|
|
|
Isten lesújtott Savannah-la-marra, s földrengés által egyetlen éjszakán lesüllyesztette tornyaival s valamennyi alvó lakosával együtt a partszegély szilárd talajáról az óceán korall borította mélyére. És így szólt Isten: "Eltemettem Pompejit, és elrejtettem tizenhét évszázadig az emberi szem elől. Ezt a várost is eltemetem, de nem rejtem el. Hadd álljon ott, végtelen haragom emlékműveként, ezért hát azúr fénybe foglalom az ezutún jövő nemzedékek számára. A délszaki tenger kristálykupolájába zárom Savannah-la-mart." Olyan hát ez a város, mint egy büszke gálya, mely duzzadó vitorlákkal úszik tova odalent, a hallgatag mélyben; a tengerészek gyakran látják a kristálytiszta tükörsík vízen át, mely úgy leng a néma település felett, moccanatlanul, mint az azúrból szőtt sátor, Savannah-la-mar udvarait és teraszait, megszámolhatják templomtornyait s kapuit. Egyetlen nagy temető ez a város, s mily régóta már! De olykor, a trópusi tenger végtelen szélcsendjében, különös és ritka délibáb képével bűvöli a szemet, mintha még mindig volna élet ott lent, a tengermély e zugában, védve a fenti világtól s viharaitól.
Kísérőmet az Árnyak Birodalmával s engem is mágikus erővel vonzott ez a kék mélység, az emberi otthonok háborítatlan békéje, a márványoltárok csillogása, melyek örök fényben alusznak, s álmaimban gyakran szálltunk le oda, átvágva magunkat a víz függönyén, mely Savannah-la-mar utcáitól elválasztott minket. Benéztünk a harangtoronyba, láttuk a súlyos harangokat odabenn, melyek hiába várták, hogy menyegzőre konduljanak. Megérintettük a hatalmas orgonasípokat, melyekből nem zendült fel dicshimnusz az egeknek, se rekviemet nem búgtak evilági fájdalomra. Ellátogattunk kettesben a néma gyermekszobákba, ahol a gyermekek mélyen aludtak, immár öt emberöltő óta. "Az égi hajnalra várnak - suttogta maga elé sötét kísérőm -, s ha eljön egyszer, megkondulnak a harangok, s felbúgnak az orgonasípok, s hangjuk a paradicsomig visszhangzik." - S hozzám fordulva, így szólt: Ö mily siralmas, ó mily szívet tépő! De kevesebbel Isten nem érhette volna be. Nézd csak! Csepegtess száz csepp vizet egy római víziórába, hadd folyjon ki belőle, mint a homokszemek a homokórából. Minden egyes csepp a másodperc századrészét jelenti, tehát egy óra háromszázhatvanezred részét. Számold meg a vízcseppeket, ahogy lehullnak, s mikor az ötvenedik csepphez érsz a százból, lásd, akkor negyvenkilenc nem lesz meg többé, ötven pedig még nem lesz - az előbbiek elfolytak már, az utóbbiakra pedig csak aztán kerül sor. És akkor látni fogod, mily szűk, mily mérhetetlenül szűk szó az igazi értelmében vett jelen. Annak, amit mi jelennek mondunk, századrésze, ha nem kevesebb - a többi már a múlt, mely elszállt, vagy a jövő, mely még csak közeleg. Vagy halott már, vagy még meg sem született. Volt, vagy még nincs. De még ez a megközelítően pontos igazság is alapjában hamis. Mert ha ugyanígy tovább osztod azt a vízcseppet, mely egymaga jelentette a jelent, a töredék töredékére, úgy a jelen már csak az óra harminchatmilliomod része lesz; s így zsugorodik össze, mind kisebb részekre bontva, a valódi, a tényleges jelen, amelyben élünk, melynek örülünk; így zsugorodik össze egy porszem porszemnyi részévé; mely már csak egy égi szem számára érzékelhető. Így a jelen, egyetlen birtokunk, még kevesebb lehetőséget nyújt, hogy megvethessük a lábunkat, mint a leglégiesebb pókháló fonala. Ezért van az, hogy megfoghatatlan árnya, ez a legfinomabb ecsetvonásnyi holdfény, ami csak elképzelhető, mulandóbb, semhogy a geometria mérhetné, vagy akár egy angyal gondolatsugara elérhetné. A létező idő egyetlen matematikai ponttá zsugorodik össze, s még ez is százszor semmisül meg, mielőtt elmondhatnánk róla: megvan. Minden véges a jelenben, s még ez a végesség is végtelen, mert szárnyalva, sebesen közelít a halálhoz. Istenben azonban semmi nem véges. Istenben semmi nem mulandó. Istenben semmi sem lehet, aminek köze lehetne a halálhoz. Ebből következik, hogy Isten számára nincs jelen. A jövő az Isten jelene, s a jövőnek áldozza Isten az emberi jelent. Ezért küldi ránk földrengéseit. A szenvedéseket. Ő, mélyre szánt a földrengés! Ó, mélyre - (kísérőm hangja itt felszárnyalt, mint a sanctus-nál a katedrálisok kórusai) -, ó, mélységes-mélyre szánt a fájdalom. De sekélyebb gyakran nem volna elég az Isten földműveléséhez. Egy földrengéses éjszakán ezer esztendőre veti meg boldog emberi otthonok alapjait. A gyermekkori szenvedés vetéséből gyakran az emberi szellem oly gazdag termését szakítja le, amilyet másként nem volna lehetséges. Kellenek ezek a kegyetlen ekék, mert csak ezek törhetik fel a meddő földet. Kell az egyik: magának a földnek - lakhelyünknek- a másik, a fájdalom, még gyakrabban kell Isten leghatalmasabb eszközének - (kísérőm itt ünnepélyesen nézett rám) -, kell a Föld titokzatos fiainak."
 |  |  |
|
|
|