkezését s minden cél és irány nélkül belépett a szabad életbe, hogy aztán - mint azt Márki megállapítja - az élet legyen a tanítómestere. Legnagyobb minden eddigi között.

Rákóczi nővérének Himmelpfort-utcai palotájába költözött, ahol a legnagyobb szabású akkor divatos nagyvilági élet folyt, hisz Aspremontnak három özvegy grófnő nővére is élt Bécsben. Rákóczi sem németül, sem franciául nem tudott s elfogódva, idegenül mozgott a társaságban, amelynek nagy része reá volt kíváncsi. Kezdetben bizony so