|
|
|
Az élet víziói túl korán és túl hevesen kerítettek hatalmukba; úgy, ahogy minden évezredben alig tíz-húsz lelket. Már egész fiatalon úgy éreztem, hogy az élet rémségei szétválasztatlanul egybefonódnak az élet gyönyörűségeivel; az a fájdalom, amit száz közül ha egy ember tud igazán felfogni, amikor élete végén bús számvetést tart múltja fölött, már akkor ízelítőt adott nekem harmatcseppjeiből, amikor az életem pezsgő forrásán még a reggeli napfény csillámlott. A távolban előre láttam mindent, amit majd visszatekintve fogok látni. Sötét árnyak közt eltelt ifjúkor volna ez tehát? Nem! Isteni boldogságtól áthatott ifjúkor volt. S ha él az olvasóban netán a ritka szenvedély, mely nélkül nem lehet megfejteni az ember arcára írott jeleket, ha (eltérően a többségtől) nem süketebb, mint a sír - ha van füle ahhoz, hogy meghallja azokat a mély sóhajokat, melyek életünk delphoi barlangjából törnek fel, úgy megérti majd, hogy az élet legmagasztosabb gyönyörei, s egyáltalán minden, ami megérdemli a gyönyör nevet, csak finom harmóniák és iszonyú diszharmóniák keveredéséből fakadhat - akár a tökéletes zene, Mozart és Beethoven zenéje. Nem e két elem összecsapásából vagy ellentétéből, hanem kettejük egyesüléséből. Ezek a zene szexuális erői: "s teremté őket nőnek és férfinak." E két hatalmas ellenerő nem a taszításban, hanem a mélységesen erős vonzásban tombolja ki magát.
Ahogy a Ma hordozza már a Holnapot, így képes ráérezni már kevéske tapasztalataiból az ifjúság a jövő körvonalaira. Egy gyermek, egy fiú vagy nagyon fiatal ember csak kisszámú rajta kívül álló érdekkel vagy ellenséges állásponttal kerül összeütközésbe, hiszen elenyészően kevés és jelentéktelen kapcsolat keretében tud bármi, néven nevezhető hatást kifejteni mások sorsára, boldogságára. Némely pillanatokban, a körülmények hatására lénye fontossá válhat; de végül is közeledési kísérletei könnyen zátonyra futnak az első nézeteltérésen. Később, amikor már felelősségteljes felnőttként építi ki köreit, egészen más a helyzet. E kapcsolatok hálója ezerszer kuszáltabb; és ilyen rendszeren belül az összeütközések ezerszer gyakoribbak, és ezek az összeütközések ezerszer kevesebb megrázkódtatással járnak. A fiatal ember a felnőttvilág küszöbén állva előre érzi és kínzó látomásokban sejti mindezt. Először az ösztönös félelem és iszonyat sötétsége szorítaná a lelkét, ha a születés pillanatában önmagával szembesíteni lehetne; másodízben pedig akkor sötétítené el hasonló ösztön ezt a remegő tükröt, ha - miként a testi születést - pontosan észlelni lehetne azt a pillanatot, amelytől kezdve egyedül, a maga erejéből kell úsznia az élet árján. letét kezdettől sötét, fekete óceánnak látná akkor, melynek az a fele még ijesztőbb és komorabb, ahol végképp kikerül minden gyámság alól, és mindenért önmaga felelős. Rettenetes volna az a reggel, melyen elhangzanának a szavak: "Légy az Ember megtestesülése." S még rettenetesebb ama másik, mikor ezt hallaná: "Mától kezdve kezedben a hatalom pálcája, uralkodj önmagad felett egész életeden és minden szenvedéseden keresztül." Igen, rettenetes volna mindkét reggel. De a Rettenetes nélkül a teljes Gyönyörűség is elképzelhetetlen. A Rettenetes: az alap, mely kínjaink ünnepélyes sivárságából áll össze lassan: ezt már bemutattam. Később aztán életünknek ezt a sivár mélyrétegét a küzdelem alakítja tovább, a sokféle szenvedély, nézet és érdek összecsapása döngöli szilárd alappá: s ez világítja meg sötéten izzó sugárzással életünk kristályát, melynek különben csak sápadt, felszíni csillogása van. Vagy szenvedéssel, küzdelemmel fizet az ember azért, hogy tekintete előtt megnyíljanak a mélységek, vagy beéri azzal, hogy csak a felszínt látja, s a szellem világa tárul fel előtte.
***
Istenem! ha most a tömérdek szenvedésre visszatekintek, melyet magam átéltem vagy láttam, csak annyit mondhatok: ha valahonnan előre végignézhetnénk az élet végtelen szobasorán, ha valami eldugott sarokból pillantásunk - megint csak előre - végigfuthatna ama hosszú Folyosón, s bepillanthatnánk kétoldalt a szobákba, a tragédiák és számonkérések e cellájába; nem másutt, csak ebben az egy kis szárnyában a nagy karavánszerájnak, mely számunkra nyitva áll - ha az időnek csak egyetlen szűk, lehatárolt darabkáját így kellene előre látnunk, s csak vele együtt azoknak a jövőjét, akikhez később valami közünk lesz: hogy elrémítene, hogy taszítana minket az előre megismert élet! Mi is lett volna, ha mindaz a sok katasztrófa, e tömérdek, mérhetetlen súlyú csapás, máris lesújtott volna személyes ismerősünkre, szinte a szemem előtt: mi lett volna, ha mindet, ami már régen, nem egy közülük nagyon régen lemúlt, valami csodálatos jövendölés előre jelezte volna, mikor még én is, meg a többiek is, ott álltunk a remény hajnali fényű csarnokában, amikor a közelítő balsorsnak még az előszelét sem érezhette senki, amikor jó néhányunk még alig cseperedő gyermek volt? A múlat nem múltnak látni, hanem tíz évet visszalépve, jövőnek; az 1840-es katasztrófát 1836-ból átélni előre! a tragédiát, mellyel minden örömnek vége szakadt, átélni egy olyan órán, amikor még nincs miért félni tőle, de még felfogni sem lehet, hallani a nevet, mely 1843-ban minden mást elhalványított, de 1835-ben még nem dobogtatta meg a szíveket; látni azt az arcképet, melyre a királyné koronázásakor még bámulva tekintettél fel, de ma nehéz sóhajjal fordulnál el - akik elég mélyen éreznek és gondolkoznak, azok számára az ilyen dolgok különösképpen megrendítők. S engedd meg, bájos olvasóm (mert olvasó igazában csak az, aki ráérez az afféle, múltbeli hívó szóra), hogy hevenyészve, rögtönözve átnyújtsak neked három-négy példát, saját tapasztalatomból.
 |  |  |
|
|
|