Globusz^® Publishing 

Ki ez a feltűnően szép ifjú nő? Lesüti szemét, arcán még szörnyű rémület sötét árnyai. S ki az az idősebb hölgy ott, haragtól villogó szemekkel? S ez a félénk kis tizenhatéves-forma lány? Mit jelent lent lábuknál a széttépett levél? Ki írta? s kinek? Ó, ha e szép teremtés, a csoport központi alakja - aki huszonkét éves, amikor most nekünk megjelenik - tizenhetedik boldog születésnapján látta volna öt évvel későbbi önmagát, úgy, ahogy mi látjuk most, vajon ugyanolyan áldott gyönyörűségként áhította volna-e az életet? Nem azért könyörgött volna-e, hogy elszólítsa az ég a közelgő csapás előtt még? Arcán maradt valami nemes büszkeség, még ott a fennkölt mosoly árnya, jeléül annak, hogy őt érte olyan sérelem, amilyet ő soha nem tudna elkövetni, inkább meghalna százszor is. Csak a női büszkeség tartja benne a lelket; nem akar összeomlani mások előtt; de látni rajta, hogy szeretne végre egyedül maradni, hogy kisírhassa magát. A szoba, ahol e kis csoport áll, épp az ő lányszobája, ahol - szegényke - mind e ami napig boldog volt és vidám. Ott a miniatűr télikert, ott a miniatűr könyvtár; mert nekünk, az irodalom viharedzett tengerészeinek minden női könyvtár csak miniatűr. De ezután már sem a télikert, sem a kis könyvtár nem tud mosolyt csalni az arcára; ott, szemközt a falon a zeneszerszám; ez lesz majd a legdrágább mindabból, amije volt, drágább, mint valaha is lehetett; de már nem azért, mint hajdan, hogy édes-bús hangulatba, vagy csak félig érzett hamis bánatba ringassa vele magát. Bánata ezentúl valódi lesz. De ő azok közé tartozik, akik némán szenvednek. Őrá senki nem mondhatja majd, hogy elhanyagolja kötelességeit, vagy hogy másoknál keres vigaszt; megtalálja azt itt egyedül, szobája magányán. Férfiak előtt soha nem csüggeszti le majd a fejét; s a többi - kettejük dolga Istennel. Mielőtt elválunk, olvasóm, megtudod még, mi lett belőle; de hadd mondjam el előbb, mi történt tulajdonképpen. Nagyjából sejted is már, bizonyára; anélkül, hogy bármit is mondtam volna, hisz ilyen esetekben mi, férfiak, ólompillantású szemünkkel semmit sem látunk, hozzád vagy fürge eszű nővéredhez képest. Az a gőgös öreg hölgy, akinek rómaias arca valaha gyönyörű szép lehetett, s kedvező körülmények közt ma is egy Agrippinának látszik, a fiatal nő nagynénje. Ifjúkorában, azt rebesgetik, ő is élt át hasonló szörnyűséget, mint most unokahúga, s azóta csak megvetést érez a férfiak iránt, ami igazi méltóságnak sincs híjával. Ő tépte össze a földön heverő levelet. Nem is volt az másra méltó; habár a címzettje bizonyára nem tépte volna össze. A levelet egy sima modorú fiatalember írta, hogy tudassa mesteri fogalmazásban: bizonyos szent kötelmektől szabadulni óhajt. De hát efféle kötelmekre kár is szót vesztegetni. Hogy illene a női büszkeséghez, hogy ilyenkor könyörögjön? vagy bármi mást tegyen, mint hogy undorral maga veti el a köteléket? Az idős hölgy - végre! - az ajtó felé indul; a sápadt ijedt kis tizenhatéves-forma rokon lány követi; ő egyébként tele van együttérzéssel, de még oly fiatal és olyan zavarban van, hogy érzéseit vígasztaló szavakba foglalni nem tudja.

Egyvalaki állhatott volna ezen az estén a szegény szenvedő mellett; a drága, szeretett ikernővér, aki tizennyolc éven át élt a szomszédos szobában, ott írt és olvasgatott, töprengett és dalolt, s ha aludt, még a lélegzete is áthallatszott, a két lányszoba közt az ajtó mindig nyitva állt, semmi nem választotta el kettejük szívét; de ez a drága nővér most messze van. S kire támaszkodhatna még? Istenre, senki másra. A nagynéni szigorúan azt tanácsolta az elhagyottnak, "csak büszkesége szavára hallgasson", bár az ő tekintete is ellágyult, ahogy egy oldalpillantással meglátta húga arcát. No, persze; de a büszkeség, mely az embernek mások jelenlétében oly erős fegyvere, a magányban néha veszedelmesebb, mint az, ami ellen fordulnia kellene. Két éven át szerette ezt a ragyogó tehetségű, bár alacsony sorból származó fiatal férfit - ugyan ki hinné, hogy önbecsülésének első szavára kiölné szívéből ezt a szerelmet? pusztán azért, mert merő anyagi számításból a férfi szívében nem maradt hely neki többé? Nézd, ó nézd! most, hogy egyedül maradt, és nem zavarja jelenlétével senki, leül, és így marad majd, két óra hosszat, keze közé hajtott fejjel. Végül feláll, keres valamit. Valami az eszébe jutott; elővesz egy kis aranykulcsot, mely nyakláncán lóg, kinyit vele egy kis dobozt, s szerény ékszerei között kutat. Vajon mit? Végre megleli; egy kis képes Bibliát tart kezében. A Biblia legutolsó oldalára finom selyemzsinórral erősítve kis levél. Az anyai szeretet tanúsága ez a nemes és emelkedett hangú írás, az anyai szereteté, mely még a halál óráján is forrón lobogott, s valami gyöngéd kedveskedéssel akart elválni a hon szeretett ikrektől, még akkor is, mikor már minden mást egyre homályosabban látott a szeme. A két iker egy-két hét híján tizenhárom éves volt, amikor anyjuk életének utolsó estéjén ott ültek, sírva, az ágya mellett, s búcsúszavait lesve, búcsúcsókokat váltva csüggtek ajkán. Tudták az ikrek, hogy a nagybeteg utolsó hónapjaiban, ha ereje volt hozzá, minden fájdalmát és szeretetét egyetlen levélbe sűrítette; tanácsok álltak e levélben kettejüknek, a jövőre. Mindkét lány kapott egy-egy példányt a levélből, így az anya még hosszú időn át tudott szólni hozzájuk. Utolsó óráján megígértette velük: a levelet s bibliai utalásait hívják majd segítségül, ha valamelyikük életének útjára sötétség borulna, vagy ha életüket, épp ellenkezőleg, oly túlzott bőséggel árasztaná el a szerencse, hogy a lélek minden nemesebb ösztönzését már-már kiölné belőlük. Nem titkolta, hogy a két véglet közül inkább az elsőt kívánná nekik. Most érkezett el az alkalom, amelyre az anya már régen elő akarta készíteni leányait. Kilenc éve éppen, amikor a haldokló hölgy szobájában az óra ezüstös csengéssel kilencet ütött, egy nyári estén, amikor az anya utoljára pillantott az elárvult ikrekre: azon az éjjel örökre elaludt. Most újra itt volt egy nyári este, s olyan nyomorúságot hozott, melyet soha nem lehet majd elfelejteni. És most a fiatal nőnek vissza kell idéznie a szeretetnek azt a hajdani kialvó fényét, mely napnyugtakor anyja lecsukódó szeméből sugárzott, s ahogy ezt a képet emlékezetébe idézi, az ezüstös hang elüti megint a kilencet. Ő pedig mindent felidéz újra emlékezetében, anyja kérését a halálos ágyon, hallja saját könnybe fúló ígéretét - s úgy érzi, most odatemeti szívét anyja mellé -, felkél, hogy beváltsa ígéretét. És itt, ahol az anyai kérés teljesítése nem csupán kötelesség a megboldogult iránt, hanem a vigasz megtestesülése, önmaga számára - itt csendesedjen el a szó.

***

Most hát, szép, útitársnőm, aki elkísértél felfedező utamon az élet rejtett és elfeledett színtereire, azt gondolod, ugye, nem lenne talán haszontalan, ha tekintetünket a hűtlen szerető felé fordítanánk. Talán így is van. Mégse tegyük. Mert hátha rokonszenvesebbnek találnánk őt, mintsem szeretnénk, vagy esetleg még részvétünket is felkeltené. Nevét senki sem ismeri már, feledésbe merült. Azt mondják, attól a pillanattól fogva, hogy árulását elkövette, nem volt egyetlen boldog, s ami még fontosabb ennél, egyetlen nyugodt perce sem; hiszen egyszerre dobta el a tiszta lelkiismeret drágakövét és azt a gyöngyöt, mely legnemesebb volt e földön. Akárhogy történt is, egy bizonyos: hajótörött emberi roncs lett végül belőle; és emberi roncsokról még csak szólni is siralmas dolog; különösen a reménytelenség zátonyára futott hajótöröttektől, akik ráadásul másokat is szerencsétlenné tettek.

De most, hogy két év telt el immár, ne keressük meg újra a fiatal hölgyet, ne látogassunk el budoárjába? Tétovázol, szép útitársnőm, és tétovázom magam is. Mert azóta a fiatal nő is összetört; annyira megváltozott, hogy fájna nekünk így látni őt viszont. Huszonegy hónap telt el, s alig lehet ráismerni arra a szép fiatal nőre, akit ama balcsillagú estén nagynénje és unokahúga társaságában megismertünk. Gondoljuk meg jól a dolgot. Várjunk még hat hetet a látogatással. Tegyük fel mármost, elmúlt ez az idő is, képzeljük őt magunk elé halott ruhába öltöztetve, ahogy koporsójában nyugszik. Így legalább, bár az idő pusztítása helyrehozhatatlan, mégis (ahogy ez ilyen fiatal teremtéseknél gyakran megtörténik) viszontláthatjuk hajdani arcát, fiatal lánykori éveiből. Arca olyan újra, mintha egy kisgyermek vonásait viselné. Úgy még az sem tűnik fel nagyon, hogy az arc milyen sovány; s márványfehérségével, édes mosolyával olyan, amilyen talán akkor lehetett, tizenegy évvel ezelőtt, amikor az anya kihunyó szemsugara már csak ködfátyolon át látta imádott ikreit. De ha ez részben képzeletünk szüleménye is csak, annyi mégis bizonyos, hogy nemcsak a gyermeki tisztaság és gondtalan egyszerűség költözött vissza elsimult vonásai templomába, de a nyugalom is, az a tökéletes béke, mely csak az örökkévalóság sajátja, s ami örökre eltűnt az élő arcról azon az estén, amikor utoljára láttuk azt a feldúlt kis csoportot; a haragos, vádló nagynénit, a részvét teli, de néma rokon lányt, s a magába roskadt szép fiatal nőt - lábuknál az összetépett, hitvány levéllel.

Felhő! felfedted előttünk e fiatal életet s összetört reményeit: takard el őket újra. S aztán, pár évre rá - négy vagy öt vére csupán -, takard fel előttünk a nagy átalakulás utolsó stációját. Még egyszer: "Tárulj, Szezám!" - s mutass egy harmadik nemzedéket. Hadd pillantsunk meg egy gyönyörű gyepszőnyeget, melyet sűrű bokorszigetek tarkáznak. Milyen csodálatos ez a zöld szín! milyen dús a virágzó cserjés, mely zöld fallal tartja távol a betolakodót, belül pedig gyepszalonokat, csarnokokat, árnyas erdei folyosókat alkot. Olyan hirtelen tárulnak fel e rejtekek, ahogy kígyók bukkannak elő; oly váratlanul nyílnak meg, mint meghitt kis zugok egy erdei tó partján: a vízmosta üregek, kriptabarlangok - mind a dúsan burjánzó cserjék játékos szeszélyének alkotásai; s egyik-másik oly kicsiny és csendes, hogy az ember budoárnak vélhetné. Amott a másik zug: kevésbé változékony éghajlat alatt a legpompásabb dolgozószobája lehetne egy írónak, aki egy magányos szív nyögéseit vagy valami megrendítő emlék sóhajait jegyzi be. E lombsátorral borított dolgozószoba egyik sarkából keskeny folyosó nyílik; szinte labirintusszerűen visszatér önmagába, s kis kör alakú szobácskává öblösödik, ahonnan nincs kijárat (se szűk, se tág), csak visszafelé vezet út: íme a költő hálószobája, mily pompás elrendezés! - mindjárt a dolgozószobája mellett. Itt heverészhetne egész nyáron át, s éjjelente bámulhatná a fényes égi sereget. Mily csendes lenne itt egy nyári éjfél - csendes, akár egy sír. De miért is idéznénk mélyebb csendet, mint a déli óra csendjét? Szellő se rezdül. De nemcsak ezért e csönd. Oly félreeső, oly elhagyatott e hely, távol az országúttól, négy-ötszáz méter széles erdőöv fonja, keríti, borítja körös-körül, magasabban, mint a benti bozót, s felfogja a szelet. Bárhonnan is e mesebeli gyep- és lombarchitektúra csöndje, azoknak, akik nem ismerik az erdők és hegyek végtelen nyugalmát, nyár derekán talán még nyomasztó is egy kicsit. És sokan azt hinnék, hogy a villa, melyet e zöld tenyészet körülölel, lakatlan. Tévednek. Laknak a házban; törvényes tulajdonosnője lakja, övé az egész birtok, és csendről e kis úrnő esetében aligha lehet szó, hiszen - ahogy ötéves korban valamennyi kis úrnőnél szokás - meglehetősen zajos ő is, e kis ötéves. Most is, amint beszélgetünk, hallani örvendező kiáltásait, ahogy kiront a házból. Ott jön, ugrándozva, mint egy fiatal őz, s rohan a bozót rejtekébe, melyről az imént még azt gondoltam volna; emlékező sóhajok bús dallamát szövögető költő dolgozószobája lehetne. De ez a kislány, úgy vélem, egykettőre megváltoztatja majd a hely hangulatát, hiszen neki, ebben az életkorban, nem sok sóhaja lehet. Táncolva közeleg, és látni való, hogy ha beváltja, amit benne a gyermekkor ígér, elragadóan érdekes teremtés lesz, ha felnő, olyan, akin megakad a szem. Lényében egyébként is sok a megnyerő vonás; jószívűnek látszik, s olyan természetes és féktelen, akár több mérföldnyi körzetben élő társai: a nyulak, mókusok s örvösgalambok. A gyermek, származására nézve, angol, de csodálkozni fogsz, olvasóm, hogy ennek ellenére alig beszél angolul, sokkal inkább bengáli nyelven; többet, mintsem értenéd. A háttérben feltűnik az indiai dajka, ő lassan jár, korántsem oly fürgén, mint kis úrnője. De ha fürgeség tekintetében különböznek is, minden másban teljes köztük az összhang, s gyengéden szeretik egymást. A gyermek, mondhatni, ott nőtt fel a bengáli dajka karjaiban. Senkiről nincs korábbi emléke, mint erről a dajkáról, vele kezdődik minden, s ha a dajka netalán azt kívánná, hogy kicsi, mint Vasút vagy Gőzhajó istennőt imádja, akik Angliát, az Oceánt és Bengáliát teremtették, készségesen megtenné: legfeljebb annyit kérdezne, hogy imádhatja- e csókokkal.

Minden este, mikor a bengáli lány ott ül a kicsi ágya mellett, aki még ébren van, az óra ezüstös kalapácsa elüti a kilencet. - Ugye, tudod, kedves olvasónőm, ki ez a gyermek? Unokája annak az asszonynak, aki napnyugtakor vetette utolsó, elhomályosodó pillantását két ikerlányára. Grace a neve, unokahúga ő annak a másik, egykor oly boldog Grace-nek, akit - a széttépett levéllel lábainál - a kétségbeesés oly sötét óráján ismertünk meg. A kicsi az ő ikertestvérének a lánya. Ez a testvér egy katonatiszthez ment férjhez, de az meghalt, idegenben. A kis Grace soha nem látta nagyanyját, se nagynénjét, akinek a nevét viseli, s anyjára, ha látta is, nem emlékezik. Mikor világra jött, Grace nagynéni már hat hónapja halott volt. Anyja pedig három héttel a kis Grace születése után halt meg; s csak a betegség halálos ködén keresztül látta a gyermeket.

Évekkel ezelőttről való ez a kép; azóta a kis Grace is gond és szorongás árnyékában él, de még tizennyolc éves sincs; s ezért van még remény. Ha arra gondolunk, milyen kevés idő alatt történt mindez, hiszen a nagyanya is csak harminckét éves volt, mikor meghalt - így szólunk majd: A halállal még csak szembenézünk, de tudva - amit néhányan tudunk -, hogy mi az ember élete, akadna-e köztünk bárki is, aki (ha tudatosan kellene átélnie) borzongás nélkül tudná várni, míg elérkezik a születésének órája?